24. Ha újra látnálak

„A nap végén, amikor véget ér a stressz, csak arra vágyunk, hogy közel legyünk valakihez. És mikor igyekszünk távolságot tartani, és úgy tenni, mintha nem törődnénk egymással, általában nagy kamu. Kutatunk, és eldöntjük, kit akarunk a közelünkben. És ha megtaláltuk ezeket az embereket, ragaszkodunk hozzájuk. Mindegy, mennyire bántottuk meg őket, akik még a nap végén is velünk vannak, őket érdemes megtartani. Persze a közel néha lehet túl közel. De néha a személyes terünk megsértése pontosan az, amire vágyunk.”

Nem tudom, hol vagy de küldök egy gépet érted, szükségem van rád. Anya

Ennyi áll az első üzenetbe. A másodikat megnyitva, mosoly kúszik az arcomra.

Jen nem jön és apád se. Hívj fel, hogy hova menjenek érted. Puszi kicsim

Rövid és tömör, ahogy azt anyutól már megszokhattam.
- Elmész? - kérdezi Pete álmos hangon.
- Igen - bólintok, majd kibújok mellőle az ágyból.
Fogalmam sincs mit akarhat anyu, de ha a sejtéseim nem csalnak, partyt ad valahol és villogni szeretne velem. Ez ellen pedig nincs kifogásom. Amúgy is régen találkoztam vele. Ő is olyan, mint én. Egy igazi világutazó, soha nem tud megülni a fenekén. Imádom. Nem tudom hova, nem tudom mikor és miért, de megyek.
- Yv, kicsim ébredj - lépek a barátnőm ágya mellé.
- Mi van? - dünnyögi álmosan.
- Anyu írt, hogy gépet küldd értem. Valamire készül és kellek neki. Velem jössz? - suttogom halkan.
- Nem Suzanne lenne - mosolyodik el álomittasan Yv, mire én is elnevetem magam. - Mikor jössz vissza? - nyitja ki az egyik szemét.
- Szerintem egy-két nap. Maximum három, attól függ, hogy anyu a világ melyik végében van, ugyanis ezt elfelejtette megírni - kuncogok fel.
- Nem baj ha Benékkel maradok? - néz rám kérdőn.
- Nem - csóválom meg a fejem. - Mire Chicagoba értek én is ott leszek szerintem - simítok végig a karján. - De akkor neked kell elvinned a kocsim odáig - somolygok.
- Rendben - bólint. - Mikor indulsz?
- Nem tudom, felhívom anyut és kiderítem, hogy mi a helyzet - nyomok egy puszit Yv arcára, aztán kivonulok a szobánkból. A Nap elvakít, mikor a körfolyosóra lépek, ami a szobákat kapcsolja össze, a motelben. Rágyújtok egy cigire és tárcsázok is.
- Édesem. Hála Istennek. Jól vagy? Eljössz ugye? - darálja anyu, mire elnevetem magam.
- Jól vagyok és megyek, nyugi - mosolygok a készülékben.
- Szuper. De hová küldjem érted a gépet?
- Fort Wayne-be - vágom rá.
- Mi a fenét keresel te Indianaban? Na mindegy, nem akarom tudni - nevet fel. - Két óra múlva ott vannak érted. Minden fontos infót elküldök neked, ami kellhet, de most mennem kell. Vigyázz magadra drágám - hadarja.
- De hova is megyek? - kérdezem, viszont már csak a búgást hallom a túloldalról, ami azt jelzi, hogy anyu letette.

Csak az irataim veszem magamhoz, minden mást a kocsi csomagtartójában hagyok. A reptérre Yv, Ben és Pete is kijön velem. Amint meglátják anyám magángépét, a srácoknak kikerekedik a szeme.
- Ez az anyukádé? - néz rám Pete.
- Ühüm. Megkopasztotta aput a váláskor - kuncogok fel.
- Mégis mivel foglalkozik az apád? - kíváncsiskodik.
