19. Téboly

„Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve,
Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más…”

- Azt a rohadt kurva - morogja Yv. - Lia bassza meg, keljél fel! - üvölt rám. A vízben ücsörgök még mindig ruhástól, bárgyú vigyor terül szét az arcomon, miközben kinyitom az egyik szemem. A vízben cigi csikkek és az üres whiskys üveg úszik.
- Hello - integetek Yvnek és Dorahnak, akik az ajtóban állnak. Yv beljebb lép és elzárja a csapot. Az egész fürdőszoba úszik.
- Hozok egy felmosórongyot - szólal meg Dorah, míg Yv a hónam alá nyúl és kihalász a kádból.
- Cseszd meg te hülye liba. Mi a picsát csinálsz? - néz rám a barátnőm, miközben lehámozza rólam a vizes cuccokat és betessékel a zuhany alá.
- Szőke akarok lenni - mosolygok rá bódultan.
- Remek - morogja.

Miután lefürödtem, Yv szárazra törölget és rám adja az egyik túlméretezett pólóm, amit pizsamának használok. Együtt bújunk be az ágyamba.
- Jack miatt halt meg - motyogja Yv sírós hangon vagy egy órányi csend után, mire az egész testem megmerevedik.
- Miért mondod ezt? - kérdezem halkan.
- A szíve. Beteg volt és Jack tudta. Nem adhatott volna neki abból a szarból - nyög fel Yvonne. - Túlpörgött tőle és nem bírta - sírja el magát.
- Jack ölte meg? - ülök fel az ágyon, miközben Yvre meredek. Úgy érzem teljesen józan vagyok. Józan és dühös.
- Végülis igen - bólint Yv félve, mire érzem, hogy az indulataim eluralkodnak rajtam.
- Megölöm - sziszegem. Yv persze nem vesz komolyan, pedig ha tudná, hogy már most azt tervezem, hogy gyilkolom le azt a mocskot, aki tudta, hogy nem fogja kibírni Mira szervezete azt a rohadt bogyót mégis odaadta neki…

Úgy érzem magam Mira halála óta, mintha én is csak egy halott lennék. Egyetlen dolog hajt, az, hogy megtaláljam Jacket és bosszút álljak. Ha minden igaz ma a kezeim közé kaparintom. Patkányként bujkál, de Ryannek eljárt a szája, így most már tudom hol bukkanhatok rá, arra a féregre, aki megölte a barátnőm. Nem igazán tudja senki mire készülök. Nem nagyon érdekel senki és semmi. Nekem ennyi jár. A fájdalom. A fájdalom, amit Mira halála és Niko hiánya miatt érzek.
Azt hiszem most már bevallhatom magamnak, hogy beleszerettem Nikoba. De az egész semmit sem ér. Hiábavaló. Ő mást szeret, nekem pedig nem maradt semmi csak az emlékeim. Az emlékek, amik minden egyes percben kísértenek. Végülis tök mindegy, hogy ezután hol elmélkedem a dolgokról. A sitten vagy a szabad levegőn, az eredmény ugyan az marad.
- Jól áll neked a szőkeség gyönyörűm - karol át hátulról Ryan, mire rámosolygok. Hagyom, hogy a nyakamba csókoljon, aztán mégis eltolom magamtól.
- Ideadnád a bankkártyát? - pislogok rá, mire aprót bólint és az éjjeliszekrény lévő plasztik lapot a kezembe nyomja. Az egyik kokainos tasak tartalmát a fésülködő asztalra szórom, majd csíkot formázok belőle, hogy utána felszippantsam.
- Rossz vagy - vigyorog rám, miközben begombolja a gatyáját.
Nem felelek, csak nézem a tükörképem. Olyan üresnek érzem magam, mint még soha életemben. Érzéketlennek és érdektelennek. Nem érzek félelmet, pedig egy embert készülök megölni. A táskámban ott lapul a kis fiola, amiben a halálos adagnál kicsit nagyobb mennyiségű drog lapul. Jacknek tartogatom. Csak bele kell kevernem az italába és utána annyi. Ha mázlim van, akkor csak balesetnek titulálják majd és soha senki nem jön rá, hogy az a mocskos féreg miattam halt meg. Túladagolásnak fogják elkönyvelni, végül is köztudott, hogy Jack nem csak terjesztő, hanem kőkemény fogyasztó is. Nincs lelkiismeret furdalásom. Az a patkány megérdemli a halált.
