73. Kulcsok

„Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.”

Az éjszaka közepén valamiért felriadok, de amint észreveszem, hogy Niko mögöttem szuszog, a karja pedig lazán át van vetve a derekamon, azonnal meg is nyugszom. Szembe fordulok vele és figyelem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Békés és nyugodt, egyszerűen gyönyörű. A hasán fekszik, a gerince vonala teljesen kirajzolódik, a lapockái kiemelkednek, a karján megfeszül egy izom. Vajon sejti, hogy mennyire csodálatos, mikor alszik? Csak a Hold világít be az ablakon, a sápadt bőrét még pompásabbá téve, a halvány fényével. Annyira illik hozzá a sötétség. Elgondolkodom, hogy milyen lehetett gyerekként, de aztán tova is száll az egész, mert grimaszolni kezd, aztán közelebb bújik hozzám. Elégedett, kisfiús mosoly jelenik meg az arcán, ami engem is mosolygásra késztet, hisz még ennek ellenére is annyira férfi, mint senki más. A tenyerem a meztelen hátára simítom, mélyet szippantok az illatából, majd addig nézem, míg az álmok újra magukkal nem sodornak.

Arra persze nem számítok, hogy reggel arra ébredek, hogy ő bámul engem. Érzem, hogy mindkét karja körém van tekeredve, a nyakam alatt van a válla, ő meg csak bámul. Fogalmam sincs miért vagyok annyira biztos abban, hogy fent van és engem néz, ez inkább csak egy érzés, amitől mosolyogva ébredezem. A hajába túrva húzom közel magamhoz és mivel azonnal engedelmeskedik kétségem sincs, hogy éber. Amint a nyelve a számba siklik azonnal végigfut rajtam egy furcsa bizsergés. Ó igen, így akarok minden reggel ébredni. A karjai közt, a nyelvével a számban, az illatával az orromban, a forró, selymesen puha bőrével körbevéve. A melegség minden porcikám átjárja, a szerelem mellett egy újabb, eddig ismeretlen érzés kerít a hatalmába. Azt hiszem azok éreznek így akik hazataláltak. Az ő karjai közt lennék otthon? Minden bizonnyal így van, hiszen mellette biztonságban érzem magam, mintha egy hülye burok venne körül.

-         Minden reggel így akarok kelni – dünnyögi a számba, mire kinyitom a szemeim. A mosolygós arcával találom szembe magam és a vidáman csillogó szemeivel, több pedig nem is kell. Főleg, hogy egy dologra gondoltunk.

-         Rendben, én benne vagyok – bújok hozzá szorosan. Érezni akarom, hogy itt van velem.

-         Ez könnyen ment – nevet fel, de azért ő is jobban szorít magához.

Azt hiszem mindketten félünk valahol, hogy ez mégse lesz ilyen egyszerű. De nem foglalkozunk vele. Miért is tennénk? Sokkal jobb elmerülni a másik tekintetében. Imádom nézni az arcát és a szemeit, amik valahogy mindig annyira elbűvölnek, hogy olyat mondok, amit máskülönben nem tennék. Most is ez történik, csak kicsúszik a számon, amit gondolok és mire észbe kapnék már késő, de cseppet sem bánom, hogy megosztottam vele mi jár a fejemben.

-         Tökéletes vagy – nézek mélyen a szemébe, mire lesüti a szemeit és megcsóválja a fejét.

-         Dehogy vagyok tökéletes – susogja, de mégis kíváncsian néz a szemembe. Tudom, hogy érdekli, miért mondom ezt neki.

-         Tökéletes vagy számomra – egészítem ki a mondatot, mire a zöld szemek elkerekednek.

-         Kulta – tiltakozik, de a mutatóujjam a csókolni való ajkaira teszem, ezzel elhallgattatva.

-         Niko, tökéletes vagy nekem. Tudom, hogy nagyjából milyen vagy, de semmi sem tántorít el ettől az állításomtól. Viselkedhetsz úgy is, mint egy segg, de nem érdekel, mert tökéletes vagy – simogatom meg az arcát finoman.

-         Tehát egymásnak teremtettek minket? – húzza huncut mosolyra az ajkait.

-         Nem tudom – somolygok.

-         De én igen – csókol meg. Ez a csók is kifulladásig tart, nem bírjuk egymást elengedni önszántunkból. Életemben nem szerettem még így senkit és nem is vágytam másra soha.

-         Mit csinálunk ma? – kérdezem, mikor nagy nehezen eltávolodik tőlem. Az arcán egy édes vigyor jelenik meg.

-         Itt maradunk az ágyban és szeretkezünk – rángatja meg viccesen a szemöldökét.

-         Dolgoznom kell – húzom el a számat.

-         Francba – kedvtelenedik el, miközben hanyatt dől az ágyon, nekem meg eszembe jut még valami.

-         Mikor kell hazamenned? – kérdezem halkan.

