127. Törött

 "Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni."

Hát elment, megint elment, mert én hagytam, hogy hazamenjen. Olyan távolinak tűnik a reggel, mintha csak álmodtam volna, hogy korán reggel kimászik mellőlem az ágyból, hogy összeszedje magát és a cuccait, majd nagyon lassan felcirógatott álmomból, hogy elbúcsúzzon. Nem hagyta, hogy kikísérjem a reptérre, azt mondta abba beleszakadna a szíve, inkább addig simogatta a hátam, amíg vissza nem aludtam, de így talán még rosszabb.

Hisz alig pár perce vagyok ébren, de máris kínoz a magány. A levegőben még itt az illata, de ő már nagyon messze jár és lehet, hogy soha többé nem látom. Ezzel újra és újra szembenézni elviselhetetlen. Persze tudom a megoldást. Be kéne adnom a válókeresetet és utána menni, de képtelen vagyok rá. Valami lebénít, valami, ami nagyon közel van a félelem érzéséhez. Nem tudok megbirkózni vele, nem megy még akkor se, ha beleszakad a szívem.

Bízom benne, hogy egy forró fürdő segít, de amint meglátom, hogy a szennyestartón hagyta az egyik pólóját, megremegek. Túl véglegesnek tűnik ismét az, hogy elment. Nem ez az első eset, hogy azt hiszem örökre búcsút mondtunk egymásnak, mégse könnyebb, mint mikor először köszöntem el tőle.

Talán ostoba vagyok, de ez tűnik még mindig a jó döntésnek. Az, hogy maradtam, a baj már csak az, hogy nem bírom elviselni a saját lakásom falait, bármire nézek, őt látom. Ott van a kanapén, a konyhában, a zuhany alatt, a hálóban a szekrény előtt és az ágyban. Nem tétovázok sokat, tudom, hogy el kell mennem, ha nem akarok megőrülni.

Magam sem tudom miért, de a felsőjét a táskámba gyűröm, mielőtt lemennék a taxihoz, ami rám vár és arra, hogy visszavigyen az életbe, amit választottam. Annyival könnyebb lenne minden ha Sean szabad lenne, de nem az és legalább még két hónapig nem is jöhet ki. Hiába járok hozzá minden kedden, semmit sem segít, hisz alig érinthetem meg és az a két óra amit vele lehetek semmire sem elég. Főleg nem arra, hogy megnyugtasson és erővel töltsön fel. A házába lépve nem érzem magam otthon, hisz ő nincs sehol. Nincs semmi és senki körülöttem. Úgy érzem sosem voltam még ennyire egyedül. Alex is nászúton van ráadásul Yv is elrepült Maddel és Nikoval.

Képtelen vagyok elviselni a csöndet, de a tv zaja is zavar. A kis ezüstdobozhoz nyúlok, remélve, hogy pár csík kokain megint messze viszi a bánatom. A pár csíkból rengeteg csík lesz, de mikor nem hat kellően előkerül egy üveg bor is, majd még egy és még egy, míg már azt se tudom, hogy éjjel van-e vagy nappal, hogy komolyan velem van Mira és Pete vagy csak hallucinálom az egészet.

Óráknak tűnik, míg felfogom, hogy valaki csenget. Niko pólójában botorkálok ki ajtót nyitni, az előszobában lévő tükörbe pillantva viszont elszörnyedek a képtől ami fogad. Egy járkáló hullára emlékezetek leginkább, de hát az is vagyok, a szeretett férfiak nélkül. A bőröm sápadt, a szemem karikás, a hajam kócos és a szemfestékem is el van kenődve. Szánalmasan festek, de belülről még szánalmasabb vagyok. Egy döntésképtelen idióta, aki most droggal próbálja kompenzálni a hiányt. Mindig függő voltam. Hol az apámtól, hol a barátaimtól, hol Nikotól, hol meg a férjemtől, de most, hogy senki sincs itt, hát kell valami, amitől energiát nyerhetek és ami miatt nem kell szembenéznem a szánalmas kis életemmel a valóságával. A kokain, a fű, az alkohol, a különböző fájdalomcsillapítók és pirulák elvisznek egy jobb világba. Alex, az én édes kicsi ördögöm megtanított, hogy mit és hogyan keverjek ahhoz, hogy ne haljak meg mégis tökéletesen bódulttá váljak. Egyszer még meg kell köszönnöm ezt neki, nélküle és a kis trükkjei nélkül már lehet, hogy felkötöttem volna magam.

Niko szerint ő és Sean az oka annak, hogy drogozom, hogy rosszul érzem magam, ha nem szívhatok el legalább egy jointot naponta, de az igazság az, hogy ez az egész bravúr az én művem. Magam sem tudom, hogy csináltam, de sikerült. Egyik pokolból bele a másikba. Gratulálok Lia… De hát az alma nem esik messze a fájától ugyebár. A családban mindenki kábítószerfüggő, már nem tudom mióta. Ez a gyengeségünk, a végzetünk, a szerelmünk, az ételünk, az italunk generációk óta. Az apám, az ő apja és az ő apja is függött a drogtól, miért én lennék a kivétel?

