18. Temetés

„Míg jövőjét építettük
Sorsa el volt döntve rég.
Megkivánta, elszerette
Tőlünk a hatalmas ég.

Nem törődve semmit azzal,
Hogy szivünknek fájni fog:
Jöttek érte s mosolyogva
Vitték el az angyalok!”


A lépcső tetején állva nézek végig a vendégeimen. Ryan zenekara hangol. Egyelőre csak a hangfalakból dübörög a zene, míg a srácok fel nem állnak. Teljes puccban ácsorgok és bámulom a nagyrészt idegen arcokat. Yvonne és Mira a nappali közepén táncolnak, egy-egy üveg pezsgővel a kezükben. Látszólag már most nem tudják hol vannak.
- Mi van gyönyörűm? - ölel magához Ryan hátulról. Az érintésétől összerezzenek.
- Semmi - mosolygok rá, majd elnevetem magam. Az arca még mindig rúzsfoltos. Nem bírtunk betelni egymással és a buli kezdete előtt a hálószobámban kötöttünk ki, hogy lezavarjunk egy villámgyors mégis kielégítő menetet, amivel kibírjuk az estét. Gyorsan letörlöm az arcát, majd elindulok a lépcsőn. Ő is követ. A szemem sarkából látom, hogy még csak most csatolja be az övét.
Furcsa kapcsolat a miénk. Nem tudnám szavakba önteni mi van köztünk. Jó vele az ágyban. Ő a múzsájának tart én pedig szeretem figyelni, mikor alkot. Különleges srác. Egy érzékeny vadállat. Az ágyban csodálatos, de sajnos a szívem még mindig Nikoért ácsingózik.
Persze imponál, hogy Ryan verseket és dalokat ír hozzám, hogy virágot hoz, sétálni visz, lerajzol. Különlegesnek érzem magam a közelében. Valaki olyannak, aki pótolhatatlan, aki nélkül a művész nem tudna alkotni. Tetszik, hogy megihletem, hogy mikor énekel engem néz a napszemüvegén át, hogy tudom a sorok amiket a mély hangján búg bele a mikrofonba rólam szólnak, hogy a különleges szempárt csak én láthatom.
Azért nem csak móka és kacagás vele tölteni az időm nagy részét. A drog és az alkohol mindennapos része az életének. Ha nem jut hozzá a heroin adagjához, teljesen megzakkan. A kedves, romantikus, aranyos, ártatlannak tűnő kezes bárányból egy őrjöngő vadállat válik. Remeg mindene, tombol, tör, zúz míg meg nem jön Jack, hogy lebonyolítsák az üzletet. Ilyenkor rendre elmegyek a közeléből. Nem akarom látni, hogy Mira pasija mennyi drogot is ad el neki és azt sem, hogy adja be magának.
Persze mikor be van lőve, nem igazán lehet hozzászólni. Látni lehet az arcán, hogy egy teljesen másik világba kerül. Ostobaságokat magyaráz miközben nevet. Néha ceruzát és papírt ragad és rajzolni kezd, vagy verseket ír. A heroin teljesen felpörgeti. Megszállott lesz. Nem tud koncentrálni semmire csak arra, hogy alkosson. Vagy a szexre… De nem szeretek vele lenni mikor be van lőve. Olyankor, durva, nem bírja kontrollálni magát. Persze amint elkezd múlni a drog hatása már más lesz a helyzet. Szenvedélyes és mocskos lesz az egész együttlétünk. Teljesen felizgat mikor vulgáris szavakat sugdos a fülembe, szinte letépi rólam a ruhát és a magáévá tesz.
Mikor józan akkor sokkal gyengédebb, olyan akár egy szerelmes férfi. Ha magánál van úgy bánik velem akár egy porcelánbabával. Bevallom mindkét verziót élvezem.
De Ryan nem pótolja Nikot és nem tölti ki a szívemben lévő űrt. Még mindig azt várom, hogy mikor múlik el ez a szorongás, ami akkor költözött belém mikor felszálltam a Párizsba tartó repülőre. De nem hagyják, hogy elfelejtsem. Sőt… Újra és újra feleleveníti valaki vagy valami, hogy nem csak álom volt, amit vele átéltem.
Két napja emlékeztettek rá utoljára az égiek, azonnal felszakadt a seb, ami már azt hittem, hogy heggé válik lassan. A tv-t kapcsolgatva megláttam az egyik zenecsatornán azokat a gyönyörű zöld szemeket. A klip, amit együtt forgattunk. Némán sírtam, csak Dorah látta, hogy a képernyőt bámulva potyognak a könnyeim. Mellém ült és átölelt én pedig zokogtam. Sírtam, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Hiányzott, talán azért. Vajon gondol még rám? Nem értem miért érzem magam ilyen pocsékul. Talán tényleg beleszerettem… Hisz ahányszor megpillantottam a tv-ben, annyiszor szorult össze a szívem. Még így több ezer kilométer távolságból is hatással van rám. Ezerszer elátkoztam már magam, de ez sem javít a helyzeten. Olyan vagyok akár egy ostoba buta kis liba. Mégis miért gondolok mindig rá? Annyira hülye vagyok. A fenébe is, menyasszonya van, akit szeret! Én csak pár éjszakára kellettem semmi többre. És ő is csak ennyit jelentett nekem. Vagy mégsem?
- Kisasszony - lép elém Dorah aggodalmaskodva, ezzel pedig visszaránt a Földre a gondolataim közül.
- Igen? - mosolygok rá.
- Szét fogják szedni a házat - mutat sopánkodva az összecsődült rossz arcú tömegre. - Az édesapja nem fog ennek örülni - csóválja meg a fejét kétségbeesve.
- Az én lakásom - nyomok egy puszit az arcára. - Nyugi Dorah, tudom mit csinálok - kacsintok rá, majd bevetem magam a bulizó tömegbe.
- Ha ön mondja kisasszony - hallom meg Dorah kételkedő hangját, de csak mosolyogni tudok az aggodalmaskodásán.
Nem tudom hányadik koktéllal és egy füves cigivel később már Yvvel és Mirával ropom a parkett közepén. Szédülök picit, a zene pedig hangosan dübörög a fülembe, de legalább nem vagyok bánatos. Úgy pörgök akár egy búgócsiga, úgy érzem enyém az egész világ. Mira és Jack hirtelen tűnnek el mellőlünk.
Hogy ki találja ki, hogy az egyik klubban folytassuk a bulit nem tudnám megmondani, de a többiekkel együtt veszem fel a cipőm, majd Ryannal kézen fogva hagyjuk el a lakásom, ami most egy csatatérre emlékeztet.
Gyalog indulunk el a New York-i éjszakába, a szőkeséggel mi vagyunk a sereghajtók. Út közben is vedelünk, hangosan énekelünk és nevetgélünk. Vagy ötvenen vonulunk végig a nélkülünk is nyüzsgő utcán. New York most is lenyűgöz, pedig kezdetben gyűlöltem az a várost. Nem értettem miért költöztünk ide, vissza akartam menni Budapestre. Haza. Évekkel később rájöttem, hogy az otthon ott van, ahol a szeretteid laknak. Esetemben a szeretteimet nem a családom sokkal inkább a barátim alkotják. Akik itt vannak velem, akikre mindig számíthatok, akik mindig szeretnek. Persze anyu hiányzik, hisz sosem tudom hol jár, de ő ilyen. Apunak talán tényleg igaza van. Anyám lánya vagyok. Mindketten bolyongunk a nagyvilágban.
Persze idő kellett ahhoz, hogy megtanuljam szeretni New Yorkot, a sosem alvó, mindig hangos, nyüzsgő metropolist. A felhőkarcolóival, az őrültségével, a fényeivel, az emberekkel, akik itt laknak. De már a lényem része. Lehet, hogy koszos, lehet, hogy veszélyes, de mégis csodálatos. Semmihez sem fogható.
Most úgy érzem jól vagyok. Ryan, az alkohol és az, hogy együtt lüktetek a velünk lévő emberekkel sokat dob a hangulatomon. De minden csoda csak pár napig tart.
Yv sikolya hirtelen kúszik a fülembe miközben Ryannel az egyik kapualjban megállunk csókolózni. Azonnal ellököm magamtól és fülelni kezdek. Ő, Mira és Jack a sor elején mennek ennyiben vagyok biztos, de idáig elhallatszódik Yvonne hátborzongató kiáltása. Fogalmam sincs mi történt, de a jeges rémület a hatalmába kerít. Egyik pillanatról a másikra józanodok ki. Az embertömeg egy helyben ácsorog, többen megindulnak előre, hogy megnézzék mi is történt. Remeg a gyomrom, tudom, hogy valami baj van. Mindenkit félrelökve töröm az utat magam előtt, de nehezen haladok előre így az útra rohanok ki, hogy onnan kerüljem meg a járdán ácsorgókat. Míg a sor elejére keveredek egyre jobban fokozódik bennem a rossz előérzet. Olyan, mintha a szívem késsel szurkálnák, miközben a gyomrom egy ököl szorongatja. Ryan szorosan a sarkamban liheg. Elsőre nem látok semmit csak azt, hogy az elöl lévők kört alkotnak. A fiúk rémülten, szinte sokkoltan merednek a betonon fekvő alakra. Csak a cipőtalpat látom, de azt a cipőt ezer közül is felismerném. A lányok a srácok vállán zokognak, én pedig úgy érzem, hogy egy világ dől bennem össze. Lassan lépek be a körbe, ahol Mira fekszik, fennakadt szemekkel. A feje Yv ölében pihen, akinek a könnyei úgy hullnak akár a záporeső. Lassan rogyok térdre mellettük, még mozog a mellkasa. Többen is hívják a mentőket, de a barátnőm szája már habzik, a tüdejébe pedig alig jut oxigén. Jack tanácstalanul vakargatja a fejét, Yv körmei a karomba fúródnak.
- A szíve - zokogja.
Értetlenül nézek rá, teljesen sokkol a látvány, nem tudom mit kéne tennem, pánikba esem és leblokkolok. Ryan viszont hirtelen kapcsol, mikor Mira felnyög és lecsukja a szemét. Mellénk térdel és megpróbálja újraéleszteni.
- Jack tűnj el innen - üvölt rá a szöszi a barátjára, mire a haldokló barátnőm arcáról az említett pasasra emelem a szemem.
- Mit adtál neki? - kérdezem halkan, de nem válaszol, csak mered rám üveges tekintettel. - Mi a faszt adtál neki? - kiáltok rá torkom szakadtából, majd felpattanok és a vállánál fogva megrázom.
- Én mondtam neki, hogy nem szabad - csóválja meg a fejét miközben halkan motyog. - Én megmondtam, hogy nem bírja majd - magyarázza a szemembe nézve, halálra rémülve, aztán lesöpri magáról a kezeim és átfurakodva a tömegen elmenekül. Csak nézek utána, amíg meg nem hallom a szirénákat. Előkerülnek a mentősök és a rendőrök, akik mindenkit arrább terelnek. Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még kiabálnak az orvosok, megpróbálnak Mira tüdejébe oxigént préselni és működésre bírni a szívét, a másikban viszont feladják és csak fejcsóválva jelzi az egyik mentős a rendőrök felé, hogy nem tudnak mit tenni. Némán tűröm, hogy a sárga szalag mögé tereljenek, de Mira holtsápadt arcáról nem tudom levenni a szemem. Mire feleszmélek egy fekete zsákba teszik a testét, én pedig nem bírom felfogni, hogy nincs többé. Semmi nem jut el a tudatomig csak Yv fájdalmas zokogása. Az egyik rendőr megérinti a karom, mire rákapom a tekintetem. Nem tudnám megmondani mióta nézem a helyet, ahol Mira összeesett és meghalt. Lassan nézek körbe, már nincs itt szinte senki. Ryan az egyik rendőrrel beszélget, Yv csak sír és sír az egyik padon ülve, miközben a remegő kezei közt egy szál cigaretta füstölög.
