10. Repülő, zuhanó

„Lebegj önfeledten a semmibe!
Halld meg a színeket és lásd a neszeket!
Legyél semmi a valami közepén, s később érezd
a valami már rég semmit sem ér. „


Az agyam halkan súgja, hogy mindjárt vége van. De nem vagyok magamnál. Azért tisztában vagyok vele, hogy az utolsó szakaszba lépek. Most már nem sokáig lebegek, de még mindig hihetetlenül boldog és feldobott vagyok, mint az első két órában.
A toll kiesik a kezemből. Kész vagyok. Megcsináltam a dalokat.
Az arcomra önelégült, de kissé bárgyú vigyor költözik miközben a teljes figyelmem a szemem előtt úszkáló gömbökre fordítom. Most már megtehetem. Szépek. Színesek. Viccesek. Vidáman táncolnak körbe-körbe. Úgy érzem rám nem hat a gravitáció. Lebegek velük együtt. Én és a gömböcskék együtt táncolunk a gyönyörű szivárványszerű térben. Próbálom megérinteni őket, de mindig elillannak, mikor már csak egy milliméterre vannak tőlem. Nem érhetek hozzájuk, pedig annyira szeretném. Kicsit dühös leszek. Meg akarom őket fogni, de nem hagyják magukat. Utánuk ugrálok, kergetem őket a zene ritmusára táncolok körülöttük, miközben torkom szakadtából énekelek Ozzy Osbourne-al, a Sötétség kibaszott Hercegével, akinek a hangja az egész teret betölti. Kétségbeesetten nyújtom feléjük a kezem, kapálózok utánuk, de nem állnak meg nekem. Sokáig nevetek a dolgon, beszélek hozzájuk, ők válaszolnak, de nem hallom mit is mondok vagy mit mondanak ők, a hangok összemosódnak. Egy idő után kezdenek idegesíteni hisz egyre gyorsabban pörögnek. Már nem is olyan viccesek… Gonoszak. Kínoznak, meg akarnak támadni. Nem szeretnek. Elbújok előlük. De megtalálnak. A kezemmel hessegetem őket magam körül, de olyanok mint a denevérek. Újra és újra belém kapnak. Hát nem látják, hogy itt vagyok? Kétségbeesetten kiabálok, de nem figyelnek rám. Félek. A vicces kis gömbök nőni kezdenek és gonoszul vigyorognak rám. Nem kapok levegőt, sírva könyörgöm nekik, hogy ne bántsanak, hisz nem ártottam nekik, de nem hatja meg őket.
Aztán valamitől megijednek. Összezsugorodnak, megint picik lesznek és kedvesek. Én mégis bánatos vagyok. Ozzy hangja a fülembe kúszik. A hangja fájdalmas. Vele együtt énekelek ismét, érzem a kínt, amit a nők okoztak nekem. Átkozott boszorkák, mind elmentek. Az arcomon forró könnycseppek tucatja gördül végig, az egész testem rázza a sírás. Fázom, hideg van, egy kopár sivatagban találom magam, ahol csak a gömbök vannak velem, én pedig elhagyatottan és magányosan tengődöm. Kiszáradok. Összeaszalódom akár egy múmia, a testem a keselyűk marcangolják. Fáj, nagyon fáj. De a gömbök elkergetik őket. Megmentenek, pörögnek, örömtáncot járnak, velük táncolok újra és ismét nevetek. De túl gyors a forgás. Szédülök, felkavarodik a gyomrom. Minden elmosódik. Úgy érzem darabokra hullok és nem tehetek ellene semmit. Körbevesznek a folttá homályosult színes pattogó labdacsok és kikísérnek a mosdóba. Annyi erőm még van, hogy felhajtsam a WC deszkát, aztán hányni kezdek. Már nem vagyok boldog, a bódulat eltűnik, össze kéne szedni magam, hogy kimenjek egy újabb adagért, attól jobban lennék, de folyamatosan öklendezem. Akár egy klimaxos nőre úgy törnek rám a hőhullámok, miközben a WC fölé görnyedve kiadok mindent magamból. A visszaköszönő alkohol és a gyomorsav marja a nyelőcsövem, a torkom és a szám. Gusztustalan ízük van és a szaguktól újból rám tör a hányinger, de már üres a gyomrom. Kicsúszik a lábam alól a talaj, az egész testem remeg és verejtékben úszik a hideg csempére hasalok, hogy lehűtsön, levegő után kapkodok, vergődök akár egy partra vetett hal. Fizikai fájdalmat okoz, hogy nem bírok kicsúszni a szobáig, hogy ismét belőjem magam és elmúljon végre ez a szorongás. A testem görcsbe rántja a kín. Nem vagyok képes megmozdulni, habzik a szám, kéne egy kis víz, de nem tudok felállni, a lábam nem engedelmeskedik. Meg fogok fulladni… A tüdőm sípol, zihálok, hörgök, magatehetetlenül csapkodom a hideg követ, de nincs semmi értelme. Ennyi volt…

Vagy mégsem…

Mad hangjára egy emberként kezdünk el rohanni arra, amerre őt sejtjük. Jari egy nyitott ajtónál tűnik el, ami egy lépcsősort hivatott eltüntetni. Én is utána szaladok a másik két sráccal a sarkamba. Egy pinceszerű helyiségben kötünk ki, amit úgy tűnik próbateremnek használnak. Minden tele van hangszerekkel, van még két nagyobb kanapé, három fotel és egy antiknak tűnő íróasztal is odalent, de most nem érdekel semmi csak Niko.
