A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2012. április 30., hétfő

72. Mindennél jobban…


18+

„Én leszek az, aki miatt érdemes felébredned reggel. Én leszek az, akihez egy esős napon hozzá akarsz bújni. Én leszek az, aki nagyon fog neked hiányozni, még akkor is, ha csak öt percre válunk el. Én leszek az, akit felhívsz éjszaka, ha félsz a viharban. Én leszek az, akiről álmodozol, akiről képzelegsz, akit magad mellett akarsz, akit meg akarsz mutatni mindenkinek, akinek este szerelmesen azt suttogod, szeretlek. Én leszek az, aki neked a világot jelenti.”

Pislogni sincs időm, de már csattan is a pofon az arcomon.
-         Te rohadék – kiabál velem torka szakadtából, míg az én tenyerem a forró bőrre szorítom. Be kell vallanom fáj, hogy felképelt. Mikor is lett ilyen erős? Zsibbad a fél arcom az ütésétől, de a sokk gyorsan elillan és szinte azonnal mosolyogni kezdek. – Hogy tehetted ezt velem megint te szemét szívtelen dög? – ütne meg újra, de reflexszerűen elkapom a csuklóját és még mielőtt elátkozna szenvedélyesen megcsókolom. Végül is ha ennyire kibukott az jó jel. Azt hiszem, hogy jó jel…
Nem tudom, hogy a pofon-e az oka vagy a bőréből áradó intenzív virágillat, esetleg az, hogy olyan összetörtnek tűnt az előbb, aztán meg olyan heves és szenvedélyes lett, de feltámad bennem valami furcsa pusztító tűz. Imádom őt.
-         Féltékeny, hisztis, hárpia – nevetek a szájába, miközben szorosan tartom, aztán újra megcsókolom, elejét véve az újabb szitkozódásnak. Még mindig ficánkol a karomban, de elég nehéz mozognia, ugyanis a karjaim bilincsként tekerik körbe. Ilyenkor hálát kell adnom az égnek, hogy elég hosszú végtagokkal láttak el, ő pedig, velem ellentétben olyan pici és törékeny. Esélye sincs ellenem, mégis küzd. Harcias, vad amazon. Lehengerlő, hogy nem adja fel, hogy küzd és kapálózik, hogy hiába ostromlom az ajkait, nem enged az akaratomnak. Ellenáll. Mekkora mák, hogy nem akarok kárt tenni benne, sőt sokkal inkább védelmezni akarom. Nem is tudom, hogy tör elő belőlem ez az ösztön, de szeretném ha mindig biztonságban tudhatnám, ha örökké vigyázhatnék rá. Tüzes kis bestia, de mégis most olyan gyengének tűnik a karjaim közt, mint egy virágszál.
-         Engedj már el te vadember – püföli a piciny öklével a mellkasom, mikor levegővétel céljából elhúzom az ajkaim a szájáról. Én meg megint nevetni kezdek, miközben a homlokát puszilom meg.
-         Vadember? – kacagok felszabadultan.
-         Úgy viselkedsz akár egy őstulok. Eressz és menj el. Soha többé nem akarlak látni nem érted? – néz a szemembe dühösen, de tudom, hogy nem gondolja komolyan. – Egy roncs vagy, egy érzelmi nulla, én pedig most végeztem veled. Nem fogsz olyanná tenni, mint amilyen te vagy. Nem vagyok a játékod. Utállak, gyűlöllek, ki nem állhatlak, látni se bírlak, hányingerem van… - sorolja, míg a tenyerem a szájára nem tapasztom.
-         Jó, elég. Értettem, nyugi… Áu – kapom el a kezem, mert a kis boszorka belém harap, aztán megint felpofoz. – Elég már – fogom le újból a kezeit, mire bokán rúgna, ha nem lépnék el. – Lia, higgadj már le – szólok rá újra.
-         Még, hogy higgadjak le? Eszement barom vagy. Azt hiszed, hogy vicces amit csinálsz? Hát közlöm veled, te nagyra nőtt seggfej, hogy nem az! Mit képzelsz ki vagy te, hogy bárkivel bármit megtehetsz? Játszol az érzéseimmel folyamatosan és úgy gondolod, hogy nincsenek határok – esik nekem újra. Az egész arca vörös a méregtől, a szemei szikrákat szórnak, de én mégis csak mosolyogni tudok a hevességén. – Eressz el és takarodj – kiabál egyre jobban.
-         Te akartad – rántok vállat, majd egy könnyed mozdulattal a mellkasomhoz húzom és megint csókolni kezdem. De persze megint sérülés a vége. A fogai az ajkamba mélyednek, érzem a kiserkenő vér ízét a számban. Kezd dühíteni, hogy harap, rúg, karmol és pofozkodik, ahelyett, hogy lenyugodna.
-         Ez fájt – válok el tőle, a sebet nyalogatva.
-         Helyes, nekem is fájt, de még nem vagyunk kvittek – sziszegi, mire elborul az agyam. Könnyedén kapom a karomba, majd a hálóba cipelem. Lazán ledobom az ágyra, majd lehúzom róla a cipőit és én is lerúgom a sajátom, mielőtt fölé másznék.
-         Hagyd abba – nézek mélyen a szemébe, mikor megpróbálkozik a meneküléssel. – Szeretsz és ezért vagy ilyen rohadt ingerült, de ha nem úgy viselkednél, mint valami diliházból szökött bolond, már régen máshol tartanánk – sziszegem a nyaka bőrébe, majd finoman harapdálni kezdem a torkát. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy érezze, de fájdalmat ne okozzak neki.
-         Ne érj hozzám. Utállak – zihál alattam, majd egy nagyon halk nyögés hagyja el a torkát, mikor a kulcscsontján húzom végig a nyelvem hegyét.
-         Hát persze. Gyűlölsz és el sem bírsz viselni, de mégis élvezed minden egyes érintésem – suttogom a szájába, majd ismét kockáztatok és megint az ajkait szívom a számba.
-         Ne csináld ezt – szuszog hangosan, miközben az arcát puszilgatom. Nem hallgatok rá, lassú magabiztos mozdulatokkal szabadítom meg a felsőjétől, hogy aztán a hasán felfelé zongoráztatva az ujjaim elérjek a melltartójáig, majd a csipkeszegélyen végighúzva a kezem, körberajzolhassam az ingerlő domborulatok finom vonalát. A háta ívbe feszül, a ficánkolás abbamarad, a dühös zihálást, halk sóhajok váltják fel. Kíván, ugyan úgy ahogy én is őt. – Utállak – néz mélyen a szemembe, mire megint mosolyogni kezdek.
-         Rendben – hajolok le, egy lágy csókért. – Az egy szenvedélyes érzés – suttogom a bőrébe, miközben a háta mögé nyúlva kikapcsolom a melltartóját. A pántokat a válláról a fogaimmal húzom le, majd messzire hajítom az anyagot. Minden porcikáját végigkóstolom. A ruhák szépen sorban rólam is lekerülnek. Meztelenül bújunk össze. Már nincs benne semmi ellenállás. A szemei vadul csillognak, a kezei birtoklóan marnak belém. Tökéletesen kiegészítjük egymást. Egyetlen lány se tud, így felhúzni. Sosem éreztem még ezt senkivel. Egyetlen apró érintésétől is képes lennék elmenni, de összeszedem magam, hogy őt is bele tudjam kergetni ugyan ebbe az őrületbe. Lassan mozgunk együtt, képtelen vagyok elszakadni az ajkaitól. Az egész olyan bensőséges. Igazi szeretkezés, amit remélem nem bán meg reggelre. Én mindent megteszek, hogy ne így legyen.


Hajnalban kimerülten, izzadtan dőlünk el az ágyon. Fáradt vagyok, remeg minden porcikám. Mit ne mondjak tényleg ért a nőkhöz… Azt hiszem sosem volt még ennyi gyönyörben részem, mégsem vágyok másra, csak arra, hogy aludjak, szorosan hozzásimulva, a meleg meztelen testéhez.
Gyengéd érintésekre térek magamhoz. Mintha valaki a hajam simogatná. Az illata árulja el. Niko… Utálnom kéne, de nem megy.
-         Jó reggelt gyönyörűség – suttogja. A hangján is lehet hallani, hogy mosolyog, én mégis fintorogni kezdek.
-         Gyönyörűség? Ki fekszik még itt rajtunk kívül? – nyitom fel nyűgösen az egyik szemem, de csak hunyorgásra futja. A napfény teljesen elvakít.
-         Nagyon hülye vagy korán reggel – kacag fel, majd lehajol és megcsókol.
-         Te meg nagyon vaksi – nyújtózom egy nagyot.
-         Én csak egy csodás, gyűrött arcot látok. Két gyönyörű szép csillogó álmos szemet. Gyönyörű cseresznyepiros ajkakat – suttogja és minden bókot egy puszival told meg, amitől mosolyra görbül a szám.
-         Elég – szakítom félbe kuncogva, mert ha tovább folytatja valószínűleg paradicsom pirossá válik az arcom. Aztán eszembe jut a tegnap éjjel és az, hogy csúnyán átvert.
-         Áá – kap a hasához amibe gondolkodás nélkül csípek bele. – Ezt most miért kaptam? – néz rám nagyra tágult szemekkel, miközben a piros foltot dörzsöli.
-         Hogy kvittek legyünk – nyomom le az ágyra, hogy a mellkasára hajthassam a fejem. Hallani akarom a szíve dobbanásait, érezni, ahogy a levegőt veszi.
-         Azt hittem ezen már túl vagyunk – dünnyögi durcásan, miközben az ölelésébe fészkelem magam.
-         Most már igen – bólintok és az arcom a mellkasába fúrom. Imádom az illatát, a bőrét… Mindenét.
-         Nem, még nem – nyúl az állam alá, hogy a szemébe nézzek. – Sajnálom, gonosz voltam, de muszáj volt, hogy rádöbbenj, hogy akarsz engem – mosolyog kissé beképzelten.
-         Hajaj, az egod kicsit vissza kéne fognod nem?  – nevetek fel és egy puszit nyomok a szájára, majd a nyakához hajtom a fejem, míg ő a hátam simogatja.
-         Mondd, hogy nincs így – zongorázik az oldalamon.
-         Nincs így – vonok vállat nevetve, mire azonnal maga alá gyűr.
-         Mi az, hogy nincs így? – néz rám duzzogva.
-         Te mondtad, hogy mondjam ezt – simítok végig az arcán gyengéden. Olyan könnyűnek tűnik megint minden. Itt van, szeret, évődünk, piszkáljuk a másikat, nevetünk, csókolózunk, bújunk.
-         És mióta hallgatsz te rám? – mosolyodik el édesen, én meg elfelejtek levegőt venni, hisz a szemei is boldogan csillognak. Azok a gyönyörűséges, hipnotikus zöld szemek…
-         Mostantól? – kérdezem halkan, mielőtt feltűnne neki, hogy megint elbambultam, hisz a tökéletessége elvarázsolt és belefeledkeztem az arca tanulmányozásába.
-         Hm... Jó – bólint, aztán egy újabb csókot lop. – Akkor mondd, hogy szeretsz – néz rám kisfiúsan.
-         Azt aztán várhatod – nevetek fel. – Édes, túlságosan élénk a fantáziád, de hát zenész vagy, vagy mifene. Olyasmi – nevetgélek tovább a sértődött arcát nézve.
-         Mi az, hogy élénk a fantáziám, te banya? És mégis, hogy érted, hogy zenész vagyok vagy mifene? Mi az a mifene? Hm? – magasodik felém fenyegetően.
-         Hát… Azt gondolod, hogy szeretlek. Még mindig be vagy rúgva? – nézek mélyen a szemébe, mintha az ittasság jeleit keresném rajta. – Vagy drogoztál? – nyúlok az arcához és a szeme körüli érzékeny bőrt finoman végigsimítom. – Még nem láttam, hogy keverik be az albumaitok dalait. Lehet, hogy csak a gépek miatt olyan dögös, bugyileolvasztós a hangod - nyújtom ki a nyelvem, mire fújtatni kezd.
-         Hű te nőszemély, ezt most megbánod – esik nekem és csikizni kezd. Hangosan nevetve próbálok szabadulni, de esélyem sincs. A matracba nyom és kínoz, míg ki nem gördülnek a könnyeim. – Szívd vissza azonnal – parancsol rám.
-         Soha – nyögöm nevetve.
-         De igen – nyom egy puszit a számra és tovább folytatja.
-         Nem – nevetek tovább. – Bizonyítsd be, hogy tudsz énekelni – kacagok levegő után kapkodva.
-         Aham – áll meg, hogy oxigénhez jussak. – Tehát erre megy ki a játék? Szerenádot akarsz? – mosolyog.
-         Hm… Erre nem is gondoltam – gondolkodom el. – Még sose szerenádoztak nekem – karolom át a nyakát. – Énekelsz nekem? – nézek rá szempilla rebegtetve.
-         Nem úgy kell szerenádozni – ingatja a fejét. – Ha most elkezdek énekelni, az nem szerenád – csókol meg újra és újra.
-         Nem baj – csóválom meg a fejem.
-         De igen – vitázik megint, mire nagyot sóhajtok.
-         Éhes vagyok – terelem el a témát.
-         A rossz hír az, hogy nincs egy gramm kaja se a hűtőbe. Már néztem – somolyog.
-         Brandon – suttogom rosszallóan, mire nevetni kezd.
-         Brandon biza – bólogat bőszen. – Mi lenne ha te elmennél vásárolni én meg elpakolnék? – somolyog.
-         Mennyi az idő? – kérdezem halkan.
-         Délután három – ad választ azonnal. – Dolgozol ma is? – néz rám kérdőn.
-         Nem – mosolygok rá.
-         Akkor jó – néz rám kifürkészhetetlen arccal.


Amint átlépi a lakás küszöbét, azonnal telefonálni kezdek. Most, hogy úgy tűnik megtörik a jég, eszem ágába sincs elszalasztani a lehetőséget. Olyan csodás minden ma. Gyönyörűen süt a Nap, a kedvem pedig semmi nem tudja leszegni. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel. Azt hiszem visszatértem. A föld felett lebegek. Minden olyan simán megy, mint talán még soha, a mosolyt pedig senki nem tudná letörölni az arcomról. Még az sms-e se tud lelombozni, miszerint elugrik kávézni Jadehez. Sőt, ez még jól is jön. Amint elpakoltam mindent, amit Brandonék széthordtak, én is elindulok. Csak egy cetlit hagyok neki a hűtőn, hogy ne aggódjon visszajövök, a pótkulcsot pedig elvittem. Bár utóbbi információhoz nem tudom mit fog szólni. Az addig oké, hogy vele be és kijutottam a lakásából de, hogy önkényesen eltulajdonítottam magamnak egy kulcsot, amivel szabadon járkálhatok ki és be, lehet, hogy sok lesz neki. Végül is ma reggel arra se volt hajlandó, hogy kimondja, hogy szeretlek. Na, nem mintha én mondtam volna. Ebben valahogy sose voltam igazán jó. Nehéz ezt mondani valakinek, legalábbis számomra. Mert ennek tényleg jelentése van. Nincs is csodásabb annál, mint amikor a másik szemébe nézve, teljesen őszintén tudod kiejteni a szádon, minden félelemérzet és egyéb zavaró tényező nélkül. Persze az olyan pillanatokban van a legnagyobb súlya. Ott lóg a levegőben a pici szó, majd huss elillan. A boldogság elkergeti, de nem törli ki az emlékét. Tudja a másik, hogy ki lett mondva, hogy ott volt, de nincs vele több gond, teher, nem nehezedik senki vállára. Gyönyörű. De ahhoz kell az a bizonyos tökéletes perc, az a pillantás, az-az érintés ami arra késztet, hogy a folyton a nyelved hegyén lévő kifejezést ténylegesen is szóvá formáld és kiejtsd, hangosan és érthetően, hogy bárki, aki a közeledben van tisztán halhassa. Talán ma ismét eljön a pillanat.


-         Hol a pokolban vagy már? – járkálok fel- alá a lakásban idegesen. Mindjárt éjfél és Niko még sehol sincs. Aggódom, hogy valami baja lett, bár egy órája beszéltem vele és akkor még azt mondta minden rendben csak Brandonnal beültek egy bárba. De talán nem is bárban ülnek. Talán rajta ül valami maca. Mondjuk az a vörös hajú, akivel tegnap is hetyegett, meg aki mindig ott legyeskedik körülötte. Francba, tényleg féltékeny vagyok. De nem lehetek az. Én nem! Nincs is hozzá jogom, de ha lenne amúgy se kéne ezt éreznem. Szabad ember, szabad akarattal, azt tesz amit akar. Végül is férfi… Egy férfi se monogám, hiú ábránd az, hogy mind a gatyájában tartja a farkát és csak az asszonykájának veszi elő. Nem, ők nem így működnek. Ők mindenkinek elő akarják venni. Így vannak kódolva. Felesleges idegesíteni magam ezért. Persze rosszul esik, hogy valószínűleg a tegnap elmaradt menetet most pótolja azzal a lánnyal, de érthető, tekintve, hogy én még csak a barátnője se vagyok.
Amint ezt végigpörgettem magamba, elmegyek fürdeni. A meleg víz ellazít és máris könnyedén veszem a tényt, hogy a férfi akit szeretek, aki tegnap még értem könyörgött, aki reggel még nekem bókolt éppen valaki mást farkal meg. Azt hiszem megint előkeveredett vele szemben a szolgalelkű énem.  Nem érdekel ismét, hogy éppen kivel és mit csinál. Csak az a lényeg, hogy ha végzett, akkor hozzám jöjjön haza, főleg, hogy a lakásom kulcsát is eltulajdonította már. Vele akarok aludni és nem számít az se, ha a nő parfümétől fog bűzölögni. Főleg nem úgy, hogy fürdés után az ő pólóját húzom magamra és úgy bújok be az ágyba. Minden ontja magából azt a férfias illatot, ami a bőréből árad, nem csak a pólója, hanem az ágynemű is, sőt még a bőrömön is érzem őt. Mosollyal az arcomon alszom el, bízva abban, hogy hajnalban majd mellém bújik.

-         Már tutira alszik – dörzsölöm össze a tenyerem önelégülten vigyorogva. Az ablaka alatt ácsorgunk a srácokkal már vagy egy órája, mióta leoltotta a villanyt.
-         Akkor éghet? – néz rám Mika kérdőn, mire bőszen bólogatni kezdek.  Jari és ő is nekiesnek a mécseseknek, egy-egy öngyújtóval, engem meg elfog a gyomorgöcs. Mintha koncerten lennék, ugyanúgy száguld az adrenalin a véremben. Eleinte csak lassan, aztán egyre több és több szabadul fel a szervezetemben, míg a végén a vérem már másból sem áll csak a szerből, ami felspanol. A szívem hevesen ver és egyre fokozódik a tempó, miközben úgy érzem, felfelé kezd kúszni. Fel a torkomba. De a torkomra most szükségem van. Nem foglalhatja el a szívem, hogy ott verje a tamtamot tovább.
-         Kész vagyunk – vereget vállon Jari vigyorogva, mire mély levegőt veszek. Valami igencsak elcseszett Rómeónak érzem magam. Nem normális, hogy ezt művelem. Én még soha nem csináltam ilyet, sőt meg sem fordult a fejemben, de ma… Tényleg elvette az eszem. Nem számít. Csak az a fontos, hogy bebizonyítsam ő a mindenem, még akkor is ha ehhez sík hülyét kell csinálnom magamból. Tuti ki fog röhögni, de megéri.
-         Idiótán nézel ki – áll mellém Mika.
-         Köszi – morgom. Talán tényleg túlzásba estem azzal, hogy felvettem egy zakót és megfésülködtem. Mint valami díszbuzi. Oké a tornacsukáról még Zoé se tudott volna ledumálni. Nem tehetek róla, szakadt farmerben meg a testemről lerohadni készülő, gyűrött pólóban érzem magam jól. Most viszont frissen vasalt minden cucc rajtam. Csak a tornacipő régi. Még a farmer is új. Azt hiszem tényleg kicsit túlzásba estünk. Ez nem igazán én vagyok. De ha Zoé azt mondja, hogy így szívdöglesztőnek fog találni, akkor hinnem kell neki. Nem is értem mit esznek a csajok a zakós pasikon. Szerintem elég idióta viselet. Oké kiöltözős bulikon rendben van, de amúgy… Nem poén.
-         Ne feszengj, jól nézel ki és le fog olvadni a harmadikról – biztat Jari nevetve, mire nagyot sóhajtunk.
-         Csapjunk a lecsóba – szólok rájuk, majd mindenki elfoglalja a helyét. – Tehát, egy két, egy, két há’ és… - számolok be, mire Mika pengetni kezd, Jari meg a szintetizátort nyúzza. A dallamok a fülembe kúsznak és átkapcsolok. Tudom a dolgom. A szerelmes pincsiből,  zenész lesz. Nem önelégült rocksztár, csak egy srác, aki imádja amit csinál. Aki beledöglene, ha elvennék tőle a hangját, a gitárját. Nincs szükség mikrofonra, így is tökéletesen betölti a hangom, a teret, a srácok se nyomnak el. Túl finom a dal, ahhoz, hogy a srácok ne gyengéden nyúljanak a hangszerekhez. A dalt, amit neki írtam ma egy kávézóban ücsörögve, egy bögre feketét iszogatva. Nem bírtam korlátozni. Egy szalvétára született meg életem egyik fő műve azt hiszem. Az ujjaim automatikusan firkálták le, a fejemben lévő gondolatokat, egy egész valamivé tömörítve, amiből ez lett. Csak a srácok piszkálhattak bele, hogy tökéletesítsék. Hát, ez lett belőle.
-         Mi a franc… - nyílnak fel szépen sorban az ablakok. Kezd bennem lenni a para, hogy valaki fejbe lő minket, de minden borús gondolatom elszáll, mikor felkattan a villany a lánynál, akinek a dal szól, majd az ő ablaka is felnyílik. Az első amit megpillantok, a szélben meglibbenő szőke hajzuhatag, majd a gyönyörű arc is előbukkan. Csodálkozva néz rám, dörzsöli a szemét, majd mikor rájön, hogy nem álmodik, széles mosoly terül szét az arcán. Hát talán mégse vagyok olyan elcseszett egy Rómeó. Érdekes, hogy senki nem kurva anyázik vagy kezd el lövöldözni. Azt hiszem ezen a környéken nem szokványos, hogy egy pasi szerenádozik hajnalban az imádottjának. Valószínűleg én vagyok az első és ez erősen lesokkolta a népet.
-         Mit csinálsz szépfiú? – néz rám édesen, mikor véget ér a dal.
-         Bebizonyítom, hogy zenész vagyok – kiabálok vissza.
-         Hajnalban? – nevet fel, csilingelő angyali hangon, mire bólogatni kezdek.
-         Így kell szerenádozni – magyarázom vállat vonva, majd újabb dalba csapunk bele.

Nevetve figyelem mit művel. Lenyűgöző az egész, álmomban sem gondoltam volna arra, hogy erre készül, hogy ezért nem jön. Szerenád. Mekkora hülyeség igazából. Nem gondoltam volna, hogy valaha is az ablakom alatt fog valaki énekelni, nem is vágytam rá, csak viccből emlegettem neki reggel. Erre tessék. Itt áll és azon a karcos hangján, a szemembe nézve énekel. Imádom. Bár be kell vallanom furcsa Nikotól ez a viselkedés. És a külseje... Mintha a jó tündér elvarázsolta volna. Hol van az én szakadt, cigiző, beképzelt, sörszagú zenészem? Ki ez a nyálas jófiú? Valljuk be, a zakó abszolút nem illik hozzá. Oké, összefut a nyál a számban ha ránézek, de jobban szeretem mikor kócos és gyűrött. Ez a jólfésült fess srác, nem az akiért megbolondulok.
-         Gyere már fel és csókolj meg végre – kiabálok neki, mikor már majdnem egy teljes koncertet lenyomott. Mosolyogva pacsizik le a srácokkal, akik elfújják a gyertyákat, amik körülöttük égtek és pakolni kezdenek. Eltátogok még nekik egy köszönömöt, majd becsukom az ablakot, hogy az ajtóhoz sétáljak és sarkig tárjam azt. Hallom, ahogy rohan fel a lépcsőn, majd felérve egy másodpercre megáll. A mellkasa szaporán süllyed fel és le a megerőltetéstől, a mosolya és a szeme csillogása teljesen megszédít.
-         Szia – suttogja, miközben lassan közelebb lépked. A háta mögött nagyon rejteget valamit, de gyorsan fény derül a titokra. A teste alig egy centire van az enyémtől, a szemei teljesen megbabonáznak, olyan ez mint amikor fém és mágnes találkozik. Nem tehetnek semmit, a fizika egymáshoz tereli őket, hogy összekapcsolódjanak. A pólójában állok a küszöbön és nem bírom levenni a szemem róla. Gyönyörű, ehhez kétség sem fér, de tényleg jobban szeretem a szakadt Nikot.
Hirtelen húz elő egy csokor virágot, amitől széles mosoly terül el az arcomon. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy igen, ez már az én emberem. Minden más férfi biztos vagyok benne, hogy égő vörös rózsákat hozna egy ilyen estén, de ő nem. A kis csokor közepén egy szál hófehér jácint pihen, amit illatos gyöngyvirágok vesznek körbe.
-         Nem is választhattál volna szebbet – suttogom mikor a kezembe nyomja a virágokat. – Köszönöm – szagolok bele, mire egy kisfiús mosoly terül el az arcán.
-         Reméltem, hogy tetszik majd. A srácok azt mondták, hogy vásároljam fel az összes rózsát, de… - von vállat. – Azt hiszem ez jobban illik hozzád – simít végig gyengéden az arcomon. - Meg amúgy is az első randinkon kaptál tőlem egy kosár rózsát – mosolyodik el, én meg követem a példáját. Az első esténk, még most is élénken él bennem.
-         Megcsókolnál végre? – állok lábujjhegyre, hogy legalább a válláig felérjek, a karjaim pedig a nyaka köré fonom. Szerencsére ő sem gondolkodik tovább, a derekam után kap, magához szorít és az ajkait az enyémekhez nyomja. A nyelve gyengéden tör utat a számba, hogy aztán a nyelveink bohókás civódásba kezdhessenek, egészen addig míg oxigénhiány miatt kénytelenek elereszteni egymást. Mosolyogva dönti a homlokát az enyémnek, miközben beljebb araszol és becsukja maga után az ajtót. Csak most tűnik fel, hogy a szemeit nem keretezi a szokásos fekete festék. A zöld szemek így is világítanak, de valljuk be ő olyan pasi, akinek jól áll ha ki van húzva a szeme. Attól csak még misztikusabb lesz.
-         Ki vagy te és mit csináltál az én vademberemmel? – mosolygok rá a tarkóját cirógatva, míg ő megemel, de csak annyira, hogy a lábujjam még éppen súrolja a parkettát és beljebb visz a lakásba.
-         Nem tetszik? – torpan meg hirtelen.
-         Dögös vagy – nyomok egy gyors csókot a szájára. – De tudod e nélkül – bújtatom ki a zakójából – sokkal jobb – somolygok, miközben az anyag a padlóra hullik. – Ez nem te vagy – túrok a hajába, hogy a kivételesen rendezett tincseket összeborzolhassam. – Így máris jobb – nevetek fel, ahogy a haja teljesen összekuszálódik.
-         Hát ezért álltam ki a kínzást? – húzza el a száját duzzogva, de a szemei elárulják.
-         Nem kellett volna – csókolom meg. – Imádom amikor szakadt vagy, nem kell egy élére vasalt jófiú. Nekem te kellesz. Csak te – suttogom a szemébe nézve, hogy tudja, tényleg komolyan gondolom.
