A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2012. április 16., hétfő

70. Blind




http://www.youtube.com/watch?v=f6SXGJP7G-c

„Lassan fedezték fel újra egymást, fizikailag és érzelmileg is, mint két vak, aki hirtelen visszanyeri a látását. Úgy csókolóztak, mint a kamaszok, mintha ennél közelebb már nem is kerülhetnének egymáshoz. A csók többet jelentett, mint csak testi vágyat. Mindig is azt érezte, hogy az ember a szívét adja oda a csókjával.”


Niko ismét Sean székén ücsörög, világfájdalmas kifejezéssel az arcán, egy pohár whiskyvel az egyik kezében, míg a másikban a sokadik cigarettája füstölög. Yv feldobottan rohangál Alexék asztala és a pult között, néha áthajol és nyom egy cuppanós puszit az arcomra, Nikot viszont teljesen semmibe veszi. Mintha itt se lenne. Nevetve figyelem, ahogy pörög a legjobb barátnőm, bár van egy sanda gyanúm arra nézve, hogy a pokolfajzat valamelyik gyógyszere pörgette fel ennyire. Mégsem féltem. Tudom, hogy fél a drogtól mióta Mira meghalt és nem vesz be semmi olyat, ami túlságosan veszélyes lenne. Bár ez így elég hülyén hangzik. Ha azt vesszük minden drog túlzottan veszélyes. Mégis bízom benne és józan ítélőképességében, na meg Alexben, akiről pontosan tudom, hogy sose adna neki olyat, amitől baja lehetne.
-         Még egyet – dobja elém Niko a poharát unottan.
-         Kérlek vagy valami? – húzom fel morcosan a szemöldököm.
-         Légy oly nedves – néz mélyen a szemembe, de a gúnyos hangnem cseppet sem tetszik.
-         Niko, elég- sziszegem, miközben újabb adagot töltök a poharába. – Belementél, nincs hiszti – nézek rá szúrós szemekkel.
-         Igen tudom, nincs jogom semmihez. Csak vergődni, mint egy kibaszott kutya a küszöbön és nyalni a talpad, mikor végre rám figyelsz – horkant fel mérgesen, mire megforgatom a szemeim. Ezt nem hiszem el…
-         Túl sokat ittál. Menj hátra, vedd ki a kulcsot a táskámból és aludd ki magad otthon – szólok rá kissé erélyesebben.
-         Nem. Ha nekem nincs beleszólásom semmibe hát akkor neked sem – morogja a bajsza alatt, akár egy sértődött, hisztis ribanc, de igazat kell adnom neki. Nem mondhatom meg mit tegyen. Felnőtt férfi, még akkor is ha per pillanat egy négy éves kisgyerek szintjén van. Köszönjük Jack Daniels…
-         Szia tündérke – hallok meg egy mély hangot fél órával később. – Mi ez az életunt fej? – mosolyog rám Sean, a pultot támasztva. Nagyot sóhajtok mikor ismét Nikora téved a pillantásom. Az ő arcát bámulva egész este az is csoda, hogy a vendégek meg a teljes személyzet nem vágott eret magán.
-         Semmi – csóválom meg a fejem, mire még szélesebb vigyor terül szét az arcán. – Jöhet a szokásos? – emelek le egy poharat, hogy tölthessek neki, de a fejrázása megállít a mozdulatban.
-         Nem, csak beugrottam elköszönni. Kezdődik a turné Európában, ma este repülünk Berlinbe. Csak gondoltam előbb benézek hozzád esőlány – kacsint rám, mire Niko fintorogni kezd, de nem szól egy szót sem. Legalábbis nem úgy morog, hogy bárki is értené.
-         Oh – nézek Seanra nagyokat pislogva. Mit nem adnék azért ha most vele mehetnék. De nem lehet.
-         Ó bizony – nevet fel. – Figyelj két hét múlva visszajövünk. Lesz pár koncert a másik parton is, mielőtt elhúzunk Ázsiába. Boston, New York, Atlanta, Orlando, mindegy is – kezd el kutatni a bőrkabátja belső zsebében, majd egy borítékot vesz elő és elém tolja, mire Niko is felkapja a fejét és úgy kezdi vizslatni a hófehér papírt, mintha az ördög szerződését rejtené minimum.
-         Mi van benne? – emelem fel a vaskos borítékot és érdeklődve forgatom az ujjaim közt.
-         Pár repülőjegy, meg a telefonszámom – kacsint rám. – Ha esetleg úgy döntenél, hogy meglátogatnál valahol – vigyorog, mint a vadalma. – Csak hívj és kimegyek vagy kiküldök eléd valakit. Persze semmi nem kötelező – ránt vállat. – Nem sértődöm meg ha egyiket sem használod fel, bár mind első osztályra szól, de ha nem akarod átrepülni a kontinenst egy koncertért, megértelek. Ha viszont mégis, akkor csak hajrá – kacsint rám.
