A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2013. november 28., csütörtök

129. Where is my mind?





„Aludj, szavam fel nem zavar,
Hisz álmod oly tökéletes!
Ébredj? Fény várjon, zivatar?
Sírj és nevess?
(...)
Aludj! Még bűvkört jár vele
Egy álom: Szellemed nyugodt;
De szertefoszlik Édene
Ébred s zokog.”


Hálásnak kéne lennem, de csak dühöt érzek. Mérhetetlen dühöt, amiért ez történik vele. Velünk. Már nem tudom hányadik üveg vodkát igyekszem elpusztítani, hogy eltöröljek mindent, ami történt. Vagy legalábbis elfeledkezzek arról, hogy Lia szinte teljesen megőrült az utolsó pillanatban attól, hogy Yv elmondta neki mit üzentem neki.
Addig nyugodt volt, nem csinált semmit, de Yvonne szerint amint kiejtette a nevem a száján, betapasztotta fülét és olyan dühösen nézett rá, mint még soha. Késő volt, kimondta, hogy szeretem, ő pedig megvadult ettől az apró szótól. Sikítva dobta ki a legjobb barátnőjét a szobájából, szétborogatott mindent miután becsapta az ajtót, úgy kellett lefogni és benyugtatózni, hogy ne tegyen kárt magában és mindezt én idéztem elő. Rám dühös, engem utál és miattam van ilyen állapotban. Még csak hallani sem bírja, hogy szeretem.
Nem értem az egészet. Soha nem bántottam fizikailag, de úgy viselkedik, mintha én kínoztam volna meg, mintha előlem akarna menekülni a saját világába, ahová elbújt és ahova úgy tűnik esze ágában sincs senkit beengedni.
Próbálok nem sírni, de nehéz megállni és erősnek maradni annak tudatában, hogy az egész az én hibám, hogy miattam nem akar visszatérni.
Bár Eva máshogy látja a dolgot. Szerinte ez mind jó, hisz reagál, hall minket, felfogja, amit mondunk neki, értelmezi és nem rekeszti ki.
Én csak annyit észlelek az egészből, hogy be van zárva egy klinikára, elvonási tünetei vannak és ha mindez nem lenne elég totálisan őrült, én pedig nem tudok segíteni. Nem tudom mit kéne tennem, elhúzni és örökre békén hagyni, hátha akkor úgy dönt ismét hajlandó beszélni vagy egyáltalán bármit csinálni? Nem megy. Nem tudom újra elhagyni, képtelen vagyok rá. Ráadásul az orvosa szerint sem lenne ez megoldás, sőt talán még rosszabb lenne az egész.
Újabb nap virrad én pedig csak a boltig megyek el vodkáért. Úgy érzem nem vagyok kész arra, hogy bemenjek hozzá, mikor tudom, hogy nem kíváncsi rám és ha az is lenne, hát nem engednének a közelébe.
Késő van mikor kopog valaki a szobája ajtaján, az ajtón Yv dugja be a szemét. Fáradtnak tűnik, a szemei megint pirosak a sírástól. Lassan lépked mellém az ágyra, elveszi tőlem az üveget majd nagyot kortyol belőle. Talán bátorságot gyűjt, de úgy tűnik ez nem elég, mert hirtelen megölel.
-          Minden rendben? – Simogatom meg a hátát. Kissé részeg vagyok, de mégis érzékelem, hogy van valami.
-          Semmi sincs rendben. Eva beszélni akar veled holnap – suttogja miközben elfekszünk az ágyon és a mellkasomhoz bújik, mintha belőlem próbálna erőt meríteni. Megértjük egymás fájdalmát, így tudom, hogy Mad nem fog mérges lenni, ha így talál ránk. Hagyom, hogy bújjon, miközben lassan értelmezem mit mondott.
-          Miért? – Kérdezem halkan.
-          Azt nem mondta, de Lia ma is tiszta bolondként viselkedett, mikor bementem hozzá. Az ablaknál ült és úgy tűnt, hogy valamire vár, de amikkor rájött, hogy nem kapja meg, kidobott. Eva bement hozzá, azt mondta, hogy sírt, remegett és hányt, ami az elvonás miatt van, de nem hagyta, hogy segítsenek neki. Amikor már nem jött ki belőle semmi lefeküdt és csak némán sírt tovább. Szerintem rád várt – néz fel rám, mire elhúzom a szám.
-          Nem hiszem – suttogom, majd újabb korty vodkát nyelek le. – Gyűlöl – mondom ki, de így még fájdalmasabb.
-          Sosem tudna gyűlölni – simogatja meg a karom vigasztalón, én pedig csodálom a hitét. Az enyém már rég elveszett.
