A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2011. július 20., szerda

25. I love rock and roll

“S ne félj te sem, ne fuss előlem,
Inkább csitítsd a szenvedést,
Csukott szemmel szoríts magadhoz,
Szoríts merészen, mint a kést.”


Egyik pillanatról a másikra rándul görcsbe a gyomrom, miközben a bárszéken ücsörögve füstölgök és iszogatok. Mintha egy energiahullám kólintana fejbe, és szívna magába. A szívem feldübörög a mellkasomban, a légzésem nehézkessé válik, a kezem megremeg, a torkom egy hatalmas gombóc fojtogatja, a tenyerem izzadni kezd, a gyomrom pedig annyira, de annyira picire zsugorodik össze, akár egy borsószem. Először arra tippelek, hogy a füst és a tömeg miatt asztmarohamom van, de mikor a zsebemben lévő inhalátor felé nyúlok, rájövök, hogy ez nem az. Ez valami más. Nem fáj a tüdőm, nem fuldoklom, egyszerűen csak izgatott vagyok, elhatalmasodik rajtam valami olyan érzés ami eddig még soha nem volt képes uralni. Nem tudom mi az, de fizikai tünetei vannak. Teljesen megzavarodom. Nem értem az okát. Soha nem voltak előérzeteim, soha semmi nem kerített még ennyire a hatalmába.
- Öhmmm… Hát helló mindenkinek - hallok meg egy angyali hangot a színpad felől. Az egész tömeg felnevet, én viszont lefagyok. Hallottam már ezt a hangot…
- Tehát ma mi fogunk játszani. Tudom, hogy nem rám vártak egész este, de sajnos Felicia kisasszony whiskybe fulladt, Ralph bácsi pedig egy újabb rehabilitációs központ vendégszeretetét élvezi, mert ott érzi otthon magát, így velem kell beérniük - kuncog fel halkan és talán kissé idegesen, mire a közönség is nevetésben tör ki. Megfordulok a bárszéken és a csalódás hatalmába kerít egy fél pillanatra, mikor meglátom a szőke hajú lányt. Nem Lia… Az ő haja fekete. Aztán rájövök, hogy de, mégis ő az. Az alakja, a hangja, az arca, a szemei, a csodálatos telt ajkai… Ő az. Meresztgetem egy ideig a szemem, centiről centire pásztázom végig minden egyes apró porcikáját, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem képzelődöm, mert ő áll a színpadon. Mikor realizálódik bennem, hogy nem képzelődöm, leesik az állam és elönt a boldogság, a viszontlátás semmihez sem fogható öröme, aztán ehhez társul még a megkönnyebbülés is. Csak most tudatosul bennem mennyire aggódtam érte, mennyire éheztem némi információra, mennyire áhítoztam arra, hogy tudjam mi van vele és most, hogy itt áll teljes valójában alig néhány méternyire tőlem látszólag tökéletesen épen és egészségesen, a kövek amik a szívemet nyomták, amikről eddig nem vettem tudomást, egyik pillanatról a másikra legördülnek rólam. Végre fellélegezhetek hisz él, jól van, nincs semmi baja. Csak szőke lett… A fekete jobban tetszett, de így is gyönyörű. Káprázatos, ahogy ott áll a testére simuló bőrnadrágban és egy alig takaró topban, a ventilátorok folyamatosan borzolják a haját, egyszerűen lenyűgöző. A szemei a kéknél is kékebbnek tűnnek a fénytől, izgatottan csillognak és a mosoly, ami az ajkán játszik… Leírhatatlan.
A szívem őrülten kalapál, félő, hogy itt helyben kimúlok, de nem tud érdekelni, mert boldogan halnék meg, mosollyal az arcomon. A gyomromban a pillangók össze vissza csapkodnak, én pedig halkan kuncogok magamban.
- Minden rendben? - lép mellém Suzanne mosolyogva, mire felé kapom a fejem.
- Igen - bólogatok kacagva. Komolyan olyan vagyok, mint akinek elmentek otthonról, talán a boldogság elvette az eszem.
- Csak az előbb érdekesen nézegetted Liát - somolyog.
- Ismered? - kerekednek ki a szemeim, mire hangos nevetésben tör ki.
- Nálam régebb óta senki nem ismeri. Ő a lányom - húzza ki magát büszkén és tovább mosolyog, mire engem újabb sokk ér. Mintha megvilágosodnék. Tehát ezért hasonlítanak egymásra ennyire. Suzanne Lia anyja.
- Suzy - lép mellénk egy bőrnadrágos fazon komoly ábrázattal, majd Lia édesanyját azonnal magához húzza és szinte a torkáig dugja a nyelvét, mire elmosolyodom. Értem én a célzást. Bár nem akarok semmit Suzanne-től, de értem, hogy ez a fura, hosszú vörösesszőke hajú pasi, aki egy kendővel fogta hátra a szög egyenes tincseit, aki az apám is lehetne miért teszi, amit tesz. Így mutatja ki, hogy kié a nő.
