74. Te, én, mi, ő

 „Most vagyok én, és van egy fiú, de akkor is vagyok én. És van egy életem, és nem tűntem el sem én, sem az életem, nem olvadtam fel egy "miben". És ez jó, ez a helyes.”

 http://www.youtube.com/watch?v=MFtOU1yX8Kg&feature=related

Megint egy pajkos kislány kezét fogom, aki nevet, akinek be nem áll a szája, aki elbűvölő és édes. Akit imádok, akit óvni és védeni akarok még a széltől is, mert egyszerűen tudom, hogy megérdemli, velem meg madarat lehetne fogatni, hisz végre nem kell sóvárognom az érintéséért, a csókjáért vagy a nevetéséért, hiszen mindene az enyém.

Mégis rémült vagyok. Tudom, hogy nem normális ezt érezni, emellett a mérhetetlen boldogság mellett, de félek.

Félek, mert van mit veszítenem. Életemben először elveszíthetek valamit, amit nem akarok elveszíteni. A szerelmet. Most, hogy rábukkantam, nem tudom, hogy bírnám ki, ha elillanna. Soha, de soha nem volt még ilyen.

- Gyerünk már, táncolj – perdül hirtelen elém nevetve, mire nagyokat pislogok. Miről maradtam le míg gondolkodtam?

-         Tessék? – kérdezek vissza, mire hozzám bújik.

-         Nem hallod? – néz rám csillogó szemekkel, mire fülelni kezdek és meghallom a zenét, de ez a seggrázós valami, nem az én világom. Bezzeg ő azonnal nekiáll riszálni, amivel az összes kan figyelmét felhívja magára egy pillanat alatt.

-         Mit művelsz? – kérdezem halkan, átölelve a derekát, hogy megmutassam kié is a nő, még azelőtt, hogy bárkinek is eszébe jutna valami olyasfajta ostobaság, hogy elkéri a számát vagy valami.

-         Boldog vagyok – kiabál hangosan észre se véve a kocsányon lógó szemű selyemfiúkat, mire elnevetem magam. – Ne nézzen így! – bök egy nénire az utca túloldalán. – Igen, maga – bólogat, én meg az öklömmel próbálom elfojtani a feltörni készülő kacagásom, de a másik kezemmel a derekát fogom át. Eszem ágába sincs elengedni. Jobb ha tudják, hogy ez az őrült nő hozzám tartozik és nem a diliházból szabadult.

-         Elmebajos fruska – kacagok egy csók után.

-         Veszünk fagyit? – áll meg megint, hogy a csillogó zöldeskék szemeivel, úgy nézzen rám, amitől még az Antarktisz jege is egy pillantás alatt elolvadna, nemhogy a fagyi vagy én. Úgy pislog, mint egy kislány, én meg automatikusan bólogatok magamban, de nem bírom ki, hogy ne cukkoljam megint.

-         Hogy összekenj, mint Helsinkiben? – emelgetem fel azt a régi sétát, amivel először a finn újságok címlapjára kerültünk. – Nem, nem – csóválom a fejem.

-         Niko – dobbant egyet a lábával, mint egy hisztis kis csaj, de a mosolyt nem tudja letörölni az arcáról, ahogy én se.

-         Ez nem jön be – nyújtom ki a nyelvem.

-         Akkor veszek magamnak és te nem kapsz – enged el nevetve, de megint elkapom a derekát, amire nem számít, így háttal csapódik a mellkasomnak. – Mit művelsz? – somolyog.

-         Veszek fagyit és összekenlek vele, aztán meg lenyalogatom rólad – suttogom a fülébe, mire libabőrös lesz a karja.

-         Egy dög vagy – állapítja meg halk rekedt hangon, mire megint nevetni kezdek. Fogalmam sincs mikor nevettem ennyit utoljára, de ő képes elérni ezt.

-         Nem én tehetek róla, hogy mindig kívánlak. Szídd a hormonjaim – búgom a fülébe, mire vállon ver.

-         Hagyd abba – villannak meg a zöldeskék színű szemei. Én meg újra és újra beleszeretek ebbe a villanásba.

-         Mindennél jobban Kulta – kacsintok rá, ő meg szégyenlősen elmosolyodik, amivel ismét nevetésre késztet. Furcsa élvezetet okoz, hogy nem kell kimondanom, hogy szeretem. Látom a szemében, hogy tudja mire célzok és nem hiányolja, hogy befejezzem a mondatot.

-         Én is majdnem mindennél jobban téged – ragyog fel végül az arca, mire elkomorodom.

-         Mi az, hogy majdnem mindennél? – lépkedek utána gyorsan, ugyanis nagy léptekkel elindul a fagylaltárus felé, én meg loholok utána és sebesen jár az agyam, hogy mégis miért így felelt.

-         Mert a csokifagyi Niko, az csokifagyi. Csokifagyi nélkül pedig nem élet az élet. Ezzel még te sem tudsz versenyezni. Sajnálom – von vállat somolyogva, én meg lefagyok hirtelen. Át lettem ejtve. Csúnyán.

-         Gonosz vagy – nézek rá durcásan, mire nevetni kezd.

-         Látnod kéne az arcod – simul hozzám, de tüntetőleg, nem ölelem magamhoz, inkább felhúzom az orrom. Mindketten tudjuk, hogy nem haragszom, de mégis olyan jól esik ez a kis évődés. Csak vele lehet ilyen fesztelenül szórakozni a másik kárára. – Na, most megsértődtél? – csúsztatja a pici kezét a pólóm alá, hogy a csupasz derekam simogathassa, aminek nagyon jól tudja, hogy nem tudok ellenállni. Muszáj az ajkamba harapnom, hogy visszatartsam a feltörni készülő sóhajom. Nem nézek rá, az eget szuggerálom, de amikor a keze a nyakamra siklik, elgyengülök és mégis lepillantok az angyali arcára. Lábujjhegyen pipiskedik, hogy felérjen, de ő is tudja, hogy lapos talpú cipőben esélye sincs elérni az ajkaim, csak akkor ha lehajtom a fejem. – Hagy engeszteljelek ki, te nagyra nőtt óvodás – somolyog, mire kikerekednek a szemeim.

-         Nem csak gonosz, hanem pimasz és szemtelen is – nézek rá ál-rosszallóan, mire egy újabb édes mosoly a válasz.

-         De piszok jól csókolok – suttogja, a nyakamba kapaszkodva, de nem engedek neki, csak állok, mint egy fadarab és hagyom, hogy csimpaszkodjon belém.

-         Több ezer lány van, aki örömmel csókolna. És mást is tennének… Honnan veszed, hogy te olyan piszok jó vagy? – húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn, tovább incselkedve vele.

-         Mert csak az én érintésemtől lúdbőrözik a karod – mutat rá a tényre, ami eddig fel se tűnt. – Valld be, hogy csak az én csókomat akarod – suttogja nagyon közel a bőrömhöz. – Tudom, hogy csak engem akarsz és tudod miért Niko Koskinen? Mert imádsz – néz rám kissé beképzelten. – Nem láttál még nálam elbűvölőbb lányt, értem sóvárog minden porcikád – simít végig a gerincem mentén, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Kívánsz, minden percben engem akarsz, mert belém vagy zúgva – búgja érzéki hangon, amitől már nem csak a karom, hanem az egész testem lúdbőrözik. – Szerelmes vagy belém – suttogja önelégülten a hátamat simogatva, amit nem bírok tovább. Hirtelen magamhoz rántom, amitől halk sikoly hagyja el a torkát és olyan szorosan ölelem át a karcsú derekát, mintha  magamba akarnám olvasztani. Talán így is van…

-         Tudod – hajolok a füléhez, hogy abba suttoghassak. – Az a nagy baj – puszilom meg a fülcimpáját. – Hogy igazad van – csókolom meg végül. Az ajkai édesek, én pedig nem tudok betelni vele. Nem érdekel semmi, csak, hogy a karomban van és szeret és tudja, hogy viszont szeretem.

A tűz árad belőle, szinte felemészt, érzem, hogy éget, hogy nyaldossa a bőröm és ez olyan jó. Veszett vadként csókol, mintha nem lenne holnap, mintha ez lenne az utolsó percünk, én pedig imádom a hevességét.  Nem is tudom, mi lenne, ha ő nem lenne itt. Mintha nélküle nem lennék ember, sőt nem is élnék. De ez baromság. Nem függhetek tőle. Nem szabad ennyire támaszkodnom rá. Ez nem normális. Mert ha még minden a legjobban is alakul, akkor is lesz olyan, hogy hónapokra el kell válnunk egymástól. A munkája turnézással jár, tehát több száz vagy ezer kilométerre lesz tőlem és ó, Istenem… A francba. Mi lesz velünk?

- Mi a baj? – néz zihálva a szemembe. Mintha érezné, hogy rossz irányba kalandozom. De ezzel egy időben ráérez másra is. – Az édességelvonás ugye? – nevet rám, amitől minden kérdés elillan belőlem. Nem értem, hogy csinálja, de tudja, hogy baj van és ösztönösen ráérez, hogy hogyan kergethesse el a rossz gondolataimat.

- Bolond vagy – fogom meg a kezét, hogy végre tényleg hozzájussak az édes gombócokhoz. Kivételesen nem kenjük egymást össze és azután se gonoszkodunk. Elsétálunk a partig és mezítláb rugdossuk a talpunk alatt lévő forró homokot. Idilli az egész, főleg, hogy tudom ő nem az a strandolós, napfénykedvelős fajta. Mégse szól egy szót se, inkább követ míg egy kihalt partszakaszra nem érünk. A sós víz kifut a partig majd vissza. Nem tudok ellenállni, leveszem a cipőm és bokáig belemászok.