Még egy kis rúzst kenek az ajkaimra, aztán felpattanok a székről.
- Most elmegyek, majd találkozunk - lépek Ryan elé és megcsókolom. Semmi gyengédség és érzelem nincs ebben a csókban, csak egy laza smárolás az egész. Ugyan olyan mint a kapcsolatunk. Kefélünk és annyi. Persze jó fej meg minden, de csak egy faroknak tekintem, aki verset ír rólam és beszerzi a kokainadagom, na meg akivel jókat tudok dugni. Semmi több. Nem is vágyom másra. Most már tudom milyen az, amikor az ember szerelmes, Niko jóvoltából. Pocsék… De legalább nem követem el kétszer ugyan azt a hibát.

A bárban rudak tucatjain pörögnek a kis pillangók. Jacket nem nehéz kiszúrni. Az egyik ilyen tündérkét bámulja. Látszólag teljesen be van tépve már most, ami csak az én helyzetemen javít. Alig akad vendég, úgy tűnik minden az én kezemre játszik. Egyetlen dolgom van, hogy felhívjam magamra a figyelmét, de ez nem tűnik nagy kihívásnak, az alig takaró mini ruhámba. Mindent kipakoltam, amit csak ki lehetett. Úgy nézek ki, mint egy ócska kurva, de tudom, hogy a patkány erre gerjed. A pulthoz ülve rendelek egy pohár whiskyt és várok. Szerencsére nem kell sokáig.
- Helló kislány - hallom meg a hangját és ugyan ebben a pillanatban megérzem a fenekemen a tenyerét. Erőt veszek magamon és rámosolygok. A tekintete üveges, a mosolya negédes, a lehelete undorító, de Fortuna a kegyeibe fogad. Nem ismer fel. Végülis mikor utoljára látott még fekete voltam. Most viszont platinaszőke tincsek keretezik az arcom. A kontaktlencse is jó szolgálatot tesz.
- Szia - vigyorgok rá erőltetetten, de nem vesz semmit észre ebből.
Beszélgetni kezdünk, meghív egy italra, aztán még egyre. Én pedig lehúzom mindet, de arra azért figyelek, hogy valamennyire józan maradjak. Várom a megfelelő pillanatot, de nem akar eljönni. Szó szót követ, de már kezdek türelmetlen lenni. Csak túl akarok lenni a dolgon. A mobilom hirtelen szólal meg, a hangjától összerezzenek. Yvonne hív, elnézést kérek Jacktől, aki int, hogy semmi baj és kimegy a mosdóba. Hát itt az én időm. A telefont a fülemhez tartom, míg a kis fiolát keresem.
- Mondd - szólok bele a készülékbe.
- Hol vagy? - kérdezi Yv.
- Egy bárban - felelem kurtán, miközben letekerem az üvegcse tetejét.
- Lia, ugye nem csinálsz hülyeséget? - kérdezi Yv mindent tudóan.
- Nem - kacagok fel erőltetetten. - Csak mindenki megkapja azt, amit érdemel – somolygok, miközben a fiola tartalmát Jack poharába öntöm. Senki nem bagózik rám, így gyorsan elkeverem a drogot, ami pillanatok alatt elegyedik a borostyán színű itallal.
- Lia, ugye nem Jacket keresed? - kérdezi hisztérikusan Yvonne.
- Már megtaláltam - mosolyodok el, mikor a patkány felbukkan és széles vigyorral az arcán felém siet. - Most le kell tennem - köszörülöm meg a torkom, majd mielőtt megszólalhatna kinyomom a telefonom és ki is kapcsolom tuti, ami tuti alapon.
Újabb hosszú percek telnek el azzal, hogy várok. Az Istenért sem akarja lehúzni a pohárka tartalmát, pedig esküszöm mindent megteszek annak érdekében, hogy minél gyorsabban vége legyen az estének.
- Feljössz hozzám? - búgja a bőrömbe, miközben a keze a ruhám alá siklik és megmarkolja a combom.
- Idd meg az italod és mehetünk - kacsintok rá, mire felemeli a poharát és rám vigyorog.
