16. Hiányzol!

„Elutaztál ezer meg ezer mérföldre innen kedvesem,de én még most is hallom a hangod,ezer meg ezer mérföldre innen."


A temető most is lenyűgöz ugyan úgy, mint mikor először jártam itt. Akkor még alig voltam négy éves, a sírokat vastag hóréteg fedte, engem mégis elvarázsolt a hely. Tudom merre kell mennem, hisz minden évben legalább egyszer ellátogatok ide. Fogalmam sincs miért jövök, talán azért, mert itt magamban lehetek, kipanaszkodhatom magam és meghallgatnak a holtak. Talán itt temetem el a bánatom, hogy tovább tudjak lépni. Most is el kell valakit engednem. Niko. Ő is elengedett. A repülőre felülve kigördültek azok a fránya könnycseppek, de ő már nem láthatta őket. A szívem most is sajog, olyan mintha mázsás tömböket cipelnék a hátamon miközben a sorok közt botorkálok. Még korán van, alig pár ember lézeng a Le Pere Lachaise-ban. Tudom, hogy közel járok, a cipőm talpa alatt csikorognak a kavicsok, a madarak hangosan csivitelnek, közlik vele előre, hogy érkezem, hogy már csak pár lépés és ott vagyok mellette. Mosolyogva emelem fel a fejem. A fák sűrű, szinte teljesen egybefüggő lombkoronája közti apró réseken átszűrődik a reggeli napfény. A fűszálakon néhány harmatcsepp egyensúlyozik. Nem tudom eldönteni, hogy télen vagy nyáron varázsol-e el jobban a hely. Már látom a korlátokat, amivel körbe van véve a sír. Odaérve persze azonnal átmászok rajta. A temető őrei komoly borravalót tesznek minden évben zsebre, azért, hogy ezt megtehessem büntetlenül.
- Szia - köszönök vigyorogva. - Rég jártam itt. Hoztam virágot meg bort. Hiányoztam ugye? - kuncogok fel miközben végigsimítok a sírkövön. Az elszáradt növényeket leszedem a kőről és a helyükre az általam hozott friss hófehér rózsák kerülnek. A kőperemre ülök és végigsimítok a domború betűkön. Tudom, hogy a férfi, aki a föld alatt fekszik lassan negyven éve halott, tisztában vagyok azzal is, hogy hülyeség meglátogatni, hisz sosem ismertük egymást, soha sem beszéltünk, semmilyen kapcsolat nincs köztünk, nem is volt, de arra is emlékszem milyen hatással volt rám mikor először hallottam a hangját, mikor először láttam a fényképét. Teljesen véletlenül bukkantam rá a lemezére apám CD-i között, amikor alig három éves voltam. Kikönyörögtem, hogy hallgassuk meg. Érdekelt, hogy milyen hangja van annak a barna göndör hajú, csodaszép arcú férfinak, aki a borítón szerepelt. Elvarázsolt, talán kicsit bele is szerettem. Hülyén hangzik igaz? Három évesen belezúgni egy hullába? Őrültség, én mégis úgy éreztem, hogy ő lett volna az igazi számomra. Így visszaemlékezve nevetséges a dolog. De akkor még gyerek voltam. A gyerekszerelem, amit azt hittem, hogy érezek az ismeretlen idegen iránt átalakult tiszteletté, csodálattá. A zenéjét, a verseit még most is imádom, az arca még most is elbűvöl, de most már megtanultam reálisan gondolkodni.
Felnyitom a bort, előveszem a táskámból a két kristálypoharat, hisz neki a legjobb jár mindenből. Töltök az italból mindkét pohárba, az egyiket a fejfára helyezem, a másikat pedig lassan elkortyolgatom miközben rágyújtok egy cigarettára.
Aztán mesélni kezdek. Mesélek egy legendának a kisstílű életemről, elhitetem magammal, hogy érdekli a problémám, hogy hall, hogy irányt mutat majd, hogy segít onnan fentről és megvilágosodom az angyalom segítségével. Fel se merül bennem, hogy Jim Morrison a pokolba került. Lehetetlen. Egy ilyen zseninek a mennyországban van a helye, akkor is ha ezerszer is drogos volt, ha ezerszer is bűnösen élt.
