72. Mindennél jobban…

18+

„Én leszek az, aki miatt érdemes felébredned reggel. Én leszek az, akihez egy esős napon hozzá akarsz bújni. Én leszek az, aki nagyon fog neked hiányozni, még akkor is, ha csak öt percre válunk el. Én leszek az, akit felhívsz éjszaka, ha félsz a viharban. Én leszek az, akiről álmodozol, akiről képzelegsz, akit magad mellett akarsz, akit meg akarsz mutatni mindenkinek, akinek este szerelmesen azt suttogod, szeretlek. Én leszek az, aki neked a világot jelenti.”

Pislogni sincs időm, de már csattan is a pofon az arcomon.

-         Te rohadék – kiabál velem torka szakadtából, míg az én tenyerem a forró bőrre szorítom. Be kell vallanom fáj, hogy felképelt. Mikor is lett ilyen erős? Zsibbad a fél arcom az ütésétől, de a sokk gyorsan elillan és szinte azonnal mosolyogni kezdek. – Hogy tehetted ezt velem megint te szemét szívtelen dög? – ütne meg újra, de reflexszerűen elkapom a csuklóját és még mielőtt elátkozna szenvedélyesen megcsókolom. Végül is ha ennyire kibukott az jó jel. Azt hiszem, hogy jó jel…

Nem tudom, hogy a pofon-e az oka vagy a bőréből áradó intenzív virágillat, esetleg az, hogy olyan összetörtnek tűnt az előbb, aztán meg olyan heves és szenvedélyes lett, de feltámad bennem valami furcsa pusztító tűz. Imádom őt.

-         Féltékeny, hisztis, hárpia – nevetek a szájába, miközben szorosan tartom, aztán újra megcsókolom, elejét véve az újabb szitkozódásnak. Még mindig ficánkol a karomban, de elég nehéz mozognia, ugyanis a karjaim bilincsként tekerik körbe. Ilyenkor hálát kell adnom az égnek, hogy elég hosszú végtagokkal láttak el, ő pedig, velem ellentétben olyan pici és törékeny. Esélye sincs ellenem, mégis küzd. Harcias, vad amazon. Lehengerlő, hogy nem adja fel, hogy küzd és kapálózik, hogy hiába ostromlom az ajkait, nem enged az akaratomnak. Ellenáll. Mekkora mák, hogy nem akarok kárt tenni benne, sőt sokkal inkább védelmezni akarom. Nem is tudom, hogy tör elő belőlem ez az ösztön, de szeretném ha mindig biztonságban tudhatnám, ha örökké vigyázhatnék rá. Tüzes kis bestia, de mégis most olyan gyengének tűnik a karjaim közt, mint egy virágszál.

-         Engedj már el te vadember – püföli a piciny öklével a mellkasom, mikor levegővétel céljából elhúzom az ajkaim a szájáról. Én meg megint nevetni kezdek, miközben a homlokát puszilom meg.

-         Vadember? – kacagok felszabadultan.

-         Úgy viselkedsz akár egy őstulok. Eressz és menj el. Soha többé nem akarlak látni nem érted? – néz a szemembe dühösen, de tudom, hogy nem gondolja komolyan. – Egy roncs vagy, egy érzelmi nulla, én pedig most végeztem veled. Nem fogsz olyanná tenni, mint amilyen te vagy. Nem vagyok a játékod. Utállak, gyűlöllek, ki nem állhatlak, látni se bírlak, hányingerem van… - sorolja, míg a tenyerem a szájára nem tapasztom.

-         Jó, elég. Értettem, nyugi… Áu – kapom el a kezem, mert a kis boszorka belém harap, aztán megint felpofoz. – Elég már – fogom le újból a kezeit, mire bokán rúgna, ha nem lépnék el. – Lia, higgadj már le – szólok rá újra.

-         Még, hogy higgadjak le? Eszement barom vagy. Azt hiszed, hogy vicces amit csinálsz? Hát közlöm veled, te nagyra nőtt seggfej, hogy nem az! Mit képzelsz ki vagy te, hogy bárkivel bármit megtehetsz? Játszol az érzéseimmel folyamatosan és úgy gondolod, hogy nincsenek határok – esik nekem újra. Az egész arca vörös a méregtől, a szemei szikrákat szórnak, de én mégis csak mosolyogni tudok a hevességén. – