14. Forgatás

http://www.youtube.com/watch?v=P_QqcYitWP8


„Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.”


A csillagok lenyűgöznének, ha nem egy szál pizsamában ülnék a tetőn. Próbálok a lehető legközelebb bújni Nikohoz, hogy lopjak némi meleget a belőle áradó hőből, de sajnos ez itt Helsinkiben, éjszaka, édes kevés. Öt perc se kell, hogy vacogni kezdjek.
- Fázol? - néz rám kérdőn.
- Micsoda elmés megállapítás - didergek.
- Miért nem szóltál? - dorgál meg, majd kibújik a kabátjából.
- Vedd vissza de azonnal. Nem kell, hogy te is megfázz - pirítok rá, de amikor a vállamra teríti a vastag anyagot, elpárolog a dühöm. Olyan meleg és annyira finom illata van. De így ő fog halálra fagyni… Sehogy se jó ez így. Aztán csak beugrik mit kéne tennem. Minden tiltakozása ellenére visszakanyarítom a hátára a kabátot és teljesen hozzásimulok, a karjaimat a kabátja alá bújtatom és szorosan körbefonom a derekát. Szerencsére megérti, hogy mit akarok és a hátamnál összefogja az anyag széleit. A fülem a mellkasára tapad, hallom a szíve minden egyes dobbanását. Nyugodt, egyenletes, tökéletes altatódal is lehetne, főleg, hogy finoman ringat az ölében, miközben halkan dúdolgat. Még mindig nem értem, mit keres itt ilyen korán és főleg azt nem, hogy miért rángatott fel a tetőre, de mikor megjelent nálam már akkor is tisztában voltam azzal, hogy túl makacs és gyorsabban szabadulok, ha azt teszem, amit akar. Magamnak azért azt is be merem vallani, hogy örülök annak, hogy itt van és még azt se bánom, hogy hajnalban felkeltett. Bár ez a romantikázás nem az én asztalom…
Csendben várjuk, hogy felbukkanjon a Nap a horizonton. Mit ne mondjak tényleg csodálatos, mikor először feltűnik egy nagyon halvány kis fénycsóva és elkezdi narancssárgára festeni az eget. Aztán szépen lassan feljebb kúszik az égi tünemény, aminek először csak halványan pillanthatjuk meg az ívét, aztán egyre élesebben kirajzolódik az egész. A színek ámulatba ejtenek. Vöröses narancssárgára fest a Nap mindent, feloszlatja az ég sötétjét és ahogy tükröződik a kékeszöld tenger hullámain, olyan, mintha csillámporral szórták volna tele a víz felszínét. Tátott szájjal bámulom az egész jelenséget, pedig nem ez az első napfelkelte amit végignéztem, de ez most mégis más. Nikonak igaza volt. Itt a leggyönyörűbb. Helsinki utcáit lassan árasztja el a fény, hogy felkeltse az alvó embereket, akik úgy tűnik szintén a Nappal ébrednek. Pillanatokon belül elárasztják az utcákat a munkába induló férfiak és nők, úgy nyüzsögnek, mint a szorgos kis hangyák. Idefentről olyan picinek látszanak, de nem sokáig kötik le a figyelmem. Inkább arra férfira nézek, aki még mindig a karjában tart. Talán megint hibát követek el. A csodálatos zöld szemeivel még mindig a Napot követi. Az arcára nézve egyszerűen minden épelméjű gondolatom semmivé foszlik, a szívem kihagy egy ütemet, a levegő pedig egy másodperc elejéig a tüdőmben reked. Nála csodálatosabbat még soha, de soha nem láttam. Annyira gyönyörű, ahogy a fény finoman megvilágítja a márvány fehér arcbőrét. Ismét megállapítom magamban, hogy minden egyes porcikája tökéletes. A szája mosolyra görbül, de úgy tűnik nem ebben a világban jár. A göndör tincsek kilátszódnak a fejébe húzott sapka alól, finoman keretezve az arcát. Ámulatba ejt a látványa.
- Csodálatos vagy - suttogom nagyon halkan. Egyszerűen nem bírom magamban tartani, hogy még a napfelkelténél is jobban lenyűgöz. Lassan pillant le rám, miközben széles mosoly terül szét az arcán, de ez most nem abból a beképzelt fajtából való mosoly, amit már olyan jól ismerek. Ez valami más. Az ujjai a bőrömre kúsznak és lepkeszárny finomsággal végigsimít az arccsontomon, amitől megremegek.
- Olet ihana - suttogja, majd mielőtt megkérdezhetném, hogy mit is jelent az amit mondott, gyengéden megcsókol. Van valami a levegőben. Valami, amit most még nem értek, de ott van minden mozdulatunkban, abban az ölelésben, abban a csókban, amiben összeforrunk. Nem érthetem, és ő sem, hisz felfoghatatlan, de egyet engednek az égiek, hogy érezzük.
Lassan válunk el egymástól, aztán még percekig csak némán nézünk egymás szemébe. Úgy érzem valami láthatatlan örvény ragad magával, magába szippant és hiába küzdök ellene nem ereszt el. Így hát fel is adom. Hagyom magam. Nem értem miért dübörög a szívem, nem értem mi ez az egész, de annyira jó és persze félelmetes is egyben.
- Hiszel a szerelemben kulta? - kérdezi halkan. Alig hallom mit motyog és nem is értem miért kérdezi ezt.
- A szerelem a gyengéknek való - vágom rá.
- Miért mondod ezt? - húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Mert a szerelem megbénít, birtokol aztán pedig megöl. Olyan akár egy vadállat, a fogai közt tart, nem ereszt el, a karmaival szépen lassan széttép, kiszipolyoz aztán lassan elvérzel, kínok közt vergődsz egy ideig, míg ő elégedetten tovább áll és neked véged van örökre. Nem szabad szerelembe esni, soha, senkivel - csóválom meg a fejem.
- Sosem voltál még szerelmes? - mosolyog rám.
- Nem, de nem is akarok az lenni - felelem gondolkodás nélkül. - Miért te hiszel a szerelemben? - mosolygok rá halványan.
- Hát persze. Szerintem nagyszerű dolog. Persze igazad van, veszélyes és kiszámíthatatlan, de pont ez benne a csodálatos - nyom egy puszit a homlokomra. - Menjünk be, még a végén tényleg megfázol – mondja, majd lassan felemelkedik velem együtt, hogy óvatosan a talpamra állíthasson.
A lakásomba érve visszabújunk az ágyba. Nem csinálunk semmit csak fekszünk egymás karjaiban. Egy idő után suttogni kezd miközben a vállamat simogatja. Nem értem egy szavát sem, hisz finnül motyog, de a hangja megint elkábít. Annyira megnyugtató, hogy érzem a teste melegét, a lélegzetvételeit, a karjait a derekam körül, az illatát az orromban, hogy elalszom.

Azt hiszem egyszerre ébredünk fel, hisz mindkettőnk telefonja egy azon pillanatban szólal meg. Egyszerre nyögünk fel, érzem, hogy a zsebébe nyúl, hogy előhalássza a saját mobilját, én pedig az éjjeliszekrényemen kezdek tapogatózni, de mivel csukott szemmel nem bukkanok rá az őrjítő masinára, muszáj kinyitnom a szemem. Nagyokat pislogok, ugyanis a fény az egész szobát elárasztja, aztán mikor végre kitisztul a kép a sajátom után kapok. Niko finnül beszél, de mikor ránézek elmosolyodik. Nem akarom, hogy zavarjam a társalgását, így kisétálok a konyhába és csak ott nyomom le a zöld kis gombot.
- Na végre - sóhajt fel Hanna.
- Felkeltettél - dünnyögöm hatalmasat ásítva.
- Elmúlt tíz óra - vágja rá.
- Akkor is aludtam még - nyögök fel. Nem néz ki jól az üres kávés kancsó látványa, főleg most nem. Ölni tudnék egy adag koffeinért.
- Oké, sajnálom. De tudnom kell, hogy elvállalod-e a klipet. Brandon téged akar és a srácok is támogatják, hogy te szerepelj velük a kisfilmben. Bár Nikoval még nem beszéltem, de biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni. Tehát? - darálja, míg én azzal küzdök, hogy lefőzzem a koffeinadagom.
- Még nem tudom. Átgondolom, rendben? - motyogom halkan.
- Van rá egy órád. Szép summát zsebelnél be érte. Ha elvállalod, akkor négy körül találkozunk, de hívj fel mindenképp, hogy döntöttél.
- Jól van - bólogatok bőszen, bár ezt Hanna nem láthatja. Hallom Niko lépteit, így nem lepődök meg mikor kiveszi a kezemből a vizet és beleönti a készülékbe. Hálás mosolyt villantok rá. - Van más is Hanna?
- Nem, nincs. Hívj fel - mondja el újra, mintha valami elmeháborodott lennék és nem fogtam volna fel elsőre, hogy mit kell tennem.
- Rendben. Szia - köszönök el, majd kinyomom a hívást.
- Jó reggelt kulta - vigyorog rám Niko, majd azonnal be is zsebelem a csókadagom.
- A barátod azt akarja, hogy szerepeljek a klipetekbe - sóhajtok fel a mellkasához bújva.
- Nem csodálom - kuncog fel miközben a karjai szorosan ölelik körbe a derekam. - Nálad gyönyörűbb nőt nem talál sehol kedvesem - duruzsolja a hajamba.
- Te is ezt szeretnéd? - nézek a szemébe mélyen.
- Nincs kifogásom a dolog ellen. Miattam a lányok nézik majd meg a kisfilmet, de te majd a fiúk figyelmét fogod felkelteni - vigyorog rám önelégülten.
- Hát jó. Ilyet még úgy sem csináltam - sóhajtok fel. Fogalmam sincs miért egyezek bele. Talán csak azért, hogy még pár órát lopjak magunknak. Én már tudom azt amit ő még nem. Már csak négy napom van Helsinkiben, utána irány Párizs és végül New York. Csak egy pillanatig gondolok bele abba, hogy soha többet nem látom, de mégis elszomorodom. Miért tagadjam? Olyan amilyen, de jól érzem magam vele. Szeretek a közelében lenni, szeretem megcsókolni, átölelni, veszekedni vele vagy csak nézni azokat a gyönyörű zöld szemeit. Talán még hiányozni is fog. Hiányozni fog a bizsergés, amit egyedül ő képes kiváltani belőlem, a hipnotizáló kisugárzása, az, hogy kihagy egy ütemet a szívverésem mikor ránézek. Furcsa ez a kötődés. Olyan jó lenne vele lenni még egy kicsit, de tudom, hogy nem szabad. Annak beláthatatlan következményei is lehetnének. Jobban járok ha elmegyek és nem nézek vissza. Persze ezt könnyű mondani, de tudom, hogy egy darabot magamból itt fogok hagyni, nála. Annyira könnyű lenne őt szeretni. De ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak és nem is fogom. Még hogy az érzések nem befolyásolhatóak… Hülyeség. Én képes vagyok rá. Én nem gyengülök el. Én tudom irányítani és bármennyire is könnyű lenne beleszeretni az engem ölelő férfiba, nem fogom megtenni. Nincs az az Isten.

A stúdióba kézen fogva lépünk be, ami többeket meglep hisz eddig még csak marakodni láttak minket. Brandon és Hanna amint felérünk, azonnal el is kapnak minket és egy tárgyalószerű helyiségbe vezetnek eligazítás céljából. Alá kell írnom egy szerződést aztán pedig Brandon regélni kezd arról mit is fogunk csinálni és mi az én szerepem a kisfilmben. Vagy hat oldalnyi kézzel írt lapot nyom a kezembe, aztán karon ragad és vonszolni kezd a mélygarázs felé. Fel se tűnik, hogy Niko és a fiúk eltűntek, már csak arra eszmélek fel, hogy Brandon üvölt a telefonba, miközben őrült iramban száguldozik Helsinki utcáin és egymás után szívja a cigiket.
- Szóval csak mosolyognom kell egész végig? - nézek rá kérdőn mikor befejezi az ordibálást és kinyomja a telefont.
- Aham, lényegében igen - bólint vigyorogva.
- És ezért fizettek ennyit? - mosolyodok el, az összegre gondolva, ami már a bankszámlámon pihen.
- Ó, ne hidd, hogy könnyű meló - kacsint rám. - Majd megérted mire gondolok szivi miközben dolgozunk - somolyog aztán satufékkel leparkol egy hatalmas raktárépület elé.
Úgy robban ki az autóból, mint valami bomba. Egyszerre hatan támadják meg, különböző kérdéseket tesznek fel neki, ő pedig nekiáll osztogatni a parancsokat. Dirigálásra termett a pasas, ez már biztos. Int, hogy kövessem, én pedig némán battyogok utána a délutáni napfényben. Őrültek háza van, mindenki nyüzsög, üvöltözik, pakol, rohan. Kívülről úgy tűnik, senki nem tudja mit csinál, de hát ki vagyok én, hogy ezt megállapítsam? Egy pillanatra felbukkan Mika, aki úgy tombol akár egy őrült. A srác, akinek feldúltan magyaráz megilletődve pislog rá két dobhoz tartozó cintányérral a kezében. Nincs sok időm megfigyelni őket, ugyanis Brandon betuszkol egy lakókocsiba, ahol három lány halál nyugodtan a körmét reszelgeti, de amint megpillantanak minket azonnal felpattannak. Úgy hadarnak, hogy egy szót sem értek a társalgásból, csak annyit látok, hogy az egyikük két smink tervét nyomja Brandon kezébe amiből hosszas hümmögés után kiválaszt egyet aztán rám kacsint és kivonul.
- Oké, akkor most vetkőzz le, ezt pedig vedd fel - mosolyog rám az egyik lány és egy köntöst nyom a kezembe.
Minden olyan gyorsan történik, az egyik percben még felöltözve ácsorgok, a másikban már egy széken ülök egy szál köntösben miközben mind a három lány közrefog. Az egyik a hajam cibálja, a másik a körmeim nézegeti, a harmadik az arcom mossa le, hogy aztán ki tudjon sminkelni.
- Egy pillanat - nyögök fel mikor már mindenféle kínzószerszámnak tűnő holmival a kezükben állnak körülöttem. Szükségem van némi zenére, így a táskámból gyorsan előkotrom a telefonom és bedugom a fülem. Pillanatok alatt ellazulok, amint felhangzik a lágy muzsika és onnantól kezdve már nem érdekel mit művelnek velem. Oké néha felszisszenek mikor a hajam a kelleténél erősebben húzza meg a csaj, de ennyi. Inkább relaxálok és kizárom a külvilágot.
Hogy meddig dolgoznak rajtam? Fogalmam sincs róla. Csak arra nyitom ki a szemem, hogy az egyikük vigyorogva kihúzza a fülhallgatót a fülemből és a tükörre bök. Nem ismerek magamra. Most az én szemeim is úgy világítanak, akár Nikoé a fekete festékréteg alatt. A hajam fel van tupírozva a fejem tetején, de a legtöbb tincs mégis laza hullámokban omlik a vállamra, a körmeim viszont inkább karmokra hasonlítanak a fekete műkörömtől amin méregzöld pöttyök és vonalak díszelegnek. Úgy érzem magam, mintha a pokol királynője lennék, a sátán felesége, de bevallom tetszik a látvány. Hát még mikor meglátom, hogy milyen ruhát kapok. Lenyűgöz a fekete tüllökből és tollakból álló szoknyarész. Az egyik lány húzza meg a fűzőt, de olyan szorosan, hogy a levegő is kiszorul a tüdőmből. Viszont úgy tűnik, hogy ez még mindig nem elég neki. Tovább rángatja a vékony pántokat én pedig kénytelen vagyok a polcba kapaszkodni, ha nem akarok eldőlni az erőtől, amivel a szalagot cibálja. Mikor már végképp nem jutok oxigénhez masnit köt a végére ,én pedig megnézhetem magam teljes harci díszben. A szépségért megéri szenvedni… Ez a mondás most határozottan igaz. Forgok a tükör előtt és próbálom feldolgozni a látványom. Nem vagyok még mindig biztos abban, hogy én vagyok az a lány, aki visszamosolyog rám a vérvörösre festett ajkaival, de lassan meggyőzöm magam, hogy nem lehet más ott, csakis én.
- Kulta - dörmögi rekedten egy nagyon is ismerős férfihang, mire azonnal szembe fordulok vele. A tekintete csodálatot tükröz, de én is ugyan ezt érzem mikor megpillantom. A haja most is kócos és szexi ez persze nem meglepő viszont nincs rajta más csak egy szál szürke farmernadrág, ami teljesen a testére tapad és alig ér a csípőjéig. Minden ujján egy-egy vastag ezüstgyűrű díszeleg. Most is elámulok mennyire vékony és mégis tökéletesen arányos a teste.
- Szia - mosolygok rá, mikor már minden porcikáján végiglegeltettem a tekintetem.
- Brandonnak igaza volt - lépked közelebb majd nagyon finoman végigsimít a derekam vonalán míg végül a tenyere a csípőmön állapodik meg. Hirtelen robban be Hanna a lakókocsiba a sminkes lánnyal együtt, így nem tudja megosztani velem, hogy a barátjának miben is volt igaza. Niko a székbe kerül, hogy az így is hófehér bőrét némi púder segítségével még sápadtabbá varázsolják, a szemeit pedig kiemeljék a fekete festékkel. Hanna magyaráz valamit, de nem tudok rá figyelni. Niko leköti minden figyelmem, főleg mikor meglátom, hogy a telefonom a kezében van és az ő füle is be van dugva, ugyan úgy, ahogy az enyém pár perccel ezelőtt. Halványan mosolyog miközben a zenéimet hallgatja, én pedig teljesen a hatása alá kerülök. Kezdek rájönni, mi is tűnt mindig olyan veszélyesnek és egyben elbűvölőnek benne. A szexualitás és az a különös vibrálás, ami mindig árad belőle, ami mindig ott van vele, mert a lénye része. Láthatatlan az egész, de mégis mindenkit magához vonz vele és ha egyszer a csapdájába esel soha többé nem tudsz megszabadulni tőle. Olyan akár egy különleges húsevő növény. Magához édesget, majd mikor hozzáértél összecsukja a szirmait, foglyul ejt, táplálkozik belőled és holt biztos lehetsz abban, hogy nem marad belőled semmi, mikor végez veled. Kiszívja belőled az életet is. És hogy mi a legrosszabb az egészben?
Hogy boldogan mész bele ebbe a cseppet sem fair egyezségbe, sőt te könyörögsz, hogy odaadhasd neki mindened és mosolyogva fogadod, hogy használ és elvesz tőled mindent amid van, mindent, ami valaha voltál és még azt is, ami lehettél volna, ha nem kerülsz közel hozzá.
Most döbbentem rá, hogy nekem már késő. Ott vagyok a szirmai közt. Hogy bánom-e?
Cseppet sem.

Nincs sok dolgom egyelőre. A raktárépületben csak a zenekar felszerelése, egy rakat lámpa, jó pár kamera és még annál is több rohangáló őrült van. A fiúk szépen lassan Brandon bácsi kérésére beszállingóznak és elfoglalják a helyeiket, őket viszont vagy öt-hat kikent, kifent, mindenre kapható cicababa követi. Groupiek…
Niko az utolsó, aki megérkezik. Két lány azonnal rá is repül, de finoman lerázza őket. Idő közben valaki félig meddig elfedte a mellkasát egy vékony ujjatlan pólóval, ami a köldökéig szét van vágva, tehát még így is látni lehet a tökéletes felsőtestét. A nyakába egy rózsafüzér lóg, de a hajához nem nyúlt senki. Szinte nyálcsorgatva figyelem, ahogy bevonul, beszél pár szót Brandonnal és a helyére áll.