-         Úgy érted hazamennünk? Másfél hét, de lehet, hogy ki tudom bővíteni kettőre. Össze kell cuccolnod, meg kell oldani, hogy átvigyék a holmijaid Helsinkibe, ki kell lépned a melóból, felmondani a bérleti szerződést, gondolom Jade csinál majd neked valami búcsúbulit, mi van még? – néz rám kérdőn, de én szóhoz se jutok csak sokkosan meredek rá. – Kulta jól vagy? – néz rám aggódva, de többre nem futja mint, hogy tagadólag megcsóváljam a fejem, aztán a lepedőt magam köré takarva kimászok az ágyból, ki egészen a konyháig, ahol gyorsan odateszek egy kávét főni és rágyújtok egy cigire.

-         Mi a baj? – simít végig a karomon. – Rosszat mondtam? – néz rám gondterhelten és azt hiszem, hogy leesik neki mi is a baj. – Nem akarsz Helsinkibe költözni – olvassa ki a szememből tévesen az információt, majd elkapja rólam a kezét és úgy néz rám, mintha eddig tüzes vasat szorongatott volna.

-         Niko nem – kezdenék bele, de nem hagyja.

-         Ne mondj semmit – int le, majd a hálóba viharzik, én meg csak állok leforrázva, össze-vissza cikázó gondolatokkal a fejemben. Nem tudom hány perc telik el, csak annyi biztos, hogy mire lefő a kávé, ő már nincs sehol. Csak a bevágódott ajtó hangja visszhangzik a lakásban. Az illata is még itt kering a levegőben, és egy kis dühös rezgés is itt maradt belőle. Sírnom kéne talán, de nem megy. A bögrémmel kiülök az ablakba és nézem a várost miközben gondolkodom. Szeretem és akarom őt, ehhez nem fér kétség. Ő is szeret, de az otthonát is szereti. Hozzá amúgy sem illik Los Angeles, szóval esélytelen, hogy ő jöjjön ide. Főleg, hogy ott élnek a barátai, a családja, minden Helsinkihez köti. De engem meg ide köt minden… Újabb bukkanó.

-         Hé nagyfiú, hova rohansz? – áll elém Jade, mikor kivágom a kaput.

-         El, haza, faszom se tudja – sziszegem, cigivel a számba.

-         Állj, mi történt? – szegődik mellém.

-         Hagyjál már békén – üvöltök rá, de ő rendíthetetlenül mosolyog.

-         Gyere, meghívlak egy kávéra és elmeséled – karol belém és olyan finoman navigál végig az utcákon, hogy észre se veszem. Mondjuk nem is érdekel. Most nem. Mi a fenéért kell mindig valami akadályba ütköznie a kapcsolatunknak? Pedig mindent olyan jól elterveztem. Beköltöztettem volna a toronyba, aztán jött volna velem turnézni és minden olyan simán mehetett volna, mint a mesében. De persze ő nem hajlandó összeköltözni velem. Akkor mégis mi lesz? Hogy gondolta? Évente egyszer vagy kétszer összefutunk egy hétre, kefélünk egyet aztán mindenki megy tovább a maga útján? Kurva életbe, én komolyan gondoltam, hogy minden reggel úgy akarok ébredni, ahogy ma. Bár a folytatást kissé másképp képzeltem el, de úgy tűnik baszhatom. Ő nem is akar engem. Megint itt tartunk.

-         Leül – nyom le az egyik kávézó teraszán álló székbe, majd magához inti a pincért, aki két hatalmas bögre feketével tér vissza. – Tehát? – néz rám érdeklődve.

-         Tehát, nem akar velem élni – morgom az asztalra könyökölve, a fejemet a tenyerembe hajtva, továbbra is puffogva, mint valami nyikhaj kis bakfis.

-         Mi lenne ha elmesélnéd az egészet? Talán úgy tudok is segíteni. Biztos vagyok benne, hogy nem ez a baj – somolyog. Megint elképeszt a rendíthetetlensége. Komolyan ha tornádó tombolna és világvége fenyegetne, Jade akkor is vigyorogna. Lenyűgöző és bosszantó… Mégis elmesélem mi a helyzet.

-         Önző vagy – ránt vállat, mire kikerekednek a szemeim és feljebb megy bennem a pumpa.

-         Hogy én? – csattanok fel.

-         Nem is én – kortyol bele a kávéjába.

-         Miért is lennék önző? Mert meg akarom osztani vele az életem? A házam? A szívem? Mindenem amim van? Ezért lennék én önző? – emelem fel a hangom. Kezdem úgy érezni szétfeszít az ideg. Jade meg csak rak az egész szarrakásra még egy lapáttal. Mégis mit képzel ki ő? Hogy mondhat rólam ilyet? Nem is ismer! Csak Alex egyik ribanca, aki mindenbe beleüti az orrát és azt hiszi, hogy okosabb bárkinél.

-         Nem, ez mind kedves tőled. De belegondoltál már, hogy igazából nem is vagytok egy pár? Hogy neki itt van mindene? Hogy mennyi mindent kéne feladnia valami olyanért, ami valljuk be nem is biztos, hogy működni fog? Végül is majdnem egy éve ismeritek egymást és ezalatt az egy év alatt kapott tőled ugyan hideget meleget, de ez egy együttéléshez édes kevés tündérem – mosolyog. Elgondolkodtató amit mond, de a méregtől nem vagyok képes ennyire tisztán látni.

-         Akkor mégis mit kéne tennem? Hagyjam itt és várjam a csodát? Vagy éljünk nyitott kapcsolatban? Ő itt én meg valahol a világban? Hát, azt már nem! Ha az enyém akar lenni, ha velem szeretne élni, akkor el kell fogadnia, hogy nem osztozkodom. Eszem ágában sincs hagyni, hogy mással is… - darálom, de leint.

-         Hogy mással is boldog legyen és jól érezze magát? – húzza fel az egyik szemöldökét somolyogva. – Nem Niko, igazán nem vagy önző egy kicsit sem – ironizál a káromra.

-         Oké nagyokos, akkor mégis mit javasolsz? – támadok rá, de nem tudom kihozni a sodrából.

-         Mondjuk húzd vissza a beled hozzá és beszéljétek meg. Ha jól értettem szóhoz se hagytad jutni. És amúgy is, ez nem az én dolgom. A ti kapcsolatotok, nektek kell kihozni belőle a legjobbat. Nem vagyok én tündér keresztanya, hogy állandóan elsimítsam a dolgokat. Csak egy tanácsot adhatok. Gondolj bele az ő helyzetébe is, ne csak a saját érdekedet nézd – von vállat, aztán egy köteg pénzt tesz az üres bögréje alá, majd nyom egy puszit az arcomra és távozik az asztaltól. Én meg ott maradok egyedül, a kérdéseimmel, a gondolataimmal, a dühömmel és a belátásommal.

-         Elrohant és meg se hallgatott – hajtom a fejem szomorúan Yv ölébe. Muszáj volt valakivel beszélnem és tanácsot kérnem, és ki adhatna jobbat, mint a legjobb barátnőm?

-         Mert egy pöcs – nevet fel Yvonne, mire elhúzom a szám, de magamban igazat kell adnom neki. Az. De szeretem, nincs mit tenni.

-         Hirtelen haragú, de majd visszajön és belátja, hogy idióta volt – néz ránk Mad nagy szemekkel, miközben rágyújt egy cigire. Valahogy nem lepődtem meg azon, hogy a barátnőmnél találtam, bár azon már igen, hogy Alex nem hőbörgött, mert itt töltötte az éjszakát. Talán a kisördögnél kéne menedéket keresni, és nem náluk, de ő most el van foglalva a stúdióban. Nem akarom zavarni.

-         Ezzel nem vagyok kisegítve, tekintve, hogy fogalmam sincs mit csináljak – bújok Yvhez, aki a hajam simogatja és nagyon gondolkodik valamin.

-         Nézd kicsim, ha úgy gondolod működhet és boldog lehetsz vele, ne habozz. Maximum visszajössz ha nem megy. Alex szerintem mindig tárt karokkal fog várni, melót meg szerzünk másikat. Maximum besegítesz nekem a jelmezeknél – suttogja a szőkeség, mire kikerekednek a szemeim.

-         De te utálod Nikot – nézek rá kétkedve.

-         És? Nem nekem kell szeretnem, hanem neked – von vállat nevetve. Talán vele nevetnék ha nem szólalna meg a telefonom.

-         Igen, tessék? Cornelia Anders – veszem fel, hisz rejtett számot jelez a készülék.

-         Szia esőlány – hallok meg egy nagyon ismerős, búgó férfihangot a vonal túloldalán, mire a mobilom majdnem kiesik a kezemből.

-         Te? – suttogom elhaló hangon. A gyomrom furcsa görcsbe rándul, a hangját hallva.

-         Nem is örülsz nekem tündérke? – kérdezi mosolygós hangon, én meg magam elé képzelem a borostás arcát és a széles, szívritmuszavart okozó, kissé beképzelt vigyorát.

-         Nem tudom. Kéne? – kérdezem bizonytalanul, miközben azon filózom mégis miért hívott fel Sean.

-         Hát végül is nem. De örülnék neki – nevet rekedten. Hallom, ahogy kattan az öngyújtó a túlvégen, ettől a hangtól pedig nem tudom visszafogni a mosolyom.

-         Mibe, hogy most nyomtad el az előzőt? – kérdezem halkan.

-         Figyeltetsz tündérke? Kezdhetek félni? – poénkodik, mire nevetni kezdek.

-         Mit akarsz Sean? – térek a lényegre.

-         Csak esik az eső és eszembe jutottál. Most sétáltam át azon a londoni utcán, ahol először megláttalak és ahol az első csókot loptam. Emlékszel? – kérdezi halkan. Hát ez elég hülye kérdés. Nehéz lenne elfelejteni azt az estét és azt a csókot.

-         Emlékszem – suttogom. Nem tudom miért, de valamiért remeg a kezem és a lábam is, pedig nincs is a közelben. Egy óceán választ el tőle.

-         Hiányzik a csókod tündérke – suttog tovább, mire kikerekednek a szemeim.

-         Tessék? – köszörülöm meg a torkom, mintha nem értettem volna mit mondott az előbb.

-         Meg akarlak csókolni megint – jelenti ki határozottan, vággyal teli hangon.

-         Elment az eszed? – kérdezem két oktávval magasabb hangon. Mégis, hogy képzeli? De ő persze nem zavartatja magát, inkább kinevet. 

-         Ó, dehogy. Sose volt, tehát nem is mehetett el világot látni – nevet.

-         Sean – szólok rá.

-         Most mi van? Szexi vagy és kibaszott jól csókolsz. Én meg kanos vagyok és akarlak – kacag, de tudom, hogy nem viccel.

-         Akkor keress egy újabb tündérkét, aki kielégít – vágom rá komolyan.

-         Szívás, mert te kellesz. Nem kell másik esőcsináló tündérke – vágja rá azonnal.

-         Hagyd abba – szólok rá.

-         Az enyém leszel esőlány, ne feledd. Vigyázz magadra és arra a gyönyörű szádra. Csók – suttogja, majd kinyomja mielőtt válaszolhatnék bármit is.

Látom, amint fáradtan és kissé csapzottan kilép a bárból. Fel se néz, a járdát bámulva indul el hazafelé. Talán el is menne mellettem ha nem köszörülném meg a torkom, ezzel felhívva magamra a figyelmet. Ijedten néz rám, de amint realizálódik benne, hogy csak én vagyok, kisimulnak a vonásai és kedves mosoly jelenik meg a bűbájos arcán.

-         Gyere ide Kulta – tárom ki a karjaim, amik közé kérdés nélkül csapódik be. Erre vártam egész nap. Megkönnyebbülök, mikor a karcsú meleg test hozzám simul. Csak szorítom magamhoz és mélyeket lélegzek az illatából. Teljesen megnyugszom.

-         Hiányoztál – suttogja a mellkasomba, olyan halkan, hogy alig hallom meg.

-         Te is nekem – puszilom homlokon. – Sajnálom, hogy elrohantam – suttogom.

-         Sajnálom, hogy nem magyaráztam meg – néz fel rám.

-         Olyan pici vagy – kuncogok fel, hogy oldjam a feszültséget, mire fintorogni kezd.

-         Te vagy túl magas – áll lábujjhegyre, de így is csak az államig tudja felküzdeni magát.

-         Lehet – vonok vállat, aztán végre bezsebelem a csókot, amit egész nap hiányoltam. – Menjünk haza – intek le egy taxit. Látom rajta, hogy ki van merülve és most valahogy nekem sincs kedvem sétálni, hiába lakik közel.

A lakásába érve nem szólalunk meg. Csak elmerülünk egy kád vízbe együtt, majd a meleg ágyban összebújunk, mondván, holnap is van nap.

Az ébredés viszont nem olyan édes, mint az elalvás. Pánikolni kezdek, mikor nem érzem, hogy a puha teste hozzám simul, majd tapogatózni kezdek, de akkor se találok magam mellett senkit, az ujjaim csak a jéghideg lepedőt markolják. Aztán mikor már tényleg rám törne a mennyi frász, egy pici kéz csúszik a kezemre.

-         Itt vagyok, jó reggelt – suttogja, mire megnyugodva fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt és elmosolyodom. Az ujjaink egymásba fonódnak és máris kerek a világ.

-         Miért nem bújsz ide? – kérdezem csukott szemmel.

-         Mert kávézom – suttogja, miközben érzem, hogy mozog alattam a matrac, aztán egyre intenzívebb lesz az illata és egy gyengéd puszit nyom az arcomra. – Neked is főztem, feltéve ha még ma kinyitod a szemed – susogja a fülembe, amitől feláll a szőr a karomon és a tarkómon is.

-         A kávéért bármit – nevetek fel, miközben a szemhéjaim felnyitom és a tekintetét kezdem keresni. – Mióta vagy fent? – nézek rá, hisz felöltözve ücsörög mellettem, lófarokba kötött hajjal, smink nélkül, frissen és gyönyörűen.

-         Pár órája, te kis álomszuszék. Elmentem futni, hazafelé meg bevásároltam – ránt vállat mosolyogva.

-         Mégis mennyi az idő? – tápászkodok fel és a kávém kezdem keresni, ami az éjjeliszekrényen pihen a cigimmel együtt.

-         Egy óra múlt – ad választ. – Kicsit fordított életet élünk – somolyog a bögréje felett, törökülésben ülve.

-         Nem is tudtam, hogy szoktál futni – kortyolok bele a kávéba, miközben rádöbbenek, hogy mennyi mindent nem tudok róla.

-         Mert nem szoktam. Csak most úgy éreztem ki kell szellőztetnem a fejem és a futás ilyenkor jót tesz – néz mélyen a szemembe.

-         Miért van olyan érzésem, hogy most az a rész jön, hogy beszélnünk kell? – húzom el a szám, mire elmosolyodik megint.

-         Mert az a rész jön. Muszáj Niko. Tudom, hogy nehezen megy és hidd el nekem se könnyű kipakolni eléd, hogy mit érzek, mitől félek és stb. Én is rettegek, attól, hogy megnyíljak, de most azt hiszem ezt kell tennünk – néz rám nagyon komolyan. – De ha te nem így gondolod, akkor hagyjuk – hajtja le a fejét.

-         Nem hagyjuk – suttogom. – De jó lenne ha a szemembe néznél – nyúlok az álla alá, hogy ismét rám emelje azt a gyönyörű zöldeskék szempárt, amiből néha olyan könnyű, máskor pedig olyan nehéz olvasni. Most nem tudok többet kiolvasni belőlük, mint, hogy tele van kérdésekkel. – Mire vagy kíváncsi? – nézek rá komolyan.

-         Leena és te… Végleg vége? Vagy… - kezdi bizonytalanul, de a szemei elárulják mennyire kíváncsi. Na igen, ha már beszélgetünk akkor az elején kell kezdenünk és tény és való, hogy Leena az első pont.

-         Vége. Nem fogok hazudni, még mindig kötődöm hozzá és örökre az életem része marad, de nem fogom elvenni és soha többé nem fogunk úgy együtt lenni, mint egy pár. Amit iránta érzek, annak már rég semmi köze nincs a szerelemhez. Amint hazamentem összeszedem a cuccaim a közös lakásunkból és annyi – magyarázom.

-         Komolyan ilyen könnyen ment? – néz rám kétkedve, mire elmosolyodom.

-         Engem is meglepett. Tudod, azt hittem nehezebb dolgom lesz vele. Hogy teljesen kiborul majd, nekem esik, hisztériázik, fenyegetőzik, de nem tett semmi ilyesmit. Annyit mondott, hogy menjek és próbáljam meg veled – mutatok rá. – Ő pedig várni fog rám – sóhajtok fel.

-         Ó – szökik ki a száján a döbbent hangocska.

-         Azóta sem keresett, nem tudom mi van vele, nem beszéltünk – csóválom a fejem.

-         Hiányzik? – néz rám kérdőn, mire elmosolyodom.

-         Igen. Mindig fog. Megszoktam, hogy valaki folyton ordít velem és macerál – kacagok. – Na jó, viccet félre téve, mi tényleg jók voltunk Leenaval, de már régóta nem tett igazán boldoggá. Gondolok rá néha, érdekel mi van vele, Helsinkiben majd szeretnék meginni vele valamit, csak, hogy tudjam jól van és, hogy tovább tud lépni, de ennyi. Az életem azon részét lezártam. Kaptam valami jobbat azt hiszem – somolygok célzatosan rá nézve. – Vagyis, ez így nem helyes. Inkább meg kéne kérdeznem, hogy kapok-e valami jobbat helyette, azt hiszem – húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire beleharap az alsó ajkába.

-         Talán – néz rám félve, talán kissé gyámoltalanul is.

-         Szakítasz Alexel? – szegezem neki most én, az engem érdeklő kérdést.

-         Mi nem igazán vagyunk együtt – magyarázza, de látom rajta, hogy keresi a szavakat. – Ő… Nem tudom – mosolyodik el zavartan. – Alex egy csodálatos ember, aki mellett olyan dolgokat éltem át, amit más mellett soha. Hülyén fog hangzani ha azt mondom, hogy olyan természetes vele lenni és átölelni, mint levegőt venni? – néz rám kérdőn, én meg próbálok nem kiakadni. Rossz ezt így hallani, de valahol megértem.

-         Nem – suttogom a bögrémet tanulmányozva. Fura ez a helyzet, még sosem beszélgettünk így.

-         Niko – simít végig az arcomon gyengéden. – Nem vagyok belé szerelmes és sosem fog nagyobb helyet foglalni a szívemben, mint te, de hálás vagyok neki és ezt meg kell értened. Mikor összetörted a szívem, ő megvigasztalt, vigyázott rám, befogadott, mellettem állt és óvott a széltől is. Enyhítette a fájdalmam, éppen ezért, nem tudok tőle elszakadni és nem is akarok. Szeretném ha ezek után is mellettem állna, ha a barátom lenne, hogy ha tudná, mindig mellette fogok állni és, hogy szeretem, mint… Nem is tudom, hogyan szeretem, de nem úgy mint téged – mosolyog. – Éppen ezért nincs mitől félned.

-         Le fogsz feküdni vele? – nézek rá kérdőn.

-         Tessék? – kerekednek ki a szemei.

-         Azt kérdeztem, hogy… - ismételném meg, de leint.

-         Értettem, csak furcsa, hogy ezt kérdezed.

-         Ez érdekel – nézek rá keményen és próbálom a szeméből kiolvasni, hogy mit gondol.

-         Attól függ, hogy mi lesz velünk – feleli őszintén.

-         Nem bírnám ki ha egy nő megint megcsalna – hajtom le a fejem, ugyanis ezzel valami olyat mondok el neki, amit még soha senkinek. – Mikor Leena megtette először, azt hittem, hogy meghalok. Mikor másodjára is megtörtént, úgy éreztem magam, mint akit kiheréltek. Mintha nem lennék férfi. Eltört bennem valami, ami te javítottál meg ezalatt a pár hónap alatt, de előtte… Azt hittem az én hibám, mert nem tudom kielégíteni, ezért hajtani kezdtem a nőket és mindenkit ágyba vittem, aki élt és mozgott. Nem számított semmi csak, hogy bizonyítsak. Nem is tudom igazán kinek. Magamnak, Leenanak vagy a világnak… Tök mindegy, de az biztos, hogy felemésztett ez a nyitott kapcsolatszerű valami, amiben éltünk. Önző vagyok és féltékeny, éppen ezért, nem bírom ki megint. Vagy az enyém vagy és senki másé, vagy hagyjuk az egészet – nézek rá, talán túlzottan komolyan.

És ezzel elértünk arra a pontra, amikor is leesett az állam. De én akartam. Én akartam látni, a sebzett, rettegő férfit, akinek még mindig nem gyógyultak meg a sebei, aki azt hitte, hogy ha ragtapasszal elfedi a hegeket, akkor minden jó lesz. Hát most megmutatta. Eddig fel se tűnt, hogy mekkora fájdalmat okozott neki Leena. Hogy milyen károkat okozott az önbecsülésében. Ha nem is teljesen de a kirakó darabkái szépen sorban helyre kerülnek.

-         Te imádtad őt – suttogom. – Komolyan családot akartál, komolyan azt hitted, hogy ő a biztos pont az életedben, a támaszod, a szerelmed, a… Úr Isten – kapom a szám elé a kezem, mikor elkapja rólam a tekintetét és üveges szemekkel az ablak felé mered. – Mindent komolyan gondoltál – jelentem ki remegő hangon, mikor leesik, hogy tényleg Leena volt az, akivel le akarta élni az életét, akinek lehozta volna a csillagokat is az égről és cserébe nem kért volna semmit, csak, hogy szeresse.

-         Hittem benne, inkább fogalmazzunk így – suttogja, furcsa rekedt hangon. – Hittem abban, hogy ő az igazi, hogy ő lesz a gyerekeim anyja, hogy boldoggá tesz, hogy sosem hagy el, hogy soha nem fog bántani, mert az én fájdalmam az övé is és fordítva. Bíztam benne, de elárult – hajtja le a fejét és a remegő kezeit kezdi tanulmányozni. Sehol nincs a kemény férfi, most csak egy sebzett kamasz van előttem, de az, hogy engedi ezt az oldalát is látni, rengeteget jelent. Ösztönösen, csúszok közelebb hozzá, hogy a bögréinket az éjjeli szekrényre téve, átölelhessem. Csak egy ölelés, semmi több, de éreztetni akarom, hogy itt vagyok, figyelek rá és szeretem. Bízom benne, hogy most rájön arra, hogy soha nem bántanám. Ennyire nem. A hosszú karok szorosan ölelik körbe a derekam, szinte a szuszt is kiszorítja belőlem, de nem számít. Tudom, hogy erre van szüksége. Félelmetes ez a természetesség, ami összeköt minket. Mintha tényleg egymásnak teremtettek volna. És végre nem akart dominálni, egyszerűen csak átadta magát nekem, hagyta, hogy vigyázzak rá és én legyek az erősebb. Ahogy hozzám simult, ahogy az arcát a nyakamhoz hajtotta, azzal mindent elmondott. Szüksége van rám.

-         Sosem árulnálak el, érted? – simogatom finoman a haját és a tarkóját. Nem csak neki de nekem is jól esik, hogy az ujjaim a selymes kuszaságba fésülhetem. Szeretem érezni a bőrét a bőrömön, az illatát az orromba, bár most furcsa elégedettséggel tölt el, hogy magához ölel, hogy érezteti velem, kellek neki.

-         Bízhatok benned? – emeli ki a fejét a nyakamból és különös, kifürkészhetetlen tekintettel néz rám.

-         Ezt neked kell tudnod – suttogom, a tenyerem a mellkasára vezetve. A sima, puha, meleg bőr tapintásától édes bizsergés árad szét a tagjaimba, aztán az ujjaim a szíve fölé siklanak és megérzem, a szapora, életerős dobbanásokat és megint elfog az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy az ő szíve pumpálja a vért, az én testemben. Mintha egyek lennénk. Egy kirakós két darabja, ami pontosan összeillik és együtt egyetlen egészet alkotnak. Felfoghatatlan. A vibrálás a levegőben lenyűgöz, de ami ennél is jobb, hogy szinte látom a szikrákat, amik minden érintéstől pattogni kezdenek, a bőrünk találkozásánál, mintha egy örökké égő csillagszóró szikrái akarnának világítani nekünk ebben a sötét, eszement világban, ahol csak ott találhatunk békére, ahol a másik van. Csak ott van fény, élet, szerelem és otthon, ahol ő van. Rémisztő, hogy mennyire függök tőle, hogy most úgy érzem, levegőt se kapnék rendesen, ha nem lenne.

-         Bízom benned – simítja a tenyerét a szíve fölött nyugvó kezemre, mire felkapom a fejem, hogy a szemébe nézhessek. A csillogó, zöld íriszekből áradó szerelem és gyengédség sokkol, de fel is tölt.

