14. Forgatás

http://www.youtube.com/watch?v=P_QqcYitWP8


„Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.”


A csillagok lenyűgöznének, ha nem egy szál pizsamában ülnék a tetőn. Próbálok a lehető legközelebb bújni Nikohoz, hogy lopjak némi meleget a belőle áradó hőből, de sajnos ez itt Helsinkiben, éjszaka, édes kevés. Öt perc se kell, hogy vacogni kezdjek.
- Fázol? - néz rám kérdőn.
- Micsoda elmés megállapítás - didergek.
- Miért nem szóltál? - dorgál meg, majd kibújik a kabátjából.
- Vedd vissza de azonnal. Nem kell, hogy te is megfázz - pirítok rá, de amikor a vállamra teríti a vastag anyagot, elpárolog a dühöm. Olyan meleg és annyira finom illata van. De így ő fog halálra fagyni… Sehogy se jó ez így. Aztán csak beugrik mit kéne tennem. Minden tiltakozása ellenére visszakanyarítom a hátára a kabátot és teljesen hozzásimulok, a karjaimat a kabátja alá bújtatom és szorosan körbefonom a derekát. Szerencsére megérti, hogy mit akarok és a hátamnál összefogja az anyag széleit. A fülem a mellkasára tapad, hallom a szíve minden egyes dobbanását. Nyugodt, egyenletes, tökéletes altatódal is lehetne, főleg, hogy finoman ringat az ölében, miközben halkan dúdolgat. Még mindig nem értem, mit keres itt ilyen korán és főleg azt nem, hogy miért rángatott fel a tetőre, de mikor megjelent nálam már akkor is tisztában voltam azzal, hogy túl makacs és gyorsabban szabadulok, ha azt teszem, amit akar. Magamnak azért azt is be merem vallani, hogy örülök annak, hogy itt van és még azt se bánom, hogy hajnalban felkeltett. Bár ez a romantikázás nem az én asztalom…
Csendben várjuk, hogy felbukkanjon a Nap a horizonton. Mit ne mondjak tényleg csodálatos, mikor először feltűnik egy nagyon halvány kis fénycsóva és elkezdi narancssárgára festeni az eget. Aztán szépen lassan feljebb kúszik az égi tünemény, aminek először csak halványan pillanthatjuk meg az ívét, aztán egyre élesebben kirajzolódik az egész. A színek ámulatba ejtenek. Vöröses narancssárgára fest a Nap mindent, feloszlatja az ég sötétjét és ahogy tükröződik a kékeszöld tenger hullámain, olyan, mintha csillámporral szórták volna tele a víz felszínét. Tátott szájjal bámulom az egész jelenséget, pedig nem ez az első napfelkelte amit végignéztem, de ez most mégis más. Nikonak igaza volt. Itt a leggyönyörűbb. Helsinki utcáit lassan árasztja el a fény, hogy felkeltse az alvó embereket, akik úgy tűnik szintén a Nappal ébrednek. Pillanatokon belül elárasztják az utcákat a munkába induló férfiak és nők, úgy nyüzsögnek, mint a szorgos kis hangyák. Idefentről olyan picinek látszanak, de nem sokáig kötik le a figyelmem. Inkább arra férfira nézek, aki még mindig a karjában tart. Talán megint hibát követek el. A csodálatos zöld szemeivel még mindig a Napot követi. Az arcára nézve egyszerűen minden épelméjű gondolatom semmivé foszlik, a szívem kihagy egy ütemet, a levegő pedig egy másodperc elejéig a tüdőmben reked. Nála csodálatosabbat még soha, de soha nem láttam. Annyira gyönyörű, ahogy a fény finoman megvilágítja a márvány fehér arcbőrét. Ismét megállapítom magamban, hogy minden egyes porcikája tökéletes. A szája mosolyra görbül, de úgy tűnik nem ebben a világban jár. A göndör tincsek kilátszódnak a fejébe húzott sapka alól, finoman keretezve az arcát. Ámulatba ejt a látványa.
- Csodálatos vagy - suttogom nagyon halkan. Egyszerűen nem bírom magamban tartani, hogy még a napfelkelténél is jobban lenyűgöz. Lassan pillant le rám, miközben széles mosoly terül szét az arcán, de ez most nem abból a beképzelt fajtából való mosoly, amit már olyan jól ismerek. Ez valami más. Az ujjai a bőrömre kúsznak és lepkeszárny finomsággal végigsimít az arccsontomon, amitől megremegek.
- Olet ihana - suttogja, majd mielőtt megkérdezhetném, hogy mit is jelent az amit mondott, gyengéden megcsókol. Van valami a levegőben. Valami, amit most még nem értek, de ott van minden mozdulatunkban, abban az ölelésben, abban a csókban, amiben összeforrunk. Nem érthetem, és ő sem, hisz felfoghatatlan, de egyet engednek az égiek, hogy érezzük.
Lassan válunk el egymástól, aztán még percekig csak némán nézünk egymás szemébe. Úgy érzem valami láthatatlan örvény ragad magával, magába szippant és hiába küzdök ellene nem ereszt el. Így hát fel is adom. Hagyom magam. Nem értem miért dübörög a szívem, nem értem mi ez az egész, de annyira jó és persze félelmetes is egyben.
- Hiszel a szerelemben kulta? - kérdezi halkan. Alig hallom mit motyog és nem is értem miért kérdezi ezt.
- A szerelem a gyengéknek való - vágom rá.
- Miért mondod ezt? - húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Mert a szerelem megbénít, birtokol aztán pedig megöl. Olyan akár egy vadállat, a fogai közt tart, nem ereszt el, a karmaival szépen lassan széttép, kiszipolyoz aztán lassan elvérzel, kínok közt vergődsz egy ideig, míg ő elégedetten tovább áll és neked véged van örökre. Nem szabad szerelembe esni, soha, senkivel - csóválom meg a fejem.
- Sosem voltál még szerelmes? - mosolyog rám.
- Nem, de nem is akarok az lenni - felelem gondolkodás nélkül. - Miért te hiszel a szerelemben? - mosolygok rá halványan.
- Hát persze. Szerintem nagyszerű dolog. Persze igazad van, veszélyes és kiszámíthatatlan, de pont ez benne a csodálatos - nyom egy puszit a homlokomra. - Menjünk be, még a végén tényleg megfázol – mondja, majd lassan felemelkedik velem együtt, hogy óvatosan a talpamra állíthasson.
A lakásomba érve visszabújunk az ágyba. Nem csinálunk semmit csak fekszünk egymás karjaiban. Egy idő után suttogni kezd miközben a vállamat simogatja. Nem értem egy szavát sem, hisz finnül motyog, de a hangja megint elkábít. Annyira megnyugtató, hogy érzem a teste melegét, a lélegzetvételeit, a karjait a derekam körül, az illatát az orromban, hogy elalszom.

Azt hiszem egyszerre ébredünk fel, hisz mindkettőnk telefonja egy azon pillanatban szólal meg. Egyszerre nyögünk fel, érzem, hogy a zsebébe nyúl, hogy előhalássza a saját mobilját, én pedig az éjjeliszekrényemen kezdek tapogatózni, de mivel csukott szemmel nem bukkanok rá az őrjítő masinára, muszáj kinyitnom a szemem. Nagyokat pislogok, ugyanis a fény az egész szobát elárasztja, aztán mikor végre kitisztul a kép a sajátom után kapok. Niko finnül beszél, de mikor ránézek elmosolyodik. Nem akarom, hogy zavarjam a társalgását, így kisétálok a konyhába és csak ott nyomom le a zöld kis gombot.
- Na végre - sóhajt fel Hanna.
- Felkeltettél - dünnyögöm hatalmasat ásítva.
- Elmúlt tíz óra - vágja rá.
- Akkor is aludtam még - nyögök fel. Nem néz ki jól az üres kávés kancsó látványa, főleg most nem. Ölni tudnék egy adag koffeinért.
- Oké, sajnálom. De tudnom kell, hogy elvállalod-e a klipet. Brandon téged akar és a srácok is támogatják, hogy te szerepelj velük a kisfilmben. Bár Nikoval még nem beszéltem, de biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni. Tehát? - darálja, míg én azzal küzdök, hogy lefőzzem a koffeinadagom.
- Még nem tudom. Átgondolom, rendben? - motyogom halkan.
- Van rá egy órád. Szép summát zsebelnél be érte. Ha elvállalod, akkor négy körül találkozunk, de hívj fel mindenképp, hogy döntöttél.
- Jól van - bólogatok bőszen, bár ezt Hanna nem láthatja. Hallom Niko lépteit, így nem lepődök meg mikor kiveszi a kezemből a vizet és beleönti a készülékbe. Hálás mosolyt villantok rá. - Van más is Hanna?
- Nem, nincs. Hívj fel - mondja el újra, mintha valami elmeháborodott lennék és nem fogtam volna fel elsőre, hogy mit kell tennem.
- Rendben. Szia - köszönök el, majd kinyomom a hívást.
- Jó reggelt kulta - vigyorog rám Niko, majd azonnal be is zsebelem a csókadagom.
- A barátod azt akarja, hogy szerepeljek a klipetekbe - sóhajtok fel a mellkasához bújva.
- Nem csodálom - kuncog fel miközben a karjai szorosan ölelik körbe a derekam. - Nálad gyönyörűbb nőt nem talál sehol kedvesem - duruzsolja a hajamba.
- Te is ezt szeretnéd? - nézek a szemébe mélyen.
- Nincs kifogásom a dolog ellen. Miattam a lányok nézik majd meg a kisfilmet, de te majd a fiúk figyelmét fogod felkelteni - vigyorog rám önelégülten.
- Hát jó. Ilyet még úgy sem csináltam - sóhajtok fel. Fogalmam sincs miért egyezek bele. Talán csak azért, hogy még pár órát lopjak magunknak. Én már tudom azt amit ő még nem. Már csak négy napom van Helsinkiben, utána irány Párizs és végül New York. Csak egy pillanatig gondolok bele abba, hogy soha többet nem látom, de mégis elszomorodom. Miért tagadjam? Olyan amilyen, de jól érzem magam vele. Szeretek a közelében lenni, szeretem megcsókolni, átölelni, veszekedni vele vagy csak nézni azokat a gyönyörű zöld szemeit. Talán még hiányozni is fog. Hiányozni fog a bizsergés, amit egyedül ő képes kiváltani belőlem, a hipnotizáló kisugárzása, az, hogy kihagy egy ütemet a szívverésem mikor ránézek. Furcsa ez a kötődés. Olyan jó lenne vele lenni még egy kicsit, de tudom, hogy nem szabad. Annak beláthatatlan következményei is lehetnének. Jobban járok ha elmegyek és nem nézek vissza. Persze ezt könnyű mondani, de tudom, hogy egy darabot magamból itt fogok hagyni, nála. Annyira könnyű lenne őt szeretni. De ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak és nem is fogom. Még hogy az érzések nem befolyásolhatóak… Hülyeség. Én képes vagyok rá. Én nem gyengülök el. Én tudom irányítani és bármennyire is könnyű lenne beleszeretni az engem ölelő férfiba, nem fogom megtenni. Nincs az az Isten.

A stúdióba kézen fogva lépünk be, ami többeket meglep hisz eddig még csak marakodni láttak minket. Brandon és Hanna amint felérünk, azonnal el is kapnak minket és egy tárgyalószerű helyiségbe vezetnek eligazítás céljából. Alá kell írnom egy szerződést aztán pedig Brandon regélni kezd arról mit is fogunk csinálni és mi az én szerepem a kisfilmben. Vagy hat oldalnyi kézzel írt lapot nyom a kezembe, aztán karon ragad és vonszolni kezd a mélygarázs felé. Fel se tűnik, hogy Niko és a fiúk eltűntek, már csak arra eszmélek fel, hogy Brandon üvölt a telefonba, miközben őrült iramban száguldozik Helsinki utcáin és egymás után szívja a cigiket.
- Szóval csak mosolyognom kell egész végig? - nézek rá kérdőn mikor befejezi az ordibálást és kinyomja a telefont.
- Aham, lényegében igen - bólint vigyorogva.
- És ezért fizettek ennyit? - mosolyodok el, az összegre gondolva, ami már a bankszámlámon pihen.
- Ó, ne hidd, hogy könnyű meló - kacsint rám. - Majd megérted mire gondolok szivi miközben dolgozunk - somolyog aztán satufékkel leparkol egy hatalmas raktárépület elé.
Úgy robban ki az autóból, mint valami bomba. Egyszerre hatan támadják meg, különböző kérdéseket tesznek fel neki, ő pedig nekiáll osztogatni a parancsokat. Dirigálásra termett a pasas, ez már biztos. Int, hogy kövessem, én pedig némán battyogok utána a délutáni napfényben. Őrültek háza van, mindenki nyüzsög, üvöltözik, pakol, rohan. Kívülről úgy tűnik, senki nem tudja mit csinál, de hát ki vagyok én, hogy ezt megállapítsam? Egy pillanatra felbukkan Mika, aki úgy tombol akár egy őrült. A srác, akinek feldúltan magyaráz megilletődve pislog rá két dobhoz tartozó cintányérral a kezében. Nincs sok időm megfigyelni őket, ugyanis Brandon betuszkol egy lakókocsiba, ahol három lány halál nyugodtan a körmét reszelgeti, de amint megpillantanak minket azonnal felpattannak. Úgy hadarnak, hogy egy szót sem értek a társalgásból, csak annyit látok, hogy az egyikük két smink tervét nyomja Brandon kezébe amiből hosszas hümmögés után kiválaszt egyet aztán rám kacsint és kivonul.
- Oké, akkor most vetkőzz le, ezt pedig vedd fel - mosolyog rám az egyik lány és egy köntöst nyom a kezembe.
Minden olyan gyorsan történik, az egyik percben még felöltözve ácsorgok, a másikban már egy széken ülök egy szál köntösben miközben mind a három lány közrefog. Az egyik a hajam cibálja, a másik a körmeim nézegeti, a harmadik az arcom mossa le, hogy aztán ki tudjon sminkelni.
- Egy pillanat - nyögök fel mikor már mindenféle kínzószerszámnak tűnő holmival a kezükben állnak körülöttem. Szükségem van némi zenére, így a táskámból gyorsan előkotrom a telefonom és bedugom a fülem. Pillanatok alatt ellazulok, amint felhangzik a lágy muzsika és onnantól kezdve már nem érdekel mit művelnek velem. Oké néha felszisszenek mikor a hajam a kelleténél erősebben húzza meg a csaj, de ennyi. Inkább relaxálok és kizárom a külvilágot.
Hogy meddig dolgoznak rajtam? Fogalmam sincs róla. Csak arra nyitom ki a szemem, hogy az egyikük vigyorogva kihúzza a fülhallgatót a fülemből és a tükörre bök. Nem ismerek magamra. Most az én szemeim is úgy világítanak, akár Nikoé a fekete festékréteg alatt. A hajam fel van tupírozva a fejem tetején, de a legtöbb tincs mégis laza hullámokban omlik a vállamra, a körmeim viszont inkább karmokra hasonlítanak a fekete műkörömtől amin méregzöld pöttyök és vonalak díszelegnek. Úgy érzem magam, mintha a pokol királynője lennék, a sátán felesége, de bevallom tetszik a látvány. Hát még mikor meglátom, hogy milyen ruhát kapok. Lenyűgöz a fekete tüllökből és tollakból álló szoknyarész. Az egyik lány húzza meg a fűzőt, de olyan szorosan, hogy a levegő is kiszorul a tüdőmből. Viszont úgy tűnik, hogy ez még mindig nem elég neki. Tovább rángatja a vékony pántokat én pedig kénytelen vagyok a polcba kapaszkodni, ha nem akarok eldőlni az erőtől, amivel a szalagot cibálja. Mikor már végképp nem jutok oxigénhez masnit köt a végére ,én pedig megnézhetem magam teljes harci díszben. A szépségért megéri szenvedni… Ez a mondás most határozottan igaz. Forgok a tükör előtt és próbálom feldolgozni a látványom. Nem vagyok még mindig biztos abban, hogy én vagyok az a lány, aki visszamosolyog rám a vérvörösre festett ajkaival, de lassan meggyőzöm magam, hogy nem lehet más ott, csakis én.
- Kulta - dörmögi rekedten egy nagyon is ismerős férfihang, mire azonnal szembe fordulok vele. A tekintete csodálatot tükröz, de én is ugyan ezt érzem mikor megpillantom. A haja most is kócos és szexi ez persze nem meglepő viszont nincs rajta más csak egy szál szürke farmernadrág, ami teljesen a testére tapad és alig ér a csípőjéig. Minden ujján egy-egy vastag ezüstgyűrű díszeleg. Most is elámulok mennyire vékony és mégis tökéletesen arányos a teste.
- Szia - mosolygok rá, mikor már minden porcikáján végiglegeltettem a tekintetem.
- Brandonnak igaza volt - lépked közelebb majd nagyon finoman végigsimít a derekam vonalán míg végül a tenyere a csípőmön állapodik meg. Hirtelen robban be Hanna a lakókocsiba a sminkes lánnyal együtt, így nem tudja megosztani velem, hogy a barátjának miben is volt igaza. Niko a székbe kerül, hogy az így is hófehér bőrét némi púder segítségével még sápadtabbá varázsolják, a szemeit pedig kiemeljék a fekete festékkel. Hanna magyaráz valamit, de nem tudok rá figyelni. Niko leköti minden figyelmem, főleg mikor meglátom, hogy a telefonom a kezében van és az ő füle is be van dugva, ugyan úgy, ahogy az enyém pár perccel ezelőtt. Halványan mosolyog miközben a zenéimet hallgatja, én pedig teljesen a hatása alá kerülök. Kezdek rájönni, mi is tűnt mindig olyan veszélyesnek és egyben elbűvölőnek benne. A szexualitás és az a különös vibrálás, ami mindig árad belőle, ami mindig ott van vele, mert a lénye része. Láthatatlan az egész, de mégis mindenkit magához vonz vele és ha egyszer a csapdájába esel soha többé nem tudsz megszabadulni tőle. Olyan akár egy különleges húsevő növény. Magához édesget, majd mikor hozzáértél összecsukja a szirmait, foglyul ejt, táplálkozik belőled és holt biztos lehetsz abban, hogy nem marad belőled semmi, mikor végez veled. Kiszívja belőled az életet is. És hogy mi a legrosszabb az egészben?
Hogy boldogan mész bele ebbe a cseppet sem fair egyezségbe, sőt te könyörögsz, hogy odaadhasd neki mindened és mosolyogva fogadod, hogy használ és elvesz tőled mindent amid van, mindent, ami valaha voltál és még azt is, ami lehettél volna, ha nem kerülsz közel hozzá.
Most döbbentem rá, hogy nekem már késő. Ott vagyok a szirmai közt. Hogy bánom-e?
Cseppet sem.

Nincs sok dolgom egyelőre. A raktárépületben csak a zenekar felszerelése, egy rakat lámpa, jó pár kamera és még annál is több rohangáló őrült van. A fiúk szépen lassan Brandon bácsi kérésére beszállingóznak és elfoglalják a helyeiket, őket viszont vagy öt-hat kikent, kifent, mindenre kapható cicababa követi. Groupiek…
Niko az utolsó, aki megérkezik. Két lány azonnal rá is repül, de finoman lerázza őket. Idő közben valaki félig meddig elfedte a mellkasát egy vékony ujjatlan pólóval, ami a köldökéig szét van vágva, tehát még így is látni lehet a tökéletes felsőtestét. A nyakába egy rózsafüzér lóg, de a hajához nem nyúlt senki. Szinte nyálcsorgatva figyelem, ahogy bevonul, beszél pár szót Brandonnal és a helyére áll.
- Szivi, vidd oda a popsid a többiekhez, a többi kurva meg takarodjon a kamera elől - kiabál Brandon, mire a fiúkhoz tipegek a húsz centis magas sarkú cipellőmbe, amit csak azért kaptam, hogy ne Niko mellkasáig érjek. A lányok duzzogva vonulnak át az ajtóhoz, ahol mindannyian rágyújtanak, de a szemüket le sem veszik a zenekar tagjairól és mindegyikük ajkain ott játszik az a negédes mosoly, amitől én személy szerint hányni tudnék, de a pasik mindig hisznek a hazug szájaknak. Az újabb ordibálás miatt félbe hagyom az eszmefuttatást és megpróbálok a rendező úrra figyelni, aki csak mondja és mondja a magáét, majd újból rám mutat. - Oké, állj Niko mellé, de oldalasan és hajolj hozzá olyan közel amennyire csak bírsz, de ne érj hozzá - adja ki a további utasításokat, én pedig teszem amit kér.
Azonnal megértem, amint teljesítem a kérését, hogy ez tényleg nem lesz könnyű munka. Az illata beindítja a libidómat, a kisugárzásától pedig úgy érzem megfulladok. - Szivi, nincs más dolgod, minthogy nagyon finoman mosolyogsz míg Niko énekel és riszálja a hátsóját. Stimmt? Oké, akkor mehet a menet - kiabál Brandon, majd visszaszámol és elindul a playback.
Mély levegőt veszek és a lehető leghalványabb mosolyt produkálom miközben összeszorított fogakkal állok, hogy még véletlenül se remegjek meg vagy ugorjak rá addig míg le nem állnak a kamerák. Tökéletes önuralomteszt az egész. Mozdulatlannak lenni miközben ilyen közel van hozzám, nem egyszerű feladat. Ott van mindig a kísértés, hogy hozzáérjek, hogy végigsimítsak a puha illatos bőrén, hogy magamra rántsam és ne törődjek senkivel és semmivel.
Újra és újra felvesszük ezt az apró pici pár másodperces jelenetet, hogy minden kameraállásból meglegyen majd a vágáshoz. Egy fél perces anyagért körülbelül másfél órán át állunk egy helyben. A fiúk úgy tűnik élvezik a pózolást, én annál kevésbé. Brandon hirtelen int minket magához, a zenekar tagjai kapnak fél óra szünetet, én viszont egy gyors sminkigazítás után újra a kamera előtt kötök ki. A lábaim nem egészen akarnak működni a sokáig tartó ácsorgás után, de csak sikerül lassan végigsétálni a kijelölt ösvényen. Míg tart a felvétel a légy zümmögését se lehet hallani, egyedül a cipőm sarka koppan a padlón. A három méteres szakaszt vagy hatvanszor teszem meg, míg végül Brandon bólint egyet, jelezve, hogy végeztünk. El se hiszem, hogy mindennel meg van elégedve. Kezdek rájönni, hogy tipikusan az a pasas, aki a kákán is csomót keres, mindenbe beleköt, mert maximalista és képtelen elviselni ha valami nem úgy néz ki a felvételen, mint ahogy ő azt fejben megálmodta. Mindennek tökéletesnek kell lennie, az arckifejezésemnek, a testtartásomnak, még az se mindegy, hogy egy-egy tincsem merre fújja az idő közben előkeveredett hatalmas ventilátor.
Aztán jön az ágyjelenet. Bevallom erre nem vagyok felkészülve. Főleg akkor érzem ezt így mikor Niko is megérkezik félmeztelenül, a kovácsoltvas csodához, amit az élénkpiros szatén ágynemű még csábítóbbá varázsol. Így már szinte tökéletes mása ez az ágy a toronyban lévőnek. Belegondolni, hogy mi mindent is műveltünk mi már ott… Nem, határozottan nem jó ötlet. Görcsbe rándul a gyomrom, de nem futhatok el. Niko pillantása végigsiklik az ágyon, majd rajtam miközben Brandon élénken magyaráz neki, de látszólag nem rá figyel. A szemei megvillannak mikor a pillantásunk találkozik, az arcán pedig széles vigyor terül el. Tudom mire gondol és ez abszolút nem könnyíti meg a helyzetem. A főnökúr parancsára bemászok az ágyba, ami hihetetlenül kényelmesnek bizonyul. Azt kívánom bár ne lenne itt senki, csak ő és én. A kívánságom egyik fele pillanatokon belül teljesül is. Niko mellém keveredik, a vágytól pedig megremegek. Itt van, ennyire közel, de nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg, nem lehetek vele, ez pedig az őrületbe kerget. Pedig alig fél centire vannak az ajkai az ajkaimtól. A tekintete az enyémbe fúródik én pedig levegőt is elfelejtek venni hirtelen. Főleg mikor az ujjai a hajamba túrnak, hogy eligazgassák a párnán a tincseim, úgy ahogy azt Brandon kitalálta. Tudom a dolgom mégis automatikusan cselekszem mikor elhangzik a felvétel szó. Pár másodpercig csak nézek az elkápráztató zöld szemekbe, aztán finoman végigsimítok a derekán és a karjain, hogy a tenyerem végül az arcára simíthassam, pont abban a pillanatban, mikor az ajkai finoman súrolják az enyémet. Érzem a leheletét a bőrömön, annyira édes és csábító, hogy alig bírom ki, hogy ne csókoljam meg rendesen, de Brandon kiabálása megtöri a varázslatot. Niko mosolyogva húzódik el, de előtte még a csípőjét nekem feszíti, ebből pedig azonnal tudom, hogy ő is ugyan úgy kíván ahogy én őt.

Hosszú órák óta dolgozunk, újra és újra felveszünk minden jelenetet míg az összes tökéletesre nem sikerül, én viszont kezdek fáradni. A lábaim fájnak a cipőtől, a ruha egyre kényelmetlenebb, éhes vagyok, szomjas és álmos, de nem kapok fél perc szünetet se, arról meg, hogy csak egy kortyot is igyak szó sem lehet, mert elkenődne a rúzs amit minden jelenet előtt felélénkítenek a sminkesek.
- Szivi, húzzál átöltözni, de villám tempóban - üvölt rám Brandon. Már ő sem olyan türelmes, mint az elején, a fiúk is fáradtnak tűnnek, a stáb sincs már csúcsformában, egyedül a groupiek lelkesek, bár ők a bámészkodáson kívül semmit sem csináltak az éjszaka folyamán. Mikor kilépek a raktárból leesik, hogy tényleg egész éjjel dolgoztunk. A reggeli napfény beragyog mindent, de nem tudok örülni. Szó szerint el kell vonszolnom magam a lakókocsiig, ahol legalább a kényelmetlen ruhakölteménytől megszabadulok, hogy egy Nikoéhoz megszólalásig hasonlító farmert kapjak, na meg ugyan azt az elvágott pólót adják rám, amit ő viselt még a forgatás legelején. A hátán csipeszekkel és csomókkal kötik meg, hogy ne lógjon rajtam a fekete anyag.
- Tessék - mosolyog rám Brandon asszisztense és egy bögre kávét tesz elém még mielőtt újra rúzsoznának. - Mindjárt végzünk - paskolja meg a vállam biztatóan.
- Ideje - nyögök fel holt fáradtan, miközben belekortyolok a koffeinbe.
Tényleg nem könnyű meló. Nem is tudom mi szívta ki igazán az energiám. Talán a szexuális feszültség, ami egész idő alatt ott lógott a levegőben és nem enyhült egy percig sem, sőt egyre rosszabb és rosszabb lett. Megállni, hogy ne érjek hozzá Nikohoz, egy kínzással ér fel.
Brandon ordibálása a lakókocsiban is hallatszik, tisztán kivehető, hogy engem keres, így egy húzásra megiszom a kávét, hagyom, hogy egy színtelen szájfényt kenjenek az ajkaimra, aztán mezítláb ténfergek vissza az épületbe.
- Hol jártál? - ragadja meg Brandon a karom.
- Ha jót akarsz magadnak, most azonnal leveszed rólam a mocskos kezed - sziszegem dühösen.
- Vedd már fel azt a kibaszott csizmát - vágja rá, olyan hangosan üvöltve, hogy a muszáj a tenyerem a fülemre tapasztani, feltéve ha nem akarom, hogy beszakadjon a dobhártyám.
- Fogd már be a szád baszd meg - kiabálok rá én is. - Elegem van belőled, érted? Egész éjjel üvöltöttél, fáradt vagyok nem süket te idióta!
- Fáradt vagy? Jó, mert én is! Szóval told a mikrofon elé a segged te ribanc, hogy végezzünk végre - szűri a szavakat a fogai közt.
- Brandon - csattan fel Niko mellettünk. - Elég. Mind fáradtak vagyunk, de nem hiányzik, hogy egymás torkának is essünk. Már csak két jelenet van, vegyük fel és húzzunk haza aludni - mosolyog ránk halványan, de őt is megviselte az egész éjszakán át tartó őrület, ez tisztán látszik a vonásain. Csak most tűnik fel, hogy hozzám hasonlóan új felszerelést kapott. Azaz csak egy kabátot, ami tele van kakastollakkal. Brandonnak támaszkodva veszem fel a csizmám, majd rálépek a mikrofon előtti x-re. Felvillantom a legkedvesebb mosolyom, mire Niko kuncogva mellém lép és most ő hajol oldalról olyan közel hozzám amennyire csak lehet úgy, hogy közbe nem ér hozzám egy ujjal sem.
Az ágyjelenetet is újra vesszük, csak most én hajolok fölé és az én ajkaim súrolják az övéit.
- És ennyi, végeztünk pakoljunk össze és húzzunk haza - üvölti el magát a rendező úr én pedig abban a pillanatban megcsókolom az alattam fekvő férfit, aki cseppet sem tiltakozik a dolog ellen. A nyelvünk vad táncot jár, az íze elbódít és ha nem lennék ilyen fáradt biztos vagyok abban, hogy egyesével taszigálnák ki mindenkit, hogy végre egymáséi lehessünk. De most csak egy csókra futja az erőmből, érzem, hogy az ujjaival a hajamba túr ezzel tovább szítva a vágyaim. Kutyát nem érdekli már mit művelünk, de az éjszakázás leszívta minden energiám így miután elválunk a fejem a mellkasára fektetem.
- El tudnék már most aludni - motyogom, miközben hallgatom, hogy zakatol a szíve.
- Menjünk haza - simít végig finoman a hátamon, majd óvatosan legördít magáról, aztán a kezét nyújtva felsegít. Alig állok már a lábamon, csak egy ágyat akarok.
A lakókocsi előtt szétválunk, átöltözünk majd kocsiba ülünk amit egy számomra ismeretlen fazon vezet és hazáig repít. Nem kérdés, hogy Niko is velem jön, a lakásba érve együtt zuhanyozunk le, de többre nincs erőnk. Behúzom a sötétítőfüggönyöket, bedőlök mellé az ágyba és amint a karjai a derekam köré fonódnak, el is alszom rögtön.


Újra és újra belemenni egy örvénybe, fárasztó, kimerítő és őrült dolog. Aki ezt teszi az vagy nem fél semmitől vagy megunta az életét. Persze ott a kihívás, hogy ki tudunk-e jutni másodjára is, századjára is. Hisz ha egyszer túléltük akkor akárhányszor sikerülhet, nem igaz? Mindig feszegetjük a határainkat, hisz ez okoz élvezetet. Képesek vagyunk kiúszni újra a partra? Vagy belefulladunk a vízbe? Mindig ott lebeg ez a két kérdés a gyors sodrású folyóban úszó egyén fejében. Az ilyen ember mindig bízik. Bízik abban, hogy ő a kiválasztott, a kivétel, az aki legyőzhet bármit, akit nem lehet elpusztítani, megsebezni.
Min múlik, hogy sikerül-e túlélnünk? Azon, hogy elég kitartóak, ügyesek, szerencsések, bátrak vagyunk? Vagy valami egészen más az ok?
És ha mégis leránt magunkkal az örvény? Na igen. Arról soha, senki nem beszél. Törvényszerű, hogy megfulladunk, nem megy csodaszámba. Meddig lehet kísérteni a sorsot? Tényleg csak a halál tehet pontot a kihívás végére. Addig játszunk míg bele nem pusztulunk? Talán a szerelem is egy ilyen örvény. Bele kell halni, hogy megtanuld a leckét…

13. Randevú

18+

„Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.”


Elmegy. Tudom. A legelső perctől kezdve tudom, hogy egy szép napon fogja magát és kisétál az életemből, aztán pedig soha többé nem látom. Ebbe eddig viszont nem gondoltam bele. Még itt van ugyan mellettem, de már most érzem a hiányát. Ez az átkozott vonzalom, amit iránta érzek elmezavart okoz nálam. Fogalmam sincs miért, de jól érzem magam vele.
- Hazamegyek - suttogja, mire azonnal észbe kapok.
- Mi? Nem! - pattanok fel és elállom az útját.
- Minek maradjak? - néz rám összeráncolt homlokkal. - Már mindent tudok.
- Maradj - nézek rá könyörgően. - Sétálunk egyet, aztán elmehetnénk moziba, kajálni és nem is tudom - sorolom az először eszembe jutó ötleteket.
- Randizni akarsz? - kerekednek ki a szemei, majd elneveti magát. - Te nem vagy normális. Most beszéltük meg, hogy szerelemes vagy valakibe, akit feleségül is fogsz venni és, hogy pár napon belül lelépek végleg. Erre randizni hívsz? - kacag.
- Öhmm… Hát… Szóval… Én… - makogok össze-vissza. Nem találom a helyes kifejezést. - Végül is igen - bólintok jobb híján.
- Ez komoly? - néz rám hitetlenkedve. Látszik rajta, hogy próbálja visszatartani a nevetését.
- Igen - bólintok egy fokkal határozottabban. - Miért is ne randizhatnánk? Vegyük úgy, hogy amíg itt vagy és nem jön vissza Leena, addig…
- Addig hazudunk magunknak és nem veszünk tudomást a tényekről? - fejezi be a mondatom, amin én is elmosolyodom. Persze nem ezt akartam mondani, de rátapintott a lényegre. Imádom, hogy nem köntörfalazik. A szemedbe néz és kimondja, hogy mit gondol. Tényleg kivételes nő.
- Csak pár nap. Te mondtad - mosolyodok el, miközben megfogom a kezét.
- Ez annyira szentimentalista és álmodozó - húzza el a száját, mintha mindentől undorodna amiben érzelmek, mesevilág és romantika van.
- Én is lehetek néha álmodozó, nem? - kacsintok rá.
- Nem nézném ki belőled - vágja rá komolyan.
- Kulta, az élet is álom - cirógatom meg a kézfejét.
- De te nem álmodni, hanem hazudni akarsz - suttogja miközben fürkésző pillantásokkal vizslatja az arcomat.
- Az álom is hazugság. Csak az agyad csalafintasága - felelem. Halk vita ez, de tudom, hogy sok múlik rajta. Ha legyőz, már most kisétál az életemből. Ha nem, akkor még nyerek vele pár napot. De úgy tűnik ebben a pillanatban meglengeti a fehér zászlót némán és megadja magát nekem.
- Megmutatod a várost? - kérdezi vigyorogva.
- Gyere - bólintok, majd kézen fogva nekiindulunk felfedezni Helsinkit.
Igazából nekem már semmi nem számít különlegességnek. Itt élek mióta megszülettem, mindent láttam már amit látni lehetett, így fogalmam sincs mi érdekelné őt, egyben biztos vagyok azért. Nem akarom turistaként kezelni.
Az idő is kegyes hozzánk, hihetetlenül melegen süt a Nap, ebből pedig egy dolog következik, fagyizni fogunk. A hideg gombócokat nyalogatva, vihogva sétálgatunk a rohanó emberekkel elöntött utcákon. Olyanok vagyunk, mint a kamaszok. Ez rá még úgy, ahogy igaz is. Még húsz éves sincs. Na de én? Mellette tini leszek. Gondtalan, szabad, vidám és hihetetlenül jókedvű. Csak bolyongunk az utcákon össze-vissza, egy-egy kapualjban megállunk csókolózni, aztán tovább haladunk de sosem jutunk túl messzire, ugyanis minden percben csókolni akarom. Az ajkai csokoládé ízűek, én pedig nem tudok betelni velük.
- Fincsi - vigyorog rám egy újabb csók után. A nyelvét finoman végigfuttatja a számon. - Pisztácia - nyámmog, majd egyetlen mozdulattal lejjebb húzza a kezem és lop az én adagomból is.
- Na - nyüszítek miközben a magasba emelem a tölcsért. - Ez az enyém - dorgálom meg nevetve.
- Irigy kutya - nyújtja ki a nyelvét, majd az ujját a csokis finomságba nyomja aztán végighúzza az arcomon a hideg csíkot. Meghökkenve pislogok rá. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy tényleg szemrebbenés nélkül össze mert kenni. Pedig megtette. És nagyon örül magának úgy tűnik. Úgy kacag akár egy eszement, szinte levegőt se kap, a könnyei is kicsordulnak, én meg állok a hátamat a falnak döntve magasba tartott kézzel, amiben a fagylaltom figyel és pislogok rá.
- Ne vágj már ilyen képet - nevet tovább miközben közelebb lép és hozzám simul, aztán a nyelvével takarítja le az édességet rólam.
- Őrült vagy - jelentem ki mosolyogva miközben fél kézzel magamhoz szorítom.
- Ne - tol el magától, mikor meg akarom csókolni és kibontakozik az ölelésemből.
- Mi a baj? - kérdezek rá. Nem értem miért lök el megint. Ha megint valami hülyeség miatt nem csókolhatom meg, én esküszöm, hogy megfojtom.
- Társaságunk akadt azt hiszem - bök az egyik kapualjba a fejével, ahol én is felfedezem azt amit ő. Egy fotós örökíti meg a pillanatot, ami minden valószínűséggel a holnapi lapok hasábjain meg is fog jelenni. Mit ne mondjak kicsit felhúzom magam. Gyűlölöm, hogy mindig a sarkamban van valaki és minden egyes lépésemről képet készít. A hírnév átka, tudom, de akkor is. Még itt is képesek rám találni? Még én se tudom merre akarok menni ezek meg kitalálják előre.
- Elküldöm - indulok meg a pasas felé, aki továbbra is kitartóan kattintgat.
- Ne, hagyd - fogja meg Lia a karom.
- De… - tiltakozok azonnal.
- Nyugi, csak gyere. Ha látja, hogy dühös vagy az még jobban feltüzeli, mert tudja, hogy titkolni valód van - mosolyog rám.
- Te meg honnan tudod ezt? - nézek rá kérdőn, miközben elindulunk egy forgalmasabb hely felé, hátha el tudunk tűnni a pióca szeme elől.
- Ismerek valakit, akit vagy tíz fotós követ mindenhová - húzza el a száját.
- Ki az? - Kíváncsiskodom tovább.
- Az apám - vágja rá, mire megtorpanok.
- Hogy mi van? - kerekednek ki a szemeim.
- Gyere már, ne állj meg - fogja meg a kezem és elkezd húzni maga után.
- Ne terelj! Miért követik az apád a fotósok? - kérdezem kicsit ingerülten.
- Az apám zenész, ugyan úgy, mint te. De nem akarok róla beszélni. Elég ha ennyit tudsz - néz rám jelentőségteljesen.
Értek én a szóból. Nem kérdezek semmit. Bár azért érdekelne, hogy mégis mennyire híres zenész lehet az apja. Valószínűleg eléggé, ha tíz pióca követi mindenhová. Így már mondjuk értem, hogy Lia honnan ért ennyire a zenéhez és kitől örökölte a tehetségét.
Az egész közjátékról elfeledkezem, mikor a parkba érünk. Úgy viselkedik akár egy nagyra nőtt gyerek. Lufit követel és megkapja. Perecet akar, hát veszek neki. Elsétálunk a tengerpartig, sirályokat etetünk, megállunk minden árusnál nézelődni, megkóstoltatom vele a sült lazacszeletet, ami határozottan nem ízlik neki, így az elpusztítása rám marad. Észre se veszem, hogy milyen gyorsan telik az idő. Lassan kezd sötétedni és mi még mindig a parton vagyunk. Lia a korláthoz lépve figyeli a naplementét én pedig mögé állva a vállára támasztom az állam és szorosan magamhoz ölelem. Imádom a bőre illatát, most minden annyira nyugodt és békés. Némán nézzük, ahogy a Nap a horizont alá bukik, aztán ismét útnak indulunk. Megállunk az egyik szupermarketnél. Bevallom úgy érzem, hogy egész tehenet meg bírnék enni, minden probléma nélkül, a hűtőm viszont üres, tehát fel kell tankolni.
- Mit csinálunk este? - kérdez rá mosolyogva, miközben egy csomó epret pakol a kocsiba.
- Filmezünk - vágom rá gondolkodás nélkül.
- Fagyi is kell - vigyorodik el, majd a mélyhűtő pult felé nyargal. Mire kettőt pislogok megpakolva vissza is tér. Nem csak fagyi van nála, hanem chips, cukorka, csokoládé és egy rakás rágcsálnivaló.
- Nálam alszol? - kérdezek rá halkan a pénztár felé haladva és magamban imádkozok, hogy igent mondjon.
- Lehet róla szó, de akkor kell egy fogkefe is - bólint, így szerzünk számára egyet. Fizetés után taxit fogunk és hazáig meg sem állunk. Közösen pakolunk el, majd én nekiállok némi elemózsiát gyártani, ő pedig elmegy zuhanyozni. Teljesen belemerülök a főzőcskézésbe, így rendesen megijedek, mikor a hátamhoz simul és magához ölel. A kezeit a hasamnál összekulcsolja, én pedig azonnal le is higgadok. Mélyet szippantok a friss illatból, ami belőle árad és végigsimítok a kézfején.
- Mit alkotsz? - kérdezi halkan, miközben érzem, hogy lábujjhegyre állva a vállamig tornázza magát, hogy megleshesse a serpenyőben lévő ételt.
- Csak egy kis thai csirkét - mosolyodok el. Olyan régen főztem már valakinek. Lenna alig eszik mostanában valamit, azért, hogy megőrizze az alakját, pedig régen imádta a főztöm. Most is szereti, de ha többet eszik két kanálnál azonnal ki is hányja, nehogy egy grammot is felszedjen. Én pedig ezt nem bírom nézni, inkább nem eszek vele és nem is főzök. De most itt van egy lány aki vidám, mosolyog, él és nevet mindenféle tudatmódosító szer nélkül. Na meg ugye az sem mellékes, hogy a hátamhoz simul, az orrán kiáramló levegő csiklandozza a bőröm, a mellei pedig a lapockáimnak nyomódnak.
- Mit segítsek? - enged el hirtelen.
- Megcsinálod a salátát? - fordulok szembe vele és a dereka után nyúlok, hogy ismét magamhoz ölelhessem.
- Meg - bólint mosolyogva, majd édes csókban forrunk össze. A nyelve gyengéd táncot jár az enyémmel.
- Veszek egy hideg zuhanyt – zihálom, mikor nagy nehezen sikerül elengednem, ugyanis ez a csók is felszítja a vágyaim. Lia persze kinevet, majd egy újabb szájra puszi után elenged és nekiesik a zöldségeknek.

Mire visszaérek ő már a kanapén terpeszkedik és a tv-t kapcsolgatja. Együtt választjuk ki mit nézzünk meg, majd miután a filmet a lejátszóba tettem mellé telepedem, betakarózunk, eszünk és bámuljuk a képernyőt. Olyan hétköznapi és átlagos az egész. Unalmas programnak tűnhetne, de mégsem az. Vele nem. Vele szórakoztató. Teljesen kikapcsolódom, ellazulok. Nem kell most figyelnem minden egyes szavamra, mozdulatomra, mosolyomra. Bátran elengedhetem magam, nem kell takargatnom ki is vagyok igazából. Lehetek egy átlagos srác mellette. Nem kérdez rá, hogy hány lánnyal csináltam még ilyet eddigi életem folyamán, bár akár meg is tehetné. Leena volt az egyetlen, akivel valaha pizsamában filmet néztem. De már vele se műveltünk ilyesmit ezer éve. Most nem rock sztár vagyok, csak egy egyszerű földi halandó. Nincs szükségem maszkra és semmire. Amint megvacsoráztunk előkerülnek az édességek és a chipsek, egy-egy üveg sör, na meg az elmaradhatatlan cigaretta. A fagyit dobozból kanalazzuk egymás szájába, együtt nevetünk a vicces jeleneteken. Furcsán jól érzem magam. Mintha semmi gondom és dolgom nem lenne. Tehát drog és pia nélkül is jól tudom érezni magam… Bevallom ez a tény eléggé megdöbbentő.
Fogalmam sincs hány filmet nézünk meg, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Lia a karomba bújik, aztán szépen lassan elalszik. Nem sok kell, hogy én is teljesen lemerüljek és az álmok mezejére lépjek.

Mikor felébredek minden porcikám fáj. A tv még mindig világít, Lia pedig még mindig alszik a mellkasomon. Elég kacifántos a pozíciónk, ezért óvatosan kibújok alóla, lekapcsolom a tv-t, őt pedig a karomba veszem és felviszem a hálóba. Még nagyon korán van, így én is bebújok mellé a takaró alá. Szorosan a hátához simulok és újra bedobom a szunyát.

Mire magamhoz térek, ő már megint nincs sehol. Csalódottan szusszantok fel. Miért nem tud nyugton maradni? Francba. Miért nem maradt itt mellettem? Megőrülök ettől a nőtől. Hirtelen halk káromkodásra leszek figyelmes. Talán megint szerencsém van. Talán megint csak fürdik… De nem. A hang, mintha a konyhából jönne. Szó szerint kipattanok az ágyból, hogy megnézhessem nem csak képzelődtem-e. A folyosóra lépve isteni süteményillat fogad. És kávé… Tehát itt van. De, hogy sütni is tud… Na ezt nem néztem volna ki belőle. Halkan osonok le hozzá, amint meglátom széles vigyor terül az arcomon. Csak a pólóm van rajta, a haja a feje tetején laza kontyba van összefogva, az ujját pedig a hideg víz alá tartja.
- Picsába - szitkozódik halkan, mire majdnem elnevetem magam.
Körbenézek a konyhában, a pulton két tepsi muffin van, egy kancsó kávé, de ezen kívül minden olyan tiszta, mintha maga a jó tündér járt volna nálam, de persze ez lehetetlen. A jó tündér ebbe a házba, soha nem tenné be a lábát. Rég elfelejtette a házszámom.
Lassan lépkedek mögé, majd szorosan magamhoz húzom.
- Jó reggelt kulta - csókolok a nyakába.
- Basszus - ugrik egyet ijedtében, amitől halkan elnevetem magam. - Normális vagy? - ripakodik rám. - Úgy járkálsz, mint valami macska, a frászt hoztad rám - szorítja a tenyerét a mellkasára.
- Sajnálom – suttogom, miközben az orrom hegyével végigsimítok az arcán, a szájához érve pedig gyengéden megcsókolom. A dühe pillanatokon belül elpárolog, a karjait a nyakam köré fonja, a nyelve összegabalyodik az enyémmel és mindketten egyszerre mosolygunk bele a csókba. Hirtelen ötlettől vezérelve, felrakom a konyhaasztalra anélkül, hogy elválnánk egymástól. Veszettül kívánom ismét. Ez az érzés pedig csak erősödik, mikor a körmeit finoman végighúzza a gerincem mentén. Őrült mód csókoljuk egymást, a vágyaink nem ismernek határokat. A pólót, ami a testét takarja egyre feljebb húzom, majd teljesen kibújtatom belőle. Mosolyogva, vágytól ködös tekintettel néz a szemembe, amitől elveszítem a maradék józan eszem is. A melleit a tenyerembe veszem és finoman masszírozni kezdem, míg az ajkaimmal a nyaka selymes és illatos bőrét kényeztetem. Halkan nyögdécsel, az ujjaival a hajamba túr, a halántékom gyengéd puszikkal szórja tele, míg kicsúszik az asztal szélére, hogy a férfiasságomhoz dörgölhesse magát. Az ujjait a bokszerem szélébe akasztja, megszabadít a felesleges anyagtól, míg én is lehámozom róla a falatnyi bugyit és így végre teljesen meztelenül simulhatunk össze. A teste tökéletessége most is megdöbbent. Egy gramm felesleg sincs rajta, de mégsem csak csontból és bőrből áll. Annyira nőies és érzéki. Nincs türelmem tovább kényeztetni, egyetlen határozott lökéssel elmerülök benne, mire mindketten elégedetten nyögünk fel. Csak a kielégülés hajt most is, de élvezem, hogy bírja tartani velem a tempót és nem kell bevárnom. Foglalkozhatok csak a saját extázisommal, hisz ezzel őt is magammal sodrom. Kicsit erősen markolom meg a csípőjét, de látszólag cseppet sem bánja és hát ő sem kímél. A körmei a vállamba mélyednek, lihegve, izzadtan kapcsolódunk össze újra és újra, egyre mélyebben merülök el a testében, míg ő fülem és nyakam harapdálja, nyalogatja egészen addig, míg hátra nem bicsaklik a feje, a gerince pedig ívbe nem hajlik és fel nem sikít a testén végigsöprő orgazmustól. Én is érzem a bizsergést, az arcom a vállába temetem miközben engem is elér a kéj áradata és morogva belé nem élvezek. Aztán hirtelen bepattan valami, amire az eddigiek során egyszer sem gondoltam. Lassan emelem fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem védekeztünk - suttogom elhűlve, a kipirult arcát nézve. Halvány mosoly kúszik az arcára, de még nem vagyok képes megnyugodni. Egészen addig nem, míg ki nem mondja, hogy esélytelen, hogy apuka legyek pár hónap múlva.
- Nyugi, szedek gyógyszert és hacsak neked nincs valami betegséged, nem lesz baj - simít végig az arcomon, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. A mázsás kőtömbök villámgyorsan leszakadnak rólam, így önfeledten ölelem újra magamhoz.
- Nem vagyok AIDS-es, se semmi hasonló - mormogom a nyakába.
- Én meg nem vagyok olyan hülye, hogy ne tegyek az ellen, hogy teherbe essek egy zenésztől - suttogja, a hátam simogatva. A zenész szót olyan undorodva ejti ki, mintha valami főbenjáró bűnt követne el mindenki, aki ezzel keresi a kenyerét. Kuncogva puszilgatom a vállát.
- Majd egyszer én leszek a világ legjobb apukája, bármennyire is zenész vagyok - suttogom a fülébe.
- Hát persze - mosolyog rám, de látszik rajta, hogy cseppet sem hisz nekem.
- Tényleg - bizonygatom az igazam.
- Egy zenész sosem lehet jó apa. Ti csak magatokat szeretitek és a zenét, a gitár húrjait, a dobok hangját, a tomboló tömeget és azt az érzést, ami akkor áraszt el titeket mikor a színpadon vagytok és több ezer ember skandálja a neveteket és énekli együtt veletek a szövegeket - cirógatja meg a derekam.
- Ez nem igaz - csóválom meg a fejem. - Én majd ha oda kerül a sor, jó apja leszek a gyerekeimnek. Ők lesznek az elsők az életemben - nézek mélyen a szemébe.
- Tőlem - vonja meg a vállát. - Nem én leszek a kölkeid anyja, szóval nekem teljesen mindegy, hogy milyen apuka leszel. Ezt a menyasszonyodnak bizonygasd - kacsint rám, aztán finoman hátrább tol és lehuppan az asztalról. - Kávét?
- Jöhet - bólintok miközben végignézem, hogy öltözik fel újra.

Reggeli után azonnal lelép, nem hagyja, hogy hazakísérjem, én pedig ismételten összezavarodom. Tegnap minden annyira jó volt, ma meg ismét úgy kezel, akár egy játék babát, akivel ugyan lefeküdt, de csak ennyi volt. Persze én is tudom, hogy nem szól köztünk többről a dolog csak szexről, de ezt a viharos távozást nem tudom hova tenni.
Próbálok nem gondolni rá, de a fejem kiürítésére csak egy módszert ismerek. Lecsoszogok a pincébe egy üveg sörrel és egy doboz cigivel felszerelkezve, majd felkapom a gitárom és pengetni kezdem össze-vissza. Csak a hangszer rezdüléseire figyelek, semmi másra, hátha eljuttatnak valahová, ahol eddig még nem jártam. Halkan dúdolgatok míg egy idegesítő hang el nem tereli a figyelmem. Gyűlölöm a mobilokat. Mindig a legrosszabb pillanatban képesek megszólalni. A kijelzőre pillantva rájövök, hogy nem tehetem meg, hogy nem veszem fel.
- Szia - szólok bele a készülékbe.
- Ki az a ribanc, aki miatt nem hívtál? A net tele van a képeitekkel. Hogy teheted ezt velem Niko? - hallom meg Leena rikácsoló hangját, ami sérti a dobhártyám. Kezdődik. Ismét eltűnődöm hová lett az a kedves szeretetreméltó nő, akibe beleszerettem évekkel ezelőtt.
- Nem fogok magyarázkodni - vágom rá teljesen érdektelenül.
- A kurva életbe - üvölt magából kikelve. - Alighogy kiteszem a lábam otthonról te azonnal összeszedsz valami ócska kurvát, akivel az utcán is parádézol? A menyasszonyod vagyok az Isten verje meg - kiabál tovább, így kénytelen vagyok eltartani a mobilt a fülemtől.
- Csak azt ne mondd, hogy te nem feküdtél össze mással, amint kitetted a lábad Helsinkiből - horkantok fel cinikusan miközben rágyújtok egy cigire. Már most tudom, hogy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe. Már ha ezt lehet beszélgetésnek nevezni.
- Szóval már arra se veszed a fáradtságot, hogy letagadd, hogy megcsaltál? - sipítozza.
- Miért tenném Leena? Jobban szeretnéd ha hazudnék? Lefeküdtem vele, nem is egyszer és tudod mit? Csodálatos volt - vágom rá mosolyogva.
- Baszd meg te büdös paraszt - sírja el magát. Hmmm… Ennek csak két perc múlva kellett volna jönnie. - Miért teszed ezt velem? - szipogja a telefonba.
- Leena, nem kell a dráma és hiszti. Hány fasz fordult meg benned mióta Londonban vagy? Csak őszintén kicsim. Tudom, hogy te sem vagy különb nálam - sziszegem.
- Te nem tudsz semmit - zokog tovább. - Nem akarok neked fájdalmat okozni - motyogja.
- Már csak fájdalmat tudsz okozni - suttogom.
- Miért vagy ilyen hideg velem, ennyire elutasító? Tudod, ha ismét olyan lennél, mint régen én nem csalnálak meg. De neked már nem is számítok. Nem szeretsz. Azt hiszed nem tudom? Mondd ki, hogy nem akarsz már - kiabál hisztérikusan, a hangja el-el csuklik a sírástól, de már rég átlátok rajta.
- És te miért nem vagy olyan, mint akkor? - emelem fel a hangom. Gyűlölöm, hogy mindig mindenért engem tesz felelőssé.
- Én szeretlek még mindig, ugyan úgy, mint mikor megismerkedtünk - vágja rá.
- Hát persze - horkantok fel. - Ha szeretsz, miért nem jössz haza? Ha szeretsz, miért nem mondasz le arról a kibaszott drogról? Ha szeretsz, miért teszed szét a lábad minden idióta seggfejnek, hogy szerződést kapj? Ha szeretsz, miért nem mutatod ki? Leena, a rohadt életbe hát nem látod, hogy mit művelsz? - üvöltök most már én is.
- És te mit csinálsz? - kiabál újra. - Minden utadba akadó nőt megkefélsz! Csak illegeted billegeted magad azon a kibaszott színpadon és azt hiszed bármit megtehetsz. Még akkor is flörtölsz azokkal a kis kurvákkal mikor melletted vagyok! Sose beszélsz rólam egy interjúban sem. Régen dalt írtál nekem, mindent együtt csináltunk, de mióta befutottál nem érdekel semmi csak a kurva zenekarod - üvölt.
- Ennek semmi köze nincs a zenéhez! És mégis ki csalta meg előbb a másikat? Te vagy én? Mégis mit vártál? Hogy elnézek neked mindent? Hogy lenyelem, hogy a nőmet akárki megdughatja, hogy papucs leszek?

Másfél órán át csak kiabálunk egymással. Nem teszünk semmi mást, csak válogatlanul vágjuk egymás fejéhez a sérelmeinket, a sértéseinket. Semmi értelme nincs az egésznek, hisz most se jutunk egyről a kettőre. Talán igaza van Madnek és tényleg pontot kéne tenni a kapcsoltunk végére, de képtelen vagyok rá. Ő hozzám tartozik. Hogy melyikünk unja meg előbb az ordibálást? Nem tudnám megmondani. Egy biztos, hogy valószínűleg egyszerre bontjuk a vonalat, majd miután ez megtörtént megiszom a maradék söröm és az üveget a falhoz csapom. Tehetetlen dühöt érezek magamban, ráadásul abból a fajtából, ami szétfeszíti és megőrjíti az embert. Fogalmam sincs, hogy hozhatnánk rendbe ezt az egészet. Egyet tudok, hogy meg fogjuk tenni, mert meg kell tennünk. Hirtelen az élettől is elmegy a kedvem, nemhogy a zenélésétől. Elfekszem a kanapén és csak bámulom a plafont a sötétben. Nem gondolok semmire, talán el is alszom újra, de már ebben sem vagyok biztos. Meg akarom találni a lelki békém, nem akarok tovább csatázni, de ez most képtelenségnek tűnik. Túl sok dolog van, ami miatt lehetetlen.
De talán mégsem. A telefonom kijelzőjére nézve elámulok. Hajnali fél négy van. Végülis tökéletes az időpont.
Nem teketóriázhatok, pár perc alatt felöltözöm és elindulok. Tudom, hogy morcos lesz ha felkeltem, de mégis kockáztatok. Gyalog megyek a lakásáig. Nem gondolkodom, nem szabad, mert akkor megfutamodnék. Mielőtt alaposabban belegondolnék mi fog történni, megnyomom a kapucsengőt. Sokáig tenyerelek rajta, de nem történik semmi, aztán egy álmos és rekedt hang kúszik a fülembe.
- Hidd el, hogy nem hozzám akarsz jönni, bárki is vagy te barom - közli majd megszakítja a beszélgetést. Széles vigyor terül szét az arcomon, majd újra megnyomom a gombot.
- Mi a fasz van már? - nyög fel nyűgösen.
- Beengedsz kulta? - kérdezem kuncogva.
- Niko? - kérdezi hitetlenkedve.
- Személyesen kedvesem - suttogom.
- Mit akarsz? - ripakodik rám. - Még csak négy óra van te idióta. Miért nem alszol?
- Mutatni akarok valamit, de ahhoz be kell engedned - búgom.
- Megöllek - sziszegi, de hallom, hogy egy gombnyomással kinyitja a kaput.
A harmadikra érve egy nagyon kócos, nagyon álmos szemű lánnyal találom szembe magam.
- Megőrültél? - néz rám a küszöbön állva, csípőre tett kézzel. Úgy tűnik még mindig nem döntötte el teljesen, hogy ébren van-e avagy álmodik.
- Minden bizonnyal - bólintok mosolyogva, majd magamhoz húzom és megcsókolom. Első döbbentében csak áll mozdulatlanul és hagyja, hogy az ajkait becézgessem, aztán a karomra simítja a kezét és lassan visszacsókol.
- Vegyél fel egy pulcsit - súgom a szájába.
- Minek? - néz rám értetlenül.
- Csak csináld, amit mondtam - nyomok egy puszit a szájára, majd megfordítom és finoman rácsapok a fenekére, hogy induljon végre el. Morog egy darabig, de végül elővesz egy kapucnis pulóvert. A kanapéjáról leemelem az egyik takarót, megvárom míg belebújik a kutyusos mamuszába, aztán becsukjuk az ajtót és kézen fogva a tető felé kezdem húzni.
- Mit művelsz? - néz rám értetlenül mikor a felfelé vezető létrát megpróbálom lehúzni, de elsőre nem sikerül. Újabb szökkenés után, viszont megragadom a fogantyút és lehúzom a létrát.
- Megnézzük a napfelkeltét. Nem mehetsz el anélkül Helsinkiből, hogy ne látnád. Az egész világon itt a leglenyűgözőbb - mosolygok rá majd elindulok felfelé, hogy kinyissam a csapóajtót.
- Én oda aztán fel nem megyek - makacsolja meg magát.
- Kulta - nézek rá jelentőségteljesen, miközben elfordítom a kilincset.
- Jól van megnézem veled a hülye napfelkeltét, ha utána lelépsz - morog majd hallom, ahogy utánam lépked. A tető szerencsére nem lejt, így ő sem ijed meg mikor a kezem nyújtva segítek neki fellépni.
- Nézd - mutatok az égre, amin csillagok millió látszódnak.
- Hideg van - dünnyögi és felhúzza a pulcsiján a cipzárt. A takarót a földre terítem, majd leülök és az ölembe húzom. Ismét beáll a már megszokott megnyugtató csend köztünk. Nézzük az eget és várjuk, hogy előbukkanjon a Nap.


Őrület. Van az úgy, hogy hosszan rátelepszik az ember elméjére, de van olyan is, hogy csak pár pillanatig tart az egész. Minden ember őrült, ezt kár is lenne tagadni. Egyetlen önfeledten boldog nap, egy ismeretlennel vajon rányomhatja az emberre az őrület bélyegét? Vajon visszatér még az eszük? Avagy goodbye józan ész, welcome elmebaj? Kiderül…

12. Őszintén

18+
„Az igazi szerelem mindig szomorú. Az igazi szerelem az örök vágyódás a szenvedések változó formája, a szenvedés pedig szomorú. Az igazi szerelem a legszebb, legcsodásabb szomorúság.”


Forr az agyvizem. Ez a nőszemély pillanatokon belül ki tud hozni a sodromból. Ki akarom tekerni a nyakát és csókolni, míg meg nem halunk mindketten. Kiabálni akarok vele és ölelni jó szorosan, úgy, hogy érezzem a mellkasomon a szíve minden dobbanását, azt, hogy elernyed a karjaim közt, hogy megnyugszik. Meg akarom cibálni, hogy térjen észhez és szeretkezni akarok vele, míg a szenvedély lángjai fel nem gyújtanak mindent körülöttünk. Veszekedni akarok vele, lehordani mindennek és csendben nézni a gyönyörű arcát, érezni az illatát, azt ahogy hozzám bújik. Mindezt egyszerre akarom. Megőrültem tudom, mert ez a nő megőrjít.
Fújtatva fordít hátat nekem és elindul a lépcsőn felfelé, de aztán megtántorodik, én pedig megijedek. Oké, hogy ivott és ha minden igaz nem is keveset, de valószínűleg még más is van a szervezetében. Görcsösen kapaszkodik a korlátba, majd a hisztérikus nevetése betölti a teret. Az én türelmem abban a pillanatban elfogy. Mögé lépek, kicsavarom a kezéből a kulcscsomót, majd az ölembe kapom és elindulok vele felfelé.
- Tegyél le - csapja meg a vállam. De nincs benne elég erő. Olyan, mintha csak simogatna, nem okoz fájdalmat. - Niko, nem hallod? - kiabál velem, miközben ficánkolni kezd.
- Hagyd abba - pirítok rá, mire megilletődve pislog rám. A hatalmas zöldeskék színű szemeivel ártatlanul vizsgálja az arcom. Annyira sebezhető és törékeny. Mint egy őzike, egy ártatlan kis angyal, egy tündéri pici lány. Bár mindig ilyen lenne. De nem ilyen. Kibírhatatlan, hisztis, akaratos, makacs, önfejű, szeszélyes, örült démon. Hogy élhet egyetlen nőben két ennyire ellentétes személyiség? A csábító, kacér, vérmes szajha és a kedves, gyerekes, vicces kislány nem férhet meg egymás mellett. Legalábbis ezt hittem egészen addig, míg vele nem találkoztam. Ő a kivétel.
- Itt lakom - bök az egyik ajtóra, mikor felérünk a harmadik emeletre. A súlya meg se kottyan, abszolút nem megerőltető, hogy cipelem. Óvatosan a talpára állítom, hogy bejussunk végre a lakásba. A kulcsot kiveszi a kezemből, nagy nehezen betalál a zárba és kinyitja az ajtót. Követném, de a küszöbön megtorpan, így nem jutok beljebb.
- Mi az? - nézek rá kérdőn.
- Köszönöm, hogy hazahoztál, de most menj el és soha többé ne gyere vissza.
A hangja határozottan cseng, de remélem ő sem gondolja komolyan, hogy elmegyek csak így. Beszélnem kell vele, bármi áron. Nem akarom, hogy egy görénynek tartson, mert megcsalom a menyasszonyom. Nem akarom, hogy haragudjon rám, mert lefeküdtem vele és egy szót sem szóltam arról, hogy van valakim. Tudom, hogy nem játszottam tisztességesen, de nem hittem, hogy kiderül valaha is Leena. Azt hittem, hogy távol lesz már mire a leendő feleségem visszaér. Azt hittem egyetlen éjszakát fogunk együtt tölteni és aztán soha többé nem találkozunk. De nem így alakult. A sors vagy Isten vagy az ördög másképp akarta. Úgy keverte meg a szálakat a nagyobb hatalom, hogy ne tudjunk megszabadulni egymástól egykönnyen. Egy időre összefonták az életünk fonalait. Tudom, hogy csak rövid időre, de szeretném, hogy amíg tart a viszonyunk, a közös jelenünk, addig minden rendben legyen köztünk és ha elválunk, akkor semelyikünk szívébe ne legyen harag, tüske.
Hogy miért fontos a véleménye? Nem tudom. Esküszöm, hogy halvány lila dunsztom sincs róla, de nem akarom, hogy így nézzen rám, hogy gyűlöljön.
- Menj el - sziszegi dühösen a képembe, a szemei könyörögve kérlelnek. A kérésével ellentétesen cselekszem, megragadom a vállait és beljebb taszítom az előszobában, majd becsukom magam után az ajtót. Viszont amint hozzáérek, elönt a forróság. Kikapcsol az agyam és csak egy dologra tudok koncentrálni: a vágyra, amit ez az apró érintés is felszít bennem. A tenyerem a tarkójára simítom, hogy véletlenül se tudja elkapni a fejét, majd mélyen a szemébe nézek és abban a pillanatban úgy érzem elveszek. A szívem dübörög a mellkasomban, ki akar törni a bordáim közül, a légzésem is nehézkessé válik, de ezzel nem vagyok egyedül. Lia tüdejében is bent reked a levegő, miközben az arcom egyre közelebb kerül az övéhez, remeg az egész teste és rémülten néz a szemembe. Nem tudom mitől fél, csak azt tudom, hogy meg akarom csókolni, mert ha nem teszem abba belepusztulok. Nem habozom sokáig, az ajkaira tapadok, gyengéden ízlelgetem, de nem nyitja szét a száját, hogy a nyelvét is birtokba vehessem. Kitartóan ostromlom, erőszakosan, követelőzve. Már sehol nincs az a gyengédség, amivel a legelején becézgettem az ajakit, de nem adja meg magát. A hajába kalandozó ujjaim az arcára siklanak. A bőre selyme megint elvarázsol. Olyan akár egy kisbabáé. Az ajkai lassan válnak ketté, tétován csókol vissza, én pedig felnyögök, amint megérzem a boszorkányos nyelvet az enyém körül táncolni. Úgy érzem, hogy soha nem fog véget érni ez a csók, de nem is akarom, hogy vége legyen. Csodálatos, felszabadító, őrjítő, borzongató. A gyomrom nagyon picire zsugorodik össze, mikor megérzem, hogy a keze, ami eddig a teste mellett nyugodott, a derekam köré kulcsolódik. Megkönnyebbülök. Tehát nincs veszve minden. Ő is akar engem. Még mindig ugyan úgy akar, ahogy én őt. A pillangók eszeveszetten csapkodnak a hasamban, a szívem dübörög, a tenyerem izzad, a térdem remeg, az agyam már nem működik. Kontrollálnom kéne az érzéseim, de elhatalmasodnak rajtam.
- Lia - motyogom a nevét halkan, mikor egy fél pillanatra elszakadok tőle. De ezt nem kellett volna. A hangom úgy hat rá, mintha bombát robbantom volna. A tenyere a mellkasomra tapad és eltaszít magától. Megsemmisülve nézek rá. Hogy képes ellökni? Hát ő nem érzi a varázst? Úgy néz rám, mint egy eszelős őrült, aki egy fél pillanatra megvilágosodott, mintha én lennék maga az ördög, aki megpróbálta elcsábítani, aki bűvkörébe vonta, de hirtelen véget ért a hipnózis, ő pedig magához tért a kábulatból.
- Takarodj innen - bök remegő kézzel az ajtóra. A szemei villámokat szórnak.
- Lia - nyögök fel kétségbeesetten. Ezt nem teheti velem.
- Menj már - üvölt rám, majd a karom megragadva megpróbál kivonszolni az ajtón. Taszigál, rángat, majd kinyitja az ajtót és megpróbál kilökni rajta, de időben észbe kapok. A derekát megragadva a falhoz kenem, de csak finoman, nehogy véletlenül is megsérüljön, a nyitott ajtót bevágom, a zárban lévő kulcsot kétszer is elfordítom, aztán az ölembe kapom. Kapálózik, karmol, rúg és harapna is, ha be nem tapasztanám az ajkaimmal a száját. Szorosan tartom, nem akarom, hogy a szabadulási kísérlete közben leejtsem, az ujjaim a combjába vájnak, míg a másik kezemmel a felsőteste mozgását próbálom megakadályozni. Határozottan lépkedek arra, amerre a hálószobát sejtem, majd berúgom az ajtót és az ágyra dobom a legédesebb terhet, amit valaha is cipeltem. A reakcióideje meglepően gyors. Azonnal feltérdel a matracon és hatalmas pofont kever le, miközben úgy fújtat akár egy dühös kiscica. Válaszul megcsókolom, ő pedig viszonozza a szenvedélytől túlfűtött becézgetést. Lerántja rólam a sapkám, az ujjaival a hajamba túr, de csak egy fél pillanatig tart az egész. Mindkét tenyere a mellkasomra siklik és újból ellök magától. Az alsó ajkába harapva mered rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy üvöltve taszigáljon-e ki a hálószobájából és hívja a rendőrséget, vagy húzzon közelebb és szaggassa le rólam a ruháim, hogy szerethessem végre minden porcikáját.
- Menj el - nyög fel, de eszem ágában sincs elmenni és itt hagyni őt. Látom rajta, hogy ő sem azt akarja, mint amit mondd, így mosolyogva lépek közelebb hozzá.
- Pofozz fel bátran, ahányszor csak akarsz, de nem szabadulsz tőlem - súgom a vágytól rekedt hangon, miközben egy hajtincset az ujjaim köré csavarok és közelebb húzom magamhoz az arcát. Annyira elveszett és tanácstalan arcot vág, hogy nevetni támad kedvem, de azzal ki tudja milyen lavinát indítanék el. A nyelvemen érzem a csókja ízét, de a torkom kiszárad és kapar, jelezve, hogy még kapni akar a legédesebb mézből. Puhán és gyengéden csókolom meg. Becsukom a szemem és csak rá koncentrálok. Minden sejtembe beleivódik az illata, az íze, a bőre bársonya, az érzés amit kelt bennem. A kisugárzásában lubickolok és pokolian élvezem. Minden megszűnik körülöttünk, csak ketten vagyunk az egész világon. Lebegek a légüresnek tűnő térben és várok. Várom, hogy mit fog reagálni, hogy ismét eltaszít-e magától vagy megadja magát. Úgy döntök megadom neki a lehetőséget a visszautasításra, a menekülésre, hogy eldönthesse akar-e engem vagy sem. Ha ismét elküldene, lehet, hogy belepusztulnék, de elmennék. Csak két ponton érintkezünk. A hajtincse még mindig az ujjaim körül kígyózik, a szája még mindig tökéletes összhangban mozog az enyémmel. De nem érzem magam nyeregbe egészen addig, míg a tenyere a hátamra nem csúszik, majd a mellkasomon át eléri az ingem gombjait és gyors mozdulatokkal ki nem oldja őket, hogy aztán gyengéden lesimogassa a testemről a felesleges anyagot. Érzem a puha ujjait a lapockámon, a vállamon, a derekamon és a hasamon kalandozni. Olyan finoman ér hozzám, mintha porcelánból lennék, beleremegek a cirógatásaiba. Valamiért mégsem merem még megérinteni. Valami meggátol és visszatart. A szabad kezem bénán lóg a testem mellet, míg Lia meg nem fogja és a csípőjére nem rakja. Talán csak ennyi kellett ahhoz, hogy a bátorságom új életre keljen. Minden erőmmel magamhoz szorítom, a hajtincsét birtokló ujjaim a tarkójára simítom és elveszítem a fejem. Nem kapkodok, miénk az egész éjszaka, aminek ki akarom használni minden pillanatát. Lúdbőrözök mindenütt attól, ahogy simogat. Egyszerűen nem elég belőle, de én is érinteni akarom a meztelen bőrét. Az ujjaimmal a topja alját kutatom fel, majd mikor rábukkanok lassú simogató mozdulatokkal feljebb és feljebb húzom, hogy végül kibujtathassam belőle és a szoba egyik sarkába dobjam. Ő már jóval előrébb jár a vetkőztetésemben, az övem bontogatja, majd kioldja a gombot és lehúzza cipzárt is. Minden lelassul. A csókjaink továbbra is gyengédek, még mindig épphogy hozzáérve simítunk végig a másik testén. A nadrágom lassan húzza le rólam én pedig kilépek belőle. A zoknim is lerugdosom, miközben a sortjától próbálom megszabadítani. Még mindig az ágyon térdel így csak odáig tudom lehúzni a durva anyagot róla, de gyorsan kapcsol. Hanyatt dől az ágyon, a könyökére támaszkodik, majd vágytól homályos szemekkel néz rám és felemeli a lábait, hogy a falatnyi nadrág is a földön köthessen ki. Nála gyönyörűbb dolgot még soha nem láttam. Ahogy ott fekszik előttem egy szál fehérneműben, úgy érzem a világ legnagyobb kincse van a birtokomba. A bokájától kiindulva csókolom és simogatom végig a hosszú lábakat. Mindenütt érzem a bőre egyedi illatát, amiből mélyeket szippantok, hogy teljesen elteljek vele. A csípőcsontjához felérve hátra veti a fejét és halkan felsóhajt. Az ujjai a hajamba siklanak miközben egyre feljebb haladok a hasán át egészen a melltartóba bújtatott halmokig. A háta mögé nyúlva megszabadítom a falatnyi csipkétől is, és rájuk tapasztom a tenyerem. Simogatom, kényeztetem a feszes domborulatokat, majd a nyelvem is bevetem, hogy még nagyobb élvezethez juttassam. Az se érdekelne, ha én ma nem jutnék hozzá az általa nyújtott gyönyörhöz, ha őt a csúcsra juttathatnám. A nyelvem tovább siklik a kulcscsontjára, a vállaira majd a nyaka bőrét is sikerül megízlelnem, miközben a karjaimmal szorosan ölelem magamhoz. Valami elpattan benne, a kezei közé fogja az arcom mélyen a szemembe néz és úgy csókol meg, akár egy szerelmes nő az imádott férfit. Bár tudom, hogy csak áltatom magam, mert nem érez irántam semmit, mégis jó érzés hazudni magamnak. Amint a nyelvem a szájába csúsztatom elengedi a fejem és a tarkómat, a vállaim és a hátam kezdi cirógatni. Arra eszmélek, hogy finoman a hátamra kényszerít és fölém kerekedve végigfuttatja a nyelvét az állkapcsom vonalán, a szájába szívja egy fél pillanatra az egyik fülcimpám, végigsimít a karjaimon, amikkel még mindig őt ölelem majd egy másodpercre összefűzi az ujjainkat és finoman megszorítja a kezem. Annyira bensőségesek ezek a mozdulatok és annyira jók, hogy a lelkem szárnyalni kezd tőlük. Mintha ezer éve egy párt alkotnánk, pedig alig pár napja ismerjük csak egymást. Ösztönösen tudja hol érjen hozzám ahhoz, hogy úgy érezzem villámok milliói cikáznak végig a bőröm alatt. A szája a nyakamra tapad, most ő játssza el ugyan azt amit én az előbb. Azaz mégsem. A mellkasomhoz érve körberajzolja a bőrömre tetovált minták kacifántos vonalait a nyelve hegyével, aztán apró csókokkal borítja be a felsőtestem egészen addig, míg el nem éri a hasam alján lévő tetoválást. Nagyon lassan nyalja körbe azt is, miközben a vállaim simogatja. Görcsbe rándul minden izmom, hisz olyan közel van már a feszülő férfiasságomhoz, mégsem ér hozzám egy ujjal se míg nem végzett. Aztán áttér a medencecsontomra és végre végigsimít a lüktető vágyamon is, de alig, hogy megérzem az ujjai játékát magamon a keze tovább is halad a combomra. Nem bírom ki, felnyögök a vágytól, ami úgy érzem azonnal szétfeszít. Elégedett mosollyal az arcán rángatja le rólam az utolsó testemet fedő anyagot is, mikor feleszmélek, hogy rajta még mindig ott van az a kis csipke semmiség. Egyetlen mozdulattal fordítom magam alá, kifulladásig csókolom, míg anyaszült meztelenre nem vetkőztetem. Csak fekszem fölötte, cirógatom az oldalát és a combjait, míg ő a hátam becézgeti és csak csókolózunk hosszú percekig. Ki akarom élvezni a pillanat varázsát, azt, hogy meztelenül simul össze a testünk, ahogy a lélegzetvételeitől a mellei a mellkasomnak nyomódnak, hogy remeg a karjaim közt és olyan gyengéden cirógat, mint még soha senki az eddigi életem során. Zihálok és egyre nehezebben veszem a levegőt, a szívem dörömböl odabent, érzem, hogy a lábai körbekulcsolják a csípőm én pedig megadom magam az akaratának és a teste mélyéig hatolok. Elönt a forróság, elégedett morgás hagyja el a torkom, Lia is felsóhajt. Pár másodpercig csak élvezem, hogy egyek vagyunk, de a vágy sürget és arra késztet, hogy mozogni kezdjek. Míg a másik ajkait kóstolgatjuk, érzem, hogy egy-egy erőteljesebb lökésnél a körmei a hátamba vájnak, amivel kimondhatatlan élvezetet okoz. Aztán varázsütésre, mintha olvasnának egymás gondolataiban és tudnánk, hogy mit akar a másik változtatunk a pozíciónkon. A sarkamra ülök miközben ő is velem emelkedik fel, hogy aztán teljesen rám ereszkedjen. A feneke alá nyúlva segítem a mozgását, ott simogatom és csókolom ahol érem, de minden egyes apró érintést vissza is kapok ugyan olyan intenzitással, mint amilyennel én adom. A levegő erotikával telik meg, érzem ismét a szex semmihez sem hasonlító mámorba taszító illatát és az övét az orromban keveredni. Tudom, hogy közel a beteljesülés, a mellbimbóit a fogam közé véve próbálom arra sarkallni, hogy ő is tartson velem a mennyországba és sikerrel is járok. Artikulálatlanul nyögünk fel mindketten ugyan abban a pillanatban. Elemi erővel söpör végig rajtam a gyönyör, az egész testem beleremeg, érzem a gerincem mentén végigfutó áradatot. A karjaim görcsösen szorítják a testét, az arcát a nyakhajlatomba fúrja, érzem a kapkodó lélegzetvételeit és rándulásokat a még mindig benne lévő férfiasságom körül. Zihálva veszem a levegőt, az orrom a hajába fúrom, majd lassan hanyatt dőlök a puha matracon magammal húzva őt is. Csak most tűnik fel, hogy mindkettőnk testéről patakokban folyik az izzadtság, így a takarót kirángatom magunk alól és befedem vele a testünk, hisz nem akarom, hogy megfázzon.
Lassan csillapodunk le, egymást ölelve, már épp elaludnék mikor megszólal.
- Miért teszed ezt velem? - suttogja olyan halkan, hogy alig hallom meg mit motyog. - Csak felbukkansz, ágyba cibálsz és időről időre úgy kezelsz akár egy utolsó eldobható ribancot. Miért Niko? - kérdezi halkan, miközben felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz.
- Nem kezellek úgy, mint egy ribancot - tiltakozom azonnal.
- Menyasszonyod van - világít rá a tényre.
- Attól még nem tartalak kurvának - vágom rá gondolkodás nélkül, miközben végigsimítok a haján.
- Akkor mégis minek tartasz? - ráncolja össze a homlokát.
- Egy csodálatos nőnek, aki az őrületbe kerget és veszettül megkívánom, ahányszor csak megpillantom - mosolyodok el.
Nem kérdez semmit. Nem szól egy szót sem. Visszahajtja a fejét a mellkasomra, aztán már csak az egyenletes lélegzetvételeit hallom.



Halk dallamokra ébredek fel. Niko… Mintha ő hozott volna haza. De lehet, hogy csak álmodtam vagy képzelődtem. Hülye fű, soha többet nem szívok. De az akkor is biztos, hogy valaki játszik a gitáromon. Talán mégsem álom volt. Mélyet szippantok a levegőből, ami még őrzi az illatát, a szemeim pedig azonnal kipattannak. Tehát tényleg együtt voltunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy meztelen vagyok, a ruháim pedig szerteszét hevernek a földön. Pár másodpercig csak bámulom a plafont és megvárom, míg szépen lassan minden emlékem visszatér. A kezem önkéntelenül is végigsimít a lepedőn, ami még meleg. Most már biztos vagyok benne, hogy itt van. De miért maradt? Miért nem ment el mikor felébredt? Mit akar még? Az inge a földön hever, azt kapom magamra, majd beslisszolok a fürdőbe. Szörnyen festek, de egy alapos arc és fogmosás, na meg egy élet halál harc a fésűvel segít valamit az ábrázatomon. Már csak egy kávé kell és egy cigi. Nesztelenül haladok a konyhába, de a nappaliban meglátom őt és megtorpanok. Niko halkan dúdol, csukott szemmel, miközben a húrokat pengeti. Az arcán halvány mosoly játszik. Csak a farmerja van rajta. Mosolyogva figyelem az ajtófélfának dőlve, még az éltető koffeinről is megfeledkezem. Némán hallgatom, ahogy játszik. Amint az utolsó akkordokkal is végez, kinyitja a szemeit és összekapcsolódik a tekintetünk.
- Gyere ide kulta - suttogja halkan, a kezét pedig felém nyújtja. Én pedig, mint valami megszállott bolond megyek. Az ujjaink összefonódnak, az ölében heverő gitár a földre kerül én pedig a hangszer helyén kötök ki. Megbabonázva nézem az arcát percekig, nem érdekel semmi. Lágyan cirógatja a hajam és halántékom, majd elmosolyodik megint és gyengéden megcsókol. Az ajkaink tökéletes szinkronban mozognak, ami most elbűvöl. Önkéntelenül karolom át a nyakát és bújok hozzá még közelebb, a bolond szívem pedig őrült mód kalapál pusztán azért, mert a karjában tart.
- Jó reggelt kedvesem - búgja vigyorogva, mikor nagy nehezen elválunk egymástól.
- Mit keresel még itt? - kérdezek rá halkan.
- Jó reggelt - ismétli meg az előbbi mondatát. Értem a célzást.
- Jó reggelt - mosolyodok el. - Mit keresel még itt? - kérdezek rá újból, most, hogy letudtuk az udvariassági köröket.
- Én nem tudok csak úgy lelépni egyetlen szó nélkül - simít végig az orromon. Elhúzom a szám, tudom, hogy az első közös éjszakánkra utalgat. - Amúgy is veled szeretném tölteni a napot, nem mellékesen beszélnünk kell - komorodik el.
- Miről? - kérdezek rá értetlenül. Nem jut semmi olyan dolog eszembe, amiről nekünk beszélnünk kéne. Az biztos, hogy nekem nincs mit mondanom neki. Az nem lep meg viszont, hogy velem akarja tölteni a napot. Van egy tippem arra vonatkozóan, hogy mit akar csinálni… Henteregni az ágyban, ami ellen igazából nincs is kifogásom.
- Majd később. Főzök neked kávét - jelenti be mosolyogva, mire kikerekednek a szemeim. Hát még akkor, hogy meglepődök mikor velem a karjában feláll és elcipel a konyháig, ott pedig gyengéden lepakol az egyik székre. Komolyan, mintha mozgássérült lennék… Aztán ismét meglepetést okoz. Olyan otthonosan mozog a lakásban, mintha itt élne. Tudja hol a bögre, a cukor, a tejet mondjuk nem nehéz megtalálni csak ki kell nyitni a hűtőszekrényt. Hirtelen eszembe jut a lötty, amit a toronyban csinált és kávénak titulált. Még a gondolattól is felfordul a gyomorom, így inkább felállok és kiszedem a kezéből a kávét, hogy magam csináljam meg. Niko szemöldöke a homlokáig szalad.
- Borzalmas kávét főzöl, jobb ha én csinálom - mosolygok rá vállat vonva, miközben válaszolok a ki nem mondott kérdésére.
- Reggelizünk? Farkaséhes vagyok - mosolyodik el.
- Kaját is úgy csinálsz, ahogy kávét? - gonoszkodom egy picit, mire a derekam után kap és szorosan magához ölel. A kezei a fenekemre siklanak, amibe aztán finoman belemarkol. Mozdulni se tudok, úgy szorít magához, a szemei vidáman és talán kissé önelégülten csillognak, mikor felnézek az arcára. Annyira magas, igazi égimeszelő. Képtelenség hosszú távon haragudni rá. Egyszerűen elkábít és az ujjai köré csavar. Elképesztő. Lassan hajol lejjebb, hogy a fülembe duruzsolhasson.
- Igenis jó kávét csinálok, de főzni még annál is jobban tudok – búgja, majd finoman a fülcimpámba harap. A levegő a tüdőmbe reked, a vágy pedig elönt. Le akarom teperni a konyhakőre és ott helyben eggyé válni vele, de mire lábujjhegyre tornázom magam, hogy meg tudjam csókolni elenged. Csalódottan nyögök fel, mire széles vigyor terül szét az arcán, aztán se szó se beszéd eltűnik a hűtőben. Értetlenül pislogok rá. Ilyenkor most mi van? Azt hittem, hogy egész nap a testiség oltárán fogunk adózni, erre pedig tessék. Tényleg nekiáll főzni. Fejcsóválva veszem birtokba a kávéfőzőm, míg ő egy hatalmas serpenyővel kezd bűvészkedni. A konyhapulton ücsörögve figyelem mit művel. Látszólag tudja mit csinál, de ha belegondolok milyen kávét főz… Reméljük a reggeli jobb lesz. A koffeint két nagy bögrébe öntöm, a sajátom kicsit megédesítem és felhígítom, az övét viszont csak úgy feketén viszem az asztalhoz, ahová pár másodpercen belül ő is követ. Be kell vallanom a rántotta illata valami isteni, de mégis kétkedve figyelem a tányéromon lévő remekműnek tűnő ételt. Megvárom míg lenyeli az első falatot, aztán én is a villámra szúrok egy kis darabot. Ha ő nem halt bele talán én se fogok alapon összeszedem minden bátorságom és megkóstolom.
- Istenem - nyögök fel. Ahogy megérzem az ízeket egyszerűen úgy érzem a mennyországba kerültem. Fenséges.
- Ízlik? - mosolyog Niko.
- Soha nem ettem még ennél jobbat - vallok színt és szó szerint falni kezdem a reggelim. A velem szemben ülő férfi kuncogva figyeli, ahogy két pofára zabálok. Tehát tényleg tud főzni. Lenyűgöző. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen reggelit képes rittyenteni. És még el is mosogat. Az állam valahol a padlón köt ki. A kávém kavargatva figyelem, ahogy visszasétál hozzám, majd rágyújt egy cigire. Én is követem a példáját, de a fél szemem mindig rajta tartom. Figyelem, hogy pakolja bele a cukrot a kávéba, hogy kutyulja meg, hogy szívja magába a sűrű füstöt, hogyan szabadul meg tőle, aztán a pillantásunk összekapcsolódik. Most olyan békés minden. Nyugodt, csendes és jó. Ismét némaságba burkolózunk és csak a tekintetünkkel kommunikálunk, de ez cseppet sem zavaró. Inkább úgy érzem, hogy valami magasabb szinten vagyunk. Valami megfoghatatlant alkotunk így a kis asztalnál kávézva. Valamit, amit csak mi érthetnénk meg, de még semelyikünk nem tudja mi az a valami. Pedig egyszerű az egész, mégis túl bonyolultnak tűnik. Próbálom a szeméből kiolvasni, hogy mire gondol, de nem megy. Titokzatos most is, mint mindig. Veszélyes. Fájdalmas. Megfejthetetlen. Annyi szó jut róla eszembe, mint még soha senkiről. Per pillanat azt se bánnám, ha így maradnának az idők végezetéig. De ez persze képtelenség.
- Gyere velem a toronyba - súgja halkan, mikor lenyelem az utolsó korty koffeint is.
- Minek? - nézek rá kérdőn.
- Át kéne öltöznöm - somolyog.
- Ó - bököm ki, aztán eszembe jut, hogy én haragszom rá. Azaz ez így nem igaz, de mégis. Nem ugrálok úgy, ahogy ő fütyül. - Minek kellek én ahhoz? - kérdezek rá.
- Lia - csóválja meg a fejét rosszallóan. - Gyere velem - suttogja. De a kérése inkább parancsnak hangzik. Tehát kezdődik megint az egész elölről.
- Minek? - hajolok hozzá közelebb és szúrós szemekkel nézek rá.
- Beszélnünk kell és kitaláltam valamit. De előbb át szeretnék öltözni, lezuhanyozni ilyesmi.
- Itt is zuhanyozhatsz - vágom rá kapásból.
- És rám való ruhád is van? - húzza fel az egyik szemöldökét kérdőn.
- Nincs, de akkor sem értem mit akarsz tőlem. Azt hittem, hogy reggeli után visszacipelsz az ágyba aztán pedig ha végeztünk elmész - morgom. Nincs kedvem vele menni sehová.
- Bízz bennem - mosolyog rám mire cinikusan felhorkantok.
- A menyasszonyodtól is ezt szoktad kérni? - mordulok rá.
- Leena más tészta - suttogja halkan.
- Ó igen és én mégis milyen tészta vagyok? - csattanok fel. - A bizalmadat már eljátszottad, mikor nem mondtad el, hogy van valakid. Mi a frászkarikát akarsz tőlem? - pattanok fel a székről, majd dühösen a mosogatóhoz lépkedek és elöblítem a bögrém.
- A francba - kiabál most már ő is. - Szeretném jóvá tenni. Ki akarlak engesztelni. Ez olyan nagy baj? Elmagyaráznám, mit miért teszek…
- Tehát hülye kifogásokkal traktálnál egész nap? - perdülök szembe vele és csípőre teszem a kezem. - Kösz, de ebből nem kérek - morgok.
- Nem, a francba dehogy. Te komolyan ennyire nem érted? - néz rám csodálkozva, mintha csak annyit kéne tudnom mennyi kétszer kettő. Komolyan elvárja, hogy megértsem őt? Képtelenség. Aztán nagy léptekkel újból felém kezd közeledni. Én pedig nem tudom merre meneküljek. Gyengéden megragadja a vállaim. - Nem érted, ugye? - néz rám kétségbeesetten.
- Mégis mit kéne értenem? - sziszegem. - Hogy megcsalod velem a leendő feleséged? Hogy hazudsz neki, hogy hazudtál nekem és ennek tetejébe még meg is akarod magyarázni a megmagyarázhatatlant? Nem, igazad van ezt én tényleg nem értem - csóválom meg a fejem.
- Nem ismersz. Nem tudod, hogy élek. Nem tudod milyen Leena. Nem tudsz semmit - szűri a szavakat a fogai közt.
- Szereted? - kérdezek rá egyenesen a szemébe nézve. Ő pedig habozik. Vagy egy percig néz a szemembe és nem válaszol.
- Szeretem - bólint végül.
- Miért csalod meg akkor? Miért vagy itt? Miért akarod jóvá tenni, hogy hazudtál nekem? Nem mindegy? Végül is őt szereted én pedig egy kis kaland voltam. Nincs ezzel semmi baj, csak valld be - zúdítom rá a fejemben kavargó gondolatokat.
- Ha velem jössz mindent elmagyarázok - simít végig a vállamon gyengéden. Bevallom kíváncsi vagyok.
- Legyen. Veled töltöm a napot - bólintok rá, majd szó nélkül bevonulok a fürdőbe zuhanyozni, hajat mosni és elkészülni. Alig fél óra alatt teljesen késznek ítélem magam. Sikerült magamból embert faragni, ami nem kis feladatnak tűnt mikor felkeltem, tehát maximálisan büszke vagyok magamra.
- Mehetünk? - Nézek rá kérdőn, mire aprót bólint. A kabátom és a csizmám is magamra öltöm, majd becsukom az ajtót és elindulok utána. Az utcára lépve megpróbálja megfogni a kezem, de elhúzom előle. Morog valamit, de nem tud érdekelni. Taxival megyünk a házáig, amibe belépve azonnal eltűnik. Minden helyiség sötétségben úszik az ablakon lévő fóliák miatt, én pedig úgy érzem szükségem van a napfényre, mert ebben a toronyszerű épületben megfulladok. Frusztrál, hogy megint itt kötöttünk ki, ezen az ősrégi helyen, ahol ő él és ahol már nem egyszer lettünk egymáséi. De vajon ki tudja hány lányt hozott még fel ide? Hány csajt döntött hanyatt azon az ágyon? Hány nőnek mondta még azt szex után, hogy gyönyörű? Vajon a menyasszonya is itt kezdte a pályafutását?
A falak árasztják magukból az illatát, a kisugárzását és ezt most nem tudom elviselni. Szerencsére nincsen olyan nagyon hideg kint így minden gond nélkül helyet foglalok a kertben lévő egyetlen padon. Nézem a talpam alatt elterülő pázsitot, a kerítés mellett lévő sűrű sövényt, ami meggátolja a kíváncsi emberek elől a belátását. Komótos mozdulatokkal gyújtok rá egy cigire és próbálom lecsillapítani a lelkemben dúló vihart. El akarok menni és itt akarok maradni egyszerre. Hallani akarom a magyarázatát, még akkor is ha lehetséges, hogy jobban járnék azzal, ha egy szót sem tudnék. Életemben először fogalmam sincs arról, hogy mit tegyek. Nem értem őt.
- Hát itt vagy - hallom meg a hátam mögött a hangját, ami megkönnyebbülten hangzik.
- Nem bírtam bent maradni - motyogom halkan. Hallom, hogyan lépked felém, becsukom a szemem és mélyet szippantok a levegőből. Pontosan meg tudnám mondani melyik másodpercben lép közvetlenül mögém. A levegő megtelik a teste illatával, besűrűsödik a parfümmel kevert dohányillattól, ami eltelít, megfojt és mégis a mennyekig repít.
- Szeretem Leenát - suttogja halkan. - De ő annyira más, mint te. A kapcsoltunk nem olyan, mint régen. Valaha imádtam, miatta dobogott a szívem, de megváltozott minden, mikor megkértem, hogy jöjjön hozzám feleségül. Az imádni való kedves, mosolygós lányból egy féltékeny, hisztérikus, erőszakos, karrierista hárpia lett, akinek semmi sem szent. Valami elromlott. Már nem én vagyok az élete, hanem a munkája. Bármire képes azért, hogy ő legyen a legsikeresebb a szakmájában, ha kell lefekszik a legnagyobb fejesekkel is csak, hogy szerződést kapjon. Talán bosszúból csalom meg, talán azért, mert míg valaki mással vagyok nem érzem magam egyedül. Ő magamra hagyott. Te figyelsz rám. Tudod milyen régóta nem éreztem azt, hogy valaki törődik velem? Velem voltál, mikor belőttem magam. Végig nézted, fogtad a kezem és magadhoz öleltél. Vigyáztál rám. Ő otthagyott volna és csak azért akadt volna ki, mert neki nem adtam a heroinból. Leena függő, mint a modellek kilencven százaléka. Szentül meg van győződve róla, hogy ha letenné elhízna és nem állhatna többé kifutóra, én pedig nem tudom mit tegyek - súgja mögöttem állva. Hallgatom amit mondd és úgy érzem minden egyes szavával szíven szúr.
- El fogod venni feleségül - motyogom hitetlenkedve.
- Igen - válaszol azonnal.
- Miért? - tudni akarom az okát.
- Mert évek óta együtt vagyunk, mert megesküdtem neki, mert bármit is tesz ő az a nő, akit életemben először képes voltam szeretni. Ha elhagynám, annak nem tudom mi lenne a vége, de amúgy is képtelen lennék rá, túl sokat jelent számomra, ami köztünk van. Én vagyok az egyetlen ember, aki még a felszínen tartja. A munka tönkretette. A drog pedig csak a jéghegy csúcsa. Fontos nekem és segíteni akarok neki. Ki kell lábalnia abból a sok szarból amibe belekeveredett. Érted? - teszi a kezét a vállamra, amitől kiráz a hideg.
- És én mégis miért ülök most itt?
- Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy szeretném, hogy itt maradj velem - feleli higgadtan.
- Szóval míg Leena nincs itt addig jó a szamár is? - kacagok fel keserűen.
- Nem - tiltakozik azonnal. - Te is tudod, hogy ez más.
- Ne hazudj - emelem fel mindkét kezem, a fejem csóválva.
- Nem hazudok - lép elém. Mindkét tenyerét az arcomra simítja. - Nyisd ki a szemed, kérlek - búgja halkan. A tekintetünk találkozik, én pedig úgy érzem valami összeomlik bennem. Tudom mit kéne tennem. Lesöpörni magamról a kezét és elmenni. Hátat kéne fordítanom neki örökre. De nem megy. Nem bírom megtenni. - Nem lehetsz csak egy a sok közül. Te nem! Csak szippants bele a levegőbe - mosolyog rám halványan, míg könyörgően néz a szemembe. - Érzed igaz?
- Nem érzek semmit, csak a te átkozott illatod. Mindenütt ott van - fakadok ki. Nem értem mire akar kilyukadni.
- Én pedig csak a tiédet érzem - bólint somolyogva. - Érted már? Nem érzek semmi mást a levegőbe ha mellettem vagy csak ezt az édes illatot, ami belőled árad. Ha hallom a hangod, nem hallom meg, hogy suhan egy autó az úton, hogy egy repülő zúg el felettünk. Ha a látóteremben vagy, nem látok mást csak téged, nekimegyek az asztalnak, a széknek, az embereknek, mert a szemem csak egy dologra bír fókuszálni. Érted már miért akarom, hogy itt legyél? Te más vagy. Nem olyan mint a többi nő, akivel megcsaltam őt és amíg itt vagy, azt akarom, hogy velem legyél.
- Elmegyek Niko. Elmegyek örökre Helsinkiből alig pár napon belül és soha többé nem jövök vissza - suttogom, hogy eltereljem a témát.
- Tudom - bólint. A hangja a szokásosnál is rekedtebb, olyan, mintha kínt okozna neki kimondani ezt az egy szót. Én pedig ismét vesztettem vele szemben.

Az őszinteség fájdalmat okoz? Határozottan igen! Néha talán jobb ha nem tudunk mindenről. De már késő, fény derült titkokra. Az egyetlen kiút ha elszaladunk, feltéve ha a lábunk engedelmeskedik és el tudunk futni. De ha mégsem? Akkor vége a játéknak? Nem hiszem.

11. Menekülés

„Ha a düh és az adrenalin egyesül, emberfeletti erejű vadállattá változtathat egy embert.”


Végre kialszom magam. Rám is fér, hisz egész éjjel azt a marhát figyeltem. Este hat van mire magamhoz térek. Kávé kell és utána indulhat a pörgés. Fogalmam sincs hova akarok menni, egy dolog tuti, hogy táncolni szeretnék. Mulatni, tombolni önfeledten. Nem érdekel, hogy valószínűleg mocsok hideg van odakint, épphogy valamit takaró farmer sortot húzok és egy fekete csőtopot. A hajam csak átfésülöm, aztán jöhet a vörös rúzs és a fekete kontúr. Szinte világítanak a szemeim. Tökéletesen elégedett vagyok a tükörképemmel. Az összes arany színű kiegészítőm magamra aggatom, öv, pár karkötő, a táskám és a magas sarkú cipellőm is ebben a színben pompázik. Jól megy a feketéhez én pedig még forgok egyet-kettőt, küldök egy puszit a tükörben mosolygó bombázónak, felveszem a kabátom és már robogok is át Conorhoz. Ha valaki, ő biztos tudja hol lehet Helsinkiben csütörtök este jót bulizni.
- Hej ha - füttyent egyet Launo, miközben elismerő pillantásokkal mér végig. Meglep, hogy ő nyit ajtót és nem valami cicababa. - Hová készülsz? - fogja meg a kezem, majd körbeforgat. Vigyorogva pörgök, majd két puszit nyomok az arcára, de azért arra vigyázok, hogy ne rúzsozzam össze.
- Nem készülök, hanem készülünk - javítom ki. - Te is jössz, megyünk bulizni - kacsintok rá.
- Át kéne ahhoz öltöznöm - néz végig magán. Sajnos igazat kell adnom neki. A pólója úszik a kávéban.
- Kiscica - ölel át Conor hátulról. - Nagyon dögös vagy ma is - duruzsolja a fülembe.
- Készülj, bulizunk - súgom a fülébe, majd végignyalom a fülcimpáját. Launo kikerekedett szemekkel figyeli az összefonódó alakunk.
- Rendben van - vigyorog rám, majd kapok egy apró puszit a szám sarkába, aztán eltűnik a hálóban. Ezt már szeretem. Senki nem mond ellent nekem. Csinálják, amit mondok. Nagyon helyes.
- Conor - jut eszembe, hogy Launonak is kéne valami gönc.
- Mondjad kiscica - kiabál, miközben utána vonulok.
- Adsz valami ruhát a szöszinek is? - pislogok rá az ajtónak támaszkodva és egy csábos mosolyt villantok felé.
- Ha így kérsz - csillannak fel a szemei.
- Imádlak - tapsikolok örömömben. - Míg te zuhanyozol, addig Launo lefürdik nálam. Szexi legyél - csapok egyet a fenekére játékosan, aztán én is eltűnök a szekrényében, hogy a szőkeségnek ruhát válasszak. Már a fejemben kész is a terv, hogy mit adok rá, de egy valamire kíváncsi vagyok azért.
- Lau - kiabálok utána. Nem tudom miért kezdem el becézgetni, de jól esik.
- Igen? - néz rám félénken, mikor felbukkan a hálóban.
- Mutasd a hasad - parancsolok rá, mire megilletődve pislog rám. - Lécci - noszogatom, mire tétován felhúzza a pólóját. Széles mosoly terül szét az arcomon. - Tökéletes - kacsintok rá, majd kiemelek egy mellényt Conor szekrényéből, aztán karon ragadom a mellettem állót és átvonszolom a saját lakásomba. Tiszta törölközőt nyomok a kezébe és betuszkolom a fürdőbe, miután letettem a kis szekrényre az általam kiválasztott ruhadarabokat. Míg ő zuhanyzik, addig én keverek egy adag gin tonikot. Teljesen felpörgök, valószínűleg túlaludtam magam.
- Lia - nyög fel a fürdő ajtajában a szőkeség.
- Mondd - vigyorgok rá.
- Ez most komoly? - néz végig magán.
- Teljesen. Nyugi úgy se marad rajtad sokáig. Kérsz egy pohárral? - bökök a kancsóban álló ital felé miután kinézelődtem magam. Mit ne mondjak helyes srác. És a hasa… Maga a megtestesült tökély. Lapos és izmos. A mellény alól kilógó fedetlen karjaira sem lehet senkinek panasza. Kicsit babaarcú, de imádni való. Bár cseppet sem hasonlít a bátyjára. Maximum annyiban, hogy ő is magas, szőke és kék szemű. De azt hiszem ez tipikus finn vonás. Launo picit feszeng az öltözékében, de két pohár gin tonik és egy szál cigi után kezdi elengedni magát. Bár remélem az is hatással van rá, hogy nyíltan flörtölök vele és elhitetem vele, hogy ő a világ legdögösebb pasija. Ha nem tűnne ilyen fiatalnak, még lehet ágyba is bújnék vele, de így… Inkább nem. Idősebb nálam mégis úgy érzem, hogy sokkal fiatalabb. Fogalmam sincs miért van ez, de nem bánom. Kedvelem, aranyos, vicces, őszinte és a mosolyától bárki képes elolvadni. Kisfiú még lélekben, bár látom rajta, hogy próbál felnőttnek tűnni. Nem jön össze neki, ezt be kell vallani, de nincs ezzel semmi probléma. Számomra olyan akár egy gyerek, aki pár tetoválással akar kitűnni a tömegből. Bár van egy tippem arra nézve, hogy így is megvesznek érte a csajok. Ő az a tipikus cuki fiú, egyszerűen zabálnivaló. Azért látom rajta, hogy próbálja utánozni a bátyját és tenné a vagány fiút, de ilyen angyal arccal? Mintha most szállt volna le a földre, olyan ártatlan képe van és a félhosszú szőke lobonc még jobban ráerősít erre. Oda vagyok érte. Idő közben Conor is befut, mit ne mondjak összefut a nyál a számban, amint a két srác egymás mellé áll.
A maradék piát üvegbe töltöm, Conor taxit hív, ami alig pár perc múlva már a kapu előtt vár ránk. Bepattanva, a srácok egyszerre hadarják el a klub nevét ahová készülünk én pedig meghúzom az italt, aztán tovább adom Launak. A fél órás kocsikázás alatt el is fogy az összes alkohol, nekem pedig határozottan jó kedvem lesz.
A neontábla betűi egy finn szót adnak ki, de nem tudom megfejteni a klub nevét a nyelvi hiányosságaim miatt. Gőzöm nincs hova hoztak a fiúk. Egyetlen dolog biztos, hogy a bejárat előtt hosszú sor kígyózik, szóval rossz hely nem lehet. Csak ne lennének ennyien.
- Mire bejutunk befagy a hátsóm - mormogom elégedetlenkedve, mire mindketten felnevetnek, belém karolnak és kikerülve a sort a biztonságiak elé húznak.
Kisebb társalgás zajlik a nagydarab fickók és a velem lévő szépfiúk közt, miután lepacsiznak, majd megnyílik előttünk az út. Mindkét monstrum kezet csókol nekem, miközben szemérmetlenül mustrálják végig a testem, amin meglepődök egy fél pillanat elejéig, de azért bevallom jól esik és simogatja az egóm. A sorban állók hangosan adják tudtunkra a nem tetszésüket, de egy szavukat sem értem. Azért arra van egy tippem, hogy nem jó szórakozást kívántak, így egy elbűvölően lenéző mosolyt villantok rájuk mielőtt fellépnék a lépcső tetejére. Lau lesegíti a kabátom és a ruhatáros kezébe nyomja, akivel szintén puszipajtások. Engem is bemutat a fickónak, de a nevén kívül egy betűt nem értek abból amit mond, ezért csak kedvesen mosolygok. Kezdek türelmetlen lenni. Szép és jó, hogy mindenkivel jóban vannak, de én bulizni akarok nem azt hallgatni, ahogy finnül zagyválnak.
- Menjünk már - súgom oda Conornak, aki ismét felkacag és a kezemet megfogva elindul az egyik irányba. Érzem a bőrömön a perzselő pillantásokat. Mindenki megbámul, én pedig piszok büszke vagyok magamra. Az arcomon lévő vigyort vésővel se lehetne levakarni. Már látom is magam előtt az üvegajtót, ami a táncteret rejti, de Conor egy másik irányba rángat. Felmegyünk egy lépcsőn, ahol ugyan olyan ajtó van, mint a földszinten, egyetlen különbség van csak. A VIP felirat. Az ajtóban álló pasi szó nélkül nyitja ki előttünk az ajtót, mi pedig már fent is vagyunk a galérián. A látvány eszméletlen. A korláthoz lépve, lenézek a táncoló, tomboló tömegre, akik együtt lüktetnek. Elképesztő az egész. A lábam előtt hever több száz, ha nem ezer ember. Most már értem apu, miért érzi Istennek magát a színpadon. Lenyűgöző az egész. A zene a fülembe kúszik, önkéntelenül is táncolni kezdek. A dalok elég vegyesek, de a Dj jól mixeli össze őket. Még idefent is összepréselődve ácsorognak az emberek. Úgy érzem én is a részük vagyok. Pont a pult mellett cövekelünk le, így nem nehéz alkoholhoz jutni. Egy-egy üveg pezsgővel indítunk mindhárman.
Teljesen elengedem magam, rázom a testem, iszom és senki nem tud érdekelni. Conor és Launo mellettem állnak, nézik a csajokat, tőlem viszont távol tartják a pasikat. Érzem, hogy egyre jobban kimelegszem a mozgástól, de abba nem hagynám a világ minden kincséért sem. Szabad vagyok és iszonyatosan élvezem a táncot, a zenét, na meg a klubban lévő fickók simogató tekintetét. Lau hirtelen tűnik el mellőlünk. A kérdő tekintetem látva Conor elintézi annyival, hogy telefonál. Aztán egy pincér keveredik elő, egy koktéllal, amit a kezembe nyom és egy szőke pasasra bökve némán közli, hogy tőle kapom az italt. Mosolyogva biccentek egyet a srác felé és tovább táncolok. Ma este nem igazán akarok pasizni, legfeljebb akkor, ha tényleg valami eget rengetően jól kinéző példányt sodor felém az élet. Niko után nem vágyom semmire és senkire. Bőven elég volt a finnekből egy életre. Magammal akarok foglalkozni, senki mással. Persze nem megy. Nikot nem lehet elfelejteni egykönnyen. Bár nem egészen értem miért van ez így.
- Kimegyek a mosdóba - szólok oda Conornak, aki mosolyogva bólint és tovább bámulja egy barna hajú lány melleit. Nevetve indulok el arra, amerre a WC-t sejtem. Többen “véletlenül” megfogják a fenekem, de nem borulok ki ezen, minden szórakozóhelyen meg merik tenni a pasik, miért itt lenne másképp? Rájuk se hederítek, inkább beslisszolok a mellékhelyiségbe. Szerencsére nincsenek sokan. Míg az egyik fülkében vagyok, akaratlanul is meghallom két lány beszélgetését. Egyetlen szót értek csak meg, de azonnal felcsillan a szemem. Szinte kirobbanok a kézmosókhoz.
- Fű van nálad? - kérdezem a hidrogén szőke cicababát.
- Igen - bólint bizonytalanul. Látszik, hogy kattognak a fogaskerekek a buta fejében, bár nem hiszem, hogy úgy nézek ki, mint egy zsaru mégis tart tőlem.
- Mennyiért adod el nekem? - vigyorgok rá, míg alaposan megmosom a kezem. Mákom van, hogy beszél angolul. Az üzletet villám gyorsan lebonyolítjuk. A csaj tényleg olyan butának bizonyul, akár egy tök, de ez nekem csak jó. Ilyen gyorsan se jutottam még droghoz, főleg nem ilyen olcsón. Nevetséges…
Széles vigyorral az arcomon megyek vissza Conorhoz, akihez idő közben Launo is csatlakozott. Conor persze egyből kiszúrja, hogy valaminek nagyon örülök.
- Mi ez az önelégült mosoly kiscica? - rángatja meg a szemöldökét viccesen. Csak kinyitom a táskám, amiben ott lapul a kis tasak, ami a marihuánát rejti. Mindkét fiú meghökkenve néz rám, majd miután alaposan kikérdeznek arról, hogy kitől is tettem szert a vicces cigi alapanyagához, elvigyorodnak és kézen fogva elindulunk valamerre. A tetőn kötünk ki, besodorjuk a cigit, pezsgőzünk és pár slukk után szétröhögjük magunkat.
- Jó cucc - vigyorog rám a szöszi, miközben a korláthoz sétál és a lent lévőket kezdi figyelni. Én a csillagokat bámulom. Kicsit felszállok hozzájuk, de még mindig túl messze vannak. Meg amúgy sem igazán akarom megfogni semelyiket. Minek? Nekem nem kellenek a csillagok.
- Meg fogsz fagyni - ölel át Conor. - Menjünk be, jó? - nyom egy puszit a hajamba.
Mosolyogva biccentek. Ő az egyetlen ember azt hiszem, akit akár a pokolba is követnék, kérdés és kétségek nélkül. Akkor még nem tudom, hogy tényleg a pokolba visz vissza. Vagy ha nem is a pokolba, de, hogy az ördög maga ott bent kering az biztos. Én viszont gyanútlan vagyok. Kicsit úgy érzem magam, mintha tíz centivel a föld felett lebegnék. Lufi vagyok. Conor lufija. Ő tart a kezében, hogy el ne szálljak. Ezen az ostoba képzelgésen elnevetem magam. Lau is nevet, de ő azt hiszem inkább rajtam, Conor viszont elkomorul. Én még nem látom amit ő, de érzem. Niko. Biztos vagyok abban, hogy itt van. Mintha beindulna a telepátia abban a pillanatban, hogy a pár száz méteres körzetembe kerül. Nem látom ugyan, de érzem. Pillanatok alatt felmegy bennem a pumpa.
- Tőled tudja igaz? - támadok a szöszinek.
- Lia - néz rám megilletődve.
- Itt van és gondolom nem véletlenül keveredett ide - sziszegem az arcába, miközben a mellényét szorongatom az ujjaim közt. Szívem szerint kitekerném a nyakát. Miért? Miért rontotta el az estémet? Eddig olyan jó volt minden.
- Honnan tudod, hogy itt van? - néz rám Conor kérdőn.
- Érzem - vágom rá dühösen. - A jó büdös picsába - szitkozódom.
- Ki van itt? - nyögi ki Lau esetlenül, mint aki tényleg nem tudja miről beszélek.
- Niko - kiabálom magamból kikelve.
- Nem én voltam - mentegetőzik a szőkeség azonnal.
- Legalább ne hazudj, a kurva életbe - lökök rajta egyet, de szinte meg se mozdul.
- Lia, tényleg nem én voltam. A bátyámmal beszéltem, vele nem - kapja el a csuklómat és ismét magával szembe penderít.
- Minek jött ide? - sipítom, mint valami megsebzett állat, aki nyüszít kínjában, de tudja, hogy közel a vég és nem tehet semmit. Nem figyel senki rá, magának kell szembenéznie a gonosszal, aki magával akarja ragadni. Nincs menekvés és még ha egy védelmező kéz fel is emeli akkor is késő.
Nekem is késő volt.
- Beszélnünk kell - közli valaki a hátam mögött. A hangját ezer közül is felismerném. Szinte fuldoklom a kisugárzásában, az illata fejbe kólint, tudom, hogy nem menekülhetek el előle, mégis megpróbálom.
- Nincs miről beszélnünk - morgom rá se nézve. Félek tőle és attól az átkozott hipnotikus, lemeztelenítő tekintetétől. Elrohanok. Már amennyire lehet itt rohanni spiccesen és beszívva a tömegben. Hallom, hogy követ. Minden érzékem kihegyeződik rá. Sokkal élesebben látom az ő arcát, sokkal erősebben hallom az ő lépteit, lélegzetvételeit, szívdobbanásait, mint bárki másét a világon. Az illata is erősebb. Mindene erősebb. Erősebb nálam. Ha megállnék, ha a szemébe néznék, akkor végem lenne. Megint a hatása alá vonna és ezt nem akarom. Nagyon nem. Levágtatok a lépcsőn a földszintre, de eszembe jut, hogy Conornál van a ruhatáros bilétánk. A picsába. A jó büdös picsába….
Niko még mindig mögöttem van, ezzel tisztában vagyok, de nekem döntenem kell. Vagy itt hagyom a kabátom, taxit fogok és hazamegyek, remélve, hogy odakint van egy szabad kocsi és nem fagyok halálra pillanatok alatt, vagy megpróbálok elbújni előle, dobok Conornak egy sms-t, hogy szerezze meg a ruhatárban lévő cuccom és csak utána távozom.
- Kulta, kérlek - hallom meg újra a hangját.
Nincs időm tovább gondolkodni. Mennem kell. A lengőajtó mögött eltűnök és belecsöppenek a tömegbe.
A zene dobhártyaszaggatóan hangos, nincs bent oxigén, az emberek szorosan összepréselődve egyetlen tűzforró izzadt és szagos masszát alkotnak. Úgy érzem, hogy megfulladok ha beljebb megyek, de muszáj. Nem tehetek mást. Magába szippant a tömörülés, én pedig elindulok valamerre. Mindegy merre, csak Niko ne találjon rám. Gyorsan haladok, de ahogy a terem közepe felé sodródok, úgy kezdek rosszul lenni. Muszáj megállnom egy fél pillanatra. Behunyom a szemem, de az agyam sokáig nem vagyok képes kikapcsolni. Érzem, hogy a körülöttem állók mozognak és ezzel együtt lökdösnek engem is, de megpróbálok nem foglalkozni velük. A zene dübörög, idegesítően hangos idelent, lüktet a fejem tőle, mintha kalapáccsal vernék a ritmust az agyamba és nem kapok levegőt rendesen. Muszáj koncentrálnom. Teletöltöm a tüdőm a felforrósodott levegővel, majd kipréselem magamból mindet. A hangok lassan eltompulnak a fejemben én pedig megnyugszom. Visszatér a fű kellemes hatása, a pánik megszűnik.
- Oké, minden rendben van - suttogom magamnak, majd kinyitom a szemem. A fények villódznak, a hangok újra felerősödnek, de nem számít. Már nem. Kiszúrom az egyik sarkot, ahol megbújok majd, míg Conor elő nem kerül, de azzal nem számolok, hogy vagy hat rossz arcú fickón át vezet az út a búvóhelyig. Nem vagyok félős lány, simán az egyik hátához érek, ezzel felhívva magamra a figyelmet. A pasi először a vállán pihenő kezemre néz, amivel arra próbálom ösztönözni, hogy mozduljon már meg, azért, hogy haladni tudjak, de ő csak áll, mint egy bitang nagy szobor és a képembe vigyorog.
- Szabad? - nézek rá édesen mosolyogva és a fejemmel a sarkom felé biccentek.
- Ne rohanj úgy baby - vigyorog rám, miközben szembe fordul velem. Alig értem mit mondd, de ez nem csak a zaj, hanem az akcentusa miatt is van. Arra eszmélek fel, hogy a nagydarab pasasok alkotta kör közepén állok, ők pedig nyál csorgatva bámulnak rám. Tudom, hogy ki kéne szabadulnom, a ketrecből, de nem tudom, hogy. A galériára nézek, hátha meglátom Conort, de csak Lau kétségbeesett tekintetére akadok rá. Remek. Ő még akkor se tudna kimenteni innen ha akarna… Magamnak kell megoldanom a dolgot. Az egyik fazon karja a derekam köré fonódik, a levegő pedig a tüdőmbe reked. Hátulról simul hozzám, érzem, hogy már a puszta látványom is beindította, a fenekemnek dörgöli magát, béklyóban tart. Akár egy kígyó úgy csavarodnak körém a karjai, mozdulni nem bírok, úgy szorít magához. A pia szag csak úgy árad belőle, nekem pedig felfordul tőle a gyomrom. Na, ne… Ilyen nincs. A keze a fenekemen és a combomon is végigsiklik, mire végre észbe kapok. Mosolyogva fordulok szembe az undorító patkánnyal, majd lesöpröm a kezét a testemről. Úgy néz ki, ez nem volt jó döntés. Azonnal utánam kap és megpróbál megcsókolni, de időben elkapom a fejem, így a nyakam nyalja végig. Megborzongok, szívem szerint kidobnám itt helyben a taccsot. Már csak egy húzásom van. Azaz kettő.
- Engedj már el - tapasztom a tenyerem a mellkasára és megpróbálom ellökni magamtól. Nem érzek félelmét, még akkor sem ha hatszor akkora, mint én. Valószínűleg elég bátorra ittam és szívtam már magam ahhoz, hogy ne érdekeljen, mit váltok ezzel ki belőle.
- Nem, nem - mormogja a fülembe. Az undorító leheletének szaga az orromba kúszik, egy fél pillanatra forogni kezd velem a világ, de gyorsan összeszedem magam. Lehet, hogy mégis Nikot kellett volna választanom? Most már mindegy, bár be kell vallanom, örülnék annak ha most rám bukkanna és kimenekítene innen. De nincs itt, így nekem kell cselekednem. Már emelném a lábam, hogy ennek az undorító görénynek a lábai közé térdeljek, de egy hang megállít. Conor jelenik meg felmentő sereg gyanánt és finnül kezd hadarni. A vasláncként fogva tartó karok viszont nem engednek el. Hirtelen feltűnik Mad és Mika is, de ennek ellenére továbbra is fogságban vagyok. Egy betűt nem értek a társalgásból, csak azt tudom, hogy a pasas egyre jobban szorítja a csuklóm, a többiek pedig gyilkos tekintettel méregetik a rossz fiúkat.
- Gyere ide - csattan fel egy hang oldalról, mire azonnal arra kapom a tekintetem. Niko dühösen méregeti a fogva tartóim. A szemei… Istenem, ha ölni lehetne velük, körülöttem mindenki összeesne. Morog valamit finnül, mire a jóember kezei lehullanak rólam. Remegő térdekkel haladok felé. Mérges, feldúlt, aggódó, megkönnyebbült, féltékeny és még sorolhatnám. Ezer érzelem játszik a gyönyörű világító szemeiben, amit most is vastagon keretez a fekete festék. A bordó inget - amit hanyagul kapott magára - épphogy két gomb tartja össze, így tökéletes rálátásom nyílik a hófehér mellkasára. A fekete sapka most is a szemébe van húzva, a farmere második bőrként simul rá. Az illata ismerős. Dohány és parfüm, amint megérzem, megnyugszom. A karjait kitárja én pedig hozzábújok. Furcsán otthonosnak érzem, hogy a mellkasához bújva állok. Mélyeket szippantok a nikotinos parfümillatból és behunyom a szemem. Érzem, hogy a kecses hosszú ujjak a vállaim cirógatják. Meg akartam ölni - jut eszembe - most mégis van egy láthatatlan erő, ami hozzá vonz. A karjaim egy ideig megbénulva lógnak a testem mellett, majd megemelkednek és körbekulcsolják a derekát. Ő is szorosan ölel magához, finnül motyog valamit, de csak azt értem meg, hogy újra kincsemnek nevez. Lehunyom a szemeim és élvezem a belőle áradó valamit. Biztonságban vagyok. Mosoly kúszik az arcomra, amint meghallom a szíve dobbanásait. Teljesen elengedem magam.
- Megyünk - adja ki az utasítást mindenkinek, majd a hátam mögé keveredik és terelni kezd a kijárat felé. Mika és az idő közben előkeveredő Launo haladnak előttünk, az egyik oldalamon Conor a másikon pedig Mad sétál. Niko mellkasa folyamatosan összeér a hátammal, az egyik tenyere a csípőmön pihen. Úgy érzem magam, mint valami szállodalánc botrányos örökösnője, aki bepiált és a bugyiját mutogatta, most pedig a testőrök kísérik ki.
Már nem érdekel a kabátom. Csak haza akarok menni aludni. A klubból kilépve a hideg levegő fejbe kólint. Vacogok. Talán mégis kéne az a kabát. Bárcsak minden kívánságom ilyen gyorsan teljesülne… Niko teríti a vállamra, majd betuszkol egy autóba. Nem szól hozzám, csak bevágja az ajtót és átmegy a vezető üléshez. Haragszik rám, de nincs is oka rá. Akinek itt joga van ahhoz, hogy dühöngjön, az én vagyok. A sötétített ablakon kinézve látom, hogy a többiek az előttünk parkoló kocsiba pattannak be. Tehát kettesben maradok vele ismét… Szuper.
Amint beül mellém, azonnal rátapos a gázra. A homlokom a hideg üvegnek döntöm és megpróbálok nem gondolni semmire. Érzem a feszültséget a levegőben, hallom, hogy folyamatosan a kormányon dobol az ujjaival, de nem érdekel. Lehunyom a szemem és élvezem a csendet. Az egyik kanyart élesebben veszi be a kelleténél, amitől egyből magamhoz térek. Egy dologban biztos vagyok, hogy nem a lakásom felé tartunk.
- Vigyél haza - szólok rá.
- Nem - vágja rá ingerülten.
- De igen - sziszegem dühösen.
- A toronyba megyünk és kész - csattan fel, mire én is felkapom a vizet.
- Minek? Hogy megint bedönts abba az ágyba, ahol a leendő feleségeddel is henteregni szoktál? Vigyél haza most azonnal vagy állj meg és hazasétálok - parancsolok rá.
- Leenával nem a toronyba lakunk. Az csak az enyém - emeli fel a hangját.
- Nem érdekel hol laktok. Haza akarok menni - sziszegem.
- Hagyd abba hisztit - mennydörgi.
- Amint kiszálltam a tetves kocsidból nem kell soha többet hallgatnod - vágom a képébe.
- Elég legyen - kiabál rám, miközben satufékkel áll meg az egyik piros lámpa előtt. Nekem se kell több azonnal kioldom a biztonsági övem és megpróbálok kiszállni, de gyorsabb nálam és lezárja az ajtót.
- Engedj ki - nézek rá szikrákat szóró szemekkel miközben elkezdem rángatni a zárat, de persze nem engedelmeskedik az akaratomnak.
- Hagyd már abba - üvölt magából kikelve.
- Haza akarok menni - állok neki hisztizni.
- Jól van - kiabálja, majd elrántja a kormányt és újból a gázra tapos. Őrült iramban száguldozunk, de nem félek. Mindig is bírtam a sebességet. Egy idő után ismerősek lesznek az utcák és a házak. Végre hazaértem. Szó nélkül pattanok ki a kocsiból és kezdem el keresni a kulcsom a táskám legmélyén. Hallom, hogy kiszáll és becsapja magam mögött az ajtót, majd két pittyegés és az autó lezárul. Nagyon ajánlom, hogy ne akarjon utánam jönni, mert akkor esküszöm, hogy megütöm. Csak tűnjön el végre az életemből örökre.
A kulcsot a kapuba illesztem, elforgatom és már bent is vagyok a lépcsőházba. Hallom, hogy követ, mire megtorpanok és szembe fordulok vele, hogy mélyen a szemébe tudjak nézni.
- Tűnj el innen, ha nem akarod, hogy kihívjam a rendőröket. Ez már magánterület - fenyegetőzöm.
- Beszélnünk kell - vágja rá dühösen.
- Hagyj már békén, te átkozott - dobbantok egyet a lábammal türelmetlenül. - Látni se akarlak többé - kiabálok torkom szakadtából hátha megérti, hogy nem vagyok kíváncsi a képére.
- Annyira gyerekes vagy - szusszant fel dühösen. - Mégis mit képzeltél mikor azok közé a fickók közé vetetted magad? Ha? Bajod is eshetett volna, te ostoba tyúk - üvölt magából kikelve.
- Nem a te problémád lett volna. Semmi közöd hozzám - bökök az ujjammal a mellkasára.
- Kuss legyen - fröcsögi felém a szavakat, mire kikerekednek a szemeim. Ez most komoly?

Buta döntéseket hozunk néha, amik veszélybe sodorhatnak. De mi jár nagyobb fájdalommal? Ha a testünk marják a keselyük, vagy ha a szívünk tépik ki? Megpróbálhatunk elfutni, de sikerrel járunk? Nem valószínű. A szív harca talán ugyan olyan, mint a tápláléklánc körforgása. Egy nagyobb erő, mindig felzabál minket…