-          Bár igazad lenne, de nyakig sáros vagyok ebben az egész szarban, ami körülötte folyt és ha nem is teljesen, de jó részt az én hibám, hogy bezárták – meredek a plafonra.
-          Szarul bántál vele sokszor, de szeretted is Niko és hiszem, hogy ő ezt pontosan tudja, ha nem így lenne már rég kinyírt volna – kuncog fel, mire én is elmosolyodom. Kinézem a kis boszorkányból, hogy átvágta volna a torkom rég, azért amiket tettem, ha nem érezne irántam semmit. – Vissza fogod hozni nekem a legjobb barátnőm, mert ha nem szétrúgom a segged – néz komolyan a szemembe.
-          Drága, ha rajtam múlna már rég itt lenne és velünk vedelne – sóhajtok fel, mert minden porcikámban gyűlölöm a tudatot, hogy egy klinikán van és nem mellettem.
-          Tudom – bólint. – Ezek után, ha nem én leszek a gyereketek keresztanyja végetek van – fenyeget meg játékosan, mire elnevetem magam.
-          Gyerek? Nem szaladsz te egy kicsit előre? – Húzom fel kérdőn az egyik szemöldökömet.
-          Talán – bólint, majd meghúzza a vodkát. – De tudod azt hiszem, hogy ti igazán összeilletek és együtt kell lennetek, bármi történjék is most. Egyszerűen érzem, hogy Lia visszajön, elhagyja Seant és a te feleséged lesz. Persze ezerszer meg akarjátok majd nyuvasztani egymást, de végül lesz vagy hat körülöttetek rohangáló gyereketek és boldogok lesztek. Megérdemlitek – von vállat, mire keserűség kezdi a torkom marni.
-          Ő megérdemli, hogy boldog legyen, de én… - kezdek bele, de betapasztja a szám a tenyerével.
-          Fogd be Koskinen. Hidd el, hogy nagyon sokáig szar embernek tartottalak, sőt egy utolsó féreggel is szívesebben láttam volna Liát, mint veled, de most, hogy látom az igazi arcod, értem, hogy miért szeretett beléd. Jó ember vagy, bár az is tény, hogy egy hatalmas marha is, de te is megérdemled, hogy boldog legyél. Hibáztál, de jár neked is egy esély – suttogja, én pedig kicsit megkönnyebbülök, amiért nem dühös rám. Az ajtó újra kinyílik és Alex lopakodik be egy újabb üveggel. Szívem szerint megpuszilnám, mert az enyémben lévő vodka mindjárt elfogy. De félek, hogy félreértené. Nem bánom, hogy ő is befekszik mellénk az ágyba, majd elmosolyodik.
-          Olyan az illata a párnának, mint neki – suttogja Yv háta mögül, mire az én szám sarka is fájdalmas mosolyra görbül. Nem véletlenül fészkeltem be magam ide. Néha, ha már elég részeg vagyok akkor olyan, mintha itt lenne velem.
-          Tudom – simogatja meg Yv a fekete hajszálakat. – Jade nem haragszik, mert itt vagy? – Kérdezi halkan, ami engem is érdekel. Csak pár hete házasok, mégis az ország két végében vannak.
-          Jade nem tipikus feleség. Tudja, hogy itt van a helyem – dől Alex a hátára.
-          És lesz baba? – Csúszik ki a kérdés a számon.
-          Ha a nászútig nem is hoztuk össze, ott biztosítottuk, hogy legyen – néz rám vigyorogva. – Amúgy nem tudom. Nem mertem megkérdezni, hogy nem-e érzi úgy, hogy valami más, ő pedig eddig nem szólt róla, hogy talán gyerekem lesz megint, szóval a kérdés nyitott – von vállat. – Most amúgy is lényegtelen. Lia az első – túr a hajába, majd inni kezd és rágyújt egy füves cigire, amiből minket is megkínál. Ahhoz képest, hogy mennyire gyűlöltük egymást, itt fekszünk hárman, aggódunk a lányért, aki összehozott minket és dühöngünk, mert tehetetlenek vagyunk.
-          Hogy lehet, hogy nem érdekel úton van-e egy baba vagy nincs? - fordulok az oldalamra, hogy Alexre tudjak nézni. Én megvesznék már attól is, ha csak a gyanú felmerülne.
-          Lia az első – ismétli el önmagát, mire ráncba szalad a homlokom.
-          Miért? Nem vagy belé szerelmes, nem ő a feleséged. Mi köt titeket össze? – Kérdezem halkan, hátha ő meg tudja magyarázni, amit a mai napig nem fogtam fel.
