15. Búcsú

18+

„Kicsi angyal újra szárnyakra kel,
De az utolsó dalt ne játszd még ma el!
Álmodj tovább, elringat egy dallam,
Eltűnök én is, de ne félj, csak halkan.”


Lia mocorgására ébredek fel. Nincs kedvem kinyitni a szemem, csak dünnyögni van erőm, na meg arra, hogy a testét az enyémhez préseljem, hátha abbahagyja a ficánkolást. De nem jön be. Már most tudom, hogy nem fogok tudni visszaaludni, így a tarkójához fúrom az arcom és mélyet szippantok az illatából.
- Jó reggelt kedvesem - búgom halkan rekedten és iszonyatosan álmos hangon. Tudom, hogy fent van, hagyom, hogy megforduljon a karjaimban és a mellkasomra fektesse az arcát. Egy apró puszit nyom a számra, aztán teljesen hozzám simul. Fogalmam sincs mennyi az idő, de őszintén szólva nem is érdekel.
Egy kiadós lustálkodás után mégis kimászunk az ágyból, lezuhanyozunk, ami persze szexbe torkollik. Nem bírok betelni vele, a meztelen teste csábításának képtelenség ellenállni, úgy kapok utána akár egy fuldokló a mentőöv után. Nem érdekel, hogy zubog ránk a víz, hogy csúszik a zuhanytálca, megemelem, a csempének támasztom a hátát, ott csókolom, ahol csak érem. Élvezem ahogy simogat, karmol és harap, hallgatom a nyögdécselését miközben elmerülök benne és addig nem eresztem el, míg mindketten el nem érjük a beteljesülést.

Elszívok egy cigit, míg ő a hálóban szöszmötöl. Csak várok és várok arra, hogy előkeveredjen, de nem jön, így hát én megyek be hozzá. Az ajtóban viszont nem várt látvány fogad. Két hatalmas bőrönd van az ágyon, az egyik már félig tele van pakolva a ruháival. Egyszerűen sokkol a látvány.
- Mit csinálsz? - kérdezem halkan. A kérdés kétségbeesetten hangzik, hűen tükrözve azt, hogy mit is érzek.
- Csomagolok - suttogja bűnbánóan, de nem néz rám.
- Miért? - nyögök fel miközben beljebb lépek. Nagyot sóhajt. A pólót, amit a kezében tart az ágyra hajítja, szembe fordul velem, majd közelebb lépked hozzám. Finoman az alsó ajkába harap és csak bámul azokkal a hatalmas szemeivel. Olyan tanácstalanul néz rám…
- Elmegyek - böki ki a halálos ítéletet, mire a levegő a tüdőmben reked.
- Mikor? - préselem ki magamból ezt az egyetlen szót.
- Holnapután - feleli röviden, mire az ágy szélére roskadok.
Nem kapok levegőt, úgy érzem, hogy megfulladok. A mellkasom összeszorul, a tüdőm pedig fájni kezd, de nem érdekel. Egyetlen dolog izgat csak, mégpedig az, hogy elmegy. Holnapután. Hát ennyi volt. Köhögök, hörgök, zihálok, kapkodom a levegőt, de nem sikerül elég oxigénhez jutnom. Hát megint előjött… Remek.
Szinte önkívületi állapotba kerülök, pillanatok alatt minden elhomályosul körülöttem. Próbálok levegőt venni, de nem megy. Fuldoklom.
- Niko - térdel le elém Lia és a tenyerébe veszi az arcom. - Niko, az istenit mi van veled? - néz rám rémülten.
- Tá… Tá.. Tás… - nyögöm, de nem bírom kimondani, hogy hozza ide a táskám, az újabb köhögő roham miatt. Szerencsére kitalálja, azonnal fel is pattan és kirohan a szobából, majd a másodperc törtrésze alatt visszatér a hátizsákommal. Nincs erőm, az oxigénhiánytól szédülni kezdek, így megint csak ő cselekszik helyettem. Kinyitja a cipzárt és az ágyra szórja a cuccaim. Annyira tudom csak összeszedni magam, hogy a fehér ki sprayre bökjek az ujjammal.
- Miért nem mondtad, hogy asztmás vagy? - ripakodik rám, mikor kiszúrja az inhalátort, majd leszedi a kupakját és a számba nyomja. Aggódva pislog rám, remeg a félelemtől, látom a tanácstalanságot az arcán, de egyelőre nem tudom megnyugtatni.
A gyógyszer a tüdőmbe áramlik és szinte azonnal elmúlik a fuldoklás. Még köhögök egy sort, aztán vége van. Zihálva veszem a levegőt miközben kiszedem a számból a tubust és elhajítom, majd az előttem álló kétségbeesett lány után kapok. A fejem a hasának döntöm és szorosan ölelem magamhoz. Csak rá van szükségem, semmi másra. Még mindig érzem a mellkasomban a nyomást, ami csak lassan szűnik meg. Lia ujjai a hajamba túrnak, majd az ölembe ül. Az ujjaim görcsösen szorítják a testét, nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy elmenjen.
- Dőlj el - suttogja halkan, én pedig oldalra fekszem magammal húzva őt is. - Nincs semmi baj - motyogja, de nem tudom kit akar ezzel megnyugtatni. Magát vagy inkább engem. Érzem, ahogy finoman simogatja a hajam és ettől teljesen ellazulok.
Fogalmam sincs meddig fekszünk ott, csak azt tudom, hogy el fog menni. Furcsa érzés költözik belém ettől. Nézem a bőröndöket, amik mellettünk hevernek és görcsbe rándul a gyomrom.
- Halálra rémisztettél - súgja egy idő után.
- Sajnálom - nézek rá.
- Miért nem szóltál? - néz rám kérdőn. A hangja még mindig zaklatott. Nem tudom, hogy festhetett a rohamom kívülről, de úgy tűnik tényleg nagyon megijedt. Én már megtanultam kezelni úgy ahogy, de aki életében először látja annak igazán félelmetes lehet, hogy egy ember egyik pillanatról a másikra nem kap levegőt.
- Nem vagyok asztmás, csak asztmatikus. Nagyon ritkán jön elő és senki sem tudja mitől - csóválom meg a fejem. - És te miért nem mondtad el, hogy elmész?
- Tudtad - vágja rá.
- De azt nem, hogy ilyen hamar - ülök fel felháborodva. Érzem, hogy visszatér az erőm és ezzel egy időben a düh is fellobban bennem.
- Niko, ne csináld ezt. Nem maradhatok tovább - néz mélyen a szemembe.
- Miért nem? - pattanok fel és a hajamba túrok. Pótcselekvés tudom, de ideges vagyok. Nem akarom, hogy elmenjen. Lassan térdel fel az ágyon, és átöleli a derekam. Én viszont nem bírok hozzáérni a bársonyosan puha és illatos bőréhez. Még ruhán keresztül is éget az érintése, hát még ha én is átfognám a derekát…
- Ha tovább maradnék annak következménye lenne - susogja a szemembe nézve.
- Mégis milyen következménye? - kérdezem értetlenül.
- Ha tovább maradok, nem tudok majd elmenni - hajtja le a fejét. - Ha tovább maradok el fogod rabolni a szívem és aztán kacagva összetöröd - nyög fel.
- Nem - tiltakozom rögtön miközben az álla alá nyúlva finoman kényszerítem, hogy ismét a szemembe nézzen. - Sosem bántanálak - motyogom.
- Nem direkt tennéd, tudom. De az lenne a vége. El kell mennem, amíg meg tudom tenni - magyarázza.
Hogy mi a legnagyobb baj? Hogy megértem. Értem miért csomagol. Igaza van. Ha tovább maradna lehet, hogy én sem bírnám elereszteni többet.
- Rendben - bólintok, bár úgy érzem a szívem szakad bele.
Valami nálam nagyobb erő arra kényszerít, hogy az ágynak szegezzem a testemmel. Most, hogy tudom, hogy már alig van alkalmam vele lenni, úgy érzem megőrülök. Ki kell használnom minden egyes pillanatot, ami megadatik még nekünk. Így, hogy felette tornyosulok és a szemébe nézek érzem, hogy valami elszakad bennem. Lassan közelítek felé, miközben mélyen a szemébe nézek és akkor megértek még valamit.
Már nem a szex a lényeg, nem az, hogy megcsókolhatom, hogy magamhoz szoríthatom. Nem. Ez már többről szól. Amikor már a várakozást is élvezem, mikor ezek a pillanatok is izgatnak, ezek a tizedmásodpercek is hatással vannak rám, még mielőtt összekapcsolódnánk, még mielőtt hozzáérnék már végigdönget rajtam egy hullám. Ezekért a másodpercekért érdemes élni. Nem a fizikai kontaktus számít, hanem az, hogy a lelkünk összefonódik, még az előtt, hogy a testünk összeérne. Az érzés páratlan, leírhatatlan, végtelenül csodálatos és persze félelmetes. De akarom. Annyira akarom, mint még soha semmit a világon. Lenyűgöz az erő amivel magához vonz, amivel elnyel. Tudom, hogy késő. Hiába küzdöttem, küzdöttünk, kár volt.
Belehabarodtam.
Minek is tagadjam? Így van.
Hogy mikor?
Nem tudom.
Talán mikor először megláttam. Talán nem.
Nem is érdekel, csak ez az érzés, ami minden porcikám átjárja és felizzítja. Annyira intenzív az egész. Tudom, hogy az eszemnek kéne irányítania. Tudom én. De nem megy. És a szerelem ilyen. Sosem az ész vezérel, hanem az érzelmek. Megszédít, felkavar, elsöpör, tönkretesz, belehalsz, de amíg tart, amíg jó, addig nagyon jó.
Alig két nap múlva én is meg fogok halni, de hát ez ilyen, nem? Mindig megöl.
Az ajkunk összeér, a pokol pedig elszabadul. Hogy hogyan kerülök a hátamra? Nem tudom. Az eszeveszett kétségbeesett szenvedély eluralkodik rajtunk. Tudjuk mindketten, hogy már alig van időnk arra, hogy együtt legyünk. A ruháink szerte szét repülnek, míg végül ismét meztelenek nem leszünk. De most nem csak a testünk az, hanem a lelkünk is. Olvasni lehet a szeméből. Ő még küzd. Küzd az ellen, hogy szeressen, könyörög nekem, a sorsnak, a végzetnek, Istennek, az ördögnek, hogy had tarthassa meg magának a szívét. Szeretném megóvni. Ó, mennyire szeretném. Nem akarom, hogy majd neki is fájjon, hogy őt is szétégesse és szerte-széjjel tépje a kín, mikor elválunk.
Persze túl fogjuk élni. Ez is csak egy hirtelen fellobbant tűz, ami melegít egy darabig aztán fájdalmat okoz, végül pedig kihuny. Nem marad belőle semmi. Mintha sose lett volna. Talán egy kisebb heg ott marad majd, ami emlékezet majd rá, de az emlékek idővel úgy is elhalványulnak.
A tenyere a mellkasomra simul, az ajkai a nyakam kóstolgatják. Hát ennyit az épeszű gondolatokról, most könnyes búcsút inthetek mindnek.
Már csak rá tudok koncentrálni. Az érintéseire, arra ahogy a körmei finoman végigkarcolják a derekam vonalát majd a hasamon is végigfutnak, fel a mellkasomon át egészen a karjaimig, míg végül a kézfejemére helyezi a kezét, az ujjaink pedig összefonódnak, miközben vadul csókoljuk a másikat. A vágytól szinte széttépjük egymást, de nem érdekel. Nem érdekel, hogy a mellbimbóim harapdálja, őt se érdekli, hogy a hajába markolva húzom fel magamhoz egy újabb csókra. A csípőjével érzéki köröket ír le ezzel is tovább feszítve a húrt. A bőre forró, de a pillantása, ahogy végignéz a testemen, ami alatta hever, éget. Aztán az ajkai újra a bőröm kezdik kóstolgatni. Forr a vérem. Az ujjai a combom simogatják, minden porcikám megízleli, a lélegzetem kapkodóvá válik mikor a hasam aljához ér és belecsókol a köldökömbe. Tettre kész vagyok, veszettül kívánom és az érzés csak fokozódik mikor a nyelvét végigfuttatja a férfiasságomon. Az ujjai körém kulcsolódnak, majd amennyire csak tud eltüntet az ajkai közt. Az ujjaim újból a hajába siklanak, bár nincs szüksége irányításra, tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy a mennyországban érezzem magam. Halk morgás tör fel a torkomból, mikor szinte a torkáig enged. Tudom, hogy nem lesz jó vége ha tovább játszadozik rajtam. Azaz inkább túl jó vége lesz, de csak számomra. Én pedig nem ezt akarom. Most nem. Finoman legördítem magamról és most én becézgetem a testét a csókjaimmal. De miért is hagyná, hogy én irányítsak? Hol én vagyok felül, hol ő, a lepedőt teljesen magunk alá gyűrjük pedig a lényegre még rá se tértünk. Viszonozni akarom az előbb átélteket, így finoman szétfeszítem a combjait és miután minden porcikáját végigcirógattam közéjük hajolok. Először csak az ujjaimmal simítok végig rajta, de már ettől is vonaglani kezd. Hallom, hogy a nevem suttogja, mire végignézek rajta. Gyönyörű a látvány, ahogy itt fekszik alattam teljesen meztelenül pedig még inkább felizgat. Nem hittem volna, hogy lehet ennyire akarni valakit, ennyire kívánni, de most bebizonyosodott, hogy képes vagyok rá. A teste íjként feszül meg mikor bevetem a nyelvem is az érzéki játékba. Az ízét azonnal megérzem a számban és még többet akarok belőle. Folyamatosan figyelem a gyönyörtől eltorzult arcát, mosolygásra késztet mikor megpillantom, hogy a lepedőt markoló ujjai teljesen elfehérednek. Én okozom ezt, egyes egyedül én.
- Kérlek - nyög fel hirtelen, mikor az ujjaim a testébe siklanak.
- Mire kérsz? - kúszok fölé és gyengéd puszikat nyomok a szája szélére miközben tovább játszom vele a kezem segítségével. A hüvelykujjam a legérzékenyebb pontjára simítom miközben két ujjam is eltüntetem benne. A tekintete a vágytól homályos, mégis úgy kap az ajkaim után, mintha utoljára tehetné meg. Lassan szakadok el tőle, zihálva vesszük mindketten a levegőt, majd egymás szemébe nézünk, én pedig úgy érzem elveszek.
- Mire kérsz kulta? - súgom a bőrébe, miközben a nyelvem végigfuttatom a nyakában lüktető éren. Érzem, hogy zubog a vér az ereiben, aztán a keze a csuklómra fonódik, ezzel próbálja meggátolni, hogy tovább kényeztessem, de nem engedem. - Mondd ki mit akarsz - hajolok a melleihez, majd a mellbimbóit finoman a fogaim közé veszem.
- Kérlek - sóhajtja ismét, de nem elégszem meg még mindig ennyivel.
- Mit szeretnél? - suttogom halkan. - Mondd ki. Ezt akarod? - szívom az ajkaim közé a fülcimpáját, mire egy fél pillanatra megdermed, a körmei pedig a vállamba vájnak. - Vagy ezt? - kérdezem halkan miközben végigcsókolom az álla vonalát. - Mit akarsz kulta? - nézek ismét a szemébe.
- Téged - böki ki, majd mire egyet pislognék újra a hátamra gördít, közénk nyúl aztán a férfiasságom magába vezeti. Egyszerre nyögünk fel az élvezettől. Még soha nem éreztem így… Olyan mintha egymásnak lennénk teremtve. Annyira mélyen vagyok benne, hogy már nincs ő és nincs olyan sem, hogy én. Mi vagyunk. Lassan kezd mozogni, én pedig csak nézem az arcát, a lehunyt szemeit, a zilált haját, a gyönyörű melleit, a lapos hasát majd a pillantásom lesiklik arra a pontra ahol a testünk egybeolvad. A mellei egyre csak csábítanak, nem tudok ellenállni a kísértésnek, az ujjaimmal morzsolgatni kezdem őket, mire Lia nyögdécselni kezd így picit megemelkedem, hogy a számmal is kényeztethessem őket, mire a feje hátrabicsaklik. Az egyik kezem a fenekére simítom, míg a másikat a tarkójára vezetem és megcsókolom a mézédes ajkait. Érzem, hogy a titkos izmaival rám szorít, amitől úgy érzem, hogy azonnal elévezek.
- Ne - nyögök fel és még épp időben visszatartom az élvezetem. A szemei hirtelen pattannak ki, majd kacéran elmosolyodik, a nyelvét végigfuttatja a fülemen, amitől megremeg az egész testem. Muszáj átvennem tőle az irányítást, mert ha így folytatja, túl gyorsan végem lesz. Egyetlen határozott mozdulattal fordítom magam alá, mire a lábait azonnal a csípőm köré kulcsolja. A szemébe nézve látom, hogy már neki se kell sok, így ismét nekifeszülök és olyan mélyen hatolok belé, amennyire csak lehetséges. A sikolya a fülemben cseng, az élvezete hangjától elveszítem a fejem és már nem tudok uralkodni magamon. Keményen, szinte durván teszem a magamévá újra és újra, így sodrom magunkat a kielégülés felé. Lia picit megemeli a csípőjét és ez a mozdulat elég ahhoz, hogy átlépjük a mennyország kapuját. A nyögéseink összevegyülnek, a testünk remeg, nincs megállás. Olyan, mintha rám szakadt volna az ég, csillagokat látok, a vérem őrült iramban száguldozik az ereimben. Nem bírom visszatartani a nyögést, ami kirobban belőlem abban a pillanatban mikor utol ér az extázis. A karjaim alig bírnak megtartani, komoly erőfeszítésbe kerül, hogy ne zuhanjak rá az alattam fekvő karcsú testre. Eddig is tudtam, hogy a szex csodálatos dolog, de ilyet még életemben nem éreztem. A homlokom az övének támasztom és hosszú percekig csak kapkodok a levegő után. A testemről patakokban folyik az izzadtság, csak annyi erőm van, hogy gyengéden megcsókoljam Liát. Lassan a hátamra gördít, aztán rám hasal és egy újabb csókot lop. A feje végül a mellkasomon köt ki, érzem, hogy cirógatja a derekam és finom puszikat nyom a bőrömre. Én is automatikusan cirógatom végig a testét.
- Ez eszméletlen volt - sóhajtok fel vigyorogva.
- Hiányozni fog - suttogja halkan, mire a csalódás hatalmába kerít. Azt hittem azt fogja mondani, hogy én fogok hiányozni neki. De nem. Csak a szex fog hiányozni számára.
Mondhatnám, hogy egy világ omlik össze bennem a szavaitól, de nincs így. Tudom, hogy mit érez, tudom, hogy csak erről szól számára az egész.
A teste az enyém, de jó lenne a lelkét és a szívét is birtokolni. Bár semmi értelme nem lenne. Elgondolkodom rajta, hogy maradásra bírom, de rájövök, hogy hülyeség lenne. Ha Leena visszajön, Lia csak a szeretőm lehetne. Nem akarom bántani. Nem akarom, hogy maradjon a semmiért. Tényleg el kell mennie.

Túl gyorsan telnek az órák. Minden egyes pillanatot mellette töltök, lopom a perceket, de az időt nem tudom megállítani. A bőröndje már a küszöbön áll én pedig nézem, hogy bűvöli az ajtót. Conort várja, aki nem jön. Mióta megtudta, hogy Lia elmegy senki se látta. Tudom mit érez a srác. Nem akarja elengedni, ugyan úgy, ahogy én sem. Nem akarom, hogy felüljön arra az átkozott repülőre. Nem akarom, hogy elszakadjon tőlem. De azzal is tisztában vagyok, hogy itt sem maradhat.
- Felöltözöm - bújik ki a karomból.
Én még percekig heverek a puha szőnyegen, ahol alig pár perce szeretkeztünk. Olyan vagyok akár egy kamasz mellette. Mindig kívánom, állandóan simogatni és csókolni akarom, de most…
Ez volt az utolsó. Nincs tovább. Nézem, ahogy meztelenül bebotorkál a fürdőbe. Szívem szerint utána mennék, hogy még egyszer vele lehessek, hogy láthassam az arcát miközben elélvez, hogy még egyszer egybe forrhassunk, hogy halljam a nyögését, érezzem ahogy a körmével végigszánt a hátamon, de mégis mozdulatlan maradok. Az utóbbi másfél napba nem csináltunk semmi mást. Tudat alatt a szexel próbáltam maradásra bírni. Abban bíztam, hogy ha állandóan eljuttatom a csillagokig, akkor velem marad, ha másért nem is, de legalább ezért.
Lassan emelkedek fel, hogy felöltözzek én is. Mikor Lia kilép a fürdőből, frissen és üdén, egy szál farmerben és pólóban belém hasít a fájdalom és ugyan ebben a pillanatban megszólal a csengő. Lia az ajtóra kapja a tekintetét aztán rám. Biztatóan mosolygok rá. Bízom benne, hogy az az idióta áll a küszöbön és nem okoz neki csalódást, nem hagyja, hogy köszönés nélkül menjen el.
Lassan nyitja ki a fekete hajú démon az ajtót, de szerencsére jó volt a megérzésem. Conor áll ott. Látom, hogy fájdalmas grimaszba torzul az arca mikor meglátja a csomagokat, aztán összeszedi magát. Mire egyet pislogok szorosan ölelik egymást. Hogy zavar-e? Igen. Féltékeny vagyok pedig tudom, hogy nincs rá se jogom, se okom. De az a kétségbeesett görcsös ölelés amivel összekapaszkodnak, fájdalmat okoz. Fáj, hogy így ölel mást is még akkor is ha tudom, hogy nem érez iránta többet csak barátságot. Fáj, hogy én még ennyit sem jelentek neki.
Minden eltompul, látom, hogy mozog a szájuk, de nem hallom mit mondanak. Csak erre az emésztő fájdalomra tudok koncentrálni, ami úgy érzem meg fog ölni.
Nem akarom elengedni. Nem és nem. Velem kéne, hogy maradjon… Csak még egy kicsit. Csak még egy napot, egy hetet, egy hónapot. Tök mindegy mennyi időt, de velem legyen. A gyomrom borsónyira zsugorodik össze mikor látom, hogy felveszi a csizmáját. Tudom, hogy nekem is öltöznöm kell. Megígértem, hogy kikísérem a reptérre.
- Vigyázz rá - veregeti meg a vállam Conor, mire némán bólintok.
- Te nem jössz velünk? - hallom meg Lia csalódott és szomorú hangját a hátunk mögül.
- Nem bírnám végignézni, ahogy elmész kiscica - simogatja meg Conor az arcát, míg én bekötöm a bakancsom.
Felkapom a bőröndöket és elindulok a taxi felé, ami lent vár minket. Conor is jön velünk, hogy még egy ölelést, még egy ígéretet miszerint Lia hívni fogja, még egy puszit bezsebeljen, aztán már a kocsiban ülünk. Conor tenyere az ablakra tapad, mire Lia is odateszi a sajátját. Az autó elindul én pedig nézem őt. Egyetlen könnycsepp gurul ki a szeme sarkából, amit azonnal letöröl. Nála erősebb emberrel még életemben nem találkoztam. Csodálom, hogy nem gyengül el, hogy nem sír, de azért így is érzem a fájdalmát. A karomba húzom, simogatom és puszilgatom, mélyeket szippantok az illatából, cirógatom a puha bőrét, gyűjtöm az emlékeket. A fél életem odaadnám, ha most a fejébe láthatnék, a lelkem pedig kérdés nélkül eladnám az ördögnek, ha itt tarthatnám magam mellett örökre.

- Hát ennyi volt - suttogja szomorúan mikor bemondják, hogy felszállhat a Párizsba tartó gépre.
- Miért pont Franciaország? - kérdezek rá hirtelen, mire elmosolyodik.
- Van ott egy kis dolgom. De nem leszek ott sokat, csak egy napot, aztán hazamegyek, New Yorkba - húzza el a száját.
- Oké - suttogom halkan. Szívem szerint térdre vetném magam előtte és könyörögnék, hogy maradjon, de nem teszem. Hogy is tehetném?
- Akkor én most megyek - simít végig az arcomon, majd sarkon fordul, de azonnal elkapom a csuklóját. Nem engedhetem el búcsúcsók nélkül. Kétségbeesetten veszem birtokba az ajkait miközben olyan erővel szorítom magamhoz, hogy egy papírlapot se tudnának közénk tuszkolni. Érzem a szíve dobbanását a mellkasomon miközben szinte felfaljuk egymást. Tompán hallom, hogy másodszorra is beszállásra szólítják fel az utasokat, de nem bírom elengedni. Nem megy. Görcsösen kapaszkodok belé egészen addig míg a mellkasomra nem teszi a tenyerét és finoman el nem tol magától.
- Kérj meg, hogy maradjak - suttogja. A szemei is könyörögnek, azért az egy szóért, de kijózanodok. Talán ő is látja ezt rajtam, ezért folytatja. - Csak mondd ki, hogy szeretnéd és én itt maradok, esküszöm - nyög fel.
- Menned kell, kulta - felelem higgadtan és elengedem a derekát, amit eddig szorosan öleltem. - Indulj - szólok rá.
Látom a tekintetében a csalódást, a fájdalmat, talán pár könnycsepp is csillog a gyönyörű zöldeskék szempárban, de nem szól egy szót sem többet csak némán bólint, megfordul és elindul. Nem néz hátra, nem csinál semmit, csak átadja a jegyét, aztán elnyeli a folyosó és a tömeg. Ordítani tudnék, de csak állok némán, zsebre tett kézzel miközben átkozom magam. Nézem, ahogy felszáll a gépe, nem tudok megmozdulni. Lassan tudatosul bennem, hogy soha többé nem látom, soha többé nem érinthetem meg és ez mind az én hibám. Hisz nem tettem semmit, hogy megállítsam. Csak álltam és hagytam, hogy kisétáljon az életemből.

Szeretni és elengedni. Szeretni és eltávolodni attól akit szeretünk. Szeretni és beleőrülni. Szeretni és áltatni… Szeretni és… A szeretet bonyolult. Néha hiábavaló, néha fáj, néha bármit feláldoznánk érte, néha megrémülünk tőle, néha gyűlöljük, hogy szeretünk. Néha pedig… Néha pedig letagadjuk, mert azt hisszük úgy könnyebb lesz. Néha nem mondjuk ki és akkor talán ezzel követjük el a legnagyobb hibát. Néha nem lehetünk biztosak abban, hogy viszont szeretnek minket, néha még abban sem, hogy mi szeretünk-e. Sosincs garancia semmire. Hogy is lehetne így jó döntést hozni?