Igen, ő ilyen, ezt már az elején megállapítottam. Elvesz mindent tőled, kiszívja az életet belőled, táplálkozik a rezgéseidből, az aurádból, a véredet szívja, megöl, majd egyetlen pillantással feltölt, erőt ad és elszántságot a folytatásra, boldoggá tesz, hogy aztán újra beléd marhasson és mérgezhessen, de ha csak egyszer engedsz neki, többé nem szabadulhatsz a mókuskerékből. Újra és újra akarni fogod a fájdalmat, amit okoz, mert tudod, ott mélyen, a lelked legeslegmélyén, hogy egy reggel megint úgy fog rád pillantani. Pont úgy, hogy a kiszipolyozott, kiszáradt élettelen tested feltöltődik, újra beindul a keringésed, a lelassult, vérző szíved ismét nyugtalanul kezd dobogni, te pedig felállsz és felkínálod magad neki egy ezüsttálcán, mert akarod a kínt és a szerelmet.

Hát velem is megint megtörtént. Ott ültem vele szemben, a mellkasán pihentetve a kezem, úgy érezve, hogy a szíve a tenyeremben dobog, mert nekem adta, de mivel még kissé fél és bizonytalan, ezért az ujjait az enyémen tartja, hogy biztos ne ejtsem el a kincsét, mert túlságosan törékeny és nem bírná ki többet ha megint szétesne. A tekintete az enyémbe mélyedt én meg újra rájöttem, hogy igazat mondtam neki. Tökéletes. Nem azért, mert nincs nála gyönyörűbb lény az univerzumban, bár kétség kívül ez is hozzá tartozott a dologhoz, sokkal inkább azért volt tökéletes, mert nem lehetett megfogni a lényét. Túl nehéz volt, túl összetett és túl csodálatos ahhoz, hogy az én egyszerű szívem és elmém feldolgozhassa ki is ő valójában. Hiába néztem, hiába figyeltem, nem láttam őt. Nem láthattam egybe. Azt már régen tudtam, hogy Niko Koskinen nem átlagos, de most megértettem, hogy egy teljesen más kategóriába kell őt sorolnom, mint eddig. Természetfeletti volt az egész. Ő sokkal több, mint egy szimpla ember, egy egyszerű férfi, ő más síkon él. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül van itt, ezen a bolygón. A szemei üzenetet hordoztak magukban és végre megértettem, hogy ő nem ebbe a világba való.

Vannak ilyen emberek, akik a sors iróniája miatt megszületnek valahová, de érzik ők is és a környezetük is, hogy többek, mint az átlag, magasabb szinten vannak, máshogy élnek és hiába keresik a boldogságot, nagyon ritkán találják meg. Az érzékeny lelküknek sok ez a világ, túl sok a mocsok, kínlódnak és általában nagyon, de nagyon fiatalon meghalnak, de csak azután, hogy teljesítették a küldetésüket. Maradhatnának még, persze, hogy maradhatnának, de nem akarnak itt élni többet egy perccel sem.

Ahogy ezt végiggondoltam rájöttem, hogy nem csak neki kell bíznia bennem, hanem nekem is benne. Bíznom kell abban, hogy ő a küldetése után is itt marad nekem, mert boldoggá fogom tudni tenni.

-         Én is bízok benned – adom tudtára, mire egy furcsa mosoly jelenik meg az arcán, amitől ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy megcsókoljam.

-         Kulta… - kezdi félénken, de nem hagyom, hogy befejezze a mondatot. Az édes, kávéízű ajkaira tapadok és megcsókolom. A nyelvem bebocsátásért esedezik, mire a szája engedelmesen szétnyílik. Hagyja, hogy ízlelgessem, hogy újra felfedezzem, pedig már olyan jól ismerem az érzést, ami mindig átjár mikor őt csókolom. Aztán lassan ő is mozgásba lendül, a nyelve az enyém köré fonódik, hogy elmélyítse a csókot, amibe minden benne van, amit tudnunk kell. Ismét kiteszem magam valaminek, ami jóval hatalmasabb nálam, de nem számít. Mi a legrosszabb, ami történhet velem? Ismét megégetem magam? Újra összetöri a szívem? Kit érdekel? Akkor is szeretni fogom és legalább elmondhatom magamról, amit soha senki. Szeretett, akart és rám bízta magát ez az elképesztő férfi, még akkor is ha csak egyetlen pillanatnak tűnt a boldogság.

-         A pokolba is követnélek – súgom a szájába, amikor levegőhiány miatt kénytelen vagyok elszakadni tőle, de ezt még muszáj elmondanom neki, hogy ne kételkedjen.

-         Nem garantálom, hogy nem viszlek le a legmélyebb bugyrába – néz rám komoly tekintettel, az arcom a két meleg tenyere közt tartva.

-         Nem érdekel, mert te ízleltetted meg velem, hogy milyen a mennyország – mosolygok rá magabiztosan.

-         Biztos vagy benne? – kérdezi még mindig kétkedve.

-         Most le akarsz beszélni? – húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn, de a magabiztos mosolyt nem tudom letörölni az arcomról.

-         Soha – csóválja meg a fejét és végre ő is megkönnyebbültnek tűnik. Legalábbis a mosolyából erre következtetek.

-         Gyere – pattanok fel, aztán ahogy végignézek rájövök, hogy eszem ágába sincs egy szál alsógatyában végigrángatni a dögös testét Los Angelesen, még a végén más is meg akarná kaparintani a szexi hátsóját, de nem adom oda másnak. Az enyém, tehát kénytelen lesz a sápadt vékony testét ruhákba csomagolni. – Azaz míg csinálok reggelit, indulj el zuhanyozni meg öltözni – osztom ki a parancsot, mire döbbenten néz rám.

-         Mit forgatsz abban a gyönyörű buksidba? – trappol utánam.

-         Tesztelek – nyújtom a ki a nyelvem. – Öltözz és ne kérdezz – nevetek rá, mire édes, kisfiús mosoly jelenik meg az arcán, finoman átölel és egy puszit nyom a számra.

-         Akaratos, parancsolgató némber – sóz egyet a hátsómra, nevetve.

-         Sipirc, míg szépen mondom, mert hidd el nekem nem akarod tudni, hogy milyen mikor igazán előtör belőlem a némber – kacsintok rá, de azért én is átölelem  a derekát.

-         Hujuj… Kezdjek félni banya? – nevet rám.

-         Jobban járnál – bólogatok bőszen. – Még a végén a gonosz banya tökfilkóvá varázsol – vágok komoly képet, de alig bírom visszatartani a nevetésem.

-         Kulta, semmi szükség arra, hogy elvarázsolj. Már megtetted párszor, ennek köszönhetően pedig nem tökfilkó vagyok, hanem egy agyatlan báb a közeledben, aki élvezi azt, hogy ez a gyönyörű némber, itt a karjaiban parancsolgat neki – simít végig az arcomon, az én szívem meg majd kiugrik a mellkasomból.

-         Ne próbálj meg levenni a lábamról – fenyegetem meg játékosan, mert már megint úgy néz a szemeivel, hogy az összes sejtem olvadásnak indul.

-         Igenis főnökasszony – vágja magát haptákba vigyorogva, aztán még egy puszit nyom a számra és elindul zuhanyozni, de az ajtóból még visszafordul. - Engedd le a hajad – mosolyog rám, én meg önkéntelenül nyúlok a hajgumi után, ami összefogja a rakoncátlan tincseket.

Míg reggelizik én is átöltözöm. A tükörbe nézve meglepve veszem tudomásul, hogy szó szerint ragyogok. Nem kérdés kinek köszönhető a dolog. Szinte a föld felett lebegek. Megint túl boldog vagyok és lehet, hogy marha nagyot fogok koppanni, de nem érdekel. Szeretem és azt akarom, hogy tudja meg az egész világ.

-         Komolyan sapkádba jössz? – nézek rá elképedve mikor meglátom a hacukáját. Kint rekkenő hőség van, ő meg tetőtől talpig feketében.

-         A gatyám ki van szakadva – fordul felém, hogy én is felfedezhessem a térdén lévő hatalmas lukat. – Van szellőzés – kuncog fel.

-         Mi lenne ha levágnánk a szárát? Úgy talán nem sülnél meg – nézek rá kérdőn. – Amúgy nincs rövid gatyád? – pislogok rá furcsállva a dolgot.

-         Nem igazán – csóválja meg a fejét. – Finn vagyok, ott meg nem igazán van szükség rá – mosolyodik el. – De levághatod és akkor lesz. Így is elég kopott marad ahhoz, hogy megfeleljek az elvárásaidnak – kuncog, mire megforgatom a szemem és a fekete farmernek esek egy ollóval, hogy felszabadítsam a lábszárát.

-         Kész vagy – nézek végig rajta. Tornacipő, megcsonkított nadrág és egy sima fekete póló. Dögös, ehhez nem fér kétség. – Minek a sapka? – merül fel bennem a kérdés hangosan, mikor a kezemért nyúl, hogy összefűzze az ujjainkat indulásra készen. 

-         Minek a smink? – dobja vissza a labdát. – Anélkül is gyönyörű vagy – mosolyog kedvesen.

-         Rajtad is van – mutatok rá a dologra, mire megint kuncogni kezd.

-         Koskinen tartozék – nyújtja ki a nyelvét, miközben a kulcsával becsukja mögöttünk az ajtót, aztán félve pislog rám. - Nem baj, hogy kisajátítottam? – kérdezi halkan.

-         Nem, bár fura – vonok vállat. Még sose volt senkinek kulcsa a lakásomhoz. Sose osztozkodtam eddig senkivel, de vele minden más. Nem bánom, hogy akkor járkálhat ki-be, akár hívatlanul is, mintha itt élne. De végül is itt él. Most.

-         Majd te is kapsz egy kulcsot a tornyomhoz és akkor kvittek leszünk – somolyog. – Amúgy a sapka azért kell, hogy ne ismerjenek fel az utcán. Nem akarok rajongókat a nyakamba. Jobb a biztonság, mert ugyan Európában vagyunk menők, de azért itt is ismernek minket – suttogja, de én még mindig az előző mondatán gondolkodom.

Majd te is kapsz egy kulcsot a tornyomhoz…

Akarok én kulcsot kapni? Akarok én Helsinkiben élni? Nem lenne jobb itt tartani a székhelyem ahelyett, hogy felrúgnék mindent? Biztonságosabb lenne. Persze, vele mennék, de nem túl gyors, hogy hozzá is cuccoljak?