69. Franc

„A szerelem nem más, mint játék. És te még nem ismered a játékszabályokat. Ne adj oda mindent! Engedd, hogy ő találja meg benned, amit keres. Engedd, hogy kopogtasson nálad. Ha már az elején túl mohón nyitsz neki ajtót, belép a lelkedbe, sétálgat egy kicsit, aztán elmegy.”

Kopognak az ajtón. Ki a fene lehet az hajnalok hajnalán? Franc.

-         Hagyd – esik egy súlyos kar a derekamra, mikor megpróbálnék feltápászkodni. Niko. Még nagyobb franc.

-         Eressz – morgok, bár valahol mélyen melengeti a szívem, hogy álmos gyűrött képpel fekszik mellettem anyaszült meztelenül, a takaró pedig épphogy csak takarja a formás hátsóját. A cseppet sem kedves megnyilvánulásomra felnyitja az egyik szemét és ezzel le is lohad a mosoly az arcáról.- Most – szólok rá kicsit erélyesebben, mire leszedi rólam a mancsát és hagyja, hogy kibújjak mellőle. A fotelben pihenő plédbe csavarom magam, mielőtt feltépném az ajtót, ahol Jade vigyorog rám.

-         Hosszú éjszaka? – libben be, kérdés nélkül, de a kezében lévő három pohár, tele gőzölgő koffeinnel, meggyőz arról, hogy nem szabad forrófejűen dönteni és kitaszigálni az ajtón, majd visszafeküdni aludni. Csak tudnám, honnan tudja, hogy három pohár kell…

-         Mit keresel itt? – nézek rá álmosan pislogva. Valamiért nem tudok rá haragudni. Főleg akkor nem mikor a kezembe nyomja az egyik papírpoharat és vigyorogva lehajol Niko földön heverő pólójáért.

-         Nem akartam zavarni – kacsint rám.

-         Jade – forgatom meg a szemeim, miközben elcsaklizom az ujján forgatott ruhadarabot és belebújok. A dohány és parfüm illat árad a fekete anyagból, teljesen elszédítve. Talán Jade az őrangyalom? Vagy ő akar a pokol felé taszigálnia azzal, hogy nem a saját felsőm emelte fel? Jó nagy franc.

-         Öhm… - hallom meg Niko hangját az ajtó felől, mire mindketten felé kapjuk a fejünket. Most mit mondjak? A látvány szívdöglesztő. A lepedőbe csavarva ácsorog, az arcát sötét borosta fedi, a haja ezerfelé áll, a márvány fehér teste pedig csak még gyönyörűbbnek tűnik a reggeli azaz sokkal inkább déli fényben. Nem bírom visszafogni a mosolyom. A bolygó leggyönyörűbb teremtménye, álmosan és bizonytalanul toporog a hálószobám küszöbén, a szája szegletében megbúvó halvány mosoly és a bársonyosan zöld szemekben lévő pajkos fény, még földöntúlibbá teszi a szépségét és a legjobb az egészben, hogy csak rám vár.

-         Kávét? – nyújtja felé Jade a papírpoharat, de látszik az arcán, hogy őt is teljesen elbűvölte. Nem csodálom.

-         Az ott az én pólóm rajtad? – lépked közelebb, miközben Jade-ről tudomást sem véve végig az én szemembe néz.

-         Kölcsönvettem – bólintok.

-         Meg is tarthatod – siklik egyre közelebb hozzám, én meg valamiért cseppfolyóssá akarok válni. – Ajándék – suttogja, immár a kávés pohárral a kezében, alig öt centire a testemtől, majd lassan belekortyol a még mindig meleg koffeinbe. Újból hipnotizál. Nem bírom levenni a szemem róla, hiába kezdenek kocsonyásodni a térdeim és hiába tudom, hogy ez nagyon de nagyon nem jó nekem. Mire észbe kapnék, már a hatalmas tenyere a csípőmre is siklott, az ajkai pedig az enyémet kóstolgatják. Próbálom összeszedni magam és újból fölénybe kerülni, de a nyelvével a számban, érezve a kávé ízét az övével keveredni, lehetetlen a dolog. Mire sikerülne, már vége is. Önelégült vigyorral néz le rám, amitől kedvem lenne megütni, de megint gyorsabb nálam, így pedig csak egy szúrós pillantást tudok küldeni a hátába, bízva benne, hogy éjjel megtanultam szemmel gyilkolni. De nem. Semmi baja mikor ledobja magát a fotelbe, maximum csak annyi, hogy ismét túlzottan magabiztos.

-         Niko – köszörüli meg Jade a torkát. – Nincs kedved felöltözni? Hogy is fogalmazzak… - mosolyodik el, mikor a zöldszemű ránéz. – Rossz hatással vagy a pulzusomra – fejezi be, mire csípőre vágom a kezem és elég morcosan nézek rá, de ezt ő is észreveszi. – Ráadásul Lia is féltékeny amiért egy szál lepedőben szambázol fel-alá én meg csorgatom miattad a nyálam, szóval légy oly kedves – néz rá nyomatékosan, mire Niko torkából halk, rekedt nevetés tör fel. Van egy sejtésem, hogy én vagyok ennek az oka, ugyanis képtelen nem rám nézni, miközben kuncog, de mikor végre abbahagyja aprót bólint, felveszi a cuccait és elindul a fürdő felé. Mikor mellettem halad el megtorpan és egy ördögi vigyor kíséretében végigsimít az arcomon.

-         Nincs mitől tartanod, csak te kellesz – suttogja.

-         Menj a pokolba – sziszegem, mire megint nevetni kezd.

-         Minek? Itt vagy te, hogy tüzet okádj, kicsi, féltékeny hárpiám – nyom egy gyors puszit a számra, aztán rohanni kezd a fürdő felé.

Nevetve csukom magamra a fürdő ajtaját, ez a reggel valahogy sokkal jobban indul, mint ahogy azt remélni mertem. Ismét nyeregbe érzem magam, bár lehet, hogy nem kéne. De most mégse foglalkozok ezzel, egyszerűen beállok a zuhany alá, majd ismét embert faragok magamból. Kipihentnek érzem magam és ehhez nem kellett semmi más csak, hogy vele a karjaim között aludjak el és reggel ugyan ott ébredjek fel. Még a morcossága sem zavar és az se, hogy Jade betört hozzánk. 

Mire kilépek a vendégünk már nincs sehol, Lia viszont elég komor. Ahogy az arcára nézek elmegy mindentől a kedvem. Nyúzott, fáradt, sehol egy apró mosoly. Semmi. Megint bezárkózott. Nyüszíteni tudnék a tehetetlenségtől, de mély levegőt veszek és megint nekiugrok. Ha legalább estére megtöröm ezt a jégpáncélt, amivel körbeveszi magát, akkor már jó. Aztán persze tudom, hogy holnap reggel megint kezdődik minden elölről, de nem baj. Nem adom fel. Nem adhatom fel. Most nem.

Vissza fogom szerezni a bizalmát. Muszáj.

-         Csináljak reggelit Kulta? – simítok végig finoman a vállán, mikor elhaladok mellette, amitől azonnal összerázkódik.

-         Menj el – néz rám kérlelően.

-         Nem – csóválom meg a fejem, bár ordítani tudnék, mert megint elküld magától.

-         Niko, miért csinálod ezt? Miért nem hagysz végre békén? Tegnap lefeküdtem veled. Mit akarsz még? Egy újabb menetet? Mert ha igen, akkor gyerünk és utána húzz el – kezd el kiabálni, mire érzem, hogy forrni kezd szépen lassan az agyvizem. Amint az első döbbenet elmúlik, végem van. Itt áll előttem tíz centire és úgy viselkedik, mintha nem szólna többről köztünk a történet, mint a szexről. Szívem szerint megráznám, de ehelyett csak felkapom az ölembe, mire azonnal ficánkolni kezd.

-         Engedj el te őstulok – csap a vállamra, de nem számít. A kanapéra dobom és mielőtt még elmenekülhetne rátehénkedek. A csuklóit azonnal lefogom és megvárom míg belátja, hogy esélye sincs arra, hogy lelökjön magáról.

-         Abbahagytad? – nézek rá kérdőn, mikor lihegve visszahanyatlik a matracra. Jó öt perce küzd a fogság ellen és ez az ostoba harc sikeresen lefárasztotta.

-         Eressz – sziszegi lihegve, mire halvány mosolyra görbül a szám széle.

-         Nem. És most szépen befogod azt a gyönyörű szád és végighallgatsz, anélkül, hogy sikítanál, kiabálnál, kapálóznál vagy beleszólnál. Értem? – kérdezem halkan, mire vonakodva bár de aprót bólint. – Helyes – bólintok én is. – Először is nem poénból repültem ide, tehát nehogy azt hidd, hogy csak úgy harc nélkül feladom és lelépek, mert te makacsabb vagy, mint az öszvér és nem hiszed el, hogy érted vagyok itt. Nem viccből hagytam el a menyasszonyom, nem azért döglődök itt Los Angelesben, mert nem hiányzik az otthonom, a családom, vagy mert nem férne rám a pihenés. Ölni tudnék azért, hogy Helsinkiben legyek, hogy esténként a barátaimmal sörözhessek, hogy hétvégén anyuéknál degeszre egyem magam vagy este felugorjak Aleksihez, megnézni a lányát. Sőt, ők is ezt szeretnék. Mind. De megértik, hogy miért vagyok itt. Te vagy a legnagyobb kincsem és lehet, hogy makacs vagy Kulta, de én se maradtam le mögötted. Látom a szemedben édes, hogy szeretsz, hogy azt akarod, hogy küzdjek értünk és nekem ennyi bőven elég. De azt nem tűröm el többet, hogy ki akarj dobni az életedből, főleg, hogy látszik, hogy minden porcikád azért könyörög, hogy öleljelek magamhoz és szeresselek. Makacskodj, rendben van. Morogj, hisztizz, kiabálj velem vagy éppen ne szólj hozzám, nem érdekel, mert igazad van. Megérdemelem a büntetést, de ne merészeld még egyszer azt mondani, hogy tűnjek el – nézek nagyon komolyan a szemébe. Már meg se lepődök azon, hogy semmit nem lehet kiolvasni a zöldeskék íriszekből.

-         Miért jöttél? – kérdezi nagyon halkan, az arcom fürkészve, én meg szívem szerint lefejelném a falat. Hát az előbb mondtam nem? Most szórakozik vagy mi a fasz van?

-         Érted – vágom rá, a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, bár ha nem tartanám kordában az indulataim, már rég ordibálnék.

-         Mit vársz tőlem? – kérdezi továbbra is kifejezéstelen arccal. Ez a kérdés viszont meglep.

-         Hosszú vagy rövidtávon? – húzom az időt.

-         Is-is – motyogja.

-         Oké, kezdjük az elején. Mondjuk mi lenne ha ismét az a szeleburdi, idegesítő, szemtelen, pimasz, de mégis édes, okos, közvetlen és vicces lány lennél, mint mikor először találkoztunk? – suttogtam el az első kívánságom.

-         Az nem fog menni – csóválja meg a fejét finoman, mire a homlokom ráncba szalad.

-         Miért nem?

-         Mert akkor sebezhető lennék, te kihasználnád ezt, megint belopnád magad a szívembe és megint sebet ejtenél rajtam – magyarázza.

-         Kulta, nem akarlak bántani – mosolygok rá.

-         Hát persze, most ezt mondod, de aztán megint meg fogod tenni. Belém rúgsz, eltaposol, elküldesz, mit tudom én – morogja, mire mosoly kúszik az arcomra.

-         Tehát ez a baj? – nézek rá vigyorogva. – Félsz? Félsz, hogy bántalak igaz? Félsz, hogy ha megint megnyitod a szíved, akkor összetöröm és azt már nem élnéd túl – suttogom, mire elfordítja rólam a pillantását, ebből pedig tudom, hogy igazam van. – Nézd, nem ígérem, hogy nem fogok néha nyávogni és hisztizni, hogy nem fogom soha rajtad leverni a nap fáradalmait, vagy nem kiabálok veled, kötözködöm, mit tudom én. Ezt nem ígérhetem. Ismerem magam eléggé ahhoz, hogy ne tegyem. Elég nagy seggfej tudok lenni, azokkal is akik fontosak nekem, hát még a többi emberrel – húzom el a számat. – De azt megígérhetem, hogy mindig ki foglak engesztelni, ha nem volt igazam, hogy mindig bocsánatot fogok kérni és, hogy mindig értékelni fogom, hogy elviseled a nyavalygásom, az igazságtalanságom és az összes faszságom.

-         Hmmm – forgatja meg a szemét, amiből tudom, hogy nem győztem meg teljesen, de talán…

-         Kulta, nem tudom mit vársz tőlem. Nem vagyok tökéletes, sőt… Nem ígérhetem meg, hogy a tenyeremen foglak mindig hordozni és, hogy sosem fogok hibázni. Ember vagyok az ég szerelmére, nem egy kibaszott Isten – morgok.

-         Éhes vagyok – kapja fel hirtelen a fejét, mire értetlenül pislogok rá.

-         Mi van? – kerekednek ki a szemeim, mire halvány mosoly jelenik meg a csodaszép arcán.

-         Éhes vagyok – suttogja megint.

-         Öhm… Oké – bólintok összezavarodva, majd leszállok róla és hagyom, hogy a konyhába kezdjen sertepertélni. Megsemmisülten ülök a kanapén és figyelem a nőt, aki látszólag megint lerázott, de aztán mégis megszólal.

