17. Gondolok rád…

18+


„Fura dolog ez a vonzódás... Azt gondolod, hogy sose tud elhatalmasodni rajtad, hogy meg tudsz állni egy pontnál, hogy féken tudod tartani érzéseidet... de közben észrevétlenül átjárja a szíved, először csak néha jut eszedbe, majd vele fekszel és utána már vele kelsz... életed része lesz, úgy, hogy nem is veszed észre és már sosem fogod tudni kitörölni a szívedből…”


Újabb koncerten lógunk a csajokkal. Mira pasijának valami ismerőse játszik. A zene határozottan tetszik és a srác se rossz, aki énekel. Nem tudom róla levenni a szemem. Persze Niko közelébe se ér mégis van benne valami, ami megfog. A hangja csodálatos, bár nem gyengén szét van csapva. A közönséget persze cseppet sem érdekli, hogy be van állva, mint az albán szamár és valószínűleg nem csak a pia miatt amit megivott, hisz még így is jól csinálja, amit csinál. A szögegyenes szőkésbarna tincsek a válláig érnek, a szemeit viszont senki nem láthatja a napszemüvegtől. Egyszerű kék farmer, tornacipő és egy szürke póló fedi a vékony testét. A karját pár színes tetoválás díszíti, amit szintén Nikoéhoz kezdek hasonlítgatni. Nem a külseje fog meg, bár be kell vallani szemrevaló figura, viszont a hangja és a dalok szövegei, a srác karizmája sokkal vonzóbb. Nem tudnám bekategorizálni, hogy milyen stílust képvisel a bandájával, ugyanis a rockhoz túl lágyak a dallamok, mégis van bennük valami, ami elvarázsol. Kicsit megfeledkezem a szívem fájdalmáról ahogy őt nézem. Nem bírom levenni róla a szemem. Se akkor mikor iszom, se akkor mikor cigizem.
- Csibém - tántorog mellém Mira fülig érő vigyorral az arcán. Ő sincs már magánál. Jack gondoskodott arról, hogy a barátnője fel legyen pörögve rendesen és az első sorban ropja Yvvel együtt. Nem szólok bele, hogy mit szednek be, nem az én dolgom, de próbálok tiszta maradni és csak koktélokat szürcsölök, a drogokat inkább mellőzöm, hisz ki tudja ki vesz be többet a kelleténél. Nem árt ha van egy félig meddig józan ember velük, aki figyel a mámorban úszó társaságra. Nem mintha nem kínáltak volna meg engem is a kis tasakokban lévő terülj-terülj asztalkám kínálatából, de inkább visszautasítottam mindet. Sajnos semmilyen tudatmódosító szer nem segít elfelejteni azokat a gyönyörű zöld szemeket, amik Helsinkiben babonáztak meg pár hete, akkor meg minek vegyem be marékszámra? Felesleges. Egy-egy füves cigi még elmegy, hogy egy fokkal jobb kedvem legyen, de a keményebb cuccoktól tartózkodom. Én már csak tudom mit tesz a tisztes állampolgárokkal…
- Jól vagy Mira? - nézek a kóválygó barátnőmre, akinek majdnem szétreped az arca annyira mosolyog.
- Aham. Kibaszott jó ez a cucc - dől a karomba. - És én annyira szerelmes vagyok - sóhajt nagyot, mire önkéntelenül is felnevetek.
- A hasisba vagy Jackbe? - teszem fel a kérdést, mire finoman vállon csap és morcosan néz rám, már amennyire képes ebben az állapotban bármire is fókuszálni.
- Jackbe! Az egész kibaszott világba - tárja szét a karját nevetve. Mosolyogva figyelem, ahogy forogni kezd, majd amint meglátja Jacket a nyakába ugrik és majdnem a klub kellős közepén esnek egymásnak. Yv is előkerül, neki is feltűnően jó kedve van. Bár rajta nem csodálkozom. Tizennégy évesen mikor New Yorkba költöztünk és bementem első nap az iskolába ő jött belém. Szó szerint. Akkor is be volt szívva, én vittem be az osztályterembe és próbáltam megregulázni, hogy nehogy kicsapják a számomra akkor még ismeretlen lányt. Furcsa mód másnap emlékezett rám, mellém ült, bemutatott Mirának és onnantól szinte szétválaszthatatlanok vagyunk. Velük füveztem és rúgtam be először, velük buliztam úgy igazán először és hát végül is mindent velük követtem el, amit az átlagemberek. Bűnösnek, piszkosnak és megbotránkoztatónak tartanak. Mi sosem voltunk átlagosak. Nem is akarunk azok lenni. Az átlagos unalmas. Az átlagos szürke. Az átlagos ködbe vész. Mi nem veszhetünk ködbe.
