22. Változás

„Az emberek azért tévednek el a sivatagban, mert hagyják, hogy félrevezessék őket a délibábok.”

Csak ülünk egymással szemben, a kávénkat kevergetve, némán. A szemben lévő óra épp egy órát mutat, a teraszon mosolygós párocskák egymás kezét fogják, bárgyún vigyorogva, csak mi lógunk ki a sorból. Conor fürkészi az arcom, de Ryantől is tanultam valamit. Napszemüveg takarja a karikás szemeim. Egész éjjel nem aludtam és nem volt az a korrektor és alapozó mennyiség, ami ennek a jeleit el tudta volna takarni, így a legsötétebb lencséjű szemüvegem kaptam magamra. Így legalább nem kell bajlódnom a sminkkel.
- Szőke vagy - nyögi ki végül, mire elnevetem magam.
- Igen - bólintok. - Te viszont nem változtál - gyújtok rá egy cigire.
- Ez rólad nem mondható el kiscica - hajol picit előrébb és a lencsén át is egyenesen a szemembe néz.
- Miért jöttél vissza? - mosolyodok el.
- Ne terelj - csóválja meg a fejét.
- Te se - vágom rá.
- Anyunak szülinapja volt. Kötelező a megjelenés - sóhajt fel.
- Értem - bólintok. Tisztában vagyok azzal, hogy a családjával milyen a kapcsolata. Persze szereti a szüleit, de nem véletlenül lépett le otthonról és ment egészen Európáig.
- Miért jöttél ide? - néz rám összeszűkült szemekkel.
- Volt egy srác - húzom mosolyra a szám. - De már vége - teszem hozzá, mire ő is elmosolyodik.
- Dorah azt mondta nem vagy jól - suttogja.
- Nincs semmi bajom - felelem meglepetten.
- Miért voltál kórházban? - kérdezi kíváncsian.
- Ó te erről is tudsz? - csapom fel a homlokomra napszemüvegem, mire Conor elsápad és a székkel együtt hátrahőköl. Ledöbbenve pislog rám. - Ne nézz már így - sóhajtok fel. - Nem alszom jól mostanában.
- Lia, a fene essen bele, vérben forog a szemed és alattuk pedig olyan sötét karikák vannak, mintha lefolyt volna a festék a szemhéjadról. De egy gramm smink sincs rajtad - sziszegi.
- Mira kísért álmomban - húzom el a szám. - Este láttam, hogy másznak be a férgek a koporsójába és hogyan kezdik el zabálni a testét. Kinyitotta a szemét és hallottam ahogy sikít - könyökölök az asztalra, majd a hajamba túrok.
- Kiscica most őszintén, rákaptál a kokainra? - néz mélyen a szemembe.
- Csak annyira vagyok drogos, mint te. A nővérem miatt voltam azon a klinikán. El akart tüntetni az útjából és úgy döntött a legjobb ha egy tűt szúr a karomba amitől elkábulok, majd azt mondja, hogy magam lőttem be. De nem szöktem meg, kiengedtek, mert rájöttek, hogy semmi bajom nincs - magyarázom, a kételkedő arcát látva viszont tovább beszélek. - Nyugodtan felhívhatod a dokim, hogy megbizonyosodj arról, hogy nem vagyok se őrült, se kábítószerfüggő - nyújtom felé a mobilom, amiben benne van az orvos száma.
- Hiszek neked - bólint, mire elmosolyodom. Nem is vártam mást tőle, bár ha tényleg felhívja az agyturkászt akkor se sértődök meg.
- Meddig maradsz? - kíváncsiskodom.
- Clevelandben? Estig. Aztán megy a gépem, ami visszavisz New Yorkba.
- Onnan pedig Helsinki? - terelem a témát a Nikohoz vezető irányba, de Conor átlát rajtam.
- Turnézni megy, ha jól tudom ma este indulnak Németországba. Jól van. Bár asztmarohamot kapott mikor megtudta, hogy rehabon vagy. De semmi baja. Leena visszajött és vele tart - darálja az infókat mosolyogva.
- Boldog? - kortyolok bele a kávémban.
- Nem tudom. Hiányzol neki ez biztos - simítja a tenyerét az asztalon pihenő kézfejemre. A szám keserű mosolyra húzom. Képzelem… El van ő a menyasszonyával meg a zenekarával. Már nem is emlékszik rám.
- Hiányoztál - mosolygok rá.
- Te is nekem kiscica - sóhajt fel, majd mellém húzza a széket és átölel. Jó érzés, hogy itt van mellettem és szorosan fonja körém a karjait. Valahol mégis azt kívánom, hogy bárcsak Niko ülne itt.

Leenaval kézen fogva lépünk be a szüleim házába. Mielőtt elmennék turnézni mindig együtt eszünk velük. Ez is már rutinná vált az évek során és amúgy is ki tudja mikor jövök haza legközelebb.
- Hahó, megjöttünk - kiabálok a kihaltnak tűnő lakásba, miközben lerúgom a cipőm.
- Konyha - hallom meg anyu hangját, mire széles mosoly terül el az arcomon. Leenat az előszobában hagyva repülök az említett helyiség felé. Anyu épp valami lábas felett áll és nagyban kutyulgatja a rotyogó ételt.
- Szia - lopakodok mögé majd egy puszit nyomok az arcára. Ijedtében felsikít és majdnem kiejti a fakanalat a kezéből.
- Niko Koskinen az anyád Istenit - fenyeget meg játékosan, de a szája széles mosolyra húzódik, így tudom, hogy nem vagyok bajban. - Gyere ide - tárja ölelésre a karjait én pedig megyek, mint mikor gyerek voltam. Akkor ő kapott fel és forgatott meg a levegőben, most én teszem ugyan ezt. - Tegyél már le te bolond - kacag fel anyu miközben pörgök vele, de mivel nem teljesítem a kérését finoman rácsap a vállamra. - Ne akard kihúzni a gyufát Niko - borzolja össze a hajam, mire óvatosan lerakom.
- Mit főzöl? - hajolok a lábas fölé.
- Szerinted? - húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét miközben vigyorog, mint a vadalma.
- A kedvencem - mosolygok rá, miközben a hasam kezdem simogatni.
- Ugyan olyan vagy mint az apád - csóválja meg nevetve a fejét, majd arrább taszigál. - Leena hol van? - kérdezi, miközben én beledugom a forró paradicsomszószba az egyik kiskanalat, hogy leteszteljem milyen az étel. Persze anyu azonnal rácsap a kezemre, de tudom, hogy nem haragszik érte.
- Itt vagyok. Szia Katherine - lép anyu mellé Leena, majd két puszi után kiáll a frontvonalból. Tudja, hogy anyuval állandóan bolondozunk és olyankor nincsenek határok.
- Mindjárt kész vagyok, apád meg eltűnt a garázsban. Nem tudom mi a fenét szöszmötöl ott annyit, csak borért küldtem ki, ami meg a csomagtartóban van. Megnéznéd Leena? - mosolyog a széken ücsörgő lányra az anyám, aki csak mosolyogva bólint és kivonul a konyhából. Nézem a csukott ajtót, ami mögött Leena eltűnik, kicsit elbambulok, amit persze anyu egyből észrevesz.
- Na mi történt már megint? - ül fel anyu a konyhapultra, miután lekapcsolta a tűzhelyet.
- Semmi - fordulok felé.
- Most komolyan nekem akarsz hazudni? - húzza össze a szemöldökét. - Az anyád vagyok, akkor is tudom, hogy van valami ha rád nézek - neveti el magát.
- Én se tudom - rántom meg a vállam.
- Még mindig olyan, mint egy házisárkány? - néz mélyen a szemembe, mire elnevetem magam. Anyu sose rejti véka alá a véleményét. Imádom az őszinteségét és a szókimondóságát.
- Nem, kivételesen nem - csóválom meg fejem.
- Akkor már értem miért néztél így utána - nevet fel. - Meglep, hogy normális igaz? - kuncog, mire elhúzom a szám és bólintok. - Szereted még? - teszi fel a következő kérdést.
- Persze - vágom rá.
- Hát persze - bólogat anyu bőszen, de érzem iróniát a hangjában, majd lehuppan a konyhapultról és elém lépve végigsimít a karomon. - Segíts teríteni - pillant rám a válla felett, miközben a tálalószekrény elé lépked. Se perc alatt végzünk, közben megérkezik apu is Leenaval. Egy ember viszont hiányzik.
- Hol van Oli? - nézek a szüleimre kérdőn, mire egyszerre nevetik magukat.
- Csajozik - kuncogja apu.
- És mi ebben a vicces? - nézek rá kérdőn.
- Hogy sose fogja azt a lányt felszedni - robban ki anyuból a röhögés.
- Sőt ha tovább üldözi szerencsétlen csajszit még le is fogják csukni zaklatásért - teszi hozzá apu, mire kikerekednek a szemeim.
- Te mész majd érte Niko a sittre, mi ki nem hozzuk - veregeti meg anyu a vállam nevetve.
- Mi van? - nézek rájuk értetlenül.
- Az öcséd azt állítja, hogy szerelmes. De a lány rá se bagózik. Ez a bolond meg üldözi, múltkor szerenádot adott neki, de a leányzó leöntötte egy vödör jeges vízzel, mondván hűtse le magát - szakad ki apuból újból a röhögő görcs.
- Oli és a szerelem - csóválja meg Leena a fejét.
- Majd kinövi - mosolyodok el.
- Mint az eddigi összes szerelmét - bólint anyu mosolyogva.
- Hé, a fiamról beszéltek - dorgál minket apu nevetve, de ő is tudja, hogy igazunk van. Oli javíthatatlan, fél órán át szerelmes aztán ha megkapja amit akart újra szerelembe esik, persze egy másik nővel…

Órákat töltünk a szüleimnél. Leena nem szólal meg csak ha kérdezik, szívem szerint itt maradnék a szülői házban, de mennünk kell, mert indul a gépünk.
- Vigyázz magadra - nyom anyu egy puszit a homlokomra, majd Leenahoz fordul. - Te meg ne borítsd ki a gyerekem ha nem muszáj. Nem kell neki se egy hisztérika se egy dührohamos féltékeny boszorka, oké? - mosolyog rá, mire Leena szemei kikerekednek. - Ne nézz így szívem. Tudom amit tudok. Ja és amíg ott van melletted a fiam légy oly kedves és csak az ő ágyába keveredj be. Tudom, hogy nem vagy alvajáró, se ostoba, hogy eltéveszd a szobaszámot. Jó utat - öleli meg. Megmukkanni nem tudok. Anyu és a beszólásai… Hihetetlen egy nő. Apu csak mosolyog a bajsza alatt, majd mellém lép és férfiasan vállon vereget.
- Vigyél magaddal pórázt és szájkosarat, ahogy Leenat elnézem kelleni fog - suttogja a fülembe, mire elnevetem magam.
Leena feje elvörösödik a dühtől, pedig nem is hallotta, amit apu mondott. Persze nem mer megmukkanni, tudja, hogy nem tenné zsebre, amit anyutól kapna. Nem mintha a szüleimnek bajuk lenne vele, de ők ilyenek. Mindenről mindig nyíltan beszélnek. Nem titok, hogy Leena megcsal és az sem, hogy én se élek szerzetesként. A viszonyunk inkább baráti, nincsenek tabuk, mindenről tudtak és tudnak. Miért is ne tudhatnák? Sosem volt probléma abból ha részegen állítottam haza tiniként egy-egy buli után, az sem ha nőt hoztam haza és nem épp esti mesét olvastam neki éjjel. Az első doboz óvszerem amúgy is anyámtól kaptam, hogy használjam, mert nem akar nagymama lenni egyelőre. Akkor még csak tizenöt voltam és csak udvaroltam egy lánynak, a kezét is alig mertem megfogni, eszembe se jutott ágyba vinni. Na jó, eszembe jutott, de a megvalósítással még vártam kicsit… Két hetet míg anyuék színházba nem mentek… Ők is tudták mire készülök aznap este. Apu mondjuk zavarba hozott aznap. Megkérdezte, hogy nem akarok-e vele beszélgetni a dologról. Egyértelműen nem akartam. Melyik srác akar? Anyu úgy búcsúzott el, hogy okosan. Égett a bőr a képemről rendesen, de másnap anyuval kiültünk a kertbe és a nyíltsága engem is arra késztetett, hogy beszélni és kérdezni kezdjek.
Nem volt titkom előttük. Az első füves cigim is előttük szívtam el. Azt mondták ha ki akarom próbálni csak tessék, de jobb ha ott vannak mellettem, mert ha rosszul leszek ők tudják mit kell tenni. Akkor még nem is sejtettem honnan tudhatják.. Aztán persze kiderült, hogy még anno a kőkorszakban, amikor ők is tinik voltak nem egyszer éltek a marihuána adta lebegés lehetőségével. A hippi korszak csodái… De nekik köszönhetem, hogy ott tartok ahol. A feltétel nélküli támogatásuknak, annak, hogy mindig bíztak bennem és biztattak is arra, hogy fussak az álmaim után. Nem nevettek ki mikor hat évesen közöltem, hogy zenész leszek. Anyu annyit mondott, hogy rendben. Ha zenész akarok lenni zenéljek. Másnap meg is kaptam az első gitárom és apu megmutatta hogyan kell rajta játszani.
- Az anyád már megint nem bír magával - sziszegi Leena, amint becsukódik mögöttünk az ajtó, sértődötten vonul a taxihoz ami ránk vár.
- Hagyd abba - vágom rá, mire grimaszol egyet és bevágja a durcát. Jó lesz az út mellette már előre látom…