- Zenész - nézek mélyen a szemébe és elmosolyodom. Valami furcsa izgalom lesz úrrá rajtam attól, hogy elutazom. Hogy hova azt mondjuk még mindig nem tudom, de nem is igazán érdekel. Láthatom anyut és tuti, hogy vele jól fogok szórakozni bármit is forral.
Nincs más hátra, búcsúzkodni kell.
- Vigyázz Yvre - súgom Ben fülébe, aki csak mosolyogva bólint.
- Mondd meg Suzanne-nek, hogy üdvözlöm és hívj ha leszállt a géped - vigyorog Yv.
- Átadom és hívlak, de ha baj van te is telefonálj - simítok végig az orrán, majd szorosan megöleljük egymást. Mikor elválunk megfogja Ben kezét és elindulnak a kijárat felé, egyedül hagyva minket Pete-el.
- Titokzatos egy nőszemély vagy te Cornelia Anders - ölel magához mosolyogva.
- Fejts meg - hangzik el a számból a kihívás, mire elneveti magát és puhán megcsókol.
- Amint visszaértél hozzám - súgja a számban. - De most menj, az a pasas szerintem neked integet - nyom egy utolsó puszit a számra majd elereszt.
Lassan sétálok fel a repülőre, amin már jó pár éve nem ültem. Apu és a zenekara mindig ezen utazott a hosszú utakon, aztán nem is tudom, hogyan, de apu megkapta vagy valami piti összegért megvette a gépet, amit anyu elszedett tőle mikor elváltak.
- Kisasszony - hajol földig előttem a pilóta, mire elnevetem magam.
- Uram - viszonzom vigyorogva a köszöntést, majd jól megölelgetem a pilótát, aki látott felnőni.
- Az édesanyád már vár nagyon - mosolyog rám Steve.
- Hová megyünk? - nézek rá kérdőn, mire elneveti a magát.
- Nem Suzy lenne ha a lényeget nem felejtette volna elmondani - kacag. - Londonba megyünk kislány. Csüccs le aztán indulhatunk is - mosolyog rám én pedig helyet foglalok. Tehát London….


- Niko szedd már össze magad - ráz meg Mad a vállamnál fogva.
- Hagyjatok már békén a picsába - tajtékzom a dühtől, miközben ellököm magamtól, de megtántorodok és a saját lábamban majdnem elesek.
- Be vagy baszva, mint az atom, feküdj le és aludj - szól rám Jari. A hangulat a tetőfokára hág a vonat vagonjában, ahol utazunk, de cseppet sem jó értelembe. Úgy nézünk egymásra, mint a legádázabb ellenségünkre, mindenki remeg a dühtől, még Aleksi is. Látom rajtuk, hogy szívük szerint bevernék a képem, de én se vagyok ezzel másképp.
- Feloszlatom ezt az egész kibaszott szart. Nem csinálom tovább. Basszátok meg! Bassza meg Eero, basszák meg a rajongók, bassza meg a lemezkiadó, bassza meg mindenki - üvöltök magamból kikelve.
Csak mi öten tartózkodunk az átalakított kocsiban. Eero és Katja elmenekültek, Leena tegnap este repülőre ült és elhúzott Kínába, mert felkérték valami fotózásra, én pedig… Nem tudom mi van velem.
Fáradt vagyok, hisztis, nem aludtam két napja és erre még rájött egy üveg whisky és pár korsó sör is.
- Egy utolsó nyomorult balfék vagy - vágja Jari a képembe, majd kivonul a kocsiból. A többiek is azonnal követik én pedig leroskadok az egyik fotelbe és hisztérikus kacagás tör fel a torkomból. Komolyan azt hiszi, hogy nem tudom mekkora egy szerencsétlen barom vagyok? Jó vicc. Nálam jobban senki nem érzi ezt. És még csak az elején vagyunk. Én pedig nem bírom. Nem bírom a stresszt, az újságírókat, a rajongókat, a kialvatlanságot, a koncerteket és a nyomást, ami rajtam van. Nem akarom ezt csinálni. Nem tudok ennyi döntést egyedül meghozni, pózolni és mosolyogni egész álló nap. Nem akarok egy buzi nagy csarnokban fellépni kétszázötvenezer ember előtt. Félek, hogy nem fog menni. De a klub, amit Eero először leszervezett nekünk kicsinek bizonyul. Ha három estén át játszanánk ott, akkor sem tudna minden rajongónk bejutni. Az összes jegyet elvitték egy nap alatt, így nagyobb hely után kellett nézni, de az se volt elég. Most pedig úgy néz ki, hogy egy sportcsarnokot fognak megtölteni a sikítozó lányok, én pedig egyszerűen berezeltem. Gőzöm nincs mi legyen és nekem egyedül kéne meghoznom a döntést, hogy mit tegyünk. Rajtam áll az egész. Nem szeretnék ennyi ember előtt fellépni, de, hogy mondjam azt, hogy a kis klubot választom és cseszek arra, hogy hányan jutnak be? Azok az emberek látni akarnak minket, hallani akarják a zenénket élőben, szeretnek minket, nem hagyhatom őket figyelmen kívül. De ha a kis csarnokot választom és azt mondom, hogy több estén át játszunk ott az se jó megoldás, mert lehet, hogy kielégítem az itteni rajongók igényeit, de a többi állomást egy nappal arrább kell rakni.
Mi a faszomat csináljak? Nem tudom. Az arcom a tenyerembe rejtem, zokogni volna kedvem, a szemem csípik is a könnyek, de eszem ágában sincs kiengedni őket.
Liát akarom. Mellette képes voltam megnyugodni. Azt akarom, hogy itt legyen, átöleljen és megcsókoljon, hogy azt mondja nem lesz semmi baj. Ő erőt adna, de nincs itt. Nem tudok róla semmit.
Leenaval bezzeg rendesen összekaptam még mielőtt elment volna. Sajnos három nap múlva újból csatlakozik hozzánk. A hátam közepére se kívánom a hisztijét.
Érzem, hogy a gyomrom forogni kezd. Ó, remek. Elvánszorgok a fürdőig és kidobom a taccsot. A vonat rázkódik alattam, én pedig hirtelen szédülni kezdek, aztán egyszerűen elterülök a padlón és hagyom, hogy magával ragadjon a jótékony sötétség.

- A saját hányásába fog belefulladni, ha ez így megy tovább - hallom tompán Mika hangját, majd egy kéz elkapja a kezem és felránt a hideg kőről. Úgy érzem kiszakad a karom tőből, de nincs erőm tiltakozni. Csak nyöszörgök.
- Niko - csattan egy pofon az arcomon, amitől kicsit kijózanodok és kinyitom a szemem. Az egész testem remeg és úszik a verejtékben.
- Remek baszd meg. Megint kiütötte magát. Komolyan el kéne kezdenünk gondolkodni rajta, hogy mi a picsát csinálunk ha egyszer megőrül vagy elissza a máját, már ha még van neki - morog Mad.
- Hallottam - nyögök fel, majd megint felfordul a gyomrom. Annyi lélekjelenlétem még van, hogy ne a barátaim hányjam le, hanem a WC csésze fölé hajoljak.
- A kurva életbe - dünnyögi Jari, majd mögém lép és hátra fogja a hajam. Mintha valami tini ribanc lennék… Az ő barátnőik is így szoktak tenni, mikor többet isznak a kelleténél. Ha a gyomrom nem háborogna elnevetném magam, de nincs hozzá erőm.
- Vigyétek le a cuccokat, én majd viszem ezt a szerencsétlent - sóhajt fel Mad, miután a gyomrom tartalma teljesen kiürül és újból eldőlök a hideg kövön. Tényleg nagyon szarul vagyok, annyi erőt se érzek magamban, hogy fel tudjak állni. Csak remegek és szorosan lehunyom a szemeim, de még így is forog velem a világ. Aztán újból képszakadás…

Egy puha illatos ágyban térek magamhoz. Hason fekszem, a farmeromban, a hajam össze van gumizva. Halvány lila dunsztom nincs arról, hogy kerültem ide.
- Felkeltél? - néz rám Katja mosolyogva.
- Hol vagyunk? - nézek rá résnyire nyitott szemekkel.