-         Sean, nem – jövök zavarba hirtelen. – Ez őrültség és nem fogadhatom el – nyújtom vissza neki a repülőjegyeket.
-         Késő tündérke – kuncog fel. – Ha nem kell dobd ki, vagy csinálj velük amit akarsz, de nekem most mennem kell. El kell érnem a repülőm – hajol át a pulton, majd egy könnyed puszit nyom a homlokomra. – Vigyázz magadra kislány – simít végig utoljára az arcomon, majd mire egyet pisloghatnék el is tűnt a tömegbe.

Kicsit homályos minden, de a lényeg megragad. Repjegyek és egy felkérés keringőre. Hát ez zseniális. Miért akar mindenki beleköpdösni az én levesembe? Nem hiszem el. Kínomban nevetni kezdek, miközben újabb whiskyt hajtok le. Nevetséges ez az egész helyzet. Alex és most ez a hülye gyökér… Mi jöhet még? Feltámad az a brutális nagy heroinfüggő medve vagy Lia leszbikus lesz? Édes faszom… Már csak ez hiányzott az életemből, de tényleg. Főleg, hogy két hét múlva nekem is haza kell mennem. A telefonom rezegni kezd a zsebemben, mire nagy nehezen felállok és elindulok a hátsó ajtó felé, hogy halljak is valamit.
-         Mi van? – morgok anélkül, hogy tudnám ki keres.
-         Neked is szia. Kis cukorbogaram, mi a faszért nem vagy képes felvenni azt a kibaszott telefont? – kapom is egyből a lecseszést Brandontól.
-         Öhm, nem hallottam – kapaszkodom a falba, majd lassan lecsúszok a tövébe, mert érzem, hogy túl sok volt a pia és eléggé gyorsan forog per pillanat a Föld.
-         Mindenki téged keres napok óta, mert baszol felvenni a mobilod és senkit nem is hívsz fel, hogy élsz még. Az anyád teljesen ki van akadva, mert azt hiszi megkéseltek és a saját véredben úszkálva fekszel egy kibaszott konténerben, miközben legyek meg különféle dögök zabálják a tested – darálja, nekem meg erősen kell koncentrálnom, hogy a nagy hadarásból ki tudjam venni a lényeget. Mennyivel könnyebb lenne, ha finnül beszélne…
-         Semmi bajom csak asszem’ kicsit berúgtam – kuncogok fel.
-         Most indulok Los Angelesbe. Holnapra ott vagyok, addigra szedd össze magad. Muszáj valami fényképes bizonyítékot szolgáltatnom a családodnak, hogy tényleg élsz – morog.
-         De – csuklok egy nagyot. – Nem kell idejönnöd – csóválom a fejem zavartan.
-         Niko, az Isten faszát mi van veled? – kiabál, mire legörbül a szám széle.
-         Ne kiabálj jó? Így is szar minden – csuklok egy újabbat. 
-         Mi van veled? – kérdezi halkan, mire a fejem a téglának verem.
-         Lia. Nem kellek neki. Nem akar engem. Brandon én akkora egy fasz vagyok – nevetek fel keserűen. – Mi a picsát keresek én itt? Nekem nősnek kéne lennem és Leenat kéne döngetnem otthon, lebarnulva, és felfrissülve. Ma értünk volna haza a nászutunkról – kacarászom kínomba, miközben újra és újra a hideg téglának verem a koponyám. – Egy barom állat vagyok. El kellett volna vennem, ehelyett itt tapogatózom a vaksötétben és keresek egy kezet, ami sosem nyúl értem – túrok a hajamba.
-         Elég. Kapd már össze magad az ég szerelmére. Liát szereted, azért vagy ott. De nem könnyű eset a kis csaj, ezt meg el kell fogadni. De mindjárt ott vagyok és kitalálunk valamit oké? Csak nyugi van és ne verd annak a kurva téglának azt a hülye fejed. Nem kéne, hogy ennél is idiótább legyél – morog rám.
-         Te hallod? – mosolyodok el, miközben újból neki koppantom a fejem a falnak.
-         Anyád is hallja baszd meg – szól rám. – Niko most azonnal fejezd be, mert esküszöm, hogy nem állok jót magamért – sziszegi, miközben tovább fojtatom az idióta játékom. – Fejezd már be – üvölt megint rám, mire megmerevedek. – Na végre – sóhajt nagyot. – Nincs para nyuszika, Lia is szeret, csak ne rinyálj. Komolyan nem értelek. A nagy Niko Koskinen hisztizik, mint valami szétkúrt ribanc, ahelyett, hogy tökös lenne és megszerezné amit akar. Mi van veled cimbora? Te mindenkit megkaphatsz és mindig eléred, amit akarsz. Ne viselkedj hisztis kislányként barátom, mert kurvára nem áll jól. Ha kell a nő akkor küzdj – nevet fel.