- Aleksi hozz egy üveg vizet - üvölt Mad egy újabb ajtó mögül.
A szöszi majdnem félrelök, miközben felszalad az emeletre. Félve megyek be a többiekhez. Szívem szerint elhánynám magam a látványtól. Niko szája habzik, a tekintete üveges, a szeme vérben forog, a pupillái tűhegynyire szűkültek össze, a mellkasa szabálytalanul mégis szaporán süllyed és emelkedik, miközben sípol a tüdeje és ijesztő hangok törnek fel a torkából. Az egész teste úszik az izzadtságban, remeg és vergődik míg Mad le nem fogja. Tisztában vagyok vele, hogy mit vett be. Heroin… Még a karjára se kell néznem ahhoz, hogy tudjam belőtte magát.
- Niko nyugodj meg - szorítja le Mad a karjait amivel kétségbeesetten kapálózik. Szabadulni próbál, azt se tudja hol van. Szánalmas látvány. Én mégis megsajnálom, annyira elesett és magatehetetlen. Aleksi visszajön egy üveg ásványvízzel, amit Jari szabályosan kitép a kezéből, szétfeszíti a barátja száját és belé diktálja a vizet. Niko újból hányni kezd. Artikulálatlanul motyog valamit, könnyek csorognak az arcán, majd amint elmúlik az öklendezés erőtlenül visszahanyatlik a földre.
A drog hatása túl lassan múlik. Jari és Mad küzdenek, Aleksi tehetetlenül bámulja a barátját, míg Mika fel-le járkál a folyosón.
- Nem kéne mentőt hívni? - kérdezi Aleksi halkan.
- Nem - vágja rá Mad miközben ismét minden erejét bevetve fogja le Nikot. - Lassan jobban lesz, csak nem szabad hagyni, hogy kiszáradjon.
- Mindjárt vége - suttogom halkan. Aleksi szemeibe nézek, amik iszonyatos félelmet tükröznek, az ujjaink összekulcsolódnak. Mika is mellénk áll és ő is ráteszi a tenyerét a kezünkre. Bátorítóan szorongatjuk egymás kezét miközben tovább bámuljuk őket. Niko pillantása rám téved.
- Ne - nyög fel. - Menj el, megmondtam, hogy menj el - mormolja, mint egy mantrát. A szavait épphogy csak ki tudom venni, de a düh újból elönt. Visszafogom magam, nincs olyan állapotban, hogy veszekedni kezdjek vele. Jari megint megitatja, szerencsére a gyomra nem küldi vissza a folyadékot. Niko próbál az arcomra fókuszálni, ami nagyon nehezen jön össze neki. Bocsánatkérően pislog rám.
- Niko lélegezz rendesen - szól rá Mad, ugyanis még mindig csak kapkodja a levegőt. Nem bírom nézni, hogy hörög, látom a kipirosodott arcán, hogy szinte fuldoklik, mert nem képes elég oxigénhez jutni, nem tudja szabályozni a lélegzetvételeit. Elengedem a srácokat és Mad mellé térdelek, aki a hátát a csempének vetve tartja ülő helyzetben Nikot és ringatja, akár egy gyereket. A könnyes zöld szemek minden mozdulatom követik.
- Figyelj rám rendben? - fogom a két kezem közé az arcát. - Együtt csináljuk. Vegyél mély levegőt - szólok rá és csinálom is azt amit mondok. - Ez az - mosolygok rá, mikor teleszívja a tüdejét oxigénnel. - Lassan fújd ki - préselem ki magamból az éltető gázt, ő viszont csak félig fújja ki. - Niko fújd ki mind. Gyerünk – biztatom, mire erőlködve és köhögve, de megszabadul a maradéktól is. Újra és újra eljátszom ezt vele, akár egy terhes nőnek tartott légzésgyakorlatot is levezethetnék ezek után. De szerencsére működik. Lassan, de biztosan elmúlik a zihálása.
Még mindig olyan gyenge akár egy harmatcsepp, de mindenki tudja, hogy vége van. Nem kell más neki csak egy alapos fürdés és egy kiadós alvás. Csapatmunkában dolgozunk. Mad a karjánál fogva rángatja fel a csempéről, nem finomkodik, látszik, hogy nagyon pipa rá, az se érdekli ha kirántja a karját, majd a lépcsőn feltámogatja és a földszinti fürdőszobáig meg se áll vele, ugyanis a pincében nincs se kád, se zuhanyzó, csak WC és kézmosó. Niko lépni se bír, ha Mad elengedné biztos vagyok benne, hogy összeesne. Lerángatjuk róla a ruháit, Mad belerakja a kádba aztán kimegy. Tudom mit kell tennem. A lábát arrább döntöm, mert elfedi a lefolyót és bedugom a kádat. Megeresztem a csapot, direkt hidegre állítom a vizet és a testére irányítom a jéghideg zuhatagot. Összerándul, a fogai összekoccannak, megremeg, próbál elhúzódni, de nem megy neki, kérlelően és kicsit rosszallóan néz rám, de nem hat meg. Ennyit megérdemel.
