65. Utoljára szeretlek

„Hazudj már valami szépet! Elhiszem majd az egészet… Legyen kert, és benne virágok, törpe is kell, meg óriások... És te is legyél ott kérlek, ha hívlak hazudni szépet... Csak az igazat ne! Az fájna. Csak egyszer. Utoljára!”

Két nap. Két nap és megnősülök. Két nap és a mellettem lépkedő nő a feleségem lesz. Valahogy minden porcikám tiltakozik a házasság ellen, de már nincs visszaút. A reptéren vonul az egész díszes társaság. Katja az egyetlen, aki nem jött velünk Amerikába. Airat nem akarták kitenni ilyen hosszú útnak. Csak egy pillantást vetek az induló járatokat jelző táblára. Az első gép, amit kiszúrok Los Angelesbe tart. A lábaim hirtelen földbe gyökereznek. Fel akarok ülni arra a gépre és Liához szeretnék menni. De Leena fogja a kezem és finoman megránt, így elindulok vele, a szálloda felé, a végzetem felé.

Nem kéne így éreznem. Nem kéne, hogy hányinger kerülgessen. Boldognak kéne lennem. Örülnöm kéne Miaminak, a napfénynek, ami cirógatja a bőröm miközben a taxi felé lépkedek. Repkednem kéne. De nem érzek semmit. Egyszerűen rosszul vagyok. Nem kapok levegőt. Egy kéz a szívem szorongatja. Sírni akarok, toporzékolni, hisztizni, visszafordulni, elmenekülni, eltűnni. Leena bezzeg mosolyog. Ő boldogan cirógatja a kezem és csacsog egész úton. Én pedig az ablaküvegben Lia arcát látom. A zöldeskék szempárt. Azt képzelem, hogy őt ölelem át és igen, ez már mosolyt csal az arcomra. Szinte hallom a hangját, érzem az illatát, a bőrét a bőrömön. Gondolatban mellette vagyok és az ő kezét fogom.

De a valóság az, hogy vége van. Örökre. Nincs tovább. El kell fogadnom, hogy soha többé nem foghatom meg a kezét és nem csókolhatom meg a mézédes ajkait. El kell engednem. Tovább kell lépnem. Ki kell tépnem a szívemből ezt a szerelmet és hamuvá kell égetnem. Még az emlékét is el kell törölnöm. Ha sikerül talán boldog leszek. Talán…

Istenem. Mi a frászt csinálok? Hogy jutottam idáig? Miért? Francba. Leena a társam, a feleségem és most megint Liára gondolok.

Újból eluralkodik rajtam a bűntudat. Teljes katyvasz van a fejemben. Egyszerűen nem tudom mi lenne a leghelyesebb lépés. Most, hogy már csak két nap van hátra, elbizonytalanodok. Már nem vagyok sziklaszilád. Nem tudom, hogy tényleg jó döntést hoztam-e és, hogy jól tettem-e, hogy kiálltam a véleményem mellett, miszerint Leena az egyetlen nő, aki megérdemli, hogy elvegyem, mert bármekkora faszfej is tudok lenni szeret és törődik velem. Gondoskodik rólam és velem van.

De talán az egész nem más mint megalkuvás, ami a félelmeimből ered. Talán a házasság csak egy kompromisszum, amit azért kötök, hogy megmeneküljek a magánytól. Talán nem bízok magamban eléggé. Talán csak rettegek attól, hogy ha elengedem a mellettem ülő nőt, akkor egyedül kell leélnem az egész életemet. Azt nem tudnám elviselni. Kell valaki aki támogat, aki mögöttem áll és fogja a kezem. Enélkül megőrülnék, főleg ebben a szakmában.  Így is rosszul viselem néha a koncertezéssel járó macerákat és kötelezettségeket, de ha Leena nem lenne, lehet, hogy már rég a diliházba kötöttem volna ki. Szükségem van rá, hogy fogja a kezem, hogy legyen kihez és hova hazamennem. Muszáj, hogy mellettem legyen azért, hogy ne vesszek el ebben az őrülten rohanó világban, hogy tudjam tartani a tempót az életemmel.

És bár hiába akarja minden porcikám Liát, azt az őrült szerelmet, ami köztünk van, hiába szeretném elmondani neki, hogy soha, de soha nem szerettem még senkit úgy, mint őt, lehetetlen a dolog.

Most már nem táncolhatok vissza.

Meg amúgy is… Rettegek az egyedülléttől. Lia pedig elhagyna. Mindig elhagy.

Jó döntést hoztam.

A legénybúcsúm egy füstös kocsmában tartjuk, ahol lehet kártyázni és biliárdozni, de semmi extra nincs a helyben. Bár nem is kell több. Nem vágyom sztriptíztáncosnőkre, se semmi hasonló mókára. Csak a barátaimmal akarok lenni. Brandon a pia felelős és úgy tűnik csak a töményes itallapot találta meg, ugyanis tálcaszám hordja elém a feleseket. Furcsa, de maximálisan nem izgat, hogy mi vár rám holnap este a parton. Egyszerűen nem akarok gondolni se rá. Most még nem. Inkább iszom és játszom.

A fiúkkal jókat röhögünk egymáson, bár pontosan tudom, hogy nem támogatják a házasságom, de tiszteletben tartják, hogy ez a végső döntésem és ezáltal az utolsó szabad éjszakám. Nem próbálnak meg feltuszkolni egy gépre, hogy elvigyenek Leena közeléből és túszul se ejtenek míg meg nem gondolom magam. Habár szinte mérget mernék venni rá, hogy a mai program tervezgetésénél ez az ötlet is felmerült és igen, abban is biztos vagyok, hogy a legtöbben helyeslően bólogattak, mondván csak megmentenének. 

Még Conor és Launo se szól egy szót sem, akik külön miattam repültek ide L.A.-ből. Tudom, hogy Lia milyen különleges a számukra, de nem emlegetik, amiért hihetetlenül hálás vagyok.

- Figyuzz – csuklik Mika a fülembe. – Ha holnap meggondolod magad – beszél hozzám vontatottan, az elfogyasztott alkohol hatásától – csak szólnod kell és kimentünk – veregeti meg a vállam, mire felnevetek. Így lenne ötösöm a lottón…

- Nem gondolom meg magam – jelentem ki határozottan.

- Én ebbe nem lennék ilyen biztos – mosolyog rám Mad és a fejével az ajtó felé bök. Önkéntelenül fordulok arra amerre ő is vigyorog, a szívem pedig hirtelen kihagy egy dobbanást, majd olyan gyors ütemre kapcsol, hogy félő mindjárt bemondja az unalmast. Ott áll életem szerelme, egy szűk farmerben, leengedett szögegyenes hajjal, az arcán egy édes mosollyal, a kezében egy pohár pezsgővel és engem néz azokkal a hatalmas zöldeskék színű szemeivel.

- Ő az? – somfordál mellénk az apám is vigyorogva, mire a srácok felnevetnek.

- Ő – bólint az öcsém, miközben én csak bambán bámulok rá és nem tudom feldolgozni, hogy itt van.

- Hogy tehettétek ezt velem? – roggyannak meg a térdeim olyannyira, hogy muszáj a biliárdasztal szélébe kapaszkodnom, mert félő, hogy összeesek itt helyben. Nem tudom, eldönteni hirtelen, hogy örülök-e neki, vagy a pokolba kívánom. Alig pár órája döntöttem el, hogy jó döntést hoztam, mikor Leena mellett raktam le a voksom, erre megjelenik ő. Gyönyörűbb, mint valaha és elérhetetlenebb is. Nem jön közelebb csak áll és néz, én meg remegek, mint a kocsonya.

- Én a helyedben odamennék fiam – veregeti meg a vállam az apám. – Igazán gyönyörű a kicsike. Az anyádnak igaza volt – suttogja mosolyogva, de nem tudok megmozdulni.

- Ő az én ajándékom – áll elém Conor. – Az utolsó esélyed haver, hogy jó döntést hozz. Az utolsó alkalom, hogy meggondold magad és sutba dobd azt a szar ötletedet, hogy elveszed Leenat. 

- Miért? – nyögök fel kétségbeesetten, de nem veszem le a szemem róla.

- Mert szereted – veregeti meg a vállam, majd mindenki hátat fordít nekünk és tovább játszanak.

A lábam a földbe van még mindig gyökerezve. Érzem, hogy mindenki minket figyel, a pillantásuk szinte éget. Várják, hogy mit lépek.

Ő is vár. Tudom mit kéne tennem. Ki kéne rohannom a hátsó ajtón és olyan messze kéne menekülnöm tőle, amennyire csak lehetséges. De nem megy. A francba is, nem megy. Szeretem. Akarom. Át akarom ölelni, a karomban akarom tartani szorosan, nagyon szorosan, meg akarom csókolni és vele akarom tölteni az utolsó szabad éjszakám. Az utolsó boldog éjszakám. Az alsó ajkát rágcsálja, az egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, miközben teljesen elbizonytalanodik. Ugyan olyan kétségek gyötrik, mint engem. Ez nem normális. Nem normális, hogy bámuljuk egymást, zakatoló szívvel, levegő után kapkodva.

A lábaim maguktól indulnak meg felé. Mire észbe kapok már ott állok közvetlenül előtte, a testünket alig fél centi választja el. Még most is remegnek a térdeim, még most is zihálok. Nem bírok lehiggadni. Már a látványa is hatással van rám, nemhogy az illata és a teste melege, ami most csak úgy árad felém és bizsergeti minden porcikám.

- Szia – suttogja, mikor lehunyom a szemem és mosolyogva élvezem azt a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan valamit, ami mindig árad belőle, ami az első percben elbűvölt.

- Miért jöttél? – kérdezem, de nem nézek rá. Halkan beszélek, mosolyogva. Csak élvezem, hogy itt van. Megint a hatalmába kerített. A szívemnek nem tudok nemet mondani. Képtelen vagyok elküldeni, pedig tudom, hogy azt kéne tennem. De megint sutba vágom a józan ész tanácsait és inkább a ketyegőm szapora ritmusára figyelek. 

- Erre volt dolgom és nálam maradt valamid múltkor. Gondoltam ideje visszaadnom – suttogja, majd a kezem után nyúl. Amint hozzámér, úgy érzem villám csapott belém, még gyorsabbá válik a légzésem, a szívem pedig gőzmozdonyként zakatol. A szemeim kipattannak, mikor megérzem a kézfejemen a puha, meleg tenyerét, majd lassan szétnyitom az ujjaim, ő pedig belepottyant valami hideget. A gyűrűt, amit tőlem kapott. Érzem, hogy a mosoly az arcomra fagy és lesápadok. Hol a kis karikát bámulom, hol az arcát.

- Ez a tiéd. Téged illet – köszörülöm meg a torkom és megpróbálom visszaadni neki, de zsebre vágja a kezeit és mosolyogva megcsóválja a fejét.

- Nem, már nem – les rám a félig lehunyt szemhéjai alól és a halvány mosoly végig ott játszik az arcán. A tekintete pedig nem árul el semmit. Mintha nem is fájna neki a tény, hogy holnap este már házas ember leszek. Mintha nem zavarná. De zavarnia kell! Csak megjátssza magát. Így kell lennie.

- Ne csináld ezt – szólok rá keményen, de ő rendíthetetlenül mosolyog tovább. A szája legalábbis felfelé görbül, de a szemében semmi öröm nem csillog. Hát innen tudom, hogy színlel. Tisztában vagyok vele, hogy milyen amikor az a két csodaszép zöldeskék szempár ragyog. Minden reggel mikor a karomban kelt fel, boldogság sugárzott a tekintetéből. Most viszont semmi. Csak megjátssza az egészet, bár nem tudom kinek a dolgát akarja megkönnyíteni. Az enyémet azzal, hogy nem hisztizik, nem csinál nagyjelenetet, nem sír és nem mutatja ki, hogy mit érez, egyszerűen csak elenged mert tudja, hogy fájna ha sírva könyörögne a szerelmemért és lehetséges, hogy megadnám neki amit akar, amit pedig lehet, hogy később mindketten megbánnánk. Vagy a sajátját? Hisz valószínűleg maga előtt is letagadja, hogy majd’ belepusztul abba, hogy nincs tovább.

- Vigyázz magadra – sóhajt nagyot, majd tétován végigsimít az arcomon és az ajkaimon. Újabb mély levegő után, sarkon fordul és távozna is, ha nem kapnék a karja után.

- Hová mész? – fordítom vissza, a hangom pedig a kétségbeesettnél is kétségbeesetten cseng, ezzel pedig azonnal elárulom magam. Szükségem van rá. Jobban, mint valaha. Beszélnem kell vele, még utoljára. Muszáj hallgatnom a hangját, éreznem az illatát. Csak át akarom ölelni és nézni vele a napfelkeltét. Csak ma éjjel, csak utoljára. Vele akarom tölteni az utolsó szabad éjszakámat.

- Mondtam már, hogy van itt egy kis dolgom. És amúgy is. Nem maradhatok – néz az ajtó felé, miközben hátrál egy lépést. Hirtelen nem értem mi a baja, aztán minden megvilágosodik előttem. Az események pedig felgyorsulnak.

- Niko – hallom meg Leena dühös és csalódott hangját, aki az ajtóban áll, majd mire egyet pislognék, Lia már nincs sehol. Tudom, hogy választanom kell. Most azonnal. Vagy beszélek Liával, vagy itt maradok és elszalasztom az utolsó esélyt is arra, hogy tisztázzuk a dolgainkat. Nem nehéz meghozni a döntést. A szívem a másodperc törtrésze alatt felülírja az eszem ismét és Leenara se nézve rohanok arra, amerre Lia eltűnt. Hallom, ahogy a menyasszonyom a nevem kiabálja, tudom, hogy balhé lesz, ha visszatérek, de most jött el az a pillanat, hogy nem lehetek egy puha pöcsű idióta. Muszáj beszélnem Liával. Muszáj elmondanom neki, amit eddig soha. Leena ráér később is, lesz még egy egész életnyi időm mellette, de Lia ha nem vagyok elég gyors el tud tűnni, olyan gyorsan, akár a kámfor, ezt pedig nem kockáztathatom meg.

Gyorsan szedem a lábaim, a hátsó kijárat felé. Ott akarok eltűnni, ahonnan előbukkantam, mert vége van. Visszamegyek a hotelbe és lelépek Seannal holnap után.

Talán hülyeség volt ide jönni, de muszáj volt utoljára látnom. Vissza kellett adnom a gyűrűt, ki kellett pukkasztanom az összes illúzióbuborékot, amiben eddig lebegtem. Véget kell, hogy érjen ma. Véget kell érnie ennek a szerelemnek.

De tudom, hogy nem tudnám elengedni soha, ha ma nem jöttem volna ide. Ha maradt volna nálam valami, ami az övé. Mindig tépném és gyötörném magam, hogy mi lett volna ha… 

A terv, hogy is fogalmazzak tökéletes volt. Elméletben. De gyakorlatilag most, hogy feltépem az ajtót, hogy eltűnjek a sötét sikátorba, hogy eltűnjek az életéből örökre a torkom a sírás fojtogatja. Érzem, hogy a szemeim könnyekkel telnek meg. Túlságosan fáj. Fáj, hogy holnap megnősül, fájt látni, fáj elengedni. De ami a legrosszabb, hogy nem adja fel.

- Lia – hallom meg a hangját, de nem állok meg. Csak megyek előre, rendíthetetlenül, mintha nem hallanám, hogy a nevem kiáltja. – Lia – üvölt rám. Hallom, a cipője súrlódását. Túl közel van. Túl közel van és én elveszek. Nincs esélyem menekülni, mert megragadja a derekam és egy határozott mozdulattal a falhoz présel, hogy aztán olyan hévvel csapjon le az ajkaimra, mint talán még soha. Falja a szám én pedig megint megadom magam. Csókolom erővel, az ujjaim a kusza göndör tincsek közé túrnak, hogy még közelebb húzhassam az arcát az enyémhez, a könnyeim pedig kicsordulnak, hisz jól tudom, hogy ez az utolsó alkalom, hogy csókolhatom, hogy a teste ennyire szorosan préselődik az enyémhez. Nincs bennem ellenállás. Ennyi talán még jár nekem. Egy csók, egy búcsúcsók, ami még egyszer széthasogatja a szívem. Az ajkai égetik a szám és nem tudom elengedni. Nem megy. Sírok, miközben szorítom magamhoz, mint egy kislány a kedvenc mackóját, amit a szülei büntetésből akarnak elkobozni tőle. De én nem vétettem semmit. Én csak beleszerettem. Hát olyan nagy hiba ez? Ezt érdemlem?

Igen. Ezt.

Mert rossz emberbe szerettem bele.

-         Eressz – tolom el magamtól hirtelen.

-         Nem – nyögi a számba és megint megcsókolna, de elfordítom a fejem. Hallom, ahogy újra kivágódik az ajtó, majd egy halk nyögés visszhangzik a sikátorban.

-         Niko – suttogja Leena. A hangja a halk hangnem ellenére is, élesen visszhangzik vissza a téglákról. Csak egy másodpercre nézek a lányra, aki miatt nem lehetek együtt életem szerelmével. A szemei villámokat szórnak. Dühös, eszelős tűz ég a kék íriszekben. Vissza kell adnom neki. Az övé.

-         Menj – suttogom Niko bársonyosan zöld szemeibe nézve, amik vívódva vizslatnak. Tudja ő is, hogy hol van a helye, de mégse akar elengedni.

-         Beszélnünk kell – suttogja, nem törődve azzal, hogy Leena minket néz.

-         Nem – csóválom meg a fejem, miközben a forró, sós könnycseppek egyre gyorsabban gurulnak végig az arcomon. Ő pedig gyengéden simítja le őket a hüvelykujjával, mindegyiket.

-         Ne sírj – susogja. – Kérlek Lia. Beszélj velem. Beszélj hozzám ma este – néz könyörgően a szemembe.

-         Niko – emelkedik meg Leena hangszíne, ami bántja a fülem. Túl magas, már-már rikácsoló. Ő is tudja, hogy mi forog kockán.

-         A menyasszonyod hív – tolom el magamtól, de az ujjait a hátam mögött lévő téglák résébe mélyeszti és nem távolodik el tőlem.

-         Tudom, de beszélnem kell veled – magyarázza zaklatottan. – Nem engedlek el, míg azt nem mondod, hogy jó – mondja elszántan és tudom, hogy nem viccel. Nem érdekelné az sem, ha Leena itt helyben kapna hiszti rohamot, tudom, hogy most nem foglalkozik a következményekkel. Ha valamit egyszer a fejébe vesz, annak úgy kell lennie. És ki vagyok én, hogy akadályt görgessek elé? Senki.

-         A hotelszobádban várlak este – suttogom.

-         Esküdj – néz rám komolyan, mire automatikusan csúszik ki a számon, amit hallani akar.

-         Esküszöm – suttogom, mint akit hipnotizáltak, mire aprót bólint és elindul a menyasszonya felé, én pedig kapkodó lélegzetvételekkel nézek utána. Leena gyűlölködő pillantásokkal méreget, de mikor Niko elé ér, nem foglalkozik velem tovább. Őt jutalmazza egy hatalmas csattanó pofonnal, amitől én szisszenek fel és elfordítom a fejem. Nem akarom látni őket együtt. Abba belepusztulnék. Inkább csak szorosan lehunyom a szemhéjaim, a téglának dőlve és próbálom a patakokban folyó könnyeim megfékezni. A mobilom hirtelen megcsörren a zsebemben.

-         Igen? – zihálom, de még most sem nyitom ki a szemem. Nem tudom miért, de nem megy.

-         Tündérke minden rendben? – kérdezi Sean, mire nagyot nyelek.

-         Igen – bólogatok, na nem mintha látná.

-         Találkoztál vele? – kérdezi halkan.

-         Igen – helyeselek megint.

-         Visszajössz? – faggat tovább.

-         Nem tudom – csóválom meg ismét a fejem.

-         Hol vagy? – kíváncsiskodik tovább, mire elhadarom neki a címet.

-         Maradj ott. Öt perc és ott vagyok – suttogja, majd ki is nyomja a hívást, én pedig a fal tövébe rogyok és zokogni kezdek. Nem tudom hova menjek, bár azt hiszem mozdulni is képtelen lennék per pillanat. Seanhoz kéne rohannom, ő megvédene, de már úton van, tehát jó helyen vagyok itt a sikátor falának tövében.

Sean…

Az ő ötlete volt, hogy jöjjek vele Miamiba, pedig pontosan ismeri a történetem. Neki is erre volt dolga, hát meghívott, hogy tartsak vele. Én pedig ugyan alaposan átrágtam a dolgot, de végül rábólintottam. És most itt vagyok.

Ma volt egy fotózása, holnap fellép valami plázában, aztán megy tovább és Tampáig meg se áll, ahol van egy kis háza. Pihenni akar és azt akarja, hogy menjek vele. Különc egy pasi. Lehetséges, hogy pusztán csak meg akar fektetni, de mégis van benne valami. Valami, ami miatt úgy érzem, hogy biztonságban vagyok vele. Talán csak azért, mert túl sok energiát feccöl abba, hogy gerincre vághasson, pedig nem is kéne. De mégis minden nap érezteti velem, hogy törődik velem. Én meg hülye vagyok azt hiszem és beveszem a maszlagot, mert akarom, hogy valaki törődjön velem.

Hetek óta minden éjszakát a bárban tölt és engem figyel, majd hazakísér és közben beszélgetünk. Meglepett mikor felbukkant az öltözőbe és hosszú percekig csak ült velem szemben. Mára pedig hiányolnám, ha nem jelenne meg a szokott időben, a szokott széken sört kortyolgatva napszemüveggel takart arccal.

Nem is értem mi ez az egész. Nem tudom biztosra, hogy mit akar, de kell nekem. Most van rá szükségem!

És ő nem habozik megérkezni. Némán kanalaz fel a földről, hogy az ölébe húzhasson és letörölje a könnyeim. Csak szorosan ölel magához és ringat, miközben a hátam simogatja nyugtatólag. Halkan dúdol valamit, ami ellazít és megnyugtat. Olyan vagyok akár egy gyerek. Kapaszkodom a nyakába és nem engedem el. Kell, hogy valaki megöleljen.

-         Minden rendben? – nyúl finoman az állam alá és mosolyogva néz a szemembe, mire úgy bámulok rá, mint egy idiótára. Az elmúlt negyed órát végigbömböltem és azt kérdezi, hogy minden rendben van-e? Kínomban nevetni kezdek, ő pedig velem nevet.

-         Most már igen – kacagok, ugyanis ezzel az ostoba kérdéssel elérte, hogy elfeledkezzek egy pillanatra az eskümről és arról, hogy igazából semmi nincs rendben. A szívem darabokban és mire felkel a Nap valószínűleg cafatokban lesz, én pedig szokásomhoz híven nem fogok tenni semmit az ellen, hogy ne így történjen.

Mazochista vagyok és beleszerettem egy szadistába.

Nincs ezt hova ragozni igazából, mégis mindig azt teszem.

-         Be kéne csukatni egy diliházba – mormolom az orrom alatt, mire nevetni kezd. Karcosan, rekedten, lelket simogatóan. Szerelmes vagyok a nevetésébe azt hiszem, mert engem is nevetésre késztet és mire észbe kapok újból vele kacagok, bár fogalmam sincs min és miért. Talán magam röhögöm ki, hisz ennyire szánalmas, megalkuvó, gyáva idióta is csak én lehetek. Hát persze. Ki más?

-         Majd, de előbb mondd el, hogy mi van – simogatja meg a hajam én meg a nyakába bújok.

-         Mert bolond vagyok és megesküdtem Nikonak, hogy a hotelszobájába fogom várni, aki per pillanat a leendő feleségével bulizik odabent és gyenge vagyok nem betartani az ígéretem, pedig azt kéne, mert akkor minden más lenne – darálom, míg be nem tapasztja a számat a tenyerével.

-         Csitt – szól rám gyengéden, de mégis úgy, hogy azonnal elhallgatok. – Elmész hozzá, kefélsz vele egy jót, de úgy, hogy örök életében bánja, hogy mást vett feleségül, majd szépen visszajössz hozzám és elhúzunk pár hétre – magyarázza a szemembe nézve. – De persze van két másik opció is. Kefélés után észhez tér és téged visz oltár elé, szülsz hat gyereket és éled az életed boldogan, avagy mégis elveszi a nőjét, de te be depizel és nem akarsz velem jönni, így hazamész, kisírod magad és majd találkozunk ha visszatértem Los Angelesbe – mosolyog rám.

-         Most kéne választanom? – húzom fel az egyik szemöldököm elgondolkodva.

-         Nem. Délután háromkor indulok. Ha ott vagy ott vagy, ha nem, hát nem. Te döntesz tündérke – simogatja meg az arcom. – De most húzzunk innen, mert össze kell kapnod magad – segít fel a földről.

Lassan lépkedek a szobám felé, fáradt vagyok, de mégis izgatott.

Túl vagyok egy veszekedésen, bemagyaráztam Leenanak, hogy Lia csak búcsúzni jött és véget vetettünk a kapcsolatunknak örökre, mert ő életem szerelme. Egyszóval? Hazudtam. Hazudtam, mint a vízfolyás. Komolyan kezdek jobb lenni, mint egy politikus. De nincs más választásom. Azt kellett mondanom, amit hallani akart, mert ha nem, akkor velem töltötte volna a ma estét. Ez pedig katasztrófához is vezethet, feltéve ha Lia tényleg vár rám.

A legszebb az egészben? Hogy Leena elhitte és megbocsátott. Megint. Pedig valahol a lelkem legmélyén bevallom reménykedtem benne, hogy lefújja az egészet, vagy legalább csak elhalasztja, de nem. Holnap meg leszek gyűrűzve vagy ha jobban tetszik önként és dalolva kiheréltetem magam.

Remek.

Az ajtó elé érve a mágneskártyát lassan lehúzom, meghallom a csipogást és belépek a szobába.

Ő pedig ott áll az ablaknál.

Tudhattam volna. Tudtam is. Mindig betartja, amit ígér. Bár ne tenné. Könnyebb lenne mindkettőnknek.

De itt van és ezért megint gyorsabban kezd kalapálni a szívem. Nem tudom mióta vár, de már az egész szobát áthatotta az illata, amiből megint mélyeket szippantok.

Életem végéig tudnám nézni, ahogy ott áll és bámul kifelé. Csodálatos, talán mert ma éjjel utoljára rám vár.

Nincs több alkalmam és amint ez realizálódik bennem, azonnal elindulok felé. Nincs több időm, nem pazarolhatok tovább egyetlen percet sem, mert ez a vége. Tudom, hogy hallja, hogy közeledem, de nem fordul meg. Még akkor sem, mikor mindkét tenyerem a csípőjére simítom és szorosan átölelem. Csak egyszerűen a mellkasomnak dől és hagyja, hogy az ujjaim összekulcsoljam a hasán, a nyakába csókoljak gyengéden és mélyeket szippantsak a bőre édes illatából. Érzem, ahogy beleborzong az egész teste, de nem tesz semmit.

-         Gyönyörű a város – suttogja hosszú percekkel később. – Szép helyet választottatok.

-         Ne – szólok rá, majd gyengéden szembe fordítom magammal és a kezeim az arcára simítom. Lassan hunyja le a szemeit és megint elmosolyodik.

-         Itt a búcsú ideje – mormolja a tenyerembe.

-         Nem, még nem – csóválom meg a fejem, aztán megteszem amire már oly’ régóta vágyom. Megcsókolom. Lágyan, de mégis csordultig tele érzelemmel. Minden szerelmem belesűrítem ebbe a csókba, ő pedig viszonozza. A nyakamba kapaszkodva követel belőlem még többet én pedig odaadok mindent. Mindent, ami én vagyok, egyetlen csókkal neki adok. Az övé a szívem, a lelkem, a testem. Ma még az övé.

Nem utasít vissza.

Bizarr, hogy életem szerelmével töltöm az utolsó szabad estém és mégsem őt veszem el holnap?

Lehetséges, de nem számít. Így kell lennie. Hát csókolom és hagyom, hogy levetkőztessen.

Megint elcsodálkozom, hogy mennyire ismeri a testem rezdüléseit. Úgy ér hozzám, hogy a lehető legtöbb gyönyört adja, de mégis gyengéd. Nem marcangol, csak szeret, ahogy én is szeretem őt.  Lassan rogyunk a földre. Akár egy kártyavár, összedőlünk, egymásra borulunk és alig mozdulunk. A padlóra hullt ruhakupacon szeretkezünk, úgy mint még soha. Csendben, becézgetve a másik bőrét, a másik szemébe nézve, már-már sziruposan édes csókokat váltva. Hát ilyen a búcsú a szerelemtől?

Megterhelő, gyönyörteli, fájdalmas és fantasztikus. Olyan, amilyet sosem felejt el az ember. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy én sosem feledem a fölöttem lévő lányt, aki lassú ritmusba mozog felettem, a vágytól elhomályosult gyönyörű szemeivel engem vizslatva, a bőrömbe vésett mintákat simogatva.

Csak egy halk visszafogott nyögés tör fel mindkettőnk torkából, mikor ránk borul az ég is. Zihálva élvezzük a másikból áradó forróságot, szorosan összeölelkezve, egy szót sem szólva.

De a szavak mégis a felszínre törnek, önkéntelenül, meggondolatlanul, halálba taszítva a szívem.

-         Szeretlek – nyögöm ki azt az egyetlen szót, ami a nyelvem hegyén van hónapok óta. – Szeretlek – gyűröm maga alá, hogy a szemébe nézve mondhassam, ő pedig viasz bábuként fekszik alattam és csak néz rám, mintha nem értené a szó jelentését. Hát ismét elmondom: - Szeretlek Cornelia Anders, szeretlek, úgy ahogy még soha senkit érted? Szeretlek – csókolom meg, majd újra és újra elismétlem ezt az apró kicsi szót. Már nem érdekel a büszkeségem, sutba dobtam az egészet, égjen a pokol tüzében, bánom is én. A lényeg, hogy szeretem és ezt el kellett mondanom ma neki. Nem számít, hogy én mondtam ki és az sem, hogy ő nem viszonozza, csak fekszik a plafont bámulva, miközben én folyamatosan a bőrébe suttogom az összes nyelven, amit ismerek, hogy szeretem.

-         Túl késő a vallomásokhoz – szólal meg végül, de nem néz rám. Lassan emelem fel a fejem a vállgödréből, hogy ránézhessek. A pillantásunk összekapcsolódik, így pedig meglátom a szemében a könnyeket. – Túl késő, hogy azt mondd, hogy szeretsz. Túl késő – rázza meg finoman a fejét és visszanyeli a könnyeit.

-         Nem érdekel – vágom rá. – Akkor is szeretlek.

-         Késő – ismétli meg önmagát, én pedig tudom, hogy igaza van, de akkor sem számít. Ma még nem. Talán holnapra megbánom, de most még úgy érzem, hogy el kellett neki mondanom.

Gyengéden emelem a karomba, hogy az ágyra fektethessem, a vallomástól megdermedt testet, majd szorosan hozzábújok a könnyű paplan alatt és simogatni kezdem. Még most is csak egy szót tudok kinyögni, de már csak finnül. Figyelem ahogy mosolyogva, lehunyt szemmel fekszik, tudom, hogy nem alszik, mégse szól egy szót se. Hagyja, hogy minden egyes ismétléssel, újabb köveket görgessek le magamról. A teher, amit eddig hordtam eltűnik azzal, hogy őszintén kimondom mit érzek. Megkönnyebbülök és rájövök, hogy mennyire igaz, amit mondok. Lassan és egyenletesen szedi a levegőt egy órával később, ezért meglepődöm, mikor rám emeli a szemeit.

-         Én is szeretlek Niko – suttogja komolyan, majd ismét lecsukódnak a szemhéjai.

Döbbenten pislogok rá, most rajtam van a sor, hogy megdermedjek. Nem számítottam rá, hogy kimondja, de amint leesik, hogy ő is megtette, vigyorogni kezdek. Hagyom, hogy aludjon miközben hallgatom, hogyan szedi a levegőt és mosolygok egész éjjel, még akkor is mikor pirkadni kezd. Egy szemhunyásnyit sem alszom, nem akarok aludni. Nézni akarom és érezni. Pislogás nélkül figyelem, hogy ez a csoda, hogyan alszik és csak remélem, mikor álmában elmosolyodik, az agya az én arcképem vetíti elé a saját kis privát mozijában. Bízom benne, hogy miattam mosolyog, hogy rólam álmodik.

Érzem, hogy figyel. A pillantása ébreszt. Az álom és az ébrenlét közt egyensúlyozva, még nem is realizálódik bennem, hogy milyen nap van ma. Csak a dohány és a parfümillat csábít arra, hogy kinyissam a szemem, na meg a vágy, hogy láthassam azokat a hihetetlenül zöld szemeket. Mosolyogva képzelem magam elé a gyűrött arcot, amin mosoly ül és vakon tapogatózom utána, hogy lehúzhassam magamhoz egy csókra, miközben a göndör, puha kuszaságba túrok. Magától hajol fölém, a nyelve táncba hívja az enyémet.

Aztán egyik pillanatról a másikra felébredek.

Azonnal eltolom magamtól és érzem, hogy a lélegzetvételem kapkodóvá válik.

Megnősül!!!

Ma feleségül veszi Leenat, de én az ágyába hempergek meztelenül és mosolyogva csókolom, ahogy ő is engem.

Aztán leesik, hogy tegnap azt mondta szeret és, hogy én is megtettem és ettől teljesen eluralkodik rajtam a pánik.

Mennem kell.

A bennem lévő vészjelzők vörösen villognak, sikítva, idegesítően csengenek minden porcikámba.

Úgy lököm el magamtól, mintha minimum leprás lenne, ő meg nyekken egyet és bambán bámul rám, miközben villámsebességgel kirohanok a szobából, hogy felöltözzek és eltűnjek, még azelőtt, hogy végleg összetörök. Nem nézek rá, nem nézhetek rá. Ha a szemébe nézek, akkor végem van. Teljes összeomlás, full csőd, totálkár, nevezze mindenki aminek akarja, de az biztos, hogy a katasztrófavédelem se lenne elég ahhoz, hogy helyrehozzon.

Nem akarok búcsúzkodni, de mégis a farmerom gombolva kicsúszik a számon, hogy:

-         Ég veled.

Érzem, hogy mögöttem áll, a testéből áradó hő, felforrósítja az én bőröm is, de nem fordulok meg. Elég érezni is, ahogy azokkal a hülye méregzöld szemeivel lukat éget a hátamba. Nem, nem! Ez volt az utolsó.

-         Állj meg – suttogja azon az átkozott mély, búgó hangon, amitől minden lány bugyija leolvad és képes rá megint, hogy megtorpanásra késztessen. De csak egy pillanatra. Aztán újból szélvész, á francokat szélvész, inkább hurrikán módjára rohanok körbe, hogy megtaláljam a táskám, amiben ott lapul a cigim és a napszemüvegem. Előbbi azért fontos, hogy ne zokogjak hangosan, hogy legyen mivel befogni a szám utóbbi pedig azért, hogy eltakarja a könnyeim a kérdő, kíváncsi tekintetek elől. – Állj meg Lia – parancsol rám, de nem teszek eleget a kérésének. Felforgatom a kanapén lévő párnakupacot és ezerrel átkozom magam, mert nem a komódra tettem le a kis flitteres csodát este. A hiba akkor kerül a gépezetbe, mikor elsuhanok mellette, hogy átkutathassam a hálót, hisz bekerül a látóterembe a meztelen teste. De a legnagyobb hibát nem követem. Nem nézek a szemébe! Hirtelen meglátom, amit keresek és már rohannék is ki, a kezemben lóbálva a cipőim, menekülve előle. Mintha lenne esélyem. De nincs. Soha nem is volt. Elkapja a csuklóm és nem ereszt.

-         Niko – nyögök fel, mint valami hisztis gyerek. Majd újabb dolgot pillantok meg, a szekrényen lógva. Az öltönye, amibe ma kimondja az igent pár óra múlva. – Öltöznöd kell – sóhajtom.

-         Lia, szeretlek – motyogja, mire magamat is meglepve rántok egyet a kezemmel, az ő ujjai pedig abban a percben élettelenül hullnak le a csuklómról.

Hallom, hogy utánam kiabál, de addigra már a liftben vagyok. Messze kell jutnom tőle. Nagyon messze. Azonnal!

64. Férfiak…

„A makacsság valójában jó emberi vonás, egy szintig, de egy szint után már nem segíti az önmegvalósítást, az önérvényesítést, hanem épp ellenkezőleg, sikerek helyett kudarcok érik az embert. Mínuszélmények, amelyek rombolják a tartást, az önértékelést, ezáltal az önbizalmat, de a meglévő büszkeséget is, ám ezek az emberek annyira makacsok, hogy nem akarják kimondani azt, hogy emberből vannak és nem istenek.”

Idegesítő pittyegésre ébredek. Az ágy kényelmetlen és a Nap megint besüt. A torkom kapar ugyan, de a fejem nem fáj, ebből pedig tudom, hogy nem egy újabb átpiált éjszakán vagyok túl. Amint kinyitom a szemem, azonnal Leenat pillantom meg, aki aggódva ül az ágyam mellett, egy műanyag széken, mögötte pedig az apám ácsorog, az anyámmal karöltve egy-egy bögre kávéval a kezükben.

-         Niko, hallasz? – teszi fel Leena a bugyuta kérdést, mire morcosan elhúzom a szám. A fertőtlenítő szagból, a rám kötött gépekből és a karomból kiálló tűből tudom, hogy kórházban vagyok. Az oxigénmaszkot szó szerint letépem magamról, mire a szüleim mérgesen néznek rám.

-         Tedd vissza – parancsol rám az apám, amit egy szúrós pillantással jutalmazok. Persze cseppet se hatja meg. – Tedd vissza, vagy kérek egy lónyugtatót neked és garantálom, hogy a seggedbe fogja szúrni a nővérke, ami kurvára fájni fog – néz rám komolyan, amiből azonnal tudom, hogy nem viccel. Sose beszél velem így, csak akkor ha pipa. Mikor kicsi voltam akkor fenyegetőzött így utoljára, mikor iszonyatosan elvertem az öcsém. Akkor azt mondta, hogy elveszi a gitárom. Nem vettem komolyan. Két hétig a hangszer közelébe se mehettem, hiába viselkedtem úgy akár egy földre szállt angyal. Morogva ugyan, de visszateszem az oxigénmaszkot. – Helyes – mosolyodik el apu.

-         Hogy vagy? – ül le a lábamhoz az anyám is.

-         Amint kiszedik ezt a tűt a karomból és visszakapom a ruháim egy eltávval együtt, jól leszek – dünnyögöm. Persze az oxigénmaszktól még furcsább és torzabb a hangom.

-         Arra még várhatsz – mosolyog rám anyu. – Amúgy nem értem mi bajod van a tűkkel, ha minden igaz mostanában előnyben részesíted őket és szívesen szurkálód magad egy kis heroin mámor kedvéért – néz a karomra, amin ott vannak az árulkodó bizonyítékok.

-         Mióta vagyok itt? – hagyom a megjegyzését figyelmen kívül.

-         Egy napja. Asztmarohamod volt, de amikor behoztak kiderült, hogy ki van merülve a szervezted, kiszáradtál, a véralkoholszinted az eget veri és még sorolhatnánk – néz rám Leena bánatosan, a kézfejem simogatva.

-         Mikor engednek ki? – nézek rá, mert úgy tűnik per pillanat tőle fogok csak választ kapni a kérdéseimre.

-         Nem tudom – sóhajt fel. Fáradtnak tűnik, a tegnapi ruhái vannak rajta, amiből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mellettem töltötte az egész éjszakát.

-         Hívna valaki egy dokit? – sóhajtok fel, mire Leena rémülten pislog rám és elkezdi rám zúdítani a kérdéseit.

-         Nem vagy jól? Fáj valamid? Kapsz leve... - kezd bele, de leintem.

-         Semmi bajom csak haza akarok menni – mosolygok rá és tudatosan bűvölgetem a szemeimmel, ő pedig bedől, automatikusan feláll és elindul, hogy kerítsen egy orvost, aki szabadlábra helyez. Tudhatnám, hogy baj lesz már abból is, hogy anyu feláll és Leena után megy, az apám pedig leül az egyik műanyag székre és nagyon csúnyán néz rám. Nem szólal meg csak bámul, ettől pedig feszült leszek.

-         Nem én tehetek róla, hogy ide kerültem – fordítom el a fejem a másik irányba, mire felpattan, a szék pedig azzal a lendülettel hangos csattanással eldől.

-         Nézz rám – dörren rám. – Niko ne mondjam el még egyszer – emeli fel picit a hangját, de még mindig nem kiabál. Egyszerűen csak dühös és csalódott, de odáig még nem sodródtak el az indulatai, hogy ténylegesen üvöltsön velem. Pedig megérdemelném.

-         Mi van? – csattanok fel én is, mire megvillannak a szemei, ebből pedig tudom, hogy kihúztam a gyufát.

-         Hogy mi van? Ezt én is kérdezhetném. Az anyád majdnem szívinfarktust kapott, mikor Leena zokogva felhívta, hogy most visznek be a kórházba, mert mire visszaért az inhalátoroddal már nem voltál magadnál. Tudod milyen hallani a gyereked síró menyasszonyának hangját, miközben egy mentőautóban ül a fiad kezét szorongatva, aki nincs magánál, a sziréna pedig elnyomja a hangját olyannyira, hogy szinte alig érted mit beszél? – csap a matracra mellettem, bár tudom, hogy szíve szerint engem verne orrba. – Te csak ne háborogj, mert nem tudod mit élt át az a két nő odakint – bök az ajtó felé a fejével. – Mégis mi van veled? Elment az eszed? Meg akarsz halni? A füves cigi még oké, én is szívtam mikor annyi idős voltam, mint te, az anyád is, sőt ha jól emlékszem, mikor tizenhat voltál egyszer veled is betéptünk, csak azért, hogy inkább előttünk csináld, mint titokba. A pia is rendben volt mindig. Soha senki nem csinált abból ügyet, ha részegen jöttél haza. Tudjuk milyen fiatalnak lenni, nem basztunk le soha érte. De ez már sok. Heroin? Vér helyett alkohol? Mi a frászt művelsz magaddal? Mikor néztél utoljára tükörbe? A doki azt is csodálta, hogy életben vagy. Megkérdezték, hogy táplálkozási zavaraid vannak-e, mert egy etióp kisgyerek elbújhat mögötted. Mégis mikor ettél utoljára rendesen? – néz rám szúrós szemekkel. Ezen viszont komolyan el kell gondolkodnom.

-         Egy hete. Asszem’ – köszörülöm meg a torkom.

-         Gratulálok. Idióta – fújtat akár egy dühödt bika. –Gondolom víz is csak fogmosáskor jutott a szádba, de egyből ki is köpted és whiskyvel öblögettél – morog, miközben felállítja a széket és visszaül.

-         Nem tudjátok min megyek át –sziszegem, mire elvörösödik a méregtől.

-         Mert sosem mondod el. A rohadt életbe Niko, ha nem tudjuk mit akarsz, hogy segítsünk? Ne szórakozz velem, mert lehet, hogy már huszonhat vagy, de úgy eltángállak, mint egy taknyost, amire nem volt még soha példa, de lehet ennek is eljön az ideje – dohogja. – Az apád vagyok és lehet, hogy felnőttnek hiszed magad, de úgy viselkedsz, mint egy éretlen kis pöcs. Mit csináljak veled te szerencsétlen? – néz rám morcosan.

-         Semmit. Csak hagyj békén – felelek nagyot sóhajtva.

-         Álmodj királyfi. Eddig mindig békén voltál hagyva. Mehettél mindig a saját fejed után, mert bíztunk benned mindannyian. Tudtuk, hogy jó döntéseket hozol és ha mégsem, hát megoldod a dolgaid okosan. De erre most rendesen rácáfoltál. Szívem szerint a fülednél fogva rángatnálak haza és szobafogságra ítélnélek – mosolyodik el végül, amitől én döbbenek le. – Ne nézz így, tudod, hogy képtelen vagyok rád haragudni. Egyszerűen csak aggódom. Ahogy aggódik érted mindenki. A gyerekem vagy és szeretlek, éppen ezért innentől kezdve rajtad tartom a szemem.

Rutinosan töltöm tele a poharakat, fel se nézve a vendégek arcára. A munkába menekülök a száguldozó gondolataim elől. Annyira gépies az egész, de mégis jókedvem van itt. Kezdem kapisgálni Dawn miért védi ennyire foggal körömmel a bárját. Menedék neki is, ahogy nekem. Más okból, de nem számít. Szeretek itt lenni, itt dolgozni.

-         Egy üveg Jack lesz – csap a pultra valaki, akinek nagyon ismerős a hangja, a karpereces csuklót és gyűrűkkel teli ujjakat pedig ezer közül is felismerném. Vigyorogva kapom le a whiskyt, majd a férfi elé csúsztatom az üveget.

-         Szia – köszönök a bozontos pasasnak, akinek az orrán ott csücsül a napszemüvege.

-         Helló kislány – hajol át a pulton két pusziért. – Megy a meló látom – kacsint rám nevetve, mire bólogatni kezdek.

-         Megy ám – nevetek rá, miközben újabb vendéget szolgálok ki. – Jól láttam, hogy ti léptek ma fel? – mosolygok Max-re, aki most is szexi, ahogy mindig.

-         Ühüm, amint megérkezik a beugró énekesünk – bólint, de a figyelme hirtelen elterelődik, hisz Pam lép mellé és finoman a bőrnadrágba bújtatott hátsójára csap.

-         Baby, mi lenne ha nem akarnál minden csini pultost felszedni? – nevet rá, majd rám kacsint és szájon csókolja a férjét.

-         Akkor nem lenne két zseniális, zabálnivaló kölyköm és egy bombázó nejem – suttogja Max a szájába, mire Pam a mellkasára simítja a tenyerét, ott ahol az ing szétnyílik és végigsimít a még mindig férfias, kidolgozott felsőtesten.

-         Beálljak a pultba, hogy kicsit nosztalgiázzunk? – nyalja végig a fülcimpáját Pam, amibe a pót apám látványosan beleremeg.

-         Ne kísértsd a sorsot, mert lehet a pulton háglak meg asszony – morogja vágytól rekedt hangon, én meg mosolyogva figyelem, hogy még mindig flörtölnek egymással. Izzik köztük a levegő és ezt olyan jó látni.

-         Hess innen szerelmesek – perdül mellénk Dawn vigyorogva, hogy a kasszába szórja a pénzt, én meg nevetve keverem az újabb koktélokat. Pam valahogy Max hátára kerül és már csak azt látom, hogy hogyan cipeli az asztaluk felé, ugyan úgy, mint évekkel ezelőtt, mikor iszonyatosan összevesztek valami hülyeségen. Emlékszem utána ki lettem terelve a szobából, hisz amint Pam az asztalra került, azonnal egymásnak estek. Most már tudom, hogy mik voltak azok a furcsa hangok, amiket kiadtak magukból, amiket a szomszéd szobában is lehetett hallani. Ha minden igaz annak a menetnek köszönhetik Haydent.

A bár tizenegyre zsúfolásig megtelik még úgy is, hogy egy húsz fős társaságot dob ki Russel, miután összetörtek egy asztalt. Mindenkit érdekel Max zenekara, de az énekes még mindig nincs sehol, a nép pedig egyre türelmetlenebb, a várakozási időt pedig piálással töltik, ami ahhoz vezet, hogy egyre többen részegednek le és veszítik el a kontrollt. Dawn pedig egyre idegesebb, lassan tízpercenként vonul el az öltözőkhöz, hogy megtudja mi van, aztán dühöngve tér vissza.

- Ha megérkezik az a finom kis köcsög emlékeztess rá Russel, hogy rúgjam szét a valagát – ugrik át a pulton, hogy visszaálljon csapolni.

- Jelentem megérkezett, négy ribanc társaságában, de, hogy nem fog fellépni az is szent – köszörüli meg a torkát Russel az ajtó felé bámulva, mire Dawn kiejti a kezéből az egyik korsót. Próbálom figyelmen kívül hagyni az eseményeket, de ez lehetetlen, tekintve, hogy Dawn megint átmászik a pulton. Elég egy pillanatra az ajtó felé néznem, ahhoz, hogy rájöjjek, miért nem fog Max beugró énekese ma színpadra állni. Tök egyszerű. Konkrétan járni nem bír, annyira be van állva és még Dawn hatalmas pofonját is röhögve fogadja. A négy lány azért van vele, hogy egyáltalán talpon tudják tartani, aztán Max és Pam is előkeveredik, de már nem látom mi történik, a kis herceg ugyanis kitakarja a képet.

- Na mizu? – ül le az előttem lévő bárszékre és bűvölget a szemével. – Lesz ma koncert? – kérdezi miközben mélyen beleszív a cigijébe.

- Nem tudom Alex. Bár… - ugrik be valami, aztán el is vetem, hisz látom, hogy ő is eléggé szét van esve a kokaintól és a piától. – Te nem fogsz beugrani helyette – sóhajtok nagyot, miközben bekeverem az italát.

- Ebbe beletrafáltál – nevet fel ördögien. – De mi lenne ha kimásznál onnan és leszopnál? Kibaszottul kívánlak – rángatja meg a szemöldökét, mire hatalmasat nyelek. A szemei vággyal vannak tele, az arca pedig annyi mindent ígér. Szemtelen dög…

- Nem lehet – nyögök fel, miközben megrázom a fejem, hogy eltűnjön a kép, ami bevillant, miszerint az egyik mosdóban teljesítem a kívánságát, miközben nézem a porcelán simaságú, bársonyos, sápadt, neoncsövektől megvilágított gyönyörtől eltorzult arcát, amire árnyékot vetnek a sűrű sötét szempillák. Francba… Ilyenkor utálok mégis dolgozni. Alex egy fél pillanat alatt bűnre tud csábítani, de nem tehetek róla… - Rángasd be Louist egy menetre, nekem muszáj dolgoznom – adom a kezébe a megoldást, mire felcsillannak a szemei.

- Okos vagy – ragyog fel az angyali arca és egy hamiskás mosolyt villant rám, de a szemei... Na igen azokban a pokol tüze ég. – De te is kellesz majd, nem szabadulsz – suttogja rekedten és magabiztosan, aztán feláll a koktéljával és Louist kezdi keresni a tömegben, akivel tényleg eltűnnek a mosdóban, én pedig szívem szerint utánuk mennék, hogy nézzem a csodás kis műsorukat. Talán beteges, de felizgat, mikor láthatom, hogyan is szeretkezik az angyal és az ördög, erre pedig egyre többször van példa. Imádom a gátlástalanságukat, de ami a legjobb az egészben, hogy amint Louissal végzett, minden figyelmét rám irányítja és olyan gyönyörben részesít, amilyenben élvezet lubickolni, sőt ha lehetne szívesen bele is fulladnék az árba. Louist is izgatja, hogy nézem őket, bár féltékeny, hisz pontosan tudja, hogy ő Alex ranglistájának legalján szerepel. A háremben jóval felette állok, ami cseppet sem tetszik neki, de ennek nem mutatja már rég jelét. Azt hiszem az, hogy megosztjuk egymás között a pokolfajzatot és az ágyát kicsit összehozott minket. Már nem olyan mély köztünk a szakadék, mint volt. Bár csoda lenne, ha még mindig hidegen viselkednénk egymással azok után, hogy Alex hálószobája többnyire tőlünk kap lángra és már mindketten láttuk mit hoz ki a másik a közös játékszerünkből. Perverz dögök vagyunk mind. Nincs mit tenni. Az ördög és az angyal kihozzák belőlem a legmocskosabb énem még akkor is, ha sose szállok be igazán aktívan harmadiknak, imádom nézni őket, hisz annyira gyönyörűek. Én meg annyira beteg vagyok… Talán a nővéremnek igaza volt, mikor becsukatott az őrültek közé. Ott lenne a helyem, de olyan mindegy már.

- Lia itt végeztél mára. Told be a csinos popsid Maxék öltözőjébe, ma este te lépsz fel velük – lép mellém Dawn, mire döbbenten nézek rá.

- Mi van? – kerekednek ki a szemeim, a hangom pedig két oktávval magasabb a szokottnál.

- Jól hallottad, mozdulj már – ripakodik rám.

- De én… Én nem… - csóválom a fejem kétségbeesetten.

- Ha szereted a munkád elindulsz, ha nem akkor tedd le a kötényed és húzzál innen kifelé – csattan fel ellentmondást nem tűrően, mire nagyot nyelek a rémülettől, de teszem amit kér. Elindulok az öltözők irányába, de mire az ajtóhoz érek, sikerül nekem is felkapni a vizet. Amint a sokk elmúlik rájövök, hogy Dawn csak embertől tudhatja, hogy tudok énekelni, az pedig Max. Szó szerint feltépem az ajtót, majd amint megpillantom a vigyorgó gitárost, aki whiskyt kortyolva fordul felém, végképp elveszítem a fejem és olyan erővel csapom be magam után a hangszigetelt ajtót, hogy félő tokostul kiszakad.

- Mégis mi a jó fenét képzeltél? Hogy tehetted ezt velem mikor tudod, hogy utálok énekelni főleg színpadon és közönség előtt? – esek neki üvöltve, mire csak tovább vigyorog és leteszi a poharát a dohányzóasztalra. A többiek értetlenül bámulnak rám, senki nem mer megszólalni, a levegő szinte szikrázik, miközben villámokat szóró szemekkel nézek arra a férfira, aki azt hittem sosem árul el, de mégis megtette. A kezeim ökölbe szorulnak, az egész testem remeg a dühtől.

- Olyan heves, mint az anyja – mosolyog Max, mire a fülemen is gőz jön ki.

- Ne keverd bele az anyámat. Mért csináltad ezt velem?  Miért Max? – üvöltök torkom szakadtából.

- Hagyd abba a hisztit Cornelia és inkább igyál egy pohárkával – bök a fejével a pohár felé. Nem kell kétszer mondani, belekortyolok az italba, ami végigmarja a torkom, de nem iszom meg az egészet. Egyszerűen az önelégült képébe öntöm a borostyánszínű italt.

- Most vigyorogj te szemétláda – fortyogok, de ő az első meglepődés után hangosan nevetni kezd és egy törölközővel letörli magáról az alkoholt, aztán feláll és a whiskys ingét kezdi lehámozni magáról.

- Remélem most már jobb – mosolyog rám lazán, mire nem bírom tovább és én is nevetni kezdek. A mérgem egyszerűen elpárolog. Kidühöngtem magam, ő lekezelte és vége. Hihetetlen. – Na nézd meg mit csináltál – mutat végig a félmeztelen testén. - Nem hoztam magammal mást – teszi hozzá nevetve.

- Akkor kénytelen leszel egy szál gatyában fellépni – vetődök le a kanapéra.

- Nem baj szivi, te ott fogsz állni mellettem és megvédesz a bigéktől – nyújtja ki a nyelvét, miközben megmosakszik.

- Őket majd Pam elintézi – dünnyögöm, még mindig kissé durcásan. – Miért csináltad? – nézek rá komolyan.

- Mert az Isten is oda teremtett a színpadra. Csak te makacskodsz. De nem izgat, kell egy énekes, mert a miénk szétcsapta magát, a tömeg meg tombol. Te tudsz énekelni. Ennyi – ránt vállat. – Ott vannak a dalok, mindet ismered, nyugi.

Nagyot sóhajtok. Utálom a férfiakat…

A koncert persze fergeteges. Conor, Launo, Alex és Louis is az első sorban tombol, Pammel együtt. Itt az egész díszes társaság. Csak rájuk koncentrálok. Ha nem így lenne komolyan kidobnám a taccsot a lámpaláztól, folyamatosan remeg a gyomrom és a kezem is, de két kézzel kapaszkodok a mikrofonba, hogy senkinek ne tűnjön fel, mennyire izgulok. Nem akarom látni a lábam alatt heverő sokadalmat. Persze egyszer kétszer végigsiklik a szemem a tömegen és kiszúrom Dawn büszke pillantását. Roxanne és Nasztaszja is vigyorog a pult mögött, de ami a leginkább meglep, hogy a mindig morcos képű Russel is megereszt egy mosolyt, miközben feltartja a hüvelykujját jelezve, hogy elsöprő a siker. Na nem mintha nem venném észre az őrjöngő tömeget, akik nagyon úgy tűnik tényleg élvezik a műsort és cseppet sem bánják, hogy én állok a mikrofonállvány mögött. Lassan oldódok fel, miközben minden hangot tökéletesen kiénekelek magamból, Max pedig mellém ugrál és vigyorogva néz rám. A vastaps a fülembe kúszik én pedig úgy lebegek, mintha be lennék lőve. Pedig nem vagyok.

Összeszűkült szemekkel figyelem a színpadon lévő bombázót. Különleges, érdekes, tehetséges és gyönyörű. Teljesen eltereli a figyelmem az ölemben ücsörgő táncoslányról. Egyszerűen már nem érdekel, hogy itt van egy kétségkívül csodaszép, mindenre kapható lány az ölembe, aki olyan erotikusan játszik a szívószállal, mint egy vérbeli kurva. Az ő arcára fókuszálok.

Esőlány…

-         Sean – susogja a fülembe az ölemben tekergő lány, olyan kéjes hangon, mint még soha. Ő is érzi, hogy már nem az övé a figyelmem és kétségbeesetten próbálja visszaszerezni, még mielőtt végképp kicsúsznék a kezei közül. Máskor beleborzonganék abba, hogy a forró lehelete perzseli a bőröm, hogy az ajkai csak egy milliméternyire vannak a fülcimpámtól, a fojtogató édes parfümillattól kábán csókolnám, de nem most. Most csak a zsebembe nyúlok úgy, hogy közben le sem veszem a színpadon éneklő nőről a szemem, kiveszek egy köteg pénzt és a mellettem ülő szépség dekoltázsába tuszkolom.

-         Menj el – suttogom rekedten, de mégis határozottan.

-         De Sean… - nyög fel, miközben megpróbálja maga felé fordítani a fejem, de elkapom a csuklóját és lesöpröm magamról a kezét.

-         Menj el – ismétlem el keményen, mire nagyot sóhajt, nyom egy utolsó csókot a szám sarkába, végigsimít a mellkasomon, le egészen a sliccemig, aztán feláll és távozik az asztalomtól. Én pedig tovább bámulok.

Cornelia Anders.

Sokáig ízlelgetem magamban a nevét, miközben próbálom megfejteni a titkát. Van valami furcsa vibrálás körülötte, ami nem csak nekem tűnik fel, hanem mindenkinek a klubban. Persze őket nem érdekli, hogy mi az. Csak figyelik.

A pasik meg akarják dugni. Elképzelik, hogy milyen lehetne szarrá gyűrni vele a lepedőt. Fantáziálgatnak arról, hogy vajon, hogyan bukna rá a farkukra, hogy domborítaná ki a fenekét és milyen lenne a melleivel játszani. Csak hús a szemükben. Egy nagyon ízletes hús.

A nők pedig… Irigyek. Ennyi. Mind szeretne olyan lenni, mint ő, még azok is akik láthatóan kedvelik. A helyében akarnak lenni, bár tudják, hogy lehetetlen.

Ezeket az információkat alig egy tíz másodperc alatt le lehet szűrni.

De ennyi nem elég.

Visszagondolok minden egyes találkozásunkra.

A szakadó, hideg londoni esőre, ami mindkettőnk bőrét simogatta. Az ő arcáról lemosta a könnyeket, rólam pedig a mocskot, amiben addig fetrengtem. Azaz ez nem is jó kifejezés rá. Inkább lubickoltam a mocsokban, akár egy disznó és élveztem. Ó édes Istenem, ha bárki tudná mennyire élveztem a koszt, ami beterített.

Felrémlik előttem a koncert, ahol egy szál sortban énekelt és olyan fájdalom volt a tekintetében, ami mindenkit magával sodort.

Vagy az utolsó találkozásunk. Itt a bárban. Ahogy a csípőjét tekerte, lehunyt szemmel. Olyan távolinak tűnt, de mikor megérintettem, visszazuhant a földre. Mint egy szárnyaszegett angyal, akit az égiek letaszítottak a felhők közül, mert a szemében túl sok bűnt fedeztek fel. Egy angyal ugyebár nem lehet szemtelenül kacér és őrjítően szexi…

És most… Most van benne valami más. Nincs sehol az-az összetört londoni kislány, se a fájdalmakkal és kétségekkel teli tinédzser, de nem is a vérmes szajha áll a színpadon.

Most egy királynő énekel. Egy igazi kis tündér, aki képes varázsolni.

Örökölte az apja és a nagyapja tehetségét, de mégis a vonásaiban, a mozdulatiban az anyját vélem felfedezni.

Kétségtelen, hogy remek kis csajt hoztak össze Matték. Mindegyikük a legjobbat adta bele úgy néz ki.

A koncertnek lassan vége. A siker elsöprő. Max büszkén kapja fel a legkisebb Anderst, hogy megpörgesse a levegőben. Az esőlány pedig nevet. Úgy nevet, mint egy igazi tündér. Ezzel pedig eldől, hogy mit akarok ma este…

Másfél órás hisztériázás után csak hazaengedtek saját felelősségre és egy csomó vitaminos dobozzal. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor átlépem a lakásunk küszöbét és már mennék is a gitáromért. Útközben eszembe jutott valami, ami nem hagy nyugodni. Csak pár hang, de pont illene az egyik dalszöveg refrénjéhez azt hiszem.

-         Niko, feküdj le. Megmondta az orvos is, hogy pihenned kell – néz rám Leena aggódva, mikor a fotelbe kuporodok és pengetni kezdek.

-         Semmi bajom – morgok és próbálok kizárni mindent. Csak a zenére akarok koncentrálni. Hallom a sóhaját, hogy beszél, de csak a gitár húrjaira figyelek, minden más megszűnik körülöttem. Nekem ez jelenti a pihenést, nem az, hogy fekszem az ágyban és bámulom a falat…

Zenélni akarok, ez életet, hogy is lehetne fárasztó vagy káros az egészségemre? Egy fotelbe ülök, alig mozgok, nem lehet bajom…

 Komolyan nevetséges, hogy hetekre el akarnak tiltani a munkámtól. Ha ki akarnak nyírni, akkor valami fájdalommentesebb módszert is választhatnának. De amúgy se mennek semmire. Igazán bekaphatják… Ha zenélni akarok, akkor zenélni fogok. Nem vagyok egy tudatlan kis csákó, aki nem tud vigyázni magára és akinek megmondhatják, hogy mit csináljon. Oké, többet kell ennem és a piálásból is talán picit vissza kéne venni, de a zenéről soha nem mondok le. Csak ez van nekem. Nincs másom, nem is volt soha. Vihetik a házam, a pénzem, az életem, a nőm, csak a gitáromat hagyják meg nekem.

-         Niko – simogatja meg Leena gyengéden az arcom, mire morogva kapom fel a fejem.

-         Mi van? – dörrenek rá, mire ijedten rezzen össze és azonnal hátrább csúszik.

-         Csak… Szóval kész a vacsora. Gyere – nyújtja felém bátortalanul a kezét.

-         Nem vagyok éhes – rázom meg a fejem. Megint a húrokat kezdem nyúzni, már épp visszakerülnék abba az állapotba amibe voltam, de Leena nem engedi.

-         Enned kell – nyújtja felém a telepakolt tányért.

-         Mondtam már, hogy nem kell – nyüszítek fel, mert idegesít, hogy kizökkent és nem hagy békén.

-         Niko – dobbant a lábával türelmetlenül és úgy néz rám, mint egy rossz gyerekre.

-         Nem vagyok éhes – tagolom, mélyen a szemébe nézve és kezdek igazán dühbe jönni.

-         Az orvos is megmondta, hogy… - kezd bele a vitába, mire elpattan a húr és kilököm a tányért a kezéből, ami a padlóra hullik és azonnal kettétörik.

-         Hagyjál már – üvöltök rá a lesápadt nőre, aki könnyes szemekkel bámul rám, én meg rájövök, hogy elvetettem a sulykot. Megint. – Basszus, ne haragudj – teszem le a hangszert az ölemből és a remegő test felé nyúlok, de ellép előlem és inkább a tányér darabjait kezdi összeszedegetni, miközben büszkén nyeldesi vissza a könnyeit. – Kicsim, kérlek – suttogok mögé lépve, de nem szól hozzám. Csak feláll és kiviszi a maradványokat a kukába, majd feltörli a szószt a padlóról. – Nem akartam. Elvesztettem a fejem.

-         Semmi baj – szakít félbe síros hangon, miközben nagy levegőkkel próbálja nyugtatni magát. – Nem akarsz enni. Nem akarsz beszélgetni. Nem akarsz semmit csinálni. Megértettem. Nyúzd a gitárod én szervezem az esküvőnket – suttogja halkan, majd bevonul a hálóba és magára csukja az ajtót. Hallom, ahogy szipog. Miattam.

Idegesen túrok a hajamba. Tényleg nem akartam megbántani. Sőt értékelem, hogy főzött, de egyszerűen nem bírom elviselni, ha dalszerzés közben nyaggat. Oké, ez nem mentség. Nem tudom mit tegyek, tudom, hogy nagyon kibukna, ha most utána mennék. Utál gyengének tűnni. Ilyen szempontból olyan, mint én. Elmegy a kedvem a zenéléstől, így inkább leülök enni és jófiúként a vitaminokat is magamba tömöm, hátha megbocsáttatnak bűneim. Persze Leena nem hajlandó kidugni az orrát a hálóból én meg nem megyek utána. Félek, hogy veszekedés lenne a vége. Viszont itthon se tudok maradni. A semmittevés nem nekem való. Kabát, cipő, kulcs és már el is indultam.

A lábam Madhez visz. Sokáig ácsorgok a kapujában, nem tudom, hogy megnyomjam-e a csengőt, de aztán mégis felbúgatok hozzá.

- Ki vagy és mit akarsz? – hallom meg a szokásos morgós hangot, mire elnevetem magam.

- Az ördög és érted jöttem – kuncogom.

- Ó király, akkor gyere be – nevet fel ő is és azonnal beenged. A lakásba lépve azonnal megölel egy mindent tudó mosoly kíséretében, majd egy pohár narancslevet hoz, mire felhúzom az egyik szemöldököm.

- Nem kéne innod – magyarázza.

- Jaj anyám – nyögök fel. – Egy sörbe nem halok bele – forgatom a szemeim, miközben felállok, hogy kiszolgáljam magam. Szerencsére nem basztat tovább, csak legyint egyet és homlokráncolva figyel.

- Csak egynél meg fogsz állni? – néz rám mikor visszatérek és lehuppanok mellé a tv elé.

- Kénytelen leszek, mert nincs több – vigyorgok rá, miközben a szemem a képernyőre szegezem.

- Jogos, de van két lábad és hazáig sok a bár, ahol leihatod magad – morogja.

- Mad, kérlek – sóhajtok nagyot.

- Abbahagytam – emeli fel a kezeit, mire aprót biccentek köszönetképpen. Hokimeccset nézünk és perecet rágcsálunk, míg meg nem szólal ismét a kapucsengő.

- Mi a fene van ma? – morog Mad, mire elnevetem magam és előkaparom a mobilom, ami a zsebemben rezeg. Launo neve villog a kijelzőn, mire összeráncolom a homlokom és kimegyek az erkélyre telefonálni.

- Na mi van California? – veszem fel a készüléket.

- Semmi Helsinki – nevet bele.

- Miért hívtál? – kérdezem gyanúsan. Launo nekem nem szokott csak úgy telefonálgatni.

- Figyu én nem akarok beleszólni a dolgaidba, de hagyd békén szegény lányt – fogja suttogóra a hangját, én meg hirtelen nem értem miről beszél.

- Milyen lányt? – kérdezem értetlenül. Hirtelen azt hiszem Leenara céloz, de az aztán végképp furcsa lenne, főleg úgy, hogy nagyon nem szívlelik egymást.

- Liát. Niko az-az sms… – nyög fel és elharapja a mondat végét, én meg teljesen összezavarodom.

- Milyen sms? – kérdezek vissza és próbálom erőltetni az agyam. Hirtelen pedig beugrik a kép, amikor pötyögök a telefonomba egy üzenetet. – Basszus – csapok a homlokomra, mikor leesik, hogy elküldtem neki a kis vallomásom. Aztán tovább forognak az agytekervényeim és rájövök, hogy egy majdnem három napja volt, válasz pedig azóta sem érkezett. A szívem megint összefacsarodik. Hogy lehet képes szó nélkül hagyni, hogy képtelen vagyok élni nélküle? Legalább annyit írt volna, hogy én is hiányzom neki, még akkor is ha hazugság. A józan észen felülkerekedik a keserűség és a csalódás. Nem vagyok neki fontos. Még csak arra se méltat, hogy hazudjon nekem. És én még azt hittem, hogy szeret, hogy akar, hogy lehetne közös jövőnk. Hát persze. Elhagyott és arra se képes, hogy visszaírjon. Bármit, valamit… Francba…

- Kiborult azt hiszem – suttogja, aztán motoszkálást hallok és egy angyali hangot.

- Kivel beszélsz? – hallom meg Lia hangját egész közelről.

- Senkivel - vágja rá Launo. - Figyelj most le kell tennem – szól hozzám, de nem hagyom.

- Add oda neki a telefont – parancsolok rá.

- De… - nyög fel megint.

- Nincs de Launo. Add oda neki. Beszélni szeretnék vele – suttogom fáradtan, az orrnyergem masszírozva, lehajtott fejjel. Hallom, hogy Lia nevetve elveszi a mobilt, majd a hangja közvetlenül a fülemben csendül:

- Hello – nevet bele a telefonba, úgy, hogy fogalma sincs arról, hogy én vagyok a vonal túlvégén. Mosoly kúszik az arcomra a csilingelő nevetését hallva, bár biztos vagyok benne, hogy nem teljesen józan. Mégis olyan édes, ahogy kissé selypítve beszél.

- Szia – suttogom rekedten, miközben lehunyom a szeme és magam elé képzelem az arcát. Szinte látom magam előtt, ahogy leesik az álla és sokkos állapotba kerül.

- Niko – suttogja remegő hangon, aztán újabb motoszkálást hallok. Van egy tippem, hogy le kellett ülnie.

- Visszaírhattál volna – suttogom. – Hazudhattad volna, hogy én is hiányzom. Legalább egy kicsit – beszélek hozzá halkan.

- Nem lett volna hazugság – kezd el azonnal tiltakozni. – Hiányzol. Nagyon. El sem tudod képzelni, hogy mennyire – motyogja.

- Hát persze – susogom kételkedve.

- Hiányzol. A fél életem odaadnám azért, hogy most melletted lehessek és megsimogathassam az arcod – susogja.

- Akkor miért? – kérdezek vissza fáradtan.

- Mit miért? – csattan fel. – Miért nem írtam vissza? Mi értelme lett volna? A fenébe – szitkozódik, majd hallom, ahogy kattan az öngyújtó.

- Te léptél le. Összecsomagoltál és elmentél – csattanok fel dühösen. De igazából csak a fájdalmam akarom leverni rajta. Őt akarom hibáztatni.

- Te meg elküldtél – kapja fel ő is a vizet.

- Nem gondoltam komolyan. Te is tudod, hogy kellesz. Szükségem lett volna rád, de elmentél. És nem jelentkeztél. Még csak egy üzenet se kaptam, hogy jól vagy, hogy minden rendben van veled – kiabálok. Mérges vagyok rá, mert elhagyott. Mert mindig elhagy.

- Azért, mert nem vagyok jól. Kibaszottul nem vagyok jól, mert a szívem az ott maradt nálad – üvölt ő is. A szavai egy arculcsapással érnek fel. Megint nem tudom, hogy mi van. Szeret? Nem szeret? Akar? Nem akar? Lehetséges volna? Vagy mégsem? Az őrületbe kerget ez az egész. Leena... Lia… Elviselhetetlen a bűntudat, a hiányérzet, a szerelem és a gyűlölet, ami a szívem feszíti.

- Gyere vissza érte – mondom ki, azt ami először az eszembe jut.

- Elment az eszed – sóhajt fel.

- Gyere vissza Helsinkibe. Ölelj át, mondd, hogy szeretsz és nem akarsz nélkülem élni én pedig esküszöm, hogy nem hagylak elmenni soha többé – búgom a vonal túlvégén.

- Hagyd ezt abba – parancsol rám. – Mennem kell Niko. Vigyázz magadra – suttogja, majd anélkül, hogy megvárná a válaszom, a kétségbeesett tiltakozó nyögésem bontja a vonalat. Mérgemben a földhöz vágom a telefonom, aminek ugyan semmi baja nem lesz, csak az aksi esik ki belőle, de ennyi nem elég. A betonba ütök az öklömmel, ami azonnal felhorzsolja a bőröm. A fájdalom visszarángat a valóságba. Semmi értelme dühöngeni. Semmi értelme szeretni.

- Minden rendben? – dugja ki Mad az orrát az erkélyre, mire bólintok egy aprót, bár remeg még mindig az egész testem. – Gyere be – mosolyog rám. – Új vendégünk érkezett- kacsint rám, mire mély levegőt véve belépek a lakásba. Bent Aleksi ücsörög, de a fotel előtt egy mózeskosárban Aira fekszik.

- Ti meg mit kerestek itt? – nézek rájuk mosolyogva. Gyönyörűek együtt. Aira megszólalásig hasonlít az apjára.  Édesen kalimpál a lábával, miközben a hatalmas kék szemeivel Aleksit nézi és az apja legnagyobb örömére hatalmas nyálbuborékot fúj a pici szájával.

- Katja elaludt. Ráfér a pihenés, ugyanis a kisasszony éjjeli bagoly. Tehát átjöttünk Mad bácsihoz látogatóba. Igaz hercegnő? – emeli ki a babát és finoman ringatni kezdi. Furcsa így látni őt, de mégis mosolyt csal az arcomra. Soha nem hittem volna, hogy ő lesz ötünk közül először apuka és lám, lám… Mégis ez történt. Ahogy kihámozza a vastag rugdalózóból, elámulok. Profin fogja a kezében. Gyengéd, de mégis határozott. Mikor a vastag pulcsi is lekerül a királylányról, nyafogni kezd, de úgy tűnik Aleksi már tudja mi is a baja. - Mad kell a mikród – áll fel mosolyogva, majd csak úgy se szó, se beszéd a kezembe nyomja a lányát, mindenféle figyelmeztetés nélkül. Azonnal pánikolni kezdek, de le mégse dobhatom a pici testet.

- Aleksi – nyüszítek fel és kétségbeesetten járatom a szemem körbe a szobán, hogy mégis hová tegyem le a babát, aki egyre jobban nyüszög.

- Nyugi van, csak a tejet melegítem meg neki. Addig ülj le és lehetőleg ne ejtsd el – nevet rám Aleksi, én pedig azonnal lehuppanok a kanapéra és automatikusan ringatni kezdem a kis csajt, nehogy igazán rázendítsen. Teljesen megfeledkezem az előbbi telefonbeszélgetésről, minden figyelmem a karomban lévő nőszemélyre irányul, aki most engem figyel a gyönyörű kék szemeivel és engem is megajándékoz rúg-kapálózás közben egy nyálbuborékkal, de a nyekergést nem hagyja abba és egyre türelmetlenebbnek tűnik.

- Csss… Nincs semmi baj. Mindjárt hozza apu a hamit, hogy tele legyen a pocakod – csikizem meg az említett területet, mire gurgulázó hang tör fel a pici lány torkából, ami halk nevetésre késztet. Jó érzés a karomban tartani az apró, meleg, puha testet. – Gyönyörű vagy – suttogom neki és megint rám tör a vágy, hogy nekem is legyen majd egyszer egy ilyen kis tüneményem.