Mesélek neki az elmúlt egy évről, Nikoról, elmondom, hogy szerintem mennyire hasonlítanak egymásra. Végülis mindketten zenészek, csodálatosak, és még az arcvonásaikban is van némi hasonlóság, az életvitelükről már ne is beszéljünk…
Csak arra eszmélek fel, hogy egyre többen járkálnak a kordon körül. Nem mernek megállni, de tudom, hogy miatta jöttek. Bolondnak néznek, hogy itt ülök korán reggel, borozom és beszélek egy hullához.
- Drágám, nem sajátíthatlak ki. Megérkeztek az alattvalóid - vigyorgok, mint a tejbe tök. - Mennem kell, jövőre visszajövök, ígérem. Vigyázz magadra és segíts egy kicsit, jó? Feltéve ha ráérsz - simogatom meg újból a sírkövet. Az üvegben maradt italt a földre locsolom, a szemetet összegyűjtöm, a még mindig teli borospoharat otthagyom, aztán egy könnyed mozdulattal ismét átugrom a korlátot és egy újabb sírhoz sétálok. Moliére is megérdemel egy szál virágot, de nála nem időzök többet két percnél.

A hotelbe visszaérve ledőlök az ágyra és bámulom a plafont. Úgy érzem, hogy ott hagytam Helsinkiben magamból egy darabot. Nikonál. Nem tudom kiverni a fejemből. Olyan élénkén él bennem, hogy szinte fáj. Fáj, hogy nincs velem, hogy nem ölel át és nem csókol meg, de ami a legjobban elkeserít, hogy tudom, soha többé nem látom. De dühös is vagyok rá. Mérhetetlenül dühös. Nem állított meg. Nem kért meg arra, hogy maradjak. Még annyit se mondott, hogy Isten veled. Tudatosul bennem ismét, hogy nem jelentettem számára semmi többet csak egy lányt, akivel jót kefélt. Én voltam persze a hülye. Az utolsó másfél napban hazudtam. Na nem neki. Magamnak. Ábrándokba ringattam magam, illúziókat kergettem, azzal áltattam magam, hogy szeret, hogy én is szeretem, hogy lehet majd egyszer közös jövőnk. Talán picit beleszerettem. De el fog múlni, mert el kell múlnia. El kell múlnia ennek az ürességnek, ami bennem van mióta eljöttem. Ki hitte volna, hogy ez lesz belőle?
Én biztos nem…


Helsinki utcáin tántorgok részegen. Rendesen kiütöttem magam szó se róla, de nem múlt el ennek ellenére sem a kín. Hiányzik. Annyira nagyon hiányzik.
- Miért mentél el? - nyögök fel halkan.
Már látom a tornyot, a kapuhoz érve viszont alig találok bele a zárba. A mellkasomban lévő nyomás nem akar szűnni. Mintha belülről marcangolna szét egy kéz. Kínlódom. Miért nem állítottam meg? Miért nem kértem meg, hogy maradjon? Miért nem mondtam meg neki, hogy akarom? Nem csak a testét, a lelkét és a szívét is. Miért fáj ennyire? Miért él bennem ennyire élénken? Miért nem segít a pia? Miért nem hoz semmi enyhülést?
Az ágyba szédülök. A párnán érzem az illatát. Nem bírom. Torkom szakadtából üvöltök. Olyan vagyok, mint egy dühöngő őrült. Nem tudom mit tegyek. Most, hogy elment annyira egyedül érzem magam, annyira üresnek, magányosnak. Egy nagy rakás szerencsétlenségnek.
Miért kellett belézúgnom?
Vajon gondol rám? Én is hiányzom neki? Az ő szívét is szorongatja egy láthatatlan kéz?
Hol lehetsz most kulta? Mit csinálsz? Talán már nem is emlékszel rám… Talán már más csókol. Talán már más szeret. Talán más simogatja és veszi birtokba a csodálatos tested. Talán másra nézel a vágytól elhomályosult csodaszép kékeszöld színű szemeiddel. Pedig tegnap még engem égettél a pillantásoddal kedvesem.