- A szállodában. Jó nagy barom vagy - suttogja, amiért hála önt el iránta, nem bírnám ha hangosabban beszélne. A fejem lüktet, a gyomrom ég, a szájszagommal embert lehetne ölni. Semmi erőm nincs.
- Szedd össze magad. Eero így is tajtékzik, mert nem voltál olyan állapotban, hogy elmehess a sajtótájékoztatóra. A többiek kimentenek az újságírók előtt, de este van valami buli, amin részt kell venned - darálja a mellettem ülő lány, majd egy pohár vizet és egy fájdalomcsillapítót nyom a kezembe.
- Kösz - ülök fel, majd felhajtom a hideg folyadékot a gyógyszerrel együtt.
- Bűzlesz - fintorog.
- Lezuhanyozom - dünnyögöm, de a felállásra nehezen bírom rá magam. Aztán csak sikerül eltámolyogni a fürdőig. A langyos víz és a fájdalomcsillapító enyhít a másnaposságomon, de még mindig nem vagyok a legjobb formában. Felfrissülve megyek vissza Katjahoz.
- A fiúk nagyon pipák rád - suttogja miközben fürkészve nézi az arcom.
- Nem érdekel - vonom meg a vállam.
- Dehogynem - mosolyodik el.
- Őket se érdekli, hogy mi van velem - sziszegem, mire Katja arca eltorzul a dühtől.
- Ha nem érdekelné őket hagytak volna kiterülve a vonaton a hányásodban feküdni. Azt hiszed rajtuk nincs nyomás? Hogy ők nem félnek? Hogy nekik nincs elegük? Önző disznó vagy - sziszegi, mire meglepetten pislogok rá. Katja még sose beszélt így velem.
- Ők nem tudják mivel jár az, hogy én vagyok a frontember - fakadok ki, miközben rágyújtok egy cigire. - Mindent rám hagynak, mindenben nekem kell döntenem és én ezt nem tudom egyedül csinálni - morgom.
- Niko az Isten verje meg - csattan fel Katja. - Sose kérsz tőlük segítséget, mindent egyedül akarsz csinálni, ha le akarnak venni rólad valamilyen terhet, azonnal átváltasz veszett kutyába és beléjük harapsz, hogy nehogy elvegyék tőled a megszerzett csontot, amit ugyan teher cipelned, de mégis mindhez ragaszkodsz. Ne őket okold az önfejűséged miatt! Segítenének ha hagynád - kiabál magából kikelve.
- Te ezt nem értheted, csak Aleksi felesége vagy - vágom rá dühösen, mire Katja szemei kikerekednek. Bocsánatot akarok azonnal kérni a szavaimért, mert tudom, hogy megbántottam.
- Egy óra múlva érted jön egy taxi. Egyedül mész a bulira, a többiek itt maradnak – sziszegi, majd sértődötten kivonul a szobából.
Nagyot sóhajtva roskadok le az egyik fotelbe. Hogy lehetek ekkora paraszt? Katja csodás nő, mindig mellettünk van és támogat. Vigyáz rám is és a többiekre is, nem csak Aleksire. Meghallgat én pedig azt mondom neki, hogy nem több, mint egy zenész felesége és semmit nem érthet abból, ami körülöttem folyik. Hát hogyne értené? Hisz ő látja. Mindig velünk van, végigcsinálja velünk az egész kibaszott turnét, stúdiózást és mindent, ami a munkánkkal jár. Végig asszisztálja az egészet, nézi ahogy szépen fokozatosan lemerülünk, ahogy egyre stresszesebbek leszünk, ahogy kiakadunk, ahogy elfogy az erőnk és soha egy rossz szava sincs hozzánk még akkor se, mikor kiborulunk. Mindig segít, mindig mellettünk áll. Én pedig megbántottam. És nem csak őt. A fiúkat is. Pont azokat, akik szeretnek, akik ismernek, akik feltétel nélkül mindig mellettem állnak. Egy igazi balfasz vagyok, de az önostorozással nem megyek semmire. Megvárom míg letelik az egy óra és levonulok az utcára, ahol tényleg egy taxi vár, ami egyenesen az egyik Soho-beli klubba visz. Biztonsági őrök tucatja biztosítja a terepet, ellenőrzik, hogy fenn vagyok e a listán és csak aztán engednek be. Nem tudom ki szervezte a party-t, de elmosolyodom. Mindenütt ventilátorok vannak, amik kellemesen borzolják a vendégek haját. Folyik a pezsgő, a terem zsúfolásig telik emberekkel. Úgy tűnik játszani is fog valaki, hogy szórakoztassa a népet, a klub színpadán ugyanis roadok pakolásznak.
- Szia, te vagy Niko Koskinen? - mosolyog rám egy negyven év körüli nő. A szemeitől görcsbe rándul a gyomrom, a vonásai is kísértetiesen hasonlítanak valaki arcára. A haja… Kezdek megőrülni. Már mindenkiben Liát látom… Még a rövid koktélruhába bújtatott alakja is hasonlít. Igazából simán letagadhatna tíz évet. Fiatalos és szexi. Csak a szeme sarkában lévő pár halvány ránc árulja el, hogy már nem tinédzser.
- Igen hölgyem - nyúlok a kezéért, majd lágy puszit nyomok a kézfejére, amitől a nő elneveti magát.
- Suzanne vagyok, én szerveztem ezt a kis bulit. De ha magázni mersz esküszöm, hogy kasztrállak. Nem lehetek sokkal idősebb nálad. Maximum húsz év - kacag fel. - Egyedül jöttél? - lép mellém, majd se szó se beszéd belém karol.
- Igen - bólintok mosolyogva.
- Ó. Akkor kapj el egy pohár italt - állítja meg az egyik pincért, aki egy hatalmas tálcányi alkoholt egyensúlyoz a tenyerén. - Tudod az alkohol az ember legjobb barátja - kacsint rám, majd belekortyol a saját poharába. Vibráló egyénisége van, bár fogalmam sincs ki ő és honnan tudja, hogy én ki vagyok, de a kisugárzása magával ragadó. Ha fiatalabb lenne lehet, hogy még meg is próbálnám felszedni, de így… És amúgy is az ösztöneim azt súgják, hogy nem szabad udvarolni neki, de nem árt vele jóban lenni.
- Én úgy tudtam, hogy a kutya az ember legjobb barátja - mosolygok rá, egy pohár whisky leemelése után, mire elmosolyodik. Ez a mosoly… Ugyan olyan, mint Liáé.
- A leghűségesebb maximum. De a legjobb semmiképp - somolyog. - Sokat hallottam már rólad Niko Koskinen - néz mélyen a szemembe, miközben a halvány mosoly továbbra is az arcán játszik. A szemei briliánsként csillognak, a tekintete tiszta és fürkésző.
- Csak egy zenész vagyok Suzanne - nézek mélyen a szemébe.
- Nekem nem kell bemutatni a zenészeket - nevet fel, majd a nyakán lévő lánchoz kap, amin vagy fél tucat gyémántgyűrű lóg.
- Mibe fogadunk, hogy zenész feleség vagy? - kuncogok fel.
- Csak voltam Niko, csak voltam - nevet. - Na gyere, bemutatlak pár embernek.

- Picúr - hallok meg egy hangot a hátam mögött, mire fülig érő vigyor terül szét az arcomon. Azonnal sarkon fordulok és a rég nem látott férfi nyakába vetem magam.
- Max – nevetek, mikor szorosan megölel és megpörget a levegőbe.
- Hiányoztál pici lány - nyom egy puszit a homlokomra.
- Te is. Hol van Pam? És a fiúk? - nézek körbe a backstage-ben, de nem látom sehol a feleségét és a fiait.
- A srácok otthon, Pam meg valószínűleg anyádat boldogítja. Tudod, hogy milyen pletykásak - forgatja meg a szemeit nevetve. Aztán szépen előkerül mindenki. Tom, apám régi zenekarának dobosa és Joe, aki a ritmusgitáros posztot töltötte be egészen a Promise feloszlásáig. Ralph, aki hosszú évekig a csapat frontembere volt sehol sincs és pillanatokon belül felvilágosítanak a fiúk, hogy nem is jön, mert rehabon van. Ez mondjuk nem lep meg… Valahogy semelyik énekes nem bír leszokni a kábszerről, aki egyszer már rákapott.
Mára már csak Max tartja a kapcsolatot apuval, a többiekkel megromlott a viszonya, ezért is oszlottak fel. Persze azóta is mindenki a zenével keresi a kenyerét és néha ők így négyen - már amikor Ralph tiszta - összeállnak zenélgetni, mint most is.
- Anyu trombitált össze titeket mi? - nevetek fel.
- Biza. Zsuzsának nem könnyű nemet mondani - nevet fel Max, miközben átöleli a vállam. Nem lep meg, hogy ő anyut Zsuzsának hívja Suzanne helyett, hisz emlékszem régen sokat tanítgatta, hogyan ejtse helyesen és magyarosan a nevét, mára pedig kitűnően akcentus nélkül ki tudja mondani. - Azt mondta, hogy kéne neked némi zenei háttér - kacsint rám az öreg medve. Max áll hozzám mindenki közül a legközelebb. Ő apám helyett apám volt azt hiszem. Imádom. Kicsinek is mindig rajta csüngtem, hisz apu el volt mindig Jennel. Max tanított meg gitározni, tőle kaptam az első saját lemezem. Nem mellékesen a világ egyik legjobb szólógitárosa. Csodálom őt, felnézek rá, ha fiú lennék talán a példaképem lenne és a posztere ott csüngene a szobám falán. Nagyszerű zenész és nagyszerű ember is. Oké nem szent, de mégis remek fazon. Ő a második apám, de néha felmerül bennem, hogy jobban szuperál, mint Matt.
Na igen, ha egy zenésznek gyereke születik az a baba jó nagy családba érkezik. Több apát és több anyát kap, hisz minden együttes egy hatalmas famíliának minősül, akik együtt kelnek, együtt feküdnek, együtt esznek, együtt isznak, együtt élnek és néha együtt is halnak, ráadásul nem csak a csapattagok tartoznak ide, hanem a feleségek, a gyerekek, a fattyúk, a groupiek, a roadok, a menedzserek, a sajtósok, a fotósok és mindenki, aki együtt utazik azzal az x emberrel, aki a bandát alkotja.
Márpedig apám ex zenekara fénykorában eléggé népszerű volt. Sőt, még most is játsszák a muzsikáikat a rádiókban. Több millió eladott lemez, elismerések, díjak és kit tudja még mit nem zsebeltek be ők így öten és én még sem vagyok büszke arra, hogy Matt Anders lánya vagyok. Sőt, kifejezetten utálom, hogy ő az apám. Oké, magamban azért be merem vallani, hogy ő is ámulatba tud ejteni, hisz csodálatosan gitározik, de, mint apa… Megbukott azt hiszem. Legalábbis velem szemben. Jen Isteníti és imádja, ez pedig kölcsönös köztük én viszont mindig háttérbe szorultam. Jen volt apuci ici pici hercegnője mindig, nekem viszont nem bocsátotta meg, hogy nem fiúnak születtem. Tudom, hogy minden vágya az volt, hogy másodjára fia szülessen, akit zenélni taníthat, aki a nyomdokába léphet, akiből vagány nőfalót faraghat, olyat, mint amilyen ő is volt, de nem jött be, mert lány lettem. Talán ezért volt képtelen engem szeretni. Csak egy királylány lehet és mivel Jen hamarabb született, elfoglalta a trónt. Nekem pedig nem maradt hely a szívében. Csalódást okoztam neki azt hiszem azzal, hogy nem fiú lettem. De hát erről azt hiszem nem én tehetek…
Max bezzeg ajnározott és királynőként bánt velem mikor észrevette, hogy apámnak nem igazán kellek. Ő szórakoztatott, virágot hozott, dalt írt hozzám pedig akkor még tényleg kicsi voltam. Azt hiszem ő úgy tekint rám mint az első szülött gyerekére. De most már ő is apuka, ugyan viszonylag későn lett az, de tudom, hogy boldog, hisz harmadjára csak megtalálta azt a nőt, aki gyerekeket szült neki és aki még most is fülig szerelmes belé és akibe ő még most is teljesen bele van zúgva, ugyan úgy, mint az első pillanatban.
- Kincsem - hallom meg anyu hangját, mire elmosolyodom. - Ó látom meg találtak a srácok - lép mellénk mosolyogva.
- Meg biza. Tudod, ha kicsit fiatalabb lennék most elcsábítanám a lányod - kuncog fel Tom, mire mindenki felnevet.
- Azt hiszem Brooke nem örülne neki - feleli anyu. - Mit szólna mondjuk ha elmondanám neki, hogy a lányom friss husijára fáj a fogad? - húzza fel kérdőn a szemöldökét, miközben az ajkai gonosz vigyorra húzódnak.
- Kasztrálna, szóval légy oly kedves Suzy baby ne szólj neki - öleli át Tom anyut.
- Ha egyszer is rosszul ütöd a dobokat telefonálok te vén csataló - nevet fel anya.
- Ügyes leszek ne izgulj - szorongatja meg Tom anyut.
- Én megmondtam már akkor mikor megszületett, hogy jó nő lesz belőle - kacsint rám Joe.
- Szerencsére az anyjára hasonlít - bókol egyet Max is.
Furcsa, hogy ugyan úgy beszélgetek és bolondozok velük, mint Yvvel. Pedig valljuk be, mind elmúltak már negyven évesek. Mondjuk ahhoz képest jól tartják magukat, sok mai huszonévest kenterbe vernének. Max-nek még mindig olyan feszes hasfala van, mint húsz éve, ráadásul a karjai se piték... Még mindig szexi és dögös, bárkit megkaphatna. Tomon és Joe-n se látszanak a régi önpusztító életmód jelei. Egyszerűen olyan, mintha rajtuk nem fogna az idő kíméletlen vasfoga. Csak pár apró ránc az, ami elárulja, hogy már nem olyan fiatalok, de a lelkesedésük, a poénjaik, a testük, az arcuk és a zene iránti feltétel nélküli imádatuk a régi. Még, hogy a rock and roll életmód hamar a sírba viszi az embert vagy ha nem is okozza a zenész halálát, de öregíti őket. Csak rájuk kell nézni. Ők az élő bizonyíték arra, hogy ez az állítás hamis. Pedig mind kutyálkodtak eleget. Drogfüggőség? Pipa. Alkoholizmus? Pipa. A lehető legtöbb nőt megdugni, aki az útjukba kerül, ráadásul mindezt felelőtlenül? Pipa. Gallyra ment házasságok? Pipa. Mértéktelenül hajszolni mindenféle élvezetet? Pipa. Istennek titulálni magunkat? Pipa. Börtön? Pipa. És még sorolhatnám a kihágásaikat…
Lám, lám mégis itt vannak, élnek és virulnak. Bár mondjuk az is lehet, hogy csak azért vannak még itt, mert leszoktak a káros szenvedélyek egy részéről. Bár erre Max percek múlva rá is cáfol, mikor hűtőhöz lépve kikap egy üveg Jack Daniels-t és mindenkinek tölt egy-egy pohárral. Aztán jön Tom, aki a farzsebéből előkap egy kisebb zacskót, amiben pár gramm fű van.
- Basszus - nevet fel anyu. - Ezer éve nem szívtam - csóválja a fejét mosolyogva.
- Mit? - rángatja meg Max viccesen a szemöldökét, mire mindenkiből kitör a röhögés.
- Füvet - vágja rá anyu egy hamiskás mosollyal az arcán.
- Ó igen, tudjuk, hogy régen olyan voltál, mint valami porszívó. Az életet is ki bírtad volna szívni egy férfiból a farkán keresztül - nyögi be Joe, mire megköszörülöm a torkom jelezve, hogy én is itt vagyok.
- Picúr nyílt titok, hogy anyád a szex nagyasszonya volt - vigyorog Max, majd egy pohár whiskyt nyom a kezembe.