A csengő megint élesen rikoltozni kezd, amit képtelen vagyok tovább elviselni. Feltépem az ajtót és rögtön el is fintorodom, mert nem olyan ember jött, akinek egy cseppet is vágynék a társaságára.

-          Sean még mindig börtönben van – vetem oda Igornak, aki az öltönyét igazgatja.

-          És te is oda akarsz kerülni? Bömböl a zene, ha a szomszédok kihívják a rendőröket, tuti rájönnek, hogy be vagy tépve és mehetsz utána – néz végig rajtam. A szemei furán csillognak, még mindig nem kedvelem, túl elmebeteg még nekem is és semmi kedvem egy orosz maffiózóval cseverészni.

-          Köszi, hogy szóltál, mindjárt lehalkítom ígérem – grimaszolok, majd becsuknám az ajtót, de nem engedi. 

-          Hetek óta kereslek, de nem voltál sehol – néz a szemembe, mire az egyik szemöldököm kérdőn felhúzom, ugyanis, ha tiszta lennék akkor se tudnék még csak tippelni se, hogy mi a csudát akar tőlem.

-          A saját lakásomban voltam – vonok vállat, bár nem sok köze van hozzá.

-          Tudom – bólint, én pedig még jobban ledöbbenek. – Egy finn ripaccsal tengetted az időd és megcsaltad az én drága barátomat – néz a szemembe, én pedig szívem szerint rácsapnám az ajtót. Valahogy cseppet sem tetszik, ahogy engem figyel. – Ha az én feleségem lennél, már nem élnél se te, se a szeretőd – sziszegi, mintha mérges lenne, de valamiért hiába indulnak be a vészcsengők, képtelen vagyok csomót kötni a nyelvemre.

-          Akkor még szerencse, hogy nem a te feleséged vagyok, bár ha így lenne valószínűleg már megfojtottalak volna álmodban egy párnával – feleselek.

-          Látom Sean még mindig nem tanított téged semmi jó modorra – simít végig az arcomon, én pedig ösztönösen lököm el a kezét.

-          Ha kiengedik, majd szólok neki, hogy kerested – próbálkozom a kijjebb rudalásával újra, de csak azt érem el, hogy a hajamba markol és belök az ajtón a két gorilla a háta mögött pedig követi.

-          Engem senki nem dobhat ki – mászik az arcomba, miközben a hajam húzza, én pedig fájdalmasan szisszenek fel. – Ha menni akarok, megyek, ha maradni, hát behívsz és kávéval kínálsz. Most nincs itt Sean, hogy megvédjen, de ha itt lenne, talán felvilágosítanám, hogy micsoda egy cafka az annyira védett, hites kis felesége – lök a falnak teljes erőből, mint akinek elgurult a gyógyszere, én pedig elkezdek félni tőle, a rengeteg kokain ellenére is, ami a szervezetemben dolgozik.

A reptéren Tia vár, szerintem lélekben már felkészült arra, hogy élni sem lesz kedvem pár napig, mégis rendíthetetlenül mosolyog. Gyors puszit nyomok az arcára, de ő nem elégszik meg ennyivel. Szorosan megölel, mintha érezné, hogy mennyire szét vagyok esve a ténytől, hogy hiába követtem el mindent Lia nem jött velem. Szomorú vagyok végtelenül szomorú, nem tudom mi lesz ezután, csak abban vagyok biztos, hogy örökké várni fogok rá. Nem érdekel, hogy két hetet vagy húsz évet kell-e várnom, de képtelen lennék más nőt szeretni. Egyszerűen nem megy, mert nekem ő kell.

-          Meg fogja gondolni magát – suttogja a pótanyám a fülembe, mire elhúzom a szám.

-          Én is ebben bízom – szorítom magamhoz még egy másodpercre.

-          A kiadó nem tudja, hogy visszajöttél, elintéztem, hogy egy hónapig még szabad legyél, de csak abban az esetben, ha közbe megpróbálsz írni valamit – néz a szemembe, mire aprót bólintok. Mi mást is csinálhatnék? Ha nem menekülnék a zenébe, talán bele is halnék a hiányába.

-          Csak haza akarok menni – sóhajtok fel, miután összeszedtem minden cuccom. Mad és Yv együtt érzően néznek rám, én meg elmosolyodom. Szerencsére a barátomnak nem egy makacs öszvér jutott, Yyonne vele jött és szerintem maradni is fog. Nem igazán tudom mi is van köztük, de ismerem Madet annyira, hogy tudjam, nem akárkinek ajánlja fel, hogy lakjon nála. Általában ő is képtelen az együttélésre, most mégis megpróbálja, remélem több sikerrel jár, mint én. A parkolóban könnyedén veregetjük vállon egymást, nekem meg egy tanács jut csak az eszembe.

-          Csinálj helyet a cuccainak a szekrényedben, ne hagyd, hogy a bőröndjéből öltözzön és hagyd, hogy a fürdőt is úgy használja, ahogy akarja. Ja és ne várd el, hogy majd ő elpakol helyetted, mozdulj meg és főzz neki kávét reggel. Ez bejön a hozzá hasonló csajoknak – súgom a fülébe, miközben elgondolkodom azon, hogy talán én itt követtem el az első hibát. Nem bírtam Liát beengedni az életembe teljesen, de kirekeszteni se tudtam.

-          Igyekszem – nevet fel halkan, majd Yvtől is elköszönök, Tia pedig hazafuvaroz. Nem lep meg, hogy rend van a lakásomban, ahogy az se, hogy ki van szellőztetve és mindennek tisztaság illata van, porszag helyett. A hűtőn ott van anyától a szokásos cetli, miszerint egyek, ha hazaértem és menjek át hozzájuk, mert hiányzom nekik. Mindig ez vár, ha hosszú hónapokon át távol voltam. Megnyugtat, hogy még mindig gondoskodik rólam, annak ellenére is, hogy felnőttem már rég. Neki mindig a gyereke maradok… Furcsa ennyi boldogság után, az üres falak közt lézengeni. Kimerült vagyok és szomorú, egy gyors fürdés után egyszerűen bebújok az ágyba, magamra húzom a takarót és alszom, mert álmomban remélem, hogy vele lehetek újra és talán, ha felkelek, akkor itt lesz megint, akkor pedig nem engedem el soha többé.

De nincs sehol másnap se és harmadnap sem. Annyiszor szeretném felhívni vagy üzenni neki, de nem tudom megnyomni a gombot. Nem könyöröghetek neki újra, nem mondhatom el megint, hogy nélküle semmi vagyok, képtelen vagyok ismét megalázni magam, nem vagyok képes arra, hogy újra térden csússzak előtte, amíg ő nem tesz értünk valamit, amivel bebizonyítja, hogy van értelme tovább győzködnöm.

A négy fal közt viszont lassan úgy érzem megőrülök. A napok alatt sorra járom a kedvenc kocsmáim, nézem az embereket és dalokat írok róluk, hogy eltereljem a figyelmem a szívem sajgásáról. Hajnalban támolygok haza és egyszerűen beleájulok az ágyba, reggel pedig izzadtan, zihálva riadok fel, de a rémálmokra sosem emlékszem.

A csengő élesen sikít, megzavarva a csendet, nehezen vánszorgok el az ajtóig, de amint kinyitom csapnám is vissza. Talán csak egy újabb rémálom, amiből még nem ébredtem fel.

-          Szóval visszajöttél – mosolyog rám Leena. – És a szagodból ítélve egyedül – szimatol a levegőbe. tény, hogy tömény füst és piaszagot árasztok, ami keveredik némi izzadtsággal is, de valahogy nem számítottam reggel kilenckor egy vendégre se, így nem volt időm összeszedni magam.

-          Mit akarsz? – Sóhajtok fel. Élénken emlékszem még az utolsó találkozásunkra a kórházban, amikor megmondtam neki, hogy elvesztette a babát, amiért ő természetesen engem okolt és őrjöngve dobatott ki a szobájából. Akkor fájt… Nagyon. Mellette akartam lenni, hogy segítsek neki átvészelni az egészet, hisz nekem is rettenetes volt és azt hittem együtt, mint barátok könnyebb lesz elviselni a veszteséget, de ő másképp döntött. Romba döntöttem az egész életem, leittam magam, kijózanodtam, de mire visszatértem mellé a kórházba ő már eltűnt, azóta pedig nem beszéltünk egy szót sem.

-          Kell csinálnom veletek egy interjút. Ennyivel tartozol nekem – néz a szemembe én pedig elgondolkodom azon, hogy hogyan is szerethettem ezt a ravasz kis kígyót valaha, aki mindig akkor bukkan fel, amikor tudja, hogy sebezhető vagyok és gyenge.

-          Nincs miről beszélnünk még és nem tartozom semmivel – rázom meg a fejem. Hogy sírhattam érte? Hogy áldoztam fel érte a szerelmet? Olyan vak voltam és most ennek a levét iszom. Miatta és amiatt, amit régen érzetem most minden romokban hever körülöttem, mert nem elég, hogy megmérgezte a múltam és a jelenem, a jövőm is el akarja rontani újra és újra, ráadásul mindig sikerrel jár. Egy régi szerelem, hogy lehet mindenre ennyire kihatással? Őrület…

Vért köpködök a padlóra, mindenem fáj és sajog, de úgy tűnik ez még most sem elég Igornak. Durván ragadja meg a karom, majd a csuklóm belső felén elnyomja a cigarettáját és ez nem az első, hanem legalább a harmadik vagy a negyedik, mindig ugyan oda, hogy örökre nyoma maradjon. Már sziszegni sincs erőm, levegőt venni is fáj, ha ezt túlélem az maga lesz a csoda.

-          Egy kis emlékeztető, hogy hogyan kell bánni egy vendéggel – lök el. Mintha lökdösnie kéne ahhoz, hogy elessek. Ha a gorillái nem tartottak volna már percek óta a földön hevernék, mint egy rongybaba. Minden elfolyik a szemem előtt, már abban sem vagyok biztos, hogy látok-e a felduzzadt arcomtól akármit is, de végre elmennek és magamra hagynak, én pedig fekszem mozdulatlanul, hisz ha csak a kisujjam is megpróbálnám felemelni, tuti belehalnék a fájdalomba. Nem hiszem, hogy hagytak bennem egy ép csontot is, vagy legalábbis most úgy érzem magam, mintha Igor mindenem porrá zúzta volna. A vállam tutira sikerült kiugrasztania, hisz még ilyen állapotban is érzem, hogy cseppet sem normálisan áll ki a törzsemből és szerintem sikeresen eltörte néhány bordám is. Szinte hallani véltem, ahogy reccsent. Próbálom felköhögni a gyomromban lévő vért, de nincs erőm hozzá. Mókás, a saját vérembe fogok belefulladni lehet, ami úgy érzem a homlokomon is csorog végig és nem csak a számban keveredik a nyálammal. Tényleg nem egészséges egy orosz maffiózóval kekeckedni. Nem tudom mikor ájulok el és azt se, hogy mikor térek magamhoz. Mintha élet és halál közt lebegnék úgy érzem magam, bár azt is tudom, hogy ez valószínűleg túlzás. A hajam a homlokomra tapad, a nagyjából épen maradt karommal, amin csak a cigaretta által hagyott seb van próbálom kisöpörni a szemembe hulló tincseket, de már rég rászáradtak a bőrömre a vértől. Fogalmam sincs mióta heverek a földön, de nevetségesnek találom, hogy annyira egyedül maradtam, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy valószínűleg napok óta itt fekszem. De kinek is tűnne fel? Akit érdekelne az vagy börtönben van vagy egy másik kontinensen és ha netántán a közelben is lennének, biztos nem aggódnának miattam pusztán azért, mert pár napra eltűntem. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy valakinek is megforduljon a fejében, hogy hol vagyok? Ó te jó ég, mit meg nem adnék egy csík kokainért, de olyan messze van én pedig azt hiszem, hogy soha többé nem fogok tudni megmozdulni innen. Sean majd pár hónap múlva csak rám talál, mikor kiengedik a börtönből…

Az eszméletvesztés most olyan kellemes, bár ne kelnék fel belőle soha többet, mert ahányszor kinyitom a szemem, egyre nehezebben veszem a levegőt. Valami biztos vagyok benne, hogy nem oké a testemmel azon kívül sem, hogy képtelen vagyok mozogni és az összes porcikám fáj, ráadásul köhögni sincs erőm, pedig nagyon-nagyon szeretnék. Csak bámulom a plafont, néha hallucinálok egy kicsit a fájdalomtól és várom a csodát, ami most már igazán remélem, hogy azt jelenti, hogy ha következőleg lehunyom a szemem, akkor nem nyitom fel többet.

De ez se jön be, valaki csapkodja az ajtót és üvölt, a hangok tompák, nekem pedig hiába nyitom ki a számat, résnyire, ugyanis az állkapcsom nem enged többet, nem jön ki hang a torkomon. Elgondolkodom azon, hogy miért, de aztán rájövök, hogy valószínűleg nem tett jót a légcsövemnek, hogy Igor majdnem megfojtott, de persze időben megállt, csak azt akarta, hogy elájuljak és ne kapálózzak, majd fellocsolhasson egy üveg jeges vízzel, hogy aztán tovább kínozzon. Egy éles reccsenés, majd meglátom azt az arcot, amire a legkevésbé számítok. Ha tudnék biztos nevetnék azon, hogy pont az apám az, aki rámtalál. Biztos azért jött, hogy dalszöveget írjak valami csitrinek, dühbe gurult, mert azt hitte nem vagyok kíváncsi rá, ami persze igaz is, majd rámrúgta az ajtót és bumm mit talál….

-          Niko, Niko nyisd ki a kibaszott ajtót, de most azonnal – üvölt valaki, miközben úgy dörömböl az ajtómon, hogy félő nyomban beszakad.

-          Mi van már? – Tépem fel, nincs kedvem a hétre több látogatóhoz, Leena bőven sok volt. Mika vöröslő arccal robban be a házamba, majd az emeltre rohan. Eléggé feldúltnak tűnik, nekem meg elképzelésem sincs, hogy mi üthetett belé.

-          Pakolj, megyünk Los Angelesbe – kiált vissza már az emeletről, én meg kettesével szedem a fokokat, hogy utolérjem. Nem értek semmit. Mi a fenének mennék én vissza oda? Hisz csak most jöttem haza.

-          Állj már meg egy kurva percre – üvöltök rá, miközben ő a ruháim dobálja az ágyra.

-          Nincs időnk, Yv már a reptér felé tart Maddel, ha el akarod érni a kibaszott repülőt, akkor kapj magadra valamit addig én elpakolok neked – kiabál rám.

-          Mi történt? – Kapom el a csuklóját megakadályozva abban, hogy még egy farmert a ruhakupac tetejére dobjon.

-          Lia kórházban van, valaki összeverte – túr a hajába, engem pedig egyből lever a víz.

-          Hogy mi van? – Kérdezem döbbenten, miközben a kezeim remegni kezdenek.

-          Nincs időnk erre, öltözz és menjünk – kiabál rám.

-          Nem, amíg meg nem mondod, hogy mi van – kiabálok én is. Nem tudom értelmezni a szavait. Lia, kórház, valaki bántotta…. lehetetlen.

-          Nem tudok többet ennél, Yv hívogatta napok óta, de nem vette fel, Alex is megpróbálta, de semmi, Yv pedig elkezdett aggódni, mert ha Alexnek se veszi fel akkor gáz van, így felhívta az egyetlen embert, aki Los Angelesben van azaz az apját, akinek szintén nem nyitotta ki, de ő nem várt tovább, rátörte az egészet és a nappaliban találta meg. Valaki brutálisan helyben hagyta, kórházba vitték, de most már igazán elkezdhetnél öltözni, mert gondolom, hogy te is menni akarsz Yvvel hozzá – szól rám, de én képtelen vagyok mozogni. Sokkol az egész. Nem értek semmit. – Niko, gyerünk – vág hozzám egy nadrágot és pólót, amit automatikusan rángatok magamra. Képtelen vagyok gondolkodni csak hagyom, hogy kitereljen a házból, be a kocsiba, ki a reptérre. Yvonne Mad karjában pityereg, aki csitítani próbálja, de nem megy semmire. Amint meglát, azonnal a nyakamba borul.

-          Mi a fene történt? – Kérdezem idegesen, miközben a hátát simogatom.

-          Nem tudom, Mattel beszéltem azt mondta, hogy még a mentősök is megrémültek mikor meglátták. Az biztos, hogy a válla kifordult és az arca szinte teljesen felismerhetetlen. Nem betörés, mert semmit se vittek el. Eszméletlen és vagy másfél napja ott feküdt valószínűleg, ennyit tudok – suttogja zokogva, nekem meg remegni kezd az egész testem, de nem eshetek most pánikba, hisz lehet, hogy nem is olyan vészes a helyzet, bár az biztos, hogy ha megtalálom azt, aki bántotta azt kibelezem.

Az órákon át tartó utazás, felőröli teljesen az idegrendszerem, főleg, mert semmit se tudunk róla, a városba érve pedig ugyanaz a helyzet áll fenn, míg a kórházig nem érünk. Matt pólója tiszta vér, majdnem elhányom magam amikor meglátom, mert biztos vagyok abban, hogy az ott rajta mind Lia vére. Yv Matthez rohan, aki sápadt és úgy tűnik teljesen ki van borulva. Még sose láttam így. Mindig egy nagyképű, arrogáns pöcs volt, most pedig nem áll előttem más csak egy megtört apa, aki aggódik a lányáért.

-          Mi van vele? – Sírja el magát Yv újra, én pedig azon csodálkozom, hogy még nem száradt ki.

-          Nem tudom – ingatja Matt a fejét, miközben csitítani próbálja a karjába bújó lányt. – Nem engedtek be hozzá, a mentősök elvitték és azt mondták, hogy maradjak itt, majd értesítenek, de ennek már majdnem egy napja és nagyjából semmit nem mondanak azon kívül, hogy az intenzíven van és lehet, hogy műteni kell.

-          Miért vagy ennyire véres? – Szorítja össze Yvonne az ujjai közt az anyagot.

-          Mikor megemelték, hogy a hordágyra rakják vért kezdett köpködni – suttogja, én meg tényleg úgy érzem, hogy el fogok ájulni. Ha ennyi vér jött ki belőle, pusztán, mert megemelték és az intenzíven van, akkor biztos, hogy nagyon nincs jól. Talán…. Bele se akarok gondolni abba, hogy akkor talán el is veszíthetem, de most örökre.

A nővérek óránként jönnek be, hogy újabb és újabb gyógyszert tömjenek belém. Hálás vagyok nekik, mert így legalább semmit sem érzek az égegyadta világon. Több géz van rajtam, mint egy múmián, de nem zavar. Egyik álomból a másikba esem és ez így per pillanat teljesen rendben is van, amíg meg nem érzek egy meleg kezet, ami az ujjaim simogatja.

Lassan nyitogatom a szemeim, bár eléggé fáj a művelet.

-          Szia – suttogja Niko halkan, én pedig megpróbálok mosolyogni, mert holt biztos vagyok abban, hogy vagy meghaltam, vagy álmodom esetleg attól a rengeteg fájdalomcsillapítótól hallucinálom ide.

-          Szia – krákogom. A hangom mély, erőtlen és rekedt, a torkom kapar és ég, nem túl kellemes.

-          Azt hittem már sosem kelsz fel – simogatja meg az arcom, mire felszisszenek. Hát ennek nem így kéne lennie… Ha meghaltam, ha hallucinálok, ha nem vagyok magamnál tök mindegy, de fájnia biztos nem kéne annak, hogy hozzám ér.

-          Ühüm – csukom le újra a szemeim. Hát ez nagyon értelmes volt… De többre nem futja.

-          Ki tette? – Kérdezi halkan, de eszem ágában sincs válaszolni. Nem tudom miért, de nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen. Igor gondoskodott róla, hogy még attól is rosszul legyek, hogy ő fogja a kezem így elhúzom tőle az ujjaim és megpróbálok visszaaludni, ami nem is könnyű annak tudatában, hogy ő itt van. Eszembe jut, hogy Igor azért is bepipult, mert megtudta, hogy vele voltam, a félelem pedig elfog hirtelen. Ha tudomást szerez arról, hogy Niko a városban van újra, az még egy dolog, hogy engem megöl, de lehet, hogy őt is bántani fogja. Jobb lenne, ha elmenne, de mielőtt ezt elmondhatnám neki, már megint bejön egy orvos és az infúziómba fecskendez valamit, amitől azonnal elalszom. Még hallom, ahogy Nikot csitítgatja és azt mondja, hogy pihennem kell, de nem úgy tűnik az egyre tompuló hangokból, hogy sikerül megnyugtatnia.

Napok, de az is lehet, hogy hetek óta fekszem egyhelyben, ami kezd egyre kényelmetlenebb lenni, főleg, mert egyre többet hagyják, hogy magamnál legyek, de én meg ettől megőrülök. Egy adag fájdalomcsillapítóért a lelkemet is eladnám, de senki nem ad semmit, mondván így is függő vagyok. Baromság, a sok idióta szart se tud. Arról meg végképp nem beszélek se nekik, se másnak, hogy mióta nem adnak nyugtatót egy szemhunyásnyit se tudtam pihenni, ettől pedig még rosszabbul vagyok fizikailag. Lassan állok fel, hogy keressek magamnak valamit, ami elaltat és enyhíti a fájdalmat, de alig bírok megállni a lábaimon. A törzsem, a fejem, a nyakam, a gyomrom, a vállam és a hátam… egyszerűen mindenem fáj. Francba velük, mert nem értik meg. Ha Sean itt lenne ő már tuti szerzett volna valamit, amitől elmúlik, ehelyett ez a rakás szerencsétlen csak gyümölcsöt, virágot meg levest hoz, miközben az ágyam mellett sopánkodik naphosszat. Bosszantóak mind.

Végülis hol voltak mikor Igor majdnem péppé vert? Mikor a bőrömön nyomta el a cigijét? Mikor majdnem megölt? Mikor fellocsolt újra és újra jeges vízzel, mert azt akarta, hogy magamnál legyek minden egyes alkalommal amikor megüt vagy belém rúg? És utána?  Mikor elment, akkor se jött senki. Senkit nem érdekelt, hogy miért nem veszem fel a telefont, miért nem jelentkezek és miért nem látott senki.

Igaz a mondás, miszerint segíts magadon Isten is megsegít… Éppen ezen vagyok. Ha ez a sok álszent barom, aki vagy a tengerparton vagy Helsinkiben meresztette a seggét, nem hoz nekem semmit, amitől végre újra aludni tudok és nem élem át megint félálomban az egészet, akkor nekem kell találnom egy levél altatót vagy akármit, ami feledteti velem az egészet.

Nagyon lassan botorkálok az ajtó felé. Minden lépés felér egy kínzással, de a cél a szemem előtt lebeg. Ha elérek valami gyógyszeres szekrényig, akkor megszűnik az egész. A fürdőszoba ajtajába megállok egy kicsit pihenni. Mire nem jó, ha az ember Matt Anders lánya. Luxuskórterem jár, gyógyszer viszont nem… Röhej.

Kicsit megmozgatom a teljesen elgémberedett nyakam, de így sikerül tükörbe néznem. A látvány sokkol. Csak bámulom az alakot, aki visszanéz rám, de nem akarom elhinni, hogy az a valaki én vagyok. A hajam Yvnek hála befonva hull a vállamra, de az arcom, mintha nem is az enyém lenne. Ha tudnék sikítanék, a kék, lila, zöld, sebes förtelemtől, akinek hatalmas seb virít a homlokán és akinek fel van három helyen is szakadva a szája. Csak a kezem remeg meg, de az infúziós állványba kapaszkodom még időben. Ez viszont nem segít. Minél tovább nézem magam, annál jobban érzem úgy, hogy egy zombira emlékeztetek, aki épp most bújt elő a föld alól. A térdeim is remegnek, a levegőt nehezen veszem, de kinyílik az ajtó és mielőtt a földre zuhannék, Niko utánam kap.

-          Mégis hova a fenébe akartál menni? – Ripakodik rám, miközben az ölébe vesz és visszavisz az ágyba, de én nem tudok megszólalni. Hogy bír rámnézni így? Öklendezni kezdek, de mivel nincs semmi a szervezetembe, nem tudok hányni. Még erre se vagyok képes…

Túl durván üvöltök rá, de már három hete itt van, alig beszél, nem hajlandó elmondani, hogy ki bántotta és ránk se akar nézni, mintha mindannyiunktól undorodna, ráadásul most a saját gyógyulását kockáztatta azzal, hogy felállt és elkezdett sétafikálni. Kimerült vagyok, testileg és lelkileg is, ráadásul az sem tesz jót, hogy nem hagyja, hogy vele legyek. Csak este foghatom a kezét, mikor elalszik, amúgy elhúzódik az érintésem elől, most viszont még a bevérzett szeme is villámokat szór felém.

-          Nem lesz semmi baj – simogatom a hátát, miközben nagy kortyokban nyeli a levegőt és próbál úrrá lenni magán. – Meg fogsz gyógyulni. Az arcod is, a vállad is. Nincs rajtad semmi maradandó a kezed leszámítva – suttogom az ágy szélére ülve, majd megpróbálom a karomba húzni, de ellök, aztán pedig halkan felsikít, mert ezzel a kis mozdulattal, ami erőtlen és gyenge, saját magának okoz fájdalmat. – Nyugodj meg Kulta – csitítom csendesen, miközben szívem szerint én is üvöltenék a fájdalomtól, amiért ez történt. Annyira aggódtam érte, annyira féltettem, de tudtam, hogy erős és túl lesz ezen. Pár törött borda, némi lenyelt vér, egy vállficam egy kartörés és egy rakás zúzódás őt nem veheti el tőlem.

-          Húzz el a fenébe – üvölt rám, majd megint sziszegni kezd. Nincs jól még most sem, pihennie kéne és nyugodtan feküdnie, erre ő nekiáll rohangálni, mintha nem csak egy kicsin múlt volna, hogy valaki nyomorékká tegye esetleg megölje. Tudom, hogy a tükörképe miatt borult ki, de valahogy már mind számítottunk rá, hogy el fog jönni ez a pillanat, csak azt hittük jóval hamarabb és a dühe nem az összevert arca, sokkal inkább a történtek miatt fog előjönni. Amikor először engedtek be hozzá és megláttam mit tettek vele, ezerszer rosszabbul nézett ki. Muszáj volt kimennem a kórteremből, mert különben biztos, hogy elbőgöm magam akár egy taknyos gyerek. Azóta legalább lelohadt az összes duzzanat az az arcáról és neki bármennyire is nem úgy tűnhet a dolog, de rengeteget gyógyult. Persze még most is gyenge akár a harmat, az is csoda, hogy fel bírt állni.

-          Hova akartál menni kicsim? – Kérdezem halkan és türelmesen. Most nekem kell erősnek lennem. – Feküdj vissza szépen és mondd el, hogy mit szeretnél – nyomom le nagyon gyengéden az ágyra, mintha porcelánból lenne.

-          Mondtam már, hogy húzz el a francba, ezt akarom – sziszegi ingerülten.

-          Lia, ne mondd ezt – kérem halkan, mert nem értem miért velem üvölt. – Eddig se mentem el mellőled száz méternél messzebb és ezután se fogok – ingatom a fejem, mert ez az igazság. Soha többé nem hagyom magára egyetlen pillanatra se. Túl könnyű lenne elveszíteni, de akkor én is elvesznék.

-          Tényleg? - Néz rám gúnyosan. – Akkor mégis hol voltál mikor negyedszerre nyomta el rajtam a csikkjét? – Tépi le a tapaszt a csuklójáról, amin egyértelműen ott virít, hogy mit csináltak vele. Gyengéden fogom meg a kezét, majd puszikat nyomok az ujjaira, amiket ugyan eltűr, de látom, hogy feszült és cseppet sem tetszik neki a dolog. Igaza van… pár puszival nem tudom meggyógyítani, de igazságtalan hisz ő nem jött velem. Nem tudtam megvédeni Helsinkiből, de nem is tudhattam, hogy ez lesz.

-          Ha tudtam volna, hogy ez történik sosem megyek el – súgom halkan. – Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondanod, hogy ki bántott? – Kérdezem halkan, mert napok, ha nem hetek óta ez jár a fejemben, hogy ki tehette vele mindezt. Őt mindenki szereti, neki nincsenek ellenségei és amúgy is… Nem erőszakolták meg, nem vittek el semmit, nem egy egyszerű támadás volt, direkt őt akarta bántani valaki, de senki nem tudja, hogy miért. Csak ő mondhatná el, mert tudom, hogy tudja ki volt az-az alávaló gazember, aki meg merte ütni, de mégse beszél. A falat bámulja, nem néz a szemembe, én pedig nem tudom, hogy kéne kiszedni belőle, hogy mi történt. Mintha elfojtaná magában az egészet. Se a rendőröknek, se nekem, se Yvnek, de még Alexnek se beszél, nemhogy a pszichológusnak, akit beküldtek hozzá. Egy szót se ejt ki a száján, mintha félne, amit meg tudok érteni, de most már itt vagyok. Vigyázok rá és megvédem bárkitől, ezt pedig tudnia kéne. Talán Seannak elmondaná, de ő még mindig egy cellában van és hiába minden nem engedik ki onnan, hisz a bírók szerint Lia nem súlyos beteg,  mert nincs a halálán, így bőven elég, ha a férje akkor látja, ha letöltötte a büntetését. Pedig most még azt se bánnám, ha ő is itt lenne és kiszedné belőle, hogy ki volt, aki megverte. Akkor el tudnám kapni azt a férget és ki tudnám nyírni.

Nem tudom miért, de nem akarok senkit se látni. Talán még Mattnek örülök a legjobban, mert ő nem rinyál folyton, mint az anyám, Yv vagy Niko. Nem nyaggat, hogy egyek, egyszerűen bejön és csendben marad. Nem próbál kiszedni belőlem semmit, nem mondja, hogy minden rendben van már, csak ül és néz, ami néha kissé bosszantó ugyan, de közel sem annyira, mintha meg akarna ő is simogatni vagy babusgatni szeretne. Nem hazudik, nem kérdez, ha víz kell ad, ha fel akarok ülni segít, ha pedig zuhanyozni akarok, elvisz a fürdőig és nem kopog be fél percenként, hogy élek-e még, ráadásul a tükörtől se akar elrángatni, hogy ne lássam az arcom, ami ugyan tényleg gyógyul, de továbbra se túl szép.

-          Haza akarok menni – suttogom neki. Végre mindenki más kiment a szobámból, elmentek kávézni, Niko cigizik, miután sikerült összevesznünk. - És nem akarom, hogy rajtad kívül bárki is tudjon róla – teszem hozzá. Egyedül akarok lenni.

-          Azt hiszed, hogy nem a lakásodon fognak keresni először? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, mire nagyot sóhajtok. Igaza van…. – Talán ha New Yorkba viszlek egy magángéppel meg tudsz szabadulni tőlük. Dorah vigyáz rád, de persze idő kérdése, hogy rád találjanak. 

-          Rendben – bólintok rá a dologra, ennél jobb ötletem nekem sincs, viszont, ha nem rázom le a mellettem lévő embereket, be fogok kattanni. Elegem van, hogy simogatnak, hogy azt akarják beszéljek és mondjam el mi történt, mikor én semmi másra nem vágyok csak egy nagy üveg piára és némi gyógyszerre, ami elfeledteti velem az egészet.

-          Oké, elintézem – bólint, majd elmegy.

Életemben először érzek hálát Matt iránt, aki hajnalban felkelt, miközben Niko a kanapén alszik, aztán néma csendben átvisz egy máik szobába, hogy felöltözhessek. Teljes titokban csempész ki a kórházból, összevitatkozik az orvosommal is, aki szerint nem jó ötlet, hogy elvigyen, de szerencsére megvéd és aláír minden papírt, amit én nem tudok megtenni a törött kézfejem miatt, aztán úton is vagyunk New Yorkba, ahol Dorah ugyan szörnyülködik egy sort mikor meglát, de az apám gyorsan leszereli, felkísér a szobámba és hagyja, hogy végre egyedül legyek.

Még most is fájnak a sebeim, de szerencsére tudom hol van az ellenszer a bajomra. Felkutatom az egyik fiókból a vésztartalék kokaint, ami segít ellazulni és minden kínt megszüntet.

Csak Matt és Dorah jönnek be hozzám, a többiek még mindig nem találtak meg én pedig belesüppedek egy új saját kis világba, ahol végre nincs se fájdalom, se semmi. Nem kell gondolkodnom semmin, nem kell törődnöm senkivel, még magammal sem. A kokaint futár hozzá házig, én pedig egyre nagyobb tempóban pusztítom el a kábítószert, mert úgy érzem, hogy ha józan vagyok a világ elviselhetetlen körülöttem, ha pedig nem vagyok magamnál, akkor csak pár alakkal kell megküzdenem, akik a sarokból figyelnek.

-          Elment az eszed? – Ront be hirtelen Niko a szobámba, majd bevetődik mellém az ágyra és a karjába húz, mintha az övé lennék. Álmosan pislogok rá, alig aludtam pár órát, erre tessék, itt van és valószínűleg nem fog elmenni, se békén hagyni, pedig tényleg szeretném, ha nem piszkálna végre senki. Hát nem sokáig tartott, míg rájött, hogy hol vagyok…

-          Már megint te? – nyögök fel csalódottan, aztán visszafekszem a párnára és megpróbálom kizárni a tudatomból a zavaró finn elemet.

-          Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? Este lefekszem a kanapéra, nézlek, tudom, hogy biztonságban vagy, aztán elalszom és reggel mikor felkelek már sehol se vagy – kiabál feldúltan. A hangja, amit úgy szerettem mindig, most csak sérti a fülem. Idegesít és nem tudom miért, hisz máskor mindig megnyugtatott.

-          Hát ezek szerint, ha rajtad múlik ki is nyírhattak volna álmomban, arra se keltél volna fel – suttogom álmosan, mire megragadja a vállam és a hátamra fordít.

-          Ne mondd ezt és ne engem büntess, amiért valaki bántott, akinek még a nevét se vagy hajlandó megmondani, hogy elintézhessem – sziszegi dühösen. – Szeretlek bassza meg és nem értem mi ütött beléd. Azaz értem. Bántottak, de azt nem fogom fel, hogy miért taszítasz el, mikor vigyázni akarok rád. Hogy juthatott ilyen ostobaság az eszedbe, hogy alig pár héttel azután, hogy akár el is veszthettelek volna egy szó nélkül lelépsz ráadásul New Yorkba, mindenki tudta nélkül? – kiabál tovább, én pedig nem értem mit aggódik ennyire, elvégre egy percig sem voltam igazán életveszélyben.

-          Matt tudott róla – felelem kimérten, mire úgy néz rám, mintha tényleg őrült lennék.

-          Matt? Mióta is a bizalmasod pont az apád??? – üvölt rám, mire befogom a fülem. Nem bírom elviselni, azt akarom, hogy menjen el ő is és mindenki, akit magával csődített.