62. Pokolban egy angyal

18+

„Nekem most menni kell.
Hogy szerettelek, érzed és tudod,
de örökségül még egy jó tanács:
Ne álmodj, kedves, az ébredés fájni fog.”

Az alkoholtól már kissé ködös aggyal nézek utána. Az arcomon bárgyú mosoly ül, ahogy figyelem, hogyan sétál el a bárpultig, hogy újabb kört kérjen.

-         Ne vágj már ilyen képet. Mint valami nyálas tini – bök oldalba Jari, aki már szintén nem józan.

-         Olyan gyönyörű – motyogom. – És tud biliárdozni – suttogom, de nem nézek rá. Csak őt látom.

-         Neked elmentek otthonról – ciccent fel Mad, majd ismét átdugja az ölében trónoló szőke cicababa szájába a nyelvét. Egy pillantást vetek csak rájuk. Mad óriási tenyere eltűnik a falatnyi szoknya alatt és egyre feljebb kalandozik. Mika kicsit diszkrétebben hetyeg Cynthiával, aki nemrég még az én kegyeim leste és most is ugrásra készen figyel. De akkor se kéne, ha ő lenne az utolsó nő a Földön. Lia után? Nem… Senki nem kell, csak ő.

Az idő lassan telik, Lia az ölembe hajtott fejjel fekszik csukott szemmel, egy angyali mosollyal az arcán és újabb vicces cigire gyújt rá, amit percekig forgat az ujjai között. Hirtelen pattannak fel a szemei és a tekintetünk azonnal találkozik. Furcsa vágy jelenik meg a zöldeskék íriszekben, a hamis mosoly is arra utal, hogy készül valamire, de nem tudom mire. A haját simogatom és a karjait, majd a kezembe nyomja a marihuánás cigarettát amiből mélyet szippantok. A füst már marja a szemem, de nem érdekel. Semmi nem érdekel, csak ez a furcsa édes kábulat, amiben mindannyian lebegünk. A zene halkan szól a zenegépből, ő pedig énekelni kezd. Mindenki őt figyeli, ahogy rekedt hangon, dúdolgatja a szöveget, miközben mosolyog és finoman mozog a bőrön. Őrjítően néz ki, látom, ahogy még Mad is megnyalja a szája szélét, annak ellenére, hogy kb. tíz perce dugta meg a macáját. Mire észbe kapok, már az ölemben ül és a nyakam perzseli a leheletével. Minden szétfolyik, a hangok tompák, a kép sem tiszta. Csak az ő arca rajzolódik ki élesen a szemem előtt, csak az ő hangját hallom kristálytisztán. Szédülök. Talán az illatától, talán az erotikától, ami sugárzik belőle. Az is lehet, hogy túl sokat ittam, hogy nem kellett volna füvet szívni ennyi vodkára. De nem… Ha róla van szó józan vagyok.  Testem is tisztán reagál arra, hogy a puha ajka végigszalad a torkomon.

-         Gyere – zihálja a fülembe. Hirtelen nem értem mit akar, de amint feláll az ölemből és a kezem után nyúl, leesik minden. A mosdó előtt túl sokan állnak, így a hátsó kijárathoz felé húz, ami egy sikátorba nyílik. Odakint sötét van és hideg, a vérem mégis forr. Amint becsukódik mögöttünk ajtó a falhoz szorít és csókol. Érzem, hogy a testét borzongatja a jeges levegő, de úgy tűnik a vágyai nagyobbak, mintsem, hogy érdekeljék a kőkemény mínuszok. A nadrágom kezdi bontogatni, miközben csókol erővel. Csak annyira szabadít ki a durva anyagból, amennyire muszáj, hogy az éjszaka bársonyos sötétjében újra szerethessük egymást úgy, hogy csak a csillagok világítanak fölöttünk. Az orrunkból kiáramló levegő tejfehérré válik, ködössé téve a másik arcát. A szemeimre így már nem hagyatkozhatok, de a tapintásomra és a szaglásomra igen. Laza mozdulattal a falnak lököm, a combja alá nyúlva felemelem, félrehúzom a bugyiját és egy gyors mozdulattal belé hatolok. Tudom, hogy nincs sok időnk, így azonnal a lényegre térek. A nyakát csókolom, miközben keményen mozgok benne. A tarkómba kapaszkodva nyögdécsel, miközben tökéletes ritmusban mozog a testünk. Kínzón vonaglik a karjaim közt, az őrületbe kerget azzal, hogy a fülembe sóhajtozik. Az egész teste rázkódik. Nem tudom eldönteni, hogy a hideg vagy az élvezet teszi, de újabb mély lökésekkel hajtom a beteljesülés felé a nyöszörgését hallgatva. Önkívületi állapotba kerülünk mindketten. Nem csak a szex miatt és nem csak a szerelemért. Most vagyunk önmagunk, így… Alkoholtól gőzös fejjel, drogmámorban úszó elmével. Tragikus és mégis csodálatos. Ennyi hónap után olyanok vagyunk, mint az első esténken. Akkor is részegek voltunk, akkor is füvet szívtunk, akkor is kőkeményen keféltünk és akkor is ilyen intenzív orgazmus borzongatta meg a testünk, mint most. Mintha ránk szakadt volna az ég úgy érzem magam, mikor morogva belé élvezek, a száját harapva. A fémíz a nyelvem hegyén csak még inkább elborítja az így sem tiszta elmém. Fogalmam sincs mit csinálunk, hogy hol vagyok, mi történik, csak azt tudom, hogy akarom. Még… Annyira akarom, mint még soha semmit.

-         Tegyél le – csókol meg újra. A nyelve hegyével tünteti el vért az ajkamról, ami nem tudom, hogy az én sebes ajkaimból folyik-e, vagy az övéből. Az őrület ott csillog még mindkettőnk szemében, mikor megigazítjuk a ruháinkat. Az átfagyott ujjaink finoman kulcsoljuk össze, majd egy újabb vad, túlfűtött csók után visszatérünk. Csak Jari villant felénk egy mindent tudó vigyort, a többiek el vannak foglalva az asztal körül sündörgő lányokkal, akik szó szerint tálcán szervírozzák az italokat, a cigarettát a füvet, a kokaint és természetesen a saját testüket is.

-         Aleksi ebből kimaradt megint – sóhajt fel színpadiasan Mika, mire Mad rosszallóan néz rá.

-         A fél életünk odaadnánk, ha az ő helyében lehetnénk és a kilenc hónapos terhes feleségünket nézhetnénk az otthonunkban – vágja rá és valami furcsa kín csillan fel a szemében.

-         Nah jah. Király is lenne ha várna otthon valaki, mikor hazamegyek – dől hátra Jari és egy újabb csinibabát húz az ölébe.

-         Hazamegyek veled szívesen – suttogja a csaj a szájába.

-         Majd meglátjuk – sóhajt nagyot, majd a plafonra emeli a pillantását.

-         És te Lia? Miért vagy Nikoval? Téged sem vár senki Los Angelesben, ezért hazamész vele? – néz rá Mika, mire a mellettem ücsörgő lány rákapja a pillantását.

-         Los Angelesben az öcséd vár – nyújtja ki a nyelvét kacéran, majd elvesz egy cigit és rágyújt. – Hogy miért vagyok vele? – mosolyog rám. – Magam sem tudom. Szeretem ha fáj, azt hiszem – húzza el a száját. – De ma éjjel még biztos hazamegyek vele – suttogja és a felszálló füstöt kezdi bámulni.

-         És holnap éjjel már hazafelé tartasz egy kábszerfüggő köcsöghöz? – néz rá Mad, mire Lia szemi megvillannak.

-         Alex nem köcsög és a helyedben igazán befognám a szám, főleg, hogy a fekete pólódon ott virít némi kokain – csattan fel, akár egy anyatigris, aki védi a kicsinyét. Fáj ezt hallani, fáj, hogy védi, úgy, hogy itt ülök mellette. Nem szólok egy szót sem, csak egy újabb pohár tartalmát tüntetem el, bízva abban, hogy elmúlik ez a kín, amit a szavai okoztak.

-         Nem akartam bántani a kis buzit, ne haragudj – gúnyolódik Mad, mire Lia dühbe gurul és átmászik rajtam, hogy mellé ülhessen.

-         Idefigyelj te seggfej. Alex nyomába se érsz – szorítja az ujjai közé, a barátom állkapcsát. - Lehet, hogy biszex, lehet, hogy alacsony, lehet, hogy függő, de csodálatos férfi. Nem ismered, tehát jobb lenne ha nem alkotnál véleményt róla, hisz ő sem teszi. Intelligens, vicces és tehetséges. Őt három csaj is várja minden éjjel és Yv is oda van érte, rád pedig már nem is emlékszik. Nem értem miért ilyen nagy a szád, hisz sose beszéltél vele egy szót sem. Az a problémád, hogy lehet, hogy a válladig sem ér, de a farka mégis hatszor akkora mint a tiéd és még használni is tudja? – sziszegi a fülébe, majd finoman a fülcimpájába harap. Jari és Mika kikerekedett szemekkel pislog rá, én meg felpattanok. Nem akarom ezt tovább hallani. Alex! Az az átkozott kis mocsadék, akihez hazamegy. Puszta kézzel meg tudnám ölni.

Meglepődve pislogok Niko után, aki dühösen fújtatva, akár egy bika csörtet el a bárpulthoz, őt pedig azonnal két hölgyike követi.

-         Hoppá, hoppá – mosolyog rám Jari.

-         Mi van? – dörrenek rá.

-         Megsértetted – vigyorog.

-         Nem csináltam semmit – kérem ki magamnak, mire Mika felkacag.

-         Alex farkáról beszéltél, miközben melletted ült és arról, hogy milyen fasza pasi – húzza fel az egyik szemöldökét.

-         Ez nem ér. Ő megnősül én meg Alex nevét se ejthetem ki a számon? Komolyan ez a baja? – nézek végig rajtuk, de nem igazán várok választ. Mégis kapok.

-         Igen, mert beléd van habarodva. De ezt te is pontosan tudod. A vak is látja. És ha tetszik ha nem Niko ilyen… Féltékeny és irigy és szarul viseli, hogy a nő akit szeret egy másik pasiról beszél. Ez van – ránt vállat Jari, mire grimaszolni kezdek, ő pedig csak mosolyog. – De én is kibuknék, ha mondjuk a nő, akit szeretek egy másik faszról áradozna.

-         Talán el kéne engedned – hallok meg egy halkan hangot, ami a Mika ölében ülő vörös hajú lányhoz tartozik. Épp egy koktélcseresznyét tüntet el a szőke dobos ajkai közt, majd egy ananásszal ajándékozza meg saját magát.

-         Nyuszi, te fogd be a szád és ne szólj bele – morran rá Mad.

-         Miért ne? – nézek a gitárosra, akivel az előbb még komoly szócsatát vívtam, de úgy tűnik nem sértődött meg a szavaimon.

-         Mert csak egy groupie. A szája nem arra van, hogy jártassa, már ha érted mire gondolok – nevet fel.

-         Attól még lehet véleménye – vágom rá, majd hátradőlve a vörös hajú lány sötét szemeibe nézek. – Tehát, miért gondolod így? - kérdezem és egy újabb cigarettára gyújtok rá.

-         Mert csak fájdalmat okozol neki. Megnősül Cornelia – néz el a bárpult felé.

-         Tudom – bólintok.