-          Válaszd szét a szerelmet és az ideált. Az igazi szerelmem Jade, Lia viszont a plátói. Jade megnyugtat, Lia felkavar. Jade engem tud kezelni, Liát viszont én. Jade rám vár, Lia pedig sosem számít rám. Az egyik ilyen, a másik olyan. Sosem cserélném el Jadet semmiért, Liát viszont akár száz tevéért is eladnám, mert tudom, hogy imádná és élvezné. Az egyik nyugodt, a másik viszont őrült. Per pillanat ezt szó szerint is veheted – néz rám, mire felmorranok.
-          Ő nem őrült – sziszegem.
-          Ó, dehogynem. Mindig is az volt. Most csak az a különbség, hogy diagnosztizálták is ezt nála. Egyik lába a mennyben, a másik meg a pokolban volt mindig is. Csodálod, hogy elment az esze? Jó kislány akart lenni, de mégis mindig velejéig romlott volt – nevet fel.
-          Ez baromság – csóválom meg a fejem, mire nevetni kezd, akár egy veszett hiéna.
-          Tényleg? Akkor mégis miért vonzódik betegesen a hozzám hasonló vad faszokhoz? És hozzád? Gondolkodj ember. Ő sosem szalad el a golyók elől, hanem egyenesen eléjük áll. Ő nem vonzza a bajt, hanem ő maga a baj forrása – nevet rekedten. – Élvez mindent, ami mocskos, perverz, őrült. Ha nem így lenne, nem hozta volna nekem ajándékba Gabrielt. Komolyan hány csajról mondhatod el, hogy egy szűz fiú seggét adja a szeretőjének, a viszontlátás örömére? – Kacag tovább. – Sok elmebeteggel volt már dolgom, de hozzá foghatóval soha – néz a szemembe. – Én értem az őrületét, mert hasonlóak vagyunk, ez a titok semmi más – von vállat hanyagul, majd tovább piál, én pedig próbálom megemészteni a szavait, de semmire sem megyek vele, inkább addig iszom, míg el nem ájulok.

Három hét és kezdem én is úgy érezni, hogy el fog menni az eszem, mert az égvilágon semmi, de semmi nem történik. Kezd Sean lenni az utolsó reményem, aki még mindig nem repülhet ide, mert hiába engedték ki, nem hagyhatja el az államot. Naponta hív minket. Én nem vagyok hajlandó vele beszélni, így Yv vállalja be, hogy beszámol neki arról, hogy sehová se haladunk.
Persze csak én látom ilyen borúsan a helyzetet, mindenki más bizakodik, elvégre egy hete Lia magától hagyta el a szobáját és ült be abba a kis helyiségbe amit Eva csak szabadidős szobának hív. Ugyan senkivel nem állt szóba, csak leült a sarokba és figyelt, de azt mondták ez is előre lépés. Én mégse így érzem.
-          Gyere – karol belém Eva, gondolom, hogy elinduljunk a szokásos sétánkra, ami annyiból áll, hogy attól függően Lia melyik helyiségben tartózkodik elsétálunk előtte, hogy tudja még nem mentem el. Három kísérletet tettünk arra, hogy mi történik, ha egy teljes napon át nem lát és mindháromszor ugyan az lett a dolog vége. Kiborult. Mintha nem tudná eldönteni, hogy mit érez.
Lia megint a sarokban ül és egy füzetbe ír valamit. A telepátia beindul, hiába vagyok tőle jó pár méterre, felnéz a papírból, bele egyenesen a szemembe, aztán pislog kettőt és visszafordul a füzete felé. Mintha nyugtázná, hogy megint jöttem, de különösebben nem érdekelné. Beleszakad minden pillantásába a szívem.
-          Mikor fog már történni valami? – Kérdezem türelmetlenül, a kertben ülve, egyik cigit a másik után gyújtva, mire Eva nevetni kezd.
-          Szerintem már történt valami – néz fel Lia szobája felé. – Meg ne fordulj – suttog, majd leül mellém. – Minket bámul – kacsint rám. – Ideje beszélgetnünk arról, hogy mi az igazság, amit eddig nem osztottam meg veletek – dől hátra, én meg értetlenül nézek rá.
-          Mit nem osztottál meg velünk? – Kérdezem halkan.
-          Szerintem újra itt van – feleli könnyedén, mire eltátom a szám.
-          Hogy mi? – bököm ki.