A zöld szemű szörny nem hagy nyugodni. Még a gondolat is megőrjít. Nem akarom, hogy más érjen hozzá. Nem és nem. Fel kéne hívnom. De mégis mit mondjak neki? Hogy szeretem? Hogy jöjjön vissza hozzám, amíg Leena haza nem ér? Hogy legyen a szeretőm? Hogy nézze végig némán, ahogy elveszek egy másik nőt feleségül? Hogy ne haragudjon rám majd akkor, hogy bocsásson meg, hogy akkor is fogja majd a kezem, hogy akkor is maradjon velem?
Ostoba, önző seggfej vagy Niko. El kell felejtened. Örökre. Mintha soha nem is találkoztatok volna. De ehhez kell még egy üveg tömény alkohol, akkor talán sikerül…


- Lia - hallom a visítást a reptéren, majd a két őrült nőszemély nekem csapódik én pedig majdnem dobok egy hátast. A szuszt is kiszorítják belőlem, de mit bánom én? Itthon vagyok. Velük vagyok. Itt majd elfelejtem, ami Helsinkiben történt. Ők segítenek.
- Végre, végre, végre - ugrándozik Yvonne örömében, mint valami bakkecske.
- Állj már le, te lökött - löki meg Mira nevetve.
- Hiányoztatok. Nagyon - ölelem át őket szorosan.
- Te is nekünk csibém - suttogja Mira a fülembe, mire hangosan felkacagok. Mióta ismerjük egymást csibémnek hív.
- Vigyük haza - karol belém Yv, majd megfogja az egyik bőröndöm fülét és húzni kezd a kijárat felé.
A kocsiba felváltva kérdeznek ki. Mindenről tudni akarnak, na nem mintha nem beszéltünk volna szinte naponta telefonon. Azért csak elregélem nekik újra részletesen a kalandjaim. Beszámolok nekik minden városról, minden pasasról, minden élményről. Aztán ők is mesélnek. Húsz perc alatt egy évnyi pletykaadagot zúdítanak rám. Mindenről tudnak, amiről pedig nem, az meg sem történt. A lakásom elé érve, mindketten kipattannak a kocsiból. A portás elveszi a bőröndjeim miután széles vigyorral az arcán köszönt. Jó újra látni, jó újra itt lenni.
- Csibém, aludj egyet, este lemegyünk a klubba és megünnepeljük, hogy visszatértél hozzánk. Amúgy is be kell, hogy mutassalak Jacknek - vigyorog rám Mira, miközben rágyújt egy cigire.
- Az új áldozata - kacag fel Yv, mire Mira összeborzolja a rövid szőke tincseket, a tökéletesen manikűrözött kezével.
- Igenis főnökasszony, értettem - vágom magam haptákba, majd még egy puszi és még egy ölelés után beslisszolok a házba.
A liftajtóban Dorah vár. Mióta elköltöztem aputól, azóta ő vigyáz rám. Olyan, mint valami őrangyal. Reggelit csinál, beágyaz, vigyáz a házra, rám és ha bármire szükségem van ő biztosan megszerzi. Bordaropogtató ölelésben részesít és el is sírja magát. Igen, egy év hosszú idő.
- Annyira hiányzott kisasszony - szipogja.
- Te is hiányoztál Dorah - nyomok egy cuppanós puszit az arcára, majd belé karolva belépek a lakásba.
Minden ugyan úgy van ahogy hagytam. Mosoly kúszik az arcomra. Az én kis birodalmam.
- Miért nem szólt, hogy érkezik? Istenem, nem készültem semmivel - sopánkodik Dorah, miközben a kezét tördeli. Látszólag azt se tudja hova kapjon, de én egy telefonhívással megoldom minden problémáját. Pizzát rendelek, mire mosolyogva megcsóválja a fejét.
- Elmegyek lezuhanyozom - ölelem meg még egyszer, majd elfoglalom a fürdőszobát. Sokáig folyatom magamra a langyos vizet, hogy lemossa rólam az út porát és a bánatot. De a bánat nem múlik, ott van bent a szívemben. Érzem ahogy a forró könnycseppek végiggurulnak az arcomon. Hiányzik Niko. Tegnap előtt, még vele zuhanyoztam, ő ölelt magához szorosan, éreztem a vágyát a fenekemnek préselődni, a perzselő csókját a nyakamon, a tenyerét a mellemen. Láttam ahogy a nedves tincseiből a víz az arcára csöpög majd tovább gurul, le a nyakán aztán végig a testén, hogy végül eltűnjön a lefolyóban. A szemei villogtak miközben engem nézett, nem szólt egy szót sem mégis hazudott. Hazudott és átvert. Szerelmet hazudott némán, szavak nélkül, de úgy éreztem igaz.