- Kérlek - nyög fel.
Megkegyelmezek neki. Melegre állítom a hőfokszabályzót. Míg azt várom, hogy megteljen a kád amiben bódultan és magatehetetlenül fekszik, keresek a szekrényben egy tiszta törölközőt és a mosdó szélére rakom. A pulcsim leveszem, hogy ne vizezzem össze magam, aztán alaposan lecsutakolom a testét.
- Maradj itt, ne ficánkolj, mindjárt jövök - adom ki a parancsot mire pislog egyet, a kád szélére dönti a fejét és lecsukja a szemhéjait. A fürdőből kilépve látom, hogy a fiúk pakolásznak és kutakodnak. Az emeletre megyek a fogkeféjéért ugyanis a szájszaga valami borzalom. Észreveszem, hogy Mika a hálót rakja rendbe, ágyneműt cserél éppen, valószínűleg a porszívózáson túl van már, hisz a készülék a folyosón hever.

Miután a fogmosáson is túlesünk megpróbálom rávenni, hogy magától másszon ki a kádból, de képtelen rá, nincs hozzá ereje. Madet hívom segítségül, aki kirángatja pillanatokon belül a kihűlő vízből. Gyorsan megtöröljük, a haját is fél szárazra dörgölöm, felöltöztetjük és a medve újra nekiáll cipelni. Bedöntjük az ágyába, Jari feljön ismét megitatja, betakarjuk, kinyitjuk az ablakot, hogy friss levegőhöz jusson aztán amint elalszik, kisétálunk.
Mindenki fáradt és meggyötört, Aleksi a feleségével beszél telefonon, Mad, Jari és Mika újból megtámadják a földszintet, kihordják a zsákokba pakolt szemetet, felmosnak, hallom, hogy zúg a mosogatógép is. Minden ragyog a tisztaságtól. Mika eltűnik pár percre, majd furcsa képet vágva kerül elő. Egy egész zacskónyi kábítószer és egy füzet van nála. Valószínűleg ezért takarítottak. A kábszert keresték...
- Megírta a dalokat - néz a fiúkra.
Jari dühösen tépi ki a kezéből a drogot, majd a fürdőbe csattog. Hallom, hogy lehúzza a WC-t, hát ennyit erről. Nem tudom mit mondhatnék nekik.
- Miért teszi ezt? - nyög fel Aleksi miután leteszi a telefont és a kanapéra huppan. Az arcát a tenyerébe temeti.
- Mert egy ostoba barom - kerül elő Jari dühösen fújtatva. - Azt hiszi ha segítséget kér, akkor összedől a világ.
- Mióta heroin függő? - kérdezek rá halkan mire mindenki úgy bámul rám, mintha elment volna az eszem.
- Nem drogfüggő, de nem áll messze tőle - morogja Mad. - Ha nincs ihlete először a piába menekül, de az már rég nem hat rá. Ezért a kábítószerhez nyúl. Ha heroint használ olyan dolgokat ír amitől tátva marad az ember szája. Zseniális, de bár ne lenne az tőle. Azt hiszi ez a megoldás. Neki kell írni a dalokat, mert ha nem akkor kiborul. Inkább belövi magát, minthogy bárkinek is elfogadja a segítségét, minthogy zöld ágra vergődjön például veled. Mi sem vagyunk szentek, a füvet sem vetjük meg bevallom, de máshoz esküszöm, hogy sosem nyúlt semelyikünk. Niko akkor tud dalt írni, ha nagyon boldog vagy nagyon szomorú, ha van egy múzsája, ha van ami megihleti. Most semmi ilyen nincs a kezében. Ezért lőtte be magát, de elég veszélyes játék ez. Tudod mi attól félünk, hogy egyre többször fog hozzányúlni a kemény droghoz és függővé válik. Eddig csak kétszer fordult vele elő ugyan. Az utolsó két éve történt. De majdnem az volt az aranylövés… Azóta rajta tartjuk a szemünket. Tudtuk, hogy előbb utóbb megint a heroinhoz nyúl, minden jel erre mutatott. A hiszti, a kétségbeesés, az ahogy veled bánt, a tiltakozása az ellen, hogy te alkoss valamit nekünk. Nem bírtuk megakadályozni mégse - magyarázza letörve.
- A menyasszonya nem teszi boldoggá? - horkantok fel cinikusan. Mindenki rám kapja a tekintetét.
- Honnan tudsz róla? - kérdezi Mika halkan.
- Hát nem tőled - vágom rá.
- Sajnálom - hajtja le a fejét és bűnbánóan pislog rám.
- Tök mindegy. Úgyis lelépek innen pár nap múlva és soha többé nem látlak titeket szerencsére - vonulok ki a konyhába dühösen. Feltépem a hűtő ajtaját és kiveszek egy üveg sört. A nappaliba visszaérve az asztal sarkával nyitom fel az üveget és elfekszem az egyik fotelbe.
- Lia, ő a barátunk és… - kezd bele Aleksi, de leintem.
- Ne magyarázkodj. Ribancnak minősített azzal, hogy nem szólt a csajáról. De ti is ezt tettétek. Mocsok alakok vagytok mind, de hozzászoktam már a fajtátokhoz - húzom gúnyos mosolyra az ajkaim.
- Miért nem mentél még haza? - kérdezi pár perc néma csönd után Mad.
- Megvárom míg magához tér és betöröm az orrát annak a rohadéknak. Aztán itt se vagyok - vágom rá gondolkodás nélkül. - Ti hazamehettek ha gondoljátok, vigyázok rá. Ha bármi van szólok - motyogom. Kezdek fáradni bevallom. Rágyújtok egy cigire és figyelem a fiúkat. Néma párbeszéd folyik köztük. Hol egymásra, hol pedig rám pislognak.
- Oké, hazamegyünk - bólint Jari. - És sajnálom, hogy nem szóltunk. Nem tartunk ribancnak - magyarázza mire újabb horkantással válaszolok és fintorgok is egy kicsit a hatás kedvéért.
- Én itt maradok, nekem is van Nikoval egy kis elszámolni valóm - mondja Mad.
- Én is maradnék, de Katja vár - húzza el a száját Aleksi.
- Lia.. - lép mellém Mika és olyan kiskutya szemekkel néz rám, hogy majdnem megenyhülök. De csak majdnem.
- Mit akarsz? - förmedek rá, mire kikerekedett szemekkel visszahőköl.
- Bocsáss meg kérlek. Én kedvellek és nem akartalak megbántani - néz rám kérlelően.
- Nem kell neked az én bocsánatom - vágom rá gondolkodás nélkül.
- Kérlek - nyöszörög.
- Mit érsz azzal ha azt mondom oké, minden rendben van és felejtsük el? Én is csak egy vagyok Niko csajai közül, semmi több. Tőlük is bocsánatot szoktál kérni miután megkefélte őket, miközben otthon vár rá a menyasszonya?
- Nem - csóválja meg a fejét. - De te más vagy - suttogja.
- Nem vagyok különb náluk, szóval nem kell bocsánatot kérned és nekem nem kell megbocsátanom - nézek mélyen a szemébe.
Nem szól többet csak lehajtott fejjel elkullog az előszobáig, a másik két távozni készülővel együtt. Némán csukják be maguk után az ajtót, így ketten maradunk tíz év börtönnel. Most nem tűnik eszelősnek. Inkább csak megtört és csalódott. Semmi félelmetes nincs benne így, hogy összezuhant. A halántékát masszírozza percekig, majd felkapja a fejét és a szemembe néz.
- Leena a ribanc, nem te - közli mire a cigi füstje a tüdőmben reked. A hangja határozottan és őszintén cseng, tényleg így gondolja. - Ha tehetném megfojtanám egy kanál vízben azt az ócska kurvát. Már nagyon régóta nem teszi boldoggá Nikot. Miatta lett ilyen. Vele drogozott először keményen, ő volt ott mikor majdnem túllőtte magát, miatta iszik néha többet kelleténél. Minden annak a lotyónak a hibája. Tönkreteszi teljesen. Mindenkivel megkuratja magát, aztán ő rendez jelenetet - motyogja az orra alatt.
- Nem vagyok rá kíváncsi - emelem fel a kezem. Persze hazudok. Érdekel, hogy ki az a lány, hogy mi van köztük Nikoval. Nehéz bevallani, de az a pasas nem tud hidegen hagyni. Mindegy mit tesz, belekeveredett az életembe és ugyan tudom, hogy nemsokára elmegyek és egy ködbe vesző név lesz csak az emlékeimben, mégis most úgy érzem mindent tudni akarok róla. Játszom az érdektelent, mégis majd megveszek még egy kis morzsányi információért ami vele, velük kapcsolatos.
- Nem értem miért nem hagyja el - csóválja meg a fejét. Alig hallom mit mond, csak motyog magának. - Meg fogja ölni… - morog és fojtatná tovább, de Niko üvöltése félbeszakítja. Meghűl a vér az ereimben. Úgy kiabál, mint akit nyúznak. Egyszerre pattanunk fel és ész nélkül rohanunk hozzá. Leizzadva vergődik az ágyban, a fejét jobbra-balra forgatja, kapálózik, rugdos. Mad lefagy a küszöbön és tátott szájjal nézi a szerencsétlent. Én egy fokkal gyorsabban kapcsolok. Az ágyra mászok, majdnem kapok egy taslit annyira vergődik. Kénytelen vagyok a csuklóit a matracra szorítani és a térdemmel lefogni. A keze olyan hideg akár a jég, de a teste úszik a verejtékben.
- Niko - rázom meg picit a vállánál fogva de nem reagál. - Niko ébredj az Isten verje meg - kiabálok rá, de semmi. Tovább nyöszörög és kínlódik. A szemei egy fél pillanatra kipattannak, majd le is csukódnak. - Ó a jó büdös francba - káromkodok. - Nyisd ki a szemed, a kurva életbe - rángatom meg, de nem használ. Kicsit durvább módszerhez folyamodok. Minden erőm bevetve, hatalmas taslit keverek le neki. Felszisszen, de nem tér magához rendesen. Kap még egyet. Ebbe már a dühöm is benne van. Újból felnyílnak a szemhéjai, de nincs magánál. A szeme vörös, az erek ki vannak tágulva, a tekintete homályos. Nem tudom, hogy csak a drog utóhatása ez nála vagy valami egészen más. - Nézz rám a szentségit - fogom a tenyerem közé az arcát. Muszáj valahogy visszarángatni a valóságba. Várom, hogy végre az arcomra fókuszáljon, de nagyon nehezen megy neki. - Gyerünk nézz a szemembe - beszélek hozzá folyamatosan.
- Hozok vizet - köszörüli meg a torkát Mad, de nem foglalkozom vele. Niko bamba tekintete jobban leköt. Látszik rajta, hogy világát nem tudja.
- Kulta - nyöszörög.
- Itt vagyok - bólintok. A teste hirtelen elernyed, a végtagjai megszűnnek mozogni, megnyugszik.
- Fáj - csukja le a szemét és picit megmozgatja a karját. Nem vagyok benne biztos, de arra tippelek az fáj neki, hogy a csuklóján térdelek. Leszállok róla mire halk sóhaj szakad fel belőle. Most tűnik fel, hogy már megint nem lélegzik rendesen. Bevallom kicsit félek, hogy a kelleténél több heroin jutott a vérébe és leáll a légzése. A mosdóban már bevált módszerhez folyamodok, komoly csata árán elérem, hogy rám figyeljen és együtt veszem vele a levegőt. Mad mellénk telepedik, de nem csinál semmit csak bámul.
- Hozz egy nedves törölközőt - szólok rá, majd elveszem tőle jeges ásványvizet és Jari szerepét átvállalva megitatom Nikot. Kicsit félrenyel, öklendezik, de nem küldi vissza a folyadékot most sem a gyomra. Mad is visszaér, elkobzom tőle a frottír anyagot és a zöldszemű tarkójának nyomom. Megint remegni kezd, megpróbál elhúzódni a hideg vizes anyagtól, de erőszakkal a bőrének préselem.
- Hideg - vacogja és könyörgően néz rám. Keresi a pillantásom, de van egy tippem, hogy minimum hatot lát most belőlem és ez a jobbik eset.
- Mindjárt jobb lesz, ígérem - préselek ki magamból egy biztatónak szánt mosolyt.
- Maradj velem kulta - kulcsolja a derekam köré a karjait és úgy bújik hozzám akár egy kisgyerek.
- Itt maradok, nyugi - suttogom, letörlöm az arcáról az izzadtság cseppeket. - Menj, pihenj le, ha kellesz szólok - suttogom Madnek.
- Biztos? - néz rám kétkedve, mire bólintok és a kezébe nyomom a törölközőt. Kivonul a szobából én pedig nézem a lassan megint visszaalvó férfit. Az ujjai erőszakosan a csípőmbe vájnak, maga mellé húz az ágyra. Szorosan ölelem magamhoz, ugyan úgy ahogy ő engem. Apró puszikat nyomok a vállára, a haját és a tarkóját simogatom és figyelem a légzését. Szerencsére most egyenletes, de mégis félek, hogy mi lesz akkor ha mindketten elaszunk. Mi van ha nem veszem észre időben, hogy baj van? Bevallom félek. Félek, hogy reggel egy hulla mellett ébredek fel. Félek, hogy nem tudok időben segíteni neki. Félek, hogy elveszítem, miközben itt fekszik mellettem. Félek elaludni. Butaság tudom, mégis rettegek. Semmi közöm hozzá, alig pár napja ismerem, úgy igazán sose beszélgettünk, de kötődöm hozzá és félek. Féltem őt és félek attól, hogy mi lesz ha nem ébred fel holnap. A szorítása lassan enyhül, visszasüllyed az öntudatlanságba. Alszik én pedig figyelem. Érzem, hogy fáradok, de küzdök. Nem szabad elaludnom, mégis majdnem sikerül. Félálomban vagyok, mikor újból forgolódni és csapkodni kezd és ezzel magamhoz térít. Ismét felrázom, megint együtt lélegzek vele, megitatom, simogatom, hogy megnyugodjon. Aztán újra elalszik.
Hosszú éjszakának nézek elébe, de nem bánom. Úgy érzem itt kell lennem, vele. Fogalmam sincs hányszor álmodik rosszat az éjszaka folyamán, de mindig felébredek rá és mindig ugyan az marad a forgatókönyv. Aztán ledönt a fáradtság és a karjai közt mély álomba zuhanok.



A szemem lassan kezdem el nyitogatni, zavar a szobába beáradó fény. Nem vagyok hozzászokva, hogy ki van nyitva reggel az ablak. Az első dolog amit felfogok, hogy valakivel nagyon összegabalyodtam az éjszaka folyamán. A puha karcsú test illatát megérezve mosoly kúszik az arcomra. Bár elég pocsékul érzem magam, innom kéne, a tüdőm is fáj, a gyomromról már ne is beszéljünk. Olyan vagyok, mint akin átment egy úthenger, de amint sikerül kidörzsölni a csipát a szememből úgy érzem megér minden fájdalmat a látvány. Ő is most ébredezik. Nyüszög picit, összekuporodik, kinyújtózik, majd a kékeszöld színű szempár az arcom kezdi fürkészni.
- Szia - suttogom rekedten. Teljes homályba vész az este. Hogy kerül ő ide? És miért van ruhában? És miért vannak olyan sötét karikák a szemei alatt, mint aki napok óta nem aludt? Olyan nyúzott, mégis gyönyörű. A szemei pedig dühösen villognak.
- Jól vagy? - kérdezi halkan.
- Igen - bólintok és megpróbálom magamhoz húzni, hogy megcsókoljam. Ráér később is kideríteni, hogy mi történt.
- Remek - ül fel az ágyon én pedig reflexszerűen emelkedem utána. Mi baja van? Miért nem hagyja, hogy hozzáérjek? Kipattan az ágyból én pedig értetlenül bámulok rá. Mi a fene történt? Addig megvan az este, hogy belövöm magam… Ajjaj…
Látott olyan állapotban? A jó büdös picsába. Megmondtam neki, hogy menjen el, de ezek szerint mégis mellettem volt. Próbálom felidézni milyen állapotban lehettem, de semmi. Minden kiesett. Semmit sem értek, semmire sem emlékszem. Hogy jutott be egyáltalán?
Nincs időm tovább gondolkodni. A tenyere és az arcom találkoznak. Sokkoltan nézek rá. Most komolyan felpofozott?
- Ezt a heroinos akciódért kaptad és, mert miattad nem aludtam egész éjszaka - sziszegi dühösen, fölöttem tornyosulva. Aztán újra meglendül a keze. Feleszmélni sincs időm és újabb pofon csattan.
- Ezt pedig a menyasszonyod miatt, akiről véletlenül elfelejtettél szólni - vágja a képembe.
Leena. Tudja. Jó nagy szarban vagyok, ráadásul úgy érzem a hullámzós fajtába merültem el nyakig. Mielőtt elkaphatnám, kiront a hálóból és már csak a lábdobogást hallom. Nem hagyhatom így elmenni, így én is utána rohanok már amennyire tudok rohanni. Piszok gyengének érzem magam. A földszinti fürdőből kerül elő, a pulcsiját veszi fel éppen.
- Lia, állj már meg - kapom el a csuklóját.
- Nem merészelj még egyszer hozzámérni, mert eltöröm a kezed - néz jelentőségteljesen a csuklójára fonódó ujjaimra, majd a szemembe. Lehet, hogy hozzám képes pici és gyenge, mégis olyan erő sugárzik belőle felém, amitől úgy érzem jobban járok ha engedelmeskedem.
- Kitört a harmadik világháború? - kerül elő Mad a nappaliból egy szál alsógatyában és pólóban, tehát levonom a konklúziót miszerint ő is itt éjszakázott.
- Pontosan és én most lelépek - lép elé Lia, majd lábujjhegyre tornázza magát és lenyom két puszit neki. Mad pedig megöleli. Kikerekedett szemekkel és tátott szájjal figyelem a párosukat. Mióta vannak ők ilyen jóban? Puszipajtások lettek egy éjszaka alatt? Miről maradtam még le basszus? Jari megkérte a kézét, miután lefeküdt Mikával?
Lia az előszobába trappol, összeszedi a cuccait majd távozik és olyan erővel csapja be maga után az ajtót, hogy az egész ház beleremeg.
Madre néznék, de úgy tűnik ma senki nem hagy időt számomra a védekezésre. Az ökle az államnak csapódik, én pedig azzal a mozdulattal dobok egy hátast. A hátam a kemény járólapnak csapódik, az vér ízét megérzem a számban.
- Hülye vagy? - sziszegem fájdalmasan, amint napirendre térek a dolgok felett. A fél arcom lezsibbadt az ütésétől.
- Nem, te vagy a hülye baszd meg. Kapard fel magad, a konyhában találkozunk. Beszélnünk kell - morogja én meg csak pislogok utána.
Ez nem az én napom. Komolyan mondom érdemes volt felkelni… Eddig két pofont kaptam egy nőtől és ráadásképp az egyik legjobb barátom is bepancsolt egyet. Csodálatos…
Azért csak feltápászkodom, bevonulok a fürdőbe és kiöblítem a szám. A fogaim szerencsére megmaradtak, csak belül picit felrepedt az alsó ajkam. Mad nem először ütött már meg, régebben kis kakasok módjára csaptunk össze. Jó nagy baromság volt ugyanis kétszer akkora, mint én. De eddig amint kiütött, azonnal fel is segített. Most viszont nem nyújtotta felém a mancsát, szóval ő is nagyon pipa rám.
A tükörbe nézve szörnyű látvány tárul elém. Hulla fehér vagyok, a szemeim alatt Liáéhoz hasonló sötét karikák éktelenkednek, a karomon ott van a tegnapi szúrás nyoma. Pocsék állapotban vagyok. Mint egy vérbeli kőkemény heroin függő, aki sikeresen túllőtte magát és elföldelték. Teszem hozzá per pillanat élni sincs kedvem szóval az ábrázatom jól mutatja mennyire vagyok rossz állapotban lelkileg is. Testileg egy hat hetes vízi hullára emlékeztetek. Talán ha megint belőném magam az javítana a helyzeten. De csak miután Mad magamra hagyott…
Lemászok a pincébe, hogy megkeressem az anyagot. Ha a zsebembe lesz ellazulok. Biztonságot és erőt fog adni. Megnyugszom majd attól, hogy nálam van és akkor már bátran Mad szemébe tudok nézni. De nincs sehol. Se az asztalon, se a földön, se mosdóban, se a kanapé mögött, se alatta. Kikutatom a fiókokat, csörgök zörgök, de csak nem találom. Pedig biztos, hogy itt voltam. Mindig itt vagyok ha dalt akarok írni vagy ha fű helyett valami más anyaghoz nyúlok.
- Hiába keresed azt a szart. Jari lehúzta a WC-n - morran fel Mad a lépcső tetején.
- Mit csinált? - kapom fel a vizet.
- Kivágta az összes többi szeméttel együtt - ismétli el.
Dühös leszek. Ehhez nem volt joguk. Kurva sok pénzt fizettem érte, ők meg csak egyszerűen lehúzzák a klotyón. Az öklöm a falba csapom, de ezzel csak magamnak okozok fájdalmat.
- A rohadt életbe - szitkozódom.
- Állj le, hagyd abba hisztit és gyere fel. Enned kell - mordul rám Mad.
Mit tehetnék? Hallgatok rá és kullogok utána. A konyhába rend van. Kitakarítottak… Akkor még a vésztartalékot is megtalálták valószínűleg. Pocsék napnak nézek elébe. Erre azért Mad picit rácáfol. Egy hatalmas bögre fekete kávét rak elém. Ó igen, ez kell nekem. Picit fáj a szám és a nyelvem is megégettem a forró koffeinnel, de nem számít. Életet lehel belém és felpezsdít picit. Figyelem a barátom, ahogy szendvicset készít. Van egy olyan tippem, hogy a paradicsom helyére engem képzel. A kést precízen húzgálja végig a zöldségen, szép egyenletes szeletekre vágja. Nem akarok belegondolni, mi járhat a fejében.
- Egyél - pakol elém egy hatalmas kiflit, amit mindennel megpakolt amit a hűtőben talált.
Az első pár falat után forogni kezd a gyomrom, de Mad összeszűkült szemekkel figyeli minden mozdulatom. Tisztában vagyok vele, hogy ha nem gyűröm le a szendvicset magamtól, akkor ő fogja letuszkolni a torkomon. Néma csendben reggelizünk, két bögre kávét is magamba döntök, Mad elveszi a tányérom amint az utolsó falatot is lenyeltem és még el is mosogatja… Semmi jóra nem számítok ezek után.
- Gyere - adja ki a parancsot majd a nappaliba vonul, én meg követem. Nem merek kötözködni vele, amúgy sem vagyok abban a helyzetben, hogy megtehessem. Alapos fejmosásnak nézek elébe.
- Sajnálom - szólalok meg először.
- Ezzel most nem húzod ki magad a szarból - csóválja meg a fejét. - Ülj le - mutat a kanapéval szemben lévő fotelre.
- Igenis parancsnok - próbálom elviccelni a dolgot, de ahogy rám néz… Bár ne tettem volna. Behúzott nyakkal huppanok le, majd azon nyomban rá is gyújtok. Legalább a nikotint nem tagadják meg tőlem…
- Ha még egyszer ahhoz a szeméthez nyúlsz, letépem tőből mindkét karod. Világos? - néz mélyen a szemembe.
- Mad. Tudod, hogy muszáj volt… - kezdek bele a magyarázkodásba, de nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot.
- A lófaszt volt muszáj te barom. Ki akarod nyírni magad? Mert ha igen csak szólj és találunk ennél gyorsabb módszert is - csattan fel. - Inkább kitekerem a nyakad a saját két kezemmel aztán bevonulok önként és dalolva a sittre, minthogy végignézzem, hogy leszel függő és, hogy cseszed szét magad, meg az egész életed te gyökér.
- Nem tudok dalt írni nélküle - sziszegem dühösen.
- De tudsz - csap az asztalra ami megremeg az erejétől. A szemei villámokat szórnak.