-         Szeretlek Brandon – motyogom.
-         Na, nem buzulunk. Amúgy én is csíplek – kacag fel. – Megyek, tarts ki – magyarázza határozottan, majd elköszön és kinyomja a telefont.
Nincs kedvem visszamenni. Nincs kedvem élni. Minek? Nézni, hogy a nő akit szeretek, puszikat dobál Alexnek, miközben minden vendéget elbűvöl és megbabonáz? Frászt. Én ezt nem tudom elviselni. Haza kéne mennem. Elbújni a toronyba, a fejemre húzni a takarót és nyalogatni szépen csendben a sebeim. Merengeni azon, hogy mikor is romlott el ez az egész igazán.
-         Hát te meg mit ücsörögsz itt szépfiú? – hallok meg egy furcsa akcentust.
-         Nem tudom – csóválom a fejem fel se nézve.
-         Leülhetek? – kérdezi a lány.
-         Tőlem – vonok vállat.
-         Te vagy Niko – suttogja, mire felnézek mégis. A lány gyönyörű, de önkéntelenül elkezdem összehasonlítgatni Liával, akinek a nyomába se ér. – Nasztaszja – nyújtja felém a kezét, mire aprót biccentek és a tenyerébe csúsztatom a tenyerem. Semmi bizsergés. Ha máshol lennék, ha nem ismerném a bent felszolgáló lányt, most megkérdezném tőle, hogy nem-e jön el velem egy körre, valami ócska motelbe. De nem vagyok rá képes. Nem vágyom rá. Rá nem. A porcelán fehér arcát, sűrű világosbarna fürtök keretezik, a meleg őzikeszemek kedvesen csillognak. Olyan ártatlannak tűnik. Nem olyan veszélyes, mint Lia. Ő csak egy lány. Lia viszont a mindenség. – Lia mondta, hogy nézzelek meg – suttogja mosolyogva, mire érdeklődve figyelek rá, de még mindig nem szólalok meg. – Aggódik érted azt hiszem – kacsint rám.
-         Honnan ismered? – kérdezem halkan.
-         Én is itt dolgozom. Csak most szabadságon vagyok. Viszont nem voltam képes otthon maradni, így bejöttem meginni valamit. Tudod szar a négy fal között ülni, még akkor is ha meló közbe néha pokolba kívánom ezt a helyet – somolyog. – De valahol, azt hiszem inkább már Dawn fészke az otthonom. Itt biztonságban érzem magam. Ők a családom – sutyorog tovább, bár alig értem mit mond. Különös akcentussal beszél.
-         Orosz vagy? – nézek rá, tippelve, mire elmosolyodik.
-         Igen és nem – felel nevetve. – Megkaptam az amerikai állampolgárságot, Dawnnak hála. De Moszkvában születtem – bólint egyet, inkább csak magának, mintsem nekem.
-         Értem – suttogom vontatottan, bár per pillanat azt hiszem semmit nem értek. Az egész világom fel van forgatva.
-         Be kéne menni – néz rám kedvesen.
-         Minek? – kérdezem halkan a sötét éjszakától.
-         Mert van bent pia – kacsint rám, majd egy könnyed mozdulattal talpra szökken és a kezét nyújtja, hogy felsegítsen.
-         Beszélt rólam valaha is? – nézek mélyen a szemébe, mire széles vigyor terül szét az arcán, aztán nagyon közel hajol hozzám.
-         Kössünk alkut Koskinen – suttogja, alig fél centire az arcomtól. – Ha bejössz velem és meghívsz egy vodkára, elmondom amit tudok – kacsint rám, miközben még mindig kitartóan tartja felém a kezét. Határozottan fűzöm a vékony csuklója köré az ujjaim, mire nevetve segít talpra állni és betámogat a klubba.

-         Yvonne, szállj le onnan – kiabálok nevetve a pulton riszáló barátnőmre, akit mindenki mosolyogva figyel. Úgy tekeri a csípőjét, mintha ő is a rudakon szokott volna pörögni esténként, a haját lazán ide-oda dobálja, simogatja a nyakát és az őrületbe kergeti az összes kant.
-         Le ne mássz onnan – kiabál fel Dawn is nevetve, miközben az úrnak cseppet sem nevezhető, begerjedt férfiállatokat szolgálja ki, akik a barátnőm miatt megtámadták a pultot, nem számolva azzal, hogy aki a pultnál áll, annak kérnie kell valami piát. – Két perc alatt még soha nem volt ekkora bevételünk – kacsint rám, mire nevetni kezdek, de Yv műsora helyett inkább a hátsó ajtót figyelem, ahol Nasztaszja és Niko eltűntek. Aggódom a zöldszemű Istenért. Be van rúgva és ki tudja, hogy mi történt vele. Túl régóta van már kint. Aztán meglátom, ahogy Nasztaszjába kapaszkodva belép. A barátnőm azonnal rám néz és kacsint egyet, jelezve, hogy minden rendben, azt leszámítva, hogy kicsit el van ázva a szépség. Nagyot dobban a szívem, hiába nincs mit tagadni ezen. De mégis, túl sok a seb, ahhoz, hogy esélyt kapjon. Talán baromságot csinálok, talán elszalasztom a boldogságot, de annyit hajtogattuk már mindketten, hogy soha nem menne együtt, hogy elhittem.
Hajnali kettő után furcsa, de ismerős dallamok csendülnek fel. Nem értem mi történt a hangos, pörgős zenével, hogy miért váltották fel lassú, lágy dallamok. De elég a színpadra néznem, hogy világos legyen a kép. Fogalmam sincs mit keres itt Max és a bandája, hisz elméletileg ma nincs fellépés, de ami még inkább meglep, hogy Niko ücsörög egy üveg vodkával és mikrofonnal a kezében a színpad szélén. A hosszú lábait lassan lóbálja, miközben engem bámul. Yv leáll a go-go tánccal és ő is arra néz, amerre mindenki más. Egy szomorú, zöld szemű, ittas srác felé, akinek a hangja az emberek szívéig hatol. A gitár Max kezében felsír, mintha csak Niko helyett zokogna, a lassú zene pedig minden őrjöngő állatot lelassít. Muszáj letennem a poharat, mikor Niko torkát elhagyják a mély és mégis tökéletesen tiszta hangok. Érzem, hogy valami történik odabent, a mellkasomban. Nem tudnám megmondani mi, csak abban vagyok biztos, hogy egy hatalmas gombóc szökik a torkomban. Hiába énekeli azt, hogy ne sírjak, mégis úgy érzem sírnom kell. A zöld szemek túl sok fájdalmat sugároznak felém. Úgy érzem, mintha az ő kínja az enyém is lenne. Muszáj a torkomhoz kapnom, önkéntelenül is. A dal is síros, de az amit ő művel pusztán azzal, hogy a kivörösödött szemeivel engem néz miközben énekel, teljesen összeroppant. Az ujjai kifehérednek, úgy szorítja a vodkás üveg nyakát, az arca még most is álomszép. Mintha egy igazi, feketébe öltözött angyal lenne, csak éppen a szárnyait valaki kegyetlenül letördeste, így nem tud repülni. Szenved és pontosan tudom, hogy én okozom neki ezt a szenvedést. Én törtem le a gyönyörű szárnyakat.
A csodálatosságát még az sem csorbítja, hogy a szemfesték lecsurog az arcán, sőt… Még fájdalmasabbá teszi a képet, hisz a fekete lefolyt szemceruza maradványa, olyan hatást kelt, mintha könnyezne. Földöntúli az egész.
- Vidd haza – teszi Dawn a vállamra a kezét, mikor hirtelen abbahagyja az éneklést és elfekszik a színpadon, belebámulva a reflektorfénybe, amit valaki pont ráirányított.
Alig kettő perc kell ahhoz, hogy átverekedjem magam mindenkin, ledobjam a kötényem, felkapjam a táskám és érte menjek.
-         Miért csináltad ezt? – csusszanok fel a fekvő férfi mellé, aki még most is halkan dúdolgat, de már senki nem figyel rá, hisz újra a hangfalakból dübörög a zene. Niko látszólag cseppet sem figyel rám, Max szomorú szemekkel néz rám.
-         Segítek – suttogja a fogadott apám, majd Niko hóna alá nyúl és felhúzza, hogy ki tudjuk támogatni az utcára, ahol azonnal leintek egy taxit. – Lia – kapja el Max a csuklóm. – Ne bántsd, mert azt hiszem haldoklik a szíve – simogatja meg az arcom és egy újabb együtt érző pillantást vet Nikora. Ó tudom mit takar ez a nézés. Ezt csak az érzékeny lelkű művészek érthetik. Legalábbis ők azt hiszik, hogy csak ők értik, hogy mi zajlik a másikban. Hogy milyen a depresszió, az érzékenység, az elfogultság. Igen, azt gondolják, hogy csak ők tudnak lemenni valamiért a pokol legmélyebb bugyrába, hogy aztán az égig szálljanak.
-         És mi van az én halott szívemmel? – nézek rá rosszallóan, majd válaszra se várva, bepattanok a kocsiba és becsapom az ajtót, hogy aztán gurulhassunk.
-         Kisasszony, ha az úr összehányja a taxit… - kezd bele a sofőr aggodalmaskodó hangon, mire felkapom a vizet.
