18+
„Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet.
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!”
És lám, lám tényleg beteljesül a jósaltom, de valamivel én
sem számolok. Alex ugyan úgy, ahogy Niko sapka alá rejti a fekete tincseit,
ugyan úgy kihúzza egy fekete szemceruzával a szemeit, sőt a vékony ajkait is
kiszájfényezi. Fekete ingbe és farmerbe bújik, majd felhúz egy tornacsukát,
mire kérdőn húzom fel a szemöldököm.
-
Pszichológia édes, pszichológia – kuncog fel. –
Szerinted mennyire kap majd agybajt attól, hogy majdnem ugyan olyan cucc van
rajtam, mint rajta? Persze van különbség, mert nekem jobban áll – simít végig
az ing gombjain, amit ő sem gombolt be teljesen.
-
Egy dög vagy – állapítom meg a nyilvánvalót, mire újból
nevetni kezd.
-
Tudom és élvezem – dob egy puszit a tükörképének, az
egoista kis manó, majd felveszi a gitárját és a hátizsákját, elsüllyeszti a
cigijét és a tárcáját, majd összefűzi az ujjaink és felránt az ágyról. Niko nem
ül a küszöbön, mint ahogy azt vártuk, de ez cseppet sem szegi a kisördög
kedvét. Kettesével szedi a lépcsőfokokat lefelé, majd elkurjantja magát, hogy
indulás, erre pedig a ház különböző pontjairól előkerül Lily, Deborah és Mandy,
aztán Jade, Niko és Yvonne is felbukkan, Joshuaval és Markkal karöltve.
Mindenki indulásra készen áll.
-
Hol van Louis? – Néz végig a kis csoportosuláson Alex,
de el nem engedné a kezem. Nem törődik Niko gyilkos pillantásaival sem, én
viszont nem tudok a szemébe nézni.
-
Nem jön ma, mert van valami dolga – fontoskodik Lily,
mire Alex bólint egyet és elindul kifelé. Niko azonnal mellénk lép, mire a
kisördög egy lenéző pillantást vet rá.
-
Húzzál hátra. A király megy elől és a királynő. A
parasztoknak nem itt van a helye – sziszegi felszegett állal, nem törődve
azzal, hogy Niko majdnem két fejjel magasabb nála, még így is. A zöldszemű már
nyitná is a száját, de Jade rátapasztja a tenyerét és hátra ráncigálja nagy
nehezen. A buszra lépve Alex azonnal megtámadja a kanapét és az ölébe húz, majd
Lily már szolgálja is fel a kedvenc italát. Mintha tényleg király lenne. Niko a
tőlünk legtávolabbi fotelben kap csak helyet. Látszik rajta, hogy mindjárt
felrobban, de Jade gyorsan kezeli a helyzetet. Ő is tudja, hogy az égimeszelő
paraszt, ahogy Alex hívja ebben a játékban most nem nyerhet. Itt ő az úr és nem
engedi át a pozícióját senkinek, sőt már az is nagy kegy, hogy egyáltalán
velünk jöhet, bár ennek gondolom megvan az oka, amit úgy hívnak, hogy Jade.
-
Vokálozol ma este – suttogja Alex a fülembe, mire
kikerekednek a szemeim.
-
He? – Bököm ki nagy értelmesen, mire elmosolyodik.
-
Énekelni fogsz velem – kacsint rám, aztán a tarkómra
simítja a tenyerét, közelebb húz és megcsókol.
-
Nem – tolom el magamtól.
-
Te akartad, hogy távol tartsam tőled – néz rám
morcosan.
-
De nem így – csóválom meg a fejem.
-
Máshogy nem megy. Tehát mellettem fogsz ülni és
vokálozol – jelenti ki határozottan. Tudom, hogy nincs más választásom. Ha Alex
egyszer eldönt valamit az úgy is van.
A szemem sarkából észreveszem, hogy a három gráciára is
hatással van Niko kisugárzása és úgy udvarolják körbe, mint méhek a mézet, de
Jade kordában tartja a helyzetet. Míg Alex és a fiúk a koncertről beszélgetnek
addig én Yv mellé huppanok.
- Mondd, hogy nem feküdtél le vele – bök megvetően a fejével
Niko felé, miközben újabb tequilát húz le. Úgy látszik őt is benyelte Alex
birodalma.
- Párszor már megtettem – húzom el a szám és én is benyúlok
a hűtőbe, egy üveg vodkáért.
- Nem úgy – mosolyodik el. – Mióta felbukkant nálad, azzal,
hogy nem nősült meg – néz mélyen a szemembe.
- Nem, nem feküdtem le vele – nyugtatom meg.
- Akkor jó – bólint. – Hiányzol – néz rám szomorúan. – Félre
ne értsd, szeretek Alexnél lakni, kedves és mindent megad, de hiányzol – dönti
a fejét a vállamnak.
- Költözz hozzám. Legalább megvédhetnéd az erényeimet –
puszilom meg a feje búbját.
- Nem akarok zavarni – sóhajt nagyot. – Tudod mostanában
egyre többet gondolok arra, hogy haza kéne mennem New Yorkba. Mindenkinek csak
a terhére vagyok – kámpicsorodik el, mire felháborodva nézek rá.
- Elment az eszed? Alex imádja a cuccokat, amiket neki
tervezel és varrsz, nem engedne el és amúgy is. Nekem is szükségem van rád. Tudom,
hogy elhanyagollak, de te is tudod, hogy teljes katyvasz az életem – nézek rá
bűnbánóan.
- Tudom – nevet fel. – Madről nem mondott valamit? – Néz
ismét Niko felé, mire meglepetten nézek rá. Mad???
- Tessék? – Köszörülöm meg a torkom, mintha rosszul
hallottam volna.
- Igen ő – bólint. – Ő volt az utolsó olyan pasi, aki
megmozgatott valamit bennem – néz rám szégyenlősen, mire fülig szalad a szám.
- Hej ha. Csak nem belezúgtál te is egy finnbe? – Kuncogok
fel.
- Nem, dehogy – tiltakozik rögtön. – Csak nyomott hagyott
bennem a közös éjszakánk – kacsint rám, mire megint nevetni kezdek.
- Tudtommal Helsinkiben van és nincs senkije. Legalábbis nem
mondott semmit, mikor ott voltam utoljára. Persze nem él szerzetesként, de szabad
a szíve. A teste meg bérbe adható – nyújtom ki a nyelvem, mire ő is mosolyogni
kezd.
- Majd meglátjuk – von vállat, aztán nekem dől és együtt
iszogatunk, míg be nem érünk a helyszín parkolójába.
Gyorsan spanolom fel magam a koncertre. Hiába tudom, hogy
nem csarnokos előadás lesz, de mégis alig várom. Ezek a kis, álnéven futó,
füstös kocsmákban adott bulik, ahol csak a beavatottak tudják, hogy kik az
igazi fellépők, mindig emlékeztetnek, hogy honnan indultam és arra is persze,
hogy meddig jutottam. Emlékeztetnek milyen volt sóvárogni az elismerésért,
megkapni, hogy sosem fogok sehová jutni, mert csak egy kis köcsög vagyok,
akinek esélye sincs arra, hogy stadionokat töltsön meg. De mégis megtörtént és
ezt büszkén dörgölöm mindig az engem elítélők orra alá. Van, amit sosem vehet
el tőlem senki. Az emlékeim, a küzdelmeim, az álmaim mind az enyémek. Csak rajtam
állt, hogy egy luxusbusszal guruljak be a tömött parkolóba, hogy egy gyönyörű
nővel az oldalamon szálljak le és vonuljak be az öltözőbe, ahol minden ott van,
amit kértem. Hófehér, ropogós, friss illatú törölközők, jégbe hűtött whisky és
rengeteg ásványvíz. A klub tulaja régi ismerőként üdvözöl, mindenkivel
lepacsizik, látom, ahogy irigykedve méri végig a velem lévő lányokat és azt is
megjegyzem magamnak, ahogy megakad a szeme a kezemet fogó Lián.
-
Alex hogy szedted fel Anders lányát? – Hajol oda
perverzül vigyorogva a fülemhez.
-
Nem volt nehéz – veregetem vállon nevetve, elhitetve,
hogy semmit nem jelent a presztízsen kívül, hogy Liát akkor vágom gerincre
amikor akarom. Pedig tényleg különleges a szememben, ezt viszont senki nem
tudhatja. Attól gyengének tűnnék, és biztos vagyok benne, hogy mindenki el
akarná marni mellőlem a múzsám. De őt nem adom. Az enyém és szeretem. Nem
szerelemmel, de hozzá is fűz valami. A többi meg nem érdekel. Szeretem a
kapcsolatunk őszinteségét. Ő az első nő, aki nem követelőzik még a tekintetével
sem, ezért pedig nem győzök eléggé hálás lenni.
Az erőviszonyokat viszont ma este
még Nikoval is tisztáznom kell. Muszáj megtanulnia hol van a helye, mert úgy
látszik ezt még soha, senki nem mutatta meg neki.
Egy óránk van még kezdésig ez
pedig pont elég arra, hogy a hangulatunk egyre inkább felfelé íveljen. Az
utolsó fél órában kezd megkörnyékezni a lámpaláz, ami sebesen uralkodik el
rajtam. Az adrenalin száguldozik a véremben, a szívem hevesen ver. Ez az,
amiért csinálom. Sokkal több örömöt okoz a zenélés, mint bármi más ezen a
földön. Ha tehetném éjjel nappal a színpadon lennék, bár ezen a helyen színpad
se lesz. Csak pár szék és párnák a földön, ahol majd a közönség fog helyet
foglalni. Még Jade mutatott be a kezdetek kezdetén a tulajnak, akinek tetszett
a provokatív stílusom és esélyt adott. Nála kerestem meg a pénzt, amiből
húrokat vettem a gitáromhoz és enni tudtam. Hát ezért vállalom el ingyen és
bérmentve, hogy itt játsszak. Ez a kövér perverz állat volt az egyetlen, aki
meglátta bennem a zenészt és nem félt támogatni. Lényegében rengeteget
köszönhetek neki és az ő lepukkant csehójának, ahol pult alól lehet fűhöz jutni
és ahol senki nem kérdezi meg, hogy miért lehet vágni a teremben a marihuána
sűrű füstjét. Ide az egyetemisták betépni járnak és jól érezni magukat. Van egy
kis szekta szaga a dolognak, olyan a hely, mint titkos zártkörű klub, ahol
nincsenek szabályok. Ősrégi kommunához tudnám hasonlítani a bárt, ahol a
fiatalok a szabad szerelem, a tudat alatti felszínre hozásának és a szabadságnak
hívei. Én pedig élvezem ezt a hedonista elmebajos légkört.
-
Alex gyere – szól be a tulaj, mire azonnal felállok,
Lia kezéért nyúlok, aki félve mered rám, bár nem tudom mit parázik. Tehetséges,
ösztönösen tudja mit kell tennie és sosem hibázik.
-
A frászt hagyd itt, túl sokan lennék vele együtt és
nincs is bekészítve neki szék– csókolom szájon, mire elmosolyodik.