- Nem megy, muszáj volt belőnöm magam, hogy készen legyünk - nyögök fel.
- Nekem ezt nem magyarázod meg. Csak magad miatt volt muszáj, mert egy önző egoista seggfej vagy - mennydörgi. - Lia jó dalokat írt és ha csak egy picit is megerőlteted magad és te is hozzányúlsz meglettünk volna a kurva drog nélkül is. De nem! Mert egy barom vagy és nem tudod elviselni azt ha más is alkot valamit rajtad kívül - kiabál.
- A picsába ez az én zenekarom - emelem fel én is a hangom. - Annak a csajnak semmi köze hozzánk, nincs joga bármit is csinálni vagy írni - sziszegem.
- A mi zenekarunk Niko. Nem csak a tiéd. Mi hoztuk létre és nem te egyedül. Nem vagy Isten csak egy kibaszott ember, érted? Ugyan olyan szerencsétlen báb vagy az univerzumban, mint én, vagy Jari, vagy akárki más… Nem vagy különb senkinél. Egyszerű ember vagy te is szóval ne játszd a mindenhatót - szűri a szavakat a fogai közt.
Igaza van, sajnos. Némán szívom magamba a sűrű füstöt és elgondolkodom. Nem tudom mi lesz ezután. Most egy ideig szerencsére nem kell új szöveget írni. Tegnap ha emlékeim nem csalnak írtam négyet-ötöt, több pedig nem is kell. Jari és Aleksi megoldják a hangszerelését seperc alatt, felvesszük az albumot, nekiállunk turnézni és annyi. Közben meg majd alakulnak a dolgok. Ha minden jól megy magamra találok és a következő lemezzel már nem lesz ilyen baj. De ha mégis… Nem tudom mi fog akkor történni.
- Liától bocsánatot kell kérned - szólal meg újból Mad. A hangja most halk, nem üvölt.
- Nem kérek bocsánatot senkitől - vágom rá azonnal.
- Pedig nem ártana. Egész este melletted volt, hogy nehogy véletlenül megfulladj - morogja.
- Kitől tud Leenaról? - kérdezem halkan.
- Nem tudom. Tegnap mikor becsörtettünk hozzá már tisztába volt mindennel, ennek ellenére velünk jött. Jössz neki egyel. Le kéne rá váltani a ribancod - mondja.
- Ne nevezed Leenát ribancnak - sziszegem.
- Hívhatom aminek akarod, de a lényegen nem változtat. Egy ócska kurva. Fél London átment már rajta valószínűleg. Miért vagy még együtt vele? - néz mélyen a szemembe.
- Szeretem - vágom rá szemrebbenés nélkül. Pedig ez hazugság. Már nagyon rég nem szeretem annyira, mint kéne. Ő volt a múzsám, az életem, a halálom és mindenem. A világot jelentette, de már nem jelent semmit. Nélküle is képes lennék lélegezni. Nélküle is dobogna a szívem. Nem dőlne romokba a világom ha elhagyna. De, hogy én szakítsak vele? Elképzelhetetlen. Ő a biztos pont az életemben.
- Ha ennyire szereted mi a frásznak csalod meg mindenkivel, aki az utadba akad? - teszi fel a legjobb kérdést. Azt akarja, hogy színt valljak neki, de sosem fogom bevallani, hogy már nem Leena éltet. Ő a párom és kész. Nem dobok el magamtól éveket csak úgy.
- Ő is megteszi - vonok vállat.
- Na ez az - csattan fel megint.
- Figyelj rám Mad! Leena a szerelmem és bármit is csinál mindig én leszek a férfi az életében. Mindig hozzám fog hazajönni és mindig nekem fogja őszintén azt súgni, hogy szeret. És ez fordítva is igaz. Nincs senkinek semmi köze ahhoz, hogy élünk, kivel fekszünk le és úgy egyáltalán… Ne szólj bele! Se te, se senki más. Érthető? - magyarázom higgadtan. Szeretném, hogy ha végre mindenki felfogná, hogy a kapcsolataimba ha ezerszer a barátaim, akkor se szólhatnak bele. Nem kell szeretniük Leenat, de elviselniük muszáj lesz.

Makacs önfejű emberek. Lehet velük bármit is kezdeni? Nem igazán. Főleg ha nem látják a fától az erdőt. Ilyen az ember. Mindig a könnyebb utat választjuk. Félünk a magánytól, attól, hogy egyszer magunkra maradunk és nem fogja majd senki a kezünk, mikor szükségünk lesz rá. Inkább hazudunk. Hazudunk magunknak, a barátainknak, az ellenségeinknek. És mi van akkor ha jön valaki, aki őszinte akar lenni velünk? Tagadunk. Mindent letagadunk, hogy véletlenül se kelljen kinyitni a szemünk, hogy ne kelljen szembenézni a problémákkal. Aztán persze menekülünk. Menteni próbáljuk az életünk, kapálózunk pár másodpercnyi boldogságért. Keressük a szexben, a drogban, az alkoholban, egy beszélgetésben, egy barát szemében, de amíg nem vagyunk őszinték, felesleges minden…