- Ez egy csodálatos nap – sóhajtok nagyot, mire Niko mögém lép, árnyékot vetve rám. Mosolyogva figyelem, hogy a homokba hogyan simul össze a két fekete árny, egy új valamit alkotva. De ahogy tovább figyelem, megint félni kezdek. Hisz még az árnyéka is magába kebelez. Mi lesz ennek a vége? Tényleg a fejemre nő ez az egész szerelem dolog? Tényleg nem lesz már olyan, hogy én? Csak olyan, hogy mi? És mégis mit takar a mi? Mik is vagyunk mi? Szeretők? Szerelmesek? Vagyunk-e egyáltalán valakik? Vagy senkivé válunk? Hisz ha mi vagyunk, akkor én és ő már senkik vagyunk. Hová lesz az egyéniség? Az, amik külön voltunk? Akarom, hogy már ne legyen olyan, hogy én? Tényleg össze akarok vele olvadni? Akarom én ezt? Ma már másodszor merül fel a kérdés és a választ, most sem tudom. De vajon megtudom-e valaha? Jézusom. Nem normális ilyeneken agyalni. Ez nem jó. Miért csinálom ezt?

- Kulta – suttogja halkan, a tenyerét az enyémbe csúsztatva, mire felkapom a fejem és egyenesen a szemébe nézek. – Tudom, hogy min gondolkodsz, azt hiszem – mosolyog félénken.

- Nem hiszem – csóválom hitetlenkedve a fejem, mire megszorítja a kezem kicsit.

- Félsz? – kérdezi gyengéden és a szemei is valami olyan dolgot sugároznak felém, amitől elkezdek megnyugodni.

- Rettegek – bököm ki halk bizonytalan hangon, majd nagyot fújtatva, lehuppanok magam mellé rántva őt is. – Rettegek – ismétlem meg keményebben.

- Én is – bólint. – De tudod, azt is tudom, hogy ez jó – kezd el mutogatni a kezével köztünk. Ebből tudom, hogy ideges és nem igazán tudja, hogyan fejezze ki magát. Igen, olyankor mindig hevesen gesztikulál. – Basszus… Dalszövegek százait írtam már meg és most nem tudom, hogy mondjam el, mit akarok – nevet fel kényszeredetten, a fejét ingatva. Olyan mintha a fejembe látna. – Nem akarok nélküled élni – fogja meg ismét a kezem, miközben a szemembe nézve beszél. – Talán túl gyors ilyeneket mondani vagy nem is tudom, de annyi percet elpazaroltunk már. Veled akarok lenni, élni és igen ez ijesztő. Nézd, én tudom, hogy fiatal vagy, és ez a hat év talán most sok köztünk, hisz te még élni akarsz, pasizni, bulizni, fogalmam sincs, de én már nem vágyom erre. Nekem egy társ kell. Faltam eleget az életet, a nőket és mindent, ami az utamba került, nem is evőkanállal, hanem egyenesen merőkanállal, nem is akarok ezen dolgok nagy részéről lemondani. Sokkal inkább osztoznék – mosolyodik el.

- Ki vagy te és mit csináltál magaddal? – nézek rá kérdőn. Mi a fene ez a lelkizés? Ő nem ilyen…

- Nem jól csinálom, igaz? Még inkább megijesztelek? Vagy…- pislog rám rémülten.

- Hallgass – szólok rá. – Nem akarom, hogy ezt csináld, amit csinálsz. A fenébe, zavarban vagy, félsz és ez nem jó. Ez rémiszt meg, amit művelsz. Kifordulsz önmagadból miattam. Én tudom, hogy te nem ez vagy. Nem akarom, hogy szerenádozz, virágot hozz vagy az érzéseidről beszélj, mert ez nem te vagy.  Nem akarom, hogy megváltozz. Nem akarom, hogy mi legyünk. Azt akarom, hogy te meg én legyünk. Nem mi. A mi nem jó – csóválom a fejem kétségbeesetten, mire zavarodottan néz rám. - Azt hiszem kicsit bonyolultan fogalmazok.

- Kapisgálom a lényeget. Félsz, hogy elveszítjük önmagunkat? Vagy, hogy egyikünk felemészti a másikat? Hogy…

- Hogy te, te maradsz, de én te-vé válok vagy én, én maradok, de te hozzám idomulsz. Minden kapcsolat így végződik azt hiszem, de én ezt nem akarom – darálom félbeszakítva.

- Kulta, ez nem lehet így. Oké, én most kicsit elvetettem a sulykot, de csak azért, mert már egyszer elszúrtam egy kapcsolatot azzal, hogy én, én voltam. Téged nem szeretnélek emiatt elveszíteni és kicsit, hogy is mondjam… Szóval furcsa, hogy engem akarsz, úgy ahogy vagyok, mert ismerem magam. Nem vagyok jó ember – néz rám fürkészően.

- Ó anyám. Visítok – nyögök fel. – Komolyan nem érted? – szegezem neki a kérdést, mire lesüti a szemét. Kénytelen vagyok a két tenyerem közé fogni az arcát, hogy ismét rám nézzen. – Tökéletes vagy számomra. Ha kell minden nap elmondom, de ne akarj nem te lenni, mert ettől ijedek meg. Sőt, a szívinfarktus kerülget az ilyen megnyilvánulásaidtól – fogom meg az egyik kezét, hogy a mellkasomra helyezve ő is érezze, hogy milyen veszettül ver a szívem és most nem csak attól, mert itt ül mellettem és érinthetem, hanem a félelemtől, hogy annyira bepánikolok a helyzettől, ami tönkretesz mindent.

- Tehát azt akarod, hogy legyek egy önző, érzéketlen, szeszélyes pöcs? – mosolyodik el.

- Jó volna – bólogatok most már én is mosolyogva.

- Elképesztő egy nőszemély vagy – dönt hanyatt a puha homokba és olyan csókot lehel az ajkaimra, amitől minden porcikám megremeg. Na, igen ez a szenvedélyes férfi már sokkal inkább az a Niko, aki kell nekem.

- Csak nem akarlak kiherélni – nevetek rá, mikor elenged. – Szeretem, hogy férfi vagy még akkor is, ha néha úgy viselkedsz, mint egy öt éves – bújok az ölelésébe és hagyom, hogy a karjai közt átjárjon a nyugalom.

- Nem akarom, hogy beköltözz a tornyomba – suttogja jó pár perc csend után.

- Hála a jó égnek – sóhajtok fel megkönnyebbülten, mire furán néz rám.

- Ezt, hogy érted? Nem szereted a tornyom? – néz rám kérdőn és olyan rondán, mintha minimum az anyukáját szidtam volna.

- A tornyoddal egy bajom van. Hogy a tiéd, a te városodban, a te hazádban – magyarázom. – Amúgy gyönyörű, de jobban szeretném, ha a tiéd maradna. Ki fogsz akadni, de nem akarok Helsinkibe se menni. Egyenlőre nem. Oké, pár nap belefér, de nem rúgok fel mindent. Nem szeretnék veled összeköltözni – nézek rá és várom a reakcióit.

- Szóval adjam vissza a kulcsod? – néz rám kifejezéstelenül, amitől megint ijedezni kezdek.

- Megtarthatod. Ha nem kívánatos személy leszel, legfeljebb lecseréltetem a zárat. Sőt az egész ajtót vagy elköltözöm – vonok vállat, miközben próbálom elviccelni a dolgot.

- Király – csókol meg megint és újra mosolyog a szeme.

- Mi is?- kapkodok levegő után, mikor újból elenged.

- Hogy nem akarsz összecuccolni velem. Egy kis agglegény élet nekem is jár – kuncog. – Ha még egy parfümöt vagy sminkes táskát meglátok sírok – néz rám gonoszul.

- Oké, akkor ma nem alszol nálam – húzom fel az orrom.

- Rendben – bólint mire meglepetten nézek rá. – Amúgy utálom Los Angelest. Napfény, szmog, őrület az egész. Ki nem állhatom ezt a várost. Itt mindenki flúgos – sutyorog a fülembe.

- Az se tetszik, hogy a csajok bikiniben, görkorizva futtatják a kutyáikat? – nézek rá nagyokat pislogva.

- Nem – fúrja a tekintetét az enyémbe, amivel újabb meglepetést okoz.

- Hogy-hogy? – kérdezek rá.

- Ennek több oka is van. Szeretek hódítani, de mi az izgalom abba, ha már a leszólításnál majdnem ugyan annyi ruha van egy csajon, mint amennyit az ágyban viselne? Mindent látsz, mindent kipakolnak, nincs benne kihívás, nem kell vetkőztetni őket és így máris nem érdekesek ezek a lányok.  A második komoly ok pedig az, hogy te itt vagy – nyom egy puszit a homlokomra.

- Szerencséd – kuncogok fel. – De így mi lesz velünk? Te nem jössz Los Angelesbe, én nem megyek Helsinkibe. Telefon szexelünk vagy mi? – ráncolom a homlokom, mire felnevet.

- Nem rossz ötlet, kipróbálhatjuk, olyat még sose csináltam, de maximum csak úgy, hogy három házzal arrébb vagy. Ha egyszer bepörgök, nem elégszem meg azzal, hogy a kezembe vehetem a sorsom – rángatja meg a szemöldökét mókásan. – Két hétre kell visszamennem Helsinkibe, addig jöhetsz velem, aztán megyünk tovább turnézni. Találunk neked valami feladatot a brigádban, szóval nem kell majd úgy érezned, hogy élősködsz rajtam, kapsz fizut és a repülőjegyeid meg a hotelszobaszámlád se én állom majd így, hanem az apád – kacsint rám. – Bár a szobával nem lesz baj. Azt hiszem osztozunk – kuncog.