- Tudom - bólintok. Sajnos hallottam már elég sztorit anyuról. Mondjuk nem szégyellem, hogy groupie volt és köztudottan nem egy híres zenésszel volt kapcsolata, de valahogy a részletekre - azt hiszem érthető okokból - sosem voltam kíváncsi. Mégiscsak az anyám…
- A groupiek koronázatlan királynőjére - emeli Joe magasba a poharát és anyura kacsint, majd gyors koccintás után mindenki lehúzza az italát.
- Mennem kell. Ne szívjátok el nélkülem - bök anyu az asztalkán lévő zacskóra, amiben a marihuána lapul. - Ügyes legyél baby - ölel meg, majd egy puszit nyom az arcomra és kilibben az öltözőből.
- Mákod van, hogy ő az anyád - vereget Tom vállon, mire elmosolyodom és büszkén kihúzom magam.
- Tisztában vagyok vele.
- Nem izgulsz? - lép mellém Max is. Tudja, hogy sokan vannak kint és nem igazán szeretek tömeg előtt énekelni, de a csitri, akit anyu felbérelt, kiütötte magát, így alkalmatlan arra, hogy színpadra álljon. Ezért nem maradt más hátra, minthogy ma este én fogok énekelni.
- Ha a világ legjobb gitárosa mellettem áll nincs mitől félnem - dőlök a mellkasának, mire átöleli a derekam és egy cigit nyom a számba.
- Max csak a második legjobb. Jimi Hendrix a király - kotyogja közbe Joe, majd elmorfondírozva néz rám. - Furcsa ez a szőke hajszín, bár jól áll, de így jobban hasonlítasz apádra - vigyorodik el.
- Akkor inkább befestetem lilára, csak rá ne hasonlítsak - nyögök fel. Utálom, ha valaki azt mondja, hogy hasonlítok rá.
- Lassan idő van - szól be az egyik technikus, mire mindenki felsóhajt. Elszívjuk a ciginket, legurítunk még egy pohár italt, ellenőrizzük az öltözékünk a hatalmas tükörben, én még a hajamba is beletúrok, majd szépen lassan a színpad szélére vonulunk. Megvárjuk míg anyu felkonferál minket, aztán kilépünk a rivaldafénybe. A lámpák elvakítanak, szinte semmit se látok, a ventilátorok a színpad előtt olyan erős légáramlatot csinálnak, hogy a hajam teljesen összeborzolódik tőlük. Kellett nekem fésülködni. Tudom a dolgom, a srácok is profik szerencsére, több ezer koncertet adtak már, mégis van valami furcsa érzésem. Valami, ami nem hagy nyugodni. Végignézek magamon, de a combközépig érő csizmámon nincs semmi, a bőrnadrágom sincs kiszakadva. A topom is rendben van úgy néz ki. Olyan érzésem van ennek ellenére, mintha valaki a vesémig akarna látni. Mintha Niko pásztázná a testem. A levegőben furcsa vibrálás van, de tudom, hogy nem futamodhatok meg. Most nem… Ő nincs itt, szajkózom magamban, de a mikrofonállvány elé lépve végigpásztázom a népet, hátha meglátok egy vakító zöld szempárt.

Néha a pokol legmélyebb bugyrába kívánjuk a családunk, átkozzuk őket és a felszínen úgy érezzük, hogy teljes szívűnkből gyűlöljük őket. De mélyen szeretjük őket még akkor is ha nem valljuk be se nekik se magunknak és azt szeretnénk ha ők is kimutatnák, hogy mi vagyunk számukra a legfontosabbak, mert hozzájuk tartozunk, hiszen egy család vagyunk és ez a láthatatlan kötelék mindig összetart velük minket bármi is történjék. Előfordul az is, hogy a vér szerint semmi közünk egy bizonyos emberhez mégis a családunkba fogadjuk őket, mert szeretjük, annyira szeretjük, mintha ő is hozzánk tartozna. Láthatatlan kapcsok ezek, de erősebbek bármilyen anyagnál, nem lehet széttörni a láncot még akkor se ha néha tényleg azt akarjuk, hogy ne kötődjünk hozzájuk.