A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2011. június 18., szombat

13. Randevú

18+

„Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.”


Elmegy. Tudom. A legelső perctől kezdve tudom, hogy egy szép napon fogja magát és kisétál az életemből, aztán pedig soha többé nem látom. Ebbe eddig viszont nem gondoltam bele. Még itt van ugyan mellettem, de már most érzem a hiányát. Ez az átkozott vonzalom, amit iránta érzek elmezavart okoz nálam. Fogalmam sincs miért, de jól érzem magam vele.
- Hazamegyek - suttogja, mire azonnal észbe kapok.
- Mi? Nem! - pattanok fel és elállom az útját.
- Minek maradjak? - néz rám összeráncolt homlokkal. - Már mindent tudok.
- Maradj - nézek rá könyörgően. - Sétálunk egyet, aztán elmehetnénk moziba, kajálni és nem is tudom - sorolom az először eszembe jutó ötleteket.
- Randizni akarsz? - kerekednek ki a szemei, majd elneveti magát. - Te nem vagy normális. Most beszéltük meg, hogy szerelemes vagy valakibe, akit feleségül is fogsz venni és, hogy pár napon belül lelépek végleg. Erre randizni hívsz? - kacag.
- Öhmm… Hát… Szóval… Én… - makogok össze-vissza. Nem találom a helyes kifejezést. - Végül is igen - bólintok jobb híján.
- Ez komoly? - néz rám hitetlenkedve. Látszik rajta, hogy próbálja visszatartani a nevetését.
- Igen - bólintok egy fokkal határozottabban. - Miért is ne randizhatnánk? Vegyük úgy, hogy amíg itt vagy és nem jön vissza Leena, addig…
- Addig hazudunk magunknak és nem veszünk tudomást a tényekről? - fejezi be a mondatom, amin én is elmosolyodom. Persze nem ezt akartam mondani, de rátapintott a lényegre. Imádom, hogy nem köntörfalazik. A szemedbe néz és kimondja, hogy mit gondol. Tényleg kivételes nő.
- Csak pár nap. Te mondtad - mosolyodok el, miközben megfogom a kezét.
- Ez annyira szentimentalista és álmodozó - húzza el a száját, mintha mindentől undorodna amiben érzelmek, mesevilág és romantika van.
- Én is lehetek néha álmodozó, nem? - kacsintok rá.
- Nem nézném ki belőled - vágja rá komolyan.
- Kulta, az élet is álom - cirógatom meg a kézfejét.
- De te nem álmodni, hanem hazudni akarsz - suttogja miközben fürkésző pillantásokkal vizslatja az arcomat.
- Az álom is hazugság. Csak az agyad csalafintasága - felelem. Halk vita ez, de tudom, hogy sok múlik rajta. Ha legyőz, már most kisétál az életemből. Ha nem, akkor még nyerek vele pár napot. De úgy tűnik ebben a pillanatban meglengeti a fehér zászlót némán és megadja magát nekem.
- Megmutatod a várost? - kérdezi vigyorogva.
- Gyere - bólintok, majd kézen fogva nekiindulunk felfedezni Helsinkit.
Igazából nekem már semmi nem számít különlegességnek. Itt élek mióta megszülettem, mindent láttam már amit látni lehetett, így fogalmam sincs mi érdekelné őt, egyben biztos vagyok azért. Nem akarom turistaként kezelni.
Az idő is kegyes hozzánk, hihetetlenül melegen süt a Nap, ebből pedig egy dolog következik, fagyizni fogunk. A hideg gombócokat nyalogatva, vihogva sétálgatunk a rohanó emberekkel elöntött utcákon. Olyanok vagyunk, mint a kamaszok. Ez rá még úgy, ahogy igaz is. Még húsz éves sincs. Na de én? Mellette tini leszek. Gondtalan, szabad, vidám és hihetetlenül jókedvű. Csak bolyongunk az utcákon össze-vissza, egy-egy kapualjban megállunk csókolózni, aztán tovább haladunk de sosem jutunk túl messzire, ugyanis minden percben csókolni akarom. Az ajkai csokoládé ízűek, én pedig nem tudok betelni velük.
- Fincsi - vigyorog rám egy újabb csók után. A nyelvét finoman végigfuttatja a számon. - Pisztácia - nyámmog, majd egyetlen mozdulattal lejjebb húzza a kezem és lop az én adagomból is.
- Na - nyüszítek miközben a magasba emelem a tölcsért. - Ez az enyém - dorgálom meg nevetve.
- Irigy kutya - nyújtja ki a nyelvét, majd az ujját a csokis finomságba nyomja aztán végighúzza az arcomon a hideg csíkot. Meghökkenve pislogok rá. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy tényleg szemrebbenés nélkül össze mert kenni. Pedig megtette. És nagyon örül magának úgy tűnik. Úgy kacag akár egy eszement, szinte levegőt se kap, a könnyei is kicsordulnak, én meg állok a hátamat a falnak döntve magasba tartott kézzel, amiben a fagylaltom figyel és pislogok rá.
- Ne vágj már ilyen képet - nevet tovább miközben közelebb lép és hozzám simul, aztán a nyelvével takarítja le az édességet rólam.
- Őrült vagy - jelentem ki mosolyogva miközben fél kézzel magamhoz szorítom.
- Ne - tol el magától, mikor meg akarom csókolni és kibontakozik az ölelésemből.
- Mi a baj? - kérdezek rá. Nem értem miért lök el megint. Ha megint valami hülyeség miatt nem csókolhatom meg, én esküszöm, hogy megfojtom.
- Társaságunk akadt azt hiszem - bök az egyik kapualjba a fejével, ahol én is felfedezem azt amit ő. Egy fotós örökíti meg a pillanatot, ami minden valószínűséggel a holnapi lapok hasábjain meg is fog jelenni. Mit ne mondjak kicsit felhúzom magam. Gyűlölöm, hogy mindig a sarkamban van valaki és minden egyes lépésemről képet készít. A hírnév átka, tudom, de akkor is. Még itt is képesek rám találni? Még én se tudom merre akarok menni ezek meg kitalálják előre.
- Elküldöm - indulok meg a pasas felé, aki továbbra is kitartóan kattintgat.
- Ne, hagyd - fogja meg Lia a karom.
- De… - tiltakozok azonnal.
- Nyugi, csak gyere. Ha látja, hogy dühös vagy az még jobban feltüzeli, mert tudja, hogy titkolni valód van - mosolyog rám.
- Te meg honnan tudod ezt? - nézek rá kérdőn, miközben elindulunk egy forgalmasabb hely felé, hátha el tudunk tűnni a pióca szeme elől.
- Ismerek valakit, akit vagy tíz fotós követ mindenhová - húzza el a száját.
- Ki az? - Kíváncsiskodom tovább.
- Az apám - vágja rá, mire megtorpanok.
- Hogy mi van? - kerekednek ki a szemeim.
- Gyere már, ne állj meg - fogja meg a kezem és elkezd húzni maga után.
- Ne terelj! Miért követik az apád a fotósok? - kérdezem kicsit ingerülten.
- Az apám zenész, ugyan úgy, mint te. De nem akarok róla beszélni. Elég ha ennyit tudsz - néz rám jelentőségteljesen.
Értek én a szóból. Nem kérdezek semmit. Bár azért érdekelne, hogy mégis mennyire híres zenész lehet az apja. Valószínűleg eléggé, ha tíz pióca követi mindenhová. Így már mondjuk értem, hogy Lia honnan ért ennyire a zenéhez és kitől örökölte a tehetségét.
Az egész közjátékról elfeledkezem, mikor a parkba érünk. Úgy viselkedik akár egy nagyra nőtt gyerek. Lufit követel és megkapja. Perecet akar, hát veszek neki. Elsétálunk a tengerpartig, sirályokat etetünk, megállunk minden árusnál nézelődni, megkóstoltatom vele a sült lazacszeletet, ami határozottan nem ízlik neki, így az elpusztítása rám marad. Észre se veszem, hogy milyen gyorsan telik az idő. Lassan kezd sötétedni és mi még mindig a parton vagyunk. Lia a korláthoz lépve figyeli a naplementét én pedig mögé állva a vállára támasztom az állam és szorosan magamhoz ölelem. Imádom a bőre illatát, most minden annyira nyugodt és békés. Némán nézzük, ahogy a Nap a horizont alá bukik, aztán ismét útnak indulunk. Megállunk az egyik szupermarketnél. Bevallom úgy érzem, hogy egész tehenet meg bírnék enni, minden probléma nélkül, a hűtőm viszont üres, tehát fel kell tankolni.
- Mit csinálunk este? - kérdez rá mosolyogva, miközben egy csomó epret pakol a kocsiba.
- Filmezünk - vágom rá gondolkodás nélkül.
- Fagyi is kell - vigyorodik el, majd a mélyhűtő pult felé nyargal. Mire kettőt pislogok megpakolva vissza is tér. Nem csak fagyi van nála, hanem chips, cukorka, csokoládé és egy rakás rágcsálnivaló.
- Nálam alszol? - kérdezek rá halkan a pénztár felé haladva és magamban imádkozok, hogy igent mondjon.
- Lehet róla szó, de akkor kell egy fogkefe is - bólint, így szerzünk számára egyet. Fizetés után taxit fogunk és hazáig meg sem állunk. Közösen pakolunk el, majd én nekiállok némi elemózsiát gyártani, ő pedig elmegy zuhanyozni. Teljesen belemerülök a főzőcskézésbe, így rendesen megijedek, mikor a hátamhoz simul és magához ölel. A kezeit a hasamnál összekulcsolja, én pedig azonnal le is higgadok. Mélyet szippantok a friss illatból, ami belőle árad és végigsimítok a kézfején.
- Mit alkotsz? - kérdezi halkan, miközben érzem, hogy lábujjhegyre állva a vállamig tornázza magát, hogy megleshesse a serpenyőben lévő ételt.
- Csak egy kis thai csirkét - mosolyodok el. Olyan régen főztem már valakinek. Lenna alig eszik mostanában valamit, azért, hogy megőrizze az alakját, pedig régen imádta a főztöm. Most is szereti, de ha többet eszik két kanálnál azonnal ki is hányja, nehogy egy grammot is felszedjen. Én pedig ezt nem bírom nézni, inkább nem eszek vele és nem is főzök. De most itt van egy lány aki vidám, mosolyog, él és nevet mindenféle tudatmódosító szer nélkül. Na meg ugye az sem mellékes, hogy a hátamhoz simul, az orrán kiáramló levegő csiklandozza a bőröm, a mellei pedig a lapockáimnak nyomódnak.
- Mit segítsek? - enged el hirtelen.
- Megcsinálod a salátát? - fordulok szembe vele és a dereka után nyúlok, hogy ismét magamhoz ölelhessem.
- Meg - bólint mosolyogva, majd édes csókban forrunk össze. A nyelve gyengéd táncot jár az enyémmel.
- Veszek egy hideg zuhanyt – zihálom, mikor nagy nehezen sikerül elengednem, ugyanis ez a csók is felszítja a vágyaim. Lia persze kinevet, majd egy újabb szájra puszi után elenged és nekiesik a zöldségeknek.

Mire visszaérek ő már a kanapén terpeszkedik és a tv-t kapcsolgatja. Együtt választjuk ki mit nézzünk meg, majd miután a filmet a lejátszóba tettem mellé telepedem, betakarózunk, eszünk és bámuljuk a képernyőt. Olyan hétköznapi és átlagos az egész. Unalmas programnak tűnhetne, de mégsem az. Vele nem. Vele szórakoztató. Teljesen kikapcsolódom, ellazulok. Nem kell most figyelnem minden egyes szavamra, mozdulatomra, mosolyomra. Bátran elengedhetem magam, nem kell takargatnom ki is vagyok igazából. Lehetek egy átlagos srác mellette. Nem kérdez rá, hogy hány lánnyal csináltam még ilyet eddigi életem folyamán, bár akár meg is tehetné. Leena volt az egyetlen, akivel valaha pizsamában filmet néztem. De már vele se műveltünk ilyesmit ezer éve. Most nem rock sztár vagyok, csak egy egyszerű földi halandó. Nincs szükségem maszkra és semmire. Amint megvacsoráztunk előkerülnek az édességek és a chipsek, egy-egy üveg sör, na meg az elmaradhatatlan cigaretta. A fagyit dobozból kanalazzuk egymás szájába, együtt nevetünk a vicces jeleneteken. Furcsán jól érzem magam. Mintha semmi gondom és dolgom nem lenne. Tehát drog és pia nélkül is jól tudom érezni magam… Bevallom ez a tény eléggé megdöbbentő.
Fogalmam sincs hány filmet nézünk meg, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Lia a karomba bújik, aztán szépen lassan elalszik. Nem sok kell, hogy én is teljesen lemerüljek és az álmok mezejére lépjek.

Mikor felébredek minden porcikám fáj. A tv még mindig világít, Lia pedig még mindig alszik a mellkasomon. Elég kacifántos a pozíciónk, ezért óvatosan kibújok alóla, lekapcsolom a tv-t, őt pedig a karomba veszem és felviszem a hálóba. Még nagyon korán van, így én is bebújok mellé a takaró alá. Szorosan a hátához simulok és újra bedobom a szunyát.

Mire magamhoz térek, ő már megint nincs sehol. Csalódottan szusszantok fel. Miért nem tud nyugton maradni? Francba. Miért nem maradt itt mellettem? Megőrülök ettől a nőtől. Hirtelen halk káromkodásra leszek figyelmes. Talán megint szerencsém van. Talán megint csak fürdik… De nem. A hang, mintha a konyhából jönne. Szó szerint kipattanok az ágyból, hogy megnézhessem nem csak képzelődtem-e. A folyosóra lépve isteni süteményillat fogad. És kávé… Tehát itt van. De, hogy sütni is tud… Na ezt nem néztem volna ki belőle. Halkan osonok le hozzá, amint meglátom széles vigyor terül az arcomon. Csak a pólóm van rajta, a haja a feje tetején laza kontyba van összefogva, az ujját pedig a hideg víz alá tartja.
- Picsába - szitkozódik halkan, mire majdnem elnevetem magam.
Körbenézek a konyhában, a pulton két tepsi muffin van, egy kancsó kávé, de ezen kívül minden olyan tiszta, mintha maga a jó tündér járt volna nálam, de persze ez lehetetlen. A jó tündér ebbe a házba, soha nem tenné be a lábát. Rég elfelejtette a házszámom.
Lassan lépkedek mögé, majd szorosan magamhoz húzom.
- Jó reggelt kulta - csókolok a nyakába.
- Basszus - ugrik egyet ijedtében, amitől halkan elnevetem magam. - Normális vagy? - ripakodik rám. - Úgy járkálsz, mint valami macska, a frászt hoztad rám - szorítja a tenyerét a mellkasára.
- Sajnálom – suttogom, miközben az orrom hegyével végigsimítok az arcán, a szájához érve pedig gyengéden megcsókolom. A dühe pillanatokon belül elpárolog, a karjait a nyakam köré fonja, a nyelve összegabalyodik az enyémmel és mindketten egyszerre mosolygunk bele a csókba. Hirtelen ötlettől vezérelve, felrakom a konyhaasztalra anélkül, hogy elválnánk egymástól. Veszettül kívánom ismét. Ez az érzés pedig csak erősödik, mikor a körmeit finoman végighúzza a gerincem mentén. Őrült mód csókoljuk egymást, a vágyaink nem ismernek határokat. A pólót, ami a testét takarja egyre feljebb húzom, majd teljesen kibújtatom belőle. Mosolyogva, vágytól ködös tekintettel néz a szemembe, amitől elveszítem a maradék józan eszem is. A melleit a tenyerembe veszem és finoman masszírozni kezdem, míg az ajkaimmal a nyaka selymes és illatos bőrét kényeztetem. Halkan nyögdécsel, az ujjaival a hajamba túr, a halántékom gyengéd puszikkal szórja tele, míg kicsúszik az asztal szélére, hogy a férfiasságomhoz dörgölhesse magát. Az ujjait a bokszerem szélébe akasztja, megszabadít a felesleges anyagtól, míg én is lehámozom róla a falatnyi bugyit és így végre teljesen meztelenül simulhatunk össze. A teste tökéletessége most is megdöbbent. Egy gramm felesleg sincs rajta, de mégsem csak csontból és bőrből áll. Annyira nőies és érzéki. Nincs türelmem tovább kényeztetni, egyetlen határozott lökéssel elmerülök benne, mire mindketten elégedetten nyögünk fel. Csak a kielégülés hajt most is, de élvezem, hogy bírja tartani velem a tempót és nem kell bevárnom. Foglalkozhatok csak a saját extázisommal, hisz ezzel őt is magammal sodrom. Kicsit erősen markolom meg a csípőjét, de látszólag cseppet sem bánja és hát ő sem kímél. A körmei a vállamba mélyednek, lihegve, izzadtan kapcsolódunk össze újra és újra, egyre mélyebben merülök el a testében, míg ő fülem és nyakam harapdálja, nyalogatja egészen addig, míg hátra nem bicsaklik a feje, a gerince pedig ívbe nem hajlik és fel nem sikít a testén végigsöprő orgazmustól. Én is érzem a bizsergést, az arcom a vállába temetem miközben engem is elér a kéj áradata és morogva belé nem élvezek. Aztán hirtelen bepattan valami, amire az eddigiek során egyszer sem gondoltam. Lassan emelem fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem védekeztünk - suttogom elhűlve, a kipirult arcát nézve. Halvány mosoly kúszik az arcára, de még nem vagyok képes megnyugodni. Egészen addig nem, míg ki nem mondja, hogy esélytelen, hogy apuka legyek pár hónap múlva.
- Nyugi, szedek gyógyszert és hacsak neked nincs valami betegséged, nem lesz baj - simít végig az arcomon, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. A mázsás kőtömbök villámgyorsan leszakadnak rólam, így önfeledten ölelem újra magamhoz.
- Nem vagyok AIDS-es, se semmi hasonló - mormogom a nyakába.
- Én meg nem vagyok olyan hülye, hogy ne tegyek az ellen, hogy teherbe essek egy zenésztől - suttogja, a hátam simogatva. A zenész szót olyan undorodva ejti ki, mintha valami főbenjáró bűnt követne el mindenki, aki ezzel keresi a kenyerét. Kuncogva puszilgatom a vállát.
- Majd egyszer én leszek a világ legjobb apukája, bármennyire is zenész vagyok - suttogom a fülébe.
- Hát persze - mosolyog rám, de látszik rajta, hogy cseppet sem hisz nekem.
- Tényleg - bizonygatom az igazam.
- Egy zenész sosem lehet jó apa. Ti csak magatokat szeretitek és a zenét, a gitár húrjait, a dobok hangját, a tomboló tömeget és azt az érzést, ami akkor áraszt el titeket mikor a színpadon vagytok és több ezer ember skandálja a neveteket és énekli együtt veletek a szövegeket - cirógatja meg a derekam.
- Ez nem igaz - csóválom meg a fejem. - Én majd ha oda kerül a sor, jó apja leszek a gyerekeimnek. Ők lesznek az elsők az életemben - nézek mélyen a szemébe.
- Tőlem - vonja meg a vállát. - Nem én leszek a kölkeid anyja, szóval nekem teljesen mindegy, hogy milyen apuka leszel. Ezt a menyasszonyodnak bizonygasd - kacsint rám, aztán finoman hátrább tol és lehuppan az asztalról. - Kávét?
- Jöhet - bólintok miközben végignézem, hogy öltözik fel újra.

Reggeli után azonnal lelép, nem hagyja, hogy hazakísérjem, én pedig ismételten összezavarodom. Tegnap minden annyira jó volt, ma meg ismét úgy kezel, akár egy játék babát, akivel ugyan lefeküdt, de csak ennyi volt. Persze én is tudom, hogy nem szól köztünk többről a dolog csak szexről, de ezt a viharos távozást nem tudom hova tenni.
Próbálok nem gondolni rá, de a fejem kiürítésére csak egy módszert ismerek. Lecsoszogok a pincébe egy üveg sörrel és egy doboz cigivel felszerelkezve, majd felkapom a gitárom és pengetni kezdem össze-vissza. Csak a hangszer rezdüléseire figyelek, semmi másra, hátha eljuttatnak valahová, ahol eddig még nem jártam. Halkan dúdolgatok míg egy idegesítő hang el nem tereli a figyelmem. Gyűlölöm a mobilokat. Mindig a legrosszabb pillanatban képesek megszólalni. A kijelzőre pillantva rájövök, hogy nem tehetem meg, hogy nem veszem fel.
- Szia - szólok bele a készülékbe.
- Ki az a ribanc, aki miatt nem hívtál? A net tele van a képeitekkel. Hogy teheted ezt velem Niko? - hallom meg Leena rikácsoló hangját, ami sérti a dobhártyám. Kezdődik. Ismét eltűnődöm hová lett az a kedves szeretetreméltó nő, akibe beleszerettem évekkel ezelőtt.
- Nem fogok magyarázkodni - vágom rá teljesen érdektelenül.
- A kurva életbe - üvölt magából kikelve. - Alighogy kiteszem a lábam otthonról te azonnal összeszedsz valami ócska kurvát, akivel az utcán is parádézol? A menyasszonyod vagyok az Isten verje meg - kiabál tovább, így kénytelen vagyok eltartani a mobilt a fülemtől.
- Csak azt ne mondd, hogy te nem feküdtél össze mással, amint kitetted a lábad Helsinkiből - horkantok fel cinikusan miközben rágyújtok egy cigire. Már most tudom, hogy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe. Már ha ezt lehet beszélgetésnek nevezni.
- Szóval már arra se veszed a fáradtságot, hogy letagadd, hogy megcsaltál? - sipítozza.
- Miért tenném Leena? Jobban szeretnéd ha hazudnék? Lefeküdtem vele, nem is egyszer és tudod mit? Csodálatos volt - vágom rá mosolyogva.
- Baszd meg te büdös paraszt - sírja el magát. Hmmm… Ennek csak két perc múlva kellett volna jönnie. - Miért teszed ezt velem? - szipogja a telefonba.
- Leena, nem kell a dráma és hiszti. Hány fasz fordult meg benned mióta Londonban vagy? Csak őszintén kicsim. Tudom, hogy te sem vagy különb nálam - sziszegem.
- Te nem tudsz semmit - zokog tovább. - Nem akarok neked fájdalmat okozni - motyogja.
- Már csak fájdalmat tudsz okozni - suttogom.
- Miért vagy ilyen hideg velem, ennyire elutasító? Tudod, ha ismét olyan lennél, mint régen én nem csalnálak meg. De neked már nem is számítok. Nem szeretsz. Azt hiszed nem tudom? Mondd ki, hogy nem akarsz már - kiabál hisztérikusan, a hangja el-el csuklik a sírástól, de már rég átlátok rajta.
- És te miért nem vagy olyan, mint akkor? - emelem fel a hangom. Gyűlölöm, hogy mindig mindenért engem tesz felelőssé.
- Én szeretlek még mindig, ugyan úgy, mint mikor megismerkedtünk - vágja rá.
- Hát persze - horkantok fel. - Ha szeretsz, miért nem jössz haza? Ha szeretsz, miért nem mondasz le arról a kibaszott drogról? Ha szeretsz, miért teszed szét a lábad minden idióta seggfejnek, hogy szerződést kapj? Ha szeretsz, miért nem mutatod ki? Leena, a rohadt életbe hát nem látod, hogy mit művelsz? - üvöltök most már én is.
- És te mit csinálsz? - kiabál újra. - Minden utadba akadó nőt megkefélsz! Csak illegeted billegeted magad azon a kibaszott színpadon és azt hiszed bármit megtehetsz. Még akkor is flörtölsz azokkal a kis kurvákkal mikor melletted vagyok! Sose beszélsz rólam egy interjúban sem. Régen dalt írtál nekem, mindent együtt csináltunk, de mióta befutottál nem érdekel semmi csak a kurva zenekarod - üvölt.
- Ennek semmi köze nincs a zenéhez! És mégis ki csalta meg előbb a másikat? Te vagy én? Mégis mit vártál? Hogy elnézek neked mindent? Hogy lenyelem, hogy a nőmet akárki megdughatja, hogy papucs leszek?

Másfél órán át csak kiabálunk egymással. Nem teszünk semmi mást, csak válogatlanul vágjuk egymás fejéhez a sérelmeinket, a sértéseinket. Semmi értelme nincs az egésznek, hisz most se jutunk egyről a kettőre. Talán igaza van Madnek és tényleg pontot kéne tenni a kapcsoltunk végére, de képtelen vagyok rá. Ő hozzám tartozik. Hogy melyikünk unja meg előbb az ordibálást? Nem tudnám megmondani. Egy biztos, hogy valószínűleg egyszerre bontjuk a vonalat, majd miután ez megtörtént megiszom a maradék söröm és az üveget a falhoz csapom. Tehetetlen dühöt érezek magamban, ráadásul abból a fajtából, ami szétfeszíti és megőrjíti az embert. Fogalmam sincs, hogy hozhatnánk rendbe ezt az egészet. Egyet tudok, hogy meg fogjuk tenni, mert meg kell tennünk. Hirtelen az élettől is elmegy a kedvem, nemhogy a zenélésétől. Elfekszem a kanapén és csak bámulom a plafont a sötétben. Nem gondolok semmire, talán el is alszom újra, de már ebben sem vagyok biztos. Meg akarom találni a lelki békém, nem akarok tovább csatázni, de ez most képtelenségnek tűnik. Túl sok dolog van, ami miatt lehetetlen.
De talán mégsem. A telefonom kijelzőjére nézve elámulok. Hajnali fél négy van. Végülis tökéletes az időpont.
Nem teketóriázhatok, pár perc alatt felöltözöm és elindulok. Tudom, hogy morcos lesz ha felkeltem, de mégis kockáztatok. Gyalog megyek a lakásáig. Nem gondolkodom, nem szabad, mert akkor megfutamodnék. Mielőtt alaposabban belegondolnék mi fog történni, megnyomom a kapucsengőt. Sokáig tenyerelek rajta, de nem történik semmi, aztán egy álmos és rekedt hang kúszik a fülembe.
- Hidd el, hogy nem hozzám akarsz jönni, bárki is vagy te barom - közli majd megszakítja a beszélgetést. Széles vigyor terül szét az arcomon, majd újra megnyomom a gombot.
- Mi a fasz van már? - nyög fel nyűgösen.
- Beengedsz kulta? - kérdezem kuncogva.
- Niko? - kérdezi hitetlenkedve.
- Személyesen kedvesem - suttogom.
- Mit akarsz? - ripakodik rám. - Még csak négy óra van te idióta. Miért nem alszol?
- Mutatni akarok valamit, de ahhoz be kell engedned - búgom.
- Megöllek - sziszegi, de hallom, hogy egy gombnyomással kinyitja a kaput.
A harmadikra érve egy nagyon kócos, nagyon álmos szemű lánnyal találom szembe magam.
- Megőrültél? - néz rám a küszöbön állva, csípőre tett kézzel. Úgy tűnik még mindig nem döntötte el teljesen, hogy ébren van-e avagy álmodik.
- Minden bizonnyal - bólintok mosolyogva, majd magamhoz húzom és megcsókolom. Első döbbentében csak áll mozdulatlanul és hagyja, hogy az ajkait becézgessem, aztán a karomra simítja a kezét és lassan visszacsókol.
- Vegyél fel egy pulcsit - súgom a szájába.
- Minek? - néz rám értetlenül.
- Csak csináld, amit mondtam - nyomok egy puszit a szájára, majd megfordítom és finoman rácsapok a fenekére, hogy induljon végre el. Morog egy darabig, de végül elővesz egy kapucnis pulóvert. A kanapéjáról leemelem az egyik takarót, megvárom míg belebújik a kutyusos mamuszába, aztán becsukjuk az ajtót és kézen fogva a tető felé kezdem húzni.
- Mit művelsz? - néz rám értetlenül mikor a felfelé vezető létrát megpróbálom lehúzni, de elsőre nem sikerül. Újabb szökkenés után, viszont megragadom a fogantyút és lehúzom a létrát.
- Megnézzük a napfelkeltét. Nem mehetsz el anélkül Helsinkiből, hogy ne látnád. Az egész világon itt a leglenyűgözőbb - mosolygok rá majd elindulok felfelé, hogy kinyissam a csapóajtót.
- Én oda aztán fel nem megyek - makacsolja meg magát.
- Kulta - nézek rá jelentőségteljesen, miközben elfordítom a kilincset.
- Jól van megnézem veled a hülye napfelkeltét, ha utána lelépsz - morog majd hallom, ahogy utánam lépked. A tető szerencsére nem lejt, így ő sem ijed meg mikor a kezem nyújtva segítek neki fellépni.
- Nézd - mutatok az égre, amin csillagok millió látszódnak.
- Hideg van - dünnyögi és felhúzza a pulcsiján a cipzárt. A takarót a földre terítem, majd leülök és az ölembe húzom. Ismét beáll a már megszokott megnyugtató csend köztünk. Nézzük az eget és várjuk, hogy előbukkanjon a Nap.


Őrület. Van az úgy, hogy hosszan rátelepszik az ember elméjére, de van olyan is, hogy csak pár pillanatig tart az egész. Minden ember őrült, ezt kár is lenne tagadni. Egyetlen önfeledten boldog nap, egy ismeretlennel vajon rányomhatja az emberre az őrület bélyegét? Vajon visszatér még az eszük? Avagy goodbye józan ész, welcome elmebaj? Kiderül…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése