74. Te, én, mi, ő

 „Most vagyok én, és van egy fiú, de akkor is vagyok én. És van egy életem, és nem tűntem el sem én, sem az életem, nem olvadtam fel egy "miben". És ez jó, ez a helyes.”

 http://www.youtube.com/watch?v=MFtOU1yX8Kg&feature=related

Megint egy pajkos kislány kezét fogom, aki nevet, akinek be nem áll a szája, aki elbűvölő és édes. Akit imádok, akit óvni és védeni akarok még a széltől is, mert egyszerűen tudom, hogy megérdemli, velem meg madarat lehetne fogatni, hisz végre nem kell sóvárognom az érintéséért, a csókjáért vagy a nevetéséért, hiszen mindene az enyém.

Mégis rémült vagyok. Tudom, hogy nem normális ezt érezni, emellett a mérhetetlen boldogság mellett, de félek.

Félek, mert van mit veszítenem. Életemben először elveszíthetek valamit, amit nem akarok elveszíteni. A szerelmet. Most, hogy rábukkantam, nem tudom, hogy bírnám ki, ha elillanna. Soha, de soha nem volt még ilyen.

- Gyerünk már, táncolj – perdül hirtelen elém nevetve, mire nagyokat pislogok. Miről maradtam le míg gondolkodtam?

-         Tessék? – kérdezek vissza, mire hozzám bújik.

-         Nem hallod? – néz rám csillogó szemekkel, mire fülelni kezdek és meghallom a zenét, de ez a seggrázós valami, nem az én világom. Bezzeg ő azonnal nekiáll riszálni, amivel az összes kan figyelmét felhívja magára egy pillanat alatt.

-         Mit művelsz? – kérdezem halkan, átölelve a derekát, hogy megmutassam kié is a nő, még azelőtt, hogy bárkinek is eszébe jutna valami olyasfajta ostobaság, hogy elkéri a számát vagy valami.

-         Boldog vagyok – kiabál hangosan észre se véve a kocsányon lógó szemű selyemfiúkat, mire elnevetem magam. – Ne nézzen így! – bök egy nénire az utca túloldalán. – Igen, maga – bólogat, én meg az öklömmel próbálom elfojtani a feltörni készülő kacagásom, de a másik kezemmel a derekát fogom át. Eszem ágába sincs elengedni. Jobb ha tudják, hogy ez az őrült nő hozzám tartozik és nem a diliházból szabadult.

-         Elmebajos fruska – kacagok egy csók után.

-         Veszünk fagyit? – áll meg megint, hogy a csillogó zöldeskék szemeivel, úgy nézzen rám, amitől még az Antarktisz jege is egy pillantás alatt elolvadna, nemhogy a fagyi vagy én. Úgy pislog, mint egy kislány, én meg automatikusan bólogatok magamban, de nem bírom ki, hogy ne cukkoljam megint.

-         Hogy összekenj, mint Helsinkiben? – emelgetem fel azt a régi sétát, amivel először a finn újságok címlapjára kerültünk. – Nem, nem – csóválom a fejem.

-         Niko – dobbant egyet a lábával, mint egy hisztis kis csaj, de a mosolyt nem tudja letörölni az arcáról, ahogy én se.

-         Ez nem jön be – nyújtom ki a nyelvem.

-         Akkor veszek magamnak és te nem kapsz – enged el nevetve, de megint elkapom a derekát, amire nem számít, így háttal csapódik a mellkasomnak. – Mit művelsz? – somolyog.

-         Veszek fagyit és összekenlek vele, aztán meg lenyalogatom rólad – suttogom a fülébe, mire libabőrös lesz a karja.

-         Egy dög vagy – állapítja meg halk rekedt hangon, mire megint nevetni kezdek. Fogalmam sincs mikor nevettem ennyit utoljára, de ő képes elérni ezt.

-         Nem én tehetek róla, hogy mindig kívánlak. Szídd a hormonjaim – búgom a fülébe, mire vállon ver.

-         Hagyd abba – villannak meg a zöldeskék színű szemei. Én meg újra és újra beleszeretek ebbe a villanásba.

-         Mindennél jobban Kulta – kacsintok rá, ő meg szégyenlősen elmosolyodik, amivel ismét nevetésre késztet. Furcsa élvezetet okoz, hogy nem kell kimondanom, hogy szeretem. Látom a szemében, hogy tudja mire célzok és nem hiányolja, hogy befejezzem a mondatot.

-         Én is majdnem mindennél jobban téged – ragyog fel végül az arca, mire elkomorodom.

-         Mi az, hogy majdnem mindennél? – lépkedek utána gyorsan, ugyanis nagy léptekkel elindul a fagylaltárus felé, én meg loholok utána és sebesen jár az agyam, hogy mégis miért így felelt.

-         Mert a csokifagyi Niko, az csokifagyi. Csokifagyi nélkül pedig nem élet az élet. Ezzel még te sem tudsz versenyezni. Sajnálom – von vállat somolyogva, én meg lefagyok hirtelen. Át lettem ejtve. Csúnyán.

-         Gonosz vagy – nézek rá durcásan, mire nevetni kezd.

-         Látnod kéne az arcod – simul hozzám, de tüntetőleg, nem ölelem magamhoz, inkább felhúzom az orrom. Mindketten tudjuk, hogy nem haragszom, de mégis olyan jól esik ez a kis évődés. Csak vele lehet ilyen fesztelenül szórakozni a másik kárára. – Na, most megsértődtél? – csúsztatja a pici kezét a pólóm alá, hogy a csupasz derekam simogathassa, aminek nagyon jól tudja, hogy nem tudok ellenállni. Muszáj az ajkamba harapnom, hogy visszatartsam a feltörni készülő sóhajom. Nem nézek rá, az eget szuggerálom, de amikor a keze a nyakamra siklik, elgyengülök és mégis lepillantok az angyali arcára. Lábujjhegyen pipiskedik, hogy felérjen, de ő is tudja, hogy lapos talpú cipőben esélye sincs elérni az ajkaim, csak akkor ha lehajtom a fejem. – Hagy engeszteljelek ki, te nagyra nőtt óvodás – somolyog, mire kikerekednek a szemeim.

-         Nem csak gonosz, hanem pimasz és szemtelen is – nézek rá ál-rosszallóan, mire egy újabb édes mosoly a válasz.

-         De piszok jól csókolok – suttogja, a nyakamba kapaszkodva, de nem engedek neki, csak állok, mint egy fadarab és hagyom, hogy csimpaszkodjon belém.

-         Több ezer lány van, aki örömmel csókolna. És mást is tennének… Honnan veszed, hogy te olyan piszok jó vagy? – húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn, tovább incselkedve vele.

-         Mert csak az én érintésemtől lúdbőrözik a karod – mutat rá a tényre, ami eddig fel se tűnt. – Valld be, hogy csak az én csókomat akarod – suttogja nagyon közel a bőrömhöz. – Tudom, hogy csak engem akarsz és tudod miért Niko Koskinen? Mert imádsz – néz rám kissé beképzelten. – Nem láttál még nálam elbűvölőbb lányt, értem sóvárog minden porcikád – simít végig a gerincem mentén, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Kívánsz, minden percben engem akarsz, mert belém vagy zúgva – búgja érzéki hangon, amitől már nem csak a karom, hanem az egész testem lúdbőrözik. – Szerelmes vagy belém – suttogja önelégülten a hátamat simogatva, amit nem bírok tovább. Hirtelen magamhoz rántom, amitől halk sikoly hagyja el a torkát és olyan szorosan ölelem át a karcsú derekát, mintha  magamba akarnám olvasztani. Talán így is van…

-         Tudod – hajolok a füléhez, hogy abba suttoghassak. – Az a nagy baj – puszilom meg a fülcimpáját. – Hogy igazad van – csókolom meg végül. Az ajkai édesek, én pedig nem tudok betelni vele. Nem érdekel semmi, csak, hogy a karomban van és szeret és tudja, hogy viszont szeretem.

A tűz árad belőle, szinte felemészt, érzem, hogy éget, hogy nyaldossa a bőröm és ez olyan jó. Veszett vadként csókol, mintha nem lenne holnap, mintha ez lenne az utolsó percünk, én pedig imádom a hevességét.  Nem is tudom, mi lenne, ha ő nem lenne itt. Mintha nélküle nem lennék ember, sőt nem is élnék. De ez baromság. Nem függhetek tőle. Nem szabad ennyire támaszkodnom rá. Ez nem normális. Mert ha még minden a legjobban is alakul, akkor is lesz olyan, hogy hónapokra el kell válnunk egymástól. A munkája turnézással jár, tehát több száz vagy ezer kilométerre lesz tőlem és ó, Istenem… A francba. Mi lesz velünk?

- Mi a baj? – néz zihálva a szemembe. Mintha érezné, hogy rossz irányba kalandozom. De ezzel egy időben ráérez másra is. – Az édességelvonás ugye? – nevet rám, amitől minden kérdés elillan belőlem. Nem értem, hogy csinálja, de tudja, hogy baj van és ösztönösen ráérez, hogy hogyan kergethesse el a rossz gondolataimat.

- Bolond vagy – fogom meg a kezét, hogy végre tényleg hozzájussak az édes gombócokhoz. Kivételesen nem kenjük egymást össze és azután se gonoszkodunk. Elsétálunk a partig és mezítláb rugdossuk a talpunk alatt lévő forró homokot. Idilli az egész, főleg, hogy tudom ő nem az a strandolós, napfénykedvelős fajta. Mégse szól egy szót se, inkább követ míg egy kihalt partszakaszra nem érünk. A sós víz kifut a partig majd vissza. Nem tudok ellenállni, leveszem a cipőm és bokáig belemászok.

- Ez egy csodálatos nap – sóhajtok nagyot, mire Niko mögém lép, árnyékot vetve rám. Mosolyogva figyelem, hogy a homokba hogyan simul össze a két fekete árny, egy új valamit alkotva. De ahogy tovább figyelem, megint félni kezdek. Hisz még az árnyéka is magába kebelez. Mi lesz ennek a vége? Tényleg a fejemre nő ez az egész szerelem dolog? Tényleg nem lesz már olyan, hogy én? Csak olyan, hogy mi? És mégis mit takar a mi? Mik is vagyunk mi? Szeretők? Szerelmesek? Vagyunk-e egyáltalán valakik? Vagy senkivé válunk? Hisz ha mi vagyunk, akkor én és ő már senkik vagyunk. Hová lesz az egyéniség? Az, amik külön voltunk? Akarom, hogy már ne legyen olyan, hogy én? Tényleg össze akarok vele olvadni? Akarom én ezt? Ma már másodszor merül fel a kérdés és a választ, most sem tudom. De vajon megtudom-e valaha? Jézusom. Nem normális ilyeneken agyalni. Ez nem jó. Miért csinálom ezt?

- Kulta – suttogja halkan, a tenyerét az enyémbe csúsztatva, mire felkapom a fejem és egyenesen a szemébe nézek. – Tudom, hogy min gondolkodsz, azt hiszem – mosolyog félénken.

- Nem hiszem – csóválom hitetlenkedve a fejem, mire megszorítja a kezem kicsit.

- Félsz? – kérdezi gyengéden és a szemei is valami olyan dolgot sugároznak felém, amitől elkezdek megnyugodni.

- Rettegek – bököm ki halk bizonytalan hangon, majd nagyot fújtatva, lehuppanok magam mellé rántva őt is. – Rettegek – ismétlem meg keményebben.

- Én is – bólint. – De tudod, azt is tudom, hogy ez jó – kezd el mutogatni a kezével köztünk. Ebből tudom, hogy ideges és nem igazán tudja, hogyan fejezze ki magát. Igen, olyankor mindig hevesen gesztikulál. – Basszus… Dalszövegek százait írtam már meg és most nem tudom, hogy mondjam el, mit akarok – nevet fel kényszeredetten, a fejét ingatva. Olyan mintha a fejembe látna. – Nem akarok nélküled élni – fogja meg ismét a kezem, miközben a szemembe nézve beszél. – Talán túl gyors ilyeneket mondani vagy nem is tudom, de annyi percet elpazaroltunk már. Veled akarok lenni, élni és igen ez ijesztő. Nézd, én tudom, hogy fiatal vagy, és ez a hat év talán most sok köztünk, hisz te még élni akarsz, pasizni, bulizni, fogalmam sincs, de én már nem vágyom erre. Nekem egy társ kell. Faltam eleget az életet, a nőket és mindent, ami az utamba került, nem is evőkanállal, hanem egyenesen merőkanállal, nem is akarok ezen dolgok nagy részéről lemondani. Sokkal inkább osztoznék – mosolyodik el.

- Ki vagy te és mit csináltál magaddal? – nézek rá kérdőn. Mi a fene ez a lelkizés? Ő nem ilyen…

- Nem jól csinálom, igaz? Még inkább megijesztelek? Vagy…- pislog rám rémülten.

- Hallgass – szólok rá. – Nem akarom, hogy ezt csináld, amit csinálsz. A fenébe, zavarban vagy, félsz és ez nem jó. Ez rémiszt meg, amit művelsz. Kifordulsz önmagadból miattam. Én tudom, hogy te nem ez vagy. Nem akarom, hogy szerenádozz, virágot hozz vagy az érzéseidről beszélj, mert ez nem te vagy.  Nem akarom, hogy megváltozz. Nem akarom, hogy mi legyünk. Azt akarom, hogy te meg én legyünk. Nem mi. A mi nem jó – csóválom a fejem kétségbeesetten, mire zavarodottan néz rám. - Azt hiszem kicsit bonyolultan fogalmazok.

- Kapisgálom a lényeget. Félsz, hogy elveszítjük önmagunkat? Vagy, hogy egyikünk felemészti a másikat? Hogy…

- Hogy te, te maradsz, de én te-vé válok vagy én, én maradok, de te hozzám idomulsz. Minden kapcsolat így végződik azt hiszem, de én ezt nem akarom – darálom félbeszakítva.

- Kulta, ez nem lehet így. Oké, én most kicsit elvetettem a sulykot, de csak azért, mert már egyszer elszúrtam egy kapcsolatot azzal, hogy én, én voltam. Téged nem szeretnélek emiatt elveszíteni és kicsit, hogy is mondjam… Szóval furcsa, hogy engem akarsz, úgy ahogy vagyok, mert ismerem magam. Nem vagyok jó ember – néz rám fürkészően.

- Ó anyám. Visítok – nyögök fel. – Komolyan nem érted? – szegezem neki a kérdést, mire lesüti a szemét. Kénytelen vagyok a két tenyerem közé fogni az arcát, hogy ismét rám nézzen. – Tökéletes vagy számomra. Ha kell minden nap elmondom, de ne akarj nem te lenni, mert ettől ijedek meg. Sőt, a szívinfarktus kerülget az ilyen megnyilvánulásaidtól – fogom meg az egyik kezét, hogy a mellkasomra helyezve ő is érezze, hogy milyen veszettül ver a szívem és most nem csak attól, mert itt ül mellettem és érinthetem, hanem a félelemtől, hogy annyira bepánikolok a helyzettől, ami tönkretesz mindent.

- Tehát azt akarod, hogy legyek egy önző, érzéketlen, szeszélyes pöcs? – mosolyodik el.

- Jó volna – bólogatok most már én is mosolyogva.

- Elképesztő egy nőszemély vagy – dönt hanyatt a puha homokba és olyan csókot lehel az ajkaimra, amitől minden porcikám megremeg. Na, igen ez a szenvedélyes férfi már sokkal inkább az a Niko, aki kell nekem.

- Csak nem akarlak kiherélni – nevetek rá, mikor elenged. – Szeretem, hogy férfi vagy még akkor is, ha néha úgy viselkedsz, mint egy öt éves – bújok az ölelésébe és hagyom, hogy a karjai közt átjárjon a nyugalom.

- Nem akarom, hogy beköltözz a tornyomba – suttogja jó pár perc csend után.

- Hála a jó égnek – sóhajtok fel megkönnyebbülten, mire furán néz rám.

- Ezt, hogy érted? Nem szereted a tornyom? – néz rám kérdőn és olyan rondán, mintha minimum az anyukáját szidtam volna.

- A tornyoddal egy bajom van. Hogy a tiéd, a te városodban, a te hazádban – magyarázom. – Amúgy gyönyörű, de jobban szeretném, ha a tiéd maradna. Ki fogsz akadni, de nem akarok Helsinkibe se menni. Egyenlőre nem. Oké, pár nap belefér, de nem rúgok fel mindent. Nem szeretnék veled összeköltözni – nézek rá és várom a reakcióit.

- Szóval adjam vissza a kulcsod? – néz rám kifejezéstelenül, amitől megint ijedezni kezdek.

- Megtarthatod. Ha nem kívánatos személy leszel, legfeljebb lecseréltetem a zárat. Sőt az egész ajtót vagy elköltözöm – vonok vállat, miközben próbálom elviccelni a dolgot.

- Király – csókol meg megint és újra mosolyog a szeme.

- Mi is?- kapkodok levegő után, mikor újból elenged.

- Hogy nem akarsz összecuccolni velem. Egy kis agglegény élet nekem is jár – kuncog. – Ha még egy parfümöt vagy sminkes táskát meglátok sírok – néz rám gonoszul.

- Oké, akkor ma nem alszol nálam – húzom fel az orrom.

- Rendben – bólint mire meglepetten nézek rá. – Amúgy utálom Los Angelest. Napfény, szmog, őrület az egész. Ki nem állhatom ezt a várost. Itt mindenki flúgos – sutyorog a fülembe.

- Az se tetszik, hogy a csajok bikiniben, görkorizva futtatják a kutyáikat? – nézek rá nagyokat pislogva.

- Nem – fúrja a tekintetét az enyémbe, amivel újabb meglepetést okoz.

- Hogy-hogy? – kérdezek rá.

- Ennek több oka is van. Szeretek hódítani, de mi az izgalom abba, ha már a leszólításnál majdnem ugyan annyi ruha van egy csajon, mint amennyit az ágyban viselne? Mindent látsz, mindent kipakolnak, nincs benne kihívás, nem kell vetkőztetni őket és így máris nem érdekesek ezek a lányok.  A második komoly ok pedig az, hogy te itt vagy – nyom egy puszit a homlokomra.

- Szerencséd – kuncogok fel. – De így mi lesz velünk? Te nem jössz Los Angelesbe, én nem megyek Helsinkibe. Telefon szexelünk vagy mi? – ráncolom a homlokom, mire felnevet.

- Nem rossz ötlet, kipróbálhatjuk, olyat még sose csináltam, de maximum csak úgy, hogy három házzal arrébb vagy. Ha egyszer bepörgök, nem elégszem meg azzal, hogy a kezembe vehetem a sorsom – rángatja meg a szemöldökét mókásan. – Két hétre kell visszamennem Helsinkibe, addig jöhetsz velem, aztán megyünk tovább turnézni. Találunk neked valami feladatot a brigádban, szóval nem kell majd úgy érezned, hogy élősködsz rajtam, kapsz fizut és a repülőjegyeid meg a hotelszobaszámlád se én állom majd így, hanem az apád – kacsint rám. – Bár a szobával nem lesz baj. Azt hiszem osztozunk – kuncog.

- És mi lesz Yvonnal? A lakásommal? A bárral? Al… - kezdenék bele, de a zöld szemek egy pillanat műve alatt elsötétülnek.

- Alexel? Érte aggódsz a legjobban igaz? – akad ki, mire finoman a nyakára csúsztatom a kezem és a tarkóját kezdem simogatni nyugtatóan.

- Nem. Yvonne az első. Alex csak a második a listán, de már megbeszéltük, hogy ő fontos része az életemnek és szeretném, ha az is maradna.

- Oké, oké. Alexet meglátogatod majd, amikor akarod, Yvonne meg jön velünk. Szerintem Mad is örülne neki – fújtat, mint valami dühös bika. Tudom, hogy nem örül annak, hogy Alexel különleges a viszonyom, de nem tehetek mást. Tényleg szükségem van rá. – A bárból ki kell lépned, viszont a lakásod megtarthatod, ha akarod. Majd megoldjuk - vágja rá határozottan, mintha már kész tervek lennének a fejében. Mintha nem állíthatná meg senki. És azt hiszem így is van. A kétségeim pedig apránként szertefoszlanak azzal, hogy ennyire határozottnak és erősnek látom. 

A naplementét együtt nézzük meg, majd kézen fogva visszasétálunk a lakásába. Nem tudnék külön tölteni egyetlen éjszakát se tőle. Már nem. Muszáj, hogy mellettem legyen a  forró pici test, hogy aludni tudjak.

Hajnalban kopogásra riadunk fel mindketten. Azt se tudjuk hirtelen, hogy mi van, meztelenül fekszünk a párnák közt összegabalyodva és még csak hajnali fél hat van.

-         Maradj itt – szólok rá aggódva. A környéket elnézve, azt is megkockáztatom, hogy rablók kopognak illedelmesen, ezért jobb biztosra menni. Egy szál boxerben indulok el ajtót nyitni.

-         Ó, ez nem Cornelia Anders lakása? – néz rajtam végig egy Liára megszólalásig hasonlító fekete hajú lány, olyan undorral a képén, mintha minimum leprás lennék. 

-         De az – bólintok, de nem állok el az ajtóból. – Te ki vagy? – szegezem a kérdést neki. Ismerős valahonnan, de nem tudnám megmondani, hogy honnan, akkor se ha az életem múlna rajta.

-         A nővérem – lép mellém Lia és ugyan olyan undorodó fejjel néz végig a testvérén, mint ő rajtam az előbb. – Mi a fenét keresel itt Jen? Főleg fél hatkor?

-         Öt óra harmincöt van – javítja ki, miután a méregdrágának tűnő karórájára pillantott. – Mi lenne, ha elállna az útból a szeretőd? Azt már nem is várom, hogy úriemberként viselkedjen, tudom milyen az ízlésed, de azért igazán rászólhatnál, hogy nem illik egy hölgy útjába állni. És talán fel is öltözhetnétek… Gondolom egész éjjel hemperegtél vele és azért vagy egy lepedőbe csavarva, de akkor is – néz rá célzatosan, majd engem kezd vizslatni. – Távozásnál pénzt is adsz neki? Azért fontos az idő, mert a húgom minden megkezdett óráért újabb összeget számláz ki? – fröcsögi felénk a szavakat, akár egy mérges kígyó. Ha az öcsém csak egyszer is így beszélt volna velem, már tuti nem lenne foga.

-         Tessék? - kerekednek ki a szemeim.

-         Állj már arrébb – ripakodik rám, majd mikor nem mozdulok áttipeg a karom alatt és újabb fintor jelenik meg az arcán. – Ez egy patkányfészek. Undorító. Bár Lia… Ide való vagy – grimaszol finnyásan.

-         Fogd be és takarodj – szól rá Lia kissé erélyesebben. Látom, hogy ideges és nagyon is megértem, miért szorítja a melleinél úgy a lepedő sarkait, hogy az ujjai elfehérednek.

-         Szerinted azért jöttem mert érdekel, hogy-hogy vagy aranyom? Hát nem – szegi fel az állát a testvére.

-         Nem érdekel, mért jöttél Jen. Húzz el innen a francba – feszíti le a kezem az ajtófélfáról, amibe azóta is kapaszkodom, hogy arrébb rángatva helyet engedjen a nővérének a távozáshoz.

-         Apáról van szó. Tudod… - kezd bele, de Lia nevetése félbeszakítja.

-         Megint lövi magát? Hát pont nem izgat! Aggódtam érte eleget mikor kicsi voltam. Mikor semmi vágyam nem volt csak az, hogy velem legyen és este mesét olvasson és ne egy kórházi ágy mellett kelljen ülnünk, miközben a szétcsapott apánk kezét fogjuk. Tehát Jen bármi is van vele, nem érdekel, mert őt se érdekeltük soha! Tűnj el, nem akarom hallani. Az se érdekelne, ha meghalna – csattan fel hidegen. Még csak bele se merek gondolni, min mehetett át gyerekként. Mi késztethet valakit arra, hogy azt mondja, az se érdekelné, hogy ha meghalt volna az apukája? Ha az én apámmal történne valami, attól kiborulnék, ő meg tudni se akar róla semmit.

-         Nem érdekel, hogy mit akarsz – nyúl könyékig a táskájába, majd egy vastag mappát dob az asztalra. – Segítened kell – szól rá keményen.

-         Jen, menj el, nem vagyok kíváncsi se apára, se rád. Tűnj el, hagyj békén és soha többé ne gyere vissza. Vedd úgy, hogy nincs testvéred – sóhajt fel.

-         Hát pont ez az! – csattan fel Jen. - Ha te meg is szűnnél létezni akkor is maradna egy húgom – csapja fel a mappát. A benne lévő papírhalom első oldalán lévő fényképre bök, mire Lia elfelejt levegőt venni, de nem csak ő, hanem én is. Két hatalmas kék szempár néz vissza a képről, angyali arc, vaskos ajkak, pont olyanok, mint amivel Lia és Jen is rendelkeznek. Mindketten Matt-től örökölték ezt.  Én vagyok az, aki becsukja a bejárati ajtót, majd Liát az egyik fotelhez terelgetem. Úgy néz ki, mintha sokkot kapott volna. Nem lát mást csak a képet, amin minden valószínűség szerint a testvére van.

-         Hozok egy teát Kulta – simogatom meg az arcát, mire zavartan pislog rám.

-         Tea? – ismétli mintha nem értené a szó jelentését, aztán kettőt pislog és kitisztul a tekintete. – Lehet kávé? – kérdez rá halkan.

-         Persze – bólintok és egy gyengéd puszit nyomok az ajkaira. – Te kérsz valamit? – nézek Jenre, ellenszenvesen. Jobb ha tudja, hogy nem örülök a képének, annak, hogy belerondított az idillbe, hogy csúnyán beszélt a lánnyal, akit szeretek és ráadásul még rossz hírt is hozott.

-         Nem – csóválja a fejét miközben olyan képet vág mintha mindentől undorodna, de nem foglalkozok tovább vele. Lehet, hogy külsőleg hasonlítanak Liával, de belsőleg közük nincs egymáshoz. Jen egy elkényeztetett, nyávogós picsa, akinek csak az a fontos, hogy a legmárkásabb ruhái pompásan álljanak, a konditeremben tökéletesre formált testén.

-         Honnan tudsz te róla? Biztos vagy benne? És ha ő tényleg a tesónk, eddig miért nem szólt senki, hogy létezik? Egyáltalán apa tud róla? És anya? Úr Isten, ha anya megtudja… Hány éves ez a lány és… - Liából csak úgy dőlnek a kérdések.

-         A DNS vizsgálat szerint a testvérünk. Apa is tudja, de nem túl régóta. Egy egy éjszakás kalandból lett, de akkor már anyáék válófélben voltak. Az anyja valami modell, aki amint teherbe esett eltűnt a süllyesztőbe és soha többé nem került elő. A lányt Daisynek hívják és egy igazi kis bajkeverő. Ő kereste meg apát. Anya nem tud róla, de nem is kell megtudnia. Eltüntetjük ezt a kis csitrit – néz rá Jen elszántan, mire Lia szemei kikerekednek.

-         Mi az, hogy eltüntetjük? Ezt, hogy érted? –kérdezi halkan, de mégis gyanakvóan.

-         Elvesszük a kedvét attól, hogy a családunk tagja akarjon lenni. El kell tűnnie örökre – néz rá Jen keményen és ridegen.

-         Ő a húgom, a húgunk – bök a képre, mire Jen bólint. – És te ahelyett, hogy megismernéd, el akarod üldözni? – kérdezi rekedten.

-         Pontosan. Így is elég, hogy apa elveszi Simonat. Majd tőle lesz gyereke ha akar még, de egy ilyen kis fattyú – fintorog a képre - nem méltó az Anders névre. – Csak gondolj anyára. Ha megtudja, ki fog borulni – veszi elő az ütőkártyáját, de ekkor úgy érzem., hogy közbe kell szólnom,

-         Azt mondtad már nem voltak együtt, mikor megfogant – nézek rá.

-         Nem is, de az nem számít. Ismerem az anyám. Te meg ne szólj bele. Nem vagy senki csak Liát farkalod – néz rám szigorúan.

-         Karót nyelt hülye picsa – morgom a bajszom alatt, mire Lia megereszt egy mosolyt.

-         Tessék? – néz rám Jen.

-         Karót nyelt hülye picsa vagy – ismétlem meg hangosabban.

-         Mégis mit képzelsz ki vagy te? – háborodik fel. Ó, a vérmérsékletben azért egyeznek…

-         Elég! Jen neked kuss, Niko te meg ideadnád a cigim? – néz rám nagyokat pislogva.

-         Hát persze – bólintok és a kezébe adok egy szálat, amit azonnal meggyújt miközben mered maga elé. Tudom, hogy ez nem jó, hogy szüksége van rám, így gyorsan felemelem a karomba, majd leülök a helyére, így ő az ölembe kerül. Hálásan pislog rám, de aztán megint a képet kezdi figyelni.

-         Mi van még a mappában? – kérdezi halkan a nővérére nézve.

-         Minden amit a kis átokfajzatról tudni kell. Iskolai bizonyítványok, születési anyakönyvi kivonat, orvosi papírok másolatai. Minden, amit csak tudni lehet róla. Még az is, hogy mit szeret enni vagy mit nem. Hova járt oviba, bölcsibe, miből éltek, az anyjáról is kiderítettem ezt azt. Nem egy főnyeremény a kis csaj. Nem kell több zűrös testvér. Elég vagy te is Lia – néz rá gúnyosan, amitől nekem viszketni kezd a tenyerem, de az ölemben ülő lánynak a szeme sem rebben. Mintha leperegne róla, hogy mit mondd a nővére róla.

-         Menj el Jen. Majd holnap megkereslek. Most fáradt vagyok és nem tudok gondolkodni – szól rá, mire Jen bólint egyet és köszönés nélkül távozik a lakásból.

-         Jól vagy? – nézek rá aggódva, mire elmosolyodik.

-         Igen. Valahogy nem lep meg, hogy Matt máshol is potyogtatta a magvait – fintorodik el.

-         A nővéred egy idióta – simogatom meg az arcát, mire kuncogni kezd.

-         Nem kell bemutatni. Tudom – bólogat egyetértve.

-         Mit akarsz tenni? – kérdezem halkan.

-         Menjünk aludni – áll fel az ölemből, de visszarántom. Szorosan ölelem magamhoz, úgy állok fel vele, majd az ágyig meg se állok. Nem engedem ki a karjaimból. Tudom, hogy kemény, de attól még van egy gyenge énje is, amit óvni és védeni akarok mindentől. Ha kell a sznob pökhendi nővérétől is vagy az eszement apjától is. Teljesen mindegy.

-         Menj el – szól rám halkan.

-         Nem megyek sehova – csóválom meg a fejem.

-         Nem akarlak ebbe belevonni – néz rám fáradtan.

-         Már benne vagyok. Összetartozunk és vigyázok rád. Ha akarsz sírj vagy kiabálj, amiért van egy testvéred, akiről eddig nem is tudtál. Vagy ha dühös vagy a családodra, az is rendben. De engem nem küldhetsz el – simogatom gyengéden a haját.

-         Niko, nem erre vállalkoztál. Nem a te dolgod, hogy a bajaimmal foglalkozz. Nem kell neked ez a macera – fűzi az ujjait az enyémek közé.

-         De Kulta, ezért vagyok. Ha akarsz beszélni róla, akkor zúdítsd rám. Ha pedig nem, akkor csak hagyd, hogy átöleljelek és vigyázzak rád jó? – puszilom meg az arcát, mire elmosolyodik.

-         Mindennél jobban Niko. Még a csokifagyinál is jobban – bújik hozzám szorosan,mire elmosolyodom.

-         Komolyan? – Kérdezem halkan, gyengéden simogatva.

-         Igen, teljesen komolyan – bólint, mire eszembe jut valami.

-         Akkor – húzom le a gyűrűt az ujjamról, amit az esküvőm napján adott vissza és mióta visszavettem nem is húztam le. – Ez téged illet Kulta – csúsztatom a kezébe a langyos fémet. – Szeretném, ha hordanád – nézek mélyen a szemébe.

-         Biztos? – kérdezi halkan, mire ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam.

-         Biztos – fogom meg a kezét és az ujjára húzom a kis ezüstkarikát. – Mert én is mindennél jobban téged kicsim. Az életemnél is jobban – csókolom meg újra.

Csak figyelem a makulátlan arcát, a csillogó zöld szemeit és úgy érzem nem is kívánhatnék tőle többet. Bőven elég az, hogy itt fekhetek a karjai közt, amik védelmezően fonódnak körém. Mintha minden bajtól és bánattól meg tudna óvni. Most úgy is érzem, hogy képes rá. Ha valaki, hát ő igen! Otthon vagyok, biztonságban és melegben. Mi kell még? Csak ő.

Mégsem tudok sokáig rá és megnyugtató illatára koncentrálni. Hiába simogat, nem használ. Csak arra a lányra tudok gondolni, aki a képen volt. Daisy. A húgom. Nem bírom legyűrni a kíváncsiságom. Valami furcsa kényszert érzek arra, hogy lássam. Talán dühöt kéne éreznem, de nincs semmi más bennem csak puszta kíváncsiság. Érdekel, hogy milyen, hogy milyen zenét szeret, mi érdekli és amúgy is… Minden érdekel, ami vele kapcsolatos. Azt se tudom, hány éves, vagy mikor van a születésnapja. És Matt vajon miért nem mondta el, amint megtudta? És Jen? Ő miért akarja eltávolítani az útból? Nem értek semmit. Zsong a fejem és megint csak úgy tódulnak a kérdések megállíthatatlanul a fejemben. Utálom ezt az egészet, egyszer tuti meg fogok őrülni.

-         Aludj Kulta – suttogja a fülembe halkan, de képtelen vagyok rá.

-         Nem megy – nyöszörgök. Én is érzem, hogy pihennem kéne, de olyan nehéz.

-         Dehogynem – mosolyodik el majd egy újabb lágy csók után énekelni kezd. Halkan, szinte csak suttogva, valami vontatott dalt és természetesen megint finnül, hogy egy mukkot se értsek az egészből. De mégis, mintha varázslat történne. Mély, karcos, rekedt hang a fülemben elálmosít. A szöveg egyre halkabb lesz, a pilláim ólomnehézségűvé válnak, az idegesítően gyorsan cikázó gondolatok lelassulnak, aztán le is állnak. A kérdések ott maradnak persze, de most van, ami elnyomja a villódzó kérdőjeleket. A hangja és az illata, a lélegzetvételei és a szívdobbanásai feloldják a görcsöket.

-         Szeretlek –suttogom egy ásítással megtoldva, aztán végképp ledönt a fáradtság. Talán még tompán hallom, ahogy ő is azt suttogja, hogy szeret, de ebbe már nem vagyok biztos. A lényeg mégis az, hogy Jen megjelenése ellenére is mosolyogva alszom el. Niko karjai közt.