21. Áruló

A kórházi ágy elég kényelmetlen, az oxigénmaszk pedig felesleges, így leszedem magamról.
- Niko, rakd vissza - csattan fel Jari.
- Jól vagyok - mordulok fel, miközben felülök az ágyon. A torkom még picit kapar és a tüdőm is fáj, de nem érzem úgy, hogy kórházban lenne a helyem. - Hol a ruhám? - nézek a fotelben ücsörgő barátomra.
- Feküdj vissza - szól rám egyelőre higgadtan.
- Mondtam már, hogy jól vagyok.
- Aham, csak majdnem megfulladtál. Kurva jól lehetsz - sziszegi összeszűkült szemekkel.
- Már semmi bajom, csak az inhalátor kellett - vágom rá, majd felállok és a szobában lévő szekrényben kezdek kutatni a holmim után. Nem akarok egy percig se itt maradni.
- Ha nem akarod, hogy idehívjam Leenat, visszamész az ágyba és nyugton maradsz addig, amíg a doki azt nem mondja, hogy mehetsz - közli síri hangon velem. Rákapom a tekintetem, az arca komoly, a szemei elszántan csillognak. Leena az utolsó per pillanat, akit a nyakamba kívánok. Nincs mit tennem, visszaülök az ágyra. - Oxigénmaszk - morogja Jari az orra alatt.
- Azt nem teszem fel - vágom rá.
- Javíthatatlan vagy - csóválja meg a fejét mosolyogva. - Lia miatt lett rohamod igaz? - néz mélyen a szemembe. Kár lenne tagadni, így van, szóval aprót bólintok miközben nagyot sóhajtok. - Fontos neked - néz rám fürkészően miközben beszél.
- Ő különleges - motyogom.
- Ez igaz - bólint.
- Vajon mi történt vele? - teszem fel a költői kérdést, inkább magamnak, mint a fotelben ücsörgő barátomnak.
- Clevelandben van. Nincs semmi baja, most már megnyugodhatsz - mosolyodik el Jari, mire rákapom a tekintetem.
- Mi? Mit keres Clevelandben? Kivel ment oda? Miért? És te egyáltalán honnan tudod ezt? - zúdítom a kérdéseim rá.
- Az egyik barátnőjével kocsiba pattantak és valami srác után mentek, akit még New Yorkban ismertek meg.
- A pasija? - nyögök fel.
- Nem tudom - csóválja meg Jari a fejét. - De van rá esély, hogy közük van egymáshoz - húzza el a száját, én pedig úgy érzem, hogy szíven szúrtak. Megint fájni kezd a tüdőm, de nem mutatom ki.
- Conorral beszéltél igaz? - nézek rá kérdőn, mire csak bólint. - Miért volt rehabon?
- Fogalmazzunk úgy, hogy túlságosan is jó barátságot kötött a kokainnal és a whiskyvel.
Úgy érzem, hogy tiszta erőből gyomorszájon vágtak. Drog? Alkohol? Oké, hogy nem szent, de nem hittem volna, hogy fogyasztó lesz és rehabra kerül. És most csak úgy elindult megint valamerre. Cleveland. Mi a fenét csinálhat ott? Van aki vigyáz rá? Hol alszik? Kivel? Igen, főleg az a kérdés, hogy kivel. Fúrja az oldalam a kíváncsiság, a féltékenység pedig újból és újból belém mar. Irigy is vagyok ráadásul egy olyan valakire, akit nem is ismerek, akiről csak annyit tudok, hogy Lia hajlandó volt érte kilométereket autózni. Van aki vele lehet, van aki támogathatja, átölelheti, de az a valaki nem én vagyok. Bosszant és fáj. Én akarok ott lenni, mellette. De nem tehetem.
- Mi történt New Yorkban? - zavar meg a mélázásomban Jari. A tekintete olyan mélyen fúródik az enyémbe, hogy megborzongok. Olyan arcot vág, mintha előre tudná mit fogok mondani, pedig senkinek nem beszéltem semmiről. Tudtam, hogy Jariban bízhatok, neki elmondhatom. Mély levegőt véve visszaemlékeztem arra a napra, mikor láttam Liát összeomlani.