Persze eddig nem igazán tettünk semmit, hogy a nevünk fent maradjon azon kívül, hogy áthágtuk és áthágjuk az összes szabályt és álmatlan éjszakákat okozunk egy rakás pasinak és lánynak. Hogy felelőtlenek vagyunk-e? Minden bizonnyal. Hogy őrültek? Holtbiztos. De legalább élünk. Persze soha nem gondolkodunk, csak az ösztöneink hajtanak minket. Nem mondom, hogy jó ez az élet, de mi szeretjük.
- Szia - hallok meg egy hangot a hátam mögött, ami felzavar az elmélkedésemből.
- Hello - mosolyodok el, mikor meglátom, hogy ki áll mögöttem. A srác a színpadról és mosolyog. A napszemüveg még mindig rajta van, de az a vigyor… Álomszép. Eddig fel se tűnt, hogy új banda váltotta fel őket. Mira és a gondolataim túlságosan lefoglaltak.
- Meghívhatlak egy italra? - hajol közelebb a fülemhez. A meleg lehelete csiklandozza a bőröm.
- Kettőre is - somolygok, mire elneveti magát. A kacagása, olyan, mintha az angyalok csilingelnének. Vagy már csak a bennem lévő pia miatt gondolom így? Elképzelhető.
- Ryan vagyok - nyújtja felém a kezét, amire egyetlen pillantást vetek. Igazi művészkezek. Hosszú kecses ujjak, férfias, de mégis különleges.
- Cornelia - mutatkozok be én is, miközben a kezem a tenyerébe csúsztatom. Nincs villámcsapás csak egy icipici borzongás. Ezt betudom annak, hogy zenész. Imádom a zenészeket. Aztán hirtelen bevillan, hogy Niko is az. Megrohamoznak az emlékek. Róla nem bírtam levenni a szemem, egyetlen érintésétől is úgy éreztem, hogy összeesek. De ő nincs itt! És nem is lesz! Ideje visszatérnem a csatasorba és erre a mai éjszaka tökéletesen alkalmas.
Próbálok megfeledkezni Nikoról, de nehezen megy.
Az újabb kör után persze már egyre könnyebb, de még mindig nem az igazi. Ryan a mellettem lévő székre telepedik egy üveg sörrel a kezében. Egymással szembe fordulunk, de nem beszélgetünk csak nézzük a másikat. Azaz remélem, hogy ő is néz engem és nem alszik a napszemüveg jótékony takarásában. Van benne valami, ami vonzóvá teszi. Szeretném megsimogatni az arcát, mégsem nyúlok felé. De ő megteszi. Persze csak az egyik hajtincsemen simít végig, miközben újra elmosolyodik.
- Álomszép vagy - motyogja, mire szende szűzlányként mosolygok rá.
Fogalmam sincs meddig ülünk ott, de jó érzés őt nézni és megfeledkezni mindenről. Hirtelen pattan fel a székről, majd a kezem után nyúl.
- Megyünk? - mosolyog rám csibészesen.
Nem felelek csak felkapom a táskám, összefűzöm az ujjaim és követem. Nem érdekel az sem ha a pokolba visz.


Még mielőtt megszólalhatnék, a tegnap éjszakai lány a hátamhoz simul és átöleli a derekam, miközben egy puszit nyom a lapockáim közé.
- Nem bújsz vissza mellém? - kérdezi kacéran.
Leena arcára siklik a pillantásom, ami semmi jót nem ígér.
- Tűnj el innen ribanc - sziszegi, majd felmegy az emeletre és a lány ruháival tér vissza, amit a kezébe nyom aztán kituszkolja az ajtón. A csajnak megszólalni sincs ideje, máris az orrára csapja az ajtót, majd szikrákat szóró szemekkel fordul velem szembe. - Tudhattam volna - sziszegi.
- Hogy kerülsz te ide? - nézek rá értetlenül.
- Nem találtalak otthon, persze gondolhattam volna, hogy valami kis kurvával szórakozol, de reménykedtem benne, hogy a leendő férjem talán vár rám és nem bújik minden este más csajjal ágyba. Miért teszed ezt Niko? - kérdezi fájdalmas hangon.
- Nem mondtad, hogy jössz - nyögök fel. Kellemetlen a helyzet, de nincs értelme magyarázkodni. Minek? Így, hogy itt állok meztelenül és az előbb még egy lány is volt velem egyértelművé teszi a helyzetet.
- Mondtam volna, hogy ha felveszed azt a kibaszott telefont - kiabál torka szakadtából. A tenyerem a fülemre tapasztom. Nem bírom másnaposan ezt a hangerőt. Pedig ez még nem is a jéghegy csúcsa. Leena hirtelen esik nekem. Eltörik nála a mécses, a dühét nem bírja kontrollálni. Ököllel csapkodja a mellkasom miközben zokog. Muszáj lefognom a kezeit, de most valahogy együtt érzek vele. Nem erre kellett volna hazaérnie. Nem érdemelte meg, hogy lásson valakivel, akinek még a nevét sem tudom.
Nem igazán tudom elképzelni, hogy mit érez. Nyílt titok, hogy megcsal, de látni is, hogy valaki más simul ahhoz, akit szeretsz, pokoli lehet. Én tuti kitekertem volna a pasas nyakát fordított esetben.
Valami furcsa melegség fog el, mikor hozzáérek. A karjaim a dereka köré fonódnak és minden erőmmel magamhoz szorítom, miközben halkan sír és egyetlen kérdést ismételget: Miért?
- Csss - simogatom a haját. - Ne sírj - suttogom halkan. - Sajnálom.
- Annyira hiányoztál - szipogja miközben lassan megnyugszik.
- Te is nekem - hazudom.
- Azt látom - nyög fel.
- Leena - sóhajtok egy nagyot. Nem tudom mit mondhatnék.
- Szeretsz még egyáltalán? - emeli fel a fejét, hogy a szemembe nézzen. Abban a pillanatban úgy érzem, hogy egyértelmű a válasz.
- Igen, szeretlek - bólintok.
A szemeiben könnyek csillognak, az érzelmeim pedig abban a pillanatban felkavarodnak és összekuszálódnak. Aztán tudatosul bennem, hogy akármi is történt, itt van. Velem. Hazajött hozzám és a karomban tarthatom. A Lia hiánya okozta fájdalmat még mindig érzem, de ahogy Leenara nézek, úgy érzem, hogy jól tettem, hogy elengedtem. Meddig bírtuk volna? Semeddig. Nem érte volna meg felbontani az eljegyzésünk és elhagyni a menyasszonyom. Éveket egy kalandért? Egy biztos társat valakiért, akit igazából nem is ismerek, aki iránt talán nem is érzek többet puszta fellángolásnál? Nem. Ennek így kellett lennie.
De most már Leena hazatért és bármi is történjék mi összetartozunk. Örökre. Mindhalálig.
- Szeretlek Niko - suttogja Leena a számba, majd lábujjhegyre tornázza magát és megcsókol. Nem habozok, azonnal átcsúsztatom a nyelvem a szájába. Csak állunk az előszoba közepén és csókolózunk, miközben szorosan öleljük a másikat, egészen addig, míg fel nem kapom és el nem viszem a kanapéig. Arra azért képtelen lennék, hogy abban az ágyban szeretkezzek vele, ahol nemrég egy másik nővel voltam, ahol alig két hete még Liát öleltem. Leenaval sosem voltam a toronyban lévő ágyban. Nem is tudnék vele együtt lenni itt, így marad a kanapé.
Leülök és azonnal húzom is az ölembe. Szinte leszaggatom róla a ruhákat, na nem mintha túl sok anyag fedné a testét. Hagyom, hogy kényeztessen, hogy végigcsókolja a nyakam és a mellkasom, majd a hasam végül pedig a kanapé elé térdeljen, hogy a szájával is mennyország szélére sodorjon. A hajába markolok és nézem, hogy dolgozik rajtam, végig a szemembe néz, amivel még jobban felizgat, aztán mikor már majdnem utolér a gyönyör, visszamászik az ölembe és magába vezet. Nem vár az előbbiekért viszonzást neki ennyi is elég.
Lihegve nézünk egymás szemébe miközben mozogni kezd rajtam. Már nyoma sincs a könnyeknek az arcán csak az élvezetet látom, aztán pár perc után magával ragad mindkettőnket az örvény. Hörögve élvezek el mikor megérzem, hogy ő is felért a csúcsra.
Hosszas pihegés és egy gyengéd csók után mosolyogva néz a szemembe.
- Hazamegyünk? - kérdezi halkan.
- Haza - nyomok egy puszit a csókjaimtól duzzadt ajkaira.




Egy olcsó motelben kötünk ki Ryannel. A szobakulcs a zsebében lapul, egymást csókolva botorkálunk végig a szűk folyosón. A kezeim már a pólója alatt járnak, miközben a nyelve a szám minden zegzugát feltérképezi. Jól csókol, tehát az ágyban sem lesz rossz vele. Niko volt az utolsó férfi, akivel együtt voltam, úgy döntök, hogy ma estétől új lapot kezdek. Egy Niko mentes lapot. Ryan az ajtónak lök, de nem ereszt ki a karjaiból még akkor sem, amikor a kulcsot a zárba dugja. Majdnem hanyatt vágódunk a küszöbön, miközben tovább faljuk egymást. Nem zavar már a napszemüvege, csak az érintéseire koncentrálok, a kezére, ami a mellemre siklik majd cseppet sem finomkodva belemarkol. A körmeim abban a pillanatban végighúzom a hasa sima bőrén. Az ajtó hangos csapódással vágódik be mögöttünk. A pólója azonnal a földön köt ki. Az izmai finoman domborodnak a mellkasán. Végigcsókolom az egész testét, miközben ő is megszabadít a mini ruhától. Egy szál fehérneműben állok előtte, ő pedig csak vigyorog. Nem érzek semmit és ez megrémít. Se félelmet, se vágyat, se feszültséget. Csak egy gyors menet lesz egy idegennel, aki nem vált ki belőlem semmit és kész. Pár évvel ezelőtt hányni tudtam volna magamtól. Most pedig… Most pedig nem érzek semmit, üres vagyok. Hetek óta ez van, de csak most döbbentem rá, hogy olyan vagyok akár egy élő halott. Niko ölt meg azzal, hogy elengedett. Gyűlölni akarom, de nem az ő hibája. Csak az én saram, hogy ez történt. Csak egyetlen alaklomnak kellett volna lennie. Semmi többnek.
Ryan lassan lép elém, finoman cirógatja végig a derekam vonalát, de meg se rezzenek. Nagylány vagyok már, tudom mi fog történni. Lágyan csókol meg, én pedig viszonzom, miközben a nyaka köré fonom a karjaim és tarkóját kezdem cirógatni. Az ágyéka nekem feszül, a tenyere a fenekemre siklik, aztán az ágyra lök és fölém kúszik. A testem reagál az érintéseire, a szívem viszont nem dobban meg. Lassan szabadítjuk meg egymást a testünket fedő anyagoktól. Csukott szemmel hagyom, hogy birtokba vegye a testem. Próbálok nem passzív lenni, mozgásra bírom a tagjaim és viszonzom a simogatásokat, csókokat. Mire észbe kapok már az óvszert húzza magára. Elmosolyodom, a napszemüveg még mindig rajta van. Mindkét karja remeg, mikor a fejem két oldalán a matracra helyezi a tenyerét, hogy megtámaszkodjon és ne nyomjon agyon azzal, hogy rám nehezedik. A lábaim a csípője köré kulcsolom, míg ő az ajkai közé veszi az