- Szivi, vidd oda a popsid a többiekhez, a többi kurva meg takarodjon a kamera elől - kiabál Brandon, mire a fiúkhoz tipegek a húsz centis magas sarkú cipellőmbe, amit csak azért kaptam, hogy ne Niko mellkasáig érjek. A lányok duzzogva vonulnak át az ajtóhoz, ahol mindannyian rágyújtanak, de a szemüket le sem veszik a zenekar tagjairól és mindegyikük ajkain ott játszik az a negédes mosoly, amitől én személy szerint hányni tudnék, de a pasik mindig hisznek a hazug szájaknak. Az újabb ordibálás miatt félbe hagyom az eszmefuttatást és megpróbálok a rendező úrra figyelni, aki csak mondja és mondja a magáét, majd újból rám mutat. - Oké, állj Niko mellé, de oldalasan és hajolj hozzá olyan közel amennyire csak bírsz, de ne érj hozzá - adja ki a további utasításokat, én pedig teszem amit kér.
Azonnal megértem, amint teljesítem a kérését, hogy ez tényleg nem lesz könnyű munka. Az illata beindítja a libidómat, a kisugárzásától pedig úgy érzem megfulladok. - Szivi, nincs más dolgod, minthogy nagyon finoman mosolyogsz míg Niko énekel és riszálja a hátsóját. Stimmt? Oké, akkor mehet a menet - kiabál Brandon, majd visszaszámol és elindul a playback.
Mély levegőt veszek és a lehető leghalványabb mosolyt produkálom miközben összeszorított fogakkal állok, hogy még véletlenül se remegjek meg vagy ugorjak rá addig míg le nem állnak a kamerák. Tökéletes önuralomteszt az egész. Mozdulatlannak lenni miközben ilyen közel van hozzám, nem egyszerű feladat. Ott van mindig a kísértés, hogy hozzáérjek, hogy végigsimítsak a puha illatos bőrén, hogy magamra rántsam és ne törődjek senkivel és semmivel.
Újra és újra felvesszük ezt az apró pici pár másodperces jelenetet, hogy minden kameraállásból meglegyen majd a vágáshoz. Egy fél perces anyagért körülbelül másfél órán át állunk egy helyben. A fiúk úgy tűnik élvezik a pózolást, én annál kevésbé. Brandon hirtelen int minket magához, a zenekar tagjai kapnak fél óra szünetet, én viszont egy gyors sminkigazítás után újra a kamera előtt kötök ki. A lábaim nem egészen akarnak működni a sokáig tartó ácsorgás után, de csak sikerül lassan végigsétálni a kijelölt ösvényen. Míg tart a felvétel a légy zümmögését se lehet hallani, egyedül a cipőm sarka koppan a padlón. A három méteres szakaszt vagy hatvanszor teszem meg, míg végül Brandon bólint egyet, jelezve, hogy végeztünk. El se hiszem, hogy mindennel meg van elégedve. Kezdek rájönni, hogy tipikusan az a pasas, aki a kákán is csomót keres, mindenbe beleköt, mert maximalista és képtelen elviselni ha valami nem úgy néz ki a felvételen, mint ahogy ő azt fejben megálmodta. Mindennek tökéletesnek kell lennie, az arckifejezésemnek, a testtartásomnak, még az se mindegy, hogy egy-egy tincsem merre fújja az idő közben előkeveredett hatalmas ventilátor.
Aztán jön az ágyjelenet. Bevallom erre nem vagyok felkészülve. Főleg akkor érzem ezt így mikor Niko is megérkezik félmeztelenül, a kovácsoltvas csodához, amit az élénkpiros szatén ágynemű még csábítóbbá varázsol. Így már szinte tökéletes mása ez az ágy a toronyban lévőnek. Belegondolni, hogy mi mindent is műveltünk mi már ott… Nem, határozottan nem jó ötlet. Görcsbe rándul a gyomrom, de nem futhatok el. Niko pillantása végigsiklik az ágyon, majd rajtam miközben Brandon élénken magyaráz neki, de látszólag nem rá figyel. A szemei megvillannak mikor a pillantásunk találkozik, az arcán pedig széles vigyor terül el. Tudom mire gondol és ez abszolút nem könnyíti meg a helyzetem. A főnökúr parancsára bemászok az ágyba, ami hihetetlenül kényelmesnek bizonyul. Azt kívánom bár ne lenne itt senki, csak ő és én. A kívánságom egyik fele pillanatokon belül teljesül is. Niko mellém keveredik, a vágytól pedig megremegek. Itt van, ennyire közel, de nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg, nem lehetek vele, ez pedig az őrületbe kerget. Pedig alig fél centire vannak az ajkai az ajkaimtól. A tekintete az enyémbe fúródik én pedig levegőt is elfelejtek venni hirtelen. Főleg mikor az ujjai a hajamba túrnak, hogy eligazgassák a párnán a tincseim, úgy ahogy azt Brandon kitalálta. Tudom a dolgom mégis automatikusan cselekszem mikor elhangzik a felvétel szó. Pár másodpercig csak nézek az elkápráztató zöld szemekbe, aztán finoman végigsimítok a derekán és a karjain, hogy a tenyerem végül az arcára simíthassam, pont abban a pillanatban, mikor az ajkai finoman súrolják az enyémet. Érzem a leheletét a bőrömön, annyira édes és csábító, hogy alig bírom ki, hogy ne csókoljam meg rendesen, de Brandon kiabálása megtöri a varázslatot. Niko mosolyogva húzódik el, de előtte még a csípőjét nekem feszíti, ebből pedig azonnal tudom, hogy ő is ugyan úgy kíván ahogy én őt.

Hosszú órák óta dolgozunk, újra és újra felveszünk minden jelenetet míg az összes tökéletesre nem sikerül, én viszont kezdek fáradni. A lábaim fájnak a cipőtől, a ruha egyre kényelmetlenebb, éhes vagyok, szomjas és álmos, de nem kapok fél perc szünetet se, arról meg, hogy csak egy kortyot is igyak szó sem lehet, mert elkenődne a rúzs amit minden jelenet előtt felélénkítenek a sminkesek.
- Szivi, húzzál átöltözni, de villám tempóban - üvölt rám Brandon. Már ő sem olyan türelmes, mint az elején, a fiúk is fáradtnak tűnnek, a stáb sincs már csúcsformában, egyedül a groupiek lelkesek, bár ők a bámészkodáson kívül semmit sem csináltak az éjszaka folyamán. Mikor kilépek a raktárból leesik, hogy tényleg egész éjjel dolgoztunk. A reggeli napfény beragyog mindent, de nem tudok örülni. Szó szerint el kell vonszolnom magam a lakókocsiig, ahol legalább a kényelmetlen ruhakölteménytől megszabadulok, hogy egy Nikoéhoz megszólalásig hasonlító farmert kapjak, na meg ugyan azt az elvágott pólót adják rám, amit ő viselt még a forgatás legelején. A hátán csipeszekkel és csomókkal kötik meg, hogy ne lógjon rajtam a fekete anyag.
- Tessék - mosolyog rám Brandon asszisztense és egy bögre kávét tesz elém még mielőtt újra rúzsoznának. - Mindjárt végzünk - paskolja meg a vállam biztatóan.
- Ideje - nyögök fel holt fáradtan, miközben belekortyolok a koffeinbe.
Tényleg nem könnyű meló. Nem is tudom mi szívta ki igazán az energiám. Talán a szexuális feszültség, ami egész idő alatt ott lógott a levegőben és nem enyhült egy percig sem, sőt egyre rosszabb és rosszabb lett. Megállni, hogy ne érjek hozzá Nikohoz, egy kínzással ér fel.
Brandon ordibálása a lakókocsiban is hallatszik, tisztán kivehető, hogy engem keres, így egy húzásra megiszom a kávét, hagyom, hogy egy színtelen szájfényt kenjenek az ajkaimra, aztán mezítláb ténfergek vissza az épületbe.
- Hol jártál? - ragadja meg Brandon a karom.
- Ha jót akarsz magadnak, most azonnal leveszed rólam a mocskos kezed - sziszegem dühösen.
- Vedd már fel azt a kibaszott csizmát - vágja rá, olyan hangosan üvöltve, hogy a muszáj a tenyerem a fülemre tapasztani, feltéve ha nem akarom, hogy beszakadjon a dobhártyám.