Aztán leesik, hogy a férfi kicsoda. A neve nem ugrik be hirtelen, de tudom, hogy énekes és a nyolcvanas években elég nagy ász volt a zenekarával. Még az albumukat is megvettem hisz annyira imádtam hallgatni őket. Tudom róla, hogy azóta is muzsikusként keresi a kenyerét csak a csillaga már hanyatlóban van a sztárok egén, mégis tisztelem, hisz csodálatos művész volt régebben és valószínűleg most is az. Szájtátva figyelem egy percig és elgondolkodom, hogy megérdemlem-e, hogy itt lehetek, ennyi művész közt, ráadásul ezek az emberek, akik körbevesznek már mind nagybetűkkel írták be magukat a rock történelemkönyvébe, nagykutyáknak számítanak, én hozzájuk képest csak egy zöldfülű pojáca vagyok. Csak most érzem mekkora megtiszteltetés az, hogy meghívtak ide, hogy mekkora lehetőség, hogy beszélhetek velük, sőt egyáltalán az, hogy láthatom őket. Őket akiket kicsinek csodáltam, akik a példaképeim voltak, akiknek a műveik arra sarkaltak, hogy én is zenész legyek. És most itt vagyok. Köztük.
Viszont van valaki, aki még náluk is jobban izgat, az a lány pedig a színpadon áll. Olyan közel s mégis oly távol… Ábrándoznék még róla, figyelném az alakját, de tudom, hogy egyelőre nem juthatok a közelében, hisz mégsem rángathatom le a színpadról még akkor sem, ha a szívem ezt diktálja. Majd ha vége a koncertnek… Igen akkor megkeresem. Addig viszont megpróbálok élni a sors adta lehetőséggel.
Ismét a csókolózó párra nézek, akik még jó darabig nem szállnak ki egymás szájából, majd mikor ez mégis megtörténik Suzanne fülig pirul, de a szemei boldogan csillognak a férfi felé. Van valami furcsa Lia anyjának a tekintetében, valami áhítat, mintha maga Isten ölelné magához.
- Niko, ő itt a párom, Lee - mutat be minket egymásnak.
- Lee Harris - nyújtja felém a kezét a férfi miközben mélyen a szemembe néz. Ó, igen. Most már a neve is megvan. Próbálom összekapni magam és nem úgy viselkedni, mint egy ovis, hanem inkább úgy, mint egy férfi. A lazaságom persze csak látszólagos, belül tombolok, hisz túl sok inger ért ezalatt a fél óra alatt. Itt van Lia, akinek megismertem az édesanyját és ha ez még nem lenne elég akkor ráadásképp egy rakás rock sztár is körülvesz, az egyik pedig épp a kezét nyújtja felém. Pillanatok alatt kapom össze magam, nem akarom, hogy hülyének nézzenek és villám gyorsan én is bemutatkozom.
- Niko Koskinen - csúsztatom a tenyerem a mancsába. A kézfogás erős és határozott, teljes erejéből szorítja a kezem, de én se vagyok rest, hogy megszorongassam picit. Lee hirtelen neveti el magát, majd elengedi a mancsom.
- Jó fogásod van - kacag fel rekedten, majd előkap egy szál cigarettát és megkínál engem és Suzannet is.
- Niko is zenész - mosolyog Lia anyukája, mire Lee szemöldöke a homlokáig szalad, oldalra biccenti a fejét és kérdőn néz rám.
- Valóban? Hallhattam már rólatok? - kérdezi miközben lóg ki a cigi a szájából.
- Nem hiszem - csóválom meg a fejem.
- Biztosan. Az ő zenekara a Kulo - mosolyog.
- Ó, persze - csap Lee a homlokára. - Te vagy a finn - mosolyodik el miközben bőszen bólogat. - Lia gyönyörű, de miért nem kezdenek még bele? - vált gyorsan témát a férfi.
- Nem tudom - csóválja meg Suzy a fejét, aztán a színpadra les mosolyogva. - Max bénázik - mosolyodik el.
- Bolond az az ember - neveti el magát Lee. - Hogy voltál képes ezekkel utazgatni éveken át? - mosolyog.
- Hogy voltam képes hozzámenni az egyikhez, ez a jobb kérdés - kacag fel Suzy, mire én is elmosolyodom.
- Lia most ugyan olyan, mint Matt - néz elgondolkodva Lee a színpadon álló lányra, aki épp az egyik vizes palackba kortyol bele.