-          Unatkozik, szóval lejön a kertbe, cigizik, figyel, beül a terápiára, ír valamit a füzetébe, amit nem hajlandó megmutatni, de ha jól láttam, már a harmadik fog betelni. Önkéntelenül reagál dolgokra. Alexet megölelte ma, mikor leült elé és gitározott neki egy kicsit. Ha nem jössz észreveszi és kicsapja a hisztit. Persze beszélni még nem beszél, de azt hiszem ez már többnyire tudatos – néz komolyan a szemembe, én pedig nem akarok hinni a fülemnek.
-          Szóval szerinted már meggyógyult? – Kérdezem hitetlenkedve.
-          Nem, ezt nem mondanám. Tele van fájdalommal és kétségekkel. Fél és nem érzi magát biztonságban, valószínűleg még mindig több az elborult, mint a tiszta pillanata, de alakul. Már nincsenek elvonási tünetei és az antidepresszánsok is sokat segítettek neki. Néha visszazuhan abba az állapotba, mint amibe behoztuk, de tudod azt hiszem ő egy igazi harcos. Nem adja fel, mert bizonyítani akar – simítja a vállamra a tenyerét.
-          És akkor ez most mit jelent? – Kérdezem halkan, miközben érzem, hogy remegni kezd a gyomrom az idegtől.
-          Hogy lassan itt az ideje, hogy ne messziről nézd – vigyorog rám, nekem pedig leesik az állam. Eddig szóba se jöhetett, hogy megközelítsem. Ha ő a legtávolabbi sarokban ült, beállhattam az ajtóhoz, de ennyi.
-          Megérinthetem? – lelkesedek fel, mire Eva nevetni kezd.
-          Ha hagyja és te elég bátor vagy hozzá. Persze labilis így nincs garancia arra, hogy nem szúr le egy tollal – néz komolyan a szemembe. – Nézd Niko, ne várj csodát, valószínűleg rád se akar majd nézni, a tudatának bőven elég lesz az, hogy érzékeli, hogy karnyújtásnyira vagy tőle. Nem erőltethetsz rá semmit, nem várhatsz semmit és ha esetleg nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy azt mi akarjuk akkor sem omolhatsz össze. Ez egy folyamat és az is csoda, hogy itt tartunk vele. Más ilyen traumák után fél évig a takaró alól se akarná kidugni az orrát, ő viszont egyre többször jön ki a szobájából és mindezt szabad akaratából teszi – próbálja letörni Eva a lelkesedésem, de nem sokra megy. Végre nem csak messziről nézhetem, végre történik valami, ez pedig egy kisebbfajta csodával ér fel nálam.

Eva még két napot vár, majd rábólint a randinkra. Minden porcikám görcsben van, miközben felé lépkedek. A kertben ül, egy apró kinti asztalnál, mindenkitől távol. Cigizik és megint ír valamit, amit senkinek nem mutat meg. Gyönyörű, ez jut róla eszembe először. Na meg az, hogy továbbra is olyan szerelmes vagyok, akár egy tini az első nőjébe. Most sem tűnik bolondnak, de hát ez sem jelent semmit. Feketében van, a haja mögé próbál bújni, de így is sokan őt nézik. Olyan mint egy égi tünemény. Még az igazán bolondokat is vonzza. Lassan lépkedek felé, félek tőle. Nem tudom mit fog tenni, senki sem tudja. Eva messziről figyel minket, hogy ha nem sülne el jól a találkozónk gyorsan közbe tudjon lépni. Még három lépés… Életem legnehezebb lépései.
Tudom mikor érzi meg, hogy mögötte állok. Egész testében megfeszül, megremeg, aztán olyan merev lesz, mint egy kőszobor. Nagy levegőt vesz, a vállai megemelkednek, aztán bent tartja az oxigént és csak akkor fújja ki, mikor kibújok a háta mögül és mellé állok, aztán még egy lépés és előtte vagyok. Nem néz fel rám, csak reszketősen kifújja az elhasznált levegőt és a tollat, ami a kezében van erőszakosan a papírhoz nyomja.
-          Szia – suttogom bizonytalan hangon, miközben kihúzom az egyetlen szabad széket és remegő térdekkel leülök. Nem számítok persze válaszra, Eva felkészített arra, hogy annak is örülnöm kell, ha nem akar majd megölni, amiért a közelébe mentem. Feszültnek tűnik, de veszélytelennek. A füzetére pillantok, amibe úgy tűnik verseket írt eddig. Van a margókon pár fekete ábra is, hosszan nézem őket, mert nem tudom mit kéne mondanom. Csak szorítja a tollát, nem ír egy sort se tovább, az ujjai elfehérednek annyira szorítja a kis műanyagot. – Hiányzol – bököm ki nagy nehezen. Szívem szerint megölelném, de nem merem rázúdítani, hogy mit érzek. Kiszámíthatatlan így is. Lehet, hogy csak azt érném el, hogy ismét bezárkózik. – Eva végre megengedte, hogy közelebb jöjjek. Ha rajtam múlna minden nap itt lennék veled, bár jobban örülnék neki, ha otthon lehetnénk – túrok a zsebembe, hogy a zavarom leplezve, rágyújtsak egy cigire. Irritál, hogy nem néz rám és nem mozdul. Meg persze az is, hogy szóra se méltat. – Kérsz? – nyújtom felé a dobozt, mikor észreveszem, hogy az ő doboza tök üres. Meglepődök azon, hogy leteszi a tollát, becsukja a füzetét, majd egyenesen a szemembe nézve kihúz egy szálat, meggyújtja, mélyet szív belőle, aztán az ég felé fújja a füstöt, miközben az arcom tanulmányozza. Nem tudom mit láthat rajtam, de én is rágyújtok. Kissé zavarba ejtő, hogy most én érzem magam egy terápiára szoruló bolondnak, akit ő próbál megfejteni. Mintha felcserélődtek volna a szerepek. Kínomban mosolyogni kezdek, miközben egymás szemébe nézve cigizünk. A fél életem odaadnám azért, ha megtudhatnám, hogy mi jár a fejében. Nyugodtnak tűnik, halálosan nyugodtnak és teljesen normálisnak, ami furcsa hisz mindenki azt mondta eddig, hogy állandóan furán viselkedik. Nekem semmi furcsa nincs abban, hogy némán nézzük egymást. Elvégre nem ez az első eset. Volt idő, mikor órákon át farkasszemet néztünk és egy szót se szóltunk. A tekintetünk mindent elárult a másiknak. Még a legrejtettebb titkaink is meg tudtuk így osztani a másikkal. - Neked vannak továbbra is a legszebb szemeid az egész világon – nyúlok a kis vallomásom után az asztalon pihenő kezéért, mert úgy érzem beledöglök, ha nem érhetek hozzá, ha nem érezhetem mennyire puha a bőre. De mielőtt még elérhetném, elhúzza az ujjait tőlem. Csalódottan sóhajtok fel, hisz túl egyértelműen utasít vissza. – Miért engem büntetsz? – Nézek el a kertben lévő többi ember felé. – Miért nem szólalsz meg és mondod el, hogy mit tettem, amiért ilyen büntetést érdemlek? Tudom, hogy bántottalak és haragszol rám, de jóvá akarom tenni. A francba Kulta kellesz nekem ahhoz, hogy élni tudjak. Tudom, tudom kibaszott önző vagyok már megint, de ez az igazság. Mióta kórházba kerültél minden nap olyan, mintha a pokolban lennék. Nem bűnhődtem még eleget? – Nézek ismét rá. Oldalra biccenti lassan a fejét, a kezét, amit meg akartam fogni a zsebébe dugja és tovább méreget némán, miközben cigizik. Kicsit olyan érzésem van, mintha élvezné, hogy szenvedek. – Fáj Lia, itt bent úgy fáj, mint semmi eddig – bökök a mellkasomra, majd én is mélyen beleszívok a cigimbe. – Ezt akarod? Hogy fájjon, igaz? Nyertél, kínlódom minden perccel egyre jobban - nézek rá kissé dühösen, mert tényleg nem tudom mi a fene történik. Kiöntöm a szívem és hiába nem rezdül egy arcizma se, úgy érzem belül röhög rajtam. A türelmem a végéhez ér, tudom, hogy hibát követek el, de muszáj kimondanom, amit érzek, mert ha nem, akkor nekem is ki fog járni egy szoba a klinikán. – A kurva életbe is, szeretlek Kulta és képtelen vagyok tovább élni nélküled. Nem büntethetsz már tovább, elég volt – szakad fel belőlem az egész.
A cigi kiesik a kezéből, a száját résnyire tátja, majd összeráncolja a homlokát egy pillanatra, aztán mire észbe kaphatnék megfogja a vizes poharat, ami az asztalon van és a tartalmát a képembe önti, majd olyan hévvel áll fel, hogy a széke feldől mögötte, amitől úgy tűnik még idegesebb lesz. A hajába túr, majd visszanéz rám, a szemei villámokat szórnak, én meg percekig levegőt sem tudok venni attól, ami történik. Hát ennyit arról, hogy milyen marha nyugodt. Csak ki kell mondani, hogy szeretem és elmegy az esze.
-          Azt hiszed, hogy ha a képembe öntöd a vized attól megváltozik az, hogy mit érzek? – Állok fel én is, mire egy lépést hátrál. – Hát tudd meg, hogy kurvára nem – öntöm tele a poharat az asztalon heverő kancsóból, majd nem is tudom igazán milyen indíttatásból, de rálocsolom, amitől elsötétül a pillantása és csak tátog, akár egy partra vetett hal, főleg mikor a maradék vízzel saját magam öntöm nyakon. – Tessék, most már nyakig vizesek vagyunk és bumm, bármilyen meglepő még mindig szeretlek. A víz ezt kibaszottul nem mossa el – támaszkodom meg a két tenyeremmel az asztal lapján és előre hajolok. Kicsit meglepődök azon, hogy felpofoz, de úgy tűnik, hogy ő is. Hát még azon, hogy amint visszahúzná a kezét elkapom a csuklóját és magamhoz rántom, hogy megcsókoljam. Biztos vagyok abban, hogy totál idióta vagyok és nem ezt kéne tennem, ráadásul jól le is leszek szúrva, de nem tudom normálisan kezelni a helyzetet. Erőszakosan tapadok a szájára, miközben ő azzal küzd, hogy ellökjön magától, de még most is én vagyok az erősebb.
Valahogy nem lepődök meg, hogy a módszerem, amivel próbálom visszarángatni a valóságba, nem jön be. A lelkem mélyén már az első percben tudtam, mikor utána nyúltam, hogy ez egy igazán elcseszett ötlet. A kancsó a fejemen csattan, tompán ugyan, de így is megérzem. Hangosan kezdek káromkodni, nem tudom kire is vagyok igazán dühös. Valószínűleg magamra. Lia felkapja a füzetét és olyan messzire rohan, hogy még a nővér is alig bírja utol érni. Eva mégis nevetve lépked felém, miközben én a fejem fogom, amit az egyik szilánk kicsit felsértett, így az ujjaim véresek, mikor elhúzom.
-          Mégis mi a fenét gondoltál? – Ültet le, majd megnézi a sérülésem és megállapítja, hogy annak ellenére, hogy a nő akit szeretek egy perce sincs talán, hogy fejbe vert egy üvegkancsóval meg fogok maradni.
-          Nem tudom. Nem gondolkodtam – morgok, mert valahogy nem így képzeltem ezt a mai délutánt.
-          Azt vettem észre – ül le velem szembe. – Megmondtam, hogy óvatosan, erre te hagytad, hogy az érzelmeid elszabaduljanak és mindent a nyakába borítottál gondolom, nem csak a vizet – néz a szemembe.
-          Csak azt mondtam neki, hogy szeretem – fakadok ki. Hát mióta bűn ez?
-          Niko, ez neki most nem azt jelenti, ami neked – ingatja a fejét. – komolyan néha azon gondolkodom, hogy neked kéne kezelésre járnod hozzám, mert nem érted meg, amit mondok neked és képtelen vagy irányítani az érzelmeid. Értem, hogy szereted és ez a helyzet most cseppet sem tetszik neked, de komolyan mit gondoltál? Hogy egy szeretlekkel helyre bírsz hozni bármit? – csóválja a fejét rosszallóan.
-          Igen – vágom rá. – Mert ez mindenem, amim van és amit neki tudok adni, ha pedig ez nem elég, akkor mégis mi a szarért engedtél a közelébe? – Kiabálok rá feldúltan.
-          Hát nem azért, hogy leöntsd egy pohár vízzel – nevet fel hirtelen.
-          Ő kezdte – sziszegem, miközben a cigimért nyúlok, ami asztalon hever egy tócsában. A fele doboz megsemmisült, amitől olyan cifra káromkodás szalad ki a számon, amiért anyám tuti nyakon verne, ha hallaná. Csak egy szálat tudok megmenteni, amit azonnal az ajkaim közé is dugok és meggyújtom. Nem érdekel a vérző fejem, a vérző szívem ezerszer rosszabb.
-          Ovisként viselkedsz. Nem érdekel ki kezdte ezt értsd meg, nem az a munkám lényege, hogy igazságot tegyek köztetek, hanem az, hogy visszahozzam hozzátok és elérjem, hogy értékelni tudja, hogy szereted és lehetőleg nem azzal, hogy szétveri a fejed – sóhajt fel.
-          Mégis mit kellett volna neki mondanom? Hogy milyen lesz az időjárás a héten? – üvöltök megint, mire összehúzza a szemeit.
-          Ne kiabálj, megijeszted az embereket – néz körbe. Igaza van, többen tényleg úgy pislognak rám, mintha én lennék a legbolondabb mindegyikük közül.
-          Gondolom soha többé nem engedsz közel hozzá – túrok a hajamba.
-          Igazából az a tervem, hogy holnap ismét összeeresztelek titeket – mosolyodik el önelégülten, mire elkerekednek a szemeim.
-          Tessék? – Kérdezem halkan, mintha nem tudnám értelmezni az előbbi magabiztos kijelentést.
-          Holnap ismét le fogsz ülni mellé és nem mondod neki, hogy szereted – néz mélyen a szemembe, miközben bőszen bólogat, inkább magának, mint nekem. – Nem azért, mert ez nem elég Niko, hanem mert túl sok is számára, amit kínálsz. Nem tud megbirkózni ezzel. Gondolom tudod, hogy figyeltelek titeket és a kis összezörrenésetek igazán tanulságos volt. Rád elég erőteljesen reagál, sokkal erőteljesebben, mint Yvre, az apjára, Alexre vagy bárki másra. Érdekes, hogy mennyire gyorsan nézett fel rád, a barátainak kell vagy tíz perc míg elérik, hogy ki tudják zökkenteni az irkálásból, rád viszont szinte azonnal figyelni kezdett. És tudod jót mulattam azon, hogy milyen gyorsan felhergelted. Ez komoly bravúr az ő állapotában, ha hiszed, ha nem. Pokolian dühös rád valamiért. Ezerszer dühösebb, mint az apjára vagy arra, aki pár hete megverte és te vagy az, akit nem tud kezelni, se kizárni a tudatából. Mintha mindig ott lennél és azt hiszem ez különösen bosszantja. Az viszont még jobban felhergeli, ha nem vagy ott. Mintha ő se tudná eldönteni igazán, hogy mit akar, mert a szíve egyik fele a pokol legmélyebb bugyrába kíván, a másik pedig majd’ megvesz azért, hogy azt mondd neki, hogy szereted és minden rendben lesz. A probléma ott kezdődik, hogy szerintem egy szavadat sem hiszi el- kuncog halkan, én viszont így sem érzem magam előrébb.

Minden elfolyt. Mi a valóság, mi az álom? Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?
Nem akarom ezt, nem akarok semmit és mégis mindent akarok.
A zavar egyre nagyobb a fejemben, valamit csinálnom kéne, de nincs erőm. Feladom, újra és újra. Elhagyom a valóságot vagy az álmot.
Minden kavarog körülöttem, folyik, árad, duzzad, befagy, akár a pokol, majd tűz gyúl, felolvad az egész, a tudatom kinyílik, majd bezárul.
Elég.
Hiába, mert mégsem elég. Semmi sem elég. A tükör az igazi képet mutatja vagy mást? Hol a határ és én miért nem találom?
Le kéne állnom, figyelnem kéne, megszólalni, de mit mondhatnék?
Fáradt vagyok. Nagyon elfáradtam, aludni akarok. Minden sötét, csendes, magányos. Belefulladtam. El van az egész cseszve. Már nem izgat, de az ajtó nyílik az ismerős illat pedig megcsap. Ki ő? Mit akar már megint? Tegnap tudtam. Egyáltalán az tegnap volt? Milyen nap van? Milyen év? Mi a fene történik már megint?
Niko. Egy név, egy arc, egy test, egy hang, egy bőr, egy illat, egy ember, egy tekintet, egy szó.
Itt van. Érzem. De miért nem akarom, hogy itt legyen? És közben mégis miért vágyom arra, hogy soha ne menjen el? Úgy szivárog belém, hogy észre sem veszem.
Mögöttem áll, de nem vagyok készen. Nem állok készen arra, hogy itt legyen, viszont arra se, hogy elmenjen.
A picsába. A jó büdös picsába…. Még a fejemre húzott takaró se tünteti el. Ott van mindenütt én pedig nem kapok levegőt.
El kell mennie. Itt kell maradnia.
Éreztem, hogy itt lesz, hogy jönni fog, hogy újra meglátogat. Láttam az ablakból, ahogy a kapu felé lépked. Meg akar törni, elhitetni, hogy minden biztonságos, pedig a lét maga nem biztonságos. Ott ahol voltam vagy sokkal inkább ott, ahol még mindig vagyok rendben van az egész. Senki nem ér el, még ő sem, mert nem hagyom. Amint közelebb lépne, messzire futok, rávágom az ajtót. De a hangokat, nem szűri ki az ajtóm.
-          Kulta – szólongat, mire magamban elmosolyodok, de az arcom nem rezzen. Kulta… Gyűlöltem és imádtam, hogy így hív. Ahogy őt is gyűlölöm és imádom. De mikre is gondolok? Le kell állnom, ki kell zárnom, mert ha valamiben már az első perctől kezdve száz százalékig biztos vagyok, hogy Niko veszélyes férfi. Veszélyesebb, mint egy atombomba. Nagyobb sebet tud ejteni, mint egy gránát, ami a kezemben robban. Mert ő mindig a szívem robbantja fel. Akár egy terrorista, aki arra specializálódott, hogy pusztán, mert jót akar, öngyilkos merénylőként a bőröm alá bújjon, elhelyezze ott bent a robbanószerkezetet és mikor a legboldogabb vagyok, az egész szívem szarrá vágja, hogy egy véres kis paca legyen az egész. Azt már nem barátom! Még egyszer nem hagyom, hogy sikerüljön bejutnod, te gonosz kis ördög. Még, hogy biztonságban vagyok. Ha ő egy kontinensen van velem, akkor már biztos, hogy nem vagyok biztonságban. Elmehet a pokolba, úgyis onnan jött…
-          Tudom, hogy hallasz – suttogja, mire magamban felhorkantok. Honnan tudná? Rá se nézek, úgy teszek, mintha aludnék, hátha végre elhúzza a csíkot. Vagy átölel… - Sajnálom a tegnapit – sóhajt fel, mire megint összezavarodom. Mi történt tegnap? Tök lényegtelen. A fontos, hogy most menjen el. És vigyen magával. Frászt… Az hiányozna még. – Persze igaz, amit mondtam – motyogja tanácstalanul. Mit is mondott, lényegtelen igazából. Minden egyes kibaszott szó, amit kiejt a száján hazugság. Ámít és hazudik, mert ez a kurva perverziója, hogy dögölne meg. Ne, inkább ne. Nem halhat meg, mert abba én is belehalok. A rohadt életbe, miért ennyire zavaros és labilis minden? Miért van ekkora köd a fejemben? Miért nem látok az orromig se? – Oké, értem, hogy látni se bírod a képem, de tudnod kell, hogy nem fogok elmenni, amíg vissza nem jössz, tehát ha azt akarod, hogy húzzak el a büdös francba, kénytelen leszel, megszólalni és kikerülni innen – ajánl alkut. De ki az-az idióta, aki annak ellenére, hogy már ezerszer megégette magát pont az ilyen ígéretek miatt ismét bólint és megköti a szerződést magával az ördöggel? Hát abból aztán nem eszel kispofám… A fejemben ezer vészcsengő van és ahogy leül mellém, mind egyszerre szólal meg. megőrülök tőlük, de értem miért jeleznek. felállok az ágyról és az ablakig hátrálok. Minél messzebb vagyok tőle annál jobb. A kertben pár ember sétálgat, üldögél. Le akarok menni hozzájuk. Ők biztonságosak, elvannak a saját világukban, ahogy én. Nem kérdeznek, nem piszkálnak. Nem úgy, mint ebben a szobában. Itt olyan minden, mint a harctéren. Cseppet sem biztonságos. bármikor lőhetnek, robbanthatnak és ki tudja még milyen szörnyűséget nem követhetnek el ellenem, az állítólagos nagyobb jó érdekében. Ki kell jutnom innen, de az ördög elvágja az utam. – Megint futni akarsz – néz végig rajtam szomorúan. Olyan erős a késztetés, hogy elé sétáljak, mosolyogjak és azt mondjam semmi bajom, hogy megnyugodjon és a tekintetében lévő bánat semmivé váljon. De csak állok és nézem, miközben azon gondolkodom, hogy juthatnék ki. Muszáj levegőhöz jutnom, tőle viszont nem megy. – Nem szaladhatsz örökké – lép közelebb, mire a falhoz simulok. Nem akarom, hogy hozzámérjen, nem és nem. – Sosem bántanálak – suttogja a szemembe nézve, miközben a sarokba szorít. – Soha Kulta és ezt te is tudod – lép még közelebb. Persze, soha, akkor mégis miért hagyta, hogy vagy milliószor megszakadjon miatta a szívem? Miért hagyott mindig egyedül?
A szívverésem felgyorsul, ahogy közelít, a tenyerem izzad és a légzés egyre nehezebb lesz. Magamban dúdolok, hátha attól lenyugszom, de mikor rájövök, hogy az ő egyik dala jár a fejemben, sikítanék. Megint ő jár a fejemben, megint ott van a bőröm alatt, megint felkavar mindent és nem hagy békén. Sose lesz vége, soha, soha, soha. Kisiklok a karjai közül, amivel utánam nyúl, majd a fürdőbe zárkózom. Az ajtó ténylegesen is bezárul mögöttem, nem csak a fejemben, amit hiába vágtam rá. Mindig beszivárog, mindig ott van és még sincs soha sehol…