-         Niko, nekem van életem. Olyan amilyen, de az enyém. És tudom, hogy őrület de ennek az életnek te is a része vagy. Nem tudom miért és mi fog kisülni ebből, de nem küldelek el. Egyenlőre nem – teszi hozzá nyomatékosítva, mire még inkább összezavarodom. – Lakhatsz itt, lehetsz velem, beszélgethetünk, nem is tudom – ráncolja össze a homlokát, miközben vajjal keneget egy szelet kenyeret, nekem meg egyre inkább elkezd nyúlni a képem. – Viszont nem vagy a pasim. Nincs jogod semmihez. Alex az első számú férfi az életemben és nem te.

-         Lia – morgom, miközben elképedve nézek rá. Ezt nem mondhatja komolyan. Velem él, de Alexet tartja a pasijának vagy nem is tudom milyének.

-         Semmi Lia. Ez az első és legfontosabb szabály. Alex előnyt élvez – magyarázza higgadtan, amitől én még inkább kiakadok.

-         De miért? – nyögöm indulatosan.

-         Mert ő mellettem volt mikor te nem. Mert szükségünk van egymásra és mert szeretem – darálja le az indokokat.

-         Mi az, hogy szereted? – ragadom meg az utolsó szót. Most mit tagadjam? Féltékeny vagyok. Nagyon féltékeny.

-         Szeretem és kész, ilyen egyszerű – rántja meg a vállát. Most direkt akar tovább hergelni?

-         Nem, ez nem ilyen egyszerű – állok fel idegesen és rágyújtok egy cigire. – Tudni akarom, hogy miért Alex az első – nézek mélyen a szemébe, miközben remeg a kezem. Ismét kezdek feszültté válni. Tuti, hogy el fog borulni az agyam ha így megy tovább.

-         Most mondtam el – néz rám, mint valami szellemi fogyatékosra.

-         Mert szereted – szusszantok fel dühösen. El se bírom képzelni, hogy mást szeret. Engem szeret, nem őt.

-         Is – bólint mégis, amitől megint sikítani tudnék.

-         Mit értesz azon, hogy szereted? – faggatom tovább. Muszáj tudnom, még mielőtt valami ostobaságot csinálok.

-         Pusztán szeretem – mosolyog rám.

-         Lia, a jó büdös francba direkt csinálod ezt ugye? – akadok ki, mire kirobban belőle a röhögés.

-         Látnod kellene a képed – fogja a hasát, levegő után kapkodva.

-         Átkozott banya – morgom az orrom alatt mire kérdőn húzza fel az egyik szemöldökét. – Jól hallottad – vágom rá mérgesen-  Élvezed ahogy szenvedek mi? – vágom be a durcát.

-         Igen, be kell vallani még mindig elég mókás képet vágsz – bólogat bőszen továbbra is nevetgélve. - De tudod, komolyan gondoltam, amit mondtam. Szeretem Alexet. Még mielőtt felrobbansz – int le mikor megpróbálnék közbevágni – nem szerelemmel szeretem. Olyat azt hiszem csak egy ember iránt éreztem  - süti le szégyenlősen a szempilláit.

-         Irántam – suttogom a szoba csendjébe, mire tétovázva bólint egyet.

-         Igen, azt hiszem – harap rá az alsó ajkára - De tudod vannak mások is az életemben. Fontosak számomra. Nem szerelem fűz hozzájuk, hanem valami más. Valami megmagyarázhatatlan rajongás, valami őszinte és tiszta szeretet. Alex ebbe a kategóriába tartozik és nem mondok le erről valamiért, ami bizonytalan, ami fájdalmat okoz és ami nem tudom, hogy lehet-e valóban jó – magyarázza halkan.

-         Tehát most úgy játszol, ahogy én tettem – ülök le a kanapéra, ugyanis kezdek szédülni, így jobbnak látom, ha valami stabil van alattam.

-         Mondhatjuk így is – suttogja. – Megfelel ez így neked vagy sem? Mert ha nem akkor jobban jársz ha tényleg lelépsz. Ha igen, akkor pedig nincs jogod hisztizni a továbbiakban, ha nem veled vagyok, hanem valaki mással. El tudod ezt fogadni? – néz rám fürkészően, nekem meg minden porcikám tiltakozik, hogy rábólintsak az ajánlatára. Hogy is tehetném? Ez nem ér. Nem ad más választást. Az alku abszolút nem tisztességes. Sokkal inkább idegőrlő. És nem tehetek semmit. Sarokba szorított ez az átkozott bestia. Ha rábólintok tuti megőrülök, mikor Alex-el vagy valamelyik különleges „barátjával” van, ha viszont nemet mondok, akkor már válthatom is meg a repjegyem haza. 

Franc…