- Igen, kísértetiesen hasonlítanak egymásra, de el ne mondd Liának, hogy ezt mondtam. Tudod, hogy utál mindent, ami az apjával kapcsolatos - mosolyodik el az anyukája, miközben továbbra is büszkén és kicsit elmerengve figyeli a lányát.
Annyira kíváncsi lennék, hogy miért mondják ezt. Hogy Lia miért gyűlöli az apját, hogy milyen élete volt ennyi híresség között, hogy milyen lehet egy rock sztár gyerekének lenni. De nincs időm gondolkodni. A fent álló legendák, Liával kiegészülve hirtelen a húrok közé csapnak. A szőke hajú démon lehunyja a szemeit, majd finoman mozgatni kezdi a csípőjét és elmosolyodik. A mikrofon állványba kapaszkodva kezd énekelni. A hangja most is lenyűgöz, mint azon az első estén, bár akkor nem vallottam volna be még magamnak se, hogy van benne kakaó. Túl dühös voltam rá akkor, de most minden más. Most már csodálattal hallgatom ahogy énekel, olyan mintha a színpadra teremtették volna. Mondjuk min csodálkozom? Az apja a világ legjobb basszusgitárosa.
Hirtelen néz végig a tömegen, a szemei pedig megakadnak rajtam. A tekintete az enyémbe mélyed, alig hallhatóan, de elcsuklik a hangja, mire a színpadon álló három férfi azonnal rákapja a pillantását. A másodperc törtrésze alatt szedi össze magát és folytatja tovább a műsort, de a tekintetét nem veszi le rólam. Az arcán annyi érzelem suhan át miközben énekel: hitetlenkedés, csodálkozás, megvilágosodás, öröm, szomorúság, de a végén dacosan emeli fel a fejét és dühösen vizslat. Nem értem miért haragszik, de nem tetszik a gyűlölködő pillantás, amivel rám néz. Nem ártottam neki, akkor miért néz így?
- Mi történt Lia és közted? - hallok meg magam mellől egy hangot, mire elszakítom a pillantásom a színpadon álló lányról, hogy a rá megszólalásig hasonlító édesanyjára nézzek.
- Semmi - vágom rá kapásból, mire összeráncolja a homlokát.
- Lefeküdtél vele - néz mélyen a szemembe, mire eltátom a szám. - Megbántottad? - támad nekem, mire Lee is felénk fordul és értetlenkedve figyeli az eseményeket.
- Én… Nem… Azaz igen, lefeküdtünk, de én nem bántottam. Én nem… - nyökögök fejcsóválva, aztán mire észbe kapok az alig vállamig érő nő az ingem gallérjánál fogva a falhoz szegez és szikrákat szóró szemekkel néz rám.
- Ő nem tárgy - sziszegi az arcomba, miközben dühösen vizslat. Megszeppenve pislogok rá. Most már legalább tudom kitől örökölte Lia a vérmérsékletét.
- Nem kezeltem úgy soha - szólalok meg nagy nehezen, mire összehúzott szemekkel néz rám egy fél percig, aztán elenged.
- Niko Koskinen, az a lány ott - bök az ujjával a színpad felé - a lányom és szeretem. Nem tudom mit tettél vele, de Lia csak egyetlen emberre képes ilyen pillantással nézni és az az apja - sóhajt fel.
- Nem tettem semmit - tiltakozom azonnal. Nem érzem úgy, hogy bántottam volna valaha is.
- Hát persze - szusszant fel dühösen és gúnyos mosolyra húzza az ajkait. - Zenész vagy… Ti soha nem tesztek semmit - sziszegi és újból a nyakában lévő gyűrűkhöz kap.
- Nem bántottam - ismétlem el megint, de most már bennem is kezd felmenni a pumpa.
Suzanne olyan mélyen néz a szemembe, hogy beleremeg a gyomrom. Mintha olvasna a fejemben, mintha látná a lelkem legsötétebb, legrejtettebb titkait is. Az arcvonásai kemények, a szemei szikrákat szórnak. Le se tagadhatná, hogy ő Lia anyja.
- Egy dolgot jegyezz meg mielőtt hátra mész, hogy találkozz vele - szólal meg végül. - Ha csak egy kis sebet is ejtesz rajta, a teremben lévő összes ember a véredre fog szomjazni. Imádják őt, de még így is én leszek az első, aki kicsinál. Nem érdekel, hogy hova bújsz el, megtalállak. Viszont ha mosolyt csalsz az arcára, akkor bármikor számíthatsz rám - suttogja úgy, hogy alig hallom meg mit mondd. Az arca kifejezéstelen most már, mégis van benne valami ijesztő. És az a valami a hatalom, ami a kezében van. Túl sok embert ismer a zeneiparban, túl sok befolyása van. Akár egy anyatigris úgy védi a lányát ez a bohókásnak tűnő nő. Most látom rajta először, hogy képes felnőttként viselkedni. Csak egy bólintásra futja tőlem, nem bírok megszólalni, de Suzanne elmosolyodik, majd mintha mi sem történt volna ismét belém karol és visszahúz a bárpulthoz, hogy egy újabb italt rendeljen.