Én voltam a hülye. Hittem az érintéseinek és azoknak az átkozott zöld szemeknek.
A zuhanyrózsából zubogó víz felé tartom az arcom és hagyom, hogy lemossa a könnyeim. Mélyeket lélegzek és próbálok megfeledkezni róla. Mégis mindenről ő jut az eszembe, a sajgás nem szűnik, a szívemen lévő seb ott van és vérzik, egyre csak vérzik. Túl későn jöttem el.


Hogy mikor ájultam el? Nem tudom. A fejem fáj, a szívem köddé vált és csak egy lyuk tátong ott, ahol egykor a szerv dobogott. Elvitte magával egy fekete hajú lány valahová messzire.
Hát létezik ilyen? Képes lehet egy nő alig egy hét alatt kitépni egy férfi szívét, elrabolni, meggyilkolni aztán elfeledni? Minden bizonnyal.
Keserű mosoly kúszik az arcomra, miközben nagy nehezen felülők az ágyon, ami még mindig ontja magából Lia illatát. Pár törött üveg hever a földön, tökéletesen szimbolizálva, hogy hogyan érzem magam. Szilánkok maradtak csak a kemény és hideg üvegből. Az a boszorkány a falhoz csapott könyörtelenül. Hülyeség… Igazából nem is tett semmit. Csak elment…
Lassan állok fel, mezítláb támolygok le a konyhába, a látásom homályos, józan vagyok, de mégis csak tántorgok. A folyosón lévő bútoroknak rendre nekimegyek, a falba kapaszkodva jutok el a lépcsőig, majdnem legurulok a tetejéről, de még idejében megkapaszkodom a korlátba. Fogalmam sincs arról mi történik velem. Akár egy szellem úgy bolyongok az üres házban. Keresem őt, de nincs sehol. Nincs más társam csak a hűtőben lévő alkohol, ami most nem űzi tova a magányom.
Nehezen jutok le a pincébe, a gitáromhoz. Mióta elment, egy dallam motoszkál a fejemben. Egy fájdalmas dal, a szerelemről, ami újból átszúrta a szívem akár egy mérgezett nyíl. Úgy érzem haldoklom, élvezi az ördög a kínom.
A húrokat pengetve szinte látom az arcát. Csak le kell hunyom a szemem. Annyira élénken él bennem. Az arcvonásai, a pillantása az elmémbe égett.
A kanapén ülök, gitározom, iszom és egy új dal születik, egy új múzsának. Szinte észrevétlenül alkotom meg a sorokat, aztán énekelni kezdek. Fájdalmas kornyikálás az egész, még dolgoznom kell rajta, de talán a zene majd gyógyír lesz a sebemre.


A New York-i éjszaka minden este magába szippant. Ha akarnék akkor se mondhatnék nemet a bulikra. Yv és Mira gondoskodik arról, hogy mindenhol ott legyek. Minden úgy megy, mint mikor még középiskolások voltunk. Azaz majdnem minden. Akkor egész voltam, most pedig úgy érzem, hogy csak a váza vagyok annak, ami egykor voltam. Niko kiszívta belőlem az életet. Nem tudom elfelejteni. Bennem él minden közös pillanatunk, az emlékétől nem szabadulhatok hiába próbálkozom. Még éjjel is vele álmodom. A szívem folyamatosan sajog. Hát ez a szerelem? Kösz szépen, ebből nem akartam kapni. Erre tessék mégis kijutott a jóból. Hajnali fél öt van, az egyik menő klub bárszékén ücsörgök és lógatom a lábam. Hogy hány tequila van bennem? Fogalmam sincs. Kicsit készen vagyok. Valami új banda játszik a színpadon, de annyira unalmasak, hogy a fejem a karomra hajtom és kikapcsolom az agyam. Azaz kikapcsolnám, de a gondolataim ismét Niko felé kanyarodnak. Vajon a menyasszonya vissza tért már hozzá?
Elmosolyodom mikor felidőződik bennem a hangja. Az a mély, rekedt, karcos és mégis bársonyos szívet melengető hang. Nincs hozzá fogható. Emlékszem a hipnotikus zöld szemekre, amikkel elvarázsolt, emlékszem a nikotinnal kevert parfümillatra, ami mindig áradt belőle, a bőre puhaságára, a tetoválásokra, amik őt díszítették, a testére, amihez olyan jó volt hozzáérni, amin olyan jó volt végigsimítani. Emlékszem a kezére, amivel a gitár húrjait pengette, amivel keményen tartott és amivel olyan gyengéden becézte a testem, hogy azt hittem belehalok a gyönyörbe. Emlékszem a csókjára, ami néha vad volt és tüzes, néha pedig olyan lágy, hogy szívem szerint elolvadtam volna tőle. Emlékszem a lélegzetvételeire, a szívdobbanásaira, a sétáinkra, a szeretkezéseinkre, minden egyes szavára és ez annyira fáj, hogy úgy érzem belepusztulok. De mégis hogy felejthetném el? Hogyan? Ő volt az első férfi, akibe azt hiszem igazán beleszerettem. Nem akartam, mégis megtörtént. Ha hamarabb eljövök talán másképp alakul. De így rendelték el az égiek.
- Csibém, már megint a finn hercegedre gondolsz? - simít végig Mira a vállamon. Csak egy fájdalmas mosolyra futja, de ebből is ért mindent. Ismer mint a tenyerét.
- Még egyet kérünk - kiabál a csaposnak miközben a poharamra bök.
Reggel hatkor Jack és a csajok szó szerint kivonszolnak a klubból. Az is csoda, hogy nem kaptam alkoholmérgezést. De ennyi tequila sem segített rajtam.

Eero fenyegetése hat rám csak két hétnyi tivornya után. Fogalmam sincs mi történt velem az elmúlt pár napban. Pár cicababa dereng csak fel az agyamat ellepő köd fátyolon át, akikkel talán ágyba bújtam, de ebben sem vagyok biztos. A pia és a fű jótékony homályba taszította a tudatom. Hogy mit kezdtem a kis csajokkal ilyen állapotban, nem tudom. Persze az ügynököm nem hagyott békén. Emlékeztetett arra, hogy aláírtam pár szerződést és bármennyire is magam alatt vagyok dolgoznom kell.
Most az egyik zenecsatornánál van jelenésem, ahol nem ajánlatos segg részegen megjelenni, mert olyan pert akasztanak a nyakamba, hogy a gatyám is rámegy. A délelőttöm azzal telt el, hogy embert faragjak magamból kívülről és úgy ahogy kijózanodjak.
Meglep, hogy mennyien várnak rám és az előadásomra. Egy rakás szerencsétlen tini lány. Szánalmasak… Mind azt hiszi, hogy neki szól a dalom, hogy róla énekelek, hogy őt szeretem. Azt gondolják, hogy ismernek, mert láttak rólam pár képet, mert hallották a rádióban a szerzeményeim és elolvastak egy-két interjút és cikket rólam. Úgy gondolják tökéletes párost alkothatnék velük, hogy ők bármit meg tudnának adni nekem, hogy boldoggá tehetnének. Csak rájuk kell nézni és látszik az arcukon, hogy arról álmodoznak, hogy első látásra beléjük szeretek, randizni hívom őket aztán feleségül veszem őket és családot alapítok velük. Ostobák…
A visításuk az idegeimre megy, de próbálok kedves lenni, mosolygok, de belül úgy érzem, hogy haldoklom. Nincs kedvem ehhez, nincs kedvem semmihez, még levegőt venni is fárasztó. De ez a munkám. Oda kell dobnom magam a hiénák elé, hogy szétcincálhassanak apró cafatokra. Felveszem az álcát. Mindenki azt hiszi, hogy minden rendben van velem és alig vártam ezt a napot. Szívem szerint persze mindenkit elküldenék a pokolba és hazamennék, hogy ismét addig piáljak, míg öntudatlan nem leszek.
Egy valami azért még nekem is feltűnik. A szemem egyre csak pásztázza a tömeget. Liát keresem reménytelenül. Ábrándozom arról, hogy felbukkan, hogy visszajön hozzám. De hiába minden… Nincs itt és nem is lesz. Megmondta végül is. Elmegy és nem jön vissza soha többet.
Mindenhová követnek a kamerák, hogy megörökítsék a színdarabom. Oscart érdemelnék az alakításomért. Mire feleszmélek már az egyik riporterrel szembe ülök, aki nem habozik, egyből belecsap a lecsóba. Kérdezget Leenáról, az új albumról, a turnéról, ami már a nyakunkon van. Vájkál a magánéletemben is, amit kifejezetten utálok. Mosolyogva ködösítek. Semmire nem kap konkrét választ, szívom a vérét, hátha megtanulja, hogy mi számít tabunak. Látom, hogy a haját tépné legszívesebben a kitérő válaszaimtól és azt is, hogy kezdek neki unszimpatikussá válni. Per pillanat tényleg nem én vagyok a legjobb riportalany. Az ellenszenv, amit egymás iránt érzünk természetesen kölcsönös. Ki nem állhatom az ilyen hidrogén szőke ostoba kis libákat akik csak azért kerültek be a médiába, mert több faszt fogtak, mint kilincset. Ha tehetném, a nyaka köré tekerném az ujjaim és addig fojtogatnám, míg holtan össze nem esik. Ez a vágy csak erősödik bennem, mikor rákérdez a képekre, amiken Liával szerepelek szinte minden finn újság címlapján. Arra játszom, hogy ha elég gyorsan kikészítem az idegrendszerét, akkor kienged a karmai közül és amint eljátszottam egy-két dalt leléphetek. Sajnos a kis csaj kitartó és nem száll le a fekete hajú lányról, ahogy ő emelgeti. Ahányszor megemlíti úgy érzem, hogy megforgatja a kést, ami a szívem helyén van.
Még szerencse, hogy véges a műsoridő és abbahagyja a kérdezősködést, mert ha így folytatná tovább nem valószínű, hogy megélné a következő öt percet.
A gitárom és én. Most már csak annyi a dolgom, hogy zenéljek. Nem kérdés, hogy előadom a legújabb szerzeményem. A dalt, amit Liának írtam. Nem is igazán azért, mert érdekel, hogy mit gondolnak róla a rajongóink, ez most nem teszt. Azért teszem, mert reménykedek abban, hogy valahol talán, majd látja felvételt és rájön, hogy a dal róla szól. Akkor lehet, hogy felhív és ha nem is láthatom, legalább a hangját hallhatom. Már ennyi is elég lenne. Annyira friss az egész szám, mégis annyira elevenen él bennem, hogy nem is kell egy fél percig se azon gondolkodnom, hogy kezdjek bele. A dallam most is magával ragad, a hangom tisztán cseng, pedig kételkedtem benne, hogy képes leszek-e énekelni.
Végignézek a rajongókon és felfordul a gyomrom. Az ábrándozó tekintetük engem kiábrándít. Olvadoznak, kikerekedett szemekkel, áhítattal figyelnek. Úgy néznek rám, mintha ők ihlettek volna meg, mintha az egyikük lenne az a bizonyos lány. És ők hiszik azt, hogy ismernek… Hát nem látják, hogy meg akarok per pillanat csak halni? Nem veszi észre senki? Fel bírnám őket pofozni. Mindet. Egyesével. Hátha észhez térnek és rájönnek, hogy csak egy elcseszett férfi vagyok, aki szenved, aki beleszeretett valakibe akibe nem kellett volna, akihez nemsokára hazatér a menyasszonya, akivel ugyan már boldogtalan, de képtelen elhagyni, mert gyáva és túl friss még azoknak a pillanatoknak a varázsa, ami pár évvel ezelőtt elbűvölte.
Muszáj lecsuknom a szemem. Nem akarom ezeket a lányokat látni. Nem bírok rájuk nézni, képtelen vagyok rá. De a csukott szemhéjaim alatt feldereng egy arc. Megremeg a kezem, de nem veszi észre senki. Senki nem tudja, hogy őt látom magam előtt. A világ leggyönyörűbb arca lebeg előttem és folyton folyvást kísért. Úgy teszek, mintha itt lenne. Mintha neki énekelnék, ő pedig mosolyog, így az én szám is felfelé görbül.
Aztán még egyszer megpengetem a gitár húrjait, hogy végül lefogjam őket és tovaűzzem Liát. Kinyitom a szemem és ezzel együtt a fülem is. Vastaps, sikítás, álmodozó és ájuldozó kislányok. Zavarba ejtő, hogy ennyire oda vannak értem, bár bevallom valahol mégis jól esik. Jó érzés, hogy ennyire szeretnek. Hát újabb nótába fogok bele. Ennek a szövegét már ők is tudják, velem énekelnek. A zene kis gyógyírt jelent a sebemre, persze nem múlik el a sajgás, de a közönség szeretete, a mosolyuk jót tesz. Picit összekapom magam. Végülis imádom a munkám és ezeket a lányokat is. Még akkor is, ha néha dühös vagyok rájuk és nem értem a viselkedésüket. Viccelődöm velük és beleadok mindet az előadásba. Megérdemelnek ennyit, ha már idejöttek miattam. Eero a küszöbön áll a csatorna fejesével karöltve, aki az órájára bök. Észrevétlenül bólintok, tudom, hogy lejárt az időm. Az utolsó számot még befejezem, aztán elpakolom a gitárom. Kifelé mindenki papírját, pólóját, karját, kutyáját, macskáját aláírom, beszélgetek velük egy kicsit, az egy-két valószínűleg eltévedt vagy barátnője által elrángatott fiúval lepacsizok, próbálok normálisan viselkedni mindenkivel, ami elég megerőltető a mostani állapotomat tekintve. Még néhány fotót is bevállalok. A mosolyom erőltetett, de nem telik többre. Aztán Eero kirángat.
- Ez jó volt nagyon - veregeti meg a vállam mosolyogva. - Az első számot még nem is hallottam. Miért nem rukkoltál elő vele eddig? - néz rám kérdőn.
- Csak most írtam - suttogom, mert újra belém hasít a hiánya miatt érzett fájdalom.
- Hazaviszlek - vigyorog rám, de azonnal megcsóválom a fejem.
- Inkább sétálok.

A sétálás az első kocsmáig tart csak, ahol ismét sikerül vállalhatatlanra inni magam. Aztán meglátok egy hozzám hasonló állapotban lévő fekete hajú lányt. Nem Lia az, de a hajuk annyira hasonlít… Gondolkodás nélkül sétálok oda hozzá, hogy felszedjem ma éjszakára.
Egész éjjel az ágyban hempergünk. Rá abszolút nem figyelek, csak egy tárgynak tekintem, akin levezethetem a feszültségem, bár látszólag ezt egy cseppet sem bánja.
Reggel a csengőre ébredek. Valaki határozottan rátenyerel és nem száll le róla, amíg fel nem ver az édes álomból. Álmomban ugyanis Lia bújik hozzám, nem ez az ismeretlen lány, akivel az éjszakát töltöttem. A csaj a füle botját se mozgatja, én viszont úgy érzem, hogy az éles hangtól szétreped a fejem. Nem bajlódok az öltözködéssel, úgy ahogy vagyok anyaszült meztelenül botorkálok le az előszobába, hogy feltépjem az ajtót.
- Na végre - váltja fel a csengőszót egy felháborodottan rikácsoló hang még mielőtt megszólalhatnék.
Már csak ő hiányzott…

Szeretni fáj. Hát ha még el is kell válni a párodtól. Nem lehetsz biztos abban, hogy nem életed szerelmét szalasztottad el, mikor némán nézted, ahogy kisétál az a bizonyos személy az ajtón és te nem tettél semmit. Utólag már késő gondolkodni. A ”mi lett volna ha” a világ legrosszabb feltevése. Ne legyen olyan, hogy ”mi lett volna, ha…” Mert a mi lett volna ha, egy olyan esélyt tükröz, amivel nem éltél, de soha nem is tér vissza. Nem ragadhatod meg még egyszer. Elbaltáztad. A szívfájdalom pedig nem fog elmúlni. Persze az alkohol fertőtlenítő hatású, de nem jelent gyógyírt. Semmi nem jelent gyógyírt. Mert mindig égetni fog a kérdés, hogy mi lett volna ha másképp csinálom…