- Az apja elvitte miután a temetőben összeesett - sóhajtottam fel. Felidőződött bennem Lia arca, a szemei amiből kihunyt a fény, a zokogása, a kétségbeesett kiabálása, a téboly, ami magával ragadta. Összeszorult megint a szívem és újból elátkoztam magam, amiért egy fa mögött bujkáltam egész éjjel ahelyett, hogy magamhoz öleltem volna és éreztettem volna vele, hogy mellette vagyok.
- Igen, ezt mondtad, de utána? - kíváncsiskodott Jari.
- Utánuk mentem, de nem a lakásába vitte, hanem a saját otthonába - nyögök fel.
- Niko, az Isten verje meg, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled - csattan fel Jari türelmetlenül.
- Tudod ki az apja? Matt Anders - bököm ki, amit én is csak azon a napon tudtam meg, amit Lia mindenki előtt titkolt. Még előttem is!
- Az a Matt Anders? - kerekednek ki Jari szemei abban a pillanatban, amint leesik neki a tantusz, mire csak bólintok. - Ez csak vicc ugye? Lia apja a világ legjobb basszusgitárosa? - kérdezi hitetlenkedve.
- Igen - bólintok ismét.
- Te találkoztál Matt Anderssel? Mondd, hogy kértél tőle autogramot - lelkesedik fel, akár egy gyerek, mire csak megforgatom a szemem.
- Majdnem behúzott egyet - suttogom.
- Mi? Miért? Normális vagy? Az a pasi társtulaja a kiadónak. Basszus - nyög fel, mikor a kirakós újabb darabkája is a helyére kerül a fejében. - Hát ezért Lia jött - csap a homlokára. - A lánya. Miért nem jöttünk rá hamarabb? Anders, a neve kezdőbetűje ott van a cégtáblán. Most már értem. De akkor miért nem gondoltunk rá? Ennyire nem lehetünk hülyék - merül bele ő is a gondolataiba.
- De, ennyire hülyék voltunk - sóhajtok fel. - Lia az ő lánya.
- És te utánuk mentél - néz rám újra.
- Igen, de nem jutottam tovább a kapunál. A biztonságiak nem engedtek be, aztán kijött az apja és azt mondta, hogy az egész az én hibám. Hogy miattam zuhant össze és jobban teszem ha sürgősen elhordom magam New Yorkból, mert ha nem akkor elfelejthetem, hogy még egyszer lemezt csinálok.
- Te pedig leálltál vitázni vele - mosolyodik el Jari.
- Látni akartam, de kihívta a rendőröket, akik azonnal ki is jöttek és bevittek az őrsre. Mire elengedtek Lia eltűnt, nekem pedig haza kellett jönnöm a koncert miatt. Nem tudtam vele találkozni - szorul ökölbe a kezem. Dühös vagyok nagyon, amiért ennyire elbaltáztam az egyetlen alkalmat, amit a sors adott nekem. Talán ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ismét vele lehessek és én elszúrtam.
- Nyugodj meg - szorítja meg finoman a vállam Jari, amire összerezzenek. Észre se vettem mikor lépett mellém. - Nem a te hibád Niko. Rossz volt az időpont.
- De mi van ha nincs több esélyem? - fakadok ki.
- Ez csak rajtad áll. De el kell döntened mit akarsz. Ha akarod Liát keresd meg a turné után - mosolyog rám biztatóan.
- És mit mondjak neki? Hogy el tudtam szabadulni a menyasszonyomtól pár napra, használjuk ki? - kacagok fel keserűen.
- Mi lenne ha elhagynád Leenat? - húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Soha - csóválom meg a fejem.
- Akkor pedig felejtsd el Liát - rántja meg a vállát. - Keresek egy orvost, hogy megnézzen - sóhajt fel, de tudom, hogy csak időt akar hagyni arra, hogy gondolkozzak.
Megfájdul a fejem a cikázó gondolataimtól. Életemben nem voltam még ilyen tanácstalan és összezavarodott.

Az egyik kocsmában ücsörgünk Yvvel. Ryan zenekara már felállt, a szöszi viszont még nincs sehol. Egy pohár whiskyt kortyolgatva nézem a kavalkádot, a bár szépen lassan megtelik emberekkel. Több producer az első sorban foglal helyet, keresik a tehetséget, akit felkarolhatnak és akikből pénzt csinálhatnak. Ryan abban reménykedik, hogy ő lesz az egyik szerencsés, de ha épp most lövi be magát, akkor nem sok esélye van. Bár fene tudja…
- Lia, Ryan nincs sehol - lép mellém a dobosuk akinek ennyi együtt töltött idő után se tudtam megjegyezni a nevét.
- Keressem meg? - nézek rá kérdőn.
- Jó lenne - bólint, mire felsóhajtok és elbotorkálok az öltözőkig. Tudom, hogy a többiek a lehetséges leendő főnökeikre próbálnak jó benyomást tenni. Az egyik raktárszerű helységből félreérthetetlen hangok szűrődnek ki. Talán fájdalmat kéne éreznem, mikor meghallom Ryan nyögését, amit olyan jól ismerek, de csak dühös vagyok. Feltépem az ajtót és gúnyos mosolyra húzom az ajkaim. Valami kis vörös hajú ribi térdel előtte. A lány mellei kilógnak a ruhából, bugyi sincs már rajta, a meztelen combjai világítanak a gyér lámpafényben.
- Új múzsa? - dőlök az ajtófélfának, karba tett kezekkel, miközben ők tovább ügyködnek. A csajszi annyira meglepődik, hogy Ryan férfiassága majdnem a torkán akad, a szemei kikerekednek, majd öklendezni kezd. - Azért nem kell kiköpni - nevetek fel.
- Ez nem az, aminek látszik - nyög fel a csaj, mire kitör belőlem a röhögő görcs. A lány próbálja megigazítani magán a ruhát, de már mindent láttam.
- Furulyásokat toborzol a zenekarba? - nézek a napszemüveggel takart arcra.
- Én, nem, basszus Lia ez… - magyaráz lihegve, miközben próbálja rendbe szedni az öltözékét.
- Ryan nyugi - intem le. - A srácok keresnek, kezdenetek kéne - gyújtok rá egy cigire, miközben tovább figyelem a kettősüket. Gyorsan kapják össze magukat. A lány úgy iszkol el mellettem, mintha a vérére fájna a fogam. Pedig nem. Meglepő módon nem vagyok csalódott. Semmit nem érzek.
- Lia én… - kezd Ryan újból magyarázkodni, de csak végigsimítok az arcán és a szájára teszem a mutatóujjam.
- Ne mondj semmit - mosolygok rá, majd sarkon fordulok és visszamegyek a bárpulthoz. A rövid szőke tincseket nem nehéz kiszúrni, egyből arra veszem az irányt. El akarok tűnni innen, de a barátnőm eszem ágában sincs itt hagyni.
- Yv, megyünk! - kocogtatom meg a vállát, ezzel megzavarva, hogy tovább beszélgessen a piros hajú fazonnal, aki mellette foglal helyet.
- Hová? - néz rám értetlenül.
- Nem tudom, de el innen - rántom meg a vállam, majd lehúzom a poharamban lévő italt.
- Összevesztél Ryannel?
- Nem. Csak hátul egy másik csaj szopta le mikor rájuk nyitottam - felelem halálosan higgadtan, mire az Yv mellett ülő srác konkrétan kiköpi a sört, ami a szájában van. A barátnőm hatalmasra tágult szemekkel pislog rám, majd látom, hogy elönti a düh.
- Kiosztom azt a faszfejet - pattan fel, mire elnevetem magam.
- Nyugi. Nincs semmi baj, csak lépjünk le jó? - nézek rá kérlelően.
- És hova megyünk? - néz rám az alsó ajkába harapva.
- Fogalmam sincs - csóválom meg a fejem.
- Ha van kedvetek, gyertek velem - köszörüli meg a piros hajú pasas a torkát mellettünk. - Ben vagyok - nyújtja felém a kezét. Jó szokásomhoz híven megbámulom a felém nyújtott mancsot, mielőtt elfogadnám.
- Zenész vagy - húzom el a szám. Kezd az összes muzsikusból elegem lenni.
- Honnan tudod? - néz rám.
- Az ujjaid. Gitározol igaz? - somolygok rá.
- Ezt a kezemből állapítottad meg? - kerekednek ki a szemei.
- Aham. A húroktól kicsit érdesebb a bőröd - bólogatok bőszen, miközben rágyújtok egy cigire.
- Sokat tudsz a zenészekről - mosolyog rám.
- Eleget - vágom rá.
- Nem vagy oda értünk - néz mélyen a szemembe.
- Csodálod? - nevetek fel miközben a fejemmel a színpad felé bökök amire épp Ryan tántorog fel.
- Csajok, van nem messze egy csehó, a bandám ott táborozik. Ha van kedvetek nézzétek meg mi mit tudunk - mosolyog Yvre félreérthetetlenül, aki azonnal fellelkesül. A szemeivel némán könyörög, hogy bólintsak rá a dologra. Hát ki vagyok én, hogy megakadályozzam, hogy ők egymásra találjanak? Senki.
- Menjünk, de előbb összeszedjük a motyónk - bólintok rá a dologra.
- Rendben - pattan fel Yv vigyorogva, majd számot cserélnek Bennel, aki elmagyarázza, hogy merre kell mennünk majd.
A holmim seperc alatt összepakolom. Eszem ágában sincs tovább Ryannel maradni. Nem hagyok búcsúüzenetet. Szerintem érthető, hogy lelépek azok után, hogy mással volt. Bár, hogy hova tovább azt megint nem tudom. Egyelőre megyünk Yv szívszerelme után, aztán majd eldöntjük. Amerika elég nagy, pénz van a számlámon, benzin van a kocsiban, szóval nincs nagy baj.
Még mielőtt lemennénk a helyre ahová Ben invitált meg minket, kiveszünk egy szobát az egyik hotelben és kicsomagolunk. Szívem szerint azonnal bedőlnék az ágyba és aludnék egy jót, de Yvonnet nem akarom egyedül hagyni, főleg, hogy nem is ismer senkit Clevelandben. Oké, hogy Ben tetszik neki, de nem bízok egy zenészben se. Sose lehet tudni… Nincs az az Isten, hogy egyedül császkáljon egy idegen városban, egy idegen helyen, egy olyan embert keresve akivel össz-vissz fél órát beszélt.

A kocsmába belépve szinte semmit nem lehet látni a füsttől, a lámpák alighogy világítanak. Egy rakás rossz arcú sörtől bűzlő fazon áll a pultnál.
- Ne engedd el a kezem - szólok Yvre, aki csak aprót bólint, majd pásztázni kezdi a tömeget. Ben szúr ki minket, majd egy-egy puszi után egy vörös bőrkanapé felé kezd húzni minket, ahol egy csomó tagbaszakadt fickó ül és vedel, az ölükben pedig néhány hiányos öltözetű cicababa foglal helyet. Gyors bemutatkozás után nekünk is szorítanak némi helyet, majd egy-egy korsó sör köt ki a kezünkbe. Kiderül, hogy nem teljes a zenekar létszáma, a szólógitárosuk ugyanis hiányzik. Nem kell sokat várni felbukkanására, egy szőke hajú nehézbombázóval jelenik meg és olyan perverz vigyor van a képén, hogy mindenkinek azonnal leesik mit is művelhetett a szilikonmellű tündérkével eddig. A tekintetünk egyetlen pillanatra találkozik csak, a gyomrom viszont azonnal görcsbe rándul. Veszélyes a pasas. Csak az arcára kell nézni… Tipikus rossz fiú. Összehúzott szemekkel néz rám, de az arca rezzenéstelen marad. Nem lehet eldönteni, hogy mit gondol, tökéletes pókerarc. A sötétbarna szempár, úgy pásztáz végig, mintha a bőröm alá is be tudna pillantani. Felforr a vérem és kiráz a hideg ugyan abban a pillanatban. Aztán, mintha ott se lennék leül az egyik fotelba és felkap egy üveg Heinekent. Nem beszél csak ha kérdezik, viszont akkor olyan marhaságokat tud benyögni, hogy az egész társaságot megnevetteti. Yvről és rólam tudomást se vesz. Mintha ott se lennénk, bár néha elkapom a pillantását, ami mindig a testem pásztázza végig.

- Lia, elmegyek - kiabál ki az erkélyre Yvonne.
- Ben? - kiáltok vissza, miközben tovább nézem az eget és a tavat, amire a szállodai szobánkból tökéletes kilátás nyílik.
- Igen - dugja ki a fejét az üvegajtó mögül. Boldognak tűnik, így én is elmosolyodom.
- Vigyázz magadra rendben? - nézek mélyen a szemében, mire a vigyora még szélesebb lesz.
- Te is - lép ki majd egy puszit nyom a homlokomra, aztán távozik a szobából.
Szeleburdi bolond nőszemély. De nekem csak ő maradt. Nem bírnám elviselni ha bármi baja történne. Bár Ben rendes srácnak tűnik, kedvesen bánik Yvvel és figyel rá, mégse bízom benne. Egyetlen egy hibája van, méghozzá az, hogy zenész. A telefonom hirtelen csörren meg, amitől bevallom megijedek. Már nagyon rég nem volt bekapcsolva, szinte el is felejtettem, hogy nálam van az idegesítő kis készülék. A kijelzőre pillantva elmosolyodom. Keserű és szép emlékek millió villannak fel előttem.
- Szia - veszem fel a készüléket.
- Lia? - kérdez vissza a hívom hitetlenkedve.
- Nem a Mikulás. Mondd csak kisfiam jó voltál idén és megérdemled az ajándékot? - kuncogok fel, miközben újabb cigire gyújtok rá, aztán pedig belekortyolok a whiskymbe.
- Végre. Már letettem arról, hogy el tudlak érni. Hol a francban vagy? Tudod, hogy mióta kereslek? Miért kapcsoltad ki a telefonod? Miért nem vagy New Yorkban? Jól vagy? Nem esett bajod? Minden rendben van veled? - kiabál Conor a vonal túlsó végén.
- Hé, hé, hé! Nyugi - kacagok fel.
- Hol a retekben vagy te idióta? - kezd el üvölteni torka szakadtából. Meglepődök az ingerültségén.
- Clevelandben. Nincs semmi bajom. De te honnan tudod, hogy nem vagyok New Yorkban? - kíváncsiskodom.
- Mert kerestelek otthon, de a házvezetőnő azt mondta, hogy egyik éjszaka összepakoltál és leléptél. A fenébe is, aggódtam érted - szusszant fel dühösen.
- Te eljöttél Helsinkiből? - kerekednek ki a szemeim, miközben két oktávot emelkedik a hangszínem is.
- Itt vagyok Pittsburghben. Ne menj sehová, holnap átrepülök Clevelandbe - adja ki az utasítást.
- Hiányoztál - sóhajtok fel.
- Te is nekem kiscica. Holnap már ott leszek és megbeszélünk mindent, hívlak ha leszállt a gépem - suttogja.
- Oké - nyögöm ki, aztán elköszönünk és bontjuk a vonalat.
Megint minden összekavarodik bennem. Conor eljött Finnországból és holnap idejön.
Niko… Igen, holnap róla is fogok már tudni. De álljunk meg csak egy percre. Akarok én tudni bármit is róla? Hát persze, hogy akarok! Mindent tudni akarok ha teljesen őszinte akarok lenni. Főleg azt, hogy boldog-e, hogy minden rendben van-e vele, hogy jól mennek-e a dolgai. Minden egyes percéről tudni akarok. Pedig nem kéne lázba hoznia. Nem szabadna így lennie. Hidegen kéne hagynia. De, hogy is hagyhatna hidegen? Hisz amikor becsukom a szemeim az ő arca villan fel előttem. Azok a gyönyörű zöld szemek… Felejthetetlen. Szinte érzem a csókja ízét a számban, az érintéseit a bőrömön. Annyira, de annyira ostoba vagyok. Miért kellett nekem beleszeretnem? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért nem az agyam diktál most is ahogy mindig szokott? Miért fáj a szívem, miért sajog folyamatosan a lelkem? Miért érzem úgy, hogy csak félember vagyok? Miért hiányzik ennyire? Miért? Miért? Miért?
Francba… Ki kell találnom valamit sürgősen. Ez így nem lesz jó. Nem szabad, hogy kísértsen.
És persze ott van Mira is. Mikor alszom mindig felbukkan az álmaimban. Hol ő, hol Niko. Nem hagynak nyugtot nekem. Mira halálát és a Nikoval töltött pillanatokat minden éjjel újra és újra átélem. Néha úgy érzem beleőrülök. Látnia minden egyes éjjel a halott barátnőm sápadt arcát, a fennakadt, élettelen, üres tekintetét. Minden egyes nap arról álmodni, hogy holtan fekszik a betonon, hallani a lányok sírását, a mentők és a rendőrautók szirénázását, nézni ahogy küzdenek érte, reménykedni és vele halni. Őrjítő.