- Rád bogaram - kuncogja. Már teljesen szét van csúszva. Önelégülten vigyorogva figyelem, ahogy az utolsó cseppig kiissza a whiskyt, nem is sejtve, hogy ez volt az utolsó itala.
A piros lámpák fénye alatt a kijárat felé veszem az irányt. Végig akarom nézni, ahogy meghal ez a szemétláda. Kiskutyaként liheg a sarkamban, én pedig direkt rájátszok, riszálom a fenekem, miközben a vállam felett rápillantok és kacér mosolyt villantok felé. Olyan érzésem van, mintha a pokol felé tartanék, nem pedig a szabad levegőre. Jack imbolyogva jön utánam, majd kilépünk az utcára, ahol azonnal taxiba pattanunk.
Egy ócska, koszos és bűzös bérház előtt szállunk ki New York szélén. Igen, egy ilyen fazonnak egy ilyen hely való. Elfog a hányinger, amikor belépünk a szakadt sötét lépcsőházba. A villany nem működik, a falak dohos penészszagot árasztanak magukból. Elhúzom a szám, miközben próbálom megnyugtatni a háborgó gyomrom. Jack mögöttem tántorog, miközben hangosan nevet. A combjaim simogatja, többször megbotlik, miközben magyaráz valamit, de a beszéde vontatott és kusza, egy szavát sem értem.
A másodikon lakik. A falakról cafatokban lóg a tapéta, csak egy lyukas matrac van a padlón, két rozoga szék és egy még annál is rozogább asztal. Az egykor hófehér függönyök most sárgásszürke színben pompáznak, a fürdőszobát talán jobb nem látni. A gyomrom görcsbe rándul, ki akarom dobni a taccsot, elmenni innen messzire. Hogy volt képes Mira ezzel a fazonnal ebben a lakásban együtt lenni? Gusztustalan az egész. Ilyen lepukkant helyen még életemben nem jártam.
- Gyere cica - kap a derekam után Jack, mire összerezzenek. Mi a fene lesz már? Miért nem dől ki? Miért nem hal meg? Érzem, ahogy a nyelve végigsiklik a nyakamon, sikítanék szívem szerint, de erőt veszek magamon.
- Adj egy percet - tolom el magamtól és az egyetlen ajtó felé veszem az irányt, ami a fürdőbe vezet. Kéjes vigyorral az arcán dől el a matracon, miközben szemérmetlenül mustrálja végig a testem. Szinte bemenekülök a koszos fürdőszobába. A mosdó szélére támaszkodok és mély levegőket veszek. Úgy érzem megfulladok. Nem, én ehhez kevés vagyok. A WC tetejét lehajtom majd felállok rá, hogy ki tudjam nyitni a pici koszos ablakot. Szükségem van némi levegőre. Hideg vizet locsolok az arcomra, hátha megnyugszom egy kicsit. A törött tükörből egy idegen arc néz vissza rám. Összehúzott szemekkel vizsgálom a szőke lányt, aki szintén összehúzott szemekkel mustrál engem. A szemei halottak, élettelenek, a bőre eleinte hófehér, aztán zöldes árnyalatot vesz fel, olyan mintha rosszul lenne, aztán finoman remegni kezdenek a kezei, amivel a mosdókagyló szélébe kapaszkodik. A vörösre festett körmei már majdnem belemélyednek a porcelánba, olyan erővel szorítja. Az ízületei kifehérednek, a mellei majdhogynem kibuggyannak a szűk ruha alól. A tekintete mégis üres. Érdeklődve figyelem továbbra is a lányt, aztán rájövök, hogy a szőke cicababa én vagyok. Az üres tekintet, hozzám tartozik. Finoman megrázom a fejem, majd mély levegőt véve kilépek a fürdőből. Jack még mindig a matracon fekszik, már félmeztelen. Nem mozdul meg mikor elhaladok mellette, már egy másik világban van, de még nem halt meg. A mellkasa mozog, a szája mosolyra húzódik, miközben néha fel-fel nevet és plafont bámulja üveges tekintettel. Leülök az egyik székre és rágyújtok egy cigire. Nézem, ahogy az izmai görcsbe vannak, nem tud megmozdulni, de talán nem is akar. Alig pislog, csak bárgyún mosolyog a plafonra. Szánalmas. Nem érzek bűntudatot, nem érzek semmit. Csak bámulom a matracon fekvő patkányt, aki megölte a barátnőmet.
Fogalmam sincs mennyi ideig ülök ott és mennyi ideig várom, hogy utolérje azt a rohadékot a halál, de a csendet hirtelen kulcszörgés szakítja meg. A koszos szoba bejárati ajtaja kinyílik, aztán Ryan, Yv és Jen lépnek be. Ryan azonnal Jack mellé lép és leellenőrzi az életfunkcióit.
- Még nem halt meg - közlöm vele. - De már nem lehet sok hátra - mosolyodok el, miközben újabb cigit veszek a számba.
- Elment az eszed - néz rám a nővérem kikerekedett szemekkel, mire mélyen a szemébe nézek.
- Sose voltam normális - szívok bele mélyen a cigarettába, majd egyenesen felé fújom a füstöt.
- Nem fog meghalni - közli Ryan velünk, mire rákapom a tekintetem.
- Mi van? - kérdezem rekedten.
- Nem fog meghalni. Kialussza magát és nem lesz semmi baja - kapja felém a fejét. A napszemüveg most is takarja az arcát.
- Az lehetetlen - csóválom meg a fejem.
- Nem az Lia. Ha elég drogot adtál volna neki ahhoz, hogy túladagolja magát már rég halott lenne. Semmi baja, csak be van állva, mint a gerely.
- Hála Istennek - sóhajt fel Yv megkönnyebbülten.
- Nem - csóválom meg a fejem. - Meg fog halni. Meg kell halnia, mert megölte Mirát - suttogom rekedten.
- Figyelj gyönyörűm, Jack nem tett semmit, csak odaadta neki a drogot. Mira vette be. Most pedig húzzunk haza - lép elém.
- Nem - csattanok fel. - Meg kell halnia - kiabálok magamból kikelve.
- Lia elég - szól rám Jen.
- Te csak kussolj el. Egyáltalán minek jöttél ide? - sziszegem a képébe miközben a szememmel valami olyan tárgyat keresek, amivel megölhetem a matracon fekvő görényt.
- Megvan annak is az oka - mosolyog rám gonoszul. - Hozzátok - szól Ryanre és Yvonnera, majd fintorogva kivonul a szobából.
- Nem - sikítok, mikor Ryan karjai a derekam köré kulcsolódnak.
- Nyugi gyönyörűm, nincs semmi baj - suttogja a szöszi a fülembe.
- Meg kell halnia, nem érted? Megölte Mirát! Egy gyilkos, nem maradhat életben. Elvette tőlem Mirát! Elvette, meg kell halnia - kiabálok torkom szakadtából, miközben ő kivonszol a koszos szobából, ahol Jack édesdeden alszik, Yvonne pedig becsukja a szoba ajtaját, mintha soha nem jártunk volna ott.
- Fogd már be - szól rám Jen türelmetlenül, mikor a lépcsőházba húz Ryan.
- Engedjetek el - kiabálok tovább, egészen addig míg Jen mellém nem lép és egy tűt nem szúr a karomba.
- Na végre - sóhajt fel a nővérem, mire elsötétül előttem az egész világ.

A New York-i kiruccanásom nem így terveztem. A képek ugyan jól sikerültek, de Liát is akartam. Végülis láttam, de nem így gondoltam. Vajon, hogy van? Megnyugodott már azóta? Kiheverte már, hogy meghalt az a lány? A gondolataim folyamatosan körülötte forognak, ami másnak is feltűnik.
- Már megint rá gondolsz - horkant fel Leena, mire rákapom a tekintetem.
- Mi? - nézek rá értetlenül.
- Már megint arra a ribancra gondolsz - ismétli meg, mire leesik, hogy Liára céloz.
- Hagyj már békén - sóhajtok fel, aztán belekortyolok a sörömbe.
- Hogy nyugodtan álmodozhass róla? - mosolyog rám gúnyosan, a szemei dühösen villognak, a pia szag csak úgy árad belőle. Kénytelen megkapaszkodni mellettem két oldalt a fotel karfájába ezzel ketrecbe szorítva. - Azt lesheted drágám. Az enyém vagy Niko - suttogja a fülembe.
A testem kimerült, a lelkem belefáradt a folytonos vitákba. Mióta hazajöttem egy perc nyugtom sincs. Hol Leena nyaggat, hol Eero. Kimerültem. Úgy érzem nem bírom tovább. Csak aludni akarok, csak egy kis csendet, egy kis nyugalmat szeretnék.
- Miért nem bújsz ide? - ütögetem meg a combom, mire kacér vigyorral az arcán helyet foglal az ölembe és csókolgatni kezd. - Leena ne - állítom le, fejcsóválva. - Fáradt vagyok - nyögök fel.
- Mostanában mindig fáradt vagy - pattan fel sértődötten. - Lemerített a kis kurvád? Mióta hazajöttél alig nyúlsz hozzám - kezd kiabálni.
- Kérlek Leena - nyüszítek fel. - Dolgozom, nem vetted észre? Két napja nem aludtam. Kérlek, csak egy kicsit hagyj békén - nézek rá könyörgően.
- Róla akarsz ábrándozni igaz? - sipítozza, majd a hűtőhöz lép és kikap belőle egy üveg tequilát. - Csak tessék baszd meg! Ábrándozz róla, de soha nem engedem, hogy együtt legyél vele. Sosem leszel boldog Niko! Vele nem - üvölti majd a teli üveggel kibotorkál az ajtón és olyan erővel csapja be maga után, amitől újból összerezzenek.
Ülök a sötét szobában és elkortyolgatom a söröm. Rágyújtok egy cigarettára is miközben bámulom a plafont. Mi a fene történik? Az életem darabokban. A nő, akit szeretek, egy hisztérikus hárpia lett. Jóformán már egymáshoz se tudunk szólni anélkül, hogy ne vesznénk össze. Lia messze van, nekem pedig alig van pár napom kipihenni magam. Aztán indul a turné, ahol szintén nem lesz egy perc nyugtom se. Egy év őrület, ahová Leena is jön velem, nehogy valami groupie elcsábítson…
A fürdőbe csoszogok majd elmerülök egy kád vízbe. A legjobb talán az lenne ha belefojtanám magam a habokba. Akkor legalább pihenhetnék. Most is csak hat órám van alvásra. Két naponta hat óra… És csodálják, hogy már semmihez nincs idegrendszerem? Hogy ingerült vagyok, hogy egy-egy interjún majdnem elalszok? Ki a frász bírja elviselni ezt a cirkuszt? Épeszű ember biztos nem.

Madárcsicsergésre ébredek fel. Gőzöm sincs arról, hogy hol vagyok. Lassan nézek körbe az idegen helyen. A falak hófehérre vannak meszelve, egyetlen tájkép lóg az ággyal szemközti oldalon. Egy túlméretezett hófehér hálóing fedi a testem, ami a térdem aljáig ér. A szoba berendezését egy ágy és egy éjjeliszekrény alkotja, amin egy pohár víz van, de semmi több nincs itt. Két ajtót látok, mindkettő mahagóni színben pompázik. Az ablakon szintén hófehér függöny lóg. Lassan mászok ki a paplan alól és nézek ki a kertre. Nem ismerős a hely. Kissé kábának érzem magam. A karomon több tűszúrás nyoma virít. Mintha vért vettek volna. Kórházban vagyok? Próbálok visszaemlékezni arra, hogy mi történt, de nem emlékszem semmire. Odakint pár ember sétálgat vagy épp olvasgat egy-egy fa tövében. A Nap hét ágra süt, nem hallani a város zaját, az autók dudálását. Csend van. Túl nagy csend. Már-már zavaró csend.
- Á, felébredt - jön be egy fehér köpenyes ősz hajú szemüveges pasas aki úgy mosolyog, mintha be lenne tépve.
- Ki maga? - nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Dr. Griffin, az ön kezelőorvosa - mosolyog rám, miközben mellém siet és felém nyújtja a kezét. Tétován csúsztatom a tenyerem a kezébe.
- Miért vagyok itt? - kérdezek rá kíváncsian.
- Ó, hát nem emlékszik? - néz rám érdeklődve, mire megcsóválom a fejem. - Mondjuk min is csodálkozunk - csapja össze a tenyerét továbbra is mosolyogva. - Kicsit több drogot találtunk a szervezetébe a kelleténél. A nővére hozta be a klinikánkra. Miss. Anders elmondta, hogy ön drogproblémákkal küzd. Nagyon aggódik magáért a nővére.
- Nem vagyok drogos - csattanok fel, mire még szélesebb lesz a vigyora.
- Hát persze, hogy nem - mosolyog.
- Haza akarok menni - nézek rá szúrós szemekkel.
- Azt nem lehet. Még nem. Előtte beszélgetnünk kell. Tudok a barátnője haláláról - néz rám jelentőségteljesen.
- Mirának ehhez semmi köze - sziszegem.
- Kérem kisasszony, próbáljon meg együtt működni velem. Mindkettőnk érdeke lenne. Ön hamarabb hazamehetne, én pedig könnyebben tudnék segíteni - mosolyodik el ismét.
- Elvonóra hozott a nővérem? Egy agyturkászhoz? - nézek a dokira kikerekedett szemekkel, majd hisztérikus kacagás tör fel a torkomból. - Hát ez aztán remek. Az a hülye kis ribanc így akar megszabadulni tőlem - csordulnak ki a könnyein a nevetéstől. - Hol az apám? - kuncogok.
- Az apja, tudja, hogy itt van, de nyugodjon meg kérem. Ezt a helyet nem nevezném elvonónak. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy a lelki sérült embereknek próbálunk segíteni egy speciális rehabilitációs programmal.
- Még jobb - horkantok fel. - Szóval az az átkozott némber bedugott egy diliházba - csattanok fel. - Csak találjam meg és megölöm - sziszegem magam elé meredve.
- Ó igen. Majd erről is beszélgetnünk kéne - bólogat bőszen a papírjaiba mélyedve.
- Miről? - nézek rá értetlenül.
- Arról, hogy feltett szándéka volt önnek, hogy megöl egy embert - néz rám jelentőségteljesen.
- Meg is öltem volna ha tehetem. Csak sajnos elszámoltam az adagot - vonok vállat. - Nem baj, majd legközelebb - mosolyodok el, mire az orvos elhűlve néz rám. - Most meg mit bámul? - förmedek rá.
- Önnek segítségre van szüksége - sóhajt fel. - Nagyobb a baj, mint hittem - lohad le a negédes vigyor az arcáról.
- Uram, nekem egy üveg whiskyre, némi kokainra és a holmimra van szükségem, nem erre a helyre és végképp nem magára - bökök az ujjammal a mellkasára.
- Nem engedhetem el, sajnálom. Délután találkozunk az első foglalkozásunkon - fordít hátat, majd kilép a szobából. Utána sietnék, de egy pittyenés után lezáródik az ajtó.
- Engedjenek ki - kiabálok torkom szakadtából, miközben ököllel kezdem püfölni az ajtót, de semmi értelme. Innen nincs kiút.

Két hete be vagyok zárva ebbe a nem is tudom mibe. Gyógyszerrel próbálnak tömni, de nem vagyok hajlandó bevenni semmit. Napi háromszor jön be hozzám az orvos, aki megpróbál szóra bírni, de csak azért is elzárkózom. Nem vagyok hajlandó beszélni vele, pedig mindent megtesz ennek érekében. Kinevetem mikor felajánlja, hogy ha partner leszek a terápián behívja a testvérem. Hát pont ő az, akit utoljára látni akarok. Inkább kinyírnám, amiért becsukatott ide. Néha ugyan kipréselek magamból egy-egy cinikus választ, de nem megy többre velem. A csoportterápiát rendre meglátogatom, muszájból. Ha nem mennék megvonnák tőlem még a cigit is, ami nélkül úgy érzem tényleg megőrülnék, bár akkor legalább lenne okuk itt tartani. Két hete csak gyogyós, drog-, szerencsejáték-, gyógyszer- és alkoholfüggő fehér pizsamás nőket és férfiakat láthattam, na meg az orvosokat és nővéreket. Még a lábam se borotválhatom le felügyelet nélkül, mert ki tudja, nem-e akarok öngyilkos lenni. Igazából nem próbáltam meg egyszer sem kijutni a szanatóriumból. Tudom, hogy csak várnom kell. Nem tarthatnak örökre bezárva. Nincs rá okuk. Most is a fehérre meszelt folyosón haladok Dr. Griffin irodája felé. A reggeli bájcsevejen túl kell esni…
- Helló doki - köszönök illedelmesen mosolyogva.
- Látom jó kedve van Cornelia - mosolyodik el.