A teremben sötét van csak a
vastag gyertyák és az ablakba tett mécsesek világítanak. Nem csalódom most is
érzem a sűrű füstöt a levegőben és azt az émelyítő tömjénszagot, ami árad a
falakból. Amint belépünk, a tömeg elhallgat és tapsban tör ki, amit vigyorogva
fogadunk így négyen. A gitárok az ölünkben pihennek, Lia kap egy csörgődobot,
miután kihúztam neki a mellettem lévő széket. Ahogy végignézek az embereken,
kiszúrom egy sarokban Jadet és Yvet, Nikoval és a másik három lánnyal együtt,
egy-egy párnán ücsörögni. Mind minket néznek, miközben bort kortyolgatnak és
cigarettáznak. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy ovis csoport előtt lépnék
fel, hisz olyan gyermeki csodálattal néznek ránk, mint ahogy a fiam szokott
pislogni, mikor előtte énekelek.
- Egy… két… egy, két, há’ és –
számolok be halkan és ezzel elkezdődik a műsor. Amint az első hangok elhagyják
a torkom elmúlik minden lámpalázam. Lián is látom, hogy teljesen átadja magát a
zenének és átszellemülten suttogja bele a levegőbe a szavakat. Nincs szükség
mikrofonra, erősítőre, simán betölti a hangunk a teret. A múzsa pedig énekel,
angyali hangon, mégis tökösen, akár egy férfi. A hangja tökéletesen kiegészíti
az enyémet és mikor a fiúk is beszállnak a hangsúlyos részeket felerősíteni,
úgy gondolom Liának mindig velünk kéne lennie a színpadon. Senkit nem nyom el,
egyszerűen csak jobbá teszi, amit hárman alkotunk. Joshua és Mark mindig is
profik voltak, most is egyikük húzza a másikat bele abba az ismeretlen esztelen
örvénybe, amit senki nem tudhat milyen, csak mi, művészek. A legjobb rész mégis
mikor megjön a közönségünk bátorsága és velünk együtt énekelnek. Lia arcára
elég egyetlen pillantást vetnem, hogy széles és kissé önelégült mosoly terüljön
szét az arcomon. Tudtam, hogy nem bír ellenállni. Az ő vérében is benne van ez,
hiába tiltakozik ellene. Egyszerűen csak noszogatni kell és ha mégis ellenáll
hát Istenesen picsán kell rúgni, olyannyira, hogy meg se álljon a csinos kis
popsija a színpadig, hisz ő oda született. Szórakoztatni akar, ezt imádja,
hiába tagadja, látom a szemében. A tekintete úgy csillog akár a legtisztább
gyémánt. Félidőben karon ragadom és a mosdóba lökdösöm. Van egy tippem arra
nézve, hogy mire gondol, de nem édesem. Most nem kefélni jöttünk.
- Mit csinálsz? – Néz rám
kacérkodva, mikor a hátához simulok.
- Nézz a tükörbe – suttogom a
fülébe és szorosan átölelem a derekát. Önkéntelenül teszi, amit kérek, nem
kérdez, nem kötözködik. Látom, mikor meglepődik azon, amit mutatni akartam
neki. – Csillog a szemed szivi – csókolok a nyakába. – Te is érzed igaz? –
Sóhajtok fel ugyanis egyszerűen rámtör a vágy, pusztán attól, hogy a zöldeskék
szemekbe nézek. Itt helyben a mosdóba zárkózva tenném a magamévá, de nem lehet,
mert várnak ránk. Nincs mit tenni, kénytelen vagyok beérni egyetlen
szenvedélyes csókkal. A nyála édes íze viszont még inkább feltüzel. A csípőm az
övének dörgölöm, csak, hogy tudja mi lesz a sorsa koncert után, mire halkan
felnyög és a tarkóm után kap. Szeretem ezt a tüzet benne és azt is, hogy ilyen
hamar fel lehet benne kelteni a nimfomániás kurvát.
- Alex – nyög fel kétségbeesetten
tiltakozva, mikor eltolom magamtól.
- Később – húzom végig a nyelvem
hegyét a torkán, aztán az ajtó irányába fordítom, a tenyerem a formás fenekére
tapasztom és annál fogva tolom vissza a terembe.
Az indulataim alig bírom kontrol
alatt tartani. Ha nem lenne a borosüveg a kezemben, az ujjaim már rég annak a
nyomorult kis kertitörpének a nyakára tapasztottam volna, hogy kiszorítsam
belőle az összes szuszt. De nem tehetem. Itt mindenki úgy védi, mintha ő lenne
a messiás. Pedig csak egy nyomorult kis buzi, aki az ujjai köré tudja csavarni
Liát.
-
Nyugodj már le – simítja Jade a vállamra a tenyerét.
-
Hogy bírod azt elviselni? – Török ki, akár egy vulkán.
-
Tudom, hogy ki kibe szerelmes. Nekem ennyi elég. De ha
dühöngsz azzal nem mész semmire. Nézd meg Alexet. Nyugodt és hízeleg neki, így
eteti a tenyeréből. Neked viszont félpercenként elborul az agyad és képtelen
vagy uralkodni magadon. Túl forrófejű vagy.
-
Nem bírom nézni, hogy hozzáér – csapom le az
üvegpoharat az asztalkára, amiből tetemes mennyiségű ital löttyen ki.
Persze jó látni, hogy Lia
mosolyog, de tudni, hogy nem én vagyok a boldogsága oka, az őrületbe kerget.
Alex az, aki széket tett alá, aki csörgődobott adott a kezébe és hagyta, hogy
énekeljen. Azaz nem is hagyta, inkább utasította, mint aki pontosan tudja, hogy
ez kell neki. Mintha ismerné a legféltettebb titkát is a lánynak, akit én
szeretek. Igen, ő kielégíti a testét és a lelkét is. Támaszt ad neki, mikor
arra van szüksége, de ezt én akarom megadni neki. Én!
-
Idefigyelj – nyúl Jade az állam alá, még mielőtt a
pillantásommal gyilkolom le a szívszerelmét. – Alex bonyolult és érzékeny. Egy
félős gyerek, akit a saját folyton járó elméje kínoz. Ezért tompítja az agyát
droggal, szexel és piával. Lia kell neki, mert mellette csak egy egyszerű férfi
lehet és ki tud kapcsolni. El bírod képzelni, hogy milyen az, amikor valakinek
folyton jár az agya valamin? Mert Alex ilyen. Sosem értette meg senki. A
családja kibukott mikor kiderült, hogy a fiúkat is szereti, soha senki nem állt
mellette, senki nem fogadta el. Csak én voltam erre képes eddig, majd a fia és
most Lia. Állandóan kattog valamin, hol a zenén, hol a szerelmi életén, hol a
karrierjén, hol azon, hogy mit tehetne azért, hogy a hozzá hasonlóakat
elfogadják. Tele van komplexusokkal. Nem veheted el tőle Liát. Egyszerűen
kellenek egymásnak. Nem működhetnek külön-külön. A sors azt akarta, hogy
egymásra bukkanjanak és ha tetszik ha nem, nem csak Alexnek van szüksége Liára,
hanem neki is kell. Te pedig nem tudsz bánni a kiscsibével. Azonnal birtokolni
akarod, de hozzá türelem kell és hideg fej. Csak figyeld őket és nyughass.
-
Nem megy – nyöszörgöm, mert minden egyes rájuk vetetett
pillantás egy újabb rozsdás szög a szívembe. Mégse tudom elfordítani róluk a
tekintetem.
-
Niko, el kell engedned. Szabadon kell eresztened, ha
azt akarod, hogy téged akarjon. Legyél itt persze, lássa, hogy vársz rá, hogy
szereted, de hagyd, hogy azt tegyen, amit akar
- magyarázza Jade a hátamat simogatva, de nem nyugtat meg vele. Nem
tudom, hogy leszek képes elviselni ezt a fojtogató féltékenységet. Igaza van,
birtokolni akarom, mert pontosan tudom, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk és
ugyan lehet, hogy későn jöttem rá, de most, hogy tudom, hogy engedhetném, hogy
egy másik férfit csókoljon? A többiről nem is beszélve…
De igazat kell adnom Jadenek. El
kell eresztenem még akkor is, ha bele fogok dögleni.
A koncert végén Alex tovább húzza
az idegeim. A derekamat simogatva terel a pulthoz, ahol iszogatni kezdünk. A
szemeiben pajzán fény csillog a huncut mosolya pedig csak még helyesebbé teszi
az így is gyönyörű arcát. Imádom, mikor így néz rám. Mintha nem látna senki
mást. A hatalmas óceánszínű szemek fogva tartják a pillantásom és nem engedik,
hogy Niko felé kalandozzak.
- Szökjünk meg – ölel át, hogy
ismét a nyakamba csókolhasson.
- Ezt meg, hogy érted? – Kérdezem
halkan, a fekete tincsek közé túrva.
- Nincs messze innen a stúdió.
Van ott egy kényelmes kanapé és senki más nem követhet minket – szívja finoman
az apró fogai közé a fülcimpám, mire jóleső borzongás szalad végig a testemen.
- Mi lesz a többiekkel? –
Kérdezem vágytól rekedt hangon.
- Kit érdekel? Gyere – kulcsolja
össze az ujjainkat, majd felkapja a már kifizetett üveget és húzni kezd a hátsó
kijárat felé.
- Hová mentek? – Kiabál utánunk
Jade, aki észrevette a szökési kísérletünk és utánunk jött. Alex csak egy
cinkos pillantást vet rám, majd még szorosabban fogja a kezem és rohanni kezd a
sötét utcán. Olyan akár egy ovis, aki szökni próbál anyu elől, de igazából ő
sem gondolja komolyan. Legalábbis hosszú távra nem. Úgy nevet, mintha tényleg
belebújt volna az ördög, a nevetése pedig engem is arra sarkal, hogy vele
kacagjak, mikor már három háztömbnyire kerültünk a döbbent groupie királynőtől.
Csak akkor lassít le, mikor a cél közelébe kerülünk és levegő után kapkodva
támaszkodik a térdeire, a nevetését viszont még mindig nem tudja visszafogni.
Olyan felszabadultnak tűnik és ez engem is felszabadít.
Az éjjeli őr furán néz Alexre, de
amint némi pénzt csúsztat a markába, azonnal kinyitja nekünk az ajtót. A sötét
folyosókon nevetve haladunk végig. Azt hiszem az alkohol megtette a hatását. A
cipőm egyre kényelmetlenebb, így megtorpanok és Alex vállába kapaszkodva, rúgom
le magamról őket. Éppen hajolnék érte, de az ördögöm nevetve megcsóválja a
fejét, majd egy mély nyelves csókkal elűzi minden gondolataim. Fogalmam sincs
már mit akartam tenni fél perce, csak az számít, hogy fogja a kezem és nevet.
-
Hagyd itt, nem kell – nyalja végig az állkapcsom
vonalát, aztán mire egyet is pisloghatnék már a hátán vagyok és cipel a
folyosón végén lévő ajtóig, amit könnyed mozdulattal rúg be. Kuncogva veszem
tudomásul, hogy tényleg van egy keskeny bőrkanapé a keverőpult mögött, amire
seperc alatt ledob.
-
Gyere ide – intem magamhoz, hogy a pólóját feltűrve
végigcsókolhassam a csupasz hófehér mellkasát, amin a szolid kis izmok finoman
domborodnak ki. A pokolfajzat engedelmesen emeli a magasba a karjait, mikor az
inget gombolás nélkül áthúzom a fején, aztán az ajkaimmal ismét bejárom a már
egyszer megtett utat, csak most lefelé haladok, le egészen a nadrágja széléig. Az
övét gyorsan kicsatolom, aztán már csak a cipzár és az anyag halk susogását
lehet hallani, meg az ő kapkodóvá váló lélegzetvételeit. Meztelenül áll
előttem, a szemeiben vad tűz lobog, de nem veszi át az irányítást. Hagyja, hogy
simogassam és a csókjaimmal izgassam tovább a felhevült bőrét. Csak az ujjai
remegése árulja el, na meg a halk nyögések, amik feltörnek a torkából.
-
Ne kínozz – nyöszörög, mikor már percek óta csak a
hasát tüntetem ki a figyelmemmel.
-
Szeretsz? – Nézek rá áratlanul pislogva, az ujjaim a
férfiassága köré kulcsolva, mire fennakadnak a szemei.
-
Szeretem, amikor ilyen vagy – sóhajtozik, aztán lesöpri
a kezem magáról és mire észbe kaphatnák, már a talpamra is állított, hogy aztán
gyors tempóban megszabadíthasson a ruháimtól és végigcsókolhassa a gerinceim
vonalát, miközben az egyik tenyerét finoman a mellemre simítja. Az érintéseitől
eláll a lélegzetem, úgy érzem tojást lehetne sütni rajtam. Nem kapkod, de mégis
van valami sürgető a mozdulataiba. A farka keményen simul a hasfalamnak, mikor
szembe fordít magával, hogy kicsit szemből is legeltethesse rajtam a
tekintetét. A csodálat a szemiben, bármit megér ebben a percben.
-
Gyönyörű – emeli a magasba az egyik kezem, hogy aztán a
csípőmet simogatva a kecses ujjaival rátereljen, arra, hogy mit is akar. Én
pedig lassan forgok körbe előtte, amint megértem, hogy alaposan szemügyre
akarja venni a testem, na nem mintha nem látott volna már ezerszer meztelenül.
– Gyönyörű - ránt magához, majd újból megfordít a karjaiban, hogy háttal legyek
neki és így lök a kanapéra, ahol mindenfajta habozás nélkül a lábam közé nyúl,
majd finoman végigsimít rajtam, amitől felsikítok, de ez nem elég neki. A
szabad kezével az államat ragadja meg, hogy aztán az arcom előtt nyalogathassa
le az ujjairól a nedveim. – Gyönyörű – vigyorog rám perverzül, majd egy mély csókban
forrunk össze. A saját ízem érzem a nyelvem hegyén, amitől még inkább
felizgulok, bármennyire perverz is a dolog. Egyetlen gyors lökéssel, teljesen
kitölti a testem, amitől a csókba nyögök. Az ujjaim a kanapé háttámlájába
fúródnak, a körmeimmel szaggatom a puha bőrt, kapaszkodót keresve a gyors,
már-már durva lökések közben. Imádom a vadságát, alig kell pár perc ahhoz, hogy
a csillagokig repítsen és velem szárnyaljon ő is az égig.
Gőzöm nincs, hogy kerülünk a
földre, csak a szívem dobogását hallom a fülemben, meg az ő halk sóhajait.
Mosoly kúszik az arcomra, mikor az elégedett arcára nézek. Én okoztam ezt neki.
Egy kád vízben fetrengek, bár úgy
érzem, hogy salétromban áztatom magam, miközben a hányadékom próbálom szaporán
visszanyelni, ami már epével keveredik a gyomromban. Érzem a kesernyést ízt, a
kaparó érzést a torkomban, a garatom marja a sav. Vagy képzelődöm? Hisz nem
ittam sokat, nem tettem semmit, ami miatt hánynom kéne, mégis forog velem a
világ és rosszul vagyok. A víz már rég kihűlt, a fehér hab is eltűnt a
felszínről, csak a remegő testem öleli körbe a hideg. Minden porcikám
lúdbőrözik, a szemem, pedig már régen száraz. Csípi a levegő, de akkor se
hunyom le, hogy megnedvesítsem őket, mert ha megtenném, úgy sikítanék az elém
vetült képtől akár egy ócska, hisztis ribanc. Tudom, hogy nem csinálhatom ezt
sokáig, össze kell szednem magam, de olyan nehéz, hisz tudom miért tűnt el
Alexel. Tudom, hogy vele feküdt le ma éjjel és azt hiszem ettől a tudattól
vagyok rosszul. Tényleg úgy érzem magam, mintha ettől a ténytől beteg lennék,
nincs erőm még arra se, hogy kimásszak innen és bezuhanjak az ágyba, remélve,
hogy alvás közben nem kísért majd az arca.
Az ujjaim mégis lassan
megmarkolják a kád peremét és nagy erőfeszítés árán, de nekiállok, hogy a
remegő testem kiküzdjem innen. Elsőre nem sikerül a művelet, olyannyira nem,
hogy visszacsobbanok a vízbe, és teljesen elmerülök benne. A fejbőröm úgy
érzem, mintha késsel szurkálnák, mikor a jeges vízbe ér, de aztán ez is
elmúlik. Csak fekszem a kád alján, nyitott szemmel és bámulok bele a kissé
klóros vízbe. Csak akkor fogom fel, hogy nem lesz így jó vízszintesbe maradni,
mikor kezd elfogyni a maradék oxigén is a tüdőmből. Átsuhan az agyamon a
gondolat, hogy mi lenne, ha magamba szívnám a kád tartalmát az orromon
keresztül és belefojtanám magam, de aztán valahogy tova is illan a kép, főleg,
hogy tudom ez lehetetlen. Magamnál vagyok és előbb utóbb az akaratom,
felülírnák az ösztöneim. A lábaim segítségével tornázom vissza magamba ültömbe
és nagy levegőt veszek. Remek most már a tüdőm is fáj… Mi jöhet még? Rám szakad
a mennyezet?
Végre eljutok odáig, hogy
ténylegesen megerőltetve, az ólomnehéznek tűnő tagjaim kimásszak a habokból. A
vízben teljesen átfagyott testem, borzolja a langyos levegő, amitől még inkább
remegni kezdek. Alig bírom leitatni a szétfagyott ujjaim közt lévő törölközővel
a vizet.
A tükör ismét rémisztő képet
mutat, mikor belenézek. Az államon borosta sötétlik, a hajam nedvesen tapad a
fejemre, a bőröm szokásához híven hófehér, amivel éles kontrasztot alkotnak a
fekete tetoválások és csak ijesztőbbé varázsolják a külsőm. A szám viszont
lila, mintha kirúzsozta volna valaki, de legalább ez a szín jól megy a szemem
alatti éjfekete karikákhoz, amik a vérben forgó szemeim emelik ki.
Lenyűgöző nem?
És még felmerült bennem a kérdés,
hogy az a buzeráns kis kertitörpe mivel jobb, mint én?
Hát per pillanat mindenben.
Fényévekkel jobb állapotban van, jobban néz ki, szerethetőbb, viccesebb,
elbűvölőbb.
Persze nekem se lenne probléma,
hogy bárkit is felcsábítsak magamhoz, de nekem ő kell! Csakis ő. De ő nem az
enyém, ő vele van és vele osztja meg az ágyat, a paplant, a testét.
Újból végigfut rajtam a
borzongás, az arcomból a maradék vér is kiszalad.
Komolyan hányni fogok, ha ez így
megy tovább.
Aludnom kell.
Kimerülve kúszok el az ágyig,
majd két szem altatót nyelek le, mert előre érzem, hogy nem menne másképp.
A gyógyszer megteszi a hatását és
ugyan még így is nehezen, de sikerül álomba merülnöm.
Nem is tudom pontosan miért, de
újból a lábtörlőjén ücsörgök. Pedig sétálni indultam. Mégis itt kötöttem ki, a
szívem ide húzott. A kopogásomra nem nyitott ajtót, tehát vagy nincs itthon,
vagy nem akar beengedni. Nem számít. Előbb utóbb vagy egyik, vagy másik
oldalról, de ki fog nyílni.
A lépcsőn bukkan fel, három
órával később. Fáradt, de a szeme mosolyog, miközben a kulcsait keresgéli.
Keserű mosolyra húzom a szám, mikor észrevesz. Boldognak tűnik, de nem miattam
az. Megviselt, de ez is Alexnek köszönhető. Biztos vagyok benne, hogy alig
aludt az éjjel, mert egész éjjel keféltek.
- Mit csinálsz már megint itt? –
Komorodik el.
- Hoztam virágot és bort, meg
gondoltam főzhetnénk – lengetem meg a zacskót és a rózsát, miután felálltam.
Igen, megint ostoba módon eltört a romantikus énem. Még gyertyát is vettem.
- Niko – sóhajt fel, fejcsóválva.
- Kérlek – nézek rá könyörgően. –
Kérlek Kulta – nyöszörgöm. Ha most elküld, abba belepusztulok. Nem érdekel,
hogy kivel volt és mit tett. – Hagyd, hogy a közeledben legyek. Kérlek – fogom
könyörgőre a dolgot, mikor a kulcsot a zárba illeszti. Nem szól egy szót sem,
de nem is csapja a képembe az ajtót, így engedélynek veszem a reakcióját a
belépésre. Megint ugyanazt csinálja, mint múltkor. Némán vonul el zuhanyozni,
majd felöltözve bukkan fel. Az asztalon pihenő kókadozni kezdő virágot vízbe
teszi, majd feltesz egy kávét főni és míg várja, hogy lefőjön a koffein,
kifürkészhetetlen arccal vizslat, a konyhapult tetején ücsörögve. Automatikusan
szeletelem a zöldségeket, úgy sürgök- forgok a konyhába, mint valami szerelmes
feleség, aki az urát akarja kiszolgálni. Mókás, hogy mennyire felcserélődtek a
szerepek. Eddig ő akart boldoggá tenni, most pedig én teperek azért, hogy
egyáltalán hagyja, hogy a közelében maradjak, még akkor is, ha nem érhetek
hozzá, nem csókolhatom meg és nem mondhatok semmi olyat, amitől sikítva
menekülne el.
- Mi van a hátizsákodban? –
Kérdezi halkan, amitől egy pillanatra összerezzenek, mert abszolút nem
számítottam rá, hogy hozzám szól még a mai nap folyamán.
- Csak fogkefe, tusfürdő, meg
tiszta gatya, zokni és póló. Meg pár doboz cigi – nézek rá, de az arca még
mindig nem árul el semmit. Pedig felettébb érdekelne, hogy mit szól ahhoz, hogy
itt akarok éjszakázni megint, vele. Még akkor is, ha csak a kanapén alhatok.
Kell a tudat, hogy itt van, hogy csak egy ajtó választ el tőle, na meg a
köztünk lévő mély, tátongó szakadék.
Azt hiszem, én vagyok a leginkább
meglepődve, mikor leugrik a pultról és nekiáll kipakolni a cuccaim. A pólóm a
fotelre teríti, mintha nem akarná, hogy holnap gyűrött cuccban hagyjam el a
lakását, a fürdőszobai cuccokat, pedig a fürdőszobába viszi. Homlokráncolva
figyelem, nem értem mi történik. Enyhülne?
Amint végzett, teletölti a
bögréjét a fekete kávéval és a kanapéra telepedve figyel tovább. Háttal állok
neki, így néha megengedek magamnak egy-egy mosolyt, főzőcskézés közben, aztán
mikor végzek, előkutatok egy bornyitót, két karcsú pohárba töltöm a vörös nedűt
és nekiállok felszolgálni a korai vacsorát vagy sokkal inkább a késői ebédet.
A földön ülve falatozunk, a
halvány fényben, amit a mécsesek szolgáltatnak.
- Ma nem dolgozol? – Kérdezem
halkan, mire leteszi a villáját és megtörli a szája szélét egy szalvétával.
- Nem – rázza meg finoman a
fejét.
- Nincs kedved beszélgetni? –
Nézek rá kérlelően ismét, ugyanis frusztrál ez a csend. Nem szoktam meg tőle,
hogy nem beszél.
- Nem tudom – dönti a hátát a
kanapénak, majd ismét kifejezéstelen arccal fürkészi az arcom. Olyan akár egy
gyönyörűséges viaszbaba, a porcelánsimaságú bőrével és az érzelemmentes
arckifejezésével. Amint én is lenyelem az utolsó falatokat, felveszem az üres
tányérokat és időhúzás gyanánt elviszem a mosogatóig. Türelem Niko, türelem.
Higgadtnak kell maradnom, pedig szívem szerint a csókjaimmal kezdeném el
győzködni, hogy beszélgessen velem, hogy szeressen engem. A kezem megremeg,
ebből pedig tudom, hogy még egy kis időt kell nyernem, hogy kontrolálni tudjam
magam. Mosogatni kezdek, de minden idegsejtem ki van éleződve rá. Sajnos a két
tányér, villa és serpenyő eltisztogatása nem tart túl sokáig, kénytelen vagyok
szembenézni vele. Próbálok lazának tűnni, de belül valamiért feszült vagyok.
Nem szoktam hozzá ehhez a hűvös nőhöz. Vajon hol rejtegette eddig ezt az énjét?
Milyen átkozott bűvös kalapból varázsolta elő ezt az arcát? Eddig csak a
bizonytalan kislányt mutatta meg, a vérmes szajhát és a lázadó kamaszt, de most
itt ül szemben valaki, akit nem ismerek cseppet sem. Eddig csak egy gyereket
véltem felfedezni benne, most viszont egy igazi nő ül a földön.
Bort kortyolgat, cigarettázik és
árad belőle valami, ami fojtogatja a torkom. Nem tudok megnyugodni, feszült
vagyok és azt hiszem a pillantása zavarba is hoz. Tizenhat éves korom óta nem
hozott senki zavarba.
Nem tudom mit akar. Eltaszít, de
mégis beenged.
Aztán hirtelen azt hiszem,
elkezdek megvilágosodni.
Játszik velem, ugyan úgy ahogy
eddig én tettem. Nem küld el, meghagyja nekem a döntést, de közel se enged
magához. Ugyanolyan, mint én a legelején és mégis más.
Lenyűgöző milyen gyorsan
változik.
Egy hete még az én kezembe volt a
gyeplő, most pedig ő irányítja a szálakat. Vajon, hogy csinálja? És mikor is
engedtem át neki az irányítást? Jah, hogy nem is kérdezte, hogy lehet-e ő a
főnök a kettőnk kis párharcában? Egyszerűen csak döntött és most szórakozik.
Vagy nem? Nem tudom. Francba. Egy agyatlan bábbá válok, mikor feltérdel és az
orrát az enyémhez dörgöli, miközben végig a szemembe néz, viszont még most sem
lehet semmit leolvasni róla.
Annyira közel van és mégis olyan
távol.
A tenyere az arcomra simul, én
pedig beledörgölőzöm akár egy kiscica. Ki vagyok éhezve az érintésére és végre
ő ért hozzám, nem kellett kényszerítenem semmire. Magától tette. A
lélegzetvételeit a bőrömön érzem, az illata megint fejbe ver. Szédülök.
Úgy érzem magam, mint egy
szerelmes kiskamasz, a gyomromban ugyanis ezer pillangó csapkod. Megcsókolnál
már végre? – üvöltenék rá szívem szerint, de nem mozdulok, hagyom, hogy
megtegye. Aztán átkozni is kezdem magam, mert elmosolyodik és visszahúzódik.
Csalódott morgás hagyja el a torkom. Olyan közel volt, hogy szinte súrolta az
ajka az ajkaim és most megint eltávolodott tőlem. Miért nem tette? Miért nem
csókolt meg? Hát nem látja, hogy szenvedek? Vagy élvezi, hogy kínozhat?
-
Az őrületbe akarsz kergetni – susogom alig hallhatóan,
levegő után kapkodva. Hogyan hajt egy másodperc alatt az uralma alá? Ó igen! A
nevetésével, ami most felszakad belőle. Kicsit kárörvendő íze van a dolognak,
de nem számít. Csak nevessen nekem. Sokáig, nagyon sokáig. Hallani akarom ezt
az édes csilingelő, kissé gonoszkodó kacajt.
-
Niko, Niko – ingatja mosolyogva a fejét és újabb
cigarettára gyújt rá.
-
Mikor lett a Helsinkiben császkáló pénzes kislányból
végzett asszonya? – Nézek rá értetlenkedve, mire eltűnik a mosoly az arcáról és
megkeményednek a vonásai.