Persze Nikoval álmodni se jobb. Azaz nem is azok az álmok viselnek meg amikben szerepel, hanem inkább az ébredés. Rá döbbeni, hogy nincs melletted a férfi, akiért minden porcikád vágyakozik, nem túl kellemes. De nincs mit tenni.

- Hol voltál? - lép mellém Leena mosolyogva, mikor hazaérek. A kocsmázásból a kórházi látogatásom miatt nem lett semmi, de legalább bent se tartottak. Gondolkodtam azon, hogy a toronyba töltöm a ma éjszakát, de valami miatt a lábam mégis hazahozott Leenahoz. A mosolygós arcát nézve felmerül bennem a gyanú, hogy be van szívva, de a tekintete, a beszéde azt sugallja, hogy teljesen józan.
- Rohamom volt - rúgom le a cipőim.
- Úr Isten - kapja a szája elé a kezét. - Jól vagy? Miért nem szóltál? Nem kéne kórházba lenned? - simul hozzám. Az arcom a két tenyere közé fogja és mélyen a szemembe néz. Nem színlel, tényleg aggódik, tényleg meg van ijedve. A tekintetében annyi szerelem van, amilyet már nagyon rég nem láttam. Miért nem ilyen mindig? - merül fel bennem a kérdés.
- Semmi bajom - mosolyodok el halványan.
- Főztem vacsorát - simít végig az arcomon, mire azt hiszem kikerekednek a szemeim. Ismét felmerül bennem a gyanú, hogy bevett valamit, ami határozottan jó hatással van rá és a kedélyállapotára, de nem merek rákérdezni. Nincs is rá időm, kézen fogva húz a konyhába. Nem számít, hogy hajnali egy óra van, leülünk enni. Úgy sürög forog körülöttem, mint régen. Kinyit egy üveggel a kedvenc boromból, kiszolgál, leül velem enni, majd elmosogat. Ami a legmeglepőbb, hogy vacsora után nem tűnik el a fürdőszobába, hogy meghánytassa magát. Minden olyan, mint mikor először vacsoráztam nála. Azóta viszont annyi minden változott. De most… Most ugyan az a nő áll előttem, akit három éve megismertem, akit szerettem, aki viszont szeretett. Nem a hisztérikus hárpia, akivel mostanában tengetem a napjaim. Nem, ő az én Leenam.
- Fáradt vagy? - néz rám mosolyogva.
- Kicsit - bólintok.
- Gyere - nyúl a kezem után. A kedvessége meglep. Hát még mikor a fürdőbe lépek. A polcon mécsesek vannak. Leena megnyitja a csapot, aztán meggyújtja a gyertyákat. Az ajtófélfának dőlve figyelem a ténykedését. Idejét se tudom mikor csinált ilyesmit, hogy mikor kényeztetett. Mosolyogva lép elém és kezd vetkőztetni. Akár egy gyerek, állok és hagyom neki, hogy megszabadítson az összes ruhámtól, majd befekszem a kádba. A meleg víz ellazít, várom, hogy Leena utánam másszon, de nem teszi. A kád elé térdelve simogatja a bőröm, majd némi tusfürdőt nyom a kezébe és mosdatni kezd. Én pedig csak nézem az arcát. Nem értek semmit. Mi a fene történt vele? Az arcán halvány mosoly játszik, mikor észreveszi, hogy megremegek az érintésétől. Rég nem érzett nyugalom száll meg. Bízom benne, hogy minden helyre jön, hogy ilyen marad.