A sötét folyosón egy papírzacskóval a kezemben egyedül botorkálok végig. Hirtelen kinyílik az egyik ajtó és egy hatalmas pasas lép ki rajta, én pedig azzal a mozdulattal neki csapódok. A férfi ösztönösen fonja körém a karjait. Mikor felnézek eltátom a szám.
- Helló - mosolyog rám.
- Öhmmm… Szia - motyogom. A kávébarna szempár vidáman csillog.
- Már találkoztunk.
- Ühüm - bólintok.
- Te vagy Yv barátnője - mosolyog rám
- Pontosan - bólintok megint. A karjai még mindig a derekam körül vannak, látszólag nem áll szándékában elengedni.
- Pete vagyok - mutatkozik be.
- Lia - vágom rá, majd a kezére nézek, hátha rájön, hogy örülnék annak ha elengedne.
- Mit keresel itt? - kérdezősködik tovább és nem ereszt el.
- Itt lakom - felelem kisebb éllel a hangomban. Utálom ha valaki hülye kérdésekkel traktál. Magától is rájöhetne, hogy mit keresek itt…
- Ó. Már azt hittem miattam jöttél - mosolyodik el.
- Tévedtél. Elengednél Pete? - teszem a kezem a karjára.
- Hova ilyen sietősen? - húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Őszintén? Semmi közöd hozzá, de ha annyira tudni akarod van egy üveg whiskym és egy gramm füvem, szeretném elfogyasztani - sóhajtok fel.
- Csatlakozhatok? - vigyorog tovább.
- Nem hagynál békén? - csattanok fel.
- Nem - vigyorog tovább pimaszul. - Van egy üveg tequilám - kacsint rám.
- Oké - sóhajtok fel. Nincs kedvem vitázni. Csak öntudatlanságba akarok süllyedni. Hogy vele vagy nélküle, az már oly mindegy.
- Gyere be - invitál a szobájába.
- Nem tudtam, hogy ti is itt szálltatok meg - nézek körbe a szobában ami ugyan olyan, mint az enyém és Yvé.
- Mert nem is - vágódik le az egyik székbe Pete. - Csak történt egy kis baleset - vigyorog rám.
- Mégis milyen baleset? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Andy, az énekesünk úgy gondolta, hogy vicces ha a mini bár tartalmát magába dönti, majd darabokra szedi a szobát. A szálloda tulajdonosa viszont nem értett egyet vele és kitiltatott minket. Ben vetette fel, hogy költözzünk át ide - von vállat.
- Értem - sóhajtok fel, majd leülök és nekiállok betekerni a cigim. Amint rágyújtok megnyugszom. Fogalmam sincs mi van velem, de valami nem stimmel. Ez a folytonos őrjítő sajgás az idegeimre megy. Már lassan mosolyogni is képtelen vagyok. Persze a vicces cigitől nevetni kezdek. Eltorzul a világ, nincsenek korlátok, felszabadító az érzés. Minden olyan nyugis, békés, humoros és szép. Minden rendben van.
Pete a lábam elé telepedik a piájával és a gitárjával, majd pengetni kezdi a húrokat. Tehetséges nagyon, az ujjaival hihetetlen hangokat képes kicsalogatni a hangszerből. Csukott szemmel játszik, miközben halványan mosolyog. Pár fekete tincs a homlokába hullik, az arca teljesen átszellemült lesz. Zenészek… Mindig elvarázsoltak, de talán nem is ők, inkább az, amit egy egyszerű hangszerrel művelni tudnak. Talán a zene kábít el állandóan. Órákon át tudnám nézni és hallgatni őt, de aztán felfigyelek valamire.
- Próbáld meg egy akkorddal feljebb - mosolygok rá, mire kipattannak a szemei és egyenesen rám néz. Meglepő módon hallgat rám, a dallam pedig tökéletessé válik.
- Van füled hozzá - állapítja meg.
Iszogatunk és beszélgetünk egész éjjel. Képtelenség kitalálni, hogy mit gondol. Ugyan olyan, mint mikor először találkoztunk abban a füstös csehóban, csak most nem néz levegőnek. Vitázunk azon, hogy melyik a legjobb zenekar a világon, aztán mutat pár dolgot, amit ő maga alkotott. Tetszik ahogy pár blues-os elemet is beletesz a gitárjátékába, ezzel fűszerezve meg a kemény rock szólóit. Hanyatt dőlök a puha szőnyegen és hallgatom a lágy dallamokat míg utol nem ér az édes álom.

Reggel halk dünnyögésre ébredek. Egy kitetovált kart pillantok meg először, ami a nyakam alatt van, aztán megérzem, hogy egy másik is pihen a derekamon. Tudom, hogy Pete fekszik mögöttem, ő szuszog a fülembe és ő ölel át. Nem tudnám megmondani, hogy kerültem a puha matracra, hisz utolsó emlékeim szerint a földön dőltem ki. A ruháim rajtam vannak, így nem hiszem, hogy bármi is történt volna köztünk. Óvatosan fordulok meg Pete karjaiban. Egy szál mackónadrág takarja a testét, a mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik. Nézem az arcát, ami olyan békésnek tűnik most. Olyan akár egy ártatlan kisgyerek, pedig mikor ébren van mindennek titulálná az ember csak nem ártatlannak. Az egész teste ki van varrva szinte. Csillag, koponya, feliratok, keresztek és szentek díszítik többek között a testét. Bár a legviccesebb a mindkét vállán látható Batman jel. Nem tudom honnan jöhetett neki az ötlet… Mosolyt csal az arcomra a gyerekes motívum. Nem bírok parancsolni az ujjaimnak. Körbe akarom rajzolni a denevéreket, de épphogy csak hozzáérek a bőréhez kipattannak a szemei és elkapja a csuklóm.
- Ez fáj - nyögök fel, hisz olyan erővel szorít, mintha el akarná törni a kezem.
- Sajnálom - vesz mély levegőt, majd bocsánatkérően pislog rám és apró puszit lehet a csuklómra. - Nem akartam, csak megijesztettél.
- Semmi baj - mosolyodok el. - Nem akartalak felkelteni - simítok végig az arcán.
- Mennyi az idő? - néz mélyen a szemembe.
- Nem tudom - kuncogok fel.
- Akkor nem is számít - suttogja, majd egyre közelebb araszol az arcomhoz. Az ajkainkat már csak egyetlen milliméter választja el egymástól. Végig a szemembe néz, az én pillantásom viszont időről időre a telt ajakira siklik, amik az utolsó pillanatban halvány mosolyra húzódnak, aztán gyengéden a számhoz nyomja őket. Csak egy apró puszi az egész aztán el is húzódik, majd félúton meggondolja magát és kidugja a nyelve hegyét, hogy körberajzolhassa az ajkaim vonalát. Megremegek az érintéstől, a kezem a derekára csúsztatom. Hagyom, hogy ő irányítson, megadom magam neki, de nem értem miért. Most, hogy ilyen szorosan fekszik mellettem, hogy érzem a bőre friss és férfias illatát úgy érzem, hogy elkábulok. A körszakáll karcolja a bőröm, az ajkai az enyémekre tapadnak, lassan kóstolgat, majd a nyelvét a számba csúsztatja. Iszonyatosan jól csókol, én pedig nem akarom, hogy vége legyen. De ő nem így gondolj ugyanis egy utolsó puszi után elválik tőlem, a hátára gördül, majd nagyot nyújtózkodik. A hasán megfeszülnek izmok, a bordái kirajzolódnak az oldalán, az arcára mosoly költözik.
- Gyere ide - nyúl a tarkóm alá, majd a fejem a mellkasára húzza és puszit nyom a homlokomra. Úgy érzem most, hogy vele biztonságban vagyok. Nem értem mit művel, de van benne valami kis plusz, ami ellenállhatatlanná teszi számomra. Pedig ma reggelig csak egy pasasnak tartottam, most pedig minden megváltozott. A vibrálás ami belőle árad, a kisugárzása elvarázsol. A része akarok lenni. A falon lévő hatalmas tükörbe meglátom magunkat. Olyan, mintha egymás ellentétei lennénk. Az ő bőre barna, az enyém szinte hófehér, a szemei olyan sötét színben pompáznak, mint a fekete kávészemek, az enyémek pedig kékek és szinte világítanak a sötétben, a haja ébenfekete, az enyém pedig per pillanat platinaszőke. Ő erős és izmos én pedig hozzá képest…
Szinte elveszek a karjai közt. De mégsem ezek a külső ellenétek a legszembetűnőbbek, hanem az, hogy a lány, aki a tükörből néz vissza rám mosolyog. És az a lány én vagyok. Nincsenek sötét karikák, nincs nyúzott kialvatlan fejem. Mintha vasalóval simítottak volna ki. És tényleg. Ezen az éjszakán nem gyötörtek rémálmok, nem hallottam Mira sikolyát, nem láttam Niko méregzöld szemeit.
- Gyere velem - suttogja Pete hirtelen. A tükörben találkozik a pillantásunk, de én nem egy tárgyon át akarom látni, a sötét szempárt, így a mellkasára támasztom az állam és mintha egy sűrű mocsár lenne úgy süppedek el a tekintetében.
- Hová? - kérdezem halkan.
- Két nap múlva továbbutazunk Chicagoba koncertezni. Szerintem Ben is elhívja magával Yvet. Gyere te is - búgja.
- Jó - bólintok. Még mielőtt felfognám mibe is egyeztem bele, ki is mondtam azt a kis szót, amitől Pete arcán széles mosoly terül el. Per pillanat úgy érzem, hogy őt a világ végére is követném.
- Szuper - mosolyodik el, majd lehajol a földön heverő gitárjáért és játszani kezd.
Figyelem a kezét, a hosszú és kecses ujjait, amivel a húrokat pengeti, olyan mesterien, hogy a szám is tátva marad. A hangok a fülembe kúsznak és elvarázsolnak. Furcsa kábulatba űznek a lágy dallamok. A világ megszűnik körülöttem, nincs semmi más csak én és a zene, na meg Pete, aki elvarázsol a játékával. Órákon át nem szólalunk meg, sőt azt is megkockáztatom, hogy pislogni se pislogok csak, hogy láthassak minden egyes apró mozdulatot, amivel megpendíti a húrokat. Transzba esem azt hiszem. Ennél jobb szót nem tudok rá. Nem hallok semmi mást csak a Pete által előcsalogatott dallamokat, még a telefonom csörgésére se figyelek fel és a legszebb az egészben, hogy a mellettem félig ülő, félig fekvő férfi is egy másik világban van, ahol egyetlen hang van csak, a gitáré.
- Mit csináltok? - kúszik a fülembe tompán egy feldúltnak hangzó kérdés, mire megrázom a fejem. Pete is abbahagyja a gitár bűvölését és varázsütésre minden kitisztul. Az ajtóban Yv és Ben állnak, Yv mosolyog, Bennek viszont ugyan olyan piros a feje akár a haja.
- Zenélt - motyogom, mire az ajtóban állok elnevetik magukat.
- És miért nem vetted fel a telefont? - néz rám Yv vigyorogva, miközben közelebb lépked és bevetődik mellénk az ágyba.
- Csörgött? - nézek rá, majd Pete-re, aztán vissza Yv-re, aki hangos kacagásban tör ki.
- Igen baby, csörgött. Hívtalak párszor, mert nem tudtam hol vagy és aggódtam érted - nyom egy puszit az arcomra a barátnőm.
- Bocsi - nézek rá elnézést kérően, mire még jobban nevetni kezd.
- Elvoltatok mi? - rángatja meg a szemöldökét, mindent tudóan, mire fejbe verem egy párnával. Neki se kell több azonnal rám veti magát és püfölni kezd, így komoly párnacsata alakul ki kettőnk közt.
- Látom sok az energiád - nevetek hangosan, miközben elhajolok egy újabb csapás elől. - Ben nem teljesít jól? - kuncogok fel és a még mindig ajtóban álló pasas felé nézek, aki a szavaim hallatán összehúzza a szemöldökét és nagyon csúnyán néz rám.
- Ezért meglakolsz - húzza gonosz vigyorra Ben az ajakit és ő is beszáll a játékba, így már ketten ütlegelnek a puha tollpárnákkal. Segélykérően nézek Pete-re, aki csak vigyorog, majd fejbe csapja Bent, ezzel pedig ő is beszáll a harcba.
Fél órán át tartó csatározás után mind a négyen lihegve dőlünk el a matracon. A hely kissé szűkös, Pete a hátára gördül aztán egyetlen mozdulattal magára emel. Érzem, hogy milyen erőteljesen és szaporán ver a szíve, az izmos mellkasa gyorsan hullámzik a fejem alatt. Az illata az orromba kúszik. Férfias, de nem olyan ellenállhatatlan, mint Nikoé volt. Yv is Benre telepszik, megfogja a kezem és mindketten csak vigyorgunk, a két férfi ölelő karjai közt. Nincs kérdés. Velük megyünk akár a pokolba is. Látom a szemén, hogy teljesen bele van zúgva a piros hajú gitárosba és mit tagadjam én is jól érzem most magam Pete mellett. Yv Ben-nel akar menni és pedig nem hagyom magára. Vigyáznom kell rá. Mirara nem tudtam, de Yvonne-ra fogok, ha az életem kell áldoznom érte hát megteszem. Ha ő megy én is megyek. Nem hagyom el. Csak ő van nekem…

Leena bőröndjeit húzva nézem a reptér zsúfolt és színes kavalkádját.
- Mi vagy te hordár? - néz rám Mad rosszallóan.
- Hagyj már békén - mordulok rá, miközben tovább vonszolom a csomagjainkat. Na igen, a drága menyasszonyom teherhordó szamárnak néz. Előttem tipeg a húsz centis magas sarkújában, míg én mögötte kullogok. Fel se merül benne, hogy elvegyen csak egyetlen csomagot is. Talán ez a büntetés, mert nem védtem meg anyámtól. Na nem mintha nagyon kicseszne velem azzal, hogy csak a kézi táskáját hajlandó vinni míg én hat bőrönddel szenvedek.
- Add ide - nyúl Mad az egyik táska felé, majd a vállára kapja és elindul előre. Mikor Leena mellé ér nem bírja ki, hogy be ne szóljon.
- Cicaba, talán nem szakadna le a karod, ha a saját kis gurulós rózsaszín bőröndöd te húznád magad után és nem a mögötted szenvedő szerencsétlenre bíznád. Niko nem málhás szamár ha nem tűnt volna fel - veti oda neki.
- Bunkó - mordul fel Leena, durcásan, mire Mad angyali vigyorral a képén egy szót suttog neki:
- Ribanc.
Mindig meglep mennyire “szeretik” egymást. Régen persze nem így volt. Mindenki kedvelte Leenat. Mad és Jari most már falra mászik tőle, Aleksi és Mika viszont nem szól bele a dologba. Ha nem muszáj inkább senki nem kommunikál vele. Katja az egyetlen, aki próbál jó fej lenni vele, de néha az ő birkatürelme is elfogy. Egyszer egy hajszál választotta el attól, hogy meg ne tépje a kedves menyasszonyom, pedig régen jó barátnők voltak. Nem tudom mi romlott el ennyire, de az tuti, hogy most már csak miattam tűrik meg a társaságban. Amint felteszem a cuccaink a szalagra Leena mellém lép. A kezét a tenyerembe csúsztatja és szorosan az oldalamhoz simul.
- A groupiek is jönnek? - bök egy távolabbi pont felé a fejével.
- Nem tudom - vonok vállat, bár elég egyértelmű a válasz, hisz egy-egy sporttáskával vannak felszerelkezve a lányok. Mika és Mad beszélgetnek velük. Nem is tudom, hogy groupiek-e ők. Igazából azt se tudom mi az a groupie. Leena szerint csak kurvák, de ezek a lányok, akik mindenhová követnek inkább olyanok, mint a roadjaink. Nélkülük nincs koncert. Inkább rajongónak nevezném őket. Fanatikus rajongónak. Ha mi megyünk valahová, ők is jönnek. Hogy kerültek a közelünkbe nem tudom. De mindig ott vannak ahol mi vagyunk. Gőzöm sincs, hogy jutnak be a backstage-be vagy a klipforgatásra, de az tény, hogy mindig körülöttünk sündörögnek. Már annyira hozzászoktunk a jelenlétükhöz, hogy hiányoznának ha nem lennének mellettünk. Általában mindig kedvesek velünk. Ha nem találom a szemceruzám kisegítenek, megjavítják az övcsatjaink, hoznak vizet, törölközőt, lesik minden kívánságunk. Persze nem mondanám, hogy ez fair kapcsolat hisz ők sose kapnak semmit. A saját költségükre utaznak, nem adunk nekik fizetést azért, hogy kiszolgáljanak minket, mégis megteszik. Kicsit bolondok azt hiszem. De látszólag ők elégedettek azzal, hogy néha elbeszélgetünk velük vagy elmegyünk velük inni, az teszi talán őket boldoggá, hogy mellettünk lehetnek. Mi pedig sose küldjük el őket. Nem zavarnak végül is sok vizet, sőt néha kifejezetten örülünk ha ott vannak mellettünk.

Utazás az egész életünk. Mindig van egy ösvény amin járunk. Néha repülővel, néha busszal, néha autóval, néha pedig csak gyalog járjuk be az utat, amit elrendeltek nekünk. Néha észre se vesszük, hogy haladunk, néha azt se tudjuk merre tartunk, de megyünk, mert mennünk kell. Megyünk amerre visz a lábunk, amerre hajtanak az ösztöneink, avagy arra amerre terelnek minket. Aztán van olyan is, amikor mást követünk és bízunk abban, hogy az ő útja a miénk is. Persze vannak kanyarok, bozótosak, zsákutcák, labirintusok amikbe belefuthatunk. És ott vannak az elágazások, amikor megváltoztathatjuk, hogy merre tovább. A döntés mindig a mi kezünkbe van, mindig mi döntjük el merre menjünk, csak néha rossz döntést hozunk. De bármerre is indulunk el, bárkivel is haladunk, mindig a mi felelősségünk, hogy melyik úton haladunk, mert mi hozzuk meg a döntést. Nem okolhatunk mást, ha rossz útra tévedünk, mert mi indultunk el arra. A cél persze nem mindig világos, az út sem mindig egyenletes, néha elbotolhatunk és pofára is eshetünk. Rajtunk áll felállunk-e és megyünk-e tovább, vagy leülünk és várjuk a csodát.

21. Áruló

A kórházi ágy elég kényelmetlen, az oxigénmaszk pedig felesleges, így leszedem magamról.
- Niko, rakd vissza - csattan fel Jari.
- Jól vagyok - mordulok fel, miközben felülök az ágyon. A torkom még picit kapar és a tüdőm is fáj, de nem érzem úgy, hogy kórházban lenne a helyem. - Hol a ruhám? - nézek a fotelben ücsörgő barátomra.
- Feküdj vissza - szól rám egyelőre higgadtan.
- Mondtam már, hogy jól vagyok.
- Aham, csak majdnem megfulladtál. Kurva jól lehetsz - sziszegi összeszűkült szemekkel.
- Már semmi bajom, csak az inhalátor kellett - vágom rá, majd felállok és a szobában lévő szekrényben kezdek kutatni a holmim után. Nem akarok egy percig se itt maradni.
- Ha nem akarod, hogy idehívjam Leenat, visszamész az ágyba és nyugton maradsz addig, amíg a doki azt nem mondja, hogy mehetsz - közli síri hangon velem. Rákapom a tekintetem, az arca komoly, a szemei elszántan csillognak. Leena az utolsó per pillanat, akit a nyakamba kívánok. Nincs mit tennem, visszaülök az ágyra. - Oxigénmaszk - morogja Jari az orra alatt.
- Azt nem teszem fel - vágom rá.
- Javíthatatlan vagy - csóválja meg a fejét mosolyogva. - Lia miatt lett rohamod igaz? - néz mélyen a szemembe. Kár lenne tagadni, így van, szóval aprót bólintok miközben nagyot sóhajtok. - Fontos neked - néz rám fürkészően miközben beszél.
- Ő különleges - motyogom.
- Ez igaz - bólint.
- Vajon mi történt vele? - teszem fel a költői kérdést, inkább magamnak, mint a fotelben ücsörgő barátomnak.
- Clevelandben van. Nincs semmi baja, most már megnyugodhatsz - mosolyodik el Jari, mire rákapom a tekintetem.
- Mi? Mit keres Clevelandben? Kivel ment oda? Miért? És te egyáltalán honnan tudod ezt? - zúdítom a kérdéseim rá.
- Az egyik barátnőjével kocsiba pattantak és valami srác után mentek, akit még New Yorkban ismertek meg.
- A pasija? - nyögök fel.
- Nem tudom - csóválja meg Jari a fejét. - De van rá esély, hogy közük van egymáshoz - húzza el a száját, én pedig úgy érzem, hogy szíven szúrtak. Megint fájni kezd a tüdőm, de nem mutatom ki.
- Conorral beszéltél igaz? - nézek rá kérdőn, mire csak bólint. - Miért volt rehabon?
- Fogalmazzunk úgy, hogy túlságosan is jó barátságot kötött a kokainnal és a whiskyvel.
Úgy érzem, hogy tiszta erőből gyomorszájon vágtak. Drog? Alkohol? Oké, hogy nem szent, de nem hittem volna, hogy fogyasztó lesz és rehabra kerül. És most csak úgy elindult megint valamerre. Cleveland. Mi a fenét csinálhat ott? Van aki vigyáz rá? Hol alszik? Kivel? Igen, főleg az a kérdés, hogy kivel. Fúrja az oldalam a kíváncsiság, a féltékenység pedig újból és újból belém mar. Irigy is vagyok ráadásul egy olyan valakire, akit nem is ismerek, akiről csak annyit tudok, hogy Lia hajlandó volt érte kilométereket autózni. Van aki vele lehet, van aki támogathatja, átölelheti, de az a valaki nem én vagyok. Bosszant és fáj. Én akarok ott lenni, mellette. De nem tehetem.
- Mi történt New Yorkban? - zavar meg a mélázásomban Jari. A tekintete olyan mélyen fúródik az enyémbe, hogy megborzongok. Olyan arcot vág, mintha előre tudná mit fogok mondani, pedig senkinek nem beszéltem semmiről. Tudtam, hogy Jariban bízhatok, neki elmondhatom. Mély levegőt véve visszaemlékeztem arra a napra, mikor láttam Liát összeomlani.
- Az apja elvitte miután a temetőben összeesett - sóhajtottam fel. Felidőződött bennem Lia arca, a szemei amiből kihunyt a fény, a zokogása, a kétségbeesett kiabálása, a téboly, ami magával ragadta. Összeszorult megint a szívem és újból elátkoztam magam, amiért egy fa mögött bujkáltam egész éjjel ahelyett, hogy magamhoz öleltem volna és éreztettem volna vele, hogy mellette vagyok.
- Igen, ezt mondtad, de utána? - kíváncsiskodott Jari.
- Utánuk mentem, de nem a lakásába vitte, hanem a saját otthonába - nyögök fel.
- Niko, az Isten verje meg, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled - csattan fel Jari türelmetlenül.
- Tudod ki az apja? Matt Anders - bököm ki, amit én is csak azon a napon tudtam meg, amit Lia mindenki előtt titkolt. Még előttem is!
- Az a Matt Anders? - kerekednek ki Jari szemei abban a pillanatban, amint leesik neki a tantusz, mire csak bólintok. - Ez csak vicc ugye? Lia apja a világ legjobb basszusgitárosa? - kérdezi hitetlenkedve.
- Igen - bólintok ismét.
- Te találkoztál Matt Anderssel? Mondd, hogy kértél tőle autogramot - lelkesedik fel, akár egy gyerek, mire csak megforgatom a szemem.
- Majdnem behúzott egyet - suttogom.
- Mi? Miért? Normális vagy? Az a pasi társtulaja a kiadónak. Basszus - nyög fel, mikor a kirakós újabb darabkája is a helyére kerül a fejében. - Hát ezért Lia jött - csap a homlokára. - A lánya. Miért nem jöttünk rá hamarabb? Anders, a neve kezdőbetűje ott van a cégtáblán. Most már értem. De akkor miért nem gondoltunk rá? Ennyire nem lehetünk hülyék - merül bele ő is a gondolataiba.
- De, ennyire hülyék voltunk - sóhajtok fel. - Lia az ő lánya.
- És te utánuk mentél - néz rám újra.
- Igen, de nem jutottam tovább a kapunál. A biztonságiak nem engedtek be, aztán kijött az apja és azt mondta, hogy az egész az én hibám. Hogy miattam zuhant össze és jobban teszem ha sürgősen elhordom magam New Yorkból, mert ha nem akkor elfelejthetem, hogy még egyszer lemezt csinálok.
- Te pedig leálltál vitázni vele - mosolyodik el Jari.
- Látni akartam, de kihívta a rendőröket, akik azonnal ki is jöttek és bevittek az őrsre. Mire elengedtek Lia eltűnt, nekem pedig haza kellett jönnöm a koncert miatt. Nem tudtam vele találkozni - szorul ökölbe a kezem. Dühös vagyok nagyon, amiért ennyire elbaltáztam az egyetlen alkalmat, amit a sors adott nekem. Talán ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ismét vele lehessek és én elszúrtam.
- Nyugodj meg - szorítja meg finoman a vállam Jari, amire összerezzenek. Észre se vettem mikor lépett mellém. - Nem a te hibád Niko. Rossz volt az időpont.
- De mi van ha nincs több esélyem? - fakadok ki.
- Ez csak rajtad áll. De el kell döntened mit akarsz. Ha akarod Liát keresd meg a turné után - mosolyog rám biztatóan.
- És mit mondjak neki? Hogy el tudtam szabadulni a menyasszonyomtól pár napra, használjuk ki? - kacagok fel keserűen.
- Mi lenne ha elhagynád Leenat? - húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Soha - csóválom meg a fejem.
- Akkor pedig felejtsd el Liát - rántja meg a vállát. - Keresek egy orvost, hogy megnézzen - sóhajt fel, de tudom, hogy csak időt akar hagyni arra, hogy gondolkozzak.
Megfájdul a fejem a cikázó gondolataimtól. Életemben nem voltam még ilyen tanácstalan és összezavarodott.

Az egyik kocsmában ücsörgünk Yvvel. Ryan zenekara már felállt, a szöszi viszont még nincs sehol. Egy pohár whiskyt kortyolgatva nézem a kavalkádot, a bár szépen lassan megtelik emberekkel. Több producer az első sorban foglal helyet, keresik a tehetséget, akit felkarolhatnak és akikből pénzt csinálhatnak. Ryan abban reménykedik, hogy ő lesz az egyik szerencsés, de ha épp most lövi be magát, akkor nem sok esélye van. Bár fene tudja…
- Lia, Ryan nincs sehol - lép mellém a dobosuk akinek ennyi együtt töltött idő után se tudtam megjegyezni a nevét.
- Keressem meg? - nézek rá kérdőn.
- Jó lenne - bólint, mire felsóhajtok és elbotorkálok az öltözőkig. Tudom, hogy a többiek a lehetséges leendő főnökeikre próbálnak jó benyomást tenni. Az egyik raktárszerű helységből félreérthetetlen hangok szűrődnek ki. Talán fájdalmat kéne éreznem, mikor meghallom Ryan nyögését, amit olyan jól ismerek, de csak dühös vagyok. Feltépem az ajtót és gúnyos mosolyra húzom az ajkaim. Valami kis vörös hajú ribi térdel előtte. A lány mellei kilógnak a ruhából, bugyi sincs már rajta, a meztelen combjai világítanak a gyér lámpafényben.
- Új múzsa? - dőlök az ajtófélfának, karba tett kezekkel, miközben ők tovább ügyködnek. A csajszi annyira meglepődik, hogy Ryan férfiassága majdnem a torkán akad, a szemei kikerekednek, majd öklendezni kezd. - Azért nem kell kiköpni - nevetek fel.
- Ez nem az, aminek látszik - nyög fel a csaj, mire kitör belőlem a röhögő görcs. A lány próbálja megigazítani magán a ruhát, de már mindent láttam.
- Furulyásokat toborzol a zenekarba? - nézek a napszemüveggel takart arcra.
- Én, nem, basszus Lia ez… - magyaráz lihegve, miközben próbálja rendbe szedni az öltözékét.
- Ryan nyugi - intem le. - A srácok keresnek, kezdenetek kéne - gyújtok rá egy cigire, miközben tovább figyelem a kettősüket. Gyorsan kapják össze magukat. A lány úgy iszkol el mellettem, mintha a vérére fájna a fogam. Pedig nem. Meglepő módon nem vagyok csalódott. Semmit nem érzek.
- Lia én… - kezd Ryan újból magyarázkodni, de csak végigsimítok az arcán és a szájára teszem a mutatóujjam.
- Ne mondj semmit - mosolygok rá, majd sarkon fordulok és visszamegyek a bárpulthoz. A rövid szőke tincseket nem nehéz kiszúrni, egyből arra veszem az irányt. El akarok tűnni innen, de a barátnőm eszem ágában sincs itt hagyni.
- Yv, megyünk! - kocogtatom meg a vállát, ezzel megzavarva, hogy tovább beszélgessen a piros hajú fazonnal, aki mellette foglal helyet.
- Hová? - néz rám értetlenül.
- Nem tudom, de el innen - rántom meg a vállam, majd lehúzom a poharamban lévő italt.
- Összevesztél Ryannel?
- Nem. Csak hátul egy másik csaj szopta le mikor rájuk nyitottam - felelem halálosan higgadtan, mire az Yv mellett ülő srác konkrétan kiköpi a sört, ami a szájában van. A barátnőm hatalmasra tágult szemekkel pislog rám, majd látom, hogy elönti a düh.
- Kiosztom azt a faszfejet - pattan fel, mire elnevetem magam.
- Nyugi. Nincs semmi baj, csak lépjünk le jó? - nézek rá kérlelően.
- És hova megyünk? - néz rám az alsó ajkába harapva.
- Fogalmam sincs - csóválom meg a fejem.
- Ha van kedvetek, gyertek velem - köszörüli meg a piros hajú pasas a torkát mellettünk. - Ben vagyok - nyújtja felém a kezét. Jó szokásomhoz híven megbámulom a felém nyújtott mancsot, mielőtt elfogadnám.
- Zenész vagy - húzom el a szám. Kezd az összes muzsikusból elegem lenni.
- Honnan tudod? - néz rám.
- Az ujjaid. Gitározol igaz? - somolygok rá.
- Ezt a kezemből állapítottad meg? - kerekednek ki a szemei.
- Aham. A húroktól kicsit érdesebb a bőröd - bólogatok bőszen, miközben rágyújtok egy cigire.
- Sokat tudsz a zenészekről - mosolyog rám.
- Eleget - vágom rá.
- Nem vagy oda értünk - néz mélyen a szemembe.
- Csodálod? - nevetek fel miközben a fejemmel a színpad felé bökök amire épp Ryan tántorog fel.
- Csajok, van nem messze egy csehó, a bandám ott táborozik. Ha van kedvetek nézzétek meg mi mit tudunk - mosolyog Yvre félreérthetetlenül, aki azonnal fellelkesül. A szemeivel némán könyörög, hogy bólintsak rá a dologra. Hát ki vagyok én, hogy megakadályozzam, hogy ők egymásra találjanak? Senki.
- Menjünk, de előbb összeszedjük a motyónk - bólintok rá a dologra.
- Rendben - pattan fel Yv vigyorogva, majd számot cserélnek Bennel, aki elmagyarázza, hogy merre kell mennünk majd.
A holmim seperc alatt összepakolom. Eszem ágában sincs tovább Ryannel maradni. Nem hagyok búcsúüzenetet. Szerintem érthető, hogy lelépek azok után, hogy mással volt. Bár, hogy hova tovább azt megint nem tudom. Egyelőre megyünk Yv szívszerelme után, aztán majd eldöntjük. Amerika elég nagy, pénz van a számlámon, benzin van a kocsiban, szóval nincs nagy baj.
Még mielőtt lemennénk a helyre ahová Ben invitált meg minket, kiveszünk egy szobát az egyik hotelben és kicsomagolunk. Szívem szerint azonnal bedőlnék az ágyba és aludnék egy jót, de Yvonnet nem akarom egyedül hagyni, főleg, hogy nem is ismer senkit Clevelandben. Oké, hogy Ben tetszik neki, de nem bízok egy zenészben se. Sose lehet tudni… Nincs az az Isten, hogy egyedül császkáljon egy idegen városban, egy idegen helyen, egy olyan embert keresve akivel össz-vissz fél órát beszélt.