- Jól van kisasszony? - néz rám a pasas.
Csak bámulok rá, tudom, hogy válaszolnom kéne, de nem jön ki hang a torkomon. A sós könnycseppek egymás után peregnek végig az arcomon, aztán valami hideg és nedves koppan a fejemen. Szakadni kezd az eső, én pedig bőrig ázom pillanatok alatt.
A rendőrösön kötünk ki, hogy felvegyék a vallomásunk. Nem igazán tudok megszólalni, ami kezdi az egyik zsarut felbőszíteni, de aztán varázsütésre, mindenki úgy kezd bámulni, mintha három fejem lenne. Nem kell sokat várnom arra, hogy kiderüljön miért tesznek így. Az őrszobán ücsörgök és nézem az asztal lapját, mikor kinyílik az ajtó. Nem nézem meg ki jött, sokkos állapotban ülök a széken.
- Gyere kicsim - szólal meg az oly rég hallott hang, mire ráemelem a könnyes szemeim. - Hazaviszlek - nyúl a kezem után az apám, majd mire észbe kaphatnék már a derekamra csúsztatja a kezét és kifelé kezd terelni.


- Mi jön? - sóhajtok fel kimerülten, miközben leroskadok az egyik bőrfotelbe. Napok óta nem tudtam kialudni magam, a stúdiómunka teljesen kikészít.
- A lemezborító, de azt nem itt csinálják - néz rám a papírhalmokat tanulmányozva Eero.
- Hanem hol? - nyögök fel.
- New Yorkba kell menned. Holnap este indul a géped - bólogat bőszen, majd az íróasztalán kezd kutatni, morog, majd diadalittas arckifejezéssel egy borítékot nyom a kezembe, amiben a repülőjegyem lapul.
Hitetlenkedve pislogok rá. New York? Lia! Csak ez az összefüggés lebeg a szemem előtt. Ott van. New Yorkban van és én holnap után már én is ott leszek. Megkereshetem, láthatom még ha csak egy pillanatra is, de… Istenem.
A szám önkéntelenül is felfelé kezd görbülni. Ő és én, kettesben. Még akkor is megéri ha a csoda pár napig tart. Láthatom és ez mindennél többet jelent számomra. Ha nem lennék ilyen holt fáradt, örömtáncot lejtenék, de így csak Eero nyakába vetem magam, aki meglepetten pislog rám. Nem érti minek örülök ennyire, de nem is kell értenie.

Lia címét nem volt nehéz kideríteni. Szerencsére Conornak megadta és ő segítőkészen továbbította nekem, hogy meglátogathassam. Viszont most, hogy itt vagyok a ház előtt, berezelek. Csak nézem a magas és impozáns épületet, ahol az a nő lakik, aki elrabolta a szívem egy részét, akit több, mint egy hónapja nem láttam és akire mégis minden nap gondoltam.
Félek bemenni. Mégis mit mondjak neki? Hogy van két napunk, utána pedig haza megyek Leenahoz, aki otthon vár? Hát ez nagyon remek… Úgy fog kidobni, mint macskát szarni. És ez a jobbik eset. Viszont valamit muszáj lesz lépnem, ugyanis a portás egyre jobban méreget. Mondjuk nem csodálom. Már vagy fél órája itt ténfergek, mint aki rosszban sántikál.
- Segíthetek? - szól rám a srác összeszűkült szemekkel, mikor vagy hatodjára megyek el előtte.
- Öhm… - torpanok meg. - Cornelia Anders itt lakik ugye? - kérdezem kissé bátortalanul, bár tudom, hogy a válasz mi lesz.
- Igen. Az ötödik emeleten - bólint.
- Oké - veszek egy mély levegőt. Nagy nehezen csak ráveszem magam, hogy bemerészkedjek. Egyenesen a liftet célzom meg, majd megnyomom az ötös gombot.