-
Amikor egy finn zenész darabokra törte a szívét és
kitépte még a lelkét is könyörtelenül – feleli színtelen hangon. – De már
mindegy – mosolyodik el újra.
-
Nem mindegy – vágom rá kétségbeesetten. Fogalmam sincs
mit kéne tennem.
-
De az – bólint.
Úgy érzem bogarak ezrei futkosnak a bőrömön, bizsereg az
egész testem, nem tudom lecsillapítani magam annyira, mint kéne. Túl gyönyörű,
túlságosan nagy kísértést jelent, hogy alig egy karnyújtásnyira ül telem. Hiába
tűnik nyúzottnak, nem halványít semmit a tökéletességén. Meg akarom érinteni,
érezni szeretném a puha ajkait a számon és a hosszú karjai közé akarok olvadni.
Nem akarom neki adni a szívem, de a testem…
Igen, azt megkaphatja.
Gyors mozdulattal tolom arrább az asztalt, mire felnéz már
az ölében ülök, az ujjaim a hajába túrnak. Döbbenet csillog a szemében, mikor a
lábaimmal körbekulcsolom a derekát és a szemébe nézek, aztán egyszerűen, nem
törődve semmivel megcsókolom. Tépem az ajkait és ő sem habozik tovább.
Talán nem jó ötlet ismét lefeküdni vele, de bízom magamban
és a sebeim sajgásában annyira, hogy ez reggel ne befolyásoljon majd semmit.
Sürgető kényszert érzek, hogy érinthessem és simogathassam a
selymes, puha bőrt, nem tudok tovább parancsolni a testemnek, a vágynak, ami
forralja a vérem azóta, hogy megláttam a küszöbön ülni.
Ahogy az ágyéka nekem feszül elmosolyodom. Érzem, hogy
mennyire kemény. Ő is kíván. Akar. A pólót gyors mozdulatokkal cibálom le róla,
hogy aztán minden szabaddá vált bőrfelületet a csókjaimmal boríthassak el. A
halk, férfias nyögések amik feltörnek belőle, tovább izgatnak. Itt fekszik alattam,
a nappali szőnyegén, lehunyt szemekkel és azt tehetek vele, amit csak akarok.
Őt akarom. Érezni akarom magamban. A saját felsőmtől én
szabadulok meg, de a melltartót, már ő hámozza le rólam. A mellbimbóim a fogai
közé szívva izgat tovább, na nem mintha nem lubickolnák már így is percek óta a
kéjben. A tarkójánál fogva húzom közelebb magamhoz, míg ő a fenekembe markol,
hogy még inkább nekem feszíthesse a férfiasságát a durva farmer anyagán át a
lüktető ölemnek. A szenvedély elveszi mindkettőnk eszét, csak az ösztönök
hajtanak tovább.
Mindenem sóvárog érte, a kielégülésért sikolt az összes
sejtem.
Az ujjaim maguktól futnak végig a mellkasán, le az övéig,
amit gyors, türelmetlen mozdulatokkal, oldok ki. Ő sem rest, lehúzni rólam a nadrágot,
a falatnyi csipkével együtt, aztán fölém hajol és egy fél percig nem is mozdul,
hiába ficánkolok alatta. A testével a padlóra szegez és csak figyeli az arcom.
-
Niko – nyögök fel, a vállába mélyesztve a körmeim.
-
Csss – csókol meg mosolyogva, majd mikor elenged, fény
gyúl a tekintetében. Szerelmes fény, a vágy pusztító tüzén át. Nem, ezt nem
akarom látni, de talán mégis jobb így, mert le tudom olvasni az arcáról, hogy
mit akar mondani, még az előtt, hogy megszólalni.
-
Ki ne merd mondani – pirítok rá, aztán minden erőm
bevetve, a hátára fordítom és a szájába tolom a nyelvem, hogy esélye se legyen
arra, hogy kimondja mit érez. Nem akarom hallani soha többé, hogy szeret.
Ismét végigcsókolom minden
porcikáját, aztán mikor már eléggé elvesztette a fejét, magamba vezetem.
Mindkettőnkből elégedett nyögés tör fel. Végre… Most én vagyok az, aki nem
mozdul. Ki akarom élvezni a pillanatot, hogy egyek vagyunk. Aztán valami arra
sarkall, hogy mégis felemelkedjek, majdnem teljesen kiengedve magamból, hogy
aztán a lehető legmélyebben fogadjam újból magamba. Az ujjaim a mellkasa puha
bőrét marják, ő pedig a csípőm és a derekam simogatja. Minden mozdulatnál
rekedten nyögdécsel, de én se bírom visszafogni a hangom. Túl régen volt, hogy
utoljára együtt voltunk, legalábbis most úgy tűnik. Ahogy simogatom,
megfeszülnek az izmai, beleremeg az érintéseimbe az egész teste.
-
Csókolj meg – nyöszörgi, én pedig nem állok ellent az
ajkai jelentette kísértésnek. Csókolom, minden dühöm és szenvedélyem
belesűrítve a nyelveink játékába. Az ujjaival a hajamba túr, keményen tartja a
fejem, miközben egyre gyorsabban hajtjuk egymást a beteljesülés felé, amire nem
is kell sokat várni. Egyszerre robban bennünk a gyönyör. Egymás szájába
hörögve, adjuk át mindenünk az orgazmusnak, amibe még a kislábujjam is beleremeg.
Feszül az egész testem, érzem, hogy mennyire mélyen van bennem, hogy milyen
hosszan élvez.
Nem elég ennyi. Egy kis pihenő
után az ágyban folytatjuk tovább a hajszát egész éjjel, szeretve a másik testét
és őrült gyönyöröket okozva egymásnak. Mintha az első éjszakánk lenne…