A kocsmába belépve szinte semmit nem lehet látni a füsttől, a lámpák alighogy világítanak. Egy rakás rossz arcú sörtől bűzlő fazon áll a pultnál.
- Ne engedd el a kezem - szólok Yvre, aki csak aprót bólint, majd pásztázni kezdi a tömeget. Ben szúr ki minket, majd egy-egy puszi után egy vörös bőrkanapé felé kezd húzni minket, ahol egy csomó tagbaszakadt fickó ül és vedel, az ölükben pedig néhány hiányos öltözetű cicababa foglal helyet. Gyors bemutatkozás után nekünk is szorítanak némi helyet, majd egy-egy korsó sör köt ki a kezünkbe. Kiderül, hogy nem teljes a zenekar létszáma, a szólógitárosuk ugyanis hiányzik. Nem kell sokat várni felbukkanására, egy szőke hajú nehézbombázóval jelenik meg és olyan perverz vigyor van a képén, hogy mindenkinek azonnal leesik mit is művelhetett a szilikonmellű tündérkével eddig. A tekintetünk egyetlen pillanatra találkozik csak, a gyomrom viszont azonnal görcsbe rándul. Veszélyes a pasas. Csak az arcára kell nézni… Tipikus rossz fiú. Összehúzott szemekkel néz rám, de az arca rezzenéstelen marad. Nem lehet eldönteni, hogy mit gondol, tökéletes pókerarc. A sötétbarna szempár, úgy pásztáz végig, mintha a bőröm alá is be tudna pillantani. Felforr a vérem és kiráz a hideg ugyan abban a pillanatban. Aztán, mintha ott se lennék leül az egyik fotelba és felkap egy üveg Heinekent. Nem beszél csak ha kérdezik, viszont akkor olyan marhaságokat tud benyögni, hogy az egész társaságot megnevetteti. Yvről és rólam tudomást se vesz. Mintha ott se lennénk, bár néha elkapom a pillantását, ami mindig a testem pásztázza végig.

- Lia, elmegyek - kiabál ki az erkélyre Yvonne.
- Ben? - kiáltok vissza, miközben tovább nézem az eget és a tavat, amire a szállodai szobánkból tökéletes kilátás nyílik.
- Igen - dugja ki a fejét az üvegajtó mögül. Boldognak tűnik, így én is elmosolyodom.
- Vigyázz magadra rendben? - nézek mélyen a szemében, mire a vigyora még szélesebb lesz.
- Te is - lép ki majd egy puszit nyom a homlokomra, aztán távozik a szobából.
Szeleburdi bolond nőszemély. De nekem csak ő maradt. Nem bírnám elviselni ha bármi baja történne. Bár Ben rendes srácnak tűnik, kedvesen bánik Yvvel és figyel rá, mégse bízom benne. Egyetlen egy hibája van, méghozzá az, hogy zenész. A telefonom hirtelen csörren meg, amitől bevallom megijedek. Már nagyon rég nem volt bekapcsolva, szinte el is felejtettem, hogy nálam van az idegesítő kis készülék. A kijelzőre pillantva elmosolyodom. Keserű és szép emlékek millió villannak fel előttem.
- Szia - veszem fel a készüléket.
- Lia? - kérdez vissza a hívom hitetlenkedve.
- Nem a Mikulás. Mondd csak kisfiam jó voltál idén és megérdemled az ajándékot? - kuncogok fel, miközben újabb cigire gyújtok rá, aztán pedig belekortyolok a whiskymbe.
- Végre. Már letettem arról, hogy el tudlak érni. Hol a francban vagy? Tudod, hogy mióta kereslek? Miért kapcsoltad ki a telefonod? Miért nem vagy New Yorkban? Jól vagy? Nem esett bajod? Minden rendben van veled? - kiabál Conor a vonal túlsó végén.
- Hé, hé, hé! Nyugi - kacagok fel.
- Hol a retekben vagy te idióta? - kezd el üvölteni torka szakadtából. Meglepődök az ingerültségén.
- Clevelandben. Nincs semmi bajom. De te honnan tudod, hogy nem vagyok New Yorkban? - kíváncsiskodom.
- Mert kerestelek otthon, de a házvezetőnő azt mondta, hogy egyik éjszaka összepakoltál és leléptél. A fenébe is, aggódtam érted - szusszant fel dühösen.
- Te eljöttél Helsinkiből? - kerekednek ki a szemeim, miközben két oktávot emelkedik a hangszínem is.
- Itt vagyok Pittsburghben. Ne menj sehová, holnap átrepülök Clevelandbe - adja ki az utasítást.
- Hiányoztál - sóhajtok fel.
- Te is nekem kiscica. Holnap már ott leszek és megbeszélünk mindent, hívlak ha leszállt a gépem - suttogja.
- Oké - nyögöm ki, aztán elköszönünk és bontjuk a vonalat.
Megint minden összekavarodik bennem. Conor eljött Finnországból és holnap idejön.
Niko… Igen, holnap róla is fogok már tudni. De álljunk meg csak egy percre. Akarok én tudni bármit is róla? Hát persze, hogy akarok! Mindent tudni akarok ha teljesen őszinte akarok lenni. Főleg azt, hogy boldog-e, hogy minden rendben van-e vele, hogy jól mennek-e a dolgai. Minden egyes percéről tudni akarok. Pedig nem kéne lázba hoznia. Nem szabadna így lennie. Hidegen kéne hagynia. De, hogy is hagyhatna hidegen? Hisz amikor becsukom a szemeim az ő arca villan fel előttem. Azok a gyönyörű zöld szemek… Felejthetetlen. Szinte érzem a csókja ízét a számban, az érintéseit a bőrömön. Annyira, de annyira ostoba vagyok. Miért kellett nekem beleszeretnem? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért nem az agyam diktál most is ahogy mindig szokott? Miért fáj a szívem, miért sajog folyamatosan a lelkem? Miért érzem úgy, hogy csak félember vagyok? Miért hiányzik ennyire? Miért? Miért? Miért?
Francba… Ki kell találnom valamit sürgősen. Ez így nem lesz jó. Nem szabad, hogy kísértsen.
És persze ott van Mira is. Mikor alszom mindig felbukkan az álmaimban. Hol ő, hol Niko. Nem hagynak nyugtot nekem. Mira halálát és a Nikoval töltött pillanatokat minden éjjel újra és újra átélem. Néha úgy érzem beleőrülök. Látnia minden egyes éjjel a halott barátnőm sápadt arcát, a fennakadt, élettelen, üres tekintetét. Minden egyes nap arról álmodni, hogy holtan fekszik a betonon, hallani a lányok sírását, a mentők és a rendőrautók szirénázását, nézni ahogy küzdenek érte, reménykedni és vele halni. Őrjítő.
Persze Nikoval álmodni se jobb. Azaz nem is azok az álmok viselnek meg amikben szerepel, hanem inkább az ébredés. Rá döbbeni, hogy nincs melletted a férfi, akiért minden porcikád vágyakozik, nem túl kellemes. De nincs mit tenni.

- Hol voltál? - lép mellém Leena mosolyogva, mikor hazaérek. A kocsmázásból a kórházi látogatásom miatt nem lett semmi, de legalább bent se tartottak. Gondolkodtam azon, hogy a toronyba töltöm a ma éjszakát, de valami miatt a lábam mégis hazahozott Leenahoz. A mosolygós arcát nézve felmerül bennem a gyanú, hogy be van szívva, de a tekintete, a beszéde azt sugallja, hogy teljesen józan.
- Rohamom volt - rúgom le a cipőim.
- Úr Isten - kapja a szája elé a kezét. - Jól vagy? Miért nem szóltál? Nem kéne kórházba lenned? - simul hozzám. Az arcom a két tenyere közé fogja és mélyen a szemembe néz. Nem színlel, tényleg aggódik, tényleg meg van ijedve. A tekintetében annyi szerelem van, amilyet már nagyon rég nem láttam. Miért nem ilyen mindig? - merül fel bennem a kérdés.
- Semmi bajom - mosolyodok el halványan.
- Főztem vacsorát - simít végig az arcomon, mire azt hiszem kikerekednek a szemeim. Ismét felmerül bennem a gyanú, hogy bevett valamit, ami határozottan jó hatással van rá és a kedélyállapotára, de nem merek rákérdezni. Nincs is rá időm, kézen fogva húz a konyhába. Nem számít, hogy hajnali egy óra van, leülünk enni. Úgy sürög forog körülöttem, mint régen. Kinyit egy üveggel a kedvenc boromból, kiszolgál, leül velem enni, majd elmosogat. Ami a legmeglepőbb, hogy vacsora után nem tűnik el a fürdőszobába, hogy meghánytassa magát. Minden olyan, mint mikor először vacsoráztam nála. Azóta viszont annyi minden változott. De most… Most ugyan az a nő áll előttem, akit három éve megismertem, akit szerettem, aki viszont szeretett. Nem a hisztérikus hárpia, akivel mostanában tengetem a napjaim. Nem, ő az én Leenam.
- Fáradt vagy? - néz rám mosolyogva.
- Kicsit - bólintok.
- Gyere - nyúl a kezem után. A kedvessége meglep. Hát még mikor a fürdőbe lépek. A polcon mécsesek vannak. Leena megnyitja a csapot, aztán meggyújtja a gyertyákat. Az ajtófélfának dőlve figyelem a ténykedését. Idejét se tudom mikor csinált ilyesmit, hogy mikor kényeztetett. Mosolyogva lép elém és kezd vetkőztetni. Akár egy gyerek, állok és hagyom neki, hogy megszabadítson az összes ruhámtól, majd befekszem a kádba. A meleg víz ellazít, várom, hogy Leena utánam másszon, de nem teszi. A kád elé térdelve simogatja a bőröm, majd némi tusfürdőt nyom a kezébe és mosdatni kezd. Én pedig csak nézem az arcát. Nem értek semmit. Mi a fene történt vele? Az arcán halvány mosoly játszik, mikor észreveszi, hogy megremegek az érintésétől. Rég nem érzett nyugalom száll meg. Bízom benne, hogy minden helyre jön, hogy ilyen marad.
Mikor feláll mellőlem, hogy leakasszon egy törölközőt nekem, kimászok a kádból. Érezni akarom, hogy szeret, szükségem van rá, szükségem van a csókjára. Mellettem kell lennie. Egyetlen mozdulattal kapom az ölembe, majd a hálónkig meg se állok. Gyengéden fektetem a matracra, majd azonnal fölé kúszok. A nyelvem a szájába siklik érzem, hogy a körmei a hátam karcolják, de nem olyan intenzív az érzés, mint régen. Nem olyan, mint Liával. Nem ver hevesebben a szívem, nem vagyok türelmetlen, nem akarom azonnal. Kétségbeesetten csókolom tovább, miközben megszabadítom a ruháitól. Úgy bújik hozzám, mint régen én mégsem érzem a varázst. Szeretem, de nincs ott az a tűz, az a sürgető hév, az a mérhetetlen vágy, amit régen már akkor is éreztem, mikor a közelembe volt. Úgy érzem megőrülök. Hiába keresem magamban azt az érzést, ami anno elkábított, hiába kutatom a szívemben azt a mérhetetlen őrült szerelmet, nincs sehol. Lia arca hirtelen villan fel előttem, a gyomrom pedig azonnal görcsbe rándul. Lassan veszem birtokba az alattam fekvő nő testét miközben mélyen a szemébe nézek. Kutatok valami után, ami már rég nincs. Nem kavar fel, hogy látom a gyönyörtől eltorzuló arcát, a vágytól ködös tekintetét. Lecsukom a szemem egy pillanatra majd mikor kinyitom azt képzelem, hogy Lia néz vissza rám, hogy ő húzza kacér mosolyra az ajakit, miközben szó szerint vonaglik a karjaim közt. A kép már-már valóságos, az érzés mégsem az igazi. A fantáziám alkotta tévképzet megdöbbentő. Látom a kékeszöld szempárt, látom a hosszú dús fekete hajzuhatagot, a karcsú és kecses nyakat, a finoman domborodó melleket, a lapos hasat, a hosszú combokat, de az illata nem ugyan olyan. Nem érzem úgy, hogy villám csapna belém mikor utolér a gyönyör. Nem érzem, hogy meghalnék, mert rám szakadt a mennyország. Egyszerűen csak kielégítettem a testi vágyaim és ennyi.
Leena mosolyogva bújik a mellkasomra.
- Még mindig csodálatos vagy - nyom egy puszit a mellkasomra. - Szeretlek Niko - suttogja.
- Én is szeretlek - bököm de érzem, hogy nem szívből jön a vallomás. Inkább csak megszokásból mondom. Egy elcsépelt szó már ez csupán, amit rutinból rávágok a vallomásaira.
Egész éjjel a plafont bámulom, miközben hallgatom, hogy Leena halkan szuszog mellettem. A gondolataim egyetlen nő körül forognak. Lia…
Nem igazán értem mi van velem, csak arra eszmélek fel, hogy nem bírok tovább feküdni. A nappaliba botorkálok és rágyújtok egy cigire a konyhaasztalnál. A füstfelhőben is az ő alakja körvonalazódik. Kezdem azt hinni elment a maradék józan eszem is. Talán mégis a kórházban kellett volna maradnom. Lehet, hogy mikor összeestem bevertem a fejem? Nem. Akkor valahol puklinak kéne lennie és a doki se mondta, hogy beütöttem volna akármimet is. Talán csak az oxigénhiány nem tett jót és ezért képzelődőm. A sötétben ülve, a füstfelhőt nézve Liáról ábrándozva hirtelen beugrik valami. Nincs semmi a kezem ügyében csak egy szalvéta. Leenát nem akarom felébreszteni így arra írom a fejemben szépen lassan összeálló sorokat. Mire feleszmélek már huszadjára olvasom el a verset, ami nem a hálószobában alvó nőhöz íródott. Nem, a dal egy fekete démonról szól, aki elrabolta a szívem, akinek az emlékétől nem tudok szabadulni. Hirtelen önt el a düh. Nem szabad rá gondolnom. A szalvétát egyetlen mozdulattal gyújtom fel, majd a mosogatóba dobom és hamura vizet engedek. De ez sem segít a helyzeten…


Megcsalni valakit lehet tettekkel, de lehet gondolatokkal is. Mi van ha a szívünk árulja el azt akit valaha mindennél jobban szerettünk? Melyik a rosszabb? Ha ágyba bújunk valakivel aki iránt talán semmit nem érzünk csak felébreszti bennünk az alvó oroszlánt, vagy ha ott fekszünk valaki mellett, de mégse rá vágyunk? Ha nem rajta jár eszünk, nem azon, hogy azt a bizonyos embert akit párunkul választottunk, hogyan tegyük boldoggá. Vajon mi fáj jobban? Melyik a nagyobb árulás? Ellen lehet állni a kísértésnek? Meg lehet bocsátani?

20.Szél

„A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.”


- Sajnálom Lia, annyira nagyon sajnálom - borul Yv a vállamra zokogva. - Én nem tudtam, hogy Jen be akar csukatni ide. Senki nem tudta, bocsáss meg, kérlek - néz rám könyörgően.
- Hé, nyugi, nincs semmi baj - mosolygok rá. - Nem haragszom. Nem a te hibád - ölelem magamhoz.
- Kiviszlek innen - szipogja. - Nem hagyom, hogy itt tartsanak.
- Tudom - bólintok mosolyogva.
Megtudom, hogy Jack teljesen felszívódott a nővérem jóvoltából, így esélyem sincs arra, hogy ismét rábukkanjak. Végül fel is adom, hogy bosszút álljak rajta. Semmi értelme és erre a dokim világított rá. Mira halott és ezen nem változtatna az sem, ha Jack is követné a föld alá. Azt is megtudom, hogy Ryan tovább állt a zenekarával, de Yvnek azt mondta, hogy ha kiszabadultam innen, akkor örülne ha utána mennénk.
Órákon át beszélgetünk, de aztán a doki kitessékeli Yv-et a szobából.

- Látogatója van - dugja be az egyik nővérke a fejét mosolyogva, mire azonnal felpattanok.
- Yv - mosolyodok el, de amint belép a szobámba a vendégem le is lohad a vigyor az arcomról.
- Nem, nem Yv vagyok - mosolyog rám Jen negédesen. - Cuki a pizsid húgi - kuncog fel, miközben körbenéz a szobámba. - Milyen az ellátás? Ugye jól érzed magad ezen a kis nyaraláson?
- Takarodj innen Jen - sziszegem.
- Hát így kell fogadni a nővéred, aki annyira aggódott az ő egyetlen kishúgáért? - néz rám pimasz vigyorral az arcán, amit szívem szerint letörölnék a képéről.
- Mit akarsz? - kérdezek rá. - Gondolom nem udvariassági látogatáson vagy. Ha rajtad múlna hagynád, hogy itt rohadjak meg és felém se néznél, mintha nem is léteznék - mosolyodok el.
- Pontosan - bólint. - Azt akarom, hogy itt rohadj meg. Megmondtam Nelli, hogy ne merj visszajönni New Yorkba. Ez az én városom - lép elém, a szemei villámokat szórnak.
- Mi van Jen? Új pasid van? Azért csukattál be ide igaz? Hát persze, nem akarod, hogy a hapsid találkozzon velem, mert te is tudod, hogy mi lenne a vége - kuncogok fel. - Félsz, hogy ő is engem fog választani, igaz? Mint eddig az összes - somolygok.
- Kussolj el te ócska kis kurva - sziszegi. - Nem jutsz ki innen soha - vágja a képembe.
- Tévedés - trillázom. Nem tudom és nem is akarom visszafogni magam. Nyíltan kimutatom, hogy mennyire jól mulatok.
- Álmodozz csak. Idebent fogsz elpusztulni - mosolyog.
- Szeretnéd Jen - kacsintok rá. - Csak tudod az a baj, hogy ha kedvem szottyanna már ma kisétálhatnék innen. És tudod mit? Talán ki is fogok. Aztán megkeresem a szerelmed, bemutatkozom neki és az ágyadban fogom megdugatni vele magam - nézek mélyen a szemébe, miközben rágyújtok egy cigire.
- Nem jutsz ki innen - csóválja meg a fejét, de látom rajta, hogy elbizonytalanodik.
- Akarsz fogadni? - rángatom meg a szemöldököm.
- Beszélek apuval - vágja rá.
- Hiába - szólalok meg csilingelő hangon, miközben vállat vonok. A hangom már-már olyan, mintha énekelnék. - Apu nem fog beleavatkozni, mert ha megtenné, neki kéne figyelnie rám. Foglalkoznia kéne velem, amire képtelen. Jobb neki, ha kiengednek innen és magamról gondoskodom.
- Letiltatjuk a kártyáid és eladjuk a lakásod - fenyegetőzik tovább kétségbeesetten.
- Ezt csak apu tudná megtenni, de nem fogja. Neki kényelmesebb ha nem kell velem törődnie. Ha eladná a lakásom, akkor hozzá kéne költözzek. Ezt akarod Jen? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
Valami extra perverz élvezetet okoz ez a beszélgetés, ahogy nézem a nővérem, aki az alsó ajkát harapdálva néz rám. Látom, hogy forognak a fogaskerekek a fejében, hogy sakkozik azon, hogyan tartson itt. Olyan, mint egy védtelen kisállat, akit feltálaltak az oroszlán elé, aki elevenen fogja felfalni. - Jen, komolyan azt hitted, hogy nyerhetsz? Hogy megúszhatod szárazon azt, hogy bezárattál ide? Ha tényleg ezt hitted, akkor kettőnk közül inkább te szorulsz kezelésre. Elfelejted, hogy átlátok rajtad. Pasid van és én megint el fogom venni tőled. Most pedig takarodj innen, amíg szépen mondom és ne merj semmit csinálni ellenem, mert nem csak lefekszem azzal a szerencsétlen lúzerrel, aki veled jár… Értem? - lépkedek elé, majd kipenderítem az ajtón. Megszólalni sincs ideje, de nem is akarom hallani az idegesítő rikácsolását.


- Telt ház van odakint - veregeti meg a vállam Mad vigyorogva.
- Hallom - sóhajtok fel, majd lehúzom a harmadik pohár whiskym. Tényleg a backstage-ben is hallani lehet, ahogy odakint az előzenekar játszik, a tömeg pedig tombol. Sokan vannak, nagyon sokan. Körbenézek az öltözőben. Leena szerencsére ma nincs itt. Otthon csomagol, elvileg. Ma még itthon játszunk, Helsinkiben. Holnap tovább megyünk Berlinbe, aztán jön München, Hamburg, Bécs, London, Madrid, Barcelona, Róma, Párizs, Prága, Varsó, Bukarest, Moszkva, Peking, Sanghaj, Koppenhága, Oslo és legvégül Tampere. Feltéve ha nem megyünk Amerikába is. Akkor még hosszabb lesz az egész… Nem a koncertezés a legfárasztóbb, inkább az interjúk, sajtótájékoztatók, dedikálások, fotózások és egyéb finomságok, amik a szerződésünkbe vannak. Lemerítenek.
- Rekordot döntöttek srácok - lép be ezer wattos vigyorral az arcán Eero, majd a kezében lévő pezsgősüveget hangos pukkanás kíséretében kibontja. Fáradtan nézek rá, nem nagyon hoz lázba az eladási listán elért helyezésünk, mert valószínűleg erről van szó. - Elsők vagytok, a lemezt viszik, mint a cukrot - vigyorog, mint a vadalma. Persze büszkeséggel tölt el, hogy alig öt nap alatt ennyi cd-t elkapkodtak és a lemezeladási lista élén vagyunk, de nem ezért csinálom. Fáradt mosoly kúszik az arcomra. Katja örömében felsikít és megcsókolja Aleksit, Mad és Jari lepacsiznak, Mika pedig a pezsgőre veti magát.
Mindenki boldog csak én vagyok üres, fáradt és megtört.
- Mi van veled Niko? - ül mellém Eero és fürkészni kezdi az arcom.
- Hazajött az asszonykája és nem tudja levakarni magáról - morogja Mad.
- Kussolj el - sóhajtok fel. - Nincs semmi - mosolygok.
- Hello Helsinki - robban be Brandon is az öltözőbe, vigyorogva, valami szőke, szilikonból álló lányt húzva magával, aki megszeppenve pislog ránk, aztán Brandon elengedi a kezét és a nyakamba veti magát.
Bár lány helyett inkább guminőnek titulálnám a csajt, talán még a bőre sem eredeti… - Mi van veled haver? Olyan vagy, mint aki citromba harapott - boxol finoman a karomba Brandon. - Ha szeretnéd kölcsönadom a mókuskát, hidd el nekem, hogy jobb kedved lesz azonnal a nyelvtechnikájától. Mintha szopásra teremtették volna a kis ribit - súgja a fülembe, mire elnevetem magam.
- Inkább kihagyom - nézek végig a mini ruhába bújtatott műnőn. Abszolút nem az esetem, csak akkor nyúlnék hozzá ha teljesen be lennék tépve. De nem vagyok…
- Hol a lökött öcsém? - eszmél fel Mika hirtelen. Igaz, Launo az előbb még itt rohangált, most pedig köddé vált.
- Telefonál - adja meg a kérdésre a választ Katja, aki most is Aleksi ölében foglal helyet és a raszta tincsek alatt a férje tarkóját simogatja. Olyan jó rájuk nézni. Boldogok, szinte ragyognak, mosolygásra késztet az, hogy láthatom a kettősüket. Imádni valóak együtt. Bár bevallom kicsit irigylem a boldogságukat. Pár éve még én is így ültem Leenaval. Most pedig egyedül vagyok. Egyedül akár az ujjam.
Kész felfordulás van körülöttünk. A roadjaink fejvesztve rohangálnak, kihordják a színpad szélére az ásványvizet, ellenőriznek mindent. Van pár kóbor tündérke is a folyosón, akik arra várnak, hogy beinvitáljuk őket a szobába. De arra várhatnak. Katja allergiás az ilyenekre és ugyan sose szól bele, hogy ki kivel fekszik le és melyik lány kit környékez meg, mégis tekintettel vagyunk rá. Persze ha Aleksire hajtana rá az egyik önjelölt groupie, az nem élné túl a dolgot. De Aleksi amúgy se lát Katjan kívül más nőt.
- Idő van - kiabál be az egyik emberünk, mire a zenekar tagjai egy emberként emelkedik fel. Még egy korty sör, még egy utolsó pillantás a tükörbe és kivonulunk a szűk folyosóra. Aleksi még egy csókot is bezsebel a feleségétől, mi pedig egy-egy szerencse puszit. Ez már azt hiszem megszokás. Ha Katja itt van puszit oszt nekünk. Elsőként Mika lép a színpadra, hogy nekünk dobpergést szolgáltathasson. A zsivaj, ami kitör mikor meglátják őt, eszméletlen. Én még csak most teszem a helyére a fülesem, ők pedig úgy ujjonganak, mint ahogy a koncert végén szoktak. Jari a következő, aki egészen a színpad széléig kisétál és földig hajol a közönség előtt. Újabb üdvrivalgás tör ki. Aztán Aleksi és Mad egyszerre vonulnak fel, ekkor már Jari is bekapcsolódik a dobok mellé és a szintetizátoron kezd játszani, ami elbűvöli a közönséget. Én még várok. Mad kezdi először pengetni a húrokat, majd Aleksi is bólint egyet és belecsap a lecsóba. Nekem ez a jel. Mély levegőt veszek, még egyszer lepacsizok Brandonnal és kilépek a rivaldafénybe, ami elvakít. Csak a cél lebeg a szemem előtt, ami jelen esetben a mikrofonállvány. Mást amúgy sem látok szinte. Lehunyom a szemem egy fél pillanatra. Izzad a tenyerem, remeg a gyomrom, az ájulás kerülget. Nem lehet ezt megszokni. Még most is lámpalázam van. Mert mi van ha elrontok valamit? Ha elcsuklik a hangom? Ha elfelejtem a szöveget? Ha leesek a színpadról? Ha nem tetszik nekik?
Aztán persze összeszedem magam. Rágyújtok egy cigire miközben úgy teszek, mintha mindenkit egyesével végigpásztáznék. Persze a fényektől csak az első két sort látom, de a zsivajból ki tudom következtetni, hogy több százezren is lehetnek itt. A vakuk villognak, a srácok egyelőre halkan játszanak, a füstöt lassan fújom ki a tüdőmből és rájuk mosolygok. Visítanak, mintha nyúznám őket, pedig még ki se nyitottam a szám. De egy újabb slukk után ennek is eljön az ideje.
- Hej ha - vigyorodok el, mire egy fél másodpercre mindenki elhallgat és csak rám figyel. Szinte hallom, ahogy a tüdejükben reked a levegő, ahogy elcsuklik a hangjuk, a szemeim picit összeszűkítem hátha távolabbra is ellátok, de hát erre semmi esélyem sincs. Az adrenalin őrült iramban száguldozik az ereimben, a szívem ki akar törni a bordáim közül. - Nagyon köszönjük, hogy ennyien eljöttek, de kéne még egy kis biztatás. Tudjátok mennyire félénk Mad - mosolygok a gitárosunkra, mire a közönség egyszerre röhög fel, majd tapsolni és kiabálni kezdenek. Több tábla emelkedik a magasba, amin a Kulo felirat díszeleg, ami a zenekarunk neve. A kordonon lepedők lógnak. Az egyikre az én nevem írták szívecskékkel körbe rajzolva, de van amin Jari, Mad, Mika vagy éppen Aleksi neve szerepel. Jó érzés, hogy ennyien szeretnek minket és a zenénket.
Mika kezdi el felpörgetni az eseményeket és belecsap az első dalba.
Simán megy minden, a félelmeim most is alaptalannak bizonyulnak. Sikerül szinte minden hangot tisztán kiénekelnem, bár van egy-két hibánk, amit a rajongók nem vesznek észre, ha pedig mégis akkor sem hördülnek fel, hisz tudják, hogy élőben nyomjuk nem playbackről és ezek az apró elcsúszások, félreütések az élő zene varázsát teremtik meg. A kilencedik számnál már patakokban folyik rólam a víz. Nem vagyok szégyenlős, lekapom magamról a pólóm, ami hangos sikítást vált ki a lányokból. A fekete festék, amivel a koncert előtt kiemeltem a szemem, már valószínűleg valahol az államnál folyik lefelé, de nem tud érdekelni. A sapkát is lehúzom a fejemről, mert úgy érzem meggyulladok és egyenesen Katja kezébe dobom. Teljesen felpörgök. Az öltözőben lévő rosszkedvem egyszerűen elpárolog. Igen, a zene mindig gyógyírt jelentett és hát az is feldob, hogy ilyen nagyszerű közönség előtt játszhatunk. Sose hittem volna, hogy valaha sikerülni fog elérni az álmaim és itt állhatok több ezer ember előtt, akik mind rám figyelnek. Lassan a koncert végére érünk. Minden flottul megy. Alig kapok már levegőt a sok rohangászástól és énekléstől, de csak azért is leugrok a színpadról, hogy a kordon elé lépve pár szerencsést megérintsek. Hallom ahogy utánam kiabálják, hogy szeretnek, mire még szélesebb vigyor terül el az arcomon. Én is szeretem őket… Nagyon. Annyi erőt és energiát képesek adni, amiről még csak fogalmuk sincs, hogy az elképesztő. Nagy nehezen visszatornázom magam a pódiumra és kisétálok a gitáromért. A többiek addig előadják a gitár, szinti és dobszólókat, hogy megvillanthassák a tehetségüket, mert valljuk be mindannyian remek zenészek. Náluk jobbat el se bírnék képzelni, tökéletesen kísérik az éneket, miközben a saját egyediségüket is beleviszik a zenébe. Bohóckodunk és ökörködünk még koncert közben is, ezzel nevettetve meg a népet. Mad majdnem elbotlik az egyik zsinórba, amit nem bírok ki röhögés nélkül, ráadásul pont egy dal kellős közepén vagyunk, mikor kitör belőlem a nevetés a refrén helyett. Szerencsére a rajongók is észreveszik, hogy mi a mulatság tárgya így együttes erővel nevetjük ki Madet. Ennyit arról, hogy profi felnőtt férfiak vagyunk… Már csak két szám van hátra, és én elő akarom adni a dalt, amit Liának írtam. Egy szál gitárkísérettel játszom el a neki írt sorokat és közben rá gondolok. Az ő dala végül is. Ki másra gondolnék? Látom, hogy pár lány az első sorban megkönnyezi a számot és ez jó érzéssel tölt el. Tetszik nekik. Vajon Lia hallotta már? Tudja, hogy neki szól? És ha hallotta, akkor tetszett neki is?
Az utolsó dalt bevallom már nem bírom szuflával, így a lábam előtt heverő tömeget énekeltetem meg, jobb híján. Aztán vége van. Kicsit csalódott vagyok, csináltam volna még, de az idő mindig véges.
- Köszönjük szépen - veszi ki Mika a kezemből a mikrofont. Ő is liheg és le van izzadva, de mégis összekapaszkodunk, hogy meghajoljunk a lelkesen minket éljenző rajongók előtt újból és újból. Aztán kialszanak a fények, mi pedig oroszlánszagúan, felturbózva levonulunk a színpadról. Aleksi bezsebeli Katjától a szokásos csókadagját, aztán az asszonykája elküld minket zuhanyozni, mondván olyan szagunk van, mint egy tucat disznónak, mi pedig összevigyorgunk és köré állunk majd minden izzadt és büdös tagunkat hozzányomjuk, amit nevetve és fújozva fogad.
Miután mindenki rendbe szedte magát, elindulunk sörözni, de a hátsó kijáratnál áll pár lány, akiknek mind kiosztunk egy-egy aláírást, fotózkodunk velük és még néhány szót is váltunk minddel.
- Csak tudnám, hogy jutnak be a kerítés mögé ezek a lányok - teszi Mika a vállamra a mancsát fejcsóválva és mosolyogva, miközben elindulunk az egyik pub felé. Launo a téglának támaszkodva áll, látszólag nagyon bele van mélyedve a gondolataiba.
- Mi van kölyök? - lépek mellé, ugyanis Mad még mindig tollászkodik, így Mika és a többiek kénytelenek megsürgetni feltéve ha még ma italhoz akarunk jutni.
Launo hirtelen tér magához és egyenesen a szemembe néz. Van valami a tekintetében, ami nem tetszik. A pillantásom a kezére siklik, amiben a mobilját szorongatja, olyan erővel, hogy a felső ujjpercei teljesen elfehérednek.
- Mi történt? - nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Lia - nyögi ki, mire megáll bennem az ütő és a sebek amik már majdnem begyógyultak, felszakadnak.
- Mi van Liával? - ragadom meg a vállát kétségbeesetten. - Mi baja van? Mondd már - üvöltök rá, miközben megrázom picit.
- Niko, ereszd el az öcsém - csattan fel Mika a hátam mögött, de nem mozdulok meg, csak nézek a jegeskék szemekbe, amik tanácstalanságot tükröznek felém. Valakinek a keze a karomra siklik és lerángat Lauról.
- Mi történt öcsi? - lép mellénk Mika.
- Conor hívott. New Yorkba ment és megkereste Liát, de ő… - csuklik el a hangja.
- Ő mi? - szól rá türelmetlenül a bátyja.
- Rehabon vagy elmegyógyintézetben vagy valami ilyesmiben volt, de kijött onnan, összeszedte a cuccait és eltűnt. Senki nem tudja hol van - nyög fel a szőkeség. - Conornak annyit mondtak, hogy nincs jól - csóválja meg Lau a fejét, én pedig egyszerűen térdre rogyok a járdán, mert megfog magának egy újabb asztmaszerű roham, amitől nem kapok levegőt…

Yv alszik az anyósülésen. A hajam borzolja a hajnali szél. Egész éjjel vezettem, de nem érzem fáradtnak magam. Rágyújtok egy cigarettára és halkan dúdolgatok magamban. Senki nincs az országúton rajtunk kívül, így bátran merem nyomni a gázt. Ryan után megyünk, aki ha minden igaz Clavelandben van már, hogy egy ottani lemezcéggel tárgyaljon, hátha felfedezik mennyire tehetséges. Nem hoztam magammal túl sok cuccot. Csak pár ruha, némi alkohol, a maradék fű és kokain - ami a fiókomban lapult - az irataim, a készpénz - ami a széfben volt - a bankkártyám és slussz. Nincs szükségem másra. Dorahnak csak egy levelet hagytam, hogy elmentem és ne aggódjon értem. A nővérem is tudja, hogy ismét elhagytam New Yorkot.
Hangos kacagás tör fel a torkomból, mikor visszaemlékszem, hogy milyen arcot vágott tegnap délután, mikor kiléptem a hálószobájából, egy szál farmerban és melltartóban, miközben a pólóm vettem magamra. Yvre pillantok, nem akarom felkelteni a röhögésemmel, Jen arckifejezése ugyanis továbbra is a szemem előtt lebeg. A dühtől eltorzult vöröslő arca… Nem szólt egy szót sem és én se hozzá. Mindketten tudtuk, hogy mi történt. A pasija halk horkolása zavarta meg csak a feszült csendet. Kevés hiányzott, hogy képen ne röhögjem a nővérem. Egy ilyen kis farkú, gyorstüzelő barommal együtt lenni… Bár mit csodálkozom? Sebaj a bosszú azért így is elég édes volt, még akkor is ha a gyors numerát nem is élveztem. Jen arcának látványa, a könnyes tekintete, ó igen, az mindent megért és mindenért kárpótolt. Megint megtettem vele. Megint lefeküdtem a barátjával, ráadásul még komoly erőfeszítést se kellett tennem az elcsábításáért. Én megmondtam neki, hogy a saját ágyában fogom megdugatni magam azzal a töketlen idiótával és meg is tettem. Komolyan azt hitte, hogy megtorolatlanul hagyom, hogy becsukatott egy klinikára?
Ostoba…
Hogy hogyan tovább? Na arról aztán gőzöm sincs. Ismét csak megyek, neki a nagyvilágnak. Talán ez a sorsom. Céltalanul kószálni, homokszemként repkedni hol ide, hol oda, néha kicsit letelepedni, majd ha jön egy fuvallat tovább sodródni. Néha belekerülni valaki szemébe, csípni, fájdalmat okozni, hogy aztán kikönnyezzenek akiket irritáltam, megszáradni, tovább morzsolódni, egyre kisebbnek lenni és szállni csak szállni, míg világ a világ, otthontalanul, örömök nélkül, a körülöttem lévő többi porszemmel együtt mégis állandóan egyedül.
Sírni lenne kedvem, de nem tudok. Mirára gondolok. Mégis egyedül hagytam, pedig azt ígértem sosem teszem. Még egy megszegett ígéret, még egy hazugság.
Vajon hova vezet ez az egész? Ez az otthontalan, gyökértelen életmód? Ez a senkihez és semmihez se tartozás? Vajon egyszer mégis letelepszem valahol? Valaki mellett megállapodok? Vagy a véremben van a mehetnék? Végülis a szüleim is ilyenek. Nem tudtak soha sokáig egy helyben maradni, főleg nem egy ember mellett. De úgy tűnik ők boldogok és elégedettek így. Én miért nem érzek így? Miért nem nyugodt a lelkem? Miért érzem magam ilyen üresnek és élettelennek? A gyász és a hiányérzet maga alá temetett volna? Hülyeség! Maximum a gyász. Niko csak egy pasi. Egy egyszerű földi halandó. Egy a sok közül. Felejthető. Elvileg felejthető, ha pontos akarok lenni. Mert sajnos gyakorlatilag nem így megy ez. Állandóan az az átkozott jár a fejemben. Szeretem és átkozom egyszerre. Gyűlölni is akarom, felejteni is, de képtelen vagyok rá.
- Éhes vagyok - motyogja Yv kómásan, mire rákapom a tekintetem.
- A következő benzinkútnál megállunk - somolygok, majd egyetlen gombnyomással lehúzom a cabrio tetejét.
A hajamba belekap a szél, a Nap sugarai felbukkannak a horizontnál így felcsapom a napszemüvegem és száguldozom tovább az ismeretlen felé.

Cleveland hatalmas. Tipikus amerikai nagyváros. Óriási épületek, betondzsungel, feketék, fehérek, különböző etnikumú és társadalmi osztályú emberek kavarognak az utcákon. Nem olyan őrült a nyüzsgés, mint New Yorkban, de azért itt is van élet. Az Erie-tó lélegzetelállító, mélyeket szippantok a parton állva a párás levegőből, miközben élvezem, hogy a szél borzolja a hajam. Néhány méternyire tőlem, egy padon egy hajléktalan, körülbelül ötven éves férfi ücsörög a kis cókmókjával körbevéve. Ő is a tavat nézi, elmerengve. A barna szemekből egy élet történetét is ki lehetne olvasni. Azt mondják Cleveland az egyik legszegényebb amerikai nagyváros már. A pár lépésre lévő férfi erre talán az élő példa. Egyik pillanatról a másikra egy szájharmonikát kap elő a zsebéből és játszani kezd rajta. Fájdalmasan szép dallamokat csalogat elő a tenyérnyi hangszerből, miközben a sirályokat bámulja. Nem bírom róla levenni a szemem. Van benne valami, ami érdekessé teszi. Nem sajnálatot vagy szánalmat érzek iránta, nem úgy gondolom, hogy megérdemli, hogy az utcán kell élnie napról napra, mert biztos alkoholista és rosszul bánt a családjával. Kíváncsiságot érzek. Hogy miért, azt persze nem tudom. Általában nem érdeklődöm a hajléktalanok iránt, de ez a férfi… Ott van benne is valami, ami megfoghatatlan mégis csodálatos. Pedig csak egy egyszerű koldus. Általában az emberek az ilyen figurák mellett elmennek, mintha nem is léteznének. Mintha láthatatlanok lennének. Könnyebb nem észrevenni őket.
Emlékszem egyszer elcsatangoltam anyutól. Nem féltem. Még túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam mennyi veszély leselkedhet rám az utcán. Míg anyu a boltban volt én kimentem az utcára, megláttam egy ehhez hasonló padot, amin akkor szintén egy hajléktalan férfi ücsörgött. Lehettem vagy négy éves. Illedelmesen megkérdeztem, hogy leülhetek-e mellé, mire csak kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha elment volna az eszem, aztán elmosolyodott és bólintott. Volt nálam egy rakás csokis tekercs és megkínáltam a bácsit, aki volt olyan kedves, hogy megossza velem a padját. Jól nevelt gyerek voltam akkoriban ugyebár… A lábam lóbálva ücsörögtem mellette, miközben tömtük magunkba az édességet és beszélgetni kezdtünk. Kedves volt és barátságos, érdeklődött, hogy egy ilyen pici lány miért kóborol egyedül az utcán, ne segítsen-e megkeresni a mamám, hogy nem-e félek tőle, mire kinevettem. Miért féltem volna? Inkább kíváncsivá tett, hogy miért ücsörög itt két hatalmas szatyorral, negyven fokban is vastag kabátban az utcán. Akkor pedig ő nevetett ki. Meglepődtem, mikor azt mondta, hogy ő a padon lakik és minden holmija az, amit látok. Elmesélte, hogy egy gyárban dolgozott csak elvesztette a munkáját és nem talált másikat, így a háza is ráment, azóta pedig hiába minden, kénytelen az utcán éjszakázni. Nem értettem akkor még, hogy működik ez, de figyelmesen hallgattam. Néztem az arcát, amire az utcán töltött évek mély ráncokat karcolt, a szemeit amik tisztán és okosan csillogtak. Nem volt büdös, nem volt koszos vagy ápolatlan. Nem tűnt ittasnak, csak egy férfinak, akinek nem jött össze az élet. Aki tizenkilencre lapot kapott, pedig nem is kért, mégis kiesett a játékból. Kedves volt és nekem akkor csak ez számított.
Anyu persze halálra izgulta magát és rendesen kiborult mikor rám talált. A kezem fogva elhúzott a bácsitól miközben összeszidott. Aztán meggyőztem, hogy a férfi kedves és ártalmatlan volt rám nézve és ha nekünk annyi minden jutott, mi lenne ha neki is adnánk valamit. Elmondtam neki mindent, amit a férfiról megtudtam. Anyu csak mosolygott rajtam, aztán nagyot sóhajtott, sarkon fordult és visszament a férfihoz, engem pedig apuval hagyott, aki épp a monológom végén lépett ki a ruhaboltból, ami előtt megálltunk.
Fogalmam sincs miről beszélt anyu csak annyit tudok, hogy a férfi megölelte a végén és annyit mondott neki, hogy az Isten fizesse meg. Az arca leírhatatlan boldogságot tükrözött, csillogó szemekkel nézett felém én pedig visszamosolyogtam rá.
Apu hirtelen kapott fel és betuszkolt az autóba. A bácsit utána már csak egyszer láttam Budapesten. A kertünkben nyírta a sövényt. Akkor az ablakból figyeltem, a könny fátyolos szemeimen át. Akkor tudtam meg, hogy megint elmegyünk, mert apunak újabb koncertkörútra kell mennie és nekünk el kell kísérnünk, hisz egy család vagyunk. De én utáltam már utazni. Inkább néztem volna a férfit az ablakból, aki a növényekhez beszélt miközben gondozta őket és valami különös ragyogás volt körülötte.

- Megvan Ryan címe - ugrál mellém Yv mosolyogva, miközben két hatalmas papírzacskót és egy cetlit lóbál a kezében, ezzel pedig kizökkent a gondolataimból. A lelkesedése jó hatással van rám, mosolygásra késztet, de éhes az már nem vagyok.
- Menjünk - kapom ki az egyik zacskót a kezéből, majd afelé a pad felé a terelem, amin az idős hajléktalan ül.
- Jó étvágyat - teszem a férfi mellé a zacskót, mire rám kapja a tekintetét és értetlenül pislog rám. Egy mosolyt eresztek meg felé, amit azonnal viszonoz. Köszönetképp biccent egyet, aztán újra a sirályokat és a tó vizét bámulja, mi pedig tovább megyünk.
Ryan egy barátjánál húzza meg magát, a zenekarával együtt. A kapu előtt parkolok le, ahol ott áll, a téglafalnak támaszkodva, a szokásos szakadt farmer, egyszerű póló, tornacipő, napszemüveg összeállításban. Az ajkai széles mosolyra húzódnak, mikor meglátja az autóm, egyetlen könnyed mozdulattal löki el magát a faltól. Mire kikászálódok a kocsiból addigra ő pont elém ér. A napszemüveg a homlokán köt ki, így láthatom a különleges szempárt, ami boldogan csillog miközben figyeli az arcom. Aztán csak kitárja a karjait, az én lábaim pedig maguktól indulnak meg felé. Nem ver hevesebben a szívem, nem érzem égtő szükségét annak, hogy a karjában legyek, de mikor a mellkasához bújok, amikor szorosan átölel, mikor a szemembe néz és gyengéden megcsókol, különlegesnek érzem magam. Valaki nagyon fontosnak. A nyelve lassú táncba hívja az enyémet, az ujjai a derekam cirógatják, miközben csókolózunk. Nehezen válunk el egymástól, mosolyogva mélyeszti ismét a tekintetét az enyémbe.
- Ha nem kocsival jössz már rég itt lehettél volna a karomban - nyom egy puszit a homlokomra.
- Mégiscsak menőbb egy Mercedessel furikázni - húzom végig a nyelvem az álla vonalán, mire elneveti magát.


Szabadnak lenni. Mindenki erre vár, mindenki ezt akarja. De mit is jelent szabadnak lenni? Hogy azt tesszük amit akarunk? Hogy oda megyünk és akkor amikor akarunk? Hogy bármit megtehetünk? Tényleg le kell rombolni a gátakat és korlátokat? Tényleg jobb lenne szabályok nélkül élni? De mi van ha elérjük, hogy mindenki szabad és egyenlő legyen? Eluralkodik a káosz? Jó a rendszer vagy újat kéne építeni? És ha mégis jól van ez így? Így, hogy mindenki teszi a dolgát, sodródik az élet viharában, teljesíti a kötelességeit. Tegyük fel, hogy ez a jó. De akkor miért van ennyi boldogtalan ember a földön? A szabadság boldoggá tenné őket? Vagy nem ez a probléma, hanem valami egészen más hiányzik az éltünkből?

19. Téboly

„Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve,
Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más…”

- Azt a rohadt kurva - morogja Yv. - Lia bassza meg, keljél fel! - üvölt rám. A vízben ücsörgök még mindig ruhástól, bárgyú vigyor terül szét az arcomon, miközben kinyitom az egyik szemem. A vízben cigi csikkek és az üres whiskys üveg úszik.
- Hello - integetek Yvnek és Dorahnak, akik az ajtóban állnak. Yv beljebb lép és elzárja a csapot. Az egész fürdőszoba úszik.
- Hozok egy felmosórongyot - szólal meg Dorah, míg Yv a hónam alá nyúl és kihalász a kádból.
- Cseszd meg te hülye liba. Mi a picsát csinálsz? - néz rám a barátnőm, miközben lehámozza rólam a vizes cuccokat és betessékel a zuhany alá.
- Szőke akarok lenni - mosolygok rá bódultan.
- Remek - morogja.

Miután lefürödtem, Yv szárazra törölget és rám adja az egyik túlméretezett pólóm, amit pizsamának használok. Együtt bújunk be az ágyamba.
- Jack miatt halt meg - motyogja Yv sírós hangon vagy egy órányi csend után, mire az egész testem megmerevedik.
- Miért mondod ezt? - kérdezem halkan.
- A szíve. Beteg volt és Jack tudta. Nem adhatott volna neki abból a szarból - nyög fel Yvonne. - Túlpörgött tőle és nem bírta - sírja el magát.
- Jack ölte meg? - ülök fel az ágyon, miközben Yvre meredek. Úgy érzem teljesen józan vagyok. Józan és dühös.
- Végülis igen - bólint Yv félve, mire érzem, hogy az indulataim eluralkodnak rajtam.
- Megölöm - sziszegem. Yv persze nem vesz komolyan, pedig ha tudná, hogy már most azt tervezem, hogy gyilkolom le azt a mocskot, aki tudta, hogy nem fogja kibírni Mira szervezete azt a rohadt bogyót mégis odaadta neki…

Úgy érzem magam Mira halála óta, mintha én is csak egy halott lennék. Egyetlen dolog hajt, az, hogy megtaláljam Jacket és bosszút álljak. Ha minden igaz ma a kezeim közé kaparintom. Patkányként bujkál, de Ryannek eljárt a szája, így most már tudom hol bukkanhatok rá, arra a féregre, aki megölte a barátnőm. Nem igazán tudja senki mire készülök. Nem nagyon érdekel senki és semmi. Nekem ennyi jár. A fájdalom. A fájdalom, amit Mira halála és Niko hiánya miatt érzek.
Azt hiszem most már bevallhatom magamnak, hogy beleszerettem Nikoba. De az egész semmit sem ér. Hiábavaló. Ő mást szeret, nekem pedig nem maradt semmi csak az emlékeim. Az emlékek, amik minden egyes percben kísértenek. Végülis tök mindegy, hogy ezután hol elmélkedem a dolgokról. A sitten vagy a szabad levegőn, az eredmény ugyan az marad.
- Jól áll neked a szőkeség gyönyörűm - karol át hátulról Ryan, mire rámosolygok. Hagyom, hogy a nyakamba csókoljon, aztán mégis eltolom magamtól.
- Ideadnád a bankkártyát? - pislogok rá, mire aprót bólint és az éjjeliszekrény lévő plasztik lapot a kezembe nyomja. Az egyik kokainos tasak tartalmát a fésülködő asztalra szórom, majd csíkot formázok belőle, hogy utána felszippantsam.
- Rossz vagy - vigyorog rám, miközben begombolja a gatyáját.
Nem felelek, csak nézem a tükörképem. Olyan üresnek érzem magam, mint még soha életemben. Érzéketlennek és érdektelennek. Nem érzek félelmet, pedig egy embert készülök megölni. A táskámban ott lapul a kis fiola, amiben a halálos adagnál kicsit nagyobb mennyiségű drog lapul. Jacknek tartogatom. Csak bele kell kevernem az italába és utána annyi. Ha mázlim van, akkor csak balesetnek titulálják majd és soha senki nem jön rá, hogy az a mocskos féreg miattam halt meg. Túladagolásnak fogják elkönyvelni, végül is köztudott, hogy Jack nem csak terjesztő, hanem kőkemény fogyasztó is. Nincs lelkiismeret furdalásom. Az a patkány megérdemli a halált.
Még egy kis rúzst kenek az ajkaimra, aztán felpattanok a székről.
- Most elmegyek, majd találkozunk - lépek Ryan elé és megcsókolom. Semmi gyengédség és érzelem nincs ebben a csókban, csak egy laza smárolás az egész. Ugyan olyan mint a kapcsolatunk. Kefélünk és annyi. Persze jó fej meg minden, de csak egy faroknak tekintem, aki verset ír rólam és beszerzi a kokainadagom, na meg akivel jókat tudok dugni. Semmi több. Nem is vágyom másra. Most már tudom milyen az, amikor az ember szerelmes, Niko jóvoltából. Pocsék… De legalább nem követem el kétszer ugyan azt a hibát.

A bárban rudak tucatjain pörögnek a kis pillangók. Jacket nem nehéz kiszúrni. Az egyik ilyen tündérkét bámulja. Látszólag teljesen be van tépve már most, ami csak az én helyzetemen javít. Alig akad vendég, úgy tűnik minden az én kezemre játszik. Egyetlen dolgom van, hogy felhívjam magamra a figyelmét, de ez nem tűnik nagy kihívásnak, az alig takaró mini ruhámba. Mindent kipakoltam, amit csak ki lehetett. Úgy nézek ki, mint egy ócska kurva, de tudom, hogy a patkány erre gerjed. A pulthoz ülve rendelek egy pohár whiskyt és várok. Szerencsére nem kell sokáig.
- Helló kislány - hallom meg a hangját és ugyan ebben a pillanatban megérzem a fenekemen a tenyerét. Erőt veszek magamon és rámosolygok. A tekintete üveges, a mosolya negédes, a lehelete undorító, de Fortuna a kegyeibe fogad. Nem ismer fel. Végülis mikor utoljára látott még fekete voltam. Most viszont platinaszőke tincsek keretezik az arcom. A kontaktlencse is jó szolgálatot tesz.
- Szia - vigyorgok rá erőltetetten, de nem vesz semmit észre ebből.
Beszélgetni kezdünk, meghív egy italra, aztán még egyre. Én pedig lehúzom mindet, de arra azért figyelek, hogy valamennyire józan maradjak. Várom a megfelelő pillanatot, de nem akar eljönni. Szó szót követ, de már kezdek türelmetlen lenni. Csak túl akarok lenni a dolgon. A mobilom hirtelen szólal meg, a hangjától összerezzenek. Yvonne hív, elnézést kérek Jacktől, aki int, hogy semmi baj és kimegy a mosdóba. Hát itt az én időm. A telefont a fülemhez tartom, míg a kis fiolát keresem.
- Mondd - szólok bele a készülékbe.
- Hol vagy? - kérdezi Yv.
- Egy bárban - felelem kurtán, miközben letekerem az üvegcse tetejét.
- Lia, ugye nem csinálsz hülyeséget? - kérdezi Yv mindent tudóan.
- Nem - kacagok fel erőltetetten. - Csak mindenki megkapja azt, amit érdemel – somolygok, miközben a fiola tartalmát Jack poharába öntöm. Senki nem bagózik rám, így gyorsan elkeverem a drogot, ami pillanatok alatt elegyedik a borostyán színű itallal.
- Lia, ugye nem Jacket keresed? - kérdezi hisztérikusan Yvonne.
- Már megtaláltam - mosolyodok el, mikor a patkány felbukkan és széles vigyorral az arcán felém siet. - Most le kell tennem - köszörülöm meg a torkom, majd mielőtt megszólalhatna kinyomom a telefonom és ki is kapcsolom tuti, ami tuti alapon.
Újabb hosszú percek telnek el azzal, hogy várok. Az Istenért sem akarja lehúzni a pohárka tartalmát, pedig esküszöm mindent megteszek annak érdekében, hogy minél gyorsabban vége legyen az estének.
- Feljössz hozzám? - búgja a bőrömbe, miközben a keze a ruhám alá siklik és megmarkolja a combom.
- Idd meg az italod és mehetünk - kacsintok rá, mire felemeli a poharát és rám vigyorog.
- Rád bogaram - kuncogja. Már teljesen szét van csúszva. Önelégülten vigyorogva figyelem, ahogy az utolsó cseppig kiissza a whiskyt, nem is sejtve, hogy ez volt az utolsó itala.
A piros lámpák fénye alatt a kijárat felé veszem az irányt. Végig akarom nézni, ahogy meghal ez a szemétláda. Kiskutyaként liheg a sarkamban, én pedig direkt rájátszok, riszálom a fenekem, miközben a vállam felett rápillantok és kacér mosolyt villantok felé. Olyan érzésem van, mintha a pokol felé tartanék, nem pedig a szabad levegőre. Jack imbolyogva jön utánam, majd kilépünk az utcára, ahol azonnal taxiba pattanunk.
Egy ócska, koszos és bűzös bérház előtt szállunk ki New York szélén. Igen, egy ilyen fazonnak egy ilyen hely való. Elfog a hányinger, amikor belépünk a szakadt sötét lépcsőházba. A villany nem működik, a falak dohos penészszagot árasztanak magukból. Elhúzom a szám, miközben próbálom megnyugtatni a háborgó gyomrom. Jack mögöttem tántorog, miközben hangosan nevet. A combjaim simogatja, többször megbotlik, miközben magyaráz valamit, de a beszéde vontatott és kusza, egy szavát sem értem.
A másodikon lakik. A falakról cafatokban lóg a tapéta, csak egy lyukas matrac van a padlón, két rozoga szék és egy még annál is rozogább asztal. Az egykor hófehér függönyök most sárgásszürke színben pompáznak, a fürdőszobát talán jobb nem látni. A gyomrom görcsbe rándul, ki akarom dobni a taccsot, elmenni innen messzire. Hogy volt képes Mira ezzel a fazonnal ebben a lakásban együtt lenni? Gusztustalan az egész. Ilyen lepukkant helyen még életemben nem jártam.
- Gyere cica - kap a derekam után Jack, mire összerezzenek. Mi a fene lesz már? Miért nem dől ki? Miért nem hal meg? Érzem, ahogy a nyelve végigsiklik a nyakamon, sikítanék szívem szerint, de erőt veszek magamon.
- Adj egy percet - tolom el magamtól és az egyetlen ajtó felé veszem az irányt, ami a fürdőbe vezet. Kéjes vigyorral az arcán dől el a matracon, miközben szemérmetlenül mustrálja végig a testem. Szinte bemenekülök a koszos fürdőszobába. A mosdó szélére támaszkodok és mély levegőket veszek. Úgy érzem megfulladok. Nem, én ehhez kevés vagyok. A WC tetejét lehajtom majd felállok rá, hogy ki tudjam nyitni a pici koszos ablakot. Szükségem van némi levegőre. Hideg vizet locsolok az arcomra, hátha megnyugszom egy kicsit. A törött tükörből egy idegen arc néz vissza rám. Összehúzott szemekkel vizsgálom a szőke lányt, aki szintén összehúzott szemekkel mustrál engem. A szemei halottak, élettelenek, a bőre eleinte hófehér, aztán zöldes árnyalatot vesz fel, olyan mintha rosszul lenne, aztán finoman remegni kezdenek a kezei, amivel a mosdókagyló szélébe kapaszkodik. A vörösre festett körmei már majdnem belemélyednek a porcelánba, olyan erővel szorítja. Az ízületei kifehérednek, a mellei majdhogynem kibuggyannak a szűk ruha alól. A tekintete mégis üres. Érdeklődve figyelem továbbra is a lányt, aztán rájövök, hogy a szőke cicababa én vagyok. Az üres tekintet, hozzám tartozik. Finoman megrázom a fejem, majd mély levegőt véve kilépek a fürdőből. Jack még mindig a matracon fekszik, már félmeztelen. Nem mozdul meg mikor elhaladok mellette, már egy másik világban van, de még nem halt meg. A mellkasa mozog, a szája mosolyra húzódik, miközben néha fel-fel nevet és plafont bámulja üveges tekintettel. Leülök az egyik székre és rágyújtok egy cigire. Nézem, ahogy az izmai görcsbe vannak, nem tud megmozdulni, de talán nem is akar. Alig pislog, csak bárgyún mosolyog a plafonra. Szánalmas. Nem érzek bűntudatot, nem érzek semmit. Csak bámulom a matracon fekvő patkányt, aki megölte a barátnőmet.
Fogalmam sincs mennyi ideig ülök ott és mennyi ideig várom, hogy utolérje azt a rohadékot a halál, de a csendet hirtelen kulcszörgés szakítja meg. A koszos szoba bejárati ajtaja kinyílik, aztán Ryan, Yv és Jen lépnek be. Ryan azonnal Jack mellé lép és leellenőrzi az életfunkcióit.
- Még nem halt meg - közlöm vele. - De már nem lehet sok hátra - mosolyodok el, miközben újabb cigit veszek a számba.
- Elment az eszed - néz rám a nővérem kikerekedett szemekkel, mire mélyen a szemébe nézek.
- Sose voltam normális - szívok bele mélyen a cigarettába, majd egyenesen felé fújom a füstöt.
- Nem fog meghalni - közli Ryan velünk, mire rákapom a tekintetem.
- Mi van? - kérdezem rekedten.
- Nem fog meghalni. Kialussza magát és nem lesz semmi baja - kapja felém a fejét. A napszemüveg most is takarja az arcát.
- Az lehetetlen - csóválom meg a fejem.
- Nem az Lia. Ha elég drogot adtál volna neki ahhoz, hogy túladagolja magát már rég halott lenne. Semmi baja, csak be van állva, mint a gerely.
- Hála Istennek - sóhajt fel Yv megkönnyebbülten.
- Nem - csóválom meg a fejem. - Meg fog halni. Meg kell halnia, mert megölte Mirát - suttogom rekedten.
- Figyelj gyönyörűm, Jack nem tett semmit, csak odaadta neki a drogot. Mira vette be. Most pedig húzzunk haza - lép elém.
- Nem - csattanok fel. - Meg kell halnia - kiabálok magamból kikelve.
- Lia elég - szól rám Jen.
- Te csak kussolj el. Egyáltalán minek jöttél ide? - sziszegem a képébe miközben a szememmel valami olyan tárgyat keresek, amivel megölhetem a matracon fekvő görényt.
- Megvan annak is az oka - mosolyog rám gonoszul. - Hozzátok - szól Ryanre és Yvonnera, majd fintorogva kivonul a szobából.
- Nem - sikítok, mikor Ryan karjai a derekam köré kulcsolódnak.
- Nyugi gyönyörűm, nincs semmi baj - suttogja a szöszi a fülembe.
- Meg kell halnia, nem érted? Megölte Mirát! Egy gyilkos, nem maradhat életben. Elvette tőlem Mirát! Elvette, meg kell halnia - kiabálok torkom szakadtából, miközben ő kivonszol a koszos szobából, ahol Jack édesdeden alszik, Yvonne pedig becsukja a szoba ajtaját, mintha soha nem jártunk volna ott.
- Fogd már be - szól rám Jen türelmetlenül, mikor a lépcsőházba húz Ryan.
- Engedjetek el - kiabálok tovább, egészen addig míg Jen mellém nem lép és egy tűt nem szúr a karomba.
- Na végre - sóhajt fel a nővérem, mire elsötétül előttem az egész világ.

A New York-i kiruccanásom nem így terveztem. A képek ugyan jól sikerültek, de Liát is akartam. Végülis láttam, de nem így gondoltam. Vajon, hogy van? Megnyugodott már azóta? Kiheverte már, hogy meghalt az a lány? A gondolataim folyamatosan körülötte forognak, ami másnak is feltűnik.
- Már megint rá gondolsz - horkant fel Leena, mire rákapom a tekintetem.
- Mi? - nézek rá értetlenül.
- Már megint arra a ribancra gondolsz - ismétli meg, mire leesik, hogy Liára céloz.
- Hagyj már békén - sóhajtok fel, aztán belekortyolok a sörömbe.
- Hogy nyugodtan álmodozhass róla? - mosolyog rám gúnyosan, a szemei dühösen villognak, a pia szag csak úgy árad belőle. Kénytelen megkapaszkodni mellettem két oldalt a fotel karfájába ezzel ketrecbe szorítva. - Azt lesheted drágám. Az enyém vagy Niko - suttogja a fülembe.
A testem kimerült, a lelkem belefáradt a folytonos vitákba. Mióta hazajöttem egy perc nyugtom sincs. Hol Leena nyaggat, hol Eero. Kimerültem. Úgy érzem nem bírom tovább. Csak aludni akarok, csak egy kis csendet, egy kis nyugalmat szeretnék.
- Miért nem bújsz ide? - ütögetem meg a combom, mire kacér vigyorral az arcán helyet foglal az ölembe és csókolgatni kezd. - Leena ne - állítom le, fejcsóválva. - Fáradt vagyok - nyögök fel.
- Mostanában mindig fáradt vagy - pattan fel sértődötten. - Lemerített a kis kurvád? Mióta hazajöttél alig nyúlsz hozzám - kezd kiabálni.
- Kérlek Leena - nyüszítek fel. - Dolgozom, nem vetted észre? Két napja nem aludtam. Kérlek, csak egy kicsit hagyj békén - nézek rá könyörgően.
- Róla akarsz ábrándozni igaz? - sipítozza, majd a hűtőhöz lép és kikap belőle egy üveg tequilát. - Csak tessék baszd meg! Ábrándozz róla, de soha nem engedem, hogy együtt legyél vele. Sosem leszel boldog Niko! Vele nem - üvölti majd a teli üveggel kibotorkál az ajtón és olyan erővel csapja be maga után, amitől újból összerezzenek.
Ülök a sötét szobában és elkortyolgatom a söröm. Rágyújtok egy cigarettára is miközben bámulom a plafont. Mi a fene történik? Az életem darabokban. A nő, akit szeretek, egy hisztérikus hárpia lett. Jóformán már egymáshoz se tudunk szólni anélkül, hogy ne vesznénk össze. Lia messze van, nekem pedig alig van pár napom kipihenni magam. Aztán indul a turné, ahol szintén nem lesz egy perc nyugtom se. Egy év őrület, ahová Leena is jön velem, nehogy valami groupie elcsábítson…
A fürdőbe csoszogok majd elmerülök egy kád vízbe. A legjobb talán az lenne ha belefojtanám magam a habokba. Akkor legalább pihenhetnék. Most is csak hat órám van alvásra. Két naponta hat óra… És csodálják, hogy már semmihez nincs idegrendszerem? Hogy ingerült vagyok, hogy egy-egy interjún majdnem elalszok? Ki a frász bírja elviselni ezt a cirkuszt? Épeszű ember biztos nem.

Madárcsicsergésre ébredek fel. Gőzöm sincs arról, hogy hol vagyok. Lassan nézek körbe az idegen helyen. A falak hófehérre vannak meszelve, egyetlen tájkép lóg az ággyal szemközti oldalon. Egy túlméretezett hófehér hálóing fedi a testem, ami a térdem aljáig ér. A szoba berendezését egy ágy és egy éjjeliszekrény alkotja, amin egy pohár víz van, de semmi több nincs itt. Két ajtót látok, mindkettő mahagóni színben pompázik. Az ablakon szintén hófehér függöny lóg. Lassan mászok ki a paplan alól és nézek ki a kertre. Nem ismerős a hely. Kissé kábának érzem magam. A karomon több tűszúrás nyoma virít. Mintha vért vettek volna. Kórházban vagyok? Próbálok visszaemlékezni arra, hogy mi történt, de nem emlékszem semmire. Odakint pár ember sétálgat vagy épp olvasgat egy-egy fa tövében. A Nap hét ágra süt, nem hallani a város zaját, az autók dudálását. Csend van. Túl nagy csend. Már-már zavaró csend.
- Á, felébredt - jön be egy fehér köpenyes ősz hajú szemüveges pasas aki úgy mosolyog, mintha be lenne tépve.
- Ki maga? - nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Dr. Griffin, az ön kezelőorvosa - mosolyog rám, miközben mellém siet és felém nyújtja a kezét. Tétován csúsztatom a tenyerem a kezébe.
- Miért vagyok itt? - kérdezek rá kíváncsian.
- Ó, hát nem emlékszik? - néz rám érdeklődve, mire megcsóválom a fejem. - Mondjuk min is csodálkozunk - csapja össze a tenyerét továbbra is mosolyogva. - Kicsit több drogot találtunk a szervezetébe a kelleténél. A nővére hozta be a klinikánkra. Miss. Anders elmondta, hogy ön drogproblémákkal küzd. Nagyon aggódik magáért a nővére.
- Nem vagyok drogos - csattanok fel, mire még szélesebb lesz a vigyora.
- Hát persze, hogy nem - mosolyog.
- Haza akarok menni - nézek rá szúrós szemekkel.
- Azt nem lehet. Még nem. Előtte beszélgetnünk kell. Tudok a barátnője haláláról - néz rám jelentőségteljesen.
- Mirának ehhez semmi köze - sziszegem.
- Kérem kisasszony, próbáljon meg együtt működni velem. Mindkettőnk érdeke lenne. Ön hamarabb hazamehetne, én pedig könnyebben tudnék segíteni - mosolyodik el ismét.
- Elvonóra hozott a nővérem? Egy agyturkászhoz? - nézek a dokira kikerekedett szemekkel, majd hisztérikus kacagás tör fel a torkomból. - Hát ez aztán remek. Az a hülye kis ribanc így akar megszabadulni tőlem - csordulnak ki a könnyein a nevetéstől. - Hol az apám? - kuncogok.
- Az apja, tudja, hogy itt van, de nyugodjon meg kérem. Ezt a helyet nem nevezném elvonónak. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy a lelki sérült embereknek próbálunk segíteni egy speciális rehabilitációs programmal.
- Még jobb - horkantok fel. - Szóval az az átkozott némber bedugott egy diliházba - csattanok fel. - Csak találjam meg és megölöm - sziszegem magam elé meredve.
- Ó igen. Majd erről is beszélgetnünk kéne - bólogat bőszen a papírjaiba mélyedve.
- Miről? - nézek rá értetlenül.
- Arról, hogy feltett szándéka volt önnek, hogy megöl egy embert - néz rám jelentőségteljesen.
- Meg is öltem volna ha tehetem. Csak sajnos elszámoltam az adagot - vonok vállat. - Nem baj, majd legközelebb - mosolyodok el, mire az orvos elhűlve néz rám. - Most meg mit bámul? - förmedek rá.
- Önnek segítségre van szüksége - sóhajt fel. - Nagyobb a baj, mint hittem - lohad le a negédes vigyor az arcáról.
- Uram, nekem egy üveg whiskyre, némi kokainra és a holmimra van szükségem, nem erre a helyre és végképp nem magára - bökök az ujjammal a mellkasára.
- Nem engedhetem el, sajnálom. Délután találkozunk az első foglalkozásunkon - fordít hátat, majd kilép a szobából. Utána sietnék, de egy pittyenés után lezáródik az ajtó.
- Engedjenek ki - kiabálok torkom szakadtából, miközben ököllel kezdem püfölni az ajtót, de semmi értelme. Innen nincs kiút.

Két hete be vagyok zárva ebbe a nem is tudom mibe. Gyógyszerrel próbálnak tömni, de nem vagyok hajlandó bevenni semmit. Napi háromszor jön be hozzám az orvos, aki megpróbál szóra bírni, de csak azért is elzárkózom. Nem vagyok hajlandó beszélni vele, pedig mindent megtesz ennek érekében. Kinevetem mikor felajánlja, hogy ha partner leszek a terápián behívja a testvérem. Hát pont ő az, akit utoljára látni akarok. Inkább kinyírnám, amiért becsukatott ide. Néha ugyan kipréselek magamból egy-egy cinikus választ, de nem megy többre velem. A csoportterápiát rendre meglátogatom, muszájból. Ha nem mennék megvonnák tőlem még a cigit is, ami nélkül úgy érzem tényleg megőrülnék, bár akkor legalább lenne okuk itt tartani. Két hete csak gyogyós, drog-, szerencsejáték-, gyógyszer- és alkoholfüggő fehér pizsamás nőket és férfiakat láthattam, na meg az orvosokat és nővéreket. Még a lábam se borotválhatom le felügyelet nélkül, mert ki tudja, nem-e akarok öngyilkos lenni. Igazából nem próbáltam meg egyszer sem kijutni a szanatóriumból. Tudom, hogy csak várnom kell. Nem tarthatnak örökre bezárva. Nincs rá okuk. Most is a fehérre meszelt folyosón haladok Dr. Griffin irodája felé. A reggeli bájcsevejen túl kell esni…
- Helló doki - köszönök illedelmesen mosolyogva.
- Látom jó kedve van Cornelia - mosolyodik el.
- Miért is ne lenne? És ön, hogy van? - huppanok le az íróasztalával szemben lévő fotelba.
- Ne rólam beszélgessünk - mosolyodik el. - Mi lenne ha mesélne Miráról?
- Mi lenne ha mesélne az éjszakájáról? - rángatom meg a szemöldököm vigyorogva. - Megdugta a feleségét igaz? Nagyon csillognak a szemei, egy kielégült férfi szemei villognak csak így - vigyorgok, mint a tejbe tök. Arra játszom, hogy ha eléggé kikészítem az idegrendszerét elenged. - Vagy szeretője van? - nézek rá nevetve. - Maga kis huncut - kuncogok fel. - Valamelyik nővérke az? Biztos Viola - kacsintok rá.
- Cornelia - sóhajt fel az orvos.
- Nyugi doki. Tőlem nem tudja meg senki - vigyorgok tovább majd úgy teszek, mintha lakatot tennék a számra és a kulcsot eldobnám. - Azért azt elárulhatná, hogy csinálták-e már ezen az íróasztalon - kacagok fel.
- Cornelia, elég legyen - csóválja meg a fejét. - Kérem - néz mélyen a szemembe.
- Mire doki - pattanok fel a székből, majd Dr. Griffin mellé lépkedek és az asztal szélére ülök. - Engem is szeretne megdugni igaz? - hajolok közelebb hozzá, majd hirtelen lesiklok az asztalról és visszaülök a helyemre.
- Cornelia, hagyja abba, ennek így semmi értelme.
- Na látja ebben egyetértünk - veszek elő egy szál cigarettát aztán az asztalon heverő öngyújtó felé nyúlok és rágyújtok.
- Tudja, hogy itt nem dohányozhat - nyúl a kezemben füstölgő rúd felé, de elkapom előle.
- Tudja, hogy semmi értelme annak, hogy itt tart - nézek mélyen a szemébe.
- Lia kössünk alkut. Maga elnyomja a cigit, beszélget velem normálisan, az apjáról és nővéréről, Miráról, arról, hogy mit érzett mikor meghalt a barátnője, hogy miért akarta megölni Jacket, miért nyúlt a kokainhoz és arról a finn úriemberről is, akivel megismerkedett Helsinkiben, én pedig cserébe beengedem önhöz a barátnőjét és ha jól viselkedik szabadon távozhat. Tudom, hogy nincs az idegrendszerével semmi baj, de míg nem lesz partner, addig itt fogom tartani és nem hagyom, hogy Yvonne meglátogassa, pedig minden nap bejön, hogy láthassa magát - néz mélyen a szemembe.
Látom az arcán, hogy komolyan gondolja. Hogy be fogja tartani a szavát, de valami megmozdul bennem, amikor megemlíti Helsinkit és a zöldszeműt. Róla nem akarok beszélni. Gondolni se akarok rá. Épp elég, hogy éjszakánként róla álmodom. Érzem, ahogy a forró könnycseppek végiggurulnak az arcomon.
- Nikoról nem beszélünk - motyogom miközben a hamutálba elnyomom a cigarettát.
- Ma nem - alkudozik tovább az orvos.
- Beengedi Yvet? - nézek rá kérdőn.
- Igen - bólint.
- Hazamehetek ha Nikon kívül minden másról beszélek? - kíváncsiskodom.
- Nem. Ma beszélgetünk minden másról és beengedem a barátnőjét magához. Ha Nikoról is beszél velem, akkor hazamehet - állítja fel a játékszabályokat, mire nagyot sóhajtok és beszélni kezdek. Mindenről kivétel a zöldszeműről…


Általában meg tudjuk oldani a problémáinkat magunk. De néha segítségre van szükségünk. Van, hogy kapunk is, de nem feltétlenül olyantól, akitől számítottunk volna rá. Persze előfordul, hogy keresztülnéznek rajtunk és hiába vergődünk a gödör alján nem nyúl senki a kezünk után, hogy kihúzzon. Viszont mi van akkor, ha mi magunk se vagyunk hajlandóak elismerni, hogy nem tudunk megoldást találni? Ha azt képzeljük megbirkózunk bárkivel és bármivel, de nincs így és csak a kívülállók látják, hogy lassan de biztosan ránk szakad a ring teteje?