- Nem vagyok normális - szusszantok fel mikor bezáródik az ajtó. Feszült kacagás tör a torkomból, de nincs időm sokáig mélázni az ostoba viselkedésemen, ugyanis a lift kinyílik. Csak egy ajtó van az egész emeleten. Tudtam, hogy a szülei gazdagok, de, hogy ennyire… Kopogásra emelem a kezem, de megtorpanok a mozdulatban. Mély levegőkkel nyugtatom magam, aztán mielőtt még jobban belegondolnék, hogy mi is fog történni erőt veszek magamon és bekopogok.
Az ajtó hirtelen tárul ki egy idős feketébe öltözött nő áll a küszöbön. Szomorúnak tűnik.
- Jó napot uram! Segíthetek? - néz rám fürkészően.
- Jó napot! Cornelia Anders itt lakik? - kérdezek rá, mire a hölgy homloka ráncba szalad.
- Igen - bólint. - De most nincs itthon - csóválja meg a fejét, miközben megremeg a szája széle és mintha pár könnycsepp is megjelenne a szeme sarkában.
- Nem tudja mikor ér haza? - nézek rá kíváncsian. A falon lévő órára pislant, majd mélyen a szemembe néz.
- Már itthon kéne lennie, de a kisasszonynál sosem lehet tudni. A temetés miatt jött? - néz rám kíváncsian.
- Nem - csóválom meg a fejem. - Milyen temetés? - nézek rá értetlenül.
- Miss Thompsoné - szontyolodik el ismét. Egy könnycsepp is kigördül a szeme sarkán, amit azonnal letöröl.
- Ő kicsoda? - érdeklődöm tovább, az asszonytól, aki újra felkapja a fejét.
- Mira Thompson, a kisasszony egyik legjobb barátnője. Nyugodjon békében - szipog egy sort miközben a tekintete a távolba réved, majd hirtelen újra a szemembe néz. - De ezek szerint nem ismerte - állapítja meg.
- Nem - felelek halkan. Gratulálok Niko, ennél jobb időpontot nem is találhattál volna arra, hogy beállíts. Lia biztos ki lehet borulva. Vajon ki vigasztalja?
- A kisasszony talán még mindig a temetőben van. Ön az egyik barátja igaz? - mosolyog rám barátságosan.
- Igen, így is mondhatjuk - bólintok és egy halvány mosoly is megjelenik a szám sarkában. A kapcsolatunkra nem a legmegfelelőbb szó a baráti. De ha elmondanám ennek az idős hölgynek, hogy mit is műveltünk mi, biztos, hogy holtan esne össze. Ezt pedig nem akarom.
- Dorah vagyok. Dorah Korner a kisasszony bizalmasa és házvezetőnője. Tudja olyan mindenes - mosolyog rám.
- Niko Koskinen - biccentek egyet.
- Bejön? Itt megvárhatja a kisasszonyt, főzök egy teát - invitál beljebb, de megint csak nemet intek.
- Meg tudná inkább mondani, hogy melyik temetőben lehet Lia?
- A St. Johnba - ad választ azonnal.
- Köszönöm. Viszlát - mosolygok rá.
- A kisasszony nincs jól - szól utánam halkan. - Sok sikert - sóhajt fel, de nem várom meg míg el is köszönöm. Beszállok a liftbe, az utcán taxit fogok és már repülök is hozzá. Szerencsére nem kell átöltöznöm. Mintha ösztönösen ráéreztem volna, hogy feketében kell jönnöm… Mellette kell lennem, ennyiben vagyok biztos.

- Nelli menjünk - fogja meg apu a vállam, de makacsul megcsóválom a fejem és nézem a kis kőtáblát, amin Mira neve díszeleg. - Kicsim, már a szülei is elmentek, enned kéne valamit és aludnod se ártana - simít végig a karomon, majd a tenyerét az enyémbe csúsztatja, hogy megszoríthassa a kezem.
- Én még maradok, de ti menjetek csak nyugodtan - suttogom halkan, miközben le nem veszem a szemem a virágokkal fedett sírról.