- Fogd már be a szád baszd meg - kiabálok rá én is. - Elegem van belőled, érted? Egész éjjel üvöltöttél, fáradt vagyok nem süket te idióta!
- Fáradt vagy? Jó, mert én is! Szóval told a mikrofon elé a segged te ribanc, hogy végezzünk végre - szűri a szavakat a fogai közt.
- Brandon - csattan fel Niko mellettünk. - Elég. Mind fáradtak vagyunk, de nem hiányzik, hogy egymás torkának is essünk. Már csak két jelenet van, vegyük fel és húzzunk haza aludni - mosolyog ránk halványan, de őt is megviselte az egész éjszakán át tartó őrület, ez tisztán látszik a vonásain. Csak most tűnik fel, hogy hozzám hasonlóan új felszerelést kapott. Azaz csak egy kabátot, ami tele van kakastollakkal. Brandonnak támaszkodva veszem fel a csizmám, majd rálépek a mikrofon előtti x-re. Felvillantom a legkedvesebb mosolyom, mire Niko kuncogva mellém lép és most ő hajol oldalról olyan közel hozzám amennyire csak lehet úgy, hogy közbe nem ér hozzám egy ujjal sem.
Az ágyjelenetet is újra vesszük, csak most én hajolok fölé és az én ajkaim súrolják az övéit.
- És ennyi, végeztünk pakoljunk össze és húzzunk haza - üvölti el magát a rendező úr én pedig abban a pillanatban megcsókolom az alattam fekvő férfit, aki cseppet sem tiltakozik a dolog ellen. A nyelvünk vad táncot jár, az íze elbódít és ha nem lennék ilyen fáradt biztos vagyok abban, hogy egyesével taszigálnák ki mindenkit, hogy végre egymáséi lehessünk. De most csak egy csókra futja az erőmből, érzem, hogy az ujjaival a hajamba túr ezzel tovább szítva a vágyaim. Kutyát nem érdekli már mit művelünk, de az éjszakázás leszívta minden energiám így miután elválunk a fejem a mellkasára fektetem.
- El tudnék már most aludni - motyogom, miközben hallgatom, hogy zakatol a szíve.
- Menjünk haza - simít végig finoman a hátamon, majd óvatosan legördít magáról, aztán a kezét nyújtva felsegít. Alig állok már a lábamon, csak egy ágyat akarok.
A lakókocsi előtt szétválunk, átöltözünk majd kocsiba ülünk amit egy számomra ismeretlen fazon vezet és hazáig repít. Nem kérdés, hogy Niko is velem jön, a lakásba érve együtt zuhanyozunk le, de többre nincs erőnk. Behúzom a sötétítőfüggönyöket, bedőlök mellé az ágyba és amint a karjai a derekam köré fonódnak, el is alszom rögtön.


Újra és újra belemenni egy örvénybe, fárasztó, kimerítő és őrült dolog. Aki ezt teszi az vagy nem fél semmitől vagy megunta az életét. Persze ott a kihívás, hogy ki tudunk-e jutni másodjára is, századjára is. Hisz ha egyszer túléltük akkor akárhányszor sikerülhet, nem igaz? Mindig feszegetjük a határainkat, hisz ez okoz élvezetet. Képesek vagyunk kiúszni újra a partra? Vagy belefulladunk a vízbe? Mindig ott lebeg ez a két kérdés a gyors sodrású folyóban úszó egyén fejében. Az ilyen ember mindig bízik. Bízik abban, hogy ő a kiválasztott, a kivétel, az aki legyőzhet bármit, akit nem lehet elpusztítani, megsebezni.
Min múlik, hogy sikerül-e túlélnünk? Azon, hogy elég kitartóak, ügyesek, szerencsések, bátrak vagyunk? Vagy valami egészen más az ok?
És ha mégis leránt magunkkal az örvény? Na igen. Arról soha, senki nem beszél. Törvényszerű, hogy megfulladunk, nem megy csodaszámba. Meddig lehet kísérteni a sorsot? Tényleg csak a halál tehet pontot a kihívás végére. Addig játszunk míg bele nem pusztulunk? Talán a szerelem is egy ilyen örvény. Bele kell halni, hogy megtanuld a leckét…