70. Blind

http://www.youtube.com/watch?v=f6SXGJP7G-c

„Lassan fedezték fel újra egymást, fizikailag és érzelmileg is, mint két vak, aki hirtelen visszanyeri a látását. Úgy csókolóztak, mint a kamaszok, mintha ennél közelebb már nem is kerülhetnének egymáshoz. A csók többet jelentett, mint csak testi vágyat. Mindig is azt érezte, hogy az ember a szívét adja oda a csókjával.”

Niko ismét Sean székén ücsörög, világfájdalmas kifejezéssel az arcán, egy pohár whiskyvel az egyik kezében, míg a másikban a sokadik cigarettája füstölög. Yv feldobottan rohangál Alexék asztala és a pult között, néha áthajol és nyom egy cuppanós puszit az arcomra, Nikot viszont teljesen semmibe veszi. Mintha itt se lenne. Nevetve figyelem, ahogy pörög a legjobb barátnőm, bár van egy sanda gyanúm arra nézve, hogy a pokolfajzat valamelyik gyógyszere pörgette fel ennyire. Mégsem féltem. Tudom, hogy fél a drogtól mióta Mira meghalt és nem vesz be semmi olyat, ami túlságosan veszélyes lenne. Bár ez így elég hülyén hangzik. Ha azt vesszük minden drog túlzottan veszélyes. Mégis bízom benne és józan ítélőképességében, na meg Alexben, akiről pontosan tudom, hogy sose adna neki olyat, amitől baja lehetne.

-         Még egyet – dobja elém Niko a poharát unottan.

-         Kérlek vagy valami? – húzom fel morcosan a szemöldököm.

-         Légy oly nedves – néz mélyen a szemembe, de a gúnyos hangnem cseppet sem tetszik.

-         Niko, elég- sziszegem, miközben újabb adagot töltök a poharába. – Belementél, nincs hiszti – nézek rá szúrós szemekkel.

-         Igen tudom, nincs jogom semmihez. Csak vergődni, mint egy kibaszott kutya a küszöbön és nyalni a talpad, mikor végre rám figyelsz – horkant fel mérgesen, mire megforgatom a szemeim. Ezt nem hiszem el…

-         Túl sokat ittál. Menj hátra, vedd ki a kulcsot a táskámból és aludd ki magad otthon – szólok rá kissé erélyesebben.

-         Nem. Ha nekem nincs beleszólásom semmibe hát akkor neked sem – morogja a bajsza alatt, akár egy sértődött, hisztis ribanc, de igazat kell adnom neki. Nem mondhatom meg mit tegyen. Felnőtt férfi, még akkor is ha per pillanat egy négy éves kisgyerek szintjén van. Köszönjük Jack Daniels…

-         Szia tündérke – hallok meg egy mély hangot fél órával később. – Mi ez az életunt fej? – mosolyog rám Sean, a pultot támasztva. Nagyot sóhajtok mikor ismét Nikora téved a pillantásom. Az ő arcát bámulva egész este az is csoda, hogy a vendégek meg a teljes személyzet nem vágott eret magán.

-         Semmi – csóválom meg a fejem, mire még szélesebb vigyor terül szét az arcán. – Jöhet a szokásos? – emelek le egy poharat, hogy tölthessek neki, de a fejrázása megállít a mozdulatban.

-         Nem, csak beugrottam elköszönni. Kezdődik a turné Európában, ma este repülünk Berlinbe. Csak gondoltam előbb benézek hozzád esőlány – kacsint rám, mire Niko fintorogni kezd, de nem szól egy szót sem. Legalábbis nem úgy morog, hogy bárki is értené.

-         Oh – nézek Seanra nagyokat pislogva. Mit nem adnék azért ha most vele mehetnék. De nem lehet.

-         Ó bizony – nevet fel. – Figyelj két hét múlva visszajövünk. Lesz pár koncert a másik parton is, mielőtt elhúzunk Ázsiába. Boston, New York, Atlanta, Orlando, mindegy is – kezd el kutatni a bőrkabátja belső zsebében, majd egy borítékot vesz elő és elém tolja, mire Niko is felkapja a fejét és úgy kezdi vizslatni a hófehér papírt, mintha az ördög szerződését rejtené minimum.

-         Mi van benne? – emelem fel a vaskos borítékot és érdeklődve forgatom az ujjaim közt.

-         Pár repülőjegy, meg a telefonszámom – kacsint rám. – Ha esetleg úgy döntenél, hogy meglátogatnál valahol – vigyorog, mint a vadalma. – Csak hívj és kimegyek vagy kiküldök eléd valakit. Persze semmi nem kötelező – ránt vállat. – Nem sértődöm meg ha egyiket sem használod fel, bár mind első osztályra szól, de ha nem akarod átrepülni a kontinenst egy koncertért, megértelek. Ha viszont mégis, akkor csak hajrá – kacsint rám.

-         Sean, nem – jövök zavarba hirtelen. – Ez őrültség és nem fogadhatom el – nyújtom vissza neki a repülőjegyeket.

-         Késő tündérke – kuncog fel. – Ha nem kell dobd ki, vagy csinálj velük amit akarsz, de nekem most mennem kell. El kell érnem a repülőm – hajol át a pulton, majd egy könnyed puszit nyom a homlokomra. – Vigyázz magadra kislány – simít végig utoljára az arcomon, majd mire egyet pisloghatnék el is tűnt a tömegbe.

Kicsit homályos minden, de a lényeg megragad. Repjegyek és egy felkérés keringőre. Hát ez zseniális. Miért akar mindenki beleköpdösni az én levesembe? Nem hiszem el. Kínomban nevetni kezdek, miközben újabb whiskyt hajtok le. Nevetséges ez az egész helyzet. Alex és most ez a hülye gyökér… Mi jöhet még? Feltámad az a brutális nagy heroinfüggő medve vagy Lia leszbikus lesz? Édes faszom… Már csak ez hiányzott az életemből, de tényleg. Főleg, hogy két hét múlva nekem is haza kell mennem. A telefonom rezegni kezd a zsebemben, mire nagy nehezen felállok és elindulok a hátsó ajtó felé, hogy halljak is valamit.

-         Mi van? – morgok anélkül, hogy tudnám ki keres.

-         Neked is szia. Kis cukorbogaram, mi a faszért nem vagy képes felvenni azt a kibaszott telefont? – kapom is egyből a lecseszést Brandontól.

-         Öhm, nem hallottam – kapaszkodom a falba, majd lassan lecsúszok a tövébe, mert érzem, hogy túl sok volt a pia és eléggé gyorsan forog per pillanat a Föld.

-         Mindenki téged keres napok óta, mert baszol felvenni a mobilod és senkit nem is hívsz fel, hogy élsz még. Az anyád teljesen ki van akadva, mert azt hiszi megkéseltek és a saját véredben úszkálva fekszel egy kibaszott konténerben, miközben legyek meg különféle dögök zabálják a tested – darálja, nekem meg erősen kell koncentrálnom, hogy a nagy hadarásból ki tudjam venni a lényeget. Mennyivel könnyebb lenne, ha finnül beszélne…

-         Semmi bajom csak asszem’ kicsit berúgtam – kuncogok fel.

-         Most indulok Los Angelesbe. Holnapra ott vagyok, addigra szedd össze magad. Muszáj valami fényképes bizonyítékot szolgáltatnom a családodnak, hogy tényleg élsz – morog.

-         De – csuklok egy nagyot. – Nem kell idejönnöd – csóválom a fejem zavartan.

-         Niko, az Isten faszát mi van veled? – kiabál, mire legörbül a szám széle.

-         Ne kiabálj jó? Így is szar minden – csuklok egy újabbat. 

-         Mi van veled? – kérdezi halkan, mire a fejem a téglának verem.

-         Lia. Nem kellek neki. Nem akar engem. Brandon én akkora egy fasz vagyok – nevetek fel keserűen. – Mi a picsát keresek én itt? Nekem nősnek kéne lennem és Leenat kéne döngetnem otthon, lebarnulva, és felfrissülve. Ma értünk volna haza a nászutunkról – kacarászom kínomba, miközben újra és újra a hideg téglának verem a koponyám. – Egy barom állat vagyok. El kellett volna vennem, ehelyett itt tapogatózom a vaksötétben és keresek egy kezet, ami sosem nyúl értem – túrok a hajamba.

-         Elég. Kapd már össze magad az ég szerelmére. Liát szereted, azért vagy ott. De nem könnyű eset a kis csaj, ezt meg el kell fogadni. De mindjárt ott vagyok és kitalálunk valamit oké? Csak nyugi van és ne verd annak a kurva téglának azt a hülye fejed. Nem kéne, hogy ennél is idiótább legyél – morog rám.

-         Te hallod? – mosolyodok el, miközben újból neki koppantom a fejem a falnak.

-         Anyád is hallja baszd meg – szól rám. – Niko most azonnal fejezd be, mert esküszöm, hogy nem állok jót magamért – sziszegi, miközben tovább fojtatom az idióta játékom. – Fejezd már be – üvölt megint rám, mire megmerevedek. – Na végre – sóhajt nagyot. – Nincs para nyuszika, Lia is szeret, csak ne rinyálj. Komolyan nem értelek. A nagy Niko Koskinen hisztizik, mint valami szétkúrt ribanc, ahelyett, hogy tökös lenne és megszerezné amit akar. Mi van veled cimbora? Te mindenkit megkaphatsz és mindig eléred, amit akarsz. Ne viselkedj hisztis kislányként barátom, mert kurvára nem áll jól. Ha kell a nő akkor küzdj – nevet fel.

-         Szeretlek Brandon – motyogom.

-         Na, nem buzulunk. Amúgy én is csíplek – kacag fel. – Megyek, tarts ki – magyarázza határozottan, majd elköszön és kinyomja a telefont.

Nincs kedvem visszamenni. Nincs kedvem élni. Minek? Nézni, hogy a nő akit szeretek, puszikat dobál Alexnek, miközben minden vendéget elbűvöl és megbabonáz? Frászt. Én ezt nem tudom elviselni. Haza kéne mennem. Elbújni a toronyba, a fejemre húzni a takarót és nyalogatni szépen csendben a sebeim. Merengeni azon, hogy mikor is romlott el ez az egész igazán.

-         Hát te meg mit ücsörögsz itt szépfiú? – hallok meg egy furcsa akcentust.

-         Nem tudom – csóválom a fejem fel se nézve.

-         Leülhetek? – kérdezi a lány.

-         Tőlem – vonok vállat.

-         Te vagy Niko – suttogja, mire felnézek mégis. A lány gyönyörű, de önkéntelenül elkezdem összehasonlítgatni Liával, akinek a nyomába se ér. – Nasztaszja – nyújtja felém a kezét, mire aprót biccentek és a tenyerébe csúsztatom a tenyerem. Semmi bizsergés. Ha máshol lennék, ha nem ismerném a bent felszolgáló lányt, most megkérdezném tőle, hogy nem-e jön el velem egy körre, valami ócska motelbe. De nem vagyok rá képes. Nem vágyom rá. Rá nem. A porcelán fehér arcát, sűrű világosbarna fürtök keretezik, a meleg őzikeszemek kedvesen csillognak. Olyan ártatlannak tűnik. Nem olyan veszélyes, mint Lia. Ő csak egy lány. Lia viszont a mindenség. – Lia mondta, hogy nézzelek meg – suttogja mosolyogva, mire érdeklődve figyelek rá, de még mindig nem szólalok meg. – Aggódik érted azt hiszem – kacsint rám.

-         Honnan ismered? – kérdezem halkan.

-         Én is itt dolgozom. Csak most szabadságon vagyok. Viszont nem voltam képes otthon maradni, így bejöttem meginni valamit. Tudod szar a négy fal között ülni, még akkor is ha meló közbe néha pokolba kívánom ezt a helyet – somolyog. – De valahol, azt hiszem inkább már Dawn fészke az otthonom. Itt biztonságban érzem magam. Ők a családom – sutyorog tovább, bár alig értem mit mond. Különös akcentussal beszél.

-         Orosz vagy? – nézek rá, tippelve, mire elmosolyodik.

-         Igen és nem – felel nevetve. – Megkaptam az amerikai állampolgárságot, Dawnnak hála. De Moszkvában születtem – bólint egyet, inkább csak magának, mintsem nekem.

-         Értem – suttogom vontatottan, bár per pillanat azt hiszem semmit nem értek. Az egész világom fel van forgatva.

-         Be kéne menni – néz rám kedvesen.

-         Minek? – kérdezem halkan a sötét éjszakától.

-         Mert van bent pia – kacsint rám, majd egy könnyed mozdulattal talpra szökken és a kezét nyújtja, hogy felsegítsen.

-         Beszélt rólam valaha is? – nézek mélyen a szemébe, mire széles vigyor terül szét az arcán, aztán nagyon közel hajol hozzám.

-         Kössünk alkut Koskinen – suttogja, alig fél centire az arcomtól. – Ha bejössz velem és meghívsz egy vodkára, elmondom amit tudok – kacsint rám, miközben még mindig kitartóan tartja felém a kezét. Határozottan fűzöm a vékony csuklója köré az ujjaim, mire nevetve segít talpra állni és betámogat a klubba.

-         Yvonne, szállj le onnan – kiabálok nevetve a pulton riszáló barátnőmre, akit mindenki mosolyogva figyel. Úgy tekeri a csípőjét, mintha ő is a rudakon szokott volna pörögni esténként, a haját lazán ide-oda dobálja, simogatja a nyakát és az őrületbe kergeti az összes kant.

-         Le ne mássz onnan – kiabál fel Dawn is nevetve, miközben az úrnak cseppet sem nevezhető, begerjedt férfiállatokat szolgálja ki, akik a barátnőm miatt megtámadták a pultot, nem számolva azzal, hogy aki a pultnál áll, annak kérnie kell valami piát. – Két perc alatt még soha nem volt ekkora bevételünk – kacsint rám, mire nevetni kezdek, de Yv műsora helyett inkább a hátsó ajtót figyelem, ahol Nasztaszja és Niko eltűntek. Aggódom a zöldszemű Istenért. Be van rúgva és ki tudja, hogy mi történt vele. Túl régóta van már kint. Aztán meglátom, ahogy Nasztaszjába kapaszkodva belép. A barátnőm azonnal rám néz és kacsint egyet, jelezve, hogy minden rendben, azt leszámítva, hogy kicsit el van ázva a szépség. Nagyot dobban a szívem, hiába nincs mit tagadni ezen. De mégis, túl sok a seb, ahhoz, hogy esélyt kapjon. Talán baromságot csinálok, talán elszalasztom a boldogságot, de annyit hajtogattuk már mindketten, hogy soha nem menne együtt, hogy elhittem.

Hajnali kettő után furcsa, de ismerős dallamok csendülnek fel. Nem értem mi történt a hangos, pörgős zenével, hogy miért váltották fel lassú, lágy dallamok. De elég a színpadra néznem, hogy világos legyen a kép. Fogalmam sincs mit keres itt Max és a bandája, hisz elméletileg ma nincs fellépés, de ami még inkább meglep, hogy Niko ücsörög egy üveg vodkával és mikrofonnal a kezében a színpad szélén. A hosszú lábait lassan lóbálja, miközben engem bámul. Yv leáll a go-go tánccal és ő is arra néz, amerre mindenki más. Egy szomorú, zöld szemű, ittas srác felé, akinek a hangja az emberek szívéig hatol. A gitár Max kezében felsír, mintha csak Niko helyett zokogna, a lassú zene pedig minden őrjöngő állatot lelassít. Muszáj letennem a poharat, mikor Niko torkát elhagyják a mély és mégis tökéletesen tiszta hangok. Érzem, hogy valami történik odabent, a mellkasomban. Nem tudnám megmondani mi, csak abban vagyok biztos, hogy egy hatalmas gombóc szökik a torkomban. Hiába énekeli azt, hogy ne sírjak, mégis úgy érzem sírnom kell. A zöld szemek túl sok fájdalmat sugároznak felém. Úgy érzem, mintha az ő kínja az enyém is lenne. Muszáj a torkomhoz kapnom, önkéntelenül is. A dal is síros, de az amit ő művel pusztán azzal, hogy a kivörösödött szemeivel engem néz miközben énekel, teljesen összeroppant. Az ujjai kifehérednek, úgy szorítja a vodkás üveg nyakát, az arca még most is álomszép. Mintha egy igazi, feketébe öltözött angyal lenne, csak éppen a szárnyait valaki kegyetlenül letördeste, így nem tud repülni. Szenved és pontosan tudom, hogy én okozom neki ezt a szenvedést. Én törtem le a gyönyörű szárnyakat.

A csodálatosságát még az sem csorbítja, hogy a szemfesték lecsurog az arcán, sőt… Még fájdalmasabbá teszi a képet, hisz a fekete lefolyt szemceruza maradványa, olyan hatást kelt, mintha könnyezne. Földöntúli az egész.

- Vidd haza – teszi Dawn a vállamra a kezét, mikor hirtelen abbahagyja az éneklést és elfekszik a színpadon, belebámulva a reflektorfénybe, amit valaki pont ráirányított.

Alig kettő perc kell ahhoz, hogy átverekedjem magam mindenkin, ledobjam a kötényem, felkapjam a táskám és érte menjek.

-         Miért csináltad ezt? – csusszanok fel a fekvő férfi mellé, aki még most is halkan dúdolgat, de már senki nem figyel rá, hisz újra a hangfalakból dübörög a zene. Niko látszólag cseppet sem figyel rám, Max szomorú szemekkel néz rám.

-         Segítek – suttogja a fogadott apám, majd Niko hóna alá nyúl és felhúzza, hogy ki tudjuk támogatni az utcára, ahol azonnal leintek egy taxit. – Lia – kapja el Max a csuklóm. – Ne bántsd, mert azt hiszem haldoklik a szíve – simogatja meg az arcom és egy újabb együtt érző pillantást vet Nikora. Ó tudom mit takar ez a nézés. Ezt csak az érzékeny lelkű művészek érthetik. Legalábbis ők azt hiszik, hogy csak ők értik, hogy mi zajlik a másikban. Hogy milyen a depresszió, az érzékenység, az elfogultság. Igen, azt gondolják, hogy csak ők tudnak lemenni valamiért a pokol legmélyebb bugyrába, hogy aztán az égig szálljanak.

-         És mi van az én halott szívemmel? – nézek rá rosszallóan, majd válaszra se várva, bepattanok a kocsiba és becsapom az ajtót, hogy aztán gurulhassunk.

-         Kisasszony, ha az úr összehányja a taxit… - kezd bele a sofőr aggodalmaskodó hangon, mire felkapom a vizet.

-         Kifizetem a tisztítást nyugi – szólok rá kicsit kiakadva. Nem is tudom mi zajlik bennem, de nem is akarok ezen gondolkodni. Éppen elég Nikot kordában tartani.

-         Suhannak a fények – néz rám bugyután, mire nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.

-         Ne húzd le az ablakot – szólok rá, akár egy rossz gyerekre, de nem hallgat rám és derékig kihajol az autó ablakán. – Niko, gyere be mielőtt kiesel – csattanok fel a vékony dereka után kapva, ugyanis egyre jobban csúszik ki a kocsiból. Nem akarom, hogy baja legyen.

-         De kiférek rajta – magyarázza.

-         Niko, kérlek – rángatom vissza a karjánál fogva, mire nevetni kezd és lehuppan végre az ülésre.

-         Szeress – néz rám könyörgően, mire nagyot sóhajtok. Látom, hogy az arca kezd elsápadni, talán azért mert sokat ivott és rosszul van, talán, mert nem válaszolok azonnal.

-         Gyere ide – tárom ki a karjaim, mert olyan képet vág, mint egy elveszett kisfiú, aki mindjárt sírva fakad.

-         Nem érzem jól magam – nyüszög, teljesen hozzám bújva.

-         Tudom, de mindjárt otthon vagyunk – túrok a puha barna fürtök közé, amiből csak úgy árad a piaszag. Mégis olyan jó érzés simogatni a selymes fürtöket… Mire a lakásomhoz érünk, persze elalszik és alig tudom felkelteni. A sofőr rosszallóan néz ránk, miközben felrázom a karomban alvó férfit, aki alig bír kimászni a kocsiból és amíg fizetek össze is csuklik.

-         Hagyjál – nyüglődik, mikor megpróbálom felrángatni.

-         Hogy a csudába voltál képes énekelni, mikor ilyen picsa részeg vagy? – morgok, miközben tovább cibálom, hogy legalább álljon fel. – Niko kérlek, nem bírlak egyedül felvinni. Segíts nekem jó? Csak állj fel és kapaszkodj belém – cibálom, még mielőtt itt a járdán alszik el.

-         Segítsek? – hallok meg egy mély hangot a hátam mögül. Egy fekete hústorony áll mögöttem, de ismerem már a srácot látásból és most is kedvesen mosolyog így nem  ijedek meg.

-         Kérlek – nézek rá könyörgően, mire azonnal Niko hóna alá nyúl és cseppet sem finomkodva ránt rajta egyet, amitől egyből a talpára kerül és nyekken egyet, de annyira rosszul van, hogy igazából szerintem fel se fogja, hogy egy bitang állat húzza maga után.

-         Hova tegyem? – néz rám a srác hatalmas szemekkel mikor felérünk a lakásomba.

-         Fürdőszoba. Ráfér egy hideg zuhany – motyogom hálásan, mire a fiú aprót bólint és betuszkolja a zuhany alá, ahol Niko elalszik, mintha semmi nem történt volna körülötte az elmúlt tíz percben.

-         Köszönöm öhm… - nézek hálásan a fiúra, mert még a nevét se tudom.

-         Bob – nevet fel, majd a tenyerembe csúsztatja a kezét.

-         Cornelia, de mindenki Liának hív – mutatkozom be én is.

-         Okés, én most megyek, ha kell valami a földszinten lakom. Hármas ajtó, csak kopogj be és utána állj a falhoz. A bátyám hajlamos a paranoiára és előbb lő, aztán kérdez – húzza el a száját, mire kikerekedett szemekkel nézek rá. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e avagy viccel.

-         Hát rendben – bólintok tétován, majd újból köszönetet mondok a segítségért és kikísérem az ajtón, bár tudom, hogy csak eztán jön a neheze. Mély levegőt veszek és engedélyezek magamnak egy nyugodt percet a bejárati ajtónak dőlve, lehunyt szemmel, mielőtt még újból csatába indulnék a zöld szemű ellen. Teljesen megkavarodott bennem minden ma éjjel. Nem értek már semmit, még saját magamat sem. Nem tudom eldönteni, hogy gyűlölöm-e vagy szeretem, hogy elbűvöl vagy idegesít. Olyan bonyolult ez az egész. Bár mikor is volt egyszerű? – merengek el, majd újabb nagy levegőt veszek, ellököm magam a fától, hogy megnézzem a pasast, aki ezért a katyvaszért felelős. Ahogy a fürdő lépek, önkéntelenül is halvány mosoly terül szét az arcomon. A zöldszemű a zuhanyzótálcában fekszik és halkan szuszog, nyitott szájjal, ruhástól, elkenődött festékkel a szeme alatt, de még az ital és cigiszag se tudja elnyomni a bőre illatát. Ellenállhatatlan és még ilyen állapotban is csodaszép. A gyönyörű arcvonásokat semmi nem csúfíthatja el, a vékony hosszú lábai a padlóig kilógnak, az ámulatba ejtő hosszú ujjak a lapos hasán pihennek összefonódva, amiről felcsúszott a póló, ezzel megmutatva a márvány fehér bőrt, amit fekete kacskaringók tarkítanak. Egy másodpercig levegőt is elfelejtek venni és újból meg kell állapítanom, hogy tutira nem földi halandók gyermeke a zuhánytálcában alvó szépség. A karizmája még így is fejbe vág, de uralkodnom kell magamon és valahogy rávenni, hogy ébredjen fel, mosakodjon meg és aludja ki magát.

Gyengéd, szinte lepkeszárny finomságú érintések cikáznak végig az arcomon, majd egy édes halk hang is a fülembe kúszik. Forog az egész világ velem, de még így is pontosan tudom ki becézget és kelteget.

-         Niko, kelj fel jó? – suttogja a hang a távolból, mire megrezzennek a szemhéjaim és nagyon lassan maguktól felnyílnak. Igen, magamba akarom inni a látványát az angyali arcnak.

-         Kulta – mosolyodom el, majd az arcomat simogató keze után nyúlok, hogy a bőrömhöz szoríthassam. Nem akarom, hogy abbahagyja a cirógatást, még akkor sem, ha kényelmetlenül fekszem és valami hideg van alattam és a hátam mögött.

-         Le kéne fürdened – suttogja.

-         Nem – csóválom meg a fejem és úgy bújok a puha bőréhez, mint egy kismacska.

-         De, mert bűzlesz – kuncog fel, mire szaglászni kezdek és leesik, hogy ez a rettenetes bűz tényleg belőlem árad. Kénytelen kelletlen elveszem a kézfejéről a kezem, hogy a magasba emelhessem a karjaim, jelezve, hogy nekiállhat a vetkőztetésemnek. Tudom, hogy magamtól képtelen lennék rá. Egyszerűen zsong a fejem és semmi erőt nem érzek a tagjaimban. Érzem, ahogy nevetve áthúzza a fejemen az anyagot, mire morogni kezdek, hisz a hűvös levegő, még inkább megborzongatja a testem. Aztán a lábaimról is lekerül a zokni és hallom, ahogy az övem is kicsatolja, de tovább nem jut, én meg majdnem visszaalszom.

-         Szeretsz? – kérdezem halkan, mikor félálomba kerülök újra.

-         Vedd le a nadrágod – parancsol rám, mire perverz mosoly költözik az arcomra, de a szemeim nem nyitom ki.

-         Vedd le te – suttogom nevetve, mire érzem, hogy jól hasba csap, ami most nem esik túl jól tekintve, hogy így is alig bírom visszafogni, hogy ne hányjak. Fogalmam sincs, hogy mit teszek, egyszerűen arra nyúlok amerre a lábat sejtem és könnyed mozdulattal kirántom alóla, amitől egy halk sikoly kíséretében az ölembe pottyan.

-         Hello – nyitom ki ismét a szemem, mire egy döbbent és kissé mérges zöldeskék szempárral találkozik a tekintetem.

-         Ezt most miért kellett? – kérdezi dühösen, miközben megpróbál feltápászkodni rólam, de nem hagyom. Minden erőm összeszedem, a karjaim a dereka köré tekerem és még közelebb húzom a meleg testét az enyémhez. Az arcom a nyakába fúrom és csak ölelem magamhoz szorosan. Nem akarom, hogy itt hagyjon.

-         Csak – susogom, mire finoman eltol magától. – Ne hagyj el – nyöszörgöm, amint nem feszül nekem a teste.

-         Nem hagylak el, de fürdened kell és rám is rám férne egy zuhany. Tehát kérlek – túr a hajamba finoman, amitől megremeg az egész testem. Olyan gyengéd mégis olyan határozott. Imádom.

-         Fürdünk együtt? – nézek fel rá, mire mosolyogni kezd.

-         Ahhoz fel kell állnunk – kacsint rám, mire elnevetem magam.

-         Én állok, ne aggódj – húzom a keményedő férfiasságomhoz a tenyerét, mire megcsóválja a fejét és kimászik az ölemből, majd segít nekem is feltápászkodni. Amint a talpamra kerülök a nadrágom a bokámig hullik, amiből kissé macerásan ugyan, de kilépek. Folyamatosan kapaszkodnom kell a zuhanyzó falába, ha nem akarok hanyatt vágódni. Na igen, az egyensúlyérzékem per pillanat nem az igazi.

-         Ki bírsz bújni egyedül az alsógatyádból? – néz rám kérdőn, mire bólogatni kezdek, de megint idióta vigyor terül szét az arcomon.

-         Ühüm, de jobb ha te veszed le – kuncogok, mivel elég döbbent képet vág. – Most mi van? Láttál már meztelenül. Nem is egyszer – kacarászom tovább, mire megcsóválja a fejét, de lehámozza rólam az utolsó ruhadarabot is. Egy szál semmiben állok előtte, a csempémnek vetett háttal, a zuhanyzó falába kapaszkodva, egészen addig míg meg nem engedi a csapot és a hideg víz rám nem zúdul. A hirtelen jött hidegtől, megrogynak a térdeim, ő viszont önkéntelenül elkap, míg össze nem szedem magam. Csak ennyi kell, hogy magamhoz térjek annyira, hogy átfogjam a derekát és ne eresszem el. Együtt didergünk a jeges áradat alatt, a különbség annyi, hogy ő még mindig ruhában van.

-         Tiszta hülye vagy? – néz rám vádlón, mire nevetgélni kezdek újra.

-         Igen – vallom be, bőszen bólogatva. – Vetkőzz – nyúlok a nedves pólója aljához, hogy segítsek neki. Meglepődöm, hogy nem tiltakozik. Közös erővel megszabadulunk a vizes gönceitől, majd mikor melegre állítja a hőfokot ismét a karjaimba vonom. Újból ledöbbenek, mikor nem tol el, csak hagyja, hogy öleljem miközben a vízcseppek végiggurulnak a bőrünkön. Sőt ha ez nem lenne elég, ő is körém fonja a karjait. Így állunk hosszú perceken keresztül a zuhany alatt, egymást ölelve. Annyira bensőséges az egész helyzet, amitől a gyomromban pillangók ezrei kezdenek cikázni. Szeretem. Semmi kétség. Ahogy mosdatni kezd, ahogy a habos kezei végigsiklanak a bőrömön, teljesen ellazulok, már nem is tűnik az egész helyzet olyan katasztrofálisnak. Csak ennyi kell? Hogy leigyam magam? Máris törődővé válik és gyengéddé? Hát ezen ne múljon. Ha kell minden nap leiszom magam. Csak minden este így simogasson és hagyja, hogy én is józanodás közben végigmosdathassam a kívánatos testét.

-         Kész vagyunk – néz rám mosolyogva, mikor már mindketten illatozunk, de nem zárja el a csapot, csak finoman ölel magához.

-         Tudom – bólogatok még mindig kicsit szédelegve, de fejben már teljesen józannak érzem magam. Ahogy a pillantásunk találkozik, minden eldől. Nem gondolkodom, csak lassan lehajolok és megcsókolom. Nincs bennem félsz, nem tartok az elutasítástól. Látom a szemében, hogy ő is vágyakozva nézi az ajkaim. Tudom, hogy akarja a csókom, ugyan annyira kívánja, mint én az övét. Gyengéden kóstolgatom az ajkait, miközben a hátát simogatom. Összetapadunk, mint két szerelmes szerető. Nem a vágy hajt, csak a szerelem. Az érzelmek, amiket nem tudunk elnyomni, hiába próbálkozunk. Nincs ezt hova ragozni. Ez színtiszta szerelem. Ahogy a nyelve az enyémmel játszik, ahogy a karjai a nyakam köré fonódnak, azzal mindent elmond. Érzi, amit én és nekem ennyi bőven elég. Nem számít semmi.

Együtt mászunk ki a tus alól, majd gyors törölközés és fogmosás után tiszta ruhába bújva bújunk be az ágyába, ahol tovább nézzük egymás mosolygós arcát. Nincs szükség szavakra, nem kell semmi. Simogatjuk a másikat és tovább csókolózunk, mint két tizenéves kamasz. Furcsa, de nem is akarok többet. Csak nézni két csók közt a gyönyörű arcát, az édes mosolyát és simogatni az illatos puha bőrt, a takaró alatt. Figyelni, ahogy lassan elálmosodik, majd a mellkasomhoz bújik egy utolsó csókot nyom a számra és pillanatokkal később elalszik.

Valami puha és meleg hullámzik a fejem alatt. Ütemes, erős dobbanások visszhangoznak a fülemben. Imádom. Valami őrült lavina indul el bennem és még csak reggel van. Az illata a hibás. A dohány és a parfüm édes keveréke. Vagy a tegnap este? A csókjai? A szerelmes tekintete, a kisfiús mosolya, az édes nevetgélése? Nem tudom. De belehalnék, ha most nem feküdne mellettem.

-         Reggelt – mormolja, mire összerezzenek és felkapom a fejem. Nem számítottam rá, hogy a tegnap este után máris ébren van.  Amint a tekintetem találkozik az álmoskás zöld szempárral elmosolyodom. Most is úgy néz rám, mint az éjjel. Akkor arra fogtam, hogy részeg, most viszont nincs oka a dolognak. Csak az, hogy szeret és végre nem rejti el előlem.

-         Neked is – suttogom. – Jól vagy? – simítok végig a gyűrött arcán, mire halkan felnevet.

-         Melletted keltem, nem nézel rám dühösen és hidegen tehát igen. Fantasztikusan érzem magam – mosolyog rám, majd az állam alá nyúl és olyan csókban részesít, amibe beleremeg minden porcikám. Amint elenged fürkészően néz a szemembe, aztán újabb édes vigyor terül szét az arcán. – És még fel se pofozol, mert megcsókollak. Hej ha – füttyent egyet. – Álmodom? – kuncog tovább, mire szemforgatva visszadőlök a mellkasára.

-         Kattos vagy – állapítom meg a karját cirógatva, de nem bírom ki, hogy ne somolyogjak.

-         Csak őrülten… - harapja el mondat végét, mire kérdőn nézek rá. Nem értem miért nem fejezte be. – Hagyjuk – ölel magához.

-         Miért vagyunk mi ilyen zűrösek? – csúszik ki a számon az első gondolat, mire újabb rekedt nevetést kapok válaszul.

-         Fogalmam sincs – suttogja a vállamat cirógatva. – Talán, mert nem adunk esélyt annak, hogy zűrmentes kapcsolatban álljunk – célozgat finoman, mire a vállára támasztom az állam és mérlegelek. Végül az őszinteség mellett teszem le a voksom. Talán az a legtisztább.

-         Nem bízom benned – jelentem ki határozottan, mire a homloka ráncba szalad, majd egy másodperc alatt kisimul és komolyan néz rám.

-         Megértem – suttogja.

-         Nincs semmi garancia arra, hogy nem hajtasz el megint – folytatom tovább.

-         Tényleg nincs – bólint rá megint.

-         Akkor? – nézek rá bután, mert nem tudom, hogy mi van. Már megint nem. Eddig győzködni próbált, most meg csak bólogat.

-         Akkor igazad van – vágja rá. – Nem tudok semmit garantálni, nem ígérhetem, hogy egész életemben ezt fogom érezni és azt se, hogy te is mindig így fogsz rám nézni. Honnan tudhatnám? Tényleg semmi okod nincs bennem bízni. Csak azt tudom, hogy per pillanat a tiéd mindenem. A tiéd vagyok és azt tehetsz velem, amit csak akarsz. Nincs semmim Lia. Nem tudok neked mit ajánlani. Csak én vagyok itt, csak magamat adhatom oda, de én már a tiéd vagyok, minden szarral és szépséggel együtt, egy egész csomagban. Nincs másom, de ez itt – mutat a szívére, majd végig a testén – ott van egy tálcán felkínálva. Rajtad áll, hogy kell-e vagy sem. Nem vagyok tökéletes, sőt kifejezetten nehéz velem, de ha kellek, akkor a tiéd leszek. Nem biztos, hogy örökre, de az amúgy is túl hosszú idő, rám is unnál –suttogja halkan, nyugodtan én pedig újból mérlegelni kezdek.

-         Nem bízom benned – suttogom újra, mire nevetni kezd.

-         Igen, ezt már mondtad – simít ki egy elszabadult tincset az arcomból. – Kénytelenek vagyunk vakon ugrani a mélységbe.

-         És ha összetörünk? – kérdezem komolyan és kissé félve.

-         Nekem akkor is megéri ha belehalok – rántja meg a vállát csibészes mosollyal. – Amúgy azt hiszed, hogy nekem könnyű Kulta? Odaadni valakinek magamat, epedve várni, hogy elfogadjon, hogy viszonozza amit érzek? Türelmesnek lenni? A francba is kicsim. Veszélyes vagy, egy igazi bomba nő, elbűvölő és néha nagyon gonosz. Én meg mit teszek? Odadobom magam egy ilyen őrült perszónának, aki kiszámíthatatlan, aki körül annyi pasi kering, mint égen a csillag és sosem lehet tudni, hogy mire, hogyan reagál. Baby, te sem vagy könnyű eset – simít végig az orromon nevetve, mire fintorogni kezdek. – De nem félek. Nem érdekel. Ha bele kell döglenem hát beledöglök. Bárkit megkaphatok, de akkor sem kell más és ha össze is töröd majd a szívem, akkor is mosolyogva fogok gondolni erre az egész őrültségre, ami köztünk van – mosolyog tovább. – Maximum írok róla pár szomorú dalt és öreg napjaimon majd merengek, hogy milyen bolond voltam, amikor felajánlottam magam egy kis fruskának, aki az ujjai köré csavart és csúnyán eldobott, miután kiszipolyozott – simogatja végig az állam vonalát.

-         Szóval vakon tapogatózunk – állapítom meg halkan, mire tovább nevet. Édesen, rekedten, szívet melengetően.

69. Franc

„A szerelem nem más, mint játék. És te még nem ismered a játékszabályokat. Ne adj oda mindent! Engedd, hogy ő találja meg benned, amit keres. Engedd, hogy kopogtasson nálad. Ha már az elején túl mohón nyitsz neki ajtót, belép a lelkedbe, sétálgat egy kicsit, aztán elmegy.”

Kopognak az ajtón. Ki a fene lehet az hajnalok hajnalán? Franc.

-         Hagyd – esik egy súlyos kar a derekamra, mikor megpróbálnék feltápászkodni. Niko. Még nagyobb franc.

-         Eressz – morgok, bár valahol mélyen melengeti a szívem, hogy álmos gyűrött képpel fekszik mellettem anyaszült meztelenül, a takaró pedig épphogy csak takarja a formás hátsóját. A cseppet sem kedves megnyilvánulásomra felnyitja az egyik szemét és ezzel le is lohad a mosoly az arcáról.- Most – szólok rá kicsit erélyesebben, mire leszedi rólam a mancsát és hagyja, hogy kibújjak mellőle. A fotelben pihenő plédbe csavarom magam, mielőtt feltépném az ajtót, ahol Jade vigyorog rám.

-         Hosszú éjszaka? – libben be, kérdés nélkül, de a kezében lévő három pohár, tele gőzölgő koffeinnel, meggyőz arról, hogy nem szabad forrófejűen dönteni és kitaszigálni az ajtón, majd visszafeküdni aludni. Csak tudnám, honnan tudja, hogy három pohár kell…

-         Mit keresel itt? – nézek rá álmosan pislogva. Valamiért nem tudok rá haragudni. Főleg akkor nem mikor a kezembe nyomja az egyik papírpoharat és vigyorogva lehajol Niko földön heverő pólójáért.

-         Nem akartam zavarni – kacsint rám.

-         Jade – forgatom meg a szemeim, miközben elcsaklizom az ujján forgatott ruhadarabot és belebújok. A dohány és parfüm illat árad a fekete anyagból, teljesen elszédítve. Talán Jade az őrangyalom? Vagy ő akar a pokol felé taszigálnia azzal, hogy nem a saját felsőm emelte fel? Jó nagy franc.

-         Öhm… - hallom meg Niko hangját az ajtó felől, mire mindketten felé kapjuk a fejünket. Most mit mondjak? A látvány szívdöglesztő. A lepedőbe csavarva ácsorog, az arcát sötét borosta fedi, a haja ezerfelé áll, a márvány fehér teste pedig csak még gyönyörűbbnek tűnik a reggeli azaz sokkal inkább déli fényben. Nem bírom visszafogni a mosolyom. A bolygó leggyönyörűbb teremtménye, álmosan és bizonytalanul toporog a hálószobám küszöbén, a szája szegletében megbúvó halvány mosoly és a bársonyosan zöld szemekben lévő pajkos fény, még földöntúlibbá teszi a szépségét és a legjobb az egészben, hogy csak rám vár.

-         Kávét? – nyújtja felé Jade a papírpoharat, de látszik az arcán, hogy őt is teljesen elbűvölte. Nem csodálom.

-         Az ott az én pólóm rajtad? – lépked közelebb, miközben Jade-ről tudomást sem véve végig az én szemembe néz.

-         Kölcsönvettem – bólintok.

-         Meg is tarthatod – siklik egyre közelebb hozzám, én meg valamiért cseppfolyóssá akarok válni. – Ajándék – suttogja, immár a kávés pohárral a kezében, alig öt centire a testemtől, majd lassan belekortyol a még mindig meleg koffeinbe. Újból hipnotizál. Nem bírom levenni a szemem róla, hiába kezdenek kocsonyásodni a térdeim és hiába tudom, hogy ez nagyon de nagyon nem jó nekem. Mire észbe kapnék, már a hatalmas tenyere a csípőmre is siklott, az ajkai pedig az enyémet kóstolgatják. Próbálom összeszedni magam és újból fölénybe kerülni, de a nyelvével a számban, érezve a kávé ízét az övével keveredni, lehetetlen a dolog. Mire sikerülne, már vége is. Önelégült vigyorral néz le rám, amitől kedvem lenne megütni, de megint gyorsabb nálam, így pedig csak egy szúrós pillantást tudok küldeni a hátába, bízva benne, hogy éjjel megtanultam szemmel gyilkolni. De nem. Semmi baja mikor ledobja magát a fotelbe, maximum csak annyi, hogy ismét túlzottan magabiztos.

-         Niko – köszörüli meg Jade a torkát. – Nincs kedved felöltözni? Hogy is fogalmazzak… - mosolyodik el, mikor a zöldszemű ránéz. – Rossz hatással vagy a pulzusomra – fejezi be, mire csípőre vágom a kezem és elég morcosan nézek rá, de ezt ő is észreveszi. – Ráadásul Lia is féltékeny amiért egy szál lepedőben szambázol fel-alá én meg csorgatom miattad a nyálam, szóval légy oly kedves – néz rá nyomatékosan, mire Niko torkából halk, rekedt nevetés tör fel. Van egy sejtésem, hogy én vagyok ennek az oka, ugyanis képtelen nem rám nézni, miközben kuncog, de mikor végre abbahagyja aprót bólint, felveszi a cuccait és elindul a fürdő felé. Mikor mellettem halad el megtorpan és egy ördögi vigyor kíséretében végigsimít az arcomon.

-         Nincs mitől tartanod, csak te kellesz – suttogja.

-         Menj a pokolba – sziszegem, mire megint nevetni kezd.

-         Minek? Itt vagy te, hogy tüzet okádj, kicsi, féltékeny hárpiám – nyom egy gyors puszit a számra, aztán rohanni kezd a fürdő felé.

Nevetve csukom magamra a fürdő ajtaját, ez a reggel valahogy sokkal jobban indul, mint ahogy azt remélni mertem. Ismét nyeregbe érzem magam, bár lehet, hogy nem kéne. De most mégse foglalkozok ezzel, egyszerűen beállok a zuhany alá, majd ismét embert faragok magamból. Kipihentnek érzem magam és ehhez nem kellett semmi más csak, hogy vele a karjaim között aludjak el és reggel ugyan ott ébredjek fel. Még a morcossága sem zavar és az se, hogy Jade betört hozzánk. 

Mire kilépek a vendégünk már nincs sehol, Lia viszont elég komor. Ahogy az arcára nézek elmegy mindentől a kedvem. Nyúzott, fáradt, sehol egy apró mosoly. Semmi. Megint bezárkózott. Nyüszíteni tudnék a tehetetlenségtől, de mély levegőt veszek és megint nekiugrok. Ha legalább estére megtöröm ezt a jégpáncélt, amivel körbeveszi magát, akkor már jó. Aztán persze tudom, hogy holnap reggel megint kezdődik minden elölről, de nem baj. Nem adom fel. Nem adhatom fel. Most nem.

Vissza fogom szerezni a bizalmát. Muszáj.

-         Csináljak reggelit Kulta? – simítok végig finoman a vállán, mikor elhaladok mellette, amitől azonnal összerázkódik.

-         Menj el – néz rám kérlelően.

-         Nem – csóválom meg a fejem, bár ordítani tudnék, mert megint elküld magától.

-         Niko, miért csinálod ezt? Miért nem hagysz végre békén? Tegnap lefeküdtem veled. Mit akarsz még? Egy újabb menetet? Mert ha igen, akkor gyerünk és utána húzz el – kezd el kiabálni, mire érzem, hogy forrni kezd szépen lassan az agyvizem. Amint az első döbbenet elmúlik, végem van. Itt áll előttem tíz centire és úgy viselkedik, mintha nem szólna többről köztünk a történet, mint a szexről. Szívem szerint megráznám, de ehelyett csak felkapom az ölembe, mire azonnal ficánkolni kezd.

-         Engedj el te őstulok – csap a vállamra, de nem számít. A kanapéra dobom és mielőtt még elmenekülhetne rátehénkedek. A csuklóit azonnal lefogom és megvárom míg belátja, hogy esélye sincs arra, hogy lelökjön magáról.

-         Abbahagytad? – nézek rá kérdőn, mikor lihegve visszahanyatlik a matracra. Jó öt perce küzd a fogság ellen és ez az ostoba harc sikeresen lefárasztotta.

-         Eressz – sziszegi lihegve, mire halvány mosolyra görbül a szám széle.

-         Nem. És most szépen befogod azt a gyönyörű szád és végighallgatsz, anélkül, hogy sikítanál, kiabálnál, kapálóznál vagy beleszólnál. Értem? – kérdezem halkan, mire vonakodva bár de aprót bólint. – Helyes – bólintok én is. – Először is nem poénból repültem ide, tehát nehogy azt hidd, hogy csak úgy harc nélkül feladom és lelépek, mert te makacsabb vagy, mint az öszvér és nem hiszed el, hogy érted vagyok itt. Nem viccből hagytam el a menyasszonyom, nem azért döglődök itt Los Angelesben, mert nem hiányzik az otthonom, a családom, vagy mert nem férne rám a pihenés. Ölni tudnék azért, hogy Helsinkiben legyek, hogy esténként a barátaimmal sörözhessek, hogy hétvégén anyuéknál degeszre egyem magam vagy este felugorjak Aleksihez, megnézni a lányát. Sőt, ők is ezt szeretnék. Mind. De megértik, hogy miért vagyok itt. Te vagy a legnagyobb kincsem és lehet, hogy makacs vagy Kulta, de én se maradtam le mögötted. Látom a szemedben édes, hogy szeretsz, hogy azt akarod, hogy küzdjek értünk és nekem ennyi bőven elég. De azt nem tűröm el többet, hogy ki akarj dobni az életedből, főleg, hogy látszik, hogy minden porcikád azért könyörög, hogy öleljelek magamhoz és szeresselek. Makacskodj, rendben van. Morogj, hisztizz, kiabálj velem vagy éppen ne szólj hozzám, nem érdekel, mert igazad van. Megérdemelem a büntetést, de ne merészeld még egyszer azt mondani, hogy tűnjek el – nézek nagyon komolyan a szemébe. Már meg se lepődök azon, hogy semmit nem lehet kiolvasni a zöldeskék íriszekből.

-         Miért jöttél? – kérdezi nagyon halkan, az arcom fürkészve, én meg szívem szerint lefejelném a falat. Hát az előbb mondtam nem? Most szórakozik vagy mi a fasz van?

-         Érted – vágom rá, a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, bár ha nem tartanám kordában az indulataim, már rég ordibálnék.

-         Mit vársz tőlem? – kérdezi továbbra is kifejezéstelen arccal. Ez a kérdés viszont meglep.

-         Hosszú vagy rövidtávon? – húzom az időt.

-         Is-is – motyogja.

-         Oké, kezdjük az elején. Mondjuk mi lenne ha ismét az a szeleburdi, idegesítő, szemtelen, pimasz, de mégis édes, okos, közvetlen és vicces lány lennél, mint mikor először találkoztunk? – suttogtam el az első kívánságom.

-         Az nem fog menni – csóválja meg a fejét finoman, mire a homlokom ráncba szalad.

-         Miért nem?

-         Mert akkor sebezhető lennék, te kihasználnád ezt, megint belopnád magad a szívembe és megint sebet ejtenél rajtam – magyarázza.

-         Kulta, nem akarlak bántani – mosolygok rá.

-         Hát persze, most ezt mondod, de aztán megint meg fogod tenni. Belém rúgsz, eltaposol, elküldesz, mit tudom én – morogja, mire mosoly kúszik az arcomra.

-         Tehát ez a baj? – nézek rá vigyorogva. – Félsz? Félsz, hogy bántalak igaz? Félsz, hogy ha megint megnyitod a szíved, akkor összetöröm és azt már nem élnéd túl – suttogom, mire elfordítja rólam a pillantását, ebből pedig tudom, hogy igazam van. – Nézd, nem ígérem, hogy nem fogok néha nyávogni és hisztizni, hogy nem fogom soha rajtad leverni a nap fáradalmait, vagy nem kiabálok veled, kötözködöm, mit tudom én. Ezt nem ígérhetem. Ismerem magam eléggé ahhoz, hogy ne tegyem. Elég nagy seggfej tudok lenni, azokkal is akik fontosak nekem, hát még a többi emberrel – húzom el a számat. – De azt megígérhetem, hogy mindig ki foglak engesztelni, ha nem volt igazam, hogy mindig bocsánatot fogok kérni és, hogy mindig értékelni fogom, hogy elviseled a nyavalygásom, az igazságtalanságom és az összes faszságom.

-         Hmmm – forgatja meg a szemét, amiből tudom, hogy nem győztem meg teljesen, de talán…

-         Kulta, nem tudom mit vársz tőlem. Nem vagyok tökéletes, sőt… Nem ígérhetem meg, hogy a tenyeremen foglak mindig hordozni és, hogy sosem fogok hibázni. Ember vagyok az ég szerelmére, nem egy kibaszott Isten – morgok.

-         Éhes vagyok – kapja fel hirtelen a fejét, mire értetlenül pislogok rá.

-         Mi van? – kerekednek ki a szemeim, mire halvány mosoly jelenik meg a csodaszép arcán.

-         Éhes vagyok – suttogja megint.

-         Öhm… Oké – bólintok összezavarodva, majd leszállok róla és hagyom, hogy a konyhába kezdjen sertepertélni. Megsemmisülten ülök a kanapén és figyelem a nőt, aki látszólag megint lerázott, de aztán mégis megszólal.

-         Niko, nekem van életem. Olyan amilyen, de az enyém. És tudom, hogy őrület de ennek az életnek te is a része vagy. Nem tudom miért és mi fog kisülni ebből, de nem küldelek el. Egyenlőre nem – teszi hozzá nyomatékosítva, mire még inkább összezavarodom. – Lakhatsz itt, lehetsz velem, beszélgethetünk, nem is tudom – ráncolja össze a homlokát, miközben vajjal keneget egy szelet kenyeret, nekem meg egyre inkább elkezd nyúlni a képem. – Viszont nem vagy a pasim. Nincs jogod semmihez. Alex az első számú férfi az életemben és nem te.

-         Lia – morgom, miközben elképedve nézek rá. Ezt nem mondhatja komolyan. Velem él, de Alexet tartja a pasijának vagy nem is tudom milyének.

-         Semmi Lia. Ez az első és legfontosabb szabály. Alex előnyt élvez – magyarázza higgadtan, amitől én még inkább kiakadok.

-         De miért? – nyögöm indulatosan.

-         Mert ő mellettem volt mikor te nem. Mert szükségünk van egymásra és mert szeretem – darálja le az indokokat.

-         Mi az, hogy szereted? – ragadom meg az utolsó szót. Most mit tagadjam? Féltékeny vagyok. Nagyon féltékeny.

-         Szeretem és kész, ilyen egyszerű – rántja meg a vállát. Most direkt akar tovább hergelni?

-         Nem, ez nem ilyen egyszerű – állok fel idegesen és rágyújtok egy cigire. – Tudni akarom, hogy miért Alex az első – nézek mélyen a szemébe, miközben remeg a kezem. Ismét kezdek feszültté válni. Tuti, hogy el fog borulni az agyam ha így megy tovább.

-         Most mondtam el – néz rám, mint valami szellemi fogyatékosra.

-         Mert szereted – szusszantok fel dühösen. El se bírom képzelni, hogy mást szeret. Engem szeret, nem őt.

-         Is – bólint mégis, amitől megint sikítani tudnék.

-         Mit értesz azon, hogy szereted? – faggatom tovább. Muszáj tudnom, még mielőtt valami ostobaságot csinálok.

-         Pusztán szeretem – mosolyog rám.

-         Lia, a jó büdös francba direkt csinálod ezt ugye? – akadok ki, mire kirobban belőle a röhögés.

-         Látnod kellene a képed – fogja a hasát, levegő után kapkodva.

-         Átkozott banya – morgom az orrom alatt mire kérdőn húzza fel az egyik szemöldökét. – Jól hallottad – vágom rá mérgesen-  Élvezed ahogy szenvedek mi? – vágom be a durcát.

-         Igen, be kell vallani még mindig elég mókás képet vágsz – bólogat bőszen továbbra is nevetgélve. - De tudod, komolyan gondoltam, amit mondtam. Szeretem Alexet. Még mielőtt felrobbansz – int le mikor megpróbálnék közbevágni – nem szerelemmel szeretem. Olyat azt hiszem csak egy ember iránt éreztem  - süti le szégyenlősen a szempilláit.

-         Irántam – suttogom a szoba csendjébe, mire tétovázva bólint egyet.

-         Igen, azt hiszem – harap rá az alsó ajkára - De tudod vannak mások is az életemben. Fontosak számomra. Nem szerelem fűz hozzájuk, hanem valami más. Valami megmagyarázhatatlan rajongás, valami őszinte és tiszta szeretet. Alex ebbe a kategóriába tartozik és nem mondok le erről valamiért, ami bizonytalan, ami fájdalmat okoz és ami nem tudom, hogy lehet-e valóban jó – magyarázza halkan.

-         Tehát most úgy játszol, ahogy én tettem – ülök le a kanapéra, ugyanis kezdek szédülni, így jobbnak látom, ha valami stabil van alattam.

-         Mondhatjuk így is – suttogja. – Megfelel ez így neked vagy sem? Mert ha nem akkor jobban jársz ha tényleg lelépsz. Ha igen, akkor pedig nincs jogod hisztizni a továbbiakban, ha nem veled vagyok, hanem valaki mással. El tudod ezt fogadni? – néz rám fürkészően, nekem meg minden porcikám tiltakozik, hogy rábólintsak az ajánlatára. Hogy is tehetném? Ez nem ér. Nem ad más választást. Az alku abszolút nem tisztességes. Sokkal inkább idegőrlő. És nem tehetek semmit. Sarokba szorított ez az átkozott bestia. Ha rábólintok tuti megőrülök, mikor Alex-el vagy valamelyik különleges „barátjával” van, ha viszont nemet mondok, akkor már válthatom is meg a repjegyem haza. 

Franc…

 

68. Végzet asszonya

18+

„Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet.
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!”

És lám, lám tényleg beteljesül a jósaltom, de valamivel én sem számolok. Alex ugyan úgy, ahogy Niko sapka alá rejti a fekete tincseit, ugyan úgy kihúzza egy fekete szemceruzával a szemeit, sőt a vékony ajkait is kiszájfényezi. Fekete ingbe és farmerbe bújik, majd felhúz egy tornacsukát, mire kérdőn húzom fel a szemöldököm.

-         Pszichológia édes, pszichológia – kuncog fel. – Szerinted mennyire kap majd agybajt attól, hogy majdnem ugyan olyan cucc van rajtam, mint rajta? Persze van különbség, mert nekem jobban áll – simít végig az ing gombjain, amit ő sem gombolt be teljesen.

-         Egy dög vagy – állapítom meg a nyilvánvalót, mire újból nevetni kezd.

-         Tudom és élvezem – dob egy puszit a tükörképének, az egoista kis manó, majd felveszi a gitárját és a hátizsákját, elsüllyeszti a cigijét és a tárcáját, majd összefűzi az ujjaink és felránt az ágyról. Niko nem ül a küszöbön, mint ahogy azt vártuk, de ez cseppet sem szegi a kisördög kedvét. Kettesével szedi a lépcsőfokokat lefelé, majd elkurjantja magát, hogy indulás, erre pedig a ház különböző pontjairól előkerül Lily, Deborah és Mandy, aztán Jade, Niko és Yvonne is felbukkan, Joshuaval és Markkal karöltve. Mindenki indulásra készen áll.

-         Hol van Louis? – Néz végig a kis csoportosuláson Alex, de el nem engedné a kezem. Nem törődik Niko gyilkos pillantásaival sem, én viszont nem tudok a szemébe nézni.

-         Nem jön ma, mert van valami dolga – fontoskodik Lily, mire Alex bólint egyet és elindul kifelé. Niko azonnal mellénk lép, mire a kisördög egy lenéző pillantást vet rá.

-         Húzzál hátra. A király megy elől és a királynő. A parasztoknak nem itt van a helye – sziszegi felszegett állal, nem törődve azzal, hogy Niko majdnem két fejjel magasabb nála, még így is. A zöldszemű már nyitná is a száját, de Jade rátapasztja a tenyerét és hátra ráncigálja nagy nehezen. A buszra lépve Alex azonnal megtámadja a kanapét és az ölébe húz, majd Lily már szolgálja is fel a kedvenc italát. Mintha tényleg király lenne. Niko a tőlünk legtávolabbi fotelben kap csak helyet. Látszik rajta, hogy mindjárt felrobban, de Jade gyorsan kezeli a helyzetet. Ő is tudja, hogy az égimeszelő paraszt, ahogy Alex hívja ebben a játékban most nem nyerhet. Itt ő az úr és nem engedi át a pozícióját senkinek, sőt már az is nagy kegy, hogy egyáltalán velünk jöhet, bár ennek gondolom megvan az oka, amit úgy hívnak, hogy Jade.

-         Vokálozol ma este – suttogja Alex a fülembe, mire kikerekednek a szemeim.

-         He? – Bököm ki nagy értelmesen, mire elmosolyodik.

-         Énekelni fogsz velem – kacsint rám, aztán a tarkómra simítja a tenyerét, közelebb húz és megcsókol.

-         Nem – tolom el magamtól.

-         Te akartad, hogy távol tartsam tőled – néz rám morcosan.

-         De nem így – csóválom meg a fejem.

-         Máshogy nem megy. Tehát mellettem fogsz ülni és vokálozol – jelenti ki határozottan. Tudom, hogy nincs más választásom. Ha Alex egyszer eldönt valamit az úgy is van.

A szemem sarkából észreveszem, hogy a három gráciára is hatással van Niko kisugárzása és úgy udvarolják körbe, mint méhek a mézet, de Jade kordában tartja a helyzetet. Míg Alex és a fiúk a koncertről beszélgetnek addig én Yv mellé huppanok.

- Mondd, hogy nem feküdtél le vele – bök megvetően a fejével Niko felé, miközben újabb tequilát húz le. Úgy látszik őt is benyelte Alex birodalma.

- Párszor már megtettem – húzom el a szám és én is benyúlok a hűtőbe, egy üveg vodkáért.

- Nem úgy – mosolyodik el. – Mióta felbukkant nálad, azzal, hogy nem nősült meg – néz mélyen a szemembe.

- Nem, nem feküdtem le vele – nyugtatom meg.

- Akkor jó – bólint. – Hiányzol – néz rám szomorúan. – Félre ne értsd, szeretek Alexnél lakni, kedves és mindent megad, de hiányzol – dönti a fejét a vállamnak.

- Költözz hozzám. Legalább megvédhetnéd az erényeimet – puszilom meg a feje búbját.

- Nem akarok zavarni – sóhajt nagyot. – Tudod mostanában egyre többet gondolok arra, hogy haza kéne mennem New Yorkba. Mindenkinek csak a terhére vagyok – kámpicsorodik el, mire felháborodva nézek rá.

- Elment az eszed? Alex imádja a cuccokat, amiket neki tervezel és varrsz, nem engedne el és amúgy is. Nekem is szükségem van rád. Tudom, hogy elhanyagollak, de te is tudod, hogy teljes katyvasz az életem – nézek rá bűnbánóan.

- Tudom – nevet fel. – Madről nem mondott valamit? – Néz ismét Niko felé, mire meglepetten nézek rá. Mad???

- Tessék? – Köszörülöm meg a torkom, mintha rosszul hallottam volna.

- Igen ő – bólint. – Ő volt az utolsó olyan pasi, aki megmozgatott valamit bennem – néz rám szégyenlősen, mire fülig szalad a szám.

- Hej ha. Csak nem belezúgtál te is egy finnbe? – Kuncogok fel.

- Nem, dehogy – tiltakozik rögtön. – Csak nyomott hagyott bennem a közös éjszakánk – kacsint rám, mire megint nevetni kezdek.

- Tudtommal Helsinkiben van és nincs senkije. Legalábbis nem mondott semmit, mikor ott voltam utoljára. Persze nem él szerzetesként, de szabad a szíve. A teste meg bérbe adható – nyújtom ki a nyelvem, mire ő is mosolyogni kezd.

- Majd meglátjuk – von vállat, aztán nekem dől és együtt iszogatunk, míg be nem érünk a helyszín parkolójába.

Gyorsan spanolom fel magam a koncertre. Hiába tudom, hogy nem csarnokos előadás lesz, de mégis alig várom. Ezek a kis, álnéven futó, füstös kocsmákban adott bulik, ahol csak a beavatottak tudják, hogy kik az igazi fellépők, mindig emlékeztetnek, hogy honnan indultam és arra is persze, hogy meddig jutottam. Emlékeztetnek milyen volt sóvárogni az elismerésért, megkapni, hogy sosem fogok sehová jutni, mert csak egy kis köcsög vagyok, akinek esélye sincs arra, hogy stadionokat töltsön meg. De mégis megtörtént és ezt büszkén dörgölöm mindig az engem elítélők orra alá. Van, amit sosem vehet el tőlem senki. Az emlékeim, a küzdelmeim, az álmaim mind az enyémek. Csak rajtam állt, hogy egy luxusbusszal guruljak be a tömött parkolóba, hogy egy gyönyörű nővel az oldalamon szálljak le és vonuljak be az öltözőbe, ahol minden ott van, amit kértem. Hófehér, ropogós, friss illatú törölközők, jégbe hűtött whisky és rengeteg ásványvíz. A klub tulaja régi ismerőként üdvözöl, mindenkivel lepacsizik, látom, ahogy irigykedve méri végig a velem lévő lányokat és azt is megjegyzem magamnak, ahogy megakad a szeme a kezemet fogó Lián.

-         Alex hogy szedted fel Anders lányát? – Hajol oda perverzül vigyorogva a fülemhez.

-         Nem volt nehéz – veregetem vállon nevetve, elhitetve, hogy semmit nem jelent a presztízsen kívül, hogy Liát akkor vágom gerincre amikor akarom. Pedig tényleg különleges a szememben, ezt viszont senki nem tudhatja. Attól gyengének tűnnék, és biztos vagyok benne, hogy mindenki el akarná marni mellőlem a múzsám. De őt nem adom. Az enyém és szeretem. Nem szerelemmel, de hozzá is fűz valami. A többi meg nem érdekel. Szeretem a kapcsolatunk őszinteségét. Ő az első nő, aki nem követelőzik még a tekintetével sem, ezért pedig nem győzök eléggé hálás lenni.

Az erőviszonyokat viszont ma este még Nikoval is tisztáznom kell. Muszáj megtanulnia hol van a helye, mert úgy látszik ezt még soha, senki nem mutatta meg neki.

Egy óránk van még kezdésig ez pedig pont elég arra, hogy a hangulatunk egyre inkább felfelé íveljen. Az utolsó fél órában kezd megkörnyékezni a lámpaláz, ami sebesen uralkodik el rajtam. Az adrenalin száguldozik a véremben, a szívem hevesen ver. Ez az, amiért csinálom. Sokkal több örömöt okoz a zenélés, mint bármi más ezen a földön. Ha tehetném éjjel nappal a színpadon lennék, bár ezen a helyen színpad se lesz. Csak pár szék és párnák a földön, ahol majd a közönség fog helyet foglalni. Még Jade mutatott be a kezdetek kezdetén a tulajnak, akinek tetszett a provokatív stílusom és esélyt adott. Nála kerestem meg a pénzt, amiből húrokat vettem a gitáromhoz és enni tudtam. Hát ezért vállalom el ingyen és bérmentve, hogy itt játsszak. Ez a kövér perverz állat volt az egyetlen, aki meglátta bennem a zenészt és nem félt támogatni. Lényegében rengeteget köszönhetek neki és az ő lepukkant csehójának, ahol pult alól lehet fűhöz jutni és ahol senki nem kérdezi meg, hogy miért lehet vágni a teremben a marihuána sűrű füstjét. Ide az egyetemisták betépni járnak és jól érezni magukat. Van egy kis szekta szaga a dolognak, olyan a hely, mint titkos zártkörű klub, ahol nincsenek szabályok. Ősrégi kommunához tudnám hasonlítani a bárt, ahol a fiatalok a szabad szerelem, a tudat alatti felszínre hozásának és a szabadságnak hívei. Én pedig élvezem ezt a hedonista elmebajos légkört.

-         Alex gyere – szól be a tulaj, mire azonnal felállok, Lia kezéért nyúlok, aki félve mered rám, bár nem tudom mit parázik. Tehetséges, ösztönösen tudja mit kell tennie és sosem hibázik.

-         A frászt hagyd itt, túl sokan lennék vele együtt és nincs is bekészítve neki szék– csókolom szájon, mire elmosolyodik.

A teremben sötét van csak a vastag gyertyák és az ablakba tett mécsesek világítanak. Nem csalódom most is érzem a sűrű füstöt a levegőben és azt az émelyítő tömjénszagot, ami árad a falakból. Amint belépünk, a tömeg elhallgat és tapsban tör ki, amit vigyorogva fogadunk így négyen. A gitárok az ölünkben pihennek, Lia kap egy csörgődobot, miután kihúztam neki a mellettem lévő széket. Ahogy végignézek az embereken, kiszúrom egy sarokban Jadet és Yvet, Nikoval és a másik három lánnyal együtt, egy-egy párnán ücsörögni. Mind minket néznek, miközben bort kortyolgatnak és cigarettáznak. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy ovis csoport előtt lépnék fel, hisz olyan gyermeki csodálattal néznek ránk, mint ahogy a fiam szokott pislogni, mikor előtte énekelek.

- Egy… két… egy, két, há’ és – számolok be halkan és ezzel elkezdődik a műsor. Amint az első hangok elhagyják a torkom elmúlik minden lámpalázam. Lián is látom, hogy teljesen átadja magát a zenének és átszellemülten suttogja bele a levegőbe a szavakat. Nincs szükség mikrofonra, erősítőre, simán betölti a hangunk a teret. A múzsa pedig énekel, angyali hangon, mégis tökösen, akár egy férfi. A hangja tökéletesen kiegészíti az enyémet és mikor a fiúk is beszállnak a hangsúlyos részeket felerősíteni, úgy gondolom Liának mindig velünk kéne lennie a színpadon. Senkit nem nyom el, egyszerűen csak jobbá teszi, amit hárman alkotunk. Joshua és Mark mindig is profik voltak, most is egyikük húzza a másikat bele abba az ismeretlen esztelen örvénybe, amit senki nem tudhat milyen, csak mi, művészek. A legjobb rész mégis mikor megjön a közönségünk bátorsága és velünk együtt énekelnek. Lia arcára elég egyetlen pillantást vetnem, hogy széles és kissé önelégült mosoly terüljön szét az arcomon. Tudtam, hogy nem bír ellenállni. Az ő vérében is benne van ez, hiába tiltakozik ellene. Egyszerűen csak noszogatni kell és ha mégis ellenáll hát Istenesen picsán kell rúgni, olyannyira, hogy meg se álljon a csinos kis popsija a színpadig, hisz ő oda született. Szórakoztatni akar, ezt imádja, hiába tagadja, látom a szemében. A tekintete úgy csillog akár a legtisztább gyémánt. Félidőben karon ragadom és a mosdóba lökdösöm. Van egy tippem arra nézve, hogy mire gondol, de nem édesem. Most nem kefélni jöttünk.

- Mit csinálsz? – Néz rám kacérkodva, mikor a hátához simulok.

- Nézz a tükörbe – suttogom a fülébe és szorosan átölelem a derekát. Önkéntelenül teszi, amit kérek, nem kérdez, nem kötözködik. Látom, mikor meglepődik azon, amit mutatni akartam neki. – Csillog a szemed szivi – csókolok a nyakába. – Te is érzed igaz? – Sóhajtok fel ugyanis egyszerűen rámtör a vágy, pusztán attól, hogy a zöldeskék szemekbe nézek. Itt helyben a mosdóba zárkózva tenném a magamévá, de nem lehet, mert várnak ránk. Nincs mit tenni, kénytelen vagyok beérni egyetlen szenvedélyes csókkal. A nyála édes íze viszont még inkább feltüzel. A csípőm az övének dörgölöm, csak, hogy tudja mi lesz a sorsa koncert után, mire halkan felnyög és a tarkóm után kap. Szeretem ezt a tüzet benne és azt is, hogy ilyen hamar fel lehet benne kelteni a nimfomániás kurvát.

- Alex – nyög fel kétségbeesetten tiltakozva, mikor eltolom magamtól.

- Később – húzom végig a nyelvem hegyét a torkán, aztán az ajtó irányába fordítom, a tenyerem a formás fenekére tapasztom és annál fogva tolom vissza a terembe.

Az indulataim alig bírom kontrol alatt tartani. Ha nem lenne a borosüveg a kezemben, az ujjaim már rég annak a nyomorult kis kertitörpének a nyakára tapasztottam volna, hogy kiszorítsam belőle az összes szuszt. De nem tehetem. Itt mindenki úgy védi, mintha ő lenne a messiás. Pedig csak egy nyomorult kis buzi, aki az ujjai köré tudja csavarni Liát.

-         Nyugodj már le – simítja Jade a vállamra a tenyerét.

-         Hogy bírod azt elviselni? – Török ki, akár egy vulkán.

-         Tudom, hogy ki kibe szerelmes. Nekem ennyi elég. De ha dühöngsz azzal nem mész semmire. Nézd meg Alexet. Nyugodt és hízeleg neki, így eteti a tenyeréből. Neked viszont félpercenként elborul az agyad és képtelen vagy uralkodni magadon. Túl forrófejű vagy.

-         Nem bírom nézni, hogy hozzáér – csapom le az üvegpoharat az asztalkára, amiből tetemes mennyiségű ital löttyen ki.

Persze jó látni, hogy Lia mosolyog, de tudni, hogy nem én vagyok a boldogsága oka, az őrületbe kerget. Alex az, aki széket tett alá, aki csörgődobott adott a kezébe és hagyta, hogy énekeljen. Azaz nem is hagyta, inkább utasította, mint aki pontosan tudja, hogy ez kell neki. Mintha ismerné a legféltettebb titkát is a lánynak, akit én szeretek. Igen, ő kielégíti a testét és a lelkét is. Támaszt ad neki, mikor arra van szüksége, de ezt én akarom megadni neki. Én!

-         Idefigyelj – nyúl Jade az állam alá, még mielőtt a pillantásommal gyilkolom le a szívszerelmét. – Alex bonyolult és érzékeny. Egy félős gyerek, akit a saját folyton járó elméje kínoz. Ezért tompítja az agyát droggal, szexel és piával. Lia kell neki, mert mellette csak egy egyszerű férfi lehet és ki tud kapcsolni. El bírod képzelni, hogy milyen az, amikor valakinek folyton jár az agya valamin? Mert Alex ilyen. Sosem értette meg senki. A családja kibukott mikor kiderült, hogy a fiúkat is szereti, soha senki nem állt mellette, senki nem fogadta el. Csak én voltam erre képes eddig, majd a fia és most Lia. Állandóan kattog valamin, hol a zenén, hol a szerelmi életén, hol a karrierjén, hol azon, hogy mit tehetne azért, hogy a hozzá hasonlóakat elfogadják. Tele van komplexusokkal. Nem veheted el tőle Liát. Egyszerűen kellenek egymásnak. Nem működhetnek külön-külön. A sors azt akarta, hogy egymásra bukkanjanak és ha tetszik ha nem, nem csak Alexnek van szüksége Liára, hanem neki is kell. Te pedig nem tudsz bánni a kiscsibével. Azonnal birtokolni akarod, de hozzá türelem kell és hideg fej. Csak figyeld őket és nyughass.

-         Nem megy – nyöszörgöm, mert minden egyes rájuk vetetett pillantás egy újabb rozsdás szög a szívembe. Mégse tudom elfordítani róluk a tekintetem.

-         Niko, el kell engedned. Szabadon kell eresztened, ha azt akarod, hogy téged akarjon. Legyél itt persze, lássa, hogy vársz rá, hogy szereted, de hagyd, hogy azt tegyen, amit akar  - magyarázza Jade a hátamat simogatva, de nem nyugtat meg vele. Nem tudom, hogy leszek képes elviselni ezt a fojtogató féltékenységet. Igaza van, birtokolni akarom, mert pontosan tudom, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk és ugyan lehet, hogy későn jöttem rá, de most, hogy tudom, hogy engedhetném, hogy egy másik férfit csókoljon? A többiről nem is beszélve…

De igazat kell adnom Jadenek. El kell eresztenem még akkor is, ha bele fogok dögleni.

A koncert végén Alex tovább húzza az idegeim. A derekamat simogatva terel a pulthoz, ahol iszogatni kezdünk. A szemeiben pajzán fény csillog a huncut mosolya pedig csak még helyesebbé teszi az így is gyönyörű arcát. Imádom, mikor így néz rám. Mintha nem látna senki mást. A hatalmas óceánszínű szemek fogva tartják a pillantásom és nem engedik, hogy Niko felé kalandozzak.

- Szökjünk meg – ölel át, hogy ismét a nyakamba csókolhasson.

- Ezt meg, hogy érted? – Kérdezem halkan, a fekete tincsek közé túrva.

- Nincs messze innen a stúdió. Van ott egy kényelmes kanapé és senki más nem követhet minket – szívja finoman az apró fogai közé a fülcimpám, mire jóleső borzongás szalad végig a testemen.

- Mi lesz a többiekkel? – Kérdezem vágytól rekedt hangon.

- Kit érdekel? Gyere – kulcsolja össze az ujjainkat, majd felkapja a már kifizetett üveget és húzni kezd a hátsó kijárat felé.

- Hová mentek? – Kiabál utánunk Jade, aki észrevette a szökési kísérletünk és utánunk jött. Alex csak egy cinkos pillantást vet rám, majd még szorosabban fogja a kezem és rohanni kezd a sötét utcán. Olyan akár egy ovis, aki szökni próbál anyu elől, de igazából ő sem gondolja komolyan. Legalábbis hosszú távra nem. Úgy nevet, mintha tényleg belebújt volna az ördög, a nevetése pedig engem is arra sarkal, hogy vele kacagjak, mikor már három háztömbnyire kerültünk a döbbent groupie királynőtől. Csak akkor lassít le, mikor a cél közelébe kerülünk és levegő után kapkodva támaszkodik a térdeire, a nevetését viszont még mindig nem tudja visszafogni. Olyan felszabadultnak tűnik és ez engem is felszabadít.

Az éjjeli őr furán néz Alexre, de amint némi pénzt csúsztat a markába, azonnal kinyitja nekünk az ajtót. A sötét folyosókon nevetve haladunk végig. Azt hiszem az alkohol megtette a hatását. A cipőm egyre kényelmetlenebb, így megtorpanok és Alex vállába kapaszkodva, rúgom le magamról őket. Éppen hajolnék érte, de az ördögöm nevetve megcsóválja a fejét, majd egy mély nyelves csókkal elűzi minden gondolataim. Fogalmam sincs már mit akartam tenni fél perce, csak az számít, hogy fogja a kezem és nevet.

-         Hagyd itt, nem kell – nyalja végig az állkapcsom vonalát, aztán mire egyet is pisloghatnék már a hátán vagyok és cipel a folyosón végén lévő ajtóig, amit könnyed mozdulattal rúg be. Kuncogva veszem tudomásul, hogy tényleg van egy keskeny bőrkanapé a keverőpult mögött, amire seperc alatt ledob.

-         Gyere ide – intem magamhoz, hogy a pólóját feltűrve végigcsókolhassam a csupasz hófehér mellkasát, amin a szolid kis izmok finoman domborodnak ki. A pokolfajzat engedelmesen emeli a magasba a karjait, mikor az inget gombolás nélkül áthúzom a fején, aztán az ajkaimmal ismét bejárom a már egyszer megtett utat, csak most lefelé haladok, le egészen a nadrágja széléig. Az övét gyorsan kicsatolom, aztán már csak a cipzár és az anyag halk susogását lehet hallani, meg az ő kapkodóvá váló lélegzetvételeit. Meztelenül áll előttem, a szemeiben vad tűz lobog, de nem veszi át az irányítást. Hagyja, hogy simogassam és a csókjaimmal izgassam tovább a felhevült bőrét. Csak az ujjai remegése árulja el, na meg a halk nyögések, amik feltörnek a torkából.

-         Ne kínozz – nyöszörög, mikor már percek óta csak a hasát tüntetem ki a figyelmemmel.

-         Szeretsz? – Nézek rá áratlanul pislogva, az ujjaim a férfiassága köré kulcsolva, mire fennakadnak a szemei.

-         Szeretem, amikor ilyen vagy – sóhajtozik, aztán lesöpri a kezem magáról és mire észbe kaphatnák, már a talpamra is állított, hogy aztán gyors tempóban megszabadíthasson a ruháimtól és végigcsókolhassa a gerinceim vonalát, miközben az egyik tenyerét finoman a mellemre simítja. Az érintéseitől eláll a lélegzetem, úgy érzem tojást lehetne sütni rajtam. Nem kapkod, de mégis van valami sürgető a mozdulataiba. A farka keményen simul a hasfalamnak, mikor szembe fordít magával, hogy kicsit szemből is legeltethesse rajtam a tekintetét. A csodálat a szemiben, bármit megér ebben a percben.

-         Gyönyörű – emeli a magasba az egyik kezem, hogy aztán a csípőmet simogatva a kecses ujjaival rátereljen, arra, hogy mit is akar. Én pedig lassan forgok körbe előtte, amint megértem, hogy alaposan szemügyre akarja venni a testem, na nem mintha nem látott volna már ezerszer meztelenül. – Gyönyörű - ránt magához, majd újból megfordít a karjaiban, hogy háttal legyek neki és így lök a kanapéra, ahol mindenfajta habozás nélkül a lábam közé nyúl, majd finoman végigsimít rajtam, amitől felsikítok, de ez nem elég neki. A szabad kezével az államat ragadja meg, hogy aztán az arcom előtt nyalogathassa le az ujjairól a nedveim. – Gyönyörű – vigyorog rám perverzül, majd egy mély csókban forrunk össze. A saját ízem érzem a nyelvem hegyén, amitől még inkább felizgulok, bármennyire perverz is a dolog. Egyetlen gyors lökéssel, teljesen kitölti a testem, amitől a csókba nyögök. Az ujjaim a kanapé háttámlájába fúródnak, a körmeimmel szaggatom a puha bőrt, kapaszkodót keresve a gyors, már-már durva lökések közben. Imádom a vadságát, alig kell pár perc ahhoz, hogy a csillagokig repítsen és velem szárnyaljon ő is az égig.

Gőzöm nincs, hogy kerülünk a földre, csak a szívem dobogását hallom a fülemben, meg az ő halk sóhajait. Mosoly kúszik az arcomra, mikor az elégedett arcára nézek. Én okoztam ezt neki.

Egy kád vízben fetrengek, bár úgy érzem, hogy salétromban áztatom magam, miközben a hányadékom próbálom szaporán visszanyelni, ami már epével keveredik a gyomromban. Érzem a kesernyést ízt, a kaparó érzést a torkomban, a garatom marja a sav. Vagy képzelődöm? Hisz nem ittam sokat, nem tettem semmit, ami miatt hánynom kéne, mégis forog velem a világ és rosszul vagyok. A víz már rég kihűlt, a fehér hab is eltűnt a felszínről, csak a remegő testem öleli körbe a hideg. Minden porcikám lúdbőrözik, a szemem, pedig már régen száraz. Csípi a levegő, de akkor se hunyom le, hogy megnedvesítsem őket, mert ha megtenném, úgy sikítanék az elém vetült képtől akár egy ócska, hisztis ribanc. Tudom, hogy nem csinálhatom ezt sokáig, össze kell szednem magam, de olyan nehéz, hisz tudom miért tűnt el Alexel. Tudom, hogy vele feküdt le ma éjjel és azt hiszem ettől a tudattól vagyok rosszul. Tényleg úgy érzem magam, mintha ettől a ténytől beteg lennék, nincs erőm még arra se, hogy kimásszak innen és bezuhanjak az ágyba, remélve, hogy alvás közben nem kísért majd az arca.

Az ujjaim mégis lassan megmarkolják a kád peremét és nagy erőfeszítés árán, de nekiállok, hogy a remegő testem kiküzdjem innen. Elsőre nem sikerül a művelet, olyannyira nem, hogy visszacsobbanok a vízbe, és teljesen elmerülök benne. A fejbőröm úgy érzem, mintha késsel szurkálnák, mikor a jeges vízbe ér, de aztán ez is elmúlik. Csak fekszem a kád alján, nyitott szemmel és bámulok bele a kissé klóros vízbe. Csak akkor fogom fel, hogy nem lesz így jó vízszintesbe maradni, mikor kezd elfogyni a maradék oxigén is a tüdőmből. Átsuhan az agyamon a gondolat, hogy mi lenne, ha magamba szívnám a kád tartalmát az orromon keresztül és belefojtanám magam, de aztán valahogy tova is illan a kép, főleg, hogy tudom ez lehetetlen. Magamnál vagyok és előbb utóbb az akaratom, felülírnák az ösztöneim. A lábaim segítségével tornázom vissza magamba ültömbe és nagy levegőt veszek. Remek most már a tüdőm is fáj… Mi jöhet még? Rám szakad a mennyezet?

Végre eljutok odáig, hogy ténylegesen megerőltetve, az ólomnehéznek tűnő tagjaim kimásszak a habokból. A vízben teljesen átfagyott testem, borzolja a langyos levegő, amitől még inkább remegni kezdek. Alig bírom leitatni a szétfagyott ujjaim közt lévő törölközővel a vizet.

A tükör ismét rémisztő képet mutat, mikor belenézek. Az államon borosta sötétlik, a hajam nedvesen tapad a fejemre, a bőröm szokásához híven hófehér, amivel éles kontrasztot alkotnak a fekete tetoválások és csak ijesztőbbé varázsolják a külsőm. A szám viszont lila, mintha kirúzsozta volna valaki, de legalább ez a szín jól megy a szemem alatti éjfekete karikákhoz, amik a vérben forgó szemeim emelik ki.

Lenyűgöző nem?

És még felmerült bennem a kérdés, hogy az a buzeráns kis kertitörpe mivel jobb, mint én?

Hát per pillanat mindenben. Fényévekkel jobb állapotban van, jobban néz ki, szerethetőbb, viccesebb, elbűvölőbb.

Persze nekem se lenne probléma, hogy bárkit is felcsábítsak magamhoz, de nekem ő kell! Csakis ő. De ő nem az enyém, ő vele van és vele osztja meg az ágyat, a paplant, a testét.

Újból végigfut rajtam a borzongás, az arcomból a maradék vér is kiszalad.

Komolyan hányni fogok, ha ez így megy tovább.

Aludnom kell.

Kimerülve kúszok el az ágyig, majd két szem altatót nyelek le, mert előre érzem, hogy nem menne másképp.

A gyógyszer megteszi a hatását és ugyan még így is nehezen, de sikerül álomba merülnöm.

Nem is tudom pontosan miért, de újból a lábtörlőjén ücsörgök. Pedig sétálni indultam. Mégis itt kötöttem ki, a szívem ide húzott. A kopogásomra nem nyitott ajtót, tehát vagy nincs itthon, vagy nem akar beengedni. Nem számít. Előbb utóbb vagy egyik, vagy másik oldalról, de ki fog nyílni.

A lépcsőn bukkan fel, három órával később. Fáradt, de a szeme mosolyog, miközben a kulcsait keresgéli. Keserű mosolyra húzom a szám, mikor észrevesz. Boldognak tűnik, de nem miattam az. Megviselt, de ez is Alexnek köszönhető. Biztos vagyok benne, hogy alig aludt az éjjel, mert egész éjjel keféltek.

- Mit csinálsz már megint itt? – Komorodik el.

- Hoztam virágot és bort, meg gondoltam főzhetnénk – lengetem meg a zacskót és a rózsát, miután felálltam. Igen, megint ostoba módon eltört a romantikus énem. Még gyertyát is vettem.

- Niko – sóhajt fel, fejcsóválva.

- Kérlek – nézek rá könyörgően. – Kérlek Kulta – nyöszörgöm. Ha most elküld, abba belepusztulok. Nem érdekel, hogy kivel volt és mit tett. – Hagyd, hogy a közeledben legyek. Kérlek – fogom könyörgőre a dolgot, mikor a kulcsot a zárba illeszti. Nem szól egy szót sem, de nem is csapja a képembe az ajtót, így engedélynek veszem a reakcióját a belépésre. Megint ugyanazt csinálja, mint múltkor. Némán vonul el zuhanyozni, majd felöltözve bukkan fel. Az asztalon pihenő kókadozni kezdő virágot vízbe teszi, majd feltesz egy kávét főni és míg várja, hogy lefőjön a koffein, kifürkészhetetlen arccal vizslat, a konyhapult tetején ücsörögve. Automatikusan szeletelem a zöldségeket, úgy sürgök- forgok a konyhába, mint valami szerelmes feleség, aki az urát akarja kiszolgálni. Mókás, hogy mennyire felcserélődtek a szerepek. Eddig ő akart boldoggá tenni, most pedig én teperek azért, hogy egyáltalán hagyja, hogy a közelében maradjak, még akkor is, ha nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg és nem mondhatok semmi olyat, amitől sikítva menekülne el.

- Mi van a hátizsákodban? – Kérdezi halkan, amitől egy pillanatra összerezzenek, mert abszolút nem számítottam rá, hogy hozzám szól még a mai nap folyamán.

- Csak fogkefe, tusfürdő, meg tiszta gatya, zokni és póló. Meg pár doboz cigi – nézek rá, de az arca még mindig nem árul el semmit. Pedig felettébb érdekelne, hogy mit szól ahhoz, hogy itt akarok éjszakázni megint, vele. Még akkor is, ha csak a kanapén alhatok. Kell a tudat, hogy itt van, hogy csak egy ajtó választ el tőle, na meg a köztünk lévő mély, tátongó szakadék.

Azt hiszem, én vagyok a leginkább meglepődve, mikor leugrik a pultról és nekiáll kipakolni a cuccaim. A pólóm a fotelre teríti, mintha nem akarná, hogy holnap gyűrött cuccban hagyjam el a lakását, a fürdőszobai cuccokat, pedig a fürdőszobába viszi. Homlokráncolva figyelem, nem értem mi történik. Enyhülne?

Amint végzett, teletölti a bögréjét a fekete kávéval és a kanapéra telepedve figyel tovább. Háttal állok neki, így néha megengedek magamnak egy-egy mosolyt, főzőcskézés közben, aztán mikor végzek, előkutatok egy bornyitót, két karcsú pohárba töltöm a vörös nedűt és nekiállok felszolgálni a korai vacsorát vagy sokkal inkább a késői ebédet.

A földön ülve falatozunk, a halvány fényben, amit a mécsesek szolgáltatnak.

- Ma nem dolgozol? – Kérdezem halkan, mire leteszi a villáját és megtörli a szája szélét egy szalvétával.

- Nem – rázza meg finoman a fejét.

- Nincs kedved beszélgetni? – Nézek rá kérlelően ismét, ugyanis frusztrál ez a csend. Nem szoktam meg tőle, hogy nem beszél.

- Nem tudom – dönti a hátát a kanapénak, majd ismét kifejezéstelen arccal fürkészi az arcom. Olyan akár egy gyönyörűséges viaszbaba, a porcelánsimaságú bőrével és az érzelemmentes arckifejezésével. Amint én is lenyelem az utolsó falatokat, felveszem az üres tányérokat és időhúzás gyanánt elviszem a mosogatóig. Türelem Niko, türelem. Higgadtnak kell maradnom, pedig szívem szerint a csókjaimmal kezdeném el győzködni, hogy beszélgessen velem, hogy szeressen engem. A kezem megremeg, ebből pedig tudom, hogy még egy kis időt kell nyernem, hogy kontrolálni tudjam magam. Mosogatni kezdek, de minden idegsejtem ki van éleződve rá. Sajnos a két tányér, villa és serpenyő eltisztogatása nem tart túl sokáig, kénytelen vagyok szembenézni vele. Próbálok lazának tűnni, de belül valamiért feszült vagyok. Nem szoktam hozzá ehhez a hűvös nőhöz. Vajon hol rejtegette eddig ezt az énjét? Milyen átkozott bűvös kalapból varázsolta elő ezt az arcát? Eddig csak a bizonytalan kislányt mutatta meg, a vérmes szajhát és a lázadó kamaszt, de most itt ül szemben valaki, akit nem ismerek cseppet sem. Eddig csak egy gyereket véltem felfedezni benne, most viszont egy igazi nő ül a földön.

Bort kortyolgat, cigarettázik és árad belőle valami, ami fojtogatja a torkom. Nem tudok megnyugodni, feszült vagyok és azt hiszem a pillantása zavarba is hoz. Tizenhat éves korom óta nem hozott senki zavarba.

Nem tudom mit akar. Eltaszít, de mégis beenged.

Aztán hirtelen azt hiszem, elkezdek megvilágosodni.

Játszik velem, ugyan úgy ahogy eddig én tettem. Nem küld el, meghagyja nekem a döntést, de közel se enged magához. Ugyanolyan, mint én a legelején és mégis más.

Lenyűgöző milyen gyorsan változik.

Egy hete még az én kezembe volt a gyeplő, most pedig ő irányítja a szálakat. Vajon, hogy csinálja? És mikor is engedtem át neki az irányítást? Jah, hogy nem is kérdezte, hogy lehet-e ő a főnök a kettőnk kis párharcában? Egyszerűen csak döntött és most szórakozik. Vagy nem? Nem tudom. Francba. Egy agyatlan bábbá válok, mikor feltérdel és az orrát az enyémhez dörgöli, miközben végig a szemembe néz, viszont még most sem lehet semmit leolvasni róla.

Annyira közel van és mégis olyan távol.

A tenyere az arcomra simul, én pedig beledörgölőzöm akár egy kiscica. Ki vagyok éhezve az érintésére és végre ő ért hozzám, nem kellett kényszerítenem semmire. Magától tette. A lélegzetvételeit a bőrömön érzem, az illata megint fejbe ver. Szédülök.

Úgy érzem magam, mint egy szerelmes kiskamasz, a gyomromban ugyanis ezer pillangó csapkod. Megcsókolnál már végre? – üvöltenék rá szívem szerint, de nem mozdulok, hagyom, hogy megtegye. Aztán átkozni is kezdem magam, mert elmosolyodik és visszahúzódik. Csalódott morgás hagyja el a torkom. Olyan közel volt, hogy szinte súrolta az ajka az ajkaim és most megint eltávolodott tőlem. Miért nem tette? Miért nem csókolt meg? Hát nem látja, hogy szenvedek? Vagy élvezi, hogy kínozhat?

-         Az őrületbe akarsz kergetni – susogom alig hallhatóan, levegő után kapkodva. Hogyan hajt egy másodperc alatt az uralma alá? Ó igen! A nevetésével, ami most felszakad belőle. Kicsit kárörvendő íze van a dolognak, de nem számít. Csak nevessen nekem. Sokáig, nagyon sokáig. Hallani akarom ezt az édes csilingelő, kissé gonoszkodó kacajt.

-         Niko, Niko – ingatja mosolyogva a fejét és újabb cigarettára gyújt rá.

-         Mikor lett a Helsinkiben császkáló pénzes kislányból végzett asszonya? – Nézek rá értetlenkedve, mire eltűnik a mosoly az arcáról és megkeményednek a vonásai.

-         Amikor egy finn zenész darabokra törte a szívét és kitépte még a lelkét is könyörtelenül – feleli színtelen hangon. – De már mindegy – mosolyodik el újra.

-         Nem mindegy – vágom rá kétségbeesetten. Fogalmam sincs mit kéne tennem.

-         De az – bólint.

Úgy érzem bogarak ezrei futkosnak a bőrömön, bizsereg az egész testem, nem tudom lecsillapítani magam annyira, mint kéne. Túl gyönyörű, túlságosan nagy kísértést jelent, hogy alig egy karnyújtásnyira ül telem. Hiába tűnik nyúzottnak, nem halványít semmit a tökéletességén. Meg akarom érinteni, érezni szeretném a puha ajkait a számon és a hosszú karjai közé akarok olvadni. Nem akarom neki adni a szívem, de a testem…

Igen, azt megkaphatja.

Gyors mozdulattal tolom arrább az asztalt, mire felnéz már az ölében ülök, az ujjaim a hajába túrnak. Döbbenet csillog a szemében, mikor a lábaimmal körbekulcsolom a derekát és a szemébe nézek, aztán egyszerűen, nem törődve semmivel megcsókolom. Tépem az ajkait és ő sem habozik tovább.

Talán nem jó ötlet ismét lefeküdni vele, de bízom magamban és a sebeim sajgásában annyira, hogy ez reggel ne befolyásoljon majd semmit.

Sürgető kényszert érzek, hogy érinthessem és simogathassam a selymes, puha bőrt, nem tudok tovább parancsolni a testemnek, a vágynak, ami forralja a vérem azóta, hogy megláttam a küszöbön ülni.

Ahogy az ágyéka nekem feszül elmosolyodom. Érzem, hogy mennyire kemény. Ő is kíván. Akar. A pólót gyors mozdulatokkal cibálom le róla, hogy aztán minden szabaddá vált bőrfelületet a csókjaimmal boríthassak el. A halk, férfias nyögések amik feltörnek belőle, tovább izgatnak. Itt fekszik alattam, a nappali szőnyegén, lehunyt szemekkel és azt tehetek vele, amit csak akarok.

Őt akarom. Érezni akarom magamban. A saját felsőmtől én szabadulok meg, de a melltartót, már ő hámozza le rólam. A mellbimbóim a fogai közé szívva izgat tovább, na nem mintha nem lubickolnák már így is percek óta a kéjben. A tarkójánál fogva húzom közelebb magamhoz, míg ő a fenekembe markol, hogy még inkább nekem feszíthesse a férfiasságát a durva farmer anyagán át a lüktető ölemnek. A szenvedély elveszi mindkettőnk eszét, csak az ösztönök hajtanak tovább.

Mindenem sóvárog érte, a kielégülésért sikolt az összes sejtem.

Az ujjaim maguktól futnak végig a mellkasán, le az övéig, amit gyors, türelmetlen mozdulatokkal, oldok ki. Ő sem rest, lehúzni rólam a nadrágot, a falatnyi csipkével együtt, aztán fölém hajol és egy fél percig nem is mozdul, hiába ficánkolok alatta. A testével a padlóra szegez és csak figyeli az arcom.

-         Niko – nyögök fel, a vállába mélyesztve a körmeim.

-         Csss – csókol meg mosolyogva, majd mikor elenged, fény gyúl a tekintetében. Szerelmes fény, a vágy pusztító tüzén át. Nem, ezt nem akarom látni, de talán mégis jobb így, mert le tudom olvasni az arcáról, hogy mit akar mondani, még az előtt, hogy megszólalni.

-         Ki ne merd mondani – pirítok rá, aztán minden erőm bevetve, a hátára fordítom és a szájába tolom a nyelvem, hogy esélye se legyen arra, hogy kimondja mit érez. Nem akarom hallani soha többé, hogy szeret.

Ismét végigcsókolom minden porcikáját, aztán mikor már eléggé elvesztette a fejét, magamba vezetem. Mindkettőnkből elégedett nyögés tör fel. Végre… Most én vagyok az, aki nem mozdul. Ki akarom élvezni a pillanatot, hogy egyek vagyunk. Aztán valami arra sarkall, hogy mégis felemelkedjek, majdnem teljesen kiengedve magamból, hogy aztán a lehető legmélyebben fogadjam újból magamba. Az ujjaim a mellkasa puha bőrét marják, ő pedig a csípőm és a derekam simogatja. Minden mozdulatnál rekedten nyögdécsel, de én se bírom visszafogni a hangom. Túl régen volt, hogy utoljára együtt voltunk, legalábbis most úgy tűnik. Ahogy simogatom, megfeszülnek az izmai, beleremeg az érintéseimbe az egész teste.

-         Csókolj meg – nyöszörgi, én pedig nem állok ellent az ajkai jelentette kísértésnek. Csókolom, minden dühöm és szenvedélyem belesűrítve a nyelveink játékába. Az ujjaival a hajamba túr, keményen tartja a fejem, miközben egyre gyorsabban hajtjuk egymást a beteljesülés felé, amire nem is kell sokat várni. Egyszerre robban bennünk a gyönyör. Egymás szájába hörögve, adjuk át mindenünk az orgazmusnak, amibe még a kislábujjam is beleremeg. Feszül az egész testem, érzem, hogy mennyire mélyen van bennem, hogy milyen hosszan élvez.

Nem elég ennyi. Egy kis pihenő után az ágyban folytatjuk tovább a hajszát egész éjjel, szeretve a másik testét és őrült gyönyöröket okozva egymásnak. Mintha az első éjszakánk lenne…