- Nelli - sóhajt fel apu ismét, majd a vállamnál fogva szembe fordít magával. A napszemüvegem, ami az arcom takarja gyengéden a fejem tetejére tolja és mélyen a szemembe néz. A tekintetében az enyémet látom. A jegeskék szemek kutatóan vizsgálják az arcom, de nem tudom mit láthat rajtam. Annyi biztos, hogy évek óta ismét szorosan magához ölel és egy puszit nyom a fejem búbjára. - Szeretlek még akkor is, ha nem hiszed ezt el nekem - motyogja, mire keserű mosoly kúszik az arcomra. Idejét se tudom mikor mondta utoljára azt, hogy szeret.
- Menj nyugodtan - tolom el magamtól és próbálok erősnek mutatkozni előtte. - Nem leszek öngyilkos nyugi - eresztek meg felé egy cinikus mosolyt, mire csak megcsóválja a fejét.
- Majd hívlak - nyom még egy puszit az arcomra. - Aludd ki magad - szól még vissza utoljára, aztán elindul az egyetlen itt maradt sötétített ablakú koromfekete limuzin felé, amiben a legújabb szőke szilikon mellű cicababája ül Yvvel, aki valószínűleg a bevett nyugtatóktól már az igazak álmát alussza a ribanc vállán. Nézem, ahogy elhajtanak, aztán leroskadok a fűbe. A lábaim magam alá húzom, hogy minél kényelmesebb legyen az ücsörgés. Eszem ágába sincs elmenni innen. Addig fogok itt ülni míg meg nem őszülök. Még, hogy itt hagyjam Mirát? Kinek volt ilyen őrült ötlete? Nincs az az Isten, hogy én elmozduljak mellőle. Mindig is utálta a sötétet. Félt tőle. Nem hagyhatom egyedül és nem is fogom.
- Soha nem hagylak magadra kislány - sóhajtok fel, majd szépen nekiállok kipakolni a táskámból. Nem, nem vagyok hülye, hoztam én magammal minden földi jót, hisz egyértelműen sokáig fogok itt ülni, ha csak Mira fel nem támad és ki nem mászik a koporsóból. Apu csodálkozott is, hogy minek nekem egy temetésre ekkora táska. Ha nem hoztam volna ekkorát, akkor hová teszem a vodkát meg a laposüveget, ami tele van töltve valami brutál erős alkohollal, amit a bárszekrényében találtam? Sehová. És a cigi se fért volna el, na meg a mini fánkokat tartalmazó doboz se, amit még Mira kóstoltatott meg velem anno és mindketten imádtuk a töltött kis falatkákat. Na de, hogy stílusosak legyünk, szereztem némi füvet is. Ha már a drog vitte el, nehogy pont a temetéséről maradjon le.


Az egyik fa mögött torpanok meg mikor kiszúrom, hogy hol van Lia. Egyes egyedül ül a fűben, az ujjai közt egy szál cigaretta füstölög, miközben szorgosan húzogatja egy kis flaska tartalmát, amiben nagy valószínűséggel nem víz van. Most is gyönyörű, a fekete hajzuhatag a háta közepéig ér, a ruhája viszont épphogy csak takarja a combjait. Látom, hogy mozog a szája, lelkesen magyaráz a nagy semminek. Azaz nem a semminek, gondolom a friss sír alatt fekvő halotthoz beszél. A Nap már lemenőben van, de a kutya nem figyel arra, hogy ő még mindig itt ül. Nem merek közelebb menni. Nem akarom megzavarni. Talán ha elmondja a halott lánynak, amit el akar mondani, könnyebb lesz neki. Talán megnyugszik. A fa mögött bujkálok, alig tíz méternyire tőle és nézem. Lassan borít el mindent a sötétség, de Lia nem mozdul. Én is lehuppanok a földre és rágyújtok egy cigire. Nem veszem le róla a szemem, de közelebb se megyek. Ha szüksége lesz valakire éjszaka, én itt leszek…

Egy idő után elmúlik a bódulat. Korom sötét van idekint, de nem félek. Nem izgat, hogy egy temetőben ülök az éjszaka közepén. Egy dolog viszont mégis megrémít. Mira nincs többé. Azt hiszem most jut el ez az egész a tudatomig. Most, hogy órákon át beszéltem hozzá és ő nem válaszolt. Most, hogy körbenézek a kihalt temetőben. Csend és hullaszag… És most már Mira is a holtakat gyarapítja. De én ezt nem akarom.
- Kelj fel - szólok rá és a szemeimmel a földkupacot kezdem bűvölni, miközben hallgatózom. Hátha nem halt meg. Hátha él, csak azt hitte mindenki, hogy vége van, de talán nincs. Talán magához tért és most fél, mert egy sötét koporsóba dugták és egy rakat földet szórtak rá. Talán csak nem tud kijönni, de ha zajt csap én meghallom és akkor… Akkor újra velem lehet.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez lehetetlen. Felboncolták. Halott. De mégis… Reménykedek.
- Mira kelj fel, nem hallod? - szólongatom tovább. - Ne csináld ezt velem - sírom el magam. - Gyerünk, csinálj valamit - könyörgök a földnek és a sírkőnek, de a temetőben csak az én hangom hallatszik. Hiába várom, hogy meghalljak egy hátborzongató sikolyt a föld alól, hogy Mira dörömbölni kezdjen a koporsó falán, hogy valaki engedje ki, csend van. Néma csend. Valami furcsa érzés jár át. Igazából ez a különleges valami órák óta velem van, csak eddig nem vettem tudomást róla. Helsinkiben éreztem ezt utoljára, Niko közelébe. Gyorsan nézek körbe, de senkit nem látok. Miért is lenne itt? Ábrándozz csak Lia… Pedig most mindennél nagyobb szükségem lenne rá. De már oly mindegy. Hagyta, hogy elmenjek.
A gyász egyik pillanatról a másikra teljesen átjár, mikor vagy századjára elolvasom a sírfeliratot. Eltompít minden más érzést, maga alá gyűr, úgy érzem összeroppanok. Némán potyognak a könnyeim, aztán elfogynak. Megszűnik az idő és a tér számomra, a világom milliónyi darabra törik össze. Minden elsötétül körülöttem, csak a két méterszer kétméteres kocka alakú terület marad meg nekem.
Mira halott. Ennyit üvöltöznek a hangok a fejemben, ami eljut végre a tudatomig bármennyire is küzdök ellene.

A Nap lassan kel fel, Lia viszont még mindig csak ül és bámulja a sírkövet. Bevallom aggódom érte, főleg, hogy most már meg se mozdul, csak bámul maga elé, de nem merek odamenni hozzá. Mit mondhatnék neki?
A semmiből egy sötétített ablakú autó bukkan fel az ösvény mentén, amiből egy félhosszú szőke hajú pasas száll ki. Valahonnan nagyon ismerős, de nem tudnám megmondani honnan. Lia még a kocsi ajtajának csapódására se rezzen meg. A férfin egy fekete farmer és egy szürke póló van, a haja kócos, az arcát már most napszemüveg takarja pedig még épphogy csak reggel nyolc van. Aztán egy Liához megszólalásig hasonlító szintén fekete hajú lány is kiszáll a kocsiból. Liára pillantva csak elhúzza a száját. Talán ő a nővére. Akkor viszont a pasi az apja lesz. Persze mérget nem mernék venni a dologra. A fa mögül figyelem az eseményeket. A férfi és a lány, akik az imént érkeztek beszélnek pár szót, majd a pasas elindul Lia felé. Közvetlenül mellette áll meg. Látom, hogy beszél hozzá, de Lia nem reagál. A férfi hirtelen hajol le hozzá, majd a karjába emeli és ezzel elindul egy lavina.
Lia torka szakadtából sikítani kezd, kapálózik, így a férfi kénytelen a talpára állítani. A derekánál fogva próbálja meg elrángatni a sírtól, de ő küzd ellene. Szívszorító zokogás tör fel a torkából, majd tovább kiabál, de nem tud szabadulni a teste köré fonódó vaskarok fogságából.
- Ne - sikítja. - Mira! Megígértem neki, hogy nem hagyom magára. Apa ne!!! Vele kell maradnom. Fél. Fél a sötétben - kiabálja, miközben az apja tovább vonszolja az autó felé. Az ismeretlen lány kinyitja a kocsi ajtaját, hogy majd könnyebben be tudják tuszkolni, én pedig kilépek a fa takarásából. Szörnyű a látvány, ahogy vergődik az apja karjaiban és kiabál. Mintha elborult volna az elméje. Segíteni akarok neki, de nem tudom mit tehetnék. A tekintete hirtelen rám téved. Csak nézünk egymás szemébe. Látszólag lenyugszik, de az biztos, hogy nem kapálózik tovább. A szemében nem látok semmit, csak színtiszta élettelen ürességet. Nem csillognak a szemei, semmi élet nincs bennük, semmi fény. Mintha egy hulla meredne rám. Az arcizmai megmerevednek, aztán hirtelen elernyed az egész teste. Az apja is rám pillant, de nem foglalkozik velem. A lányát kanalazza össze, majd beteszi a kocsi hátsó ülésére. Az ajtót becsapja, vet rám még egy pillantást, aztán beszáll a vezető ülésre. Rohanni kezdek feléjük, de nem áll meg. Rátapos a gázra és elhajt.

Az apám házában térek magamhoz. Úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. A cipőmet magamra kapom, majd lebotorkálok a nappaliba. Csak a nővérem van lent, de nem köszönök neki, ahogy ő sem nekem. Nem igazán vagyunk beszélő viszonyba. Még egy pillantásra se méltatóm. Egyenesen a bárszekrényhez lépek, elveszek egy üveg whiskyt, majd felmarkolom a cigit.
- Hová mész? - néz rám Jen, amikor az ajtóhoz botorkálok.
- El - vágom rá, majd lenyomom a kilincset, taxit fogok és hazamegyek.
Dorah mikor meglát elsírja magát, de nem tud érdekelni. Szellemként megyek fel az emeletre a piámmal, majd benyúlok a fiókba, hogy elővegyem a kis tasakot, amit még Ryan hagyott itt, mondván neki nem kell a kokain.
Míg megtelik a kád felszívom a hófehér port. Szipogok még párat, aztán lenyelem az első korty whiskyt, bemászok a kádba ruhástul és rágyújtok egy cigire. Az alkohol és a kokain ellazít, már nem érzem magam pocsékul. Nem tud izgatni, hogy a kád csordultig telik meg a forró vízzel. Az se érdekelne ha belefulladnék a habokba. Aztán beugrik valami, amit azelőtt láttam, hogy elsötétült előttem a világ.
Két méregzöld szempár…
Vajon miért képzeltem, hogy itt van?


A halálnak nagy ereje van. Talán mindennél nagyobb. De van még valami ami kéz a kézben jár a Hóhérral és az a gyász. A halál csak egy embert visz el egyszerre. A gyász többet. Hogy melyik a veszélyesebb? Nem tudom. Hogy ki jár jobban? Az aki föld alá kerül egy koporsóba vagy az aki elveszíti a szerettét de az élők közt marad? Nem, erre sem lehet válaszolni. A gyász összeroppant, kétségbe ejt. A hiányérzet fojtogat. A tehetetlenség megőrjít. Az, hogy nem látjuk a halál okát megijeszt. Miért pont ő? Miért pont mi? Miért pont velünk történt ez? Sose fogja megválaszolni senki a kérdéseinket. Azt mondják a gyász és a fájdalom idővel elmúlik. Hozzászokunk. De szerintem ha egyszer valaki találkozik a halállal az sosem felejti el milyen volt. Kihat örökre az ember életére és nem lehet elfelejteni az érzést ami akkor és ott magával ragadott…