Mikor feláll mellőlem, hogy leakasszon egy törölközőt nekem, kimászok a kádból. Érezni akarom, hogy szeret, szükségem van rá, szükségem van a csókjára. Mellettem kell lennie. Egyetlen mozdulattal kapom az ölembe, majd a hálónkig meg se állok. Gyengéden fektetem a matracra, majd azonnal fölé kúszok. A nyelvem a szájába siklik érzem, hogy a körmei a hátam karcolják, de nem olyan intenzív az érzés, mint régen. Nem olyan, mint Liával. Nem ver hevesebben a szívem, nem vagyok türelmetlen, nem akarom azonnal. Kétségbeesetten csókolom tovább, miközben megszabadítom a ruháitól. Úgy bújik hozzám, mint régen én mégsem érzem a varázst. Szeretem, de nincs ott az a tűz, az a sürgető hév, az a mérhetetlen vágy, amit régen már akkor is éreztem, mikor a közelembe volt. Úgy érzem megőrülök. Hiába keresem magamban azt az érzést, ami anno elkábított, hiába kutatom a szívemben azt a mérhetetlen őrült szerelmet, nincs sehol. Lia arca hirtelen villan fel előttem, a gyomrom pedig azonnal görcsbe rándul. Lassan veszem birtokba az alattam fekvő nő testét miközben mélyen a szemébe nézek. Kutatok valami után, ami már rég nincs. Nem kavar fel, hogy látom a gyönyörtől eltorzuló arcát, a vágytól ködös tekintetét. Lecsukom a szemem egy pillanatra majd mikor kinyitom azt képzelem, hogy Lia néz vissza rám, hogy ő húzza kacér mosolyra az ajakit, miközben szó szerint vonaglik a karjaim közt. A kép már-már valóságos, az érzés mégsem az igazi. A fantáziám alkotta tévképzet megdöbbentő. Látom a kékeszöld szempárt, látom a hosszú dús fekete hajzuhatagot, a karcsú és kecses nyakat, a finoman domborodó melleket, a lapos hasat, a hosszú combokat, de az illata nem ugyan olyan. Nem érzem úgy, hogy villám csapna belém mikor utolér a gyönyör. Nem érzem, hogy meghalnék, mert rám szakadt a mennyország. Egyszerűen csak kielégítettem a testi vágyaim és ennyi.
Leena mosolyogva bújik a mellkasomra.
- Még mindig csodálatos vagy - nyom egy puszit a mellkasomra. - Szeretlek Niko - suttogja.
- Én is szeretlek - bököm de érzem, hogy nem szívből jön a vallomás. Inkább csak megszokásból mondom. Egy elcsépelt szó már ez csupán, amit rutinból rávágok a vallomásaira.
Egész éjjel a plafont bámulom, miközben hallgatom, hogy Leena halkan szuszog mellettem. A gondolataim egyetlen nő körül forognak. Lia…
Nem igazán értem mi van velem, csak arra eszmélek fel, hogy nem bírok tovább feküdni. A nappaliba botorkálok és rágyújtok egy cigire a konyhaasztalnál. A füstfelhőben is az ő alakja körvonalazódik. Kezdem azt hinni elment a maradék józan eszem is. Talán mégis a kórházban kellett volna maradnom. Lehet, hogy mikor összeestem bevertem a fejem? Nem. Akkor valahol puklinak kéne lennie és a doki se mondta, hogy beütöttem volna akármimet is. Talán csak az oxigénhiány nem tett jót és ezért képzelődőm. A sötétben ülve, a füstfelhőt nézve Liáról ábrándozva hirtelen beugrik valami. Nincs semmi a kezem ügyében csak egy szalvéta. Leenát nem akarom felébreszteni így arra írom a fejemben szépen lassan összeálló sorokat. Mire feleszmélek már huszadjára olvasom el a verset, ami nem a hálószobában alvó nőhöz íródott. Nem, a dal egy fekete démonról szól, aki elrabolta a szívem, akinek az emlékétől nem tudok szabadulni. Hirtelen önt el a düh. Nem szabad rá gondolnom. A szalvétát egyetlen mozdulattal gyújtom fel, majd a mosogatóba dobom és hamura vizet engedek. De ez sem segít a helyzeten…


Megcsalni valakit lehet tettekkel, de lehet gondolatokkal is. Mi van ha a szívünk árulja el azt akit valaha mindennél jobban szerettünk? Melyik a rosszabb? Ha ágyba bújunk valakivel aki iránt talán semmit nem érzünk csak felébreszti bennünk az alvó oroszlánt, vagy ha ott fekszünk valaki mellett, de mégse rá vágyunk? Ha nem rajta jár eszünk, nem azon, hogy azt a bizonyos embert akit párunkul választottunk, hogyan tegyük boldoggá. Vajon mi fáj jobban? Melyik a nagyobb árulás? Ellen lehet állni a kísértésnek? Meg lehet bocsátani?