A pulzusom a plafont veri, minden bajom van, de nem sétálhatok le innen csak úgy. Itt van. De mi a szent Úr Istent keres ez itt? Hogy a fenébe jutott be? Miért? Ki volt az a hülye barom állat, aki meghívta? Vagy magától jött? Tudta volna, hogy itt vagyok? És miért beszél az anyámmal? Sikítani tudnék, de nem lehet. El akarok futni, de ez sem megoldható. Nem marad más mint, hogy a saját kis világomba meneküljek. Bele a zenébe. Nem bírok még egyszer ránézni, képtelen vagyok rá, aztán rájövök, hogy mégis muszáj őt megfigyelnem, mert képtelenség nem őt nézni, mikor ilyen közel van hozzám. Azok a szemek vonzanak. Semmit sem változott, mióta utoljára láttam és nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy a szívem még a látványától is olyan gyorsan vergődik a mellkasomban, mint egy kolibri szárnya. Talán kicsit nyúzottabb az arca, de ugyan olyan gyönyörű, mint volt. A fekete, könyékig felgyűrt, félig begombolt ing finoman feszül meg a testén, a hófehér kitetovált karjaival tökéletesen éles kontrasztot alkotva, a hosszú ujjain most is ott vannak a vastag ezüst gyűrűk, amiket mindig hord. A gyomrom görcsbe rándul, mikor bevillan mit is tud művelni a csodaszép szinte már nőiesen finom kezeivel. A barna göndör haja kócosan hullik a vállára, a ventilátorokkal keltett légáramlat pedig tovább borzolja az így is kesze-kusza hajkoronát, mégis olyan irtózatosan szexi, hogy arra nem találok szavakat. A legfélelmetesebb és egyben leggyönyörűbb mégis a két csodaszép méregzöld villogó szempár, amivel engem vizslat. Most is feláll a nem létező szőr is a hátamon attól, ahogy rám néz. Aztán rágyújt egy cigarettára anélkül, hogy egy pillanatra is elszakítaná rólam a tekintetét. A sűrű füst sejtelmessé teszi a vonásait, nálam pedig eljön ezzel az a pont, hogy ténylegesen nem bírok tovább rá nézni. Lehunyom a szemem és kizárok mindent magam körül. Csak a gitár húrjainak hangja és a dobpergés az, amire figyelek. A vihart, ami bennem dúl kiengedem azzal, hogy énekelek. Magamon is meglepődök, a hangom erőteljes, tele van érzelemmel, azokkal az érzelmekkel amiket eddig elfojtottam magamban, de most mindet kieresztem. Minden egyes hangot megnyomok, erőből, már kapar a torkom, tudom, hogy nem vagyok ehhez elég edzett, de muszáj valamivel levezetnem a feszültséget. A bőrömet perzseli a pillantása, képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, hogy itt van alig tíz méterre tőlem, hogy figyel.
Max észreveszi azt hiszem, hogy valami nincs rendben és közelebb lépked hozzám vigyázva, nehogy az erősítőt, amivel még a koncert elején szenvedett kihúzza a gitárjából. Hirtelen csap le rám az ő energiája is, az aurája, mintha magába szippantana, olyan érzés mintha a lelkünk eggyé válna. De itt van Niko is. Az ő kisugárzása szintén marcangol, döngeti a falat, amit magam köré próbálok húzni. A burok, ami körülöttem van egyelőre ellenáll neki, de Maxot beengedi, hátha közösen ki tudjuk zárni őt a színpadon lévő energiagyűrűkből.
- Veszítsd el a fejed és ne gondolkozz - súgja oda nekem Max a szám végén, mire széles vigyor terül el az arcomon. Hát még mikor meghallom a gitárszólót, amivel a következő számot elindítja. Nem tudom mitől, de úgy érzem erős leszek, olyan akár egy gyémánt, törhetetlen. Niko…
Hagyjuk már. Csak egy pasi, ugyan olyan, mint a többi. Persze ez nincs így, de most a színpadon állva elhiszem a saját kis hazugságom. Megacélozom a falam és ehhez nem kell más csak, hogy visszaemlékezzek az utolsó szavára: menj.
A gyűlölet, amit akkor is éreztem hirtelen megint átjárja minden egyes apró sejtem. Belém ivódik, mint valami méreg. Elengedett, nem számítottam neki. Minden sérelem, amit elszenvedtem tőle kiszabadul a ketrecből, hagyom, hogy uraljanak a negatív érzések és minden szép pillanatot, minden gyönyör-teli órát elsüllyesztek. A boldog pereceink, amiket eddig görcsösen fogtam, akár egy gyerek a héliummal teli lufijait elrepülnek, mert kinyitom a tenyerem, hogy megszabaduljak mindtől. Csak azokhoz az emlékekhez ragaszkodom már, amikkel fájdalmat okozott. Gyűlölni akarom és most megy is. A szívem megszűnik dobogni ebben a pillanatban, ugyanis a szerelemkezdemény, amit iránta éreztem el is illan. Nem marad más bennem a haragon és a keserűségen kívül, de, hogy biztos lehessek a dolgomban, hogy száz százalékig ki merjem jelenteni, hogy már nem jelent számomra semmit, ahhoz ismét a szemébe kell néznem. Félve lesek rá, de amikor a tekintetünk találkozik nem érzek semmit. Semmit az égegyadta világon. A felismerés, hogy sikerült elérnem a célom, hogy győztesen kerültem ki az érzelmeimmel vívott harcból, hogy képes voltam ki írtani minden szenvedélyt és szerelemszikrát magamból, mosolyt csal az arcomra. Látom Niko arcán az értetlenséget, anyámén a büszkeséget, Lee csak mosolyog, Max pedig szintén csak mindent tudóan vigyorog. Nevetni támad kedvem, de ez a nevetés nem a legőszintébb. Nem azért kacagok, mert jó kedvem van, inkább valami őrült elmebeteg hang tör fel a torkomból. Még az sem izgat, hogy a mikrofon épp előttem van és mindenki hallja az üres érzelemmentes nevetésem.
Már nem számít semmi csak az előttem tomboló tömeg, akik mind tudják milyen itt állni. A láncok, amik eddig körülöttem kígyóztak eltűnnek, én pedig nekiállok táncolni. Hullámzik a testem, a mosoly az arcomról nem lohad le, énekelek és beindítom a színpad előtt állókat is. A sok híresség tombolni kezd, velem éneklik a szöveget. Max, Joe és Tom is teljesen feloldódnak, újra fiatallá válik mindenki. Nincsenek korlátok, nincsenek már egyének, csak egy zenéért őrjöngő massza marad a teremben.
Ebben a pillanatban ismét megértem az apám, de tudom, hogy ez csak addig fog tartani míg idefent állok.
A koncertezés jobb hatással van az emberre azt hiszem, mint bármilyen kábítószer és alkohol édes keveréke. Az adrenalin löket a legtisztább heroinnál is magasabbra repít, miközben őrült iramban száguldozik az erekben, átitatja minden egyes apró sejted, felemészt és egyben erőt ad. Forr benned az energia, ahogy az őrjöngő tomboló tömeget nézed és tényleg úgy érzed, hogy Isten vagy. Sőt, mi több, idefent a színpadon a reflektorok izzasztó fényében, a ventilátorokkal keltett áramlatban, jobbnak hiszed magad, mint a teremtő. Mintha bármire képes lennél. Mintha sziklákat tudnál mozgatni a hangoddal és a zenével. Megállíthatatlan leszel. A közönséged ereje rád is átragad, legyőzhetetlenné válsz, semmi és senki nem állíthat meg. Kit érdekel, hogy a pokolra jutsz, mert ilyen bűnös gondolataid vannak, mert gátlástalanul énekelsz és táncolsz, mert élvezed, hogy a figyelem középpontjában állsz és mert a szádra mered venni az Úr nevét egy mocskos dalszöveggel? Még ott, a pokolban is képes lennél egy gitárral átvenni az uralmat és az ördög képébe röhögni, majd a szemébe nézve teljes magabiztossággal kijelenteni, hogy jobb vagy nála, jobb vagy mindenkinél, hogy nem félsz senkitől, mert a zene halhatatlanná tesz.
Hisz mindenki rád figyel, minden szempár rád szegeződik a színpadon, mindenki füle a te hangodra van kihegyezve érted égnek, miattad tombolnak és feledkeznek el mindenről sőt még saját magukról is. Lerombolod a korlátaikat, a gátlásaikat semmivé foszlatod, hisztérikus őrültekké változtatod őket.
Hát ki ne vágyna erre?
Csináljátok ezt utánam ha tudjátok, ez van benned. Kicsit beképzelt mondat, kicsit egoistává válsz tőle, de ott és akkor nem érdekel.
Persze tudom, hogy nálam ez a varázslat csak ideig óráig tart, csak és kizárólag addig, amíg itt állok és énekelek, mert ha lesétálok innen és a lámpák kialszanak, én megvilágosodom és rájövök, hogy csak egy egyszerű földi halandó vagyok, egy báb.
