27. Vakon

http://www.youtube.com/watch?v=pV_JuPEk0Hc&feature=related

„Haladni akarsz az életedben, de sokszor egyik lábad a féken van. Ahhoz, hogy szabad lehess, meg kell tanulnod elengedni. Elengedni a sérüléseket. Elengedni a félelmet. Nem táplálni tovább a régi fájdalmakat. Az az energia, amivel a múltadba kapaszkodsz, visszatart az új élettől. Mi az, amit ma elengednél?”


Csak ülök a fotelban és nézem a csukott ajtót. Talán életem legnagyobb hibáját követtem el és Liának igaza lesz. Halálom napjáig átkozni fogom ezt a reggelt. De egyelőre úgy érzem, hogy jó döntést hoztam. A lány, akivel az éjszakát töltöttem nem Lia volt. Nem az én Liám. Csak egy árnyék, egy ostoba gyerek. Valaki akinek köze sincs ahhoz a lányhoz, aki az emlékeimben élt. Persze az ágyban ugyan olyan csodálatos, de ha ránézel látod, hogy valami nincs rendben. Persze fáj, mert azt hittem, hogy ő egy csodálatos és különleges nő. Különb mindenkinél. Képes lettem volna szeretni, de ő nem az akinek hittem.
Megérteni ezt pokoli fájdalommal jár. De jobb most kinyitni a szemem és elküldeni, mint később megtenni ugyan ezt. Leena legalább nem játssza meg magát, Lia viszont egy maszk mögé bújik, amin ha átlát az ember, akkor észreveszi, hogy a színpompás feldíszített, érdekes és gyönyörű munka alatt semmi sincs. Amit eddig temperamentumnak hittem, arról kiderült, hogy csak hiszti, amiről azt hittem önérzet, az csak gyerekes dac, amiről azt gondoltam, hogy kalandra vágyás, az így, megvilágítva nem több, mint céltalan bolyongás.
Hogy is hagyhatnám el egy gyerekért Leenat? Mihez kezdtem volna vele? Nem apa akarok lenni, hanem férfi. Férfi egy vérbeli nő mellett, aki képes szívből szeretni, aki mellettem áll és támogat, valaki olyanra van szükségem, mint amilyen Katja Aleksi mellett. Liáról azt hittem ilyen, de nem. Csak még egy púp lenne a hátamon. Nem bírná mellettem és én se tudnám elviselni. Bár jó nagy marha voltam, ez is igaz. Olyan fiatal még. Csak egy kis csitri. Nem való neki még az élet. Főleg nem az én életem.
Nem is tudnék semmit sem adni neki. Még az újdonság varázsa sem hatna rá, hisz világ életében zenészek közt mozgott, ráadásul nem is akármilyen zenészek között. Nem bűvölné el a turné élet, a fények, a hangok, az országok, az emberek. Ő nem tudja ezeket értékelni, hisz az apja híres, mindent látott már, ami ezzel jár.
Egyszerűen meg kell tanulnom elengedni a képet, ami bennem élt róla és akkor megszűnik a mellkasomon lévő nyomás.


Az eső úgy tűnik ezen a borús elcseszett reggelen nem akar elállni. Talán a nagypapámnak mégis igaza volt. A villámlás, a mennydörgés és a vihar rossz ómennek minősül. De most már nem tökéletesen mindegy? Csak azt tudnám, miért nem vagyok elég jó senkinek. Se az apámnak nem kellettem, se Nikonak, se senkinek… Kicsi a mellem? Nagy a fenekem? Ronda vagyok? Buta? Mi a frász bajuk van velem? Mi az, amit én nem tudok megadni nekik? Miért jobb nálam Jen? Miért jobb nálam Leena? Miért jobb nálam mindenki? Mit csinálok rosszul? Nem vagyok elég vicces, kedves, aranyos? Nem értem. Én ezt komolyan nem értem. Mit kéne másképp csinálnom? Miért néz át rajtam mindenki, mintha láthatatlan lennék? Mi a hiba? Nem lehetek ennyire elcseszett… Jó géneket örököltem elvileg. Az apám egy kibaszott jó basszusgitáros, az anyámat pedig minden férfi imádja… Elcseréltek volna a kórházban és nem is ők a szüleim? Talán két szerencsétlen balféktől származom? Krumplit kéne pucolnom valami ócska étteremben mellettük? Esetleg örökbe fogadtak? Úgy minden érthető lenne. Igen, csak ez lehet a magyarázat. Apu talán azért nem szeret, mert nem is az ő gyereke vagyok. Előfordulhat… Ha az elméletem igaz, akkor viszont minden világos.
El lettem baszva rendesen.
- Lia, mi a frászt művelsz itt kint az esőben? - kap el egy férfi. Hirtelen azt se tudom ki ő. A hangja ismerős, de minden olyan tompa. Az arcára nézve, csak értetlenül bámulok rá. Mit akar tőlem ez a pasas? Ki ő? Honnan ilyen ismerős? Találkoztunk már valahol ez biztos. De hol? Honnan tudja a nevem? Miért ölel magához ilyen védelmezően? Felnézek a neontáblára. Ó… Most már tudom hol vagyok, a lábaim maguktól hoztak a hotelhez, ahol az egész banda megszállt.
- Örökbe fogadtak? - nézek a férfi arcára.
- Mi van? - kerekednek ki a szemei.
- Max, válaszolj kérlek - sóhajtok fel, mikor rájövök, hogy a férfi, aki magához ölel a pót apám. Ő biztos tudja az igazat.
- Mit vettél be pici lány? - nyúl az állam alá és fürkészően néz a szemembe.
- Hé, nem vagyok betépve, csak szeretném tudni az igazat - fakadok ki.
- Butaságokat beszélsz - mosolyodik el. - Mondjuk olyan szagod van akár egy utolsó kocsmatölteléknek, szóval nem csodálom. Gyere felviszlek - csúsztatja a derekamra a tenyerét és befelé kezd terelni. Hát akkor igaz. A szüleim nem is a szüleim. Remek. Tizenkilenc évig titkolták előlem, de így legalább mindent értek. Ha nem így lenne Max válaszolt volna és meggyőz arról, hogy hülye vagyok. E helyett nem szól egy szót sem.
Hagyom, hogy felvigyen a szobámba, levetkőztessen és szárazra dörgöljön, majd betakargasson.

Ismét rémálmok gyötörnek. Mira sikítása a fülembe kúszik, szinte hallom, ahogy a körmei a koporsó fájába mélyednek. Segíteni akarok neki, de nem tudok. Annyira élethű az egész. Látom, ahogy berágják magukat a férgek a koporsóba és őt kezdik el zabálni, miközben ott fekszik hófehéren és sikít. Az arca annyira rémült, fáj neki és nem tehetek semmit.
- Lia, Lia - rázogat valaki. - Ébredj - suttogja valaki a fülembe, mire sikítva ülök fel. Kapkodom a levegőt, az arcomon gyors egymásutánban peregnek le a könnyek, az egész testem úszik a verejtékben.
- Hé csak álom volt - suttogja a mellettem ülő kissé kómás és kócos férfi, majd a karjába húz és ringatni kezd akár egy gyereket.
- Láttam Mirát - szipogom.
- Csak álmodtál gyönyörűm. Nincs semmi baj - csitítgat Max, miközben szorosan ölel magához és puszikkal szórja tele a hajam. - Nincs semmi baj, vigyázok rád.
- Fájt neki, nagyon fájt - magyarázom összefüggéstelenül.
- Kicsikém, nem fáj neki semmi már. Ő jobb világban van, hidd el nekem. Ez pedig csak egy rossz álom volt - néz mélyen a szemembe. - Érted Lia? Csak álmodtál - simogatja az arcom, mire egy pár pillanatig csak hatalmasakat pislogva nézek rá, aztán eljut a tudatomig, hogy Maxnek igaza van.
- Oké - bólintok, mire Max nagyot sóhajtva az ágytámlának dönti a hátát és a karjába húz.
Hosszú percekig ülünk néma csendben, mindvégig a vállam cirógatja, én pedig szépen lassan megnyugszom. Az agyam folyamatosan jár, ismét elgondolkodom azon, hogy mi bennem a hiba. De nem jutok semmire. Muszáj Max véleményét megtudnom.
- Ronda vagyok? - nézek rá, mire kikerekedett szemekkel pislog rám aztán kirobban belőle a nevetés. Nem értem mi ilyen mulatságos.
- Hülye vagy - kacag tovább.