-         Tudom, hogy tudod. De abba nem gondolsz bele, hogy milyen érzés úgy elvennie valakit, hogy valaki másba szerelmes. Te ihleted meg – magyarázza halkan.

-         A szeretője vagyok, és? – rántom meg a vállam. – Majd kiheveri – teszem hozzá, mire a lány elmosolyodik.

-         Nem – csóválja meg a fejét. – Sokkal több vagy annál és te is tudod – hajol közelebb, én pedig meglátom, hogy ő az itt lévő lányok közül a legokosabb. Egyszerűen csak el kell hitetnie, hogy sík hülye, hogy ott ülhessen ahol ül. Mika ölében.

-         Mindjárt jövök – állok fel és elindulok a duzzogó férfi felé, aki még mindig a pultot támasztja, miközben pár pillangó körbeudvarolja. Megfeszül amikor mögé lépek, de nem néz rám. Tudom, hogy tisztában van vele, hogy itt vagyok mögötte, de belemegyek a játékba. Megbántottam. A lányoknak csak a pillantásommal üzenek, mégis elmennek. Ugyan nem örülnek nekem, de valamiért engedelmeskednek. Lassan közelítem a kezem a vállához, miközben nagyokat szippantok az illatából. Amikor hozzáérek, azonnal elhúzódik, de csak azért is utána nyúlok és úgy helyezkedem, hogy szembe kerüljek vele. A zöld szemek dühösen csillognak, majdnem visszahőkölök, de összeszedem magam.

-         Eressz el – sziszegi.

-         Niko – sóhajtok fel, mikor lesöpri magáról a kezem.

-         Hagyj engem békén és menj vissza a te kis Alexedhez. Ő úgyis mindent meg tud neked adni. Szerelmet, egy jó nagy faszt és egy annál is nagyobb házat. Nála mindig van drog és pia és ő nem okoz fájdalmat – vágja a képembe keserűen.

-         Hagyd abba – szólok rá elhűlve.

-         Ez az igazság. Én csak bántalak és sötét sikátorokban keféllek. Ennyit tudok adni – húzza keserű mosolyra a száját.

-         Fogd már be a szád – csattanok fel.

-         Miért vagy még itt? – néz rám, mire lesápadok. – Miért vagy velem? Miért jöttél Koppenhágába? Miért vagy itt? – zúdítja rám a kérdéseit. Mintha éles jégcsapokkal szaggatná a szívem úgy érzem magam.

-         Komolyan nem tudod, hogy miért? – kérdezem halkan, miután magamhoz térek.

-         Nem – csóválja meg a fejét. – A legjobb lenne ha elmennél és soha többé nem jönnél vissza – néz mélyen a szemembe, mire megroggyannak a térdeim. Ha nem kapaszkodnék a pultba összeesnék, de kibírom. Talpon maradok. Mély levegőt veszek, a könnyeim visszanyelem, aztán csak aprót biccentek felé, jelezve, hogy megértettem mit akar, aztán se szó se beszéd elindulok az asztalunk felé a táskámért, hogy minél gyorsabban összeszedjem a cuccaim a tornyából és lelépjek innen, ha már ezt akarja. Nem értem ugyan mi történt, hogy miért volt ilyen hideg, hogy miért küldött el, de nem tiltakozom. Felkapom a cuccaim, elcsaklizom a kabátja zsebéből a kulcsát, amit majd a cipős szekrényén hagyok, felveszem a kabátom elmormolok egy röpke hellót és már ott sem vagyok. A hideg utcákon csak a kapkodó lélegzetvételeim és a lépteim visszhangzanak. Életemben nem bántottak még meg így. Soha, egy férfi sem bánt még így velem. De ennek is vége. Keserű mosollyal emlékezem vissza, mit mondott mindig a nagyapám, mikor a földön ülve figyeltem, hogy írja a dalokat. Kristálytisztán látom magam előtt az arcát, ami annyira hasonlít az apáméra. A szőke tincseit, amibe még hatvan évesen is lila csíkokat festetett a fodrászával. Érzem a bőrkabátja illatát, ami állandóan cigarettától és whiskytől bűzlött, mégis ez volt a legjobb illat amit valaha éreztem. Imádtam az ölébe mászni és hallgatni a hangját, érezni a kérges tenyerét, amit a gitár húrjai tettek az évek alatt érdessé, de amivel mégis mindig olyan gyengéden simogatott, mintha én lennék a legféltettebb kincse. Akkor még nem értettem mire céloz, amikor a férfiakat mocskos fajtájának nevezte, akik bántani fognak. Nem értettem miért kell erősnek maradnom mindig. Nem értettem, hogy miért beszél nekem arról, hogy mi a végzet és, hogy mi a fájdalom. De most… Most már értem. Most, hogy nincs velem, felfogtam, hogy mire célzott mikor azt mondta három fontos férfi lesz az életemben. Egy, akinek először adom magam. Egy, akihez hozzámegyek. És egy, aki a sírba visz. Kettő ebből már megvan. Niko lett az, aki a sírba tett, még akkor is ha csak képletesen érthető a dolog. A főútra érve leintek egy taxit és a párás üvegen még egyszer utoljára végignézek Helsinki utcáin.

-         Lia – kiabálok, miközben lélekszakadva rohanok a taxi után, amibe beszállt. – A mocskos kibaszott kurva életbe – kezdem rugdosni a lámpaoszlopot. A hajam tépem az idegességtől. – Nem így gondoltam Kulta – üvöltök, de nem hallja. Hogy is hallhatná? A fenébe, én nem így gondoltam. Nem akartam. Nem gondoltam komolyan. Én csak bántani akartam, én csak… Nem is tudom mi volt a célom, de helyre kell hoznom. Nem mehet el. Nem engedem.

-         Szállj be – parkol le mellém Mad a kocsijával, mire azonnal feltépem az ajtót, ő meg a gázra tapos. – Egy hatalmas ökör vagy, bár nem tudom mit mondtál neki, de nő arcán még sosem láttam ilyen fájdalmat – suttogja, de nem néz rám. A kezem tördelem, majd remegő kézzel rágyújtok egy cigire.

-         Azt mondtam, hogy menjen el – suttogom az ablakon kinézve, mire Mad hirtelen rátapos a fékre és úgy mered rám, mintha elmentek volna otthonról.

-         Miért csinálod ezt te őrült? – kiabál torka szakadtából, amitől összerezzenek. – Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Az a lány az életét adná érted, imád, repül ha hívod és boldoggá tesz, te meg elküldöd? Ki a fenének képzeled magad a kurva életbe? Hogy lehetsz egy ekkora öntelt fasz? Tudod, hogy mit csinálsz? Fel bírod fogni azzal a cseppnyi agyaddal? Az a lány úgy van veled, hogy minden pillanatban szenved, mert nem lehet több a szeretődnél, mert a hülye rögeszméd szerint Leena a társad és őt kell elvenned, mégis elfogadja és melletted áll. Én, Mika, Jari és az összes férfi a két kezünket összetennénk azért, ha valaki ennyire szeretne minket, te meg elküldöd? Szállj ki a kocsimból – üvölt rám és olyan vörös a feje a dühtől, hogy félek menten felrobban.

-         De… - kezdek tiltakozni.

-         Azt mondtam, hogy takarodj – kiabál, de nem mozdulok. Képtelen vagyok rá. Csak döbbenten pislogok rá, még akkor is mikor feltépi az ajtót átjön az én oldalamra kirángat a kocsiból és olyan erővel lök meg, hogy hanyatt vágódok a havas járdán.

-         Elment az eszed? – pattanok fel most már én is dühösen.

-         A tiéd ment el. Hozd helyre egyedül – indul vissza a vezető ülés felé és az egész testében remeg a méregtől.

-         Mi a fasz bajod van? – kiabálok.

-         Az, hogy már nem tudom ki vagy. Nem tetszik ez a faszfej, akivé váltál és eszem ágába sincs segíteni most, hogy megtudtam, hogy mit csináltál. Ha mákja van szegény lánynak, nem éred utol és soha többé nem kell a mocskos képedet néznie. Ha van egy kis esze elfelejt és hagyja, hogy megrohadj amellett a ribanc mellett, mert azt érdemled – sziszegi, majd beül a kocsiba és elhajt. Döbbenten pislogok utána, ha lenne időm elgondolkodnék a szavain, de a fontossági sorrendben most Lia áll az első helyen. Őt kell elkapnom még azelőtt, hogy elhagyná az országot. De valljuk be erre percről percre egyre kevesebb az esélyem. A szerencse viszont mellém áll, ugyanis sikerül elkapnom egy taxit, ami hazáig visz. A kapu nyitva, ahogy az ajtó is. Az emeletről fény szűrődik le, hallom, ahogy sürög forog. Rohanok, mint az őrült és épp időben érek fel. A táskája a vállán van, a kulcsok a kezében, menetkészen lép ki a hálóból.

-         Tessék – nyomja a markomba a csomót, mikor meglát, majd elhaladna mellettem, ha hagynám. A hangja semmi érzelmet nem tükröz.

-         Nem mehetsz el – ragadom meg a karját és elveszem a táskáját.

-         Dehogynem – vágja rá dühösen.

-         Bocsáss meg – nézek rá könyörgően, mire eszelős fény lobban a szemében.

-         Hagyj engem békén. Szórakozz mással, nekem ebből már tényleg elegem van. Fél órája küldtél el, most meg, meg akarsz állítani? Menj a francba – sziszegi. – Két-három nap, mindig csak ennyit vagy képes adni. Két-három boldog napot, aztán mindent elrontasz. De unom ezt a Hamupipőke játékot. Elegem van, hogy mikor minden jó és szép akkor bekapcsol az a hülye órád, ami elüti az éjfélt – bök a mellkasomra szikrákat szóró szemekkel – és az egész varázslat elillan. Te nem vagy férjem, ahogy én nem vagyok a feleséged és sosem leszek. Megint letelt az időnk, te egy arrogáns bunkóvá változtál, én meg egy összetört szívű őrjöngő csitrivé. Köszönöm ezt a pár napot, köszönöm, hogy csodálatosnak éreztem magam és felhőtlenül boldognak. Köszönöm, hogy megadtál mindent amire vágytam, köszönöm, hogy megtettél értem mindent, hogy törődtél velem, hogy szerettél, de vége. Hazamegyek, mert lejárt az időnk, az illúzióinknak meg ideje elillanniuk – vesz mély levegőt, majd a kezén lévő gyűrű felé nyúl, de nem hagyom, hogy lehúzza. Talán erősebben szorítom a csuklóját, mint kéne, de nem engedem el. Ismét a csókjaimmal próbálom meggyőzni, arról, hogy itt a helye, hogy meg kell bocsátania, hogy nem gondoltam komolyan. Persze nem hagyja magát, minden erejével megpróbál eltolni magától, de annál követelőzőbben szorítom magamhoz, minél inkább el akar taszítani.

-         Nem hagyhatsz el – suttogom a szájába.

-         Eressz – csap a mellkasomra dühösen, de a forró lélegzetvételei és a szapora szívverése másról tanúskodik. Nem akar menni ő sem. Csak sértett és sebzett, de ez nem befolyásolhatja. Most nem.

Lazán a falnak lököm és a testemmel préselem a téglának, hogy ne tudjon szabadulni, miközben erővel tartom az ujján a gyűrűt, amit még most is le akar szedni magáról.

- Engedj már el te seggfej – sziszegi.

A szája fél centire sincs az enyémtől, nem bírom ki, hogy ne szívjam a fogaim közé az alsó ajkát, mire egy újabb ütéssel válaszol. Persze meg sem érzem. Törékeny és gyenge, olyan igazi nőies nő, aki nem tud kárt tenni bennem. A mellkasom csapkodásával legalábbis biztos nem. Mosolyogva nézek vele farkasszemet, miközben mélyeket szippantok az illatából.

- Ha nem akarnám, hogy velem legyél, sose hívlak ide – suttogom.

- Akkor minek küldtél el? – csattan fel megint.

- Bántani akartalak, de te is tudod, hogy egy percig sem gondoltam komolyan. Azt akarom, hogy mindig mellettem legyél – fűzöm össze az ujjainkat, mire ráncba szalad a homloka.

- El akarok menni – susogja.

- Dehogy akarsz – simítom a csípőjére a tenyerem magabiztosa, mire mély levegőt vesz és lehunyja a szemeit. Nem kapálózik, tudja, hogy esélye nincs, mert én vagyok erőfölénybe. – Itt akarsz maradni velem örökre – simogatom végig az arcát az ajkaimmal.

- Engedj el – suttogja remegő hangon, majd ismét mélyen a szemembe néz. – Engedj el örökre – szól rám keményen.

- Nem – csóválom meg kétségbeesetten a fejem.

- Azt mondtam, hogy engedj el Niko – válik egyre határozottabbá a hangja, amitől meglepődök.

- Nem.

- El kell engedned. Haza akarok menni – néz rám elszántan.

- Alexhez? – csattanok fel. Féltékeny vagyok és a féltékenység megremegteti az egész testem.

- Igen – bólint. – Haza akarok menni Alexhez.

- Miért? – kiabálok rá, de nem rémül meg. – Az Istenért miért? – ütök a falba ököllel, amitől összerezzen, de a pillantása még így sem tükröz semmit csak és kizárólag eltökéltséget.

- Hogy miért? Mert mellette biztonságban vagyok. Mert ő ad és nem csak elvesz. Otthon akarok lenni. Vele akarok lenni, mellette. Azt akarom, hogy átöleljen. Ő megnyugtat és nem felkavar. Ő nem követel csak kér. Ő nem olyan, mint te. Ő átölel és simogat, hagyja, hogy szeressem és soha nem lökne el magától. Soha nem okozna fájdalmat és soha nem viselkedne úgy, ahogyan te – vágja a képembe keményen.

- Nem mehetsz vissza hozzá, mert én kellek neked. Szeretsz, engem szeretsz – szorítom meg az állkapcsát, aztán csak csókolom és csókolom. Nem érdekel, hogy el akar lökni, hogy szabadulni próbál. Nem érdekel a pofon, ami az arcomon csattan, mikor elengedem, hogy levegőhöz jussunk. Nem számít, hogy miután levettem a kabátom, letépi az ingem. Nem számít, hogy véresre karmolja a hátam, hogy egyszerre taszít el és húz közel magához. Nem érdekel, hogy a fogait az ajkamba mélyeszti és sebet üt rajtam. Nem érdekel a vér íze a számban, a nadrágomról lerepülő gomb, a recsegő szövet, ami olyan gyorsan adja meg magát az akaratomnak, hogy felfogni sincs időnk mi történik. Semmi nem érdekel. Még az sem, hogy a fejem a falnak ütközik, mikor elemi erővel taszít a téglának. Nem érdekel, hogy az ujjai a hajamba gabalyodnak, hogy szinte átharapja a torkom, hogy lukat éget a bőrömbe a nyelve hegyével. Nem számít, hogy a hasam és a derekam bőrén vörös csíkokat hagy, hogy a csípőjét olyan erővel markolom, mintha össze akarnám roppantani a csontjait. A kétségbeesés hajt, a szenvedély űz, az ösztönök eluralkodnak. Marcangoljuk egymás testét. Fájdalmat okoz, ahogy én is fájdalmat okozok neki. Akarja, ahogy én is akarom. Égni akarunk, mindketten a saját magunk gyújtotta emésztő, kínzó tűzben. Egyetlen szempillantás is elég, hogy lássam az őrült lángot a szemében.

- Gyűlöllek – sziszegi, mikor ott az előszoba padlóján döntöm hanyatt és teszem a magamévá.

- Tudom – zihálom a melleit csókolva, miközben mozogni kezdek.

Mintha ketté akarná szakítani a testem. Minden lökése mély és olyan intenzív gyönyört okoz, mint még soha semmi. Tudom, hogy előbújt belőle a vadállat, de ez is ő és ezt az énjét is imádom. Tudom, hogy nem kéne tovább hergelnem, de nem bírok uralkodni magamon. Átadom neki a testem, azt tehet velem, amit csak akar. A lábaim a csípője köré fonom a körmeim a fenekébe mélyesztem és még jobban magamba húzom, pedig szinte lehetetlen ennél is többet kapni belőle. Mégis próbálkozik, erővel feszül nekem, a hatalmába kerít és kifulladásig csókol, miközben szorít magához. Gyönyört akar adni. Minden mozdulata tette csak sodor a kielégülés felé, a szikrázó pillantása az enyémbe mélyed és nem ereszt. Nem tudom mit láthat a szememben, de nem is érdekel. Akarom. Akarom a testét, azt akarom, hogy mindig ilyen legyen, hogy mindig egyek legyünk. Hogy ne legyen ő és ne legyen, olyan sem, hogy én. Csak a mi a fontos. Amit mi alkotunk. De mit is alkotunk? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy fáj és mégis annyira jó. Annyi bánatot okoz, hogy más épelméjű nő már hanyatt homlok elmenekült volna előle. De én nem vagyok épelméjű. Én akarom, hogy fájjon. Meg akarom égetni magam még ezerszer. Ha ez kell neki legyen, nem érdekel semmi csak, hogy olvadjunk össze, talán most utoljára. Tépjen szét, harapjon belém, jelöljön meg örökre, de érezni akarom, hogy az övé vagyok és ha maradandó nyomot hagy rajtam, hát örökre emlékezzek arra, hogy az övé voltam, hogy szerettem, hogy szeretett, hogy gyűlöltem, hogy gyűlölt. Minden pillanatot meg akarok élni, de nem csak felszínesen.

Nem is tudom, mikor ül a sarkára és húz magával, hogy én mozogjak. Csak a hajamba markoló ujjaira leszek figyelmes, aminek segítségével hátrarántja a fejem és a nyakam borítja tele a perzselő csókjaival, míg én a vállába kapaszkodom és körözni kezdek a csípőmmel. Nem is kell több a tűzijátékhoz, csak a mellemre simuló tenyere, a torkomra tapadó ajkai és a lüktető férfiassága bennem. Egyszerre élvezünk el, a másik szájába zihálva, elveszve egymás tekintetébe, olyan szorosan összefonódva, ami már-már fizikailag lehetetlen.

Sokáig csak a szapora szívverésünk és a kapkodó lélegzetvételeinket érzékelem, aztán megemelkedik velem, anélkül, hogy elválna tőlem és a hálóba visz. Gyengéden fektet az ágyra, a sebes szám lágy csókokkal hinti tele, miközben az előbbiektől reszkető testünkre borítja a takarót és a karjai közé zár.

A szenvedélyes szerető helyére egy érzelmes férfi kerül, aki a bőröm minden négyzetcentiméterét apró puszikkal szórja tele és finnül suttog valamit, ami megnyugtatóan hat rám. Az ujjaival gyengéden cirógatja a karom, amin tisztán kivehetőek az ujjai nyomai, de nem érzek fájdalmat, egyszerűen csak fáradt vagyok. Belefáradtam az örökös harcba vele. Annyira szélsőséges, mint senki más ezen a Földön és úgy érzem képtelen vagyok követni a változásokat.

- Ki vagy te? – támasztom az állam a mellkasára, mire elhúzza a száját.

- Az előbb egy féltékeny vadállat voltam, most pedig… Csak egy férfi, aki az életét adná érte, ha megbocsátanál neki és itt maradnál – süti le a szemét elbizonytalanodva.

- Túl sokat kérsz Niko – dőlök vissza a vállára.

Persze nem ő lenne, ha nyugton maradna. Addig fészkelődik, míg egymással szembe nem kerülünk. Fogalmam sincs mennyi ideig nézzük egymás arcát, elgondolkodva. Az ujjai folyamatosan cikáznak a bőrömön, a zöld macskaszemek pedig az arcom vizslatják. Még így is, még most is, ő a leggyönyörűbb férfi, de van valami ami miatt tudom, hogy nem maradhatok tovább és nem nézhetem a makulátlan, sápadt tökéletes arcot. Nem érinthetem többé a bársonyosan puha bőrt, ami a kesernyés parfüm és dohány illatát árasztja magából. Nem túrhatok bele többé a sötétbarna göndör kuszaságba. Egy érzés elűz mellőle. Csak egy ösztön suttogja, hogy ha felkel a Nap mennem kell. El kell mennem még azelőtt, hogy tényleg elkezdeném gyűlölni. Túl mélyre kerültünk mindketten az érzelmek tengerében. Már képtelenség az arany középutat megtalálni. Nincs más csak fekete és fehér. Túl szenvedélyesek vagyunk, ahhoz, hogy ne menjünk el a végletekig. Így is átléptünk egy határt, amit soha nem lett volna szabad. Így is túl sok dolgot fedeztünk fel a másikból. Nem szabad tovább mennünk. Nem élhetünk végig mindent ennyire intenzíven, mert belehalunk. Túl sokáig égettük két végén a gyertyát, túlságosan is szeretjük egymást ahhoz, hogy ezt tovább csinálhassuk. Mindig mindent a csúcson kell abbahagyni. Azt hiszem nálunk ez a tetőpont. Most szeretjük egymást a legjobban, innen már csak lefelé vezet az út és semmi kétségem nincs afelől, hogy a hegy legaljáig mennénk, ahol már csak az emésztő gyűlölet van. Nem akarom gyűlölni…

Egy szemhunyásnyit sem alszunk. Az egész éjjel egymást nézzük, kiélvezzük az utolsó pillanatokat is. Ő is tudja, hogy nem maradok, látom a szemében.

Mikor pirkadni kezd, megcsókolom és kibújok mellőle az ágyból. Nem követ, csak nagyot sóhajtva a hátára gördül. A plafont bámulja, míg én elmegyek lezuhanyozni. A forró vízcseppek ellazítják a testem, de van valami furcsa keserűség van bennem, mert el kell válnom tőle. De az ész ezt diktálja és ez az a pillanat, amikor az agyam felülír mindent, amire a szívem vágyakozik. Mikor visszatérek a hálóba, ő már nincs az ágyban. Gyorsan felöltözök és felkapom a táskám. Eszem ágában sincs megint tolvaj módjára kisurranni az ajtón. A cuccaim az előszobában hagyom, majd a konyhába megyek. Az asztalnál ül, az arcát a tenyerébe hajtva, a kávéját kevergetve, az ujjai közt egy szál cigaretta füstölög. Némán ülök mellé. Én is rágyújtok egy szálra, majd a bögrém peremét kezdem simogatni az ujjaimmal, míg meg nem fogja a kezem. Ekkor felkapom a fejem és egyenesen a meggyötört zöld szemekbe nézek.

-         Ne menj el – kéri. A szemei karikásak, az arca nyúzott, szörnyen fest, de én se vagyok jobb állapotban.

-         Ha fél éve kéred ezt örökre veled maradok. De túl késő. Niko, nincs miért maradnom – húzom keserű mosolyra a szám.

-         Kérj meg – néz rám elszántan. – Kérd, hogy ne vegyem feleségül. Mondd, hogy szeretsz és nem akarod, hogy elvegyem – szólal meg könyörgő hangon, mire elnevetem magam. Megiszom a kávém, elnyomom a csikkem, közelebb hajolok hozzá és egy lágy csókot nyomok a kiharapott, puha ajkaira.

-         Majd hívj fel, ha ismét szükséged lesz rám – mosolygok rá.

-         Komolyan mondtam, hogy kérj meg és nem veszem el – kapja el a csuklóm, mikor felállok, hogy kilépjek az ajtón, ki a tündérmeséből, vissza az életembe. A szemei őszintén csillognak. Hatalmat ad a kezembe, dönthetek. Édes ízt érzek a számban, eljátszok a gondolattal, hogy megteszem amit kér, de szinte azonnal el is vetem az ötletet. Megbánnánk. Mindketten.

-         Légy boldog – mosolygok rá, mire élettelenül hullnak le az ujjai a csuklómról. Nem állít meg, nem kísér ki. Én pedig nem fordulok vissza. Csak kisétálok az ajtón és nem nézek hátra.

Üresség. Ennyit hagyott maga után. Tébolyba taszító ürességet. Még mindig visszhangzik a csendes lakásba az ajtó halk csukódása. A levegőben még terjeng az illata bizonyítva, hogy nem álom volt. Itt volt, velem volt és elengedett. Elhagyott. Megint. Képtelen vagyok mozdulni. Halottnak érzem magam. A kilinccsel tépte ki a szívem, amit lenyomott, hogy kisétálhasson az ajtómon, az életemből. Ülök az asztalnál és bámulok magam elé. Képtelen vagyok mozdulni, gondolkodni. Nem érzek magamban erőt semmire. Csak merengek. Merengek azon, hogy hol rontottuk el, hogy miért kell így lennie, miért nem lehet az enyém, miért kell emlékké válnia. Miért múlik el a boldogság? Miért csak az érzéki csalódás, hogy hallom a fülemben a csilingelő nevetését? Ahogy lehunyom a szemem, látom az arcát. A zöldeskék színű szempár vidám csillogását. A haja selymét, a bőre puhaságát érzem a bőrömön. Mintha megint a hátamhoz bújna, mintha megint ölelne, mintha megint csókot nyomna a lapockáim közé. Érzem az ízét a számban. Talán megbolondultam. A merengésből a telefonom csengése térít magamhoz. Automatikusan állok fel. Hiába remegnek a térdeim, megyek a zörgő készülék felé.

-         Megszületett – visít bele Aleksi a telefonba, mire összerezzenek. Hirtelen kitisztul minden. A kábulatból magamhoz térek azonnal.

-         Mi? – kerekednek ki a szemeim.

-         Megszületett a lányom – szipogja. – Annyira pici és tökéletes, gyere be – neveti el magát, mire elmosolyodom én is.

-         Indulok – suttogom, aztán ki is nyomom a készüléket, hogy felöltözzek és megnézzem a nőszemélyt, aki majd egyszer megkeseríti valamelyik férfitársam életét. 

A kórházban nem nehéz kiszúrni, hogy hova kell menni. Az üvegfal előtt, négy tagbaszakadt, kissé fáradt tekintetű férfi áll, mégis mind mosolyognak. Aleksi szó szerint az üvegre tapadva magyaráz. Ő is viseltesnek tűnik, de nem a másnaposságtól. Amint meglát az eddiginél is szélesebb vigyor terül szét az arcán és őrült tempóban integetni kezd, jelezve, hogy menjek közelebb. Mosolyogva lépek mellé és ölelem meg, hisz nagy nap ez a mai.

- Szia apuka – csapkodom meg a vállát, mire nevetni kezd.

- Nézd – bök az üvegen át egy rózsaszín kis csomagra, aki nagyban szuszog. Olyan áhítattal nézi a csöppséget, mintha a világ legnagyobb csodája lenne én meg irigykedni kezdek. Életemben először mar belém ez az érzés a barátommal kapcsolatban. Irigylem a boldogságát, a békéjét, a harmóniáját és a kapcsolatát. Ő még most is szerelmes a feleségébe, ahogy Katja is belé és most már hárman vannak. A kislányuk egyszerűen gyönyörű, fogalmam sincs mi jár a többiek fejébe, de én ahogy ránézek az alvó pici lányra elképzelem, hogy mi lenne ha Aleksi helyében lennék. Ha az én lányom feküdne ott, a rózsaszín takaróba csomagolva és az én feleségem lenne valamelyik kórterembe. A baj ott kezdődik, hogy rádöbbenek hiába akartam mindig is gyereket, már nem szeretnék. Egyetlen nő méltó ahhoz, hogy a gyerekem anyja legyen, de az a nő nem akar engem. Leenatól viszont nem kell. Fájdalom nyíllal a szívembe, de tovaűzöm a gondolataim. Nem most van ideje ezen merengeni.

- Gyönyörű – mosolygok. – Gratulálok – pacsizok le vele. – Mestermű lett – poénkodom, mire a többiek is mellénk lépnek. Mad szúrós pillantásokkal méreget, míg a fiúkkal lepacsizok, de végül csak megenyhül és ő is kezet nyújt. Mosolyogva lököm meg a vállát a vállammal, mire elneveti magát.

- Sajnálom, hogy tegnap egy gyökér voltam – suttogom neki, mire mélyen a szemembe néz.

- Megszoktuk már, de ahogy látom megszenvedted a gyökérséged – suttogja, mire aprót bólintok. – Nem számít. Apukák lettünk – kacag fel  és ő is megbabonázva nézi a kis hölgyet, aki ugyan még csak pár órás, de már most öt férfi van belezúgva. Semelyikünk nem tudja levenni a pillantását az üvegről, figyeljük ahogy a szőke bombázó álmodik. Azt hiszem nem csak Aleksi, hanem mind az életünket adnánk a királylányért.

- Hogy van Katja? – merül fel a kérdés Jariban.

- Minden oké, csak kicsit elfáradt – somolyog.

Egy nővér hirtelen felkapja a hölgyikét, mire Aleksi felnyög, mert azt hiszi valami baja van. Csak akkor nyugszik meg, mikor az ajtóban a kezébe nyomják a lányát, megengedve, hogy ő vigye el Katja szobájáig. Vigyorogva figyeljük, hogy milyen félve ér hozzá és, hogy mennyire megszűnik a külvilág számára. Szent meggyőződésem, hogy ha nem kerülnék ki az emberek nekimenne mindenkinek, mert le se veszi a szemét a kezében lévő szépségről. Vakon nyit be a szobába, ahol a felesége fekszik, mi pedig lassan lépünk utána, nem akarunk zavarni, de a kis család mosolyogva biztat, hogy menjünk közelebb. Olyanok, mintha nem is ebben a világban lennének, süt róluk a boldogság, ami minket is eltölt. Valahol hálás vagyok, hogy megosztják velünk az örömüket. A fiúk körbe dongják a legújabb családtagot, én viszont messziről figyelem csak. Már mindenki megfogta, de én nem merem. Nem akarok kárt tenni benne. Túl sok nőt bántottam már, csak az kéne, hogy leejtsem és benne is maradandó károkat okozzak.

-         Na jó, inni kell – kiált fel Mika, majd karon ragadja Aleksit, aki nem akar még a sarki boltig se elmenni. Megértem őt, én se mennék, ha nekem lenne egy pár órás lányom.

-         Gyere már – taszigálja Mad is nevetve, mire Aleksi kérdőn néz Katjara, aki csak mosolyogva bólint, jelezve, hogy egy felestől még nem lesz semmi baja. Jarit sem kell biztatni, mind kifelé indulnak.

-         Te nem jössz? – néz rám kétségbeesetten Aleksi, mire elmosolyodom.

-         Mindjárt, csak előbb megrontom a lányod – kacsintok rá, mire nevetni kezd, aztán Mad taszít rajta még egyet és becsukódik mögöttük az ajtó. Nézem az újdonsült anyukát, aki a pici fejét simogatja, majd hirtelen a szemembe néz.

-         Nem jössz közelebb? – mosolyog rám, mire magamtól indulok el az ágyáig, hogy leüljek Aleksi helyére. – Nem fog megenni Niko – nevet Katja mikor látja, hogy próbálok a lehető legtávolabb húzódni a babától.

-         Olyan pici – mosolyodom el, majd nagyon óvatosan a hüvelykujjammal megcirógatom a buksiját, amin a puha babahajak kócosan terülnek szét.

-         Fogd meg – nyújtja felém, mire riadtan húzódok hátra.

-         Soha, majd ha nagyobb lesz és masszívabb – tiltakozom rögtön, de Katja kitartóan tartja felém. – Katja, nem akarom. Túl pici és…

-         Fogd már be – nevet fel. – Ülj ide mellém – bök a fejével az ágy szélére, én meg nem is tudom miért, de teszem amit kér. – Tessék – tolja át a kezembe a picit, aki a hatalmas kék szemeivel az arcom fürkészi, mintha belém látna. – Fogd a fejét – mosolyog rám, mire automatikusan nyúlok a feje alá. – Látod, hogy megy ez – veszi el a kezét hirtelen, mire rémülten nézek rá. Csak addig tűnt biztonságosnak a dolog, míg az ő keze is itt volt, most viszont elfog a rettegés. De csak egy pillanatra pánikolok be. Csak egy másodpercig cikáznak őrült gondolatok a fejemben, miszerint leejtem, összeroppantom, eltöröm a nyakát vagy akármilyen más végzetes dolgot követek el ellene. Aztán valami furcsa melegség jár át, ami a szívemből indul, de egy szempillantás alatt a kis lábujjamig jut. Bámulom a legjobb barátom legféltettebb kincsét a karomban és ő is engem néz. Életemben először van kisbaba a kezemben, ha az öcsémet nem számítjuk, az érzés pedig leírhatatlan. Ha nem lennék férfi komolyan elbőgném magam. Én is akarok egyet, de csak Liától, ő viszont sosem fog nekem babát szülni, ő soha nem ajándékoz meg egy ilyen kis tüneménnyel. Leenatól viszont nem kell. Most döbbenek rá, hogy én soha nem leszek apuka, hogy én soha nem fogok úgy kinézni, mint Aleksi. Én soha nem tapasztalom meg milyen érzés, hogy a gyereked, a véred tartod a karodban, akiért bármit megtennél. Aztán rádöbbenek valamire. Lehet, hogy saját lányom sose lesz, de ő, ez a kisember itt a kezemben, megkaphat tőlem minden szeretetet, amit a sajátomnak adnék. Majd őt kényeztetem és imádom.

-         Isten hozott ebben a szörnyű világban Aira – suttogom mosolyogva, majd egy nagyon óvatos puszit nyomok a homlokára. Katja könnyes szemekkel néz ránk, aztán széles mosoly terül szét az arcán.

-         Jól áll a kezedben – mosolyog, mire büszkén kihúzom magam.

-         Majd néha kölcsönveszem – vigyorgok, aztán visszaadom a kis csomagot az anyukájának és a fiúk után megyek, hogy leigyam magam…