-         Akkor szedd le rólam ezt a cuccot is, mert rohadt kényelmetlenül érzem benne magam – csípi össze a hosszú ujjaival az ing anyagát, amit azonnal gombolni kezdem a nyakánál, miközben tovább terelget valamerre. Érzem, hogy valami keménynek ütközök araszolgatás közben. Fogadni mernék rá, hogy a konyhaasztalnak mentünk neki, de per pillanat cseppet se izgat. Lefoglal a fekete ing, amit komótosan gombolgatok ki, míg fel nem tárul előttem Niko egész felsőteste. Annyira sápadt, mintha még életében nem érte volna napfény a bőrét. Megint elámulok, hogy mennyire lágy, milyen tökéletes. A mellbimbója körüli tetoválás csak úgy vonz, de ahelyett, hogy szokásomhoz híven körbesimogatnám, inkább a nyelvem hegyét futtatom végig a vonalakon, amitől az egész teste libabőrös lesz.
-         Boszorka – szuszogja hangosan, mire nevetni kezdek és újabb csókot lopok. A kezei a combomra siklanak, hogy felfelé kezdjék simogatni az anyagot. – Megint kölcsönvetted? – susog a nyakamat csókolva, amitől most engem ráz ki a hideg.
-         Ez nem az – sóhajtok fel, mikor a tenyere és ezzel együtt a fekete póló is már a hasamnál jár, aztán hirtelen megint lefelé veszi az irányt. A fenekembe markol, aztán egy könnyed mozdulattal az asztalra tesz.
-         Tényleg díjnyertes a hátsód – néz mosolyogva a szemembe, mire elnevetem magam és most én csúsztatom le a nyakáról a kezem a hátán keresztül a farmerbe bújtatott fenekéig.
-         Te sem panaszkodhatsz – csapok finoman a csontos popsijára, mire megvillannak a szemei. A vágy lángjait valami más veszi át a tekintetében. A pillantása ellágyul, ugyan úgy, ahogy az arcvonásai is. A homlokán és a szeme körül lévő ráncok, amik csak alvás közben szoktak kisimulni, most hirtelen eltűnnek, a mosolya a lehengerlőnél is lehengerlőbb, az ujjai, amik a combjaimon pihentek eddig, az arcomra siklanak. Nem értem mi történik, hova lett a vadság belőle, de érzem, hogy ez most valami különleges lesz. A gyomrom bukfencezni kezd a hasamban, az izgalomtól, miközben csak néz a szemembe. Mindkét tenyere az arcomon pihen, miközben iszonyat komolyan, de mégis boldogan néz rám, aztán nagy levegőt vesz és valami furcsa hangszínen ejti ki a legszebb szót, amit nő csak férfitól hallhat:
-         Szeretlek.
Hirtelen meg mukkani se tudok. Tudom, hogy viszonoznom kéne, hisz én is így érzek, de lebénít ez az egész. Szerenád, virág, a csókja, ő, és most még ez is. Ráadásul a zöld szemek is sugároznak felém valamit, ami arra késztet, hogy ne most tegyem meg. Mire összekaparom magam, már úgy szorít magához, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssállatát, azzal a különbséggel, hogy a kisgyerekek, nem akarják a nyelvüket az állatka szájába tolni, ami valljuk be lehetetlen is lenne. Csak nem nálunk. Én ugyanis utat engedek a követelőzésnek. A mozdulatai egyre sürgetőbbé válnak, a pólótól észrevétlenül szabadít meg. Később kapok észbe, hogy míg ő már mindenhol megérintett és rég túl van azon is, hogy a meztelen testem a csókjaival borítsa el, én még sehol se tartok. Rajta ugyanis még mindig ott van a farmer, ezt a hibát pedig gyorsan ki kell javítani. Az öve seperc alatt megadja magát az akaratomnak és a boxer se takarja tovább a kívánatos testét. Űzött vadként esünk egymásnak. Mintha eddig kergettek volna minket és csak egymás karjában találhatnánk védelemre, mintha csak ketten együtt lehetnénk biztonságba. Érzem rajta, hogy visszafogja magát, hogy próbál lassítani, hogy húzni akarja az időt, de nekem nincs türelmem várni. Minek? Ugyan azt akarjuk mindketten. Eggyé válni, szeretkezni, lubickolni a kéjben. Felesleges több időt pazarolni. A csípőjét körbetekerem a lábaimmal, így húzva közelebb a testét az enyémhez. Mosolyogva csókol meg, míg én a hátát cifrázom ki, aztán hirtelen belém hatol, amire cseppet sem számítok, így hangos nyögés hagyja el a torkom a váratlan, de mégis gyönyör-teli érzéstől. Nem hittem, hogy ilyen könnyen engedelmeskedik, bár tudom, hogy ő sem a türelméről híres. A fogai a nyakam érzékeny bőrét karcolják, míg én a vállába kapaszkodok, a hátam ívbe feszül és nem bírom visszafogni a nyögéseim, ahogy újra és újra felnyársal, szinte kettészakítva a testem. A lökései erősek, kemények, abszolút nem kímél, de nem is vágyom rá. Őt akarom és igen, pontosan tudom, hogy ő ilyen, hogy a szenvedélyes, gyors és kemény meneteket imádja, ahogy én is. Ez ő, az én emberem. Másnak talán durvának tűnhet és figyelmetlennek, de nem az. Pont ott ér hozzám, ahol kell és ezzel a csillagokig repít. A testem feszíti a vágy és egyre intenzívebben lüktet a testem. Mind neki köszönhető, ő izgat a végletekig azzal, hogy a fogaival a mellbimbóim karcolja, hogy a hangját szabadon engedve, állatiasan morog a bőrömbe. Imádom a tüzet, ami árad belőle, a nyers férfiasságot és erőt, ami az első percben elcsábított és az uralma alá hajtott. Aminek most sem tudok ellenállni. Az önuralmam semmivé foszlik, mikor a gyönyörtől eltorzuló arcára nézek. Figyelni a rezdüléseit miközben elélvez? Igen, ez engem is csúcsig repít. Lihegve borulunk egymásra, a mosolyt lehetetlen letörölni az arcunkról. Remeg a testünk, a szívünk vadul kalapál, a lélegzetünk el-elakad. A homlokát az enyémnek dönti, így néz a szemembe, a pajkosan csillogó, bársonyosan zöld szemeivel. A gyomrom még mindig görcsbe áll és mielőtt átgondolhatnám, hogy mit teszek megcsókolom, majd ugyan úgy ahogy az előbb ő, a két tenyerem közé fogom a szoborszerű arcát.
- Én is nagyon szeretlek – suttogom, alig fél centire az ajkaitól, viszonozva a vallomását.

Ha eddig nem is fenyegetett a szívroham veszélye, hát ezután a vallomás után tutira. A szívem olyan hevesen ver, mint még soha, kezdek igazán félni attól, hogy áttör a bordáimon és bemondja az unalmast, de nem szabad. Még nem. Annyi minden vár még ránk. Még többet kell szeretkeznünk, együtt lenni, randizni, csókolózni, együtt élni, lélegezni. Együtt. Furcsa melegség jár át, amint rájövök, hogy már nem vagyok egyedül. Hozzá tatozom, most már ketten vagyunk. Soha többé nem kell magányosan szembe néznem a világgal, mert Lia mindig velem lesz. Bizsereg az egész testem. Ő minden amire vágytam, de nem most van itt a szavak ideje. Jobb ha a testünk beszél helyettünk, így gyengéden felemelem és a hideg asztaltól a puha, meleg ágyig viszem.
Újból és újból birtokba vesszük a másik testét. Hajnalban már remeg az egész testem, de továbbra is csak űzzük a másikat a gyönyör felé. Fel akarom adni, mert úgy érzem leterít a fáradtság, de előtte még egyszer fel szeretném juttatni a csúcsra. A fogaim összeszorítva izzadtan lökök még párat, mikor megérzem, hogy ismét megrázza az orgazmus az egész testét. Nekem se kell több elengedem magam, majd lihegve, izzadtan dőlök mellé. Rázkódik a testünk, a bőrünk forró, mintha lázasak lennénk. A szemei álmosan, de mégis boldogan csillognak. Nem bírok megnyugodni, túl szépnek tűnik ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen, de, mégis ki akarom élvezni az egészet.
-         Átölelsz? – néz rám, nagyokat pislogva, mire nevetni kezdek.
-         Nem - csóválom meg a fejem, mire megint a hasamba csíp. Fájdalmasan szisszenek fel, ő meg önelégülten vigyorog.
-         Ölelj át – fordít nekem hátat, majd mikor nem mozdulok visszanéz. – Vagy átölelsz vagy dagadtra csipkedlek – kuncog rám, mire mögé fészkelődöm, magunkra borítom a takarót és szorosan hozzábújok, felvéve a teste vonalait. Tökéletesen illik a karjaim közé. Az arcom a nyakához fúrom és mélyeket lélegzek az illatából.
-         Álmodj szépeket Kulta – suttogom álomittasan.
-         Te pedig soha ne akarj más lenni, mint aki vagy. Ígérd meg, hogy nem akarsz többé kibújni miattam a bőrödből – néz hátra a válla felett. – Abba a bőrnadrágos, kócos, arrogáns, de mégis édesen magabiztos Istenbe szerettem bele Helsinkiben, nem egy jól nevelt úri fiúba. Legyél az aki vagy, mert nekem az igazi Niko kell, nem valami kifinomult, javított változat. A nyers prototípust akarom – mosolyog rám, mire én is mosolyogni kezdek.
-         Igenis kisasszony – nevetek rá.
-         Jó éjt zöldszemű – susogja, visszadőlve a párnájára.
-         Mindennél jobban, még az életemnél is jobban Kulta – súgom a fülébe, aztán szinte azonnal elalszom. Nem kell kimondanom, hogy mindennél jobban szeretem, tudja ő ezt magától is.