- Max - bököm oldalba. - Komolyan kérdeztem - nézek rá. Nem tudom mit láthat az arcomon, de abbahagyja a nevetést.
- Gyönyörű vagy, hidd el nekem. És mielőtt jönnél azzal, hogy örökbe fogadtak-e közlöm, hogy nem. Megszívtad, mert Matt tényleg a vér szerinti apád. Lehet jobban jártál volna, ha anyád megcsalja és mondjuk a postás spermájától fogansz meg, de száz százalék, hogy Matt lánya vagy - mosolyog rám.
- Akkor mi a nem jó bennem? Miért nem vagyok elég senkinek? - nézek rá értetlenül. Azt hiszem, hogy ő okosabb, hisz tapasztaltabb és érettebb. Talán ő tud válaszolni.
- Ki mondta, hogy nem vagy elég jó? - néz rám összehúzott szemekkel.
- Apunak nem kellek és… - kezdek bele, de lepisszeg.
- Apád imád. Egy seggfej, de oda meg vissza van érted. Egyszerűen nem tudja kimutatni, ennyi a baj vele. De fogadok, hogy egy másik pasi miatt rúgtál be tegnap - mosolyog rám. - Tőle van a kabát? - bök a széken lévő dzseki felé.
- Nem - csóválom meg a fejem. - Egy pasastól kaptam este - mosolyodom el.
- Az a finn fajankó mondott neked valamit - néz rám mindent tudóan.
- Igen - bólintok, miközben elhúzom a szám. Kár lenne tagadni. Max átlát rajtam.
- Északi paraszt - morogja az orra alatt, mire felkuncogok. Északi paraszt… Végülis. Igaza van. Tényleg egy paraszt. - Öltözz - ugrik ki az ágyból, majd magára rángatja a bőrnadrágját.
- Hova megyünk? - nézek rá.
- Csak öltözz és ne kérdezz - kacsint rám, miközben az inge után nyúl.
- De hát… - kezdek tiltakozni.
- Nincs de hát - pirít rám mosolyogva, majd felhúz és a fürdőbe tuszkol.

Mikor teljes harci díszben kilépek frissen és fiatalosan, már ő is készen van. A gitártok a hátán lóg, amin nem csodálkozom, soha nem megy a kis kedvence nélkül sehová, mondván soha nem lehet tudni mikor csókolja homlokon a múzsa, amitől rátör az ihlet. Ismét meglepődök azon, mennyire dögös lehet valaki negyvenen túl is. Max tipikusan az a férfi akiért az összes nő oda van. A széles mellkasán a félig begombolt fekete kockás ing finoman megfeszül, a csuklóján karkötők tucatja csörög, a nyakában is lóg pár lánc, az orrában lévő karika nem teszi nevetségessé, mint a legtöbb férfit. A nadrág teljesen a testére simul, kétséget sem hagyva afelől, hogy egy igazi férfi viseli. A kedvencem mégis a szakadt, lyukas tornacipő, ami már akkor is megvolt mikor megszülettem, mégsem hajlandó megválni tőle. Annyira különleges pasas. Pamnek hatalmas szerencséje van, hogy Max a férje. Erről pedig beugrik megint valami.
- Hol vannak a fiúk? És Pamela? - nézek rá. Már esteledik és ha minden igaz az egész napot mellettem töltötte.
- Meglepi - kacsint rám, majd a homlokára tolja a napszemüvegét, ami a kócos, göndör, félhosszú, fekete haját hajpántként fogja hátra. Mire észbe kapok már össze is kulcsolja az ujjaink és az utcáig el se enged. Ott már vár ránk egy taxi, ami egyenesen az egyik sportcsarnok elé visz, ahol több ezer ember áll és vár arra, hogy beengedjék őket.
- Koncerteztek? - nézek rá értetlenül, miközben fizet.
- Öhm… Nem igazán - csóválja meg a fejét vigyorogva. - Azaz igen, csak nem odabent - kuncog fel, majd kiszáll és engem is kisegít. Körbejárjuk az utcát, majd a legnagyobb sor szélén leszedi a hátáról a gitártokot és a földre helyezi. Tátott szájjal bámulok rá. Az a tok több ezer dollárt ér, mivel egyedi készítésű, ő pedig csak simán a földre dobja, majd kiveszi belőle a kicsikéjét és felcsatolja a hevedert.
- Mit művelsz? - nézek rá teljesen összezavarodva.
- Nézz körbe - mosolyog rám, én pedig megteszem amit kér. A kutya sem bagózik ránk, nem értem mit akar itt.
- Látnom kéne valamit? - pislogok rá értetlenül, mire elneveti magát.
- Te tudod ki vagyok. A fúj, hogy ők is tudják - bök a tömegre. - De mivel nem a tv-ben vagyok, vagy nem hátul a backstageban ücsörgök egy korsó sörrel a kezemben, a kutya nem figyel rám. Több millióan gyakorolják a szólóim, ezer meg egy újságban szerepeltem, végigcsináltam egy rakás fellépést, van x lemezem és most rám se bagózik senki, pedig több hozzáértő szerint - rajzol a hozzáértő szónál macskakörmöket a levegőbe - a világ egyik legjobbja vagyok. De most, hogy itt álok az utcán nem fognak többnek nézni, mint egy ócska utcazenésznek egészen addig, míg le nem esik nekik, hogy láttak már valahol. De nem vagyok kevésbé tehetségtelen azért, mert nem bagóznak most rám, mert nem ismernek fel kapásból. Nem vagyok kevesebb vagy rosszabb. Ugyan az vagyok, mint aki a lemezborítókon néz rájuk, ugyan az, aki a színpadon áll. Csak egyszerű ember - mosolyog rám. - Nem bennem van a hiba, hanem bennük - nevet fel. - Na gyere ide - int közelebb, majd közli, hogy mi is az első szám. Nincs se erősítő, se mikrofon. Semmi. Csak ő és én. Kezdem kapisgálni mit akar ezzel az egésszel.
Nem bennem van a hiba. Niko a bolond, mert nem látja azt, ami a szeme előtt van. Ez a tény valahogy megnyugtat és ugyan nem vigasztal meg, de megtanít arra, hogy hiába minden, ha valaki vak akar maradni azzal hiába teszel bármit, úgy sem fogja kinyitni a szemét.
Max rágyújt egy cigire, majd a húrok közé csap. Én meg csak énekelgetek. A fenét se érdekli, hogy itt zenélgetünk, egyszerűen elsétálnak Max mellett az emberek, mintha ott se lenne. Máskor bezzeg a nevét skandálják, fotót akarnak vele csinálni, autogramot kérni, rajonganak érte és a bugyijukba olvadnak a látványától. De most nem, pusztán azért, mert ebben a pillanatban nem kell fizetniük azért, hogy hallgathassák a csodálatos játékát, csak azért, mert kiállt ide full egyedül, mindenféle extra nélkül. Fene nem ismer rá. Vagy ha mégis, akkor nem akarnak hinni a szemüknek. Nem akarják észrevenni, hogy a világ legjobb gitár virtuóza alig egy karnyújtásnyira van tőlük. Nevetséges és ironikus az egész. Képtelen egy helyzet.
Max most is teljes erőbedobással nyúzza a húrokat, de senkit nem érdekel. Röhej.
Negyvennégy évesen is úgy ugrál, mint mikor húsz volt, ugyan úgy tépi és szaggatja a hangszerét, ugyan olyan erőbedobással zenél, mint máskor. Olyan, mintha transzba esett volna, mintha megszűnt volna számára a külvilág, mintha azóta, hogy meg fogta a gitárt semmi másra nem lenne képes figyelni, csak a húrok hangjára. Én pedig felveszem a ritmust.
- Az ott nem Max a Promiseból? - suttogja egy lány aki a sorban áll.
- Hülye vagy. Mit keresne ő itt? - néz rá a másik.
- De, nézd már meg - böki oldalba. A barna hajú hitetlenkedő, dühösen néz felénk, majd eltátja a száját.
- Baszd meg. Ez tényleg ő - nyög fel.
Aztán olyan dolog történik amire abszolút nem számítok. Egy kamion gördül mellénk, a rak rész ajtaja pikk pakk felnyílik és három őrült nő pattan le. Most én döbbenek meg. Az anyám egy farmer sortban és egy sima fekete topban csípő riszálva indul el felénk. A piros magas sarkú csizmája a combja közepéig ér, a sminkje még az enyémnél is durvább. Maximum huszonnyolcnak néz ki ebben a szerelésben, hát még mikor mellé lép Carol néni és Pamela, hasonló cuccban egy rakás szórólappal a kezükben. Minden szempár rájuk szegeződik. Úgy néznek ki, mint három vérbeli luxus prosti, de van bennük valami különleges fenségesség. A tartásuk, a szemük csillogása. Ó, bárcsak én is így néznék ki majd negyven évesen. Aztán Tom és Joe is lehuppan a kamionról mögöttük pár rakodómunkás pakolni kezd. Semmit sem értek. Pamela Max mellé sétál, kiszedi a szájából a cigit, mélyen beleszív és miközben a férje tovább játszik megcsókolja. A pót apám csak bárgyún vigyorog mikor elengedik egymást, és egy újabb slukk után Pam visszadugja a szájába az égő rudacskát.
- Szevasz húsom - kacsint rám, majd Carol és anyu is leoszt egy puszit.
- Mi így csináltuk ezt régen - villannak meg anyu szemei, majd a szórólapot a kezében tartva beveti magát a tömegbe és kiabálni kezd a másik két gráciával együtt. A figyelem seperc alatt ránk terelődik. A kapuban álló lányok és fiúk, felénk fordulnak, hirtelen mindenkinek leesik, hogy Max nem koldus, hanem egy profi. A kamionból hangfalak kerülnek elő, erősítők, ez, az, amaz, majdnem minden, ami egy profi koncerthez kellhet. Tom dobfelszelését egy szempillantás alatt felállítják a raktérben a technikusok, Max bedugja az erősítőt, Joe is mellénk lép, anyuék is körénk állnak és indul a móka, pont abban a pillanatban mikor egy limuzin gördül el előttünk. Hirtelen fékcsikorgásra leszek figyelmes, a fekete luxusautó lefékez mellettünk, az ablaka lehúzódik és egy villogó zöld szemű pasas néz velem farkasszemet. Csak most tűnik fel az oszlopon lévő plakát. Hát ők koncerteznek ma este. Maxra nézek, aki csak vigyorog, a többiekkel együtt, belőlem pedig kirobban a nevetés. Az anyám, Pam és Carol is mellém lépked, majd egyszerre felemeljük a középső ujjunk. Ezzel pedig azt hiszem mindent elmondtam neki.
Futótűzként terjed a hír, hogy a Promise ex tagjai rögtönzött koncertet adnak a nyílt utcán, Matt Anders lányával kiegészülve. Több tv csatorna is a helyszínre vonul, kész káosz uralkodik el az utcán.
Egy biztonsági őr lép a limuzin mellé, majd vált pár szót Nikoval, de már senkit nem érdekel, hogy megérkezett az a zenekar akire vártak, mindenki ránk figyel.
- Gyertek fel a kamionra - üvölti túl Maxék menedzsere a tömeget, akik tombolnak a nyílt utcán. Max bólint, majd szépen mindenki felpattan a kocsira és újabb számba csapnak bele.
Az eső ismét szakadni kezd, nem London lenne…
- Tarts bakot - mosolygok az egyik technikusra, majd a segítségével felmászok a kamion tetejére. Niko lassan száll ki a kocsiból és egyenesen a szemembe néz, miközben az ajtónak támaszkodik és rágyújt egy cigire. A szemei most is világítanak, de nincs rám semmilyen hatással. Persze az arca és lénye most is gyönyörű, de egyszerűen megvilágosodom. Ő a vak. Ő nem látja, hogy mi lakozik bennem, mert ostoba és nem akarja látni. Csak állok a szakadó esőben és mélyen a szemébe nézek. A harag, a gyűlölet amit reggel éreztem, a csalódottság, egyszerűen semmivé foszlik bennem. Csak egy idegent látok a limuzin előtt. Egy férfit, aki ugyan csodálatosnak tűnik, de belül üres, és magányos. Aki azt se tudja eldönteni mit akar. Aki éhezik a szeretetre, de képtelen elfogadni, ha valaki közeledik hozzá. Ha pedig ő szeret azt nem bírja kimutatni, mert retteg attól, hogy sebezhetővé válik, pedig már így is millió seb díszeleg rajta.
Furcsa kettősség uralkodik rajta.
Gyerekes vagyok? Lehet. De ő sem különb nálam.
Megnyugszom, egyik pillanatról a másikra. A lelkemben dúló vihar, egyszerűen nem tombol tovább. A por ami felkavarodott, amitől nem láttam az utat, most leülepszik és hirtelen ismét tisztává válik minden. Vissza kell mennem Chicagoba, Petehez. Élni az életem, nélküle.

A hajából patakokban folyik a víz, miközben csak áll a tetőn és a szemembe néz. A ruhái a testére tapadnak, minden egyes porcikája kirajzolódik a vizes göncök alatt. Ámulatba ejtően gyönyörű. De ez csak a máz… Erre mindig muszáj emlékeztetnem magam.
Keresem a szemében az undort, az utálatot, de egyszerűen nem találok ott semmi mást csak szánalmat. Az ajkai hirtelen mosolyra görbülnek, várom, hogy mikor veszíti el a fejét és kezd el megint hisztérikusan nevetni, de nyugodt marad. Túl nyugodt. Alig láthatóan megcsóválja a fejét, majd leül a kamion tetejének szélére és lóbálni kezdi a lábát. Aztán beszél valamit az anyjával, aki csak mosolyog, a fiúk pedig új dalba kezdenek bele, amit a szirénák hangja zavar csak meg. A rendőrök körbeveszik a kamiont, mire egy körszakállas fazon beszélni kezd az egyikkel anélkül, hogy Liáék a rögtönzött kis koncertjüket félbehagynák. Igazából nem is érdekel az egész. Csak nézni akarom a lányt a platón.
A hangja hirtelen jut el tudatomig. Olyan, mintha egy angyal hangját hallanám. A szemei minden érzelmét elárulják. Villámcsapásként súlyt le rám a tény, miszerint tévedtem.
A cigaretta kiesik a kezemből, bele a legnagyobb tócsába, ő pedig csak mosolyog.
A kisugárzása fejbe kólint. Nyugalmat áraszt magából és szeretetet. Olyan mély szeretetet, amitől fájni kezd a szívem.
- Lehetetlen - suttogom magam elé meredve. Nem, nem tévedhettem ekkorát, ez egyszerűen képtelenség. Reggel olyan más volt. Reggel egy gyerek állt előttem, nem ez a nő. Nem hibázhattam ekkorát. Vagy csak pillanatnyi elmezavar volt nála. Egy kis női hiszti?
Jézusom.
Mit tettem? Mit?
A mellkasom fájni kezd, ahogy nézem miközben minden egyes apró kocka a helyére kerül.
Elüldöztem magamtól.
Az arcán látszik, hogy fáj neki minden szó, amit a fejéhez vágtam hajnalban, de nem omlott össze. Egyszerűen beletörődött abba, hogy nem kell nekem. Pedig ha tudná… Istenem ha tudná, hogy nagyobb szükségem van rá, mint a levegőre. Késő, mert elszúrtam.

Azt hittem nehezebb lesz elengedni őt. Meglepő módon viszont nem. Egyszerűen nem közös az utunk. Ő nem hozzám tartozik, hanem Leenahoz. Minden értelmet nyer. Csak egy állomás volt az életemben. Tanulnom kellett tőle. Bele kellett kicsit szeretnem. Fájdalmat kellett okoznia, nekem pedig meg kellett tanulnom felállni azután, hogy egy hatalmas pofont kevert le számomra. Olyan pofont, amitől egy pillanat erejéig megtántorodtam és a padlóra kerültem. De ezt is túléltem, az élet megy tovább. Persze nélküle, de megy, megy és nem áll meg egy percre sem.
Reggel még azt hittem össze fog omlani a világ, eljön az apokalipszis, végem lesz. Nekem és mindenkinek, csak, mert nem kellek neki. És lám, lám mégis forog tovább a Föld. Nem szűnt meg dobogni a szívem. Visszautasított. Na és?
Tele kéne sírnom a kispárnám? Szereznem kéne egy kardot és bele kéne dőlnöm?
Ó, nem.
Egyszerűen csak mosolyogni tudok az egészen. Nekem vannak barátaim, emberek, akik szeretnek, akik támogatnak, akik várnak rám.
Neki nincs semmije. Csak egy ribanc. A média ribanca, Leena ribanca, a menedzsere ribanca. Kereskedik vele mindenki. Eladja magát, az érzései, a gondolatait, a testét, a csinos kis pofiját. Persze jó pénzért, de mit is kap cserébe? Hírnevet? És mire megy vele? Kitörölheti vele a seggét.
Ő veszített többet. Nem kellettem neki? Hát rendben. Nem kellett neki egy olyan ember, aki szerette volna, aki támogatta volna, aki nem a vérét akarta volna… Ez az ő baja.
Én képes vagyok nevetni, de ő? Ő sírni fog. Tőlem várja a könnyeket, azt lesi mikor törik el a mécses, mikor borulok ki, mikor hullok szét, de eszembe sincs sírni és kiabálni.
Az arcán annyi érzelem tükröződik. A csodálatos alabástrom profil, a villogó zöld szemek, mindent elárulnak nekem.
Nincs dráma, hisz nem történt semmi. Azt hittem ha újra látom, úgy fognak záporozni a könnyeim, mint most az esőcseppek. De nem.
- Kisasszony szálljon le onnan most azonnal - rivall rám egy egyenruhás, mire rákapom a tekintetem.
- He? - nézek rá, értelmesen. Gőzöm nincs baja van. Miért baj, hogy itt ücsörgök?
- Szálljon le onnan - néz rám dühösen.
- Oké - bólintok mosolyogva, majd Max alám lép és levesz a tetőről.
Most tűnik csak fel, hogy anyuékat pár rendőr betessékeli egy autóba ők meg csak kacagnak, mint az őrültek.
- Jöjjön le onnan - morog az egyik zsaru, mire Max óvatosan elteszi a gitárját és rágyújt egy cigire, majd a tarkóján összekulcsolja az ujjait és leugrik a platóról. Szépen sorban letartóztatják a kis bagázsunk minden tagját, én meg csak pislogok. Már zenélni is törvénytelen? Remek.
- Őt hagyják - hallok meg egy rekedt hangot, miközben engem is lesegítenek a kamionról.
- Uram kérem - nyújtom előre a kezem mosolyogva és szempilla rebegtetve, mire a rendőr csak néz rám. Szerintem még soha senki nem kérte ilyen szépen, hogy vigyék be az őrsre, bilinccsel a csuklóján.
- Lia - sziszegi Niko.
- Mi van? - pislogok rá.
- Ne csináld ezt - sóhajt fel.
- Biztos úr. Miattam van ez az egész kalamajka, lenne oly kedves odaadni azt a csudiszép karperecet? - nézek a mellettünk álló bamba fazonra.
- Maga az Anders lány - világosodik meg az egyenruhás, majd dühösen villannak meg a szemei. - Elkényeztetett kis bestia. Azt hiszi, mert az apja híres mindent megtehet. Majd adok én magának rendbontást, meg utcán koncertezést, engedély nélkül. Mondjuk min csodálkozom, az a semmirekellő zenész apja se volt jobb mikor itt járt. Törünk, zúzunk, megfektetjük a lányokat… Nem esett messze az alma a fájától - dohogja miközben hátra rántja mindkét kezem aztán a hideg fém kattan a csuklómon. Kirobban belőlem a nevetés. Ó, ha tudná, mennyire nem hasonlítok az apámra.
- Viszlát Niko - vigyorgok hátra a vállam felett.
- Álljon meg - lép mellénk a zöldszemű, mire a zsaru lefékez. - Csak egy percet kérek - néz mélyen a rendfenntartó erő szemébe, majd pár zöld hasút csúsztat a kezébe.
- Egy perc - bólogat a fószer, majd két lépéssel arrább megy.
- Miért nem hagyod, hogy segítsek? - ragadja meg Niko a vállam és a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja.
- Nem kell a segítséged és megköszönném ha elengednél - mosolygok rá bájosan.
- Lia, kérlek. Nem akarhatsz egy cellában éjszakázni. Ledumálom, hogy elengedjenek, bejössz velünk, megszárítkozol aztán hazaviszlek - simít végig az arcomon.
- Inkább a börtönt választom. Azért köszi - vigyorgok rá. - Mehetünk - kiáltok hátra a pasasnak, mire azonnal elvezet.
Niko csak áll a szakadó esőben, egy asszisztens lép mellé esernyőt tartva felé, hogy ne ázzon el teljesen. Én pillanatokon belül a rendőrautóban kötök ki. Nem bírom levenni róla a szemem, de a vigyorom se tudom levakarni. Látom a döbbentet az arcán. Az autó elindul én pedig tudom, hogy most láttam őt utoljára.
Lassan halad a kocsi, a nép teljesen meg van zavarodva, a rendőrök próbálnak rendet tenni, de káosz uralkodik mindenfele.
- Jó kis buli volt - kuncog fel Max mellettem, mire elnevetem magam.
- Az volt. De ha mindenkit lecsuktak ki szól az ügyvédnek? - nézek rá.
- Már szóltunk az apádnak - kacsint rám, mire kikerekednek a szemeim.
- Itt van?
- Ühüm - bólint. - Mire minket bevisznek, szerintem már le is tette értünk az óvadékot - kuncog fel.

- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? Basszus Suz már nem vagy húsz éves. És még a gyereket is belekevered - hallom már a kapuból apu üvöltését.
- Jaj csak mókáztunk egyet - sóhajt fel anyu, mire mosoly kúszik az arcomra.
- Mi lenne ha nem úgy mókáznátok, hogy a sittre kelljen jönnöm értetek? - üvölt apu magából kikelve.
- Ne dramatizáld túl Matt - kacag fel anyu.
- Nem változol - sóhajt fel apu, pont mikor belépünk.
- Helló haver - kacag fel Max, mire felénk kapja fejét.
- Basszus - nyög fel. - Hozzanak azonnal a lányomnak egy takarót. Ha baja lesz beperelem az egész kócerájt - kap el apu feldúltan egy egyenruhást.
- Nincs semmi bajom - mosolyodom el, mikor melléjük érünk.
Apu azonnal leveszi a kabátját és rám teríti, majd a karjába zár és egy puszit nyom a homlokomra.
- Mi a fenét műveltetek már megint a bolond anyáddal? - sóhajt fel.
- Csak koncerteztünk - vonom meg a vállam hanyagul. Jó érzés, hogy átölel. Most érzem, hogy fontos vagyok neki. A karjai biztonságot nyújtanak, az illata ismerős még most is pedig ezer éve nem ölelt át. Az egész testem remegni kezd, mire apu a hátam kezdi dörzsölgetni.
- Teljesen átfagytál bogaram. Miért az esőben kell parádéznotok? Nem vagytok normálisak - sziszegi, de a hangja inkább aggódó, mint dühös.
- Mit keresel itt? - nézek fel rá, mire elmosolyodik.
- Suzy hívott, de tegnap este nem tudtam elmenni a koncertre, a lemezcéggel volt egy kis baj. Nem tudtam, hogy te is itt vagy - simít végig a vizes hajamon. - Mindjárt leteszem értetek az óvadékot, aztán hazamegyünk - nyom egy újabb puszit a homlokomra.
Persze nem megy olyan simán minden, mint ahogy azt gondoltuk. Szerencsére a hírnév most segített rajtunk és nem kellett hetvenkét órán át a rendőrőrs vendégszeretetét élveznünk. Mindannyiunkat kihallgattak, felvették a jegyzőkönyvet, kaptunk egy ejnye bejnyét, egy zsíros csekket, amin az óvadék összege volt és hát nagyon úgy tűnt, hogy lesz még egy kisebb pénzbírság is a rendbontásból, de így is viszonylag olcsón megúsztuk a dolgot.
- Gyertek - ölel át minket apu mosolyogva, mikor végre elengednek minket. Anyu az egyik oldalán, míg én a másikon haladunk egész a nyílt utcáig, ahol a szokásos limuzin vár már ránk.
A londoni lakásán kötünk ki, ahol egy gyors zuhany után az ágyba terel minket, egy ígérettel miszerint reggel még beszélgetünk…

Bajba több okból is keveredhet az ember. Van, hogy nem is tud róla, hogy rosszat tesz, aztán csak jön a derült égből a villámcsapás. Lesünk, mint hal a szatyorban.
De legtöbbször, mindig tudatosan teszünk rosszat. Vannak lelkiismeretes gonosztevők, akik egész életükben bánják, hogy elloptak egy csokit a boltból, még akkor is ha utána visszavitték. Vannak bolond bűnözők, akik nem veszik komolyan az egészet, nem érzik a tettük súlyát és csak nevetnek a kihágásokon. Vannak viszont kegyetlenek is, akik csak a bűnért bűnöznek. Attól boldogok, hogy rosszat tesznek és a következmények, abszolút nem számítanak.