- Miért is ne lenne? És ön, hogy van? - huppanok le az íróasztalával szemben lévő fotelba.
- Ne rólam beszélgessünk - mosolyodik el. - Mi lenne ha mesélne Miráról?
- Mi lenne ha mesélne az éjszakájáról? - rángatom meg a szemöldököm vigyorogva. - Megdugta a feleségét igaz? Nagyon csillognak a szemei, egy kielégült férfi szemei villognak csak így - vigyorgok, mint a tejbe tök. Arra játszom, hogy ha eléggé kikészítem az idegrendszerét elenged. - Vagy szeretője van? - nézek rá nevetve. - Maga kis huncut - kuncogok fel. - Valamelyik nővérke az? Biztos Viola - kacsintok rá.
- Cornelia - sóhajt fel az orvos.
- Nyugi doki. Tőlem nem tudja meg senki - vigyorgok tovább majd úgy teszek, mintha lakatot tennék a számra és a kulcsot eldobnám. - Azért azt elárulhatná, hogy csinálták-e már ezen az íróasztalon - kacagok fel.
- Cornelia, elég legyen - csóválja meg a fejét. - Kérem - néz mélyen a szemembe.
- Mire doki - pattanok fel a székből, majd Dr. Griffin mellé lépkedek és az asztal szélére ülök. - Engem is szeretne megdugni igaz? - hajolok közelebb hozzá, majd hirtelen lesiklok az asztalról és visszaülök a helyemre.
- Cornelia, hagyja abba, ennek így semmi értelme.
- Na látja ebben egyetértünk - veszek elő egy szál cigarettát aztán az asztalon heverő öngyújtó felé nyúlok és rágyújtok.
- Tudja, hogy itt nem dohányozhat - nyúl a kezemben füstölgő rúd felé, de elkapom előle.
- Tudja, hogy semmi értelme annak, hogy itt tart - nézek mélyen a szemébe.
- Lia kössünk alkut. Maga elnyomja a cigit, beszélget velem normálisan, az apjáról és nővéréről, Miráról, arról, hogy mit érzett mikor meghalt a barátnője, hogy miért akarta megölni Jacket, miért nyúlt a kokainhoz és arról a finn úriemberről is, akivel megismerkedett Helsinkiben, én pedig cserébe beengedem önhöz a barátnőjét és ha jól viselkedik szabadon távozhat. Tudom, hogy nincs az idegrendszerével semmi baj, de míg nem lesz partner, addig itt fogom tartani és nem hagyom, hogy Yvonne meglátogassa, pedig minden nap bejön, hogy láthassa magát - néz mélyen a szemembe.
Látom az arcán, hogy komolyan gondolja. Hogy be fogja tartani a szavát, de valami megmozdul bennem, amikor megemlíti Helsinkit és a zöldszeműt. Róla nem akarok beszélni. Gondolni se akarok rá. Épp elég, hogy éjszakánként róla álmodom. Érzem, ahogy a forró könnycseppek végiggurulnak az arcomon.
- Nikoról nem beszélünk - motyogom miközben a hamutálba elnyomom a cigarettát.
- Ma nem - alkudozik tovább az orvos.
- Beengedi Yvet? - nézek rá kérdőn.
- Igen - bólint.
- Hazamehetek ha Nikon kívül minden másról beszélek? - kíváncsiskodom.
- Nem. Ma beszélgetünk minden másról és beengedem a barátnőjét magához. Ha Nikoról is beszél velem, akkor hazamehet - állítja fel a játékszabályokat, mire nagyot sóhajtok és beszélni kezdek. Mindenről kivétel a zöldszeműről…


Általában meg tudjuk oldani a problémáinkat magunk. De néha segítségre van szükségünk. Van, hogy kapunk is, de nem feltétlenül olyantól, akitől számítottunk volna rá. Persze előfordul, hogy keresztülnéznek rajtunk és hiába vergődünk a gödör alján nem nyúl senki a kezünk után, hogy kihúzzon. Viszont mi van akkor, ha mi magunk se vagyunk hajlandóak elismerni, hogy nem tudunk megoldást találni? Ha azt képzeljük megbirkózunk bárkivel és bármivel, de nincs így és csak a kívülállók látják, hogy lassan de biztosan ránk szakad a ring teteje?