-         Kifizetem a tisztítást nyugi – szólok rá kicsit kiakadva. Nem is tudom mi zajlik bennem, de nem is akarok ezen gondolkodni. Éppen elég Nikot kordában tartani.
-         Suhannak a fények – néz rám bugyután, mire nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.
-         Ne húzd le az ablakot – szólok rá, akár egy rossz gyerekre, de nem hallgat rám és derékig kihajol az autó ablakán. – Niko, gyere be mielőtt kiesel – csattanok fel a vékony dereka után kapva, ugyanis egyre jobban csúszik ki a kocsiból. Nem akarom, hogy baja legyen.
-         De kiférek rajta – magyarázza.
-         Niko, kérlek – rángatom vissza a karjánál fogva, mire nevetni kezd és lehuppan végre az ülésre.
-         Szeress – néz rám könyörgően, mire nagyot sóhajtok. Látom, hogy az arca kezd elsápadni, talán azért mert sokat ivott és rosszul van, talán, mert nem válaszolok azonnal.
-         Gyere ide – tárom ki a karjaim, mert olyan képet vág, mint egy elveszett kisfiú, aki mindjárt sírva fakad.
-         Nem érzem jól magam – nyüszög, teljesen hozzám bújva.
-         Tudom, de mindjárt otthon vagyunk – túrok a puha barna fürtök közé, amiből csak úgy árad a piaszag. Mégis olyan jó érzés simogatni a selymes fürtöket… Mire a lakásomhoz érünk, persze elalszik és alig tudom felkelteni. A sofőr rosszallóan néz ránk, miközben felrázom a karomban alvó férfit, aki alig bír kimászni a kocsiból és amíg fizetek össze is csuklik.
-         Hagyjál – nyüglődik, mikor megpróbálom felrángatni.
-         Hogy a csudába voltál képes énekelni, mikor ilyen picsa részeg vagy? – morgok, miközben tovább cibálom, hogy legalább álljon fel. – Niko kérlek, nem bírlak egyedül felvinni. Segíts nekem jó? Csak állj fel és kapaszkodj belém – cibálom, még mielőtt itt a járdán alszik el.
-         Segítsek? – hallok meg egy mély hangot a hátam mögül. Egy fekete hústorony áll mögöttem, de ismerem már a srácot látásból és most is kedvesen mosolyog így nem  ijedek meg.
-         Kérlek – nézek rá könyörgően, mire azonnal Niko hóna alá nyúl és cseppet sem finomkodva ránt rajta egyet, amitől egyből a talpára kerül és nyekken egyet, de annyira rosszul van, hogy igazából szerintem fel se fogja, hogy egy bitang állat húzza maga után.
-         Hova tegyem? – néz rám a srác hatalmas szemekkel mikor felérünk a lakásomba.
-         Fürdőszoba. Ráfér egy hideg zuhany – motyogom hálásan, mire a fiú aprót bólint és betuszkolja a zuhany alá, ahol Niko elalszik, mintha semmi nem történt volna körülötte az elmúlt tíz percben.
-         Köszönöm öhm… - nézek hálásan a fiúra, mert még a nevét se tudom.
-         Bob – nevet fel, majd a tenyerembe csúsztatja a kezét.
-         Cornelia, de mindenki Liának hív – mutatkozom be én is.
-         Okés, én most megyek, ha kell valami a földszinten lakom. Hármas ajtó, csak kopogj be és utána állj a falhoz. A bátyám hajlamos a paranoiára és előbb lő, aztán kérdez – húzza el a száját, mire kikerekedett szemekkel nézek rá. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e avagy viccel.
-         Hát rendben – bólintok tétován, majd újból köszönetet mondok a segítségért és kikísérem az ajtón, bár tudom, hogy csak eztán jön a neheze. Mély levegőt veszek és engedélyezek magamnak egy nyugodt percet a bejárati ajtónak dőlve, lehunyt szemmel, mielőtt még újból csatába indulnék a zöld szemű ellen. Teljesen megkavarodott bennem minden ma éjjel. Nem értek már semmit, még saját magamat sem. Nem tudom eldönteni, hogy gyűlölöm-e vagy szeretem, hogy elbűvöl vagy idegesít. Olyan bonyolult ez az egész. Bár mikor is volt egyszerű? – merengek el, majd újabb nagy levegőt veszek, ellököm magam a fától, hogy megnézzem a pasast, aki ezért a katyvaszért felelős. Ahogy a fürdő lépek, önkéntelenül is halvány mosoly terül szét az arcomon. A zöldszemű a zuhanyzótálcában fekszik és halkan szuszog, nyitott szájjal, ruhástól, elkenődött festékkel a szeme alatt, de még az ital és cigiszag se tudja elnyomni a bőre illatát. Ellenállhatatlan és még ilyen állapotban is csodaszép. A gyönyörű arcvonásokat semmi nem csúfíthatja el, a vékony hosszú lábai a padlóig kilógnak, az ámulatba ejtő hosszú ujjak a lapos hasán pihennek összefonódva, amiről felcsúszott a póló, ezzel megmutatva a márvány fehér bőrt, amit fekete kacskaringók tarkítanak. Egy másodpercig levegőt is elfelejtek venni és újból meg kell állapítanom, hogy tutira nem földi halandók gyermeke a zuhánytálcában alvó szépség. A karizmája még így is fejbe vág, de uralkodnom kell magamon és valahogy rávenni, hogy ébredjen fel, mosakodjon meg és aludja ki magát.

Gyengéd, szinte lepkeszárny finomságú érintések cikáznak végig az arcomon, majd egy édes halk hang is a fülembe kúszik. Forog az egész világ velem, de még így is pontosan tudom ki becézget és kelteget.
-         Niko, kelj fel jó? – suttogja a hang a távolból, mire megrezzennek a szemhéjaim és nagyon lassan maguktól felnyílnak. Igen, magamba akarom inni a látványát az angyali arcnak.
-         Kulta – mosolyodom el, majd az arcomat simogató keze után nyúlok, hogy a bőrömhöz szoríthassam. Nem akarom, hogy abbahagyja a cirógatást, még akkor sem, ha kényelmetlenül fekszem és valami hideg van alattam és a hátam mögött.
-         Le kéne fürdened – suttogja.
-         Nem – csóválom meg a fejem és úgy bújok a puha bőréhez, mint egy kismacska.
-         De, mert bűzlesz – kuncog fel, mire szaglászni kezdek és leesik, hogy ez a rettenetes bűz tényleg belőlem árad. Kénytelen kelletlen elveszem a kézfejéről a kezem, hogy a magasba emelhessem a karjaim, jelezve, hogy nekiállhat a vetkőztetésemnek. Tudom, hogy magamtól képtelen lennék rá. Egyszerűen zsong a fejem és semmi erőt nem érzek a tagjaimban. Érzem, ahogy nevetve áthúzza a fejemen az anyagot, mire morogni kezdek, hisz a hűvös levegő, még inkább megborzongatja a testem. Aztán a lábaimról is lekerül a zokni és hallom, ahogy az övem is kicsatolja, de tovább nem jut, én meg majdnem visszaalszom.
-         Szeretsz? – kérdezem halkan, mikor félálomba kerülök újra.
-         Vedd le a nadrágod – parancsol rám, mire perverz mosoly költözik az arcomra, de a szemeim nem nyitom ki.
-         Vedd le te – suttogom nevetve, mire érzem, hogy jól hasba csap, ami most nem esik túl jól tekintve, hogy így is alig bírom visszafogni, hogy ne hányjak. Fogalmam sincs, hogy mit teszek, egyszerűen arra nyúlok amerre a lábat sejtem és könnyed mozdulattal kirántom alóla, amitől egy halk sikoly kíséretében az ölembe pottyan.
-         Hello – nyitom ki ismét a szemem, mire egy döbbent és kissé mérges zöldeskék szempárral találkozik a tekintetem.
-         Ezt most miért kellett? – kérdezi dühösen, miközben megpróbál feltápászkodni rólam, de nem hagyom. Minden erőm összeszedem, a karjaim a dereka köré tekerem és még közelebb húzom a meleg testét az enyémhez. Az arcom a nyakába fúrom és csak ölelem magamhoz szorosan. Nem akarom, hogy itt hagyjon.
-         Csak – susogom, mire finoman eltol magától. – Ne hagyj el – nyöszörgöm, amint nem feszül nekem a teste.
-         Nem hagylak el, de fürdened kell és rám is rám férne egy zuhany. Tehát kérlek – túr a hajamba finoman, amitől megremeg az egész testem. Olyan gyengéd mégis olyan határozott. Imádom.
-         Fürdünk együtt? – nézek fel rá, mire mosolyogni kezd.
-         Ahhoz fel kell állnunk – kacsint rám, mire elnevetem magam.
-         Én állok, ne aggódj – húzom a keményedő férfiasságomhoz a tenyerét, mire megcsóválja a fejét és kimászik az ölemből, majd segít nekem is feltápászkodni. Amint a talpamra kerülök a nadrágom a bokámig hullik, amiből kissé macerásan ugyan, de kilépek. Folyamatosan kapaszkodnom kell a zuhanyzó falába, ha nem akarok hanyatt vágódni. Na igen, az egyensúlyérzékem per pillanat nem az igazi.
-         Ki bírsz bújni egyedül az alsógatyádból? – néz rám kérdőn, mire bólogatni kezdek, de megint idióta vigyor terül szét az arcomon.