egyik mellbimbóm és finoman szívni kezdi. Lassan hatol belém, felnyögök az agyam furcsa játékától. Nikot látom magam előtt, pedig tudom, hogy nem vele olvadtam eggyé. Mégis azt képzelem, hogy ő az. A szemeim kipattannak, a szőke fürtökbe túrok, végigsimítok Ryan hátán és eltűnik a kísértetem. Egyre gyorsabban mozgunk, szerencsére a szőke herceg bírja szuflával, de egy idő után megunom, hogy felettem van és a hátára lököm. A közelébe se vagyok a kielégülésnek, de nem azért, mert az alattam fekvő férfi nem tenne meg mindent azért, hogy az extázisig sodorjon. Egyszerűen nem kívánom úgy ahogy kéne, a testem nem az ő érintéseit akarja. Nincs mit tenni újból becsukom a szemem és a fantáziámra bízom magam. A gondolataim ismét Niko felé kalandoznak, pedig Ryan simogatja a melleim. De ez még mindig nem elég számomra. A napszemüveggel takart arcra pillantok, majd elmosolyodom. Az egyik ujjammal végigsimítok, a szőkeség ajkain, mire ő is elvigyorodik. Lihegve csúsztatom a szájába az ujjaim, miközben tovább mozgok rajta, amit azonnal végigsimogat a nyelvével. Kacéran mosolyogva vezetem végig a nyálától nedves ujjaim a melleim közti ösvényen, le a hasamig, majd a legérzékenyebb pontomra tapadok. Csak nézem az idegen pasast, akinek odaadtam magam mára, miközben érzékien körözök a csípőmmel rajta és az ujjaimmal magamnak okozok élvezetet. Nem kell látnom a szemét ahhoz, hogy észrevegyem teljesen bepörög és felizgul a látványtól. Sokáig hagyja, hogy játsszak, aztán egyetlen mozdulattal maga alá fordít és eszeveszett tempóban mozogni kezd. A kis játékomtól most már kellő izgalomba kerültem ahhoz, hogy vele tudjak tartani a mennyországba. Nem kell sok, csak pár lökés, aztán egyszerre hördülünk fel az élvezettől ami mindkettőnket magával ragad.
Izzadtan, zihálva bújunk össze az ágyon, majd egy utolsó csók után átadom magam az édes tudatlanságnak.


- Lia - üvöltök fel, miközben kipattannak a szemeim. Az egész testem úszik az izzadtságban, a mellkasom szabálytalanul süllyed fel és le, a szívem szúr miközben eszeveszett iramban dübörög a mellkasomban.
- Niko - ül fel az ágyon Leena, miközben álmosan és értetlenül pislog rám. - Ki az a Lia? - kérdezi álomittas hangon.
- Senki - zihálom, miközben a tenyerem a mellkasomra tapasztom.
- Álmodtál? - mosolyog rám.
- Igen - bólintok, de még mindig fel vagyok dúlva. - Csak egy álom volt - suttogom. - Egy rossz álom - motyogok tovább halkan, de nem Leenat akarom ezzel megnyugtatni. Inkább magamnak beszélek.
- Feküdj vissza - simít végig a karomon. Nem szólok egy szót sem. Visszadőlök a párnára, Leena pedig a mellkasomhoz bújik, aztán felkuncog. - Őrült tempóban ver a szíved - suttogja, majd pár perc múlva elalszik a karomban.
Én viszont képtelen vagyok visszaaludni. Az álmom… Istenem. Annyira valóságos volt.
A kezem ökölbe szorul, a gyomrom görcsbe rándul. Olyan volt, mintha ott lettem volna. Mintha végignéztem volna, hogy egy másik pasassal fekszik le. Nem láttam a férfi arcát, csak őt. Ahogy azon az arctalan fazonon lovagol, ahogy rámosolyog, majd hozzá bújik és megcsókolja. Annyira valóságos volt és talán meg is történt. Mit is várok? Hogy soha többé nem lesz együtt senkivel? Valószínűleg már nem is emlékszik rám… Nem jelentettem neki semmit. De miért fáj így? Miért kísért még álmomban is? Hetek teltek el azóta, hogy elment. Nem kéne ennyire elevenen élnie bennem.
Egy szemhunyásnyit sem alszom. Leenát figyelem, de Lián gondolkodom. Vajon ha itt maradt volna akkor most ebben az ágyban feküdnék? Vagy inkább őt választottam volna? Vele töltöttem volna az éjszakát, ő feküdne a karomban? Ostobaság ezen filózni. Elment, én pedig itt maradtam. Leena hazajött, elveszem feleségül és boldog leszek. Így kell lennie.

A napsugarak finoman cirógatva melegítik a meztelen hátam. Nincs kedvem kinyitni a szemem, de a kíváncsiságom felülkerekedik rajtam. Hason fekve nyitogatom a szemeim, amint hozzászokok a fényhez Ryan alakját szúrom ki először. Az ablak előtti fotelben ül, felhúzott lábakkal. A Nap beragyog mindent, a szőke fürtök csak úgy csillognak a fényben, olyan, mintha az egész pasas izzana. Olyan akár egy angyal, már csak a glória hiányzik a feje felől. Persze az egész butaság. Az angyalok nem így öltöznek. Csak egy farmer van rajta, ami alól kilátszik a fekete alsónadrág szegélye. A napszemüveg most is takarja az arcát, miközben valamin nagyon dolgozik. A toll hangosan serceg a papíron, miközben a szőkeség serényen körmöl. Szinte átlyukasztja a toll hegye a füzet lapjait. Lassan fordulok az oldalamra majd lepillantok a földre. Amint meglátom az egyik rajzlapot, eltátom a szám. Én vagyok a papíron. Lassan nyúlok a rajzért, amin az alvó alakom díszeleg, mintha egy fénykép lenne. Tökéletes az egész.
- Ezt te csináltad? - kérdezem halkan. Még a hangomból is hallatszódik a csodálkozás. Ryan hirtelen kapja fel a fejét, majd elmosolyodik.
- Felébredtél gyönyörűm? - néz rám vigyorogva, miközben felemelkedik. A fotel melletti kis asztalról felvesz két bögre kávét, majd feláll és mellém lépked. - Jó reggelt- suttogja, majd megcsókol. A szájának mentol íze van, a bőre és a haja még egy kicsit nedves, valószínűleg nemrég zuhanyozott. Valami furcsa érzés kerít hatalmába. Nem olyan őrült és felkavaró, mint amit Niko mellett éreztem, de különleges.
- Neked is jó reggelt - mosolygok rá. - Miért nem veszed le soha a napszemüveged? - kíváncsiskodom, miközben elveszem az egyik bögrét.
- Szeretnéd? - vigyorodik el miközben mellém ül. Aprót bólintok, mire a napszemüveget a homlokára tolja és egyenesen a szemembe néz. A levegő a tüdőmben reked. Az egyik szeme égszínkék, míg a másik bársonyos tejcsoki barna színben pompázik. Ámulatba ejt. Még soha nem láttam ilyet. - Na ezért hordok napszemüveget - kacag fel, miközben gyengéden végigsimít az arcomon.
- Bocsánat - pislogok rá elnézést kérően, mikor rájövök, hogy mennyire megbámultam.
- Semmi baj gyönyörűm - nyom egy puszit a számra. - A kérdésedre válaszolva pedig igen, én rajzoltam. Álomszép vagy, muszáj volt megörökítenem, ahogy alszol - néz a rajzra majd rám.
- Hihetetlen - csóválom meg a fejem. - Iszonyatosan tehetséges vagy - nézek ismét a szemébe. Az első döbbentből már kilábaltam, amúgy is láttam már az ő szemeinél jóval varázslatosabbat. Azokat a zöld szemeket nem tudja felülmúlni az ő különlegessége.
- Ezt mondd a művészeti suli igazgatójának, aki kidobott - kacag fel. Nincs keserűség a hangjában, egyszerűen mulattatja az, hogy elküldték. Pedig tényleg hihetetlen, amit a ceruzával művelt és tegnap este bebizonyította, hogy a zenéhez is ért. Hirtelen pattan ki mellőlem, majd a füzetért megy, amibe az előbb alkotott valamit, aztán újra mellém telepszik. Dúdolgat valamit, miközben a kávét kortyolgatja.
- Rágyújthatok? - kérdezem halkan.
- Persze gyönyörűm - bólint, de rám se néz. A füzetjét tanulmányozza. Előkotrom a cigim a táskám mélyéről, majd én is elkortyolgatom a koffeinadagom. Próbálok feltűnés mentesen belelesni a füzetbe, amibe dőlt betűkkel versnek tűnő sorok vannak írva. Ryan elmosolyodik, majd a karjába húz és megmutatja mit csinált. Ismét elcsodálkozom. Hihetetlenül tehetséges fazon. Versek, dalszövegek, rajzok. Mind az ő műve.
- Ezt neked írtam - bök az utolsó lapon lévő szövegre. A szemeim falják a sorokat és valami furcsa büszkeség költözik belém. Hozzám írta, én ihlettem meg, én vagyok a lány, akiről szól a dal. Ismét eszembe jut Niko. Ő is azt mondta, hogy ír rólam egyet, de nem teljesítette az ígéretét. De itt van Ryan, aki egyetlen éjszaka után a múzsájának kiáltott ki.
Hosszú órákon át beszélgetünk, mesél magáról, a zenekaráról, a suliról ahonnan két hónap után elzavarták, mert máshogy értelmezte a feladatokat, közben pedig ő is faggat.
- Anders… - hümmög mikor szóba jön, hogy az én apám is zenész. Az arcára pillantva látom, hogy lassan rájön kinek a lánya vagyok. Hitetlenkedve bámul rám. - Ácsi - néz mélyen a szemembe. - Te Matthew Anders lánya vagy? - kerekednek ki a szemei.
- Aham - bólintok, miközben az alsó ajkamba harapok. Mikor megtudják ki az apám mindig csodabogárként tekintenek rám azok, akik nem ismernek, ezt pedig kifejezetten utálom.
- Bassza meg - szalad ki a száján. - Az apád a világ legjobb basszusgitárosa - néz rám elképedve.
- Csak a hatodik - vágom rá, mire sokkoltan mered rám, aztán hangos nevetésben tör ki. Nem értem a jókedve okát, de a kacagása elvarázsol és mosolygásra késztet.
- Csak a hatodik - hahotázik tovább. - Ilyen nincs - csóválja meg a fejét. - Hogy mondhatod, hogy csak a hatodik? - fuldoklik a röhögéstől.
- Mert csak a hatodik - vonom meg a vállam. Nekem ez nem nagy ügy.
- Minden idők hatodik legjobb basszerosa az apád és te ezt úgy mondod, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha semmiség lenne, hogy az apád a világ egyik legnagyobb tehetsége. Úr isten Lia. Más ölni tudna azért, ha az apja Matt Anders legyen, te pedig olyan közömbösen beszélsz róla, mintha csak egy mezei újságárus lenne a faterod.
- Az apám egy seggfej, de az tény, hogy a gitárokhoz ért - vonok ismét vállat.
- Csúcs egy nőszemély vagy gyönyörűm - vigyorodik el Ryan, majd újabb csókban forrunk össze. A takaró, ami a testem fedi egy idő után a földön landol, a farmerjával és az alsójával együtt, aztán nem marad más hátra, hogy újra eggyé váljunk.


Csak nézem a monitort, amin ott van Lia. Kecsesen sétál végig, a számítógéppel varázsolt ösvényen. Úgy néz ki akár egy szellem, egy vérbeli pokolfajzat, aki ellopja a férfi szívét. Fogalmam sincs hányadszorra nézem meg az elkészült videót. Nem bírom levenni róla a szemem. Az emlékek felelevenednek, szinte érzem, ahogy hozzám ért, mellém állt, mosolygott, megcsókolt.
- Szuper lett - veregeti meg Brandon a vállam. - Zabálni fogják az emberek! Tudtam, hogy Lia tökéletes lesz - vigyorog önelégülten, de csak tompán hallom a hangját. A boszorka szemei villognak a felvételen, egyszerűen álomszép és még mindig hiányzik…
- Lia? - hallom meg Leena hangját a hátunk mögött. - Tehát róla álmodozol? - fröcsögi felém a szavakat, mire nagyot sóhajtok, de nem nézek felé. Hallom a közeledő lépteit, de nem tud érdekelni mit gondol. A fekete hajú démon ott van a képernyőn és egyenesen a szemembe néz. A laptop teteje hirtelen csapódik le, mire azonnal felpattanok és elkapom Leena karját.
- Mit művelsz? - üvöltök rá.
- Úgy bámulod azt a kis ribancot, mintha itt lenne - rikácsolja. - Vele sétálgattál, igaz? Lia! Még hogy nem tudod ki az, aki álmodban is kísért - kiabál torka szakadtából.
- Hallgass - sziszegem dühösen. - Nem ismered, fogalmad sincs, hogy milyen ember és, hogy mi történt köztünk - vágom a képébe.
- Annyit azért tudok, hogy párszor megbasztad. Még mindig dugod vagy új szajhát tartasz azóta? Jó volt az ágyban? Brandon neked is hagyta a kis kurva, hogy megkeféld, azért, hogy szerepeljen a klipben? - néz rám, majd Brandonra villámokat szóró szemekkel. Szívem szerint felpofoznám, mert így beszél róla.
- Takarodj innen - lökök rajta egyet. - Minek jöttél egyáltalán be a stúdióba? Nincs itt semmi keresnivalód.
- Te nem beszélhetsz így velem és nem is dobhatsz ki! A menyasszonyod vagyok - csattan fel, miközben felmutatja az ujját, amin a tőlem kapott jegygyűrű csillog.
- Ne hisztizz az Isten verje meg. Tudni akarod az igazat? Igen vele sétálgattam, és vele voltam minden nap, míg te Londonban tetted szét a lábad a fejeseknek. Ő mellettem volt végig. Csodálatos nő és nem kefélte meg senki rajtam kívül, mert veled ellentétben ő nem egy ribanc. És tudod mit? Ha ennyire tudni akarod, imádtam vele baszni, mert odaadó volt és úgy lovagolt rajtam akár egy Istennő és amit a szájával művelt… - mosolygok Leenára gonoszul, aki kikerekedett szemekkel néz rám, látszólag nem akar hinni a fülének. A pillantásom Brandonra siklik, aki az öklébe harapva próbálja visszatartani a röhögését. Úgy döntök tovább folytatom a beszámolót. - Nem Leena, nem lehet szavakkal elmondani, hogy hogyan szopott. Csak az a kár, hogy elment New Yorkba és soha többé nem jön vissza, de ha itt lenne biztos lehetsz benne, hogy még jó párszor becibálnám az ágyamba, mert… - folytatnám tovább, de Leena tenyere az arcomon csattan. A düh egyik pillanatról a másikra elönti az agyam, úgy fújtatok, akár egy felbőszített bika. - Ezt meg ne próbáld még egyszer - fonom az ujjaim a karjára és tiszta erőből szorítom. A szemeiben könnyek csillognak, de átlátok most is rajta. Adja az áldozatot, de ő se jobb nálam semmivel.
- Engedj el, ez fáj - sírja el magát.
- Tűnj el innen, majd otthon találkozunk - lendítek rajta egyet. Nem ellenkezik, de jobban is jár. Kihallja a hangomból a fenyegetést, nem meri tovább feszíteni a húrt. Felszegett fejjel vonul ki az irodából, de a méltóságától megfosztva. Zihálva roskadok le a fotelbe és rágyújtok. Hol lehetsz Lia?


A szívnek nem lehet parancsolni. Ezt mondják a bölcsek. Van benne valami. Persze próbálkozni lehet a dologgal, de hát minden példa azt bizonyítja, hogy hiábavaló minden erőfeszítés. Aki egyszer elfoglalt egy darabka helyet a szívünkben, azt onnan szinte lehetetlen kiirtani. Furcsa dolog ez. Sosem értettem miért nem lehet befolyásolni a szívünket és az érzelmeinket. Megfejthetetlen rejtély, titok övezi, hogy mi is vált ki belőlünk egy érzést egy másik ember iránt. Persze nem csak a szeretetre igaz ez, hanem mindenre. Miért gyűlölünk, miért szeretünk? Miért vetünk meg vagy éppen csodálunk valakit? Mitől méltó arra, hogy foglalkozzunk vele? Talán könnyebb lenne, ha nem érzenénk semmit. De tudnánk érzelmek nélkül élni?