- És mi lesz Yvonnal? A lakásommal? A bárral? Al… - kezdenék bele, de a zöld szemek egy pillanat műve alatt elsötétülnek.

- Alexel? Érte aggódsz a legjobban igaz? – akad ki, mire finoman a nyakára csúsztatom a kezem és a tarkóját kezdem simogatni nyugtatóan.

- Nem. Yvonne az első. Alex csak a második a listán, de már megbeszéltük, hogy ő fontos része az életemnek és szeretném, ha az is maradna.

- Oké, oké. Alexet meglátogatod majd, amikor akarod, Yvonne meg jön velünk. Szerintem Mad is örülne neki – fújtat, mint valami dühös bika. Tudom, hogy nem örül annak, hogy Alexel különleges a viszonyom, de nem tehetek mást. Tényleg szükségem van rá. – A bárból ki kell lépned, viszont a lakásod megtarthatod, ha akarod. Majd megoldjuk - vágja rá határozottan, mintha már kész tervek lennének a fejében. Mintha nem állíthatná meg senki. És azt hiszem így is van. A kétségeim pedig apránként szertefoszlanak azzal, hogy ennyire határozottnak és erősnek látom. 

A naplementét együtt nézzük meg, majd kézen fogva visszasétálunk a lakásába. Nem tudnék külön tölteni egyetlen éjszakát se tőle. Már nem. Muszáj, hogy mellettem legyen a  forró pici test, hogy aludni tudjak.

Hajnalban kopogásra riadunk fel mindketten. Azt se tudjuk hirtelen, hogy mi van, meztelenül fekszünk a párnák közt összegabalyodva és még csak hajnali fél hat van.

-         Maradj itt – szólok rá aggódva. A környéket elnézve, azt is megkockáztatom, hogy rablók kopognak illedelmesen, ezért jobb biztosra menni. Egy szál boxerben indulok el ajtót nyitni.

-         Ó, ez nem Cornelia Anders lakása? – néz rajtam végig egy Liára megszólalásig hasonlító fekete hajú lány, olyan undorral a képén, mintha minimum leprás lennék. 

-         De az – bólintok, de nem állok el az ajtóból. – Te ki vagy? – szegezem a kérdést neki. Ismerős valahonnan, de nem tudnám megmondani, hogy honnan, akkor se ha az életem múlna rajta.

-         A nővérem – lép mellém Lia és ugyan olyan undorodó fejjel néz végig a testvérén, mint ő rajtam az előbb. – Mi a fenét keresel itt Jen? Főleg fél hatkor?

-         Öt óra harmincöt van – javítja ki, miután a méregdrágának tűnő karórájára pillantott. – Mi lenne, ha elállna az útból a szeretőd? Azt már nem is várom, hogy úriemberként viselkedjen, tudom milyen az ízlésed, de azért igazán rászólhatnál, hogy nem illik egy hölgy útjába állni. És talán fel is öltözhetnétek… Gondolom egész éjjel hemperegtél vele és azért vagy egy lepedőbe csavarva, de akkor is – néz rá célzatosan, majd engem kezd vizslatni. – Távozásnál pénzt is adsz neki? Azért fontos az idő, mert a húgom minden megkezdett óráért újabb összeget számláz ki? – fröcsögi felénk a szavakat, akár egy mérges kígyó. Ha az öcsém csak egyszer is így beszélt volna velem, már tuti nem lenne foga.

-         Tessék? - kerekednek ki a szemeim.

-         Állj már arrébb – ripakodik rám, majd mikor nem mozdulok áttipeg a karom alatt és újabb fintor jelenik meg az arcán. – Ez egy patkányfészek. Undorító. Bár Lia… Ide való vagy – grimaszol finnyásan.

-         Fogd be és takarodj – szól rá Lia kissé erélyesebben. Látom, hogy ideges és nagyon is megértem, miért szorítja a melleinél úgy a lepedő sarkait, hogy az ujjai elfehérednek.

-         Szerinted azért jöttem mert érdekel, hogy-hogy vagy aranyom? Hát nem – szegi fel az állát a testvére.

-         Nem érdekel, mért jöttél Jen. Húzz el innen a francba – feszíti le a kezem az ajtófélfáról, amibe azóta is kapaszkodom, hogy arrébb rángatva helyet engedjen a nővérének a távozáshoz.

-         Apáról van szó. Tudod… - kezd bele, de Lia nevetése félbeszakítja.

-         Megint lövi magát? Hát pont nem izgat! Aggódtam érte eleget mikor kicsi voltam. Mikor semmi vágyam nem volt csak az, hogy velem legyen és este mesét olvasson és ne egy kórházi ágy mellett kelljen ülnünk, miközben a szétcsapott apánk kezét fogjuk. Tehát Jen bármi is van vele, nem érdekel, mert őt se érdekeltük soha! Tűnj el, nem akarom hallani. Az se érdekelne, ha meghalna – csattan fel hidegen. Még csak bele se merek gondolni, min mehetett át gyerekként. Mi késztethet valakit arra, hogy azt mondja, az se érdekelné, hogy ha meghalt volna az apukája? Ha az én apámmal történne valami, attól kiborulnék, ő meg tudni se akar róla semmit.

-         Nem érdekel, hogy mit akarsz – nyúl könyékig a táskájába, majd egy vastag mappát dob az asztalra. – Segítened kell – szól rá keményen.

-         Jen, menj el, nem vagyok kíváncsi se apára, se rád. Tűnj el, hagyj békén és soha többé ne gyere vissza. Vedd úgy, hogy nincs testvéred – sóhajt fel.

-         Hát pont ez az! – csattan fel Jen. - Ha te meg is szűnnél létezni akkor is maradna egy húgom – csapja fel a mappát. A benne lévő papírhalom első oldalán lévő fényképre bök, mire Lia elfelejt levegőt venni, de nem csak ő, hanem én is. Két hatalmas kék szempár néz vissza a képről, angyali arc, vaskos ajkak, pont olyanok, mint amivel Lia és Jen is rendelkeznek. Mindketten Matt-től örökölték ezt.  Én vagyok az, aki becsukja a bejárati ajtót, majd Liát az egyik fotelhez terelgetem. Úgy néz ki, mintha sokkot kapott volna. Nem lát mást csak a képet, amin minden valószínűség szerint a testvére van.

-         Hozok egy teát Kulta – simogatom meg az arcát, mire zavartan pislog rám.

-         Tea? – ismétli mintha nem értené a szó jelentését, aztán kettőt pislog és kitisztul a tekintete. – Lehet kávé? – kérdez rá halkan.

-         Persze – bólintok és egy gyengéd puszit nyomok az ajkaira. – Te kérsz valamit? – nézek Jenre, ellenszenvesen. Jobb ha tudja, hogy nem örülök a képének, annak, hogy belerondított az idillbe, hogy csúnyán beszélt a lánnyal, akit szeretek és ráadásul még rossz hírt is hozott.

-         Nem – csóválja a fejét miközben olyan képet vág mintha mindentől undorodna, de nem foglalkozok tovább vele. Lehet, hogy külsőleg hasonlítanak Liával, de belsőleg közük nincs egymáshoz. Jen egy elkényeztetett, nyávogós picsa, akinek csak az a fontos, hogy a legmárkásabb ruhái pompásan álljanak, a konditeremben tökéletesre formált testén.

-         Honnan tudsz te róla? Biztos vagy benne? És ha ő tényleg a tesónk, eddig miért nem szólt senki, hogy létezik? Egyáltalán apa tud róla? És anya? Úr Isten, ha anya megtudja… Hány éves ez a lány és… - Liából csak úgy dőlnek a kérdések.

-         A DNS vizsgálat szerint a testvérünk. Apa is tudja, de nem túl régóta. Egy egy éjszakás kalandból lett, de akkor már anyáék válófélben voltak. Az anyja valami modell, aki amint teherbe esett eltűnt a süllyesztőbe és soha többé nem került elő. A lányt Daisynek hívják és egy igazi kis bajkeverő. Ő kereste meg apát. Anya nem tud róla, de nem is kell megtudnia. Eltüntetjük ezt a kis csitrit – néz rá Jen elszántan, mire Lia szemei kikerekednek.

-         Mi az, hogy eltüntetjük? Ezt, hogy érted? –kérdezi halkan, de mégis gyanakvóan.

-         Elvesszük a kedvét attól, hogy a családunk tagja akarjon lenni. El kell tűnnie örökre – néz rá Jen keményen és ridegen.

-         Ő a húgom, a húgunk – bök a képre, mire Jen bólint. – És te ahelyett, hogy megismernéd, el akarod üldözni? – kérdezi rekedten.

-         Pontosan. Így is elég, hogy apa elveszi Simonat. Majd tőle lesz gyereke ha akar még, de egy ilyen kis fattyú – fintorog a képre - nem méltó az Anders névre. – Csak gondolj anyára. Ha megtudja, ki fog borulni – veszi elő az ütőkártyáját, de ekkor úgy érzem., hogy közbe kell szólnom,

-         Azt mondtad már nem voltak együtt, mikor megfogant – nézek rá.

-         Nem is, de az nem számít. Ismerem az anyám. Te meg ne szólj bele. Nem vagy senki csak Liát farkalod – néz rám szigorúan.

-         Karót nyelt hülye picsa – morgom a bajszom alatt, mire Lia megereszt egy mosolyt.

-         Tessék? – néz rám Jen.

-         Karót nyelt hülye picsa vagy – ismétlem meg hangosabban.

-         Mégis mit képzelsz ki vagy te? – háborodik fel. Ó, a vérmérsékletben azért egyeznek…

-         Elég! Jen neked kuss, Niko te meg ideadnád a cigim? – néz rám nagyokat pislogva.

-         Hát persze – bólintok és a kezébe adok egy szálat, amit azonnal meggyújt miközben mered maga elé. Tudom, hogy ez nem jó, hogy szüksége van rám, így gyorsan felemelem a karomba, majd leülök a helyére, így ő az ölembe kerül. Hálásan pislog rám, de aztán megint a képet kezdi figyelni.

-         Mi van még a mappában? – kérdezi halkan a nővérére nézve.

-         Minden amit a kis átokfajzatról tudni kell. Iskolai bizonyítványok, születési anyakönyvi kivonat, orvosi papírok másolatai. Minden, amit csak tudni lehet róla. Még az is, hogy mit szeret enni vagy mit nem. Hova járt oviba, bölcsibe, miből éltek, az anyjáról is kiderítettem ezt azt. Nem egy főnyeremény a kis csaj. Nem kell több zűrös testvér. Elég vagy te is Lia – néz rá gúnyosan, amitől nekem viszketni kezd a tenyerem, de az ölemben ülő lánynak a szeme sem rebben. Mintha leperegne róla, hogy mit mondd a nővére róla.

-         Menj el Jen. Majd holnap megkereslek. Most fáradt vagyok és nem tudok gondolkodni – szól rá, mire Jen bólint egyet és köszönés nélkül távozik a lakásból.

-         Jól vagy? – nézek rá aggódva, mire elmosolyodik.

-         Igen. Valahogy nem lep meg, hogy Matt máshol is potyogtatta a magvait – fintorodik el.

-         A nővéred egy idióta – simogatom meg az arcát, mire kuncogni kezd.

-         Nem kell bemutatni. Tudom – bólogat egyetértve.

-         Mit akarsz tenni? – kérdezem halkan.

-         Menjünk aludni – áll fel az ölemből, de visszarántom. Szorosan ölelem magamhoz, úgy állok fel vele, majd az ágyig meg se állok. Nem engedem ki a karjaimból. Tudom, hogy kemény, de attól még van egy gyenge énje is, amit óvni és védeni akarok mindentől. Ha kell a sznob pökhendi nővérétől is vagy az eszement apjától is. Teljesen mindegy.

-         Menj el – szól rám halkan.

-         Nem megyek sehova – csóválom meg a fejem.

-         Nem akarlak ebbe belevonni – néz rám fáradtan.

-         Már benne vagyok. Összetartozunk és vigyázok rád. Ha akarsz sírj vagy kiabálj, amiért van egy testvéred, akiről eddig nem is tudtál. Vagy ha dühös vagy a családodra, az is rendben. De engem nem küldhetsz el – simogatom gyengéden a haját.

-         Niko, nem erre vállalkoztál. Nem a te dolgod, hogy a bajaimmal foglalkozz. Nem kell neked ez a macera – fűzi az ujjait az enyémek közé.

-         De Kulta, ezért vagyok. Ha akarsz beszélni róla, akkor zúdítsd rám. Ha pedig nem, akkor csak hagyd, hogy átöleljelek és vigyázzak rád jó? – puszilom meg az arcát, mire elmosolyodik.

-         Mindennél jobban Niko. Még a csokifagyinál is jobban – bújik hozzám szorosan,mire elmosolyodom.

-         Komolyan? – Kérdezem halkan, gyengéden simogatva.

-         Igen, teljesen komolyan – bólint, mire eszembe jut valami.

-         Akkor – húzom le a gyűrűt az ujjamról, amit az esküvőm napján adott vissza és mióta visszavettem nem is húztam le. – Ez téged illet Kulta – csúsztatom a kezébe a langyos fémet. – Szeretném, ha hordanád – nézek mélyen a szemébe.

-         Biztos? – kérdezi halkan, mire ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam.

-         Biztos – fogom meg a kezét és az ujjára húzom a kis ezüstkarikát. – Mert én is mindennél jobban téged kicsim. Az életemnél is jobban – csókolom meg újra.

Csak figyelem a makulátlan arcát, a csillogó zöld szemeit és úgy érzem nem is kívánhatnék tőle többet. Bőven elég az, hogy itt fekhetek a karjai közt, amik védelmezően fonódnak körém. Mintha minden bajtól és bánattól meg tudna óvni. Most úgy is érzem, hogy képes rá. Ha valaki, hát ő igen! Otthon vagyok, biztonságban és melegben. Mi kell még? Csak ő.

Mégsem tudok sokáig rá és megnyugtató illatára koncentrálni. Hiába simogat, nem használ. Csak arra a lányra tudok gondolni, aki a képen volt. Daisy. A húgom. Nem bírom legyűrni a kíváncsiságom. Valami furcsa kényszert érzek arra, hogy lássam. Talán dühöt kéne éreznem, de nincs semmi más bennem csak puszta kíváncsiság. Érdekel, hogy milyen, hogy milyen zenét szeret, mi érdekli és amúgy is… Minden érdekel, ami vele kapcsolatos. Azt se tudom, hány éves, vagy mikor van a születésnapja. És Matt vajon miért nem mondta el, amint megtudta? És Jen? Ő miért akarja eltávolítani az útból? Nem értek semmit. Zsong a fejem és megint csak úgy tódulnak a kérdések megállíthatatlanul a fejemben. Utálom ezt az egészet, egyszer tuti meg fogok őrülni.

-         Aludj Kulta – suttogja a fülembe halkan, de képtelen vagyok rá.

-         Nem megy – nyöszörgök. Én is érzem, hogy pihennem kéne, de olyan nehéz.

-         Dehogynem – mosolyodik el majd egy újabb lágy csók után énekelni kezd. Halkan, szinte csak suttogva, valami vontatott dalt és természetesen megint finnül, hogy egy mukkot se értsek az egészből. De mégis, mintha varázslat történne. Mély, karcos, rekedt hang a fülemben elálmosít. A szöveg egyre halkabb lesz, a pilláim ólomnehézségűvé válnak, az idegesítően gyorsan cikázó gondolatok lelassulnak, aztán le is állnak. A kérdések ott maradnak persze, de most van, ami elnyomja a villódzó kérdőjeleket. A hangja és az illata, a lélegzetvételei és a szívdobbanásai feloldják a görcsöket.

-         Szeretlek –suttogom egy ásítással megtoldva, aztán végképp ledönt a fáradtság. Talán még tompán hallom, ahogy ő is azt suttogja, hogy szeret, de ebbe már nem vagyok biztos. A lényeg mégis az, hogy Jen megjelenése ellenére is mosolyogva alszom el. Niko karjai közt.

73. Kulcsok

„Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.”

Az éjszaka közepén valamiért felriadok, de amint észreveszem, hogy Niko mögöttem szuszog, a karja pedig lazán át van vetve a derekamon, azonnal meg is nyugszom. Szembe fordulok vele és figyelem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Békés és nyugodt, egyszerűen gyönyörű. A hasán fekszik, a gerince vonala teljesen kirajzolódik, a lapockái kiemelkednek, a karján megfeszül egy izom. Vajon sejti, hogy mennyire csodálatos, mikor alszik? Csak a Hold világít be az ablakon, a sápadt bőrét még pompásabbá téve, a halvány fényével. Annyira illik hozzá a sötétség. Elgondolkodom, hogy milyen lehetett gyerekként, de aztán tova is száll az egész, mert grimaszolni kezd, aztán közelebb bújik hozzám. Elégedett, kisfiús mosoly jelenik meg az arcán, ami engem is mosolygásra késztet, hisz még ennek ellenére is annyira férfi, mint senki más. A tenyerem a meztelen hátára simítom, mélyet szippantok az illatából, majd addig nézem, míg az álmok újra magukkal nem sodornak.

Arra persze nem számítok, hogy reggel arra ébredek, hogy ő bámul engem. Érzem, hogy mindkét karja körém van tekeredve, a nyakam alatt van a válla, ő meg csak bámul. Fogalmam sincs miért vagyok annyira biztos abban, hogy fent van és engem néz, ez inkább csak egy érzés, amitől mosolyogva ébredezem. A hajába túrva húzom közel magamhoz és mivel azonnal engedelmeskedik kétségem sincs, hogy éber. Amint a nyelve a számba siklik azonnal végigfut rajtam egy furcsa bizsergés. Ó igen, így akarok minden reggel ébredni. A karjai közt, a nyelvével a számban, az illatával az orromban, a forró, selymesen puha bőrével körbevéve. A melegség minden porcikám átjárja, a szerelem mellett egy újabb, eddig ismeretlen érzés kerít a hatalmába. Azt hiszem azok éreznek így akik hazataláltak. Az ő karjai közt lennék otthon? Minden bizonnyal így van, hiszen mellette biztonságban érzem magam, mintha egy hülye burok venne körül.

-         Minden reggel így akarok kelni – dünnyögi a számba, mire kinyitom a szemeim. A mosolygós arcával találom szembe magam és a vidáman csillogó szemeivel, több pedig nem is kell. Főleg, hogy egy dologra gondoltunk.

-         Rendben, én benne vagyok – bújok hozzá szorosan. Érezni akarom, hogy itt van velem.

-         Ez könnyen ment – nevet fel, de azért ő is jobban szorít magához.

Azt hiszem mindketten félünk valahol, hogy ez mégse lesz ilyen egyszerű. De nem foglalkozunk vele. Miért is tennénk? Sokkal jobb elmerülni a másik tekintetében. Imádom nézni az arcát és a szemeit, amik valahogy mindig annyira elbűvölnek, hogy olyat mondok, amit máskülönben nem tennék. Most is ez történik, csak kicsúszik a számon, amit gondolok és mire észbe kapnék már késő, de cseppet sem bánom, hogy megosztottam vele mi jár a fejemben.

-         Tökéletes vagy – nézek mélyen a szemébe, mire lesüti a szemeit és megcsóválja a fejét.

-         Dehogy vagyok tökéletes – susogja, de mégis kíváncsian néz a szemembe. Tudom, hogy érdekli, miért mondom ezt neki.

-         Tökéletes vagy számomra – egészítem ki a mondatot, mire a zöld szemek elkerekednek.

-         Kulta – tiltakozik, de a mutatóujjam a csókolni való ajkaira teszem, ezzel elhallgattatva.

-         Niko, tökéletes vagy nekem. Tudom, hogy nagyjából milyen vagy, de semmi sem tántorít el ettől az állításomtól. Viselkedhetsz úgy is, mint egy segg, de nem érdekel, mert tökéletes vagy – simogatom meg az arcát finoman.

-         Tehát egymásnak teremtettek minket? – húzza huncut mosolyra az ajkait.

-         Nem tudom – somolygok.

-         De én igen – csókol meg. Ez a csók is kifulladásig tart, nem bírjuk egymást elengedni önszántunkból. Életemben nem szerettem még így senkit és nem is vágytam másra soha.

-         Mit csinálunk ma? – kérdezem, mikor nagy nehezen eltávolodik tőlem. Az arcán egy édes vigyor jelenik meg.

-         Itt maradunk az ágyban és szeretkezünk – rángatja meg viccesen a szemöldökét.

-         Dolgoznom kell – húzom el a számat.

-         Francba – kedvtelenedik el, miközben hanyatt dől az ágyon, nekem meg eszembe jut még valami.

-         Mikor kell hazamenned? – kérdezem halkan.

-         Úgy érted hazamennünk? Másfél hét, de lehet, hogy ki tudom bővíteni kettőre. Össze kell cuccolnod, meg kell oldani, hogy átvigyék a holmijaid Helsinkibe, ki kell lépned a melóból, felmondani a bérleti szerződést, gondolom Jade csinál majd neked valami búcsúbulit, mi van még? – néz rám kérdőn, de én szóhoz se jutok csak sokkosan meredek rá. – Kulta jól vagy? – néz rám aggódva, de többre nem futja mint, hogy tagadólag megcsóváljam a fejem, aztán a lepedőt magam köré takarva kimászok az ágyból, ki egészen a konyháig, ahol gyorsan odateszek egy kávét főni és rágyújtok egy cigire.

-         Mi a baj? – simít végig a karomon. – Rosszat mondtam? – néz rám gondterhelten és azt hiszem, hogy leesik neki mi is a baj. – Nem akarsz Helsinkibe költözni – olvassa ki a szememből tévesen az információt, majd elkapja rólam a kezét és úgy néz rám, mintha eddig tüzes vasat szorongatott volna.

-         Niko nem – kezdenék bele, de nem hagyja.

-         Ne mondj semmit – int le, majd a hálóba viharzik, én meg csak állok leforrázva, össze-vissza cikázó gondolatokkal a fejemben. Nem tudom hány perc telik el, csak annyi biztos, hogy mire lefő a kávé, ő már nincs sehol. Csak a bevágódott ajtó hangja visszhangzik a lakásban. Az illata is még itt kering a levegőben, és egy kis dühös rezgés is itt maradt belőle. Sírnom kéne talán, de nem megy. A bögrémmel kiülök az ablakba és nézem a várost miközben gondolkodom. Szeretem és akarom őt, ehhez nem fér kétség. Ő is szeret, de az otthonát is szereti. Hozzá amúgy sem illik Los Angeles, szóval esélytelen, hogy ő jöjjön ide. Főleg, hogy ott élnek a barátai, a családja, minden Helsinkihez köti. De engem meg ide köt minden… Újabb bukkanó.

-         Hé nagyfiú, hova rohansz? – áll elém Jade, mikor kivágom a kaput.

-         El, haza, faszom se tudja – sziszegem, cigivel a számba.

-         Állj, mi történt? – szegődik mellém.

-         Hagyjál már békén – üvöltök rá, de ő rendíthetetlenül mosolyog.

-         Gyere, meghívlak egy kávéra és elmeséled – karol belém és olyan finoman navigál végig az utcákon, hogy észre se veszem. Mondjuk nem is érdekel. Most nem. Mi a fenéért kell mindig valami akadályba ütköznie a kapcsolatunknak? Pedig mindent olyan jól elterveztem. Beköltöztettem volna a toronyba, aztán jött volna velem turnézni és minden olyan simán mehetett volna, mint a mesében. De persze ő nem hajlandó összeköltözni velem. Akkor mégis mi lesz? Hogy gondolta? Évente egyszer vagy kétszer összefutunk egy hétre, kefélünk egyet aztán mindenki megy tovább a maga útján? Kurva életbe, én komolyan gondoltam, hogy minden reggel úgy akarok ébredni, ahogy ma. Bár a folytatást kissé másképp képzeltem el, de úgy tűnik baszhatom. Ő nem is akar engem. Megint itt tartunk.

-         Leül – nyom le az egyik kávézó teraszán álló székbe, majd magához inti a pincért, aki két hatalmas bögre feketével tér vissza. – Tehát? – néz rám érdeklődve.

-         Tehát, nem akar velem élni – morgom az asztalra könyökölve, a fejemet a tenyerembe hajtva, továbbra is puffogva, mint valami nyikhaj kis bakfis.

-         Mi lenne ha elmesélnéd az egészet? Talán úgy tudok is segíteni. Biztos vagyok benne, hogy nem ez a baj – somolyog. Megint elképeszt a rendíthetetlensége. Komolyan ha tornádó tombolna és világvége fenyegetne, Jade akkor is vigyorogna. Lenyűgöző és bosszantó… Mégis elmesélem mi a helyzet.

-         Önző vagy – ránt vállat, mire kikerekednek a szemeim és feljebb megy bennem a pumpa.

-         Hogy én? – csattanok fel.

-         Nem is én – kortyol bele a kávéjába.

-         Miért is lennék önző? Mert meg akarom osztani vele az életem? A házam? A szívem? Mindenem amim van? Ezért lennék én önző? – emelem fel a hangom. Kezdem úgy érezni szétfeszít az ideg. Jade meg csak rak az egész szarrakásra még egy lapáttal. Mégis mit képzel ki ő? Hogy mondhat rólam ilyet? Nem is ismer! Csak Alex egyik ribanca, aki mindenbe beleüti az orrát és azt hiszi, hogy okosabb bárkinél.

-         Nem, ez mind kedves tőled. De belegondoltál már, hogy igazából nem is vagytok egy pár? Hogy neki itt van mindene? Hogy mennyi mindent kéne feladnia valami olyanért, ami valljuk be nem is biztos, hogy működni fog? Végül is majdnem egy éve ismeritek egymást és ezalatt az egy év alatt kapott tőled ugyan hideget meleget, de ez egy együttéléshez édes kevés tündérem – mosolyog. Elgondolkodtató amit mond, de a méregtől nem vagyok képes ennyire tisztán látni.

-         Akkor mégis mit kéne tennem? Hagyjam itt és várjam a csodát? Vagy éljünk nyitott kapcsolatban? Ő itt én meg valahol a világban? Hát, azt már nem! Ha az enyém akar lenni, ha velem szeretne élni, akkor el kell fogadnia, hogy nem osztozkodom. Eszem ágában sincs hagyni, hogy mással is… - darálom, de leint.

-         Hogy mással is boldog legyen és jól érezze magát? – húzza fel az egyik szemöldökét somolyogva. – Nem Niko, igazán nem vagy önző egy kicsit sem – ironizál a káromra.

-         Oké nagyokos, akkor mégis mit javasolsz? – támadok rá, de nem tudom kihozni a sodrából.

-         Mondjuk húzd vissza a beled hozzá és beszéljétek meg. Ha jól értettem szóhoz se hagytad jutni. És amúgy is, ez nem az én dolgom. A ti kapcsolatotok, nektek kell kihozni belőle a legjobbat. Nem vagyok én tündér keresztanya, hogy állandóan elsimítsam a dolgokat. Csak egy tanácsot adhatok. Gondolj bele az ő helyzetébe is, ne csak a saját érdekedet nézd – von vállat, aztán egy köteg pénzt tesz az üres bögréje alá, majd nyom egy puszit az arcomra és távozik az asztaltól. Én meg ott maradok egyedül, a kérdéseimmel, a gondolataimmal, a dühömmel és a belátásommal.

-         Elrohant és meg se hallgatott – hajtom a fejem szomorúan Yv ölébe. Muszáj volt valakivel beszélnem és tanácsot kérnem, és ki adhatna jobbat, mint a legjobb barátnőm?

-         Mert egy pöcs – nevet fel Yvonne, mire elhúzom a szám, de magamban igazat kell adnom neki. Az. De szeretem, nincs mit tenni.

-         Hirtelen haragú, de majd visszajön és belátja, hogy idióta volt – néz ránk Mad nagy szemekkel, miközben rágyújt egy cigire. Valahogy nem lepődtem meg azon, hogy a barátnőmnél találtam, bár azon már igen, hogy Alex nem hőbörgött, mert itt töltötte az éjszakát. Talán a kisördögnél kéne menedéket keresni, és nem náluk, de ő most el van foglalva a stúdióban. Nem akarom zavarni.

-         Ezzel nem vagyok kisegítve, tekintve, hogy fogalmam sincs mit csináljak – bújok Yvhez, aki a hajam simogatja és nagyon gondolkodik valamin.

-         Nézd kicsim, ha úgy gondolod működhet és boldog lehetsz vele, ne habozz. Maximum visszajössz ha nem megy. Alex szerintem mindig tárt karokkal fog várni, melót meg szerzünk másikat. Maximum besegítesz nekem a jelmezeknél – suttogja a szőkeség, mire kikerekednek a szemeim.

-         De te utálod Nikot – nézek rá kétkedve.

-         És? Nem nekem kell szeretnem, hanem neked – von vállat nevetve. Talán vele nevetnék ha nem szólalna meg a telefonom.

-         Igen, tessék? Cornelia Anders – veszem fel, hisz rejtett számot jelez a készülék.

-         Szia esőlány – hallok meg egy nagyon ismerős, búgó férfihangot a vonal túloldalán, mire a mobilom majdnem kiesik a kezemből.

-         Te? – suttogom elhaló hangon. A gyomrom furcsa görcsbe rándul, a hangját hallva.

-         Nem is örülsz nekem tündérke? – kérdezi mosolygós hangon, én meg magam elé képzelem a borostás arcát és a széles, szívritmuszavart okozó, kissé beképzelt vigyorát.

-         Nem tudom. Kéne? – kérdezem bizonytalanul, miközben azon filózom mégis miért hívott fel Sean.

-         Hát végül is nem. De örülnék neki – nevet rekedten. Hallom, ahogy kattan az öngyújtó a túlvégen, ettől a hangtól pedig nem tudom visszafogni a mosolyom.

-         Mibe, hogy most nyomtad el az előzőt? – kérdezem halkan.

-         Figyeltetsz tündérke? Kezdhetek félni? – poénkodik, mire nevetni kezdek.

-         Mit akarsz Sean? – térek a lényegre.

-         Csak esik az eső és eszembe jutottál. Most sétáltam át azon a londoni utcán, ahol először megláttalak és ahol az első csókot loptam. Emlékszel? – kérdezi halkan. Hát ez elég hülye kérdés. Nehéz lenne elfelejteni azt az estét és azt a csókot.

-         Emlékszem – suttogom. Nem tudom miért, de valamiért remeg a kezem és a lábam is, pedig nincs is a közelben. Egy óceán választ el tőle.

-         Hiányzik a csókod tündérke – suttog tovább, mire kikerekednek a szemeim.

-         Tessék? – köszörülöm meg a torkom, mintha nem értettem volna mit mondott az előbb.

-         Meg akarlak csókolni megint – jelenti ki határozottan, vággyal teli hangon.

-         Elment az eszed? – kérdezem két oktávval magasabb hangon. Mégis, hogy képzeli? De ő persze nem zavartatja magát, inkább kinevet. 

-         Ó, dehogy. Sose volt, tehát nem is mehetett el világot látni – nevet.

-         Sean – szólok rá.

-         Most mi van? Szexi vagy és kibaszott jól csókolsz. Én meg kanos vagyok és akarlak – kacag, de tudom, hogy nem viccel.

-         Akkor keress egy újabb tündérkét, aki kielégít – vágom rá komolyan.

-         Szívás, mert te kellesz. Nem kell másik esőcsináló tündérke – vágja rá azonnal.

-         Hagyd abba – szólok rá.

-         Az enyém leszel esőlány, ne feledd. Vigyázz magadra és arra a gyönyörű szádra. Csók – suttogja, majd kinyomja mielőtt válaszolhatnék bármit is.

Látom, amint fáradtan és kissé csapzottan kilép a bárból. Fel se néz, a járdát bámulva indul el hazafelé. Talán el is menne mellettem ha nem köszörülném meg a torkom, ezzel felhívva magamra a figyelmet. Ijedten néz rám, de amint realizálódik benne, hogy csak én vagyok, kisimulnak a vonásai és kedves mosoly jelenik meg a bűbájos arcán.

-         Gyere ide Kulta – tárom ki a karjaim, amik közé kérdés nélkül csapódik be. Erre vártam egész nap. Megkönnyebbülök, mikor a karcsú meleg test hozzám simul. Csak szorítom magamhoz és mélyeket lélegzek az illatából. Teljesen megnyugszom.

-         Hiányoztál – suttogja a mellkasomba, olyan halkan, hogy alig hallom meg.

-         Te is nekem – puszilom homlokon. – Sajnálom, hogy elrohantam – suttogom.

-         Sajnálom, hogy nem magyaráztam meg – néz fel rám.

-         Olyan pici vagy – kuncogok fel, hogy oldjam a feszültséget, mire fintorogni kezd.

-         Te vagy túl magas – áll lábujjhegyre, de így is csak az államig tudja felküzdeni magát.

-         Lehet – vonok vállat, aztán végre bezsebelem a csókot, amit egész nap hiányoltam. – Menjünk haza – intek le egy taxit. Látom rajta, hogy ki van merülve és most valahogy nekem sincs kedvem sétálni, hiába lakik közel.

A lakásába érve nem szólalunk meg. Csak elmerülünk egy kád vízbe együtt, majd a meleg ágyban összebújunk, mondván, holnap is van nap.

Az ébredés viszont nem olyan édes, mint az elalvás. Pánikolni kezdek, mikor nem érzem, hogy a puha teste hozzám simul, majd tapogatózni kezdek, de akkor se találok magam mellett senkit, az ujjaim csak a jéghideg lepedőt markolják. Aztán mikor már tényleg rám törne a mennyi frász, egy pici kéz csúszik a kezemre.

-         Itt vagyok, jó reggelt – suttogja, mire megnyugodva fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt és elmosolyodom. Az ujjaink egymásba fonódnak és máris kerek a világ.

-         Miért nem bújsz ide? – kérdezem csukott szemmel.

-         Mert kávézom – suttogja, miközben érzem, hogy mozog alattam a matrac, aztán egyre intenzívebb lesz az illata és egy gyengéd puszit nyom az arcomra. – Neked is főztem, feltéve ha még ma kinyitod a szemed – susogja a fülembe, amitől feláll a szőr a karomon és a tarkómon is.

-         A kávéért bármit – nevetek fel, miközben a szemhéjaim felnyitom és a tekintetét kezdem keresni. – Mióta vagy fent? – nézek rá, hisz felöltözve ücsörög mellettem, lófarokba kötött hajjal, smink nélkül, frissen és gyönyörűen.

-         Pár órája, te kis álomszuszék. Elmentem futni, hazafelé meg bevásároltam – ránt vállat mosolyogva.

-         Mégis mennyi az idő? – tápászkodok fel és a kávém kezdem keresni, ami az éjjeliszekrényen pihen a cigimmel együtt.

-         Egy óra múlt – ad választ. – Kicsit fordított életet élünk – somolyog a bögréje felett, törökülésben ülve.

-         Nem is tudtam, hogy szoktál futni – kortyolok bele a kávéba, miközben rádöbbenek, hogy mennyi mindent nem tudok róla.

-         Mert nem szoktam. Csak most úgy éreztem ki kell szellőztetnem a fejem és a futás ilyenkor jót tesz – néz mélyen a szemembe.

-         Miért van olyan érzésem, hogy most az a rész jön, hogy beszélnünk kell? – húzom el a szám, mire elmosolyodik megint.

-         Mert az a rész jön. Muszáj Niko. Tudom, hogy nehezen megy és hidd el nekem se könnyű kipakolni eléd, hogy mit érzek, mitől félek és stb. Én is rettegek, attól, hogy megnyíljak, de most azt hiszem ezt kell tennünk – néz rám nagyon komolyan. – De ha te nem így gondolod, akkor hagyjuk – hajtja le a fejét.

-         Nem hagyjuk – suttogom. – De jó lenne ha a szemembe néznél – nyúlok az álla alá, hogy ismét rám emelje azt a gyönyörű zöldeskék szempárt, amiből néha olyan könnyű, máskor pedig olyan nehéz olvasni. Most nem tudok többet kiolvasni belőlük, mint, hogy tele van kérdésekkel. – Mire vagy kíváncsi? – nézek rá komolyan.

-         Leena és te… Végleg vége? Vagy… - kezdi bizonytalanul, de a szemei elárulják mennyire kíváncsi. Na igen, ha már beszélgetünk akkor az elején kell kezdenünk és tény és való, hogy Leena az első pont.

-         Vége. Nem fogok hazudni, még mindig kötődöm hozzá és örökre az életem része marad, de nem fogom elvenni és soha többé nem fogunk úgy együtt lenni, mint egy pár. Amit iránta érzek, annak már rég semmi köze nincs a szerelemhez. Amint hazamentem összeszedem a cuccaim a közös lakásunkból és annyi – magyarázom.

-         Komolyan ilyen könnyen ment? – néz rám kétkedve, mire elmosolyodom.

-         Engem is meglepett. Tudod, azt hittem nehezebb dolgom lesz vele. Hogy teljesen kiborul majd, nekem esik, hisztériázik, fenyegetőzik, de nem tett semmi ilyesmit. Annyit mondott, hogy menjek és próbáljam meg veled – mutatok rá. – Ő pedig várni fog rám – sóhajtok fel.

-         Ó – szökik ki a száján a döbbent hangocska.

-         Azóta sem keresett, nem tudom mi van vele, nem beszéltünk – csóválom a fejem.

-         Hiányzik? – néz rám kérdőn, mire elmosolyodom.

-         Igen. Mindig fog. Megszoktam, hogy valaki folyton ordít velem és macerál – kacagok. – Na jó, viccet félre téve, mi tényleg jók voltunk Leenaval, de már régóta nem tett igazán boldoggá. Gondolok rá néha, érdekel mi van vele, Helsinkiben majd szeretnék meginni vele valamit, csak, hogy tudjam jól van és, hogy tovább tud lépni, de ennyi. Az életem azon részét lezártam. Kaptam valami jobbat azt hiszem – somolygok célzatosan rá nézve. – Vagyis, ez így nem helyes. Inkább meg kéne kérdeznem, hogy kapok-e valami jobbat helyette, azt hiszem – húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire beleharap az alsó ajkába.

-         Talán – néz rám félve, talán kissé gyámoltalanul is.

-         Szakítasz Alexel? – szegezem neki most én, az engem érdeklő kérdést.

-         Mi nem igazán vagyunk együtt – magyarázza, de látom rajta, hogy keresi a szavakat. – Ő… Nem tudom – mosolyodik el zavartan. – Alex egy csodálatos ember, aki mellett olyan dolgokat éltem át, amit más mellett soha. Hülyén fog hangzani ha azt mondom, hogy olyan természetes vele lenni és átölelni, mint levegőt venni? – néz rám kérdőn, én meg próbálok nem kiakadni. Rossz ezt így hallani, de valahol megértem.

-         Nem – suttogom a bögrémet tanulmányozva. Fura ez a helyzet, még sosem beszélgettünk így.

-         Niko – simít végig az arcomon gyengéden. – Nem vagyok belé szerelmes és sosem fog nagyobb helyet foglalni a szívemben, mint te, de hálás vagyok neki és ezt meg kell értened. Mikor összetörted a szívem, ő megvigasztalt, vigyázott rám, befogadott, mellettem állt és óvott a széltől is. Enyhítette a fájdalmam, éppen ezért, nem tudok tőle elszakadni és nem is akarok. Szeretném ha ezek után is mellettem állna, ha a barátom lenne, hogy ha tudná, mindig mellette fogok állni és, hogy szeretem, mint… Nem is tudom, hogyan szeretem, de nem úgy mint téged – mosolyog. – Éppen ezért nincs mitől félned.

-         Le fogsz feküdni vele? – nézek rá kérdőn.

-         Tessék? – kerekednek ki a szemei.

-         Azt kérdeztem, hogy… - ismételném meg, de leint.

-         Értettem, csak furcsa, hogy ezt kérdezed.

-         Ez érdekel – nézek rá keményen és próbálom a szeméből kiolvasni, hogy mit gondol.

-         Attól függ, hogy mi lesz velünk – feleli őszintén.

-         Nem bírnám ki ha egy nő megint megcsalna – hajtom le a fejem, ugyanis ezzel valami olyat mondok el neki, amit még soha senkinek. – Mikor Leena megtette először, azt hittem, hogy meghalok. Mikor másodjára is megtörtént, úgy éreztem magam, mint akit kiheréltek. Mintha nem lennék férfi. Eltört bennem valami, ami te javítottál meg ezalatt a pár hónap alatt, de előtte… Azt hittem az én hibám, mert nem tudom kielégíteni, ezért hajtani kezdtem a nőket és mindenkit ágyba vittem, aki élt és mozgott. Nem számított semmi csak, hogy bizonyítsak. Nem is tudom igazán kinek. Magamnak, Leenanak vagy a világnak… Tök mindegy, de az biztos, hogy felemésztett ez a nyitott kapcsolatszerű valami, amiben éltünk. Önző vagyok és féltékeny, éppen ezért, nem bírom ki megint. Vagy az enyém vagy és senki másé, vagy hagyjuk az egészet – nézek rá, talán túlzottan komolyan.

És ezzel elértünk arra a pontra, amikor is leesett az állam. De én akartam. Én akartam látni, a sebzett, rettegő férfit, akinek még mindig nem gyógyultak meg a sebei, aki azt hitte, hogy ha ragtapasszal elfedi a hegeket, akkor minden jó lesz. Hát most megmutatta. Eddig fel se tűnt, hogy mekkora fájdalmat okozott neki Leena. Hogy milyen károkat okozott az önbecsülésében. Ha nem is teljesen de a kirakó darabkái szépen sorban helyre kerülnek.

-         Te imádtad őt – suttogom. – Komolyan családot akartál, komolyan azt hitted, hogy ő a biztos pont az életedben, a támaszod, a szerelmed, a… Úr Isten – kapom a szám elé a kezem, mikor elkapja rólam a tekintetét és üveges szemekkel az ablak felé mered. – Mindent komolyan gondoltál – jelentem ki remegő hangon, mikor leesik, hogy tényleg Leena volt az, akivel le akarta élni az életét, akinek lehozta volna a csillagokat is az égről és cserébe nem kért volna semmit, csak, hogy szeresse.

-         Hittem benne, inkább fogalmazzunk így – suttogja, furcsa rekedt hangon. – Hittem abban, hogy ő az igazi, hogy ő lesz a gyerekeim anyja, hogy boldoggá tesz, hogy sosem hagy el, hogy soha nem fog bántani, mert az én fájdalmam az övé is és fordítva. Bíztam benne, de elárult – hajtja le a fejét és a remegő kezeit kezdi tanulmányozni. Sehol nincs a kemény férfi, most csak egy sebzett kamasz van előttem, de az, hogy engedi ezt az oldalát is látni, rengeteget jelent. Ösztönösen, csúszok közelebb hozzá, hogy a bögréinket az éjjeli szekrényre téve, átölelhessem. Csak egy ölelés, semmi több, de éreztetni akarom, hogy itt vagyok, figyelek rá és szeretem. Bízom benne, hogy most rájön arra, hogy soha nem bántanám. Ennyire nem. A hosszú karok szorosan ölelik körbe a derekam, szinte a szuszt is kiszorítja belőlem, de nem számít. Tudom, hogy erre van szüksége. Félelmetes ez a természetesség, ami összeköt minket. Mintha tényleg egymásnak teremtettek volna. És végre nem akart dominálni, egyszerűen csak átadta magát nekem, hagyta, hogy vigyázzak rá és én legyek az erősebb. Ahogy hozzám simult, ahogy az arcát a nyakamhoz hajtotta, azzal mindent elmondott. Szüksége van rám.

-         Sosem árulnálak el, érted? – simogatom finoman a haját és a tarkóját. Nem csak neki de nekem is jól esik, hogy az ujjaim a selymes kuszaságba fésülhetem. Szeretem érezni a bőrét a bőrömön, az illatát az orromba, bár most furcsa elégedettséggel tölt el, hogy magához ölel, hogy érezteti velem, kellek neki.

-         Bízhatok benned? – emeli ki a fejét a nyakamból és különös, kifürkészhetetlen tekintettel néz rám.

-         Ezt neked kell tudnod – suttogom, a tenyerem a mellkasára vezetve. A sima, puha, meleg bőr tapintásától édes bizsergés árad szét a tagjaimba, aztán az ujjaim a szíve fölé siklanak és megérzem, a szapora, életerős dobbanásokat és megint elfog az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy az ő szíve pumpálja a vért, az én testemben. Mintha egyek lennénk. Egy kirakós két darabja, ami pontosan összeillik és együtt egyetlen egészet alkotnak. Felfoghatatlan. A vibrálás a levegőben lenyűgöz, de ami ennél is jobb, hogy szinte látom a szikrákat, amik minden érintéstől pattogni kezdenek, a bőrünk találkozásánál, mintha egy örökké égő csillagszóró szikrái akarnának világítani nekünk ebben a sötét, eszement világban, ahol csak ott találhatunk békére, ahol a másik van. Csak ott van fény, élet, szerelem és otthon, ahol ő van. Rémisztő, hogy mennyire függök tőle, hogy most úgy érzem, levegőt se kapnék rendesen, ha nem lenne.

-         Bízom benned – simítja a tenyerét a szíve fölött nyugvó kezemre, mire felkapom a fejem, hogy a szemébe nézhessek. A csillogó, zöld íriszekből áradó szerelem és gyengédség sokkol, de fel is tölt.

Igen, ő ilyen, ezt már az elején megállapítottam. Elvesz mindent tőled, kiszívja az életet belőled, táplálkozik a rezgéseidből, az aurádból, a véredet szívja, megöl, majd egyetlen pillantással feltölt, erőt ad és elszántságot a folytatásra, boldoggá tesz, hogy aztán újra beléd marhasson és mérgezhessen, de ha csak egyszer engedsz neki, többé nem szabadulhatsz a mókuskerékből. Újra és újra akarni fogod a fájdalmat, amit okoz, mert tudod, ott mélyen, a lelked legeslegmélyén, hogy egy reggel megint úgy fog rád pillantani. Pont úgy, hogy a kiszipolyozott, kiszáradt élettelen tested feltöltődik, újra beindul a keringésed, a lelassult, vérző szíved ismét nyugtalanul kezd dobogni, te pedig felállsz és felkínálod magad neki egy ezüsttálcán, mert akarod a kínt és a szerelmet.

Hát velem is megint megtörtént. Ott ültem vele szemben, a mellkasán pihentetve a kezem, úgy érezve, hogy a szíve a tenyeremben dobog, mert nekem adta, de mivel még kissé fél és bizonytalan, ezért az ujjait az enyémen tartja, hogy biztos ne ejtsem el a kincsét, mert túlságosan törékeny és nem bírná ki többet ha megint szétesne. A tekintete az enyémbe mélyedt én meg újra rájöttem, hogy igazat mondtam neki. Tökéletes. Nem azért, mert nincs nála gyönyörűbb lény az univerzumban, bár kétség kívül ez is hozzá tartozott a dologhoz, sokkal inkább azért volt tökéletes, mert nem lehetett megfogni a lényét. Túl nehéz volt, túl összetett és túl csodálatos ahhoz, hogy az én egyszerű szívem és elmém feldolgozhassa ki is ő valójában. Hiába néztem, hiába figyeltem, nem láttam őt. Nem láthattam egybe. Azt már régen tudtam, hogy Niko Koskinen nem átlagos, de most megértettem, hogy egy teljesen más kategóriába kell őt sorolnom, mint eddig. Természetfeletti volt az egész. Ő sokkal több, mint egy szimpla ember, egy egyszerű férfi, ő más síkon él. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül van itt, ezen a bolygón. A szemei üzenetet hordoztak magukban és végre megértettem, hogy ő nem ebbe a világba való.

Vannak ilyen emberek, akik a sors iróniája miatt megszületnek valahová, de érzik ők is és a környezetük is, hogy többek, mint az átlag, magasabb szinten vannak, máshogy élnek és hiába keresik a boldogságot, nagyon ritkán találják meg. Az érzékeny lelküknek sok ez a világ, túl sok a mocsok, kínlódnak és általában nagyon, de nagyon fiatalon meghalnak, de csak azután, hogy teljesítették a küldetésüket. Maradhatnának még, persze, hogy maradhatnának, de nem akarnak itt élni többet egy perccel sem.

Ahogy ezt végiggondoltam rájöttem, hogy nem csak neki kell bíznia bennem, hanem nekem is benne. Bíznom kell abban, hogy ő a küldetése után is itt marad nekem, mert boldoggá fogom tudni tenni.

-         Én is bízok benned – adom tudtára, mire egy furcsa mosoly jelenik meg az arcán, amitől ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy megcsókoljam.

-         Kulta… - kezdi félénken, de nem hagyom, hogy befejezze a mondatot. Az édes, kávéízű ajkaira tapadok és megcsókolom. A nyelvem bebocsátásért esedezik, mire a szája engedelmesen szétnyílik. Hagyja, hogy ízlelgessem, hogy újra felfedezzem, pedig már olyan jól ismerem az érzést, ami mindig átjár mikor őt csókolom. Aztán lassan ő is mozgásba lendül, a nyelve az enyém köré fonódik, hogy elmélyítse a csókot, amibe minden benne van, amit tudnunk kell. Ismét kiteszem magam valaminek, ami jóval hatalmasabb nálam, de nem számít. Mi a legrosszabb, ami történhet velem? Ismét megégetem magam? Újra összetöri a szívem? Kit érdekel? Akkor is szeretni fogom és legalább elmondhatom magamról, amit soha senki. Szeretett, akart és rám bízta magát ez az elképesztő férfi, még akkor is ha csak egyetlen pillanatnak tűnt a boldogság.

-         A pokolba is követnélek – súgom a szájába, amikor levegőhiány miatt kénytelen vagyok elszakadni tőle, de ezt még muszáj elmondanom neki, hogy ne kételkedjen.

-         Nem garantálom, hogy nem viszlek le a legmélyebb bugyrába – néz rám komoly tekintettel, az arcom a két meleg tenyere közt tartva.

-         Nem érdekel, mert te ízleltetted meg velem, hogy milyen a mennyország – mosolygok rá magabiztosan.

-         Biztos vagy benne? – kérdezi még mindig kétkedve.

-         Most le akarsz beszélni? – húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn, de a magabiztos mosolyt nem tudom letörölni az arcomról.

-         Soha – csóválja meg a fejét és végre ő is megkönnyebbültnek tűnik. Legalábbis a mosolyából erre következtetek.

-         Gyere – pattanok fel, aztán ahogy végignézek rájövök, hogy eszem ágába sincs egy szál alsógatyában végigrángatni a dögös testét Los Angelesen, még a végén más is meg akarná kaparintani a szexi hátsóját, de nem adom oda másnak. Az enyém, tehát kénytelen lesz a sápadt vékony testét ruhákba csomagolni. – Azaz míg csinálok reggelit, indulj el zuhanyozni meg öltözni – osztom ki a parancsot, mire döbbenten néz rám.

-         Mit forgatsz abban a gyönyörű buksidba? – trappol utánam.

-         Tesztelek – nyújtom a ki a nyelvem. – Öltözz és ne kérdezz – nevetek rá, mire édes, kisfiús mosoly jelenik meg az arcán, finoman átölel és egy puszit nyom a számra.

-         Akaratos, parancsolgató némber – sóz egyet a hátsómra, nevetve.

-         Sipirc, míg szépen mondom, mert hidd el nekem nem akarod tudni, hogy milyen mikor igazán előtör belőlem a némber – kacsintok rá, de azért én is átölelem  a derekát.

-         Hujuj… Kezdjek félni banya? – nevet rám.

-         Jobban járnál – bólogatok bőszen. – Még a végén a gonosz banya tökfilkóvá varázsol – vágok komoly képet, de alig bírom visszatartani a nevetésem.

-         Kulta, semmi szükség arra, hogy elvarázsolj. Már megtetted párszor, ennek köszönhetően pedig nem tökfilkó vagyok, hanem egy agyatlan báb a közeledben, aki élvezi azt, hogy ez a gyönyörű némber, itt a karjaiban parancsolgat neki – simít végig az arcomon, az én szívem meg majd kiugrik a mellkasomból.

-         Ne próbálj meg levenni a lábamról – fenyegetem meg játékosan, mert már megint úgy néz a szemeivel, hogy az összes sejtem olvadásnak indul.

-         Igenis főnökasszony – vágja magát haptákba vigyorogva, aztán még egy puszit nyom a számra és elindul zuhanyozni, de az ajtóból még visszafordul. - Engedd le a hajad – mosolyog rám, én meg önkéntelenül nyúlok a hajgumi után, ami összefogja a rakoncátlan tincseket.

Míg reggelizik én is átöltözöm. A tükörbe nézve meglepve veszem tudomásul, hogy szó szerint ragyogok. Nem kérdés kinek köszönhető a dolog. Szinte a föld felett lebegek. Megint túl boldog vagyok és lehet, hogy marha nagyot fogok koppanni, de nem érdekel. Szeretem és azt akarom, hogy tudja meg az egész világ.

-         Komolyan sapkádba jössz? – nézek rá elképedve mikor meglátom a hacukáját. Kint rekkenő hőség van, ő meg tetőtől talpig feketében.

-         A gatyám ki van szakadva – fordul felém, hogy én is felfedezhessem a térdén lévő hatalmas lukat. – Van szellőzés – kuncog fel.

-         Mi lenne ha levágnánk a szárát? Úgy talán nem sülnél meg – nézek rá kérdőn. – Amúgy nincs rövid gatyád? – pislogok rá furcsállva a dolgot.

-         Nem igazán – csóválja meg a fejét. – Finn vagyok, ott meg nem igazán van szükség rá – mosolyodik el. – De levághatod és akkor lesz. Így is elég kopott marad ahhoz, hogy megfeleljek az elvárásaidnak – kuncog, mire megforgatom a szemem és a fekete farmernek esek egy ollóval, hogy felszabadítsam a lábszárát.

-         Kész vagy – nézek végig rajta. Tornacipő, megcsonkított nadrág és egy sima fekete póló. Dögös, ehhez nem fér kétség. – Minek a sapka? – merül fel bennem a kérdés hangosan, mikor a kezemért nyúl, hogy összefűzze az ujjainkat indulásra készen. 

-         Minek a smink? – dobja vissza a labdát. – Anélkül is gyönyörű vagy – mosolyog kedvesen.

-         Rajtad is van – mutatok rá a dologra, mire megint kuncogni kezd.

-         Koskinen tartozék – nyújtja ki a nyelvét, miközben a kulcsával becsukja mögöttünk az ajtót, aztán félve pislog rám. - Nem baj, hogy kisajátítottam? – kérdezi halkan.

-         Nem, bár fura – vonok vállat. Még sose volt senkinek kulcsa a lakásomhoz. Sose osztozkodtam eddig senkivel, de vele minden más. Nem bánom, hogy akkor járkálhat ki-be, akár hívatlanul is, mintha itt élne. De végül is itt él. Most.

-         Majd te is kapsz egy kulcsot a tornyomhoz és akkor kvittek leszünk – somolyog. – Amúgy a sapka azért kell, hogy ne ismerjenek fel az utcán. Nem akarok rajongókat a nyakamba. Jobb a biztonság, mert ugyan Európában vagyunk menők, de azért itt is ismernek minket – suttogja, de én még mindig az előző mondatán gondolkodom.

Majd te is kapsz egy kulcsot a tornyomhoz…

Akarok én kulcsot kapni? Akarok én Helsinkiben élni? Nem lenne jobb itt tartani a székhelyem ahelyett, hogy felrúgnék mindent? Biztonságosabb lenne. Persze, vele mennék, de nem túl gyors, hogy hozzá is cuccoljak?