-         Ühüm, de jobb ha te veszed le – kuncogok, mivel elég döbbent képet vág. – Most mi van? Láttál már meztelenül. Nem is egyszer – kacarászom tovább, mire megcsóválja a fejét, de lehámozza rólam az utolsó ruhadarabot is. Egy szál semmiben állok előtte, a csempémnek vetett háttal, a zuhanyzó falába kapaszkodva, egészen addig míg meg nem engedi a csapot és a hideg víz rám nem zúdul. A hirtelen jött hidegtől, megrogynak a térdeim, ő viszont önkéntelenül elkap, míg össze nem szedem magam. Csak ennyi kell, hogy magamhoz térjek annyira, hogy átfogjam a derekát és ne eresszem el. Együtt didergünk a jeges áradat alatt, a különbség annyi, hogy ő még mindig ruhában van.
-         Tiszta hülye vagy? – néz rám vádlón, mire nevetgélni kezdek újra.
-         Igen – vallom be, bőszen bólogatva. – Vetkőzz – nyúlok a nedves pólója aljához, hogy segítsek neki. Meglepődöm, hogy nem tiltakozik. Közös erővel megszabadulunk a vizes gönceitől, majd mikor melegre állítja a hőfokot ismét a karjaimba vonom. Újból ledöbbenek, mikor nem tol el, csak hagyja, hogy öleljem miközben a vízcseppek végiggurulnak a bőrünkön. Sőt ha ez nem lenne elég, ő is körém fonja a karjait. Így állunk hosszú perceken keresztül a zuhany alatt, egymást ölelve. Annyira bensőséges az egész helyzet, amitől a gyomromban pillangók ezrei kezdenek cikázni. Szeretem. Semmi kétség. Ahogy mosdatni kezd, ahogy a habos kezei végigsiklanak a bőrömön, teljesen ellazulok, már nem is tűnik az egész helyzet olyan katasztrofálisnak. Csak ennyi kell? Hogy leigyam magam? Máris törődővé válik és gyengéddé? Hát ezen ne múljon. Ha kell minden nap leiszom magam. Csak minden este így simogasson és hagyja, hogy én is józanodás közben végigmosdathassam a kívánatos testét.
-         Kész vagyunk – néz rám mosolyogva, mikor már mindketten illatozunk, de nem zárja el a csapot, csak finoman ölel magához.
-         Tudom – bólogatok még mindig kicsit szédelegve, de fejben már teljesen józannak érzem magam. Ahogy a pillantásunk találkozik, minden eldől. Nem gondolkodom, csak lassan lehajolok és megcsókolom. Nincs bennem félsz, nem tartok az elutasítástól. Látom a szemében, hogy ő is vágyakozva nézi az ajkaim. Tudom, hogy akarja a csókom, ugyan annyira kívánja, mint én az övét. Gyengéden kóstolgatom az ajkait, miközben a hátát simogatom. Összetapadunk, mint két szerelmes szerető. Nem a vágy hajt, csak a szerelem. Az érzelmek, amiket nem tudunk elnyomni, hiába próbálkozunk. Nincs ezt hova ragozni. Ez színtiszta szerelem. Ahogy a nyelve az enyémmel játszik, ahogy a karjai a nyakam köré fonódnak, azzal mindent elmond. Érzi, amit én és nekem ennyi bőven elég. Nem számít semmi.
Együtt mászunk ki a tus alól, majd gyors törölközés és fogmosás után tiszta ruhába bújva bújunk be az ágyába, ahol tovább nézzük egymás mosolygós arcát. Nincs szükség szavakra, nem kell semmi. Simogatjuk a másikat és tovább csókolózunk, mint két tizenéves kamasz. Furcsa, de nem is akarok többet. Csak nézni két csók közt a gyönyörű arcát, az édes mosolyát és simogatni az illatos puha bőrt, a takaró alatt. Figyelni, ahogy lassan elálmosodik, majd a mellkasomhoz bújik egy utolsó csókot nyom a számra és pillanatokkal később elalszik.

Valami puha és meleg hullámzik a fejem alatt. Ütemes, erős dobbanások visszhangoznak a fülemben. Imádom. Valami őrült lavina indul el bennem és még csak reggel van. Az illata a hibás. A dohány és a parfüm édes keveréke. Vagy a tegnap este? A csókjai? A szerelmes tekintete, a kisfiús mosolya, az édes nevetgélése? Nem tudom. De belehalnék, ha most nem feküdne mellettem.
-         Reggelt – mormolja, mire összerezzenek és felkapom a fejem. Nem számítottam rá, hogy a tegnap este után máris ébren van.  Amint a tekintetem találkozik az álmoskás zöld szempárral elmosolyodom. Most is úgy néz rám, mint az éjjel. Akkor arra fogtam, hogy részeg, most viszont nincs oka a dolognak. Csak az, hogy szeret és végre nem rejti el előlem.
-         Neked is – suttogom. – Jól vagy? – simítok végig a gyűrött arcán, mire halkan felnevet.
-         Melletted keltem, nem nézel rám dühösen és hidegen tehát igen. Fantasztikusan érzem magam – mosolyog rám, majd az állam alá nyúl és olyan csókban részesít, amibe beleremeg minden porcikám. Amint elenged fürkészően néz a szemembe, aztán újabb édes vigyor terül szét az arcán. – És még fel se pofozol, mert megcsókollak. Hej ha – füttyent egyet. – Álmodom? – kuncog tovább, mire szemforgatva visszadőlök a mellkasára.
-         Kattos vagy – állapítom meg a karját cirógatva, de nem bírom ki, hogy ne somolyogjak.
-         Csak őrülten… - harapja el mondat végét, mire kérdőn nézek rá. Nem értem miért nem fejezte be. – Hagyjuk – ölel magához.
-         Miért vagyunk mi ilyen zűrösek? – csúszik ki a számon az első gondolat, mire újabb rekedt nevetést kapok válaszul.
-         Fogalmam sincs – suttogja a vállamat cirógatva. – Talán, mert nem adunk esélyt annak, hogy zűrmentes kapcsolatban álljunk – célozgat finoman, mire a vállára támasztom az állam és mérlegelek. Végül az őszinteség mellett teszem le a voksom. Talán az a legtisztább.
-         Nem bízom benned – jelentem ki határozottan, mire a homloka ráncba szalad, majd egy másodperc alatt kisimul és komolyan néz rám.
-         Megértem – suttogja.
-         Nincs semmi garancia arra, hogy nem hajtasz el megint – folytatom tovább.
-         Tényleg nincs – bólint rá megint.
-         Akkor? – nézek rá bután, mert nem tudom, hogy mi van. Már megint nem. Eddig győzködni próbált, most meg csak bólogat.
-         Akkor igazad van – vágja rá. – Nem tudok semmit garantálni, nem ígérhetem, hogy egész életemben ezt fogom érezni és azt se, hogy te is mindig így fogsz rám nézni. Honnan tudhatnám? Tényleg semmi okod nincs bennem bízni. Csak azt tudom, hogy per pillanat a tiéd mindenem. A tiéd vagyok és azt tehetsz velem, amit csak akarsz. Nincs semmim Lia. Nem tudok neked mit ajánlani. Csak én vagyok itt, csak magamat adhatom oda, de én már a tiéd vagyok, minden szarral és szépséggel együtt, egy egész csomagban. Nincs másom, de ez itt – mutat a szívére, majd végig a testén – ott van egy tálcán felkínálva. Rajtad áll, hogy kell-e vagy sem. Nem vagyok tökéletes, sőt kifejezetten nehéz velem, de ha kellek, akkor a tiéd leszek. Nem biztos, hogy örökre, de az amúgy is túl hosszú idő, rám is unnál –suttogja halkan, nyugodtan én pedig újból mérlegelni kezdek.
-         Nem bízom benned – suttogom újra, mire nevetni kezd.
-         Igen, ezt már mondtad – simít ki egy elszabadult tincset az arcomból. – Kénytelenek vagyunk vakon ugrani a mélységbe.
-         És ha összetörünk? – kérdezem komolyan és kissé félve.
-         Nekem akkor is megéri ha belehalok – rántja meg a vállát csibészes mosollyal. – Amúgy azt hiszed, hogy nekem könnyű Kulta? Odaadni valakinek magamat, epedve várni, hogy elfogadjon, hogy viszonozza amit érzek? Türelmesnek lenni? A francba is kicsim. Veszélyes vagy, egy igazi bomba nő, elbűvölő és néha nagyon gonosz. Én meg mit teszek? Odadobom magam egy ilyen őrült perszónának, aki kiszámíthatatlan, aki körül annyi pasi kering, mint égen a csillag és sosem lehet tudni, hogy mire, hogyan reagál. Baby, te sem vagy könnyű eset – simít végig az orromon nevetve, mire fintorogni kezdek. – De nem félek. Nem érdekel. Ha bele kell döglenem hát beledöglök. Bárkit megkaphatok, de akkor sem kell más és ha össze is töröd majd a szívem, akkor is mosolyogva fogok gondolni erre az egész őrültségre, ami köztünk van – mosolyog tovább. – Maximum írok róla pár szomorú dalt és öreg napjaimon majd merengek, hogy milyen bolond voltam, amikor felajánlottam magam egy kis fruskának, aki az ujjai köré csavart és csúnyán eldobott, miután kiszipolyozott – simogatja végig az állam vonalát.
-         Szóval vakon tapogatózunk – állapítom meg halkan, mire tovább nevet. Édesen, rekedten, szívet melengetően.