Viszont, akik éveken át ezt csinálják, azok egy idő után már a színpadról lelépve se tudnak visszatérni a normális kerékvágásba. Az őrület, ami a porondon eluralkodik rajtuk, átveszi a civil életben is felettük a hatalmat és onnantól kezdve nincs visszaút. Nem hisznek már senkiben csak magukban.
Az őrület kellős közepén vagyunk, amikor hirtelen anyám felpattan a bárpultra és ő is velem együtt riszálni kezdi magát. A sok öreg róka azt se tudja hova kapja a fejét és kit nézzen, én pedig csak nevetek. Hát még akkor mikor meglátom, hogy a nagynéném is anyám után mászik. Két őrült nőszemély, bár azt nem is tudtam, hogy Carol - apám testvére - itt van.
Max ismét mellém lép és halkan kérdez rá arra, hogy lejátsszuk-e a nénikém kedvenc számát, mire csak aprót bólintok. Azonnal felhangzik az I love rock and roll dallama, ezzel pedig tényleg az égig emel a tömeg. Ordítanak, sikítanak, tapsolnak, táncolnak és eszüket vesztik.
Csak a színpaddal szemben lévő pultra kell néznem és a jókedv átveszi a hatalmat az üresség felett. Mintha két huszonéves lány rázná magát odafent. Anyám ruhája épphogy takar valamit a vékony combjaiból, a tökéletesre fésült tincseiket teljesen összeborzolják, a magas sarkú cipellők csúszkálnak a márványpulton, miközben úgy vonaglanak, mint két kiélt kurva.
Nikora téved a pillantásom, aki csak szájtátva néz hol engem, hol az anyám én pedig elvigyorgom magam és egy kacsintás kíséretében feljebb húzom a topom, majd az alját áthúzom a nyakkivágáson. Kikerekednek a szemei mikor észreveszi, hogy épphogy csak takarja a melleim a felsőm, a hasam viszont teljesen kilátszik. A nénikémhez és az anyámhoz hasonlóan kezdem riszálni magam miközben énekelek. A mellettem álló két férfi is rázni kezdi a hosszú sörényét, miközben úgy vigyorognak, mint akik be vannak tépve. Újabb kurjongatás vonja el a figyelmem, mikor Carol egy könnyed mozdulattal leugrik a bárpultról és egy macska kecsességével indul meg felém. A szemei cinkosan figyelik a még mindig vonagló alakom. Anyu felvisít és tovább táncol én pedig csak mosolygok. Gőzöm nincs mire készül a nagynéném, egy biztos, hogy nagy durranás lesz. A tömeg úgy nyílik ketté előtte, akár Mózes előtt a tenger. Mindenki kurjongat, hisz ismerik…
A színpadra egyetlen ugrással ül fel, majd olyan finom és nőies mozdulattal áll fel, hogy azt tanítani kéne. Azonnal Joe-hoz lép és hozzásimul, mire a gitáros arcán széles mosoly terül el és azonnal belemegy a játékba. Carol szemérmetlenül simít végig Joe mellkasán és a hátsójába is belecsíp, mire a közönség hangos kurjongatásba kezd. Nem hagyhatom magam lekörözni, így Max mellé lépek és a hátához simulok, majd a fenekem az övéhez dörzsölöm. A pót apám a válla felett vigyorog rám és szinte szaggatja a gitárja húrjait, de egyetlen hangot se vét el, miközben én tovább táncolok hozzá simulva.
Hogy hogyan kerül elém a nagynéném azt nem tudom, de Max szólójánál elkapja a kezem úgy, hogy mindkettőnk karja kinyújtva legyen és egy apró bólintás után egyszerre leguggolva hátrahajolunk, a hátunk ívbe feszül a melleink kidomborodnak, majd mikor mindkettőnk szabad tenyere súrolta a recsegő fapadlót lendületet veszünk és egymásnak ellensúlyt szolgáltatva ismét kiegyenesedünk. Ezt az apró mutatványt, amit igazából nem nehéz megcsinálni, fütyüléssel díjazza a vendégsereg, de ez úgy néz ki nem elég a nénikémnek, az utolsó sorokat torkunk szakadtából énekeljük bele a mikrofonba, majd a legnagyobb meglepetésemre, Carol ujjai a tarkómra siklanak és mielőtt észbe kaphatnék a száját az enyémnek nyomja. Fogalmam sincs miért, de szétnyitom az ajkaim és szenvedélyes nyelves csókot váltok vele és csak akkor hagyjuk abba a kis csatát, mikor az utolsó dallamokat is lejátszották a fiúk és felcsendül a vastaps. Vigyorogva hajolunk földig.
- Nem vagy normális - ölelem magamhoz a néném, aki nevetésben tör ki.
- Mikor voltam az kis szívem? - kacsint rám, majd leugrik a színpadról. Anyámat is leemeli Lee a pultról Niko mellé, aki csak áll lefagyva és még pislogni se mer. Mókás az arca. Újabb meglepetés ér mikor Lee, anyu mostani pasija mellém lép.
- Csere van szivi - vigyorog rám, mire értetlenül pislogok rá. Aztán jön Max és a gitárját a kezembe nyomja.
- Megyek inni - kacsint rám. - Mutasd meg, hogy mire tanítottalak - súgja a fülembe, majd egy puszit nyom az arcomra és lelép.
Tom püfölni kezdi a dobokat én pedig azonnal ráismerek a dalra, ami azt hiszem apuék zenekarának legismertebb szerzeménye, de azonnal meg is remegek és szájtátva pislogok Max után, aki egyenesen anyut célozza meg. Na neee! Ezt nem teheti velem. Én nem tudom eljátszani az ő szólóját. A világ legjobb szólója van benne. E miatt választották minden idők második legjobb gitárosának. Normálisak ezek? Oké, hogy megtanította, de ezer éve nem játszottam el. Én nem tudom megcsinálni… Inamba száll az összes bátorságom, de mikor Lee hangja tisztán és kissé rekedten felcsendül megfogom a pengetőt és a húrra nyomom. - Menni fog - szajkózom magamba és lehunyom a szemem. Visszaidézem magamban az estét mikor még kislány voltam és Max megmutatta, hogyan kell lefogni a húrokat, hogyan kell megpengetni őket és hogyan kell kicsalogatni azokat eszméletlenül fenomenális hangokat a gitárból. Mély levegőt véve játszani kezdek. Érzem, hogy a szellő borzolja a hajam, mintha erősebbre állította volna valaki a ventilátort, ami előttem van. Az ujjaim önálló életre kelnek, csak a saját kezemben lévő hangszer húrjainak rezonálásaira figyelek és mikor sikerült az első pár dallamot hibátlanul előadnom, ismét eluralkodik rajtam a magabiztosság. Már nem görcsölök csak hagyom, hogy átjárjon a zene varázsa. Lee hangja bizserget, de magamra is büszke vagyok hisz oké, hogy a mély vízbe dobtak mégis egyelőre úgy néz ki, hogy simán átjutok az akadályon. Önfeledten játszom, bár megremeg a gyomrom, mikor a szólóhoz érek. A levegő a tüdőmben reked és újabb adrenalin löketet kapok. Majdnem rossz helyen fogom le az egyik húrt, de aztán a pillanat törtrésze alatt a helyes irányba mozdítom a kezem. Fel se fogom és túl vagyok rajta, kinyitom a szemem és végignézek mindenki arcán. Azt hiszem nem hibáztam, de mivel mindenki tátott szájjal bámul rám, így elfog a félelem, hogy valamit mégis nagyon rosszul csináltam. Lee vigyorgása győz meg arról, hogy nem. Tökéletes volt és minden egyes mozdulatra jól emlékeztem.

Az idő gyorsan repül. Lia egyszerűen ámulatba ejt. Ennyi tehetség nem szorulhat egy emberbe, de úgy látszik mégis. A koncertnek vége és most jön el az én időm. Lehúzom a poharamba maradt italt és megindulok hátra a backstage felé. Suzy figyelmeztető pillantást vet rám, mire elmosolyodok. Remeg kezem lábam, félek, hogy mit fog szólni hozzám, de látnom kell. Nem szúrhatom el megint. Magamhoz akarom ölelni és elmondani neki mennyire csodálatos volt. Nehezen vágok át a tömegen, tíz percbe is beletelik míg hátra érek, de ott újabb akadályba ütközök, két kigyúrt állat személyében.
- Nem mehet be - néz rám morcosan az egyik.
- Uram… - kezdek bele, de egy hang megállít. Max lépked felénk a szűk folyosón, akinek Suzanne mutatott be alig egy órával ezelőtt, egy üveg Jack Danielessel a kezében, nem tűnik túl józannak.
- Ha Liát keresed hiába - trillázza vontatottan.
- Miért? - nézek rá értetlenül.
- Most ment el - kacag fel és a folyosó másik végére bök, ahol még látom kislisszolni a szőke hajú lányt.
Elönt a düh egyik pillanatról a másikra. A kétajtós szekrényeket félrelökve rohanok utána a hátsó kijárathoz. Hallom a biztonságiak lábdobogását, de Max megállítja őket mondván hagyjanak hadd menjek.
Mi a fenéért menekül? Miért nézett rám egész este úgy, mint egy darab véres rongyra? Miért nem akar beszélni velem? Válaszokat akarok kapni. Most, azonnal!
A hátsó ajtót kicsapom, a hideg londoni szél pedig azonnal az arcomba vág. A kis sikátoron keresztül kirohanok a nyílt utcára és gyorsan körbenézek. Nem veszíthettem el… Nem is. Meglátom bekanyarodni az utca végén, mire azonnal megindulok utána. Futólépésben megyek, az utamban álló embereket félrelökdösve, akik hangos káromkodással és az anyám szidásával adják tudtomra mekkora seggfejnek tartanak, de per pillanat nem tud érdekelni ki mit gondol rólam. Lia, mintha csak megérezné, hogy követem hátra sandít a válla felett, aztán előre fordul és ő is rohanni kezd. Nevetséges, amit művelünk. Itt szaladgálunk London utcáin egymást kergetve. Komolyan úgy viselkedik, mintha meg akarnám ölni, pedig csak beszélni akarok vele és fogok is ha fene fenét eszik akkor is.
- Állj meg - kiabálok utána, de persze, hogy nem teszi meg, amit kérek. Helyette inkább eltűnik az egyik aluljáró lépcsőjén, ami a metróhoz vezet.
- A szentségit - zihálom. A bordáim közé nyilall a fájdalom, a levegő kiszorul a tüdőmből, de akkor se állok meg ha beledöglöm ebbe a fogócskázásba. Utol kell érnem. Muszáj. A lépcsőfokokat kettesével szedem, mikor újból a látóterembe kerül az alakja még gyorsabb tempóra váltok. Még szerencse, hogy van egy jegy a zsebembe így gond nélkül jutok át az ellenőrző ponton. Ő már a mozgólépcső alján van, mikor én még csak a tetején. Imádkozom, hogy ne sikerüljön meglógnia előlem, de pont jön egy szerelvény. Szentségelve próbálok átjutni az embereken de nem járok sikerrel. A metró ajtaja pont az orrom előtt záródik össze. A tenyeremmel kezdem püfölni a meginduló kocsit és még bele is rúgok egyet, de nem nyílik ki. Lia csak néz a szemembe, miközben a mellkasa szaporán süllyed és emelkedik ugyan úgy ahogy az enyém is, aztán a szerelvény felgyorsul és eltűnik az alagútban.
Térdre rogyok és csak nevetek saját magamon. A szerencsétlenségemen. Úgy néznek rám, mintha megőrültem volna és talán igazuk is van. Megint kicsúszott a kezem közül. Megint nem tudtam vele beszélni. Fáj minden porcikám, a gerincemen patakokban folyik végig az izzadság, a szívem ismét átjárja a pokoli fájdalom. Úgy érzem meghalok, de képtelen vagyok nem nevetni. Nem tudom meddig térdelek a hideg és kemény járólapon. Az emberek, mintha láthatatlan lennék úgy haladnak el mellettem.
Aztán megérzek egy finom és nőies illatot, majd egy tenyeret a vállamra csúszni. Félve nézek felé, nem bírnám ki ha nem ő lenne az. De a zöldeskék szempár hozzá tartozik, az arca ugyan olyan, mint volt. Az alsó ajkába harapva pislog rám, a tenyerem a vállamon pihenő kezére csúsztatom, a bőre finom puha bársonya megremegteti a gyomrom.
- Visszajöttél - nyögöm ki, mire csak bámul rám azokkal a hatalmas szemeivel. Nem akarom elhinni, hogy tényleg itt van. Lassan állok fel, majd a dereka után kapok és görcsösen magamhoz szorítom.


Újra látni valakit, akiről már azt hitted soha többé nem lesz része az életednek, mert egyszer más kisétált a világodból félelmetes. Hát még ha hatással is volt rád régen, ha érzelmeket tápláltál iránta, ha a búcsútok óta is ő járt a fejedben, ha még álmodban is ő kísértett. Megőrjít, hogy ismét veled van, nem akarod elhinni és néha inkább elfutsz, minthogy szembe néz azokkal a hullámokkal, amiket feléd közvetít. De néha meg kell állni és bátran szembe kell nézni ezzel az emberrel, hisz lehet, hogy nem véletlenül tért vissza. Lehet, hogy van valami, amit még meg kell tanítania neked, talán egy újabb pofont kapsz tőle, de az is lehetséges, hogy egyszerűen azért jött vissza, hogy a Föld legboldogabb emberévé tegyen. Nem szabad gyávának lenned, be kell engedned és ha erre rájössz, ha kockáztatsz, ha szembe nézel vele akkor megadod magadnak az esélyt arra, hogy mindent megváltoztathass az életedben. Csak rajtad áll, hogy élsz-e a sors adta lehetőséggel, vagy gyáván, mint egy nyúl hazaszaladsz, hogy ne találhasson rád az, aki egyszer már millió darabra törte a szíved, akkor mikor búcsút intett neked.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése