A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2011. június 1., szerda

7. Ellentét

„Soha ne kérj bocsánatot! Az a gyengeség jele.”


- Niko - bökdös meg Brandon mire észhez térek és kérdőn nézek rá. - Menj be. Ez az egész a te sarad neked kell rendbe hozni - magyarázza.
- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül. Hogy is juthat ilyen ostobaság az eszükbe? Én nem hunyászkodom meg előtte. Visszatérek a bámulásához. Csodálatos és lenyűgöző. Kívülről. Belülről maga az ördög. Annyira hasonlít rám. Ugyan olyan lángon ég, ugyan olyan temperamentumos, makacs, forró és önfejű. Sose találkoztam még hozzá fogható nővel. Ámulatba ejt. És az az éjszaka, amit együtt töltöttünk. Nem tudom kiverni a fejemből. Odaadó kis vadmacska. Még most is látszik a körme nyoma a bőrömön. Hatással van rám. Ha nem lenne Leena… Kár ezen gondolkozni, mert van. És ő a párom még akkor is ha már nincs rám olyan hatással, mint régen. Sőt ha jobban belegondolok már semmilyen hatással nincs rám. Engem, az örök féltékenyt már az sem hatja meg, hogy más ágyában is hentereg. Mindent tudok róla. Nyitott könyv lett, már nincs mit felfedeznem. Viszont ezzel együtt biztonságos ponttá is vált. Hozzá bármikor mehetek, ő a védelmi hálóm, ami megtart ha zuhannék. Nem hagyom el senkiért hisz az évek és az élet összeköt minket így is. Nem tudok már csodálattal nézni rá. A társam és ennyi.
De Lia. Igen, ő felkavar és megszédít. Pillanatok alatt el tudom veszíteni mellette a fejem. Annyira különleges. Kihívást jelent. Még soha egy nő sem mert így beszélni velem. Más mint a többiek. Nem fél tőlem, nem csöpög, nem olvad el ha ránézek, nem hódol be, nem színlel, kiabál velem, pimaszkodik és elküld a fenébe. Bezzeg mikor alszik. Ártatlannak tűnik, védtelennek, egy igazi csodának. Ha a száz méteres körzetembe kerül egyszerűen beindul a kémia és a telepátia. Ösztönösen tudom, hogy ott van. Ilyet se éreztem még soha. Észbontó.
Talán azért van az egész, mert pont olyan, mint a zsánerem. Nőies, szexi, izgalmas és még sorolhatnám.
Csak állok és bámulom, míg Aleksi be nem kúszik a képbe. Ő meg mit keres ott? Feldúltan fordulok hátra.
- Reménykedjünk - gyújt rá Jari miközben sűrűn befelé tekintget. A mondat feléről valószínűleg lemaradtam bámészkodás közben.
- Miért pont Aleksi? Ő még egy pókot se tudna meggyőzni arról, hogy nyolc lába van - horkanok fel.
- Fogd be Niko - csattan fel Mika mire kikerekednek a szemeim. - Ha már te nem vagy hajlandó bocsánatot kérni és követként bemenni a fehér zászlóval, akkor ne szólj bele. Aleksi bevállalta és kész. Bízzunk benne, hogy meg tudja puhítani. Szükségünk van rá - nyög fel, majd ő is elővesz egy cigit.
Feszülten pislogunk befelé és várunk. Lia érdeklődve figyel miután Aleksi kihúzza a vele szemben lévő szabad széket ezzel felhívva magára a figyelmet. Feldúltan magyaráz a szöszinek, iszik a poharából, rágyújt, oldalra biccentett fejjel hallgatja Aleksi mondandóját. Ezerféle érzelem suhan át a gyönyörű arcán, majd felénk fordítja a fejét. A tekintetünk találkozik. Dühös rám. Nagyon dühös. A szemei villámokat szórnak felém. Ha szemmel ölni lehetne, most holtan esnék össze. Ismét visszafordul Aleksi felé és mondd neki valamit. Miért is nem tanultam meg szájról olvasni? Fogalmam sincs miről beszélgethetnek. A pohara tartalma elfogy, magához inti a pincért, akivel nyíltan kikezd. Ezek most komolyan az orrom előtt flörtölnek? Féltékeny vagyok. Tudom, hogy baromság, hogy semmi közöm hozzá és ahhoz sem amit tesz, de nem bírom elviselni, ahogy arra a seggfejre mosolyog. Szinte hallom, ahogy érzéki hangon búgja el neki mit is szeretne. Kicsi hiányzik ahhoz, hogy berobbanjak a pubba és puszta kézzel gyilkoljam le azt a vadbarmot, aki az én kiszemeltemmel szemez. Utálom ha valaki kikezd azzal, aki az enyém. Miért érzem úgy, hogy Lia az enyém? Fogalmam sincs, de nekem adta magát két napja. Hozzám tartozik és kész. A nyakán ott virít a jelem. Hát nem veszi észre ez a barom?

És, hogy mi történik odabent? Forr az indulat…

- Nem érdekel Aleksi. Vagy ő jön be, vagy húzzatok a francba és hagyjatok engem békén végleg. Felejtsetek el - szűröm a szavakat a fogaim közt.
- Niko nem fog bejönni - nyög fel a szöszi.
- Akkor szia - integetek neki.
- Ne legyél már ilyen makacs. Csak gyere velünk. Katja főz, iszogatunk kicsit, leengedünk és megbeszéljük a dolgokat - sóhajt fel.
- Nem megyek veletek sehová, mert nincs mit megbeszélnünk. Niko egy öntelt fasz, nem kérek belőle többet köszönöm - sziszegem idegesen. Hát nem lehet felfogni, hogy a nem az NEMET jelent? Hol élnek ezek? Nagyon nem egy nyelvet beszélünk úgy érzem.
- Rendben - bólint. - Akkor… Nem tudom - áll fel majd tanácstalan pillantást vet kifelé. Én is az üvegfal másik végén álló csoportosulásra nézek. Idegesek, félve pillantgatnak befelé, de mikor Aleksi nemet int a fejével, mind csalódottnak tűnnek. Nikot nem látom sehol, viszont a kint állók összedugják a fejüket. Valamiről nagyon élénken diskurálnak. Feldúltak. Mad erősen gesztikulál miközben magyaráz és az egyik irányba mered egy fél pillanatra majd újra beszélni kezd.
- Szia - szólal meg újból Aleksi.
- Szia - mosolygok rá. - És sajnálom, hogy így alakult - teszem hozzá miközben magamra erőltetek egy mosolyt. Rendes srác. Aprót bólint majd elindul kifelé. Nem nézek többé feléjük. Idő közben kiérkezik a következő pohár fröccsöm. Újból becsukom a szemem. Meditálok. Oké nem egy kocsma erre a legalkalmasabb hely, de most muszáj kiüríteni a fejemben kavargó gondolatokat. Hirtelen ráz ki a hideg. Hallom ahogy becsapódik az ajtó. Mire kinyitnám a szemem, hogy megnézzem ki is jön be ilyen lendülettel, még egy hangot felfedezek. A szék amin az előbb még Aleksi ücsörgött felszántja a padlót, majd nyikorogni kezd a rá nehezedő súlytól. Önelégült mosoly kúszik az arcomra amint megérzem az illető egyedi semmihez sem fogható illatát.
- Ne vigyorogj ennyire - sziszegi. - A többiek miatt jöttem csak be.
Még szélesebb lesz a mosolyom a feldúlt hangját hallva. Lassan nyitom ki a szemem, hogy a szemébe tudjak nézni. Én nyertem…
- Nem az a lényeg, hogy miért vagy kiért jöttél be hanem az, hogy itt vagy. Mondd mit szeretnél - somolygok.
- Őszintén kíváncsi vagy arra, hogy mit szeretnék? - Kérdezi indulatosan.
- Igen - bólintok.
- Ki szeretném tekerni a gyönyörű, karcsú és kecses nyakad.
- Ilyen bocsánatkérést se hallottam még - nézek rá felhúzott szemöldökkel.
- Nem is annak szántam - vágja rá, majd a poharamért nyúl és belekortyol. - Mi ez? - Néz rám érdeklődve.
- Fröccs. Az én fröccsöm - nézek rá felháborodva. Hol van az illem? Meg se kérdezte leülhet-e. Most meg csak úgy fogja magát és beleiszik az italomba? Hogy nevelték őt? Jaj nekem.
- Még sose ittam ilyet. De finom - futtatja végig a nyelvét az ajkain miközben elgondolkodó arcot vág. A levegő a tüdőmbe reked. Hogy teheti ezt velem? Úr Isten. Nem kábíthat el megint…
- Hagyjuk a maszlagot - szólok rá türelmetlenül. Kezd idegesíteni, hogy megint terel ahelyett, hogy bocsánatot kérne én pedig bebizonyíthatnám, mennyire nagylelkű is tudok lenni.
- Menjünk - néz mélyen a szemembe. Ez az egy szó parancsnak tűnik. Megint érzem, hogy elönt a düh.
- Te meghibbantál? Nem megyek veled sehová. Elegem van - köpöm felé a szavakat miközben az öngyújtóm az asztalra csapom. Minden szempár a pubban rám szegeződik, de nem érdekelnek.
- Nyugi - lágyul el a tekintete. - Nem veszekedni jöttem. A fiúk szeretnék ha te is jönnél velünk ma bulizni - búgja halk érzéki hangon. De megint csak nem tud hatni rám. Túlságosan elöntött már az indulat.
- Kérj bocsánatot, valld be, hogy egy önelégült pöcs vagy - dőlök hátra ingerülten, a karjaim összefonom a mellkasom előtt és várakozva nézek rá.
- Túl sokat kérsz kulta - mosolyog rám. A szemei villognak. Gyönyörűek…
- Akkor pedig menj a francba - sziszegem előre hajolva.
- Gyere velem Aleksiékhez. A fiúknak sokat jelentene. Kellesz nekik - suttogja halkan.
- És neked? Neked is kellek? Neked is sokat jelentene ha ott lennék? - kérdezek rá miközben érzem, hogy megvillannak az én szemeim is. A fejem önkéntelenül is oldalra biccentem, érdeklődve várom a válaszát.
- Ha ezekre a kérdésekre igennel felelnék, akkor bevallanám, hogy nélküled nem leszünk kész. Beismerném, hogy jó vagy abban amit csinálsz, hogy szükségem van rád nekem is. Ezt ne várd tőlem kulta - csóválja meg a fejét majd egy fél pillanatra lehunyja a szemeit, hogy aztán újból összekapcsolja a pillantásunk.
- Akkor te se várd el tőlem, hogy úgy táncoljak, ahogy te fütyülsz. Azt hiszed, hogy belibegsz ide, én a bugyimba olvadok egyetlen mosolyodtól és hűségesen követlek akár egy kiskutya? Mert ha így gondolod mellélőttél nagyon - mondom magamhoz képest egész higgadtan.
- És ha kimondom a varázsszót? - húzza fel kérdőn a szemöldökét. Összezavar.
- Mi a varázsszó? - Nézek rá értetlenül.
- Kérlek - búgja felém. A szemei mosolyognak, én pedig mégis majdnem elolvadok.
- Mire kérsz? - Vigyorgok rá gonoszul.
- Ne feszítsd túl a húrt kulta - szól rám határozottan.
- Mondd ki - suttogom érzékien.
- Jól van - sóhajt fel kicsit idegesen. - Gyere velünk vacsorázni, holnap pedig segíts a dalszerzésben. Kérlek szépen - néz mélyen a szemembe. Látom rajta, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz neki kimondani a szavakat. Ismét nyertem. Oké, nem így terveztem a dolgot, de ez is megfelel. Ki nem mondta ugyan, hogy kellek neki és szüksége van rám, hogy jó szövegíró vagyok, ő pedig egy bunkó és lényegében bocsánatot se kért, de ezzel is sikerül megpuhítania.
- Rendben. De az italom te fizeted - mosolygok rá önelégülten mire ő is elvigyorogja magát és fejcsóválva int a pincérnek. Míg én elpakolom az asztalon heverő cuccaim, ő fizet. Meglepődök mikor mögém áll, kihúzza a székem, felsegíti a kabátom, majd magától értetődő természetességgel megfogja a kezem, összefűzi az ujjainkat és így vezet ki a pubból. Az ajtót is kinyitja előttem. Mintha egy igazi úriember lenne. De nem az.
- Hála Istennek - sóhajt fel Brandon és Jari egyszerre. Mika vigyorogva próbál magához ölelni, de Niko nem engedi. Szorosan fogja a kezem így csak egy suta ölelésre futja.
- Mehetünk? - Vigyorog Mad.
- Éhes vagy mi? - Löki Brandon oldalba röhögve.
- Katja főztjére mindig éhezem. Aleksi egy mázlista - néz az említettre jelentőségteljesen, aki büszkén mosolyog.
- Gyertek - int a vendéglátónk.
Mi pedig követjük. Niko nem enged tíz centinél távolabb magától. Fogja a kezem, mintha egy pár lennénk, mintha így akarná kifejezni az összetartozásunk. Pedig semmi közünk a másikhoz. Nem igazán tudok napirendre térni a dolgok felett. Ki nem állhatom, idegesít, cseppet sem vagyok jó véleménnyel róla, mégis hat rám a belőle áradó kisugárzás és ismét megadom magam. Nem akarok eltávolodni tőle, hagyom, hogy fogja a kezem, nem ellenkezem. Bosszant, hogy ennyire tud irányítani ha nem figyelek eléggé, ha nem összpontosítok. Be tud vonni pillanatok alatt a bűvkörébe. Fenébe… Miért nem tudok ellenállni neki? Hogy tud levenni egyetlen pillantásával, mosolyával, mondatával a lábamról? Ennek így nagyon nem lesz jó vége.
Meglepődök mikor buszra szállunk, de nem szólok egy szót sem. Némán követem őket. Niko az ölébe húz mikor leülünk. A karjait óvatosan, de mégis határozottan fonja a derekam köré. Átkulcsolom én is a nyakát. Annyira ösztönös a mozdulat, mintha mindig így ücsörögnénk, mintha mindennapos dolog lenne, mintha nem akartuk volna meggyilkolni egymást egész nap. Hallom, hogy a fiúk beszélgetnek, nevetgélnek, de a szavak értelme nem jut el a tudatomig. Csak azt veszem már észre, hogy felállnak. Én is feltápászkodom a zöldszemű öléből, aki megint megfogja a kezem. A belváros közelében vagyunk azt hiszem. Kisebb társasházak állnak össze-vissza, kerttel, játszótérrel, körbekerítve. Az egyik kapun besétálunk majd egy sárgára mázolt házba lépünk be. Az általam látott lakásokhoz képest tökéletesen tiszta lépcsőház fogad. A másodikon csak két ajtó van, egymással szemben. Aleksi szenved egy picit a kulccsal, de nincs is szükség rá. Katja, mintha az ajtó másik végén állt volna eddig, türelmetlenül, arra várva, hogy megérkezzünk, feltépi az ajtót és a szöszi nyakába veti magát. Mit ne mondjak ilyen lelkes üdvözlést még nem láttam. Aleksi azonnal az ölébe kapja becipeli a lakásba a falnak dönti és szenvedélyesen megcsókolja. Nem zavartatják magukat, mintha itt se lennénk.
- Na, de fiatalok - köszörüli meg a torkát Jari nevetve.
- Szobára - kuncog fel Mika is.
- De csak miután adtál enni Katja - teszi hozzá Mad. Persze a fülük botját se mozgatják.
Nem várjuk meg míg behívnak minket. A fiúk otthonosan mozognak, lerúgják a cipőjüket, felakasztják a kabátjukat, miközben Aleksi és Katja tovább csókolóznak. Nem bírom levenni róluk a szemem. Ezek most tényleg ennyire szerelmesnek hiszik magukat? Ó anyám, hova jöttem. Undorító rózsaszín köd van körülöttük, amit még szabad szemmel is látni lehet. Hol van a vattacukor felhő? Komolyan már csak a rózsaszín cukormáz hiányzik. Basszus. Niko finoman ránt rajtam egyet, így mi is a küszöbön belülre kerülünk.
- Nemrég házasodtak össze - suttogja halkan, hogy meg ne zavarja a még mindig enyelgő párocskát. - Bár előtte is ilyen hevesen estek egymásnak - mosolyodik el a párosukat nézve. Én is leveszem a csizmám, mosolyogva veszem tudomásul, hogy Niko nem csak fel, de le is segíti rólam a kabátot. - Gyere, hagyjuk őket egy kicsit - mosolyog rám és ismét kézen fogva vonszol maga után.
A fiúk elfoglalják az egész nappalit. Simán felteszik a lábukat az asztalra. Brandon még a hűtőbe is bemászik, hogy sörhöz juttassa a társaságot.
A lakás meglepő módon, világos, meleg, otthonos és barátságos. Niko házának tökéletes ellentéte. A falak krémszínűek, a parketta aranybarna, óriási hófehér szőnyeg áll a nappali közepén. Tökéletesen illik a fekete bőrkanapéhoz és szekrénysorhoz. Katja és Aleksi képei a falon lógnak. Van egy fotó az esküvőjükről, a bandáról, egy-egy a legény és lánybúcsúról, és volt még egy, amin ketten ültek a tó partján, szerelmesen csillogó tekintettel, egymást átölelve. Olyan idegen ez az egész. Igazi szerelmi fészek az egész lakás. Bár van egy tippem, hogy Katja volt a lakberendező. Nem bírom elképzelni egy rock banda gitárosáról, hogy a bútortologatáson kívül bármit is csinált.
- Katja, te még nem főztél? - hördül fel Mad mikor végignéz a konyhapulton, a tűzhelyen. Ezek szerint éhes és a hűtőben sem talált semmit.
- Szálljatok már ki egymás szájából - röhög fel Niko miközben lehuppan a kanapéra és vigyorogva néz a szerelmespárra. Nagyon lassan válnak el egymástól. Aleksi még egy utolsó puszit nyom a felesége szájára, majd óvatosan leteszi a földre. Szó szerint elvesznek egymás tekintetében. Úgy vigyorognak, mintha beszívtak volna. Aleksi óvatosan végigsimít Katja arcán, majd eláll az útjából és eltűnik a folyosón. A lány a föld felett lebegve indul meg felénk.
- Bocsi - néz ránk szemérmesen, amitől még én is elnevetem magam. Az előbb nem volt szégyenlős, pedig majdnem a szemünk láttára szeretkeztek.
- Éhesek vagyunk - zengi Mad.
- Kínait csinálok, de az csak frissen jó mackó - néz ellágyulva a hatalmas pasira Katja miközben a konyhába lépked. - Brandon mássz ki a hűtőből, a teraszon van sör és vodka - pirít a még mindig kutakodó srácra, aki duzzogva csukja be a hűtő ajtaját és kivonul a teraszra.
- Siess baby - nyom Mad egy puszit Katja arcára, aki elneveti magát és hatalmas serpenyőket vesz elő a szekrényből.
Úgy tűnik a sör és a vodka szavak, különleges varázsigének minősülnek. A fiúk felállnak és kivonulnak a teraszra egytől egyig. Aleksi is előbukkan, kényelmes otthoni cuccba, összekötött hajjal. Hátulról átöleli Katjat, majd egy puszit nyom a vállára.
- Segítsek? - Kérdezi fájdalmas hangon.
- Menj te is a többiekhez, boldogulok - mosolyog rá a felesége.
- Szeretlek - búgja Aleksi majd már ott sincs.
Niko és én még mindig a kanapén ülünk, ő feltápászkodik és a kezem után nyúl.
- Jössz? - Mosolyog rám.
- Nem - csóválom meg a fejem. - Segítek főzni - állok fel. Oké bevallom elég béna vagyok a konyhában, de talán a zöldségszeletelést még rám lehet bízni.
- Helyes! A nőnek a konyhában a helye, míg az ura kint sörözik és beszélget a haverjaival - vigyorog rám mire hasba vágom.
- A jó… - kezdek bele a szitkozódásba, de megint olyat tesz, amire nem számítok. Magához ránt, szorosan átöleli a derekam és szédületes csókot nyom az ajkaimra. Ez most komoly? Hogy csinálja? A levegő a tüdőmbe reked és megbénulok. El akarom lökni magamtól, de kezeim fellázadnak ellenem és ahelyett, hogy eltaszítanák a testét, közelebb húzzák. Nem csókolok vissza azonnal, de ő kitartónak bizonyul, türelmetlenül ostromolja a szám, kóstolgatja az ajkaim, az ujjai pedig a derekam cirógatják. Annyira finom és édes, hogy önkéntelenül is szabad utat engedek neki. Belemosolyog a csókunkba, miközben a nyelvével a számba hatol és szédítően összefonódik az enyémmel. Szenvedélyes, kissé talán vad mégis érzéki és gyengéd tánc veszi kezdetét. Már arra sem emlékszem miért ütöttem meg, csak a csókjára tudok koncentrálni. Az ízére, az illatára. Elvesztem a fejem a közelében. Lassan enged el.
- Úgy látom szelídíthető vagy kulta - mosolyog rám beképzelten.
- Öntelt hólyag - suttogom a szemébe nézve miközben megpróbálok ismét magamhoz térni. A mosolyt sajnos nem sikerül levakarni az arcomról. Tovább vigyorog, végigsimít a vállamon, az egyik arcomba lógó tincset az ujjai köré csavarja és megint közelebb húz magához. A szemeinek nem tudok ismét ellenállni. Utálom ezt a hipnotikus tekintetet. Újabb puszit nyom a számra, ami valószínűleg ismét csókká fajulna, ha Mika nem lenne olyan kedves, hogy fütyülni kezdjen, amivel a többiek figyelmét is felhívja a párosunkra. A hangos kurjongatás a nézőközönségtől szétválaszt minket. Niko kivonul a többiekhez én pedig Katjahoz sétálok.
- Mit segítsek? - Kérdezem halkan. Még mindig valahol máshol járok.
- Menj csak nyugodtan te is a fiúkhoz. Tényleg elboldogulok - mosolyog rám a válla felett, miközben a hagymát szeleteli.
- Mára sok volt a srácokból - sóhajtok fel. - Inkább itt maradnék - lépek mellé. Felkuncog a mondatom után.
- Megértem. Hozzájuk lehet amúgy szokni. De nagyon idegesítőek tudnak lenni néha. Mint egy csapat nagyra nőtt, hiperaktív gyerek - csóválja meg a fejét, miközben rendíthetetlenül vigyorog. A hangján is érződik, hogy imádja az egész bandát. - Kiborítottak igaz? - Néz rám.
- Nem is kicsit - bólintok.
- Oké, akkor képzeld valamelyik fiút a csirkemell helyére és trancsírozd fel - tol elém egy tálcát nevetve, amin a hús pihen. Késsel és vágódeszkával kiszolgálom magam. Niko lesz a csirke helyén. Apró cafatokra vágom. Bárcsak vele is megtehetném büntetlenül.
- Amúgy hogy-hogy velük vagy? - kérdezi halkan. - Mikor elrohantál, azt hittem soha többet nem látunk. Bár ha jobban belegondolok, ahogy Niko utánad loholt… Végül is számítani lehetett rá - kuncog fel.
- Véletlenül akadtunk össze megint. Én segítek nekik dalt írni, hogy kész legyenek a lemezzel. Csak a munka miatt találkoztunk újra - magyarázom.
- Értem. Szóval te vagy a buta csitri, aki bele akar piszkálni a dalokba - bólogat. - Tegnap egész nap ezen hisztizett Niko. Azt hittem kinyírja majd azt, akit a nyakára küldtek. De ahogy látom megúsztad élve - néz rám jelentőségteljesen.
- Meg akartuk ma többször is gyilkolni egymást, ne aggódj - mosolyodok el.
- Nem könnyű vele. Sőt semelyikükkel sem az, de Niko a legbonyolultabb eset. Hihetetlenül arrogáns, hideg és bunkó tud lenni, de ha jobban megismered akkor rájössz, hogy nagyon érzékeny és vicces - somolyog. - Csak nehéz kezelni. Elég szeszélyes a természete.
- Észrevettem, hogy nem egyszerű vele - mosolyodok el. - De nem áll szándékomban jobban megismerni. Lehet, hogy jövő héten már másik városban leszek - magyarázom. Kimondva nem is hülyeség. Talán tényleg ideje tovább állnom. De hova? Valami melegebb helyre ez biztos. Majd a reptéren eldöntöm. Csak be kell előbb fejezni a munkát, amit az apám rám bízott.
- Hát nem a stúdióban dolgozol? - kerekednek ki Katja szemei.
- Nem, dehogy - csóválom meg a fejem. - Még csak az kéne. Az egyik ismerősöm kért, meg, hogy ha már úgyis itt vagyok, segítsek - nem áll szándékomban beavatni, hogy a stúdió egy része az apám tulajdona és ő parancsolt rám, hogy toljam be a hátsóm, nehogy pénzt bukjon.
- Szóval nem vagy hivatásos dalszövegíró - állapítja meg.
- Nem, nem vagyok az.
- Akkor mivel foglalkozol?
- Keresem önmagam - kacagok fel mire ő is elmosolyodik.
- És azt tudod már, hogy mi leszel ha nagy leszel? - Kíváncsiskodik.
- Fogalmam sincs - csóválom meg a fejem. - De majd alakul - vigyorgok rá. - Miért te mit dolgozol?
- Az év nagy részében a fiúkkal vagyok - bök a srácok felé a fejével. - Amúgy egy galéria ügyeit intézem. Szeretem csinálni és így van saját keresetem, úgy gazdálkodok az időmmel, ahogy szeretnék. Telefonon el tudom intézni a dolgok nagy részét, így Aleksivel mehetek a turnékra. Rosszul viseli ha nem vagyok mellette.
- Hogy jöttetek össze? - kíváncsiskodom. Látom, hogy szívesen beszél magukról, a kapcsolatukról.
- Egy rock koncerten találkoztunk először. Micsoda meglepetés mi? - kacag fel miközben mindkét serpenyőbe beledobálja a hozzávalókat és elkezdi pirítani a húst a hagymával. Ennyi emberre mondjuk nem csodálom, hogy két woknyi kaját főz… - Aztán csak úgy alakultak a dolgok. A barátnőmmel mentünk, de lekéstük a kezdést így csak a terem végéből hallgattuk a zenét eleinte. Aztán ő elrobogott mellettem és véletlenül meglökött. Majdnem elestem. Aleksi pedig teljesen megszeppent vagy ezerszer bocsánatot kért és csak nagy nehezen vette rá magát a távozásra. Onnan pedig már minden simán ment. Mi jól éreztük magunkat, ő pedig le nem vette rólam a szemét. Néha-néha én is felé pillantottam és megeresztettem egy mosolyt. Bevallom már akkor belezúgtam, pedig még a nevét se tudtam. Mikor a kedvenc számunk felhangzott a barátnőmmel visítva furakodtunk be a tömegbe. Ott tomboltunk és arra lettem figyelmes, hogy két kar simul a derekamra. Hátrafordultam, hogy felpofozzam az engem taperoló bunkót, de elkövetem azt a hibát, hogy a szemébe néztem. Abban a pillanatban végem volt, akárcsak a mesékben. Tudod ez olyan érzés, hogy beindulnak az ösztöneid, felgyorsul a szívverésed, kikapcsol az agyad és tudod, hogy ő az. Rá vártál egész életedben. Nem néztek minket hülyének… Rockra lassúztunk összebújva, aztán megcsókolt. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk - mosolyog.
- És, hogy bírod? - kacagok fel az arcát látva. Mint aki visszarepült a múltba és nehezére esik visszatérni a jelenbe.
- Aleksit? Jól. Ő az életem. Nem is tudom mihez kezdenék nélküle. Bár nem mindig könnyű. Zenész a szentem - csóválja meg a fejét nevetve. - Turnék, stúdiózás, próbák, koncertek, tini lányok, sajtó, parádézás. Őrült egy élet ez, de tudtam mire vállalkozom.
Tovább kérdezősködöm. Beszél a bandáról, a turnékról, miközben készül a vacsora. Mad rendre bejön sürgetni minket egészen addig, míg Katjanál el nem szakad a húr és fakanállal ki nem kergeti a konyhából. Nevetve nézek rájuk. Az apró lány tíz év börtönt fenyegeti. Elég muris. Mad morogva megy vissza a fiúkhoz. A csengő időközben megszólal. Katja fülig érő mosollyal megy ajtót nyitni.
- Kiscica - hallok meg egy hangot a hátam mögött miközben a rizst kevergetem.
- Conor - döbbenek le, majd a fakanalat eldobva a nyakába vetem magam. A levegőben kétszer is megpörget majd hatalmas puszit nyom a homlokomra. - Hogy kerülsz te ide? - Nézek rá mosolyogva.
- Mika felhívta Launot, aki épp velem volt. Mondta, hogy te is itt vagy, szóval jöttem kajálni. Katja amúgy is jól főz - szippant mélyet a levegőből, amiben a fűszerek illata keveredik. - Van egy tippem, hogy jól jön a felmentő sereg - pillant a teraszajtó felé.
- Ne tudd meg - sóhajtok fel majd a mellkasához bújok. Örülök annak, hogy itt van. Mellette úgy érzem biztonságban vagyok.
- Zavarok? - hallom meg Niko dühös hangját.
- Nem, miért zavarnál? - lép elé Conor mosolyogva, majd kezet fognak. - Kimegyek üdvözlöm a többieket is - mosolyog rám, majd puszit dob felém. Vigyorogva csóválom meg a fejem, de csak azért is elkapom a csókot. Niko már nem láthatja, hogy a teraszajtóból rám kacsint. Gyilkos pillantásokkal méreget, majd lassan közelebb jön.
- Mintha a bátyád lenne… - horkan fel.
- Most meg mi bajod van? - nézek rá értetlenül.
- Lefeküdtél már vele? - szegezi nekem a kérdést.
- Mi van? - kerekednek ki a szemeim.
- Jól hallottad. Válaszolj - sziszegi miközben a konyhapult és a teste közé szorít.
- Jézusom Niko - nézek rá ledöbbenve. Most komolyan megint féltékeny?
- Ne Jézusom Nikozz itt nekem, hanem mondd meg az igazat - csattan fel.
- Mégis mi a frász közöd van hozzá? De ha ennyire tudni akarod, nem feküdtem le Conorral és nem is áll szándékomban, mert, mint már mondtam olyan, mintha a testvérem lenne - sziszegem dühösen.
- Akkor mi volt itt az előbbi jelenet? Ha? Magyarázd meg - vágja dühösen a képembe.
- Semmi közöd nincs hozzá - kiabálok rá. - Tűnj az utamból - lökök rajta egyet, amitől megtántorodik, hisz nem számít rá. Két lépést se tudok viszont menni, elkapja a csuklóm és erőszakosan perdít magával szembe.
- Az enyém vagy - sziszegi.
- A frászkarikát. Nem vagyok a tulajdonod - szűröm a szavakat a fogaim közt.
- Ajjaj… Itt balhé lesz - hallom meg Launo hangját.

Dráma, dráma, dráma. Avagy vígjáték? Esetleg tragikomédia? Nem lényeg. Na, de hol van a vége? Ez már fontosabb? Nem hiszem. Csaták, csókok, csattanók. Ez is lehetett volna a cím úgy látom. De hol marad a happy end? Vagy inkább csak deppi endre számítsunk? Oh, jaj szegény fejünknek. Miért nem Shakespeare írja ezt a művet? Akkor legalább tudnánk mire számítsunk. Egy kis méreg, egy kis kardba dőlés, őrült viszály. Mindig ugyan az a sztori. Sajnos az író nem Shakespeare, csak egy bolond nőszemély ki karóba húzza a szereplőit, hogy vért könnyezzenek újra a szerelmes szívű ifjak. Vagy talán nem is szerelmesek, csak ifjak? De mi van, ha a lelkük már vén, mint az országút? Tudjuk még csavarni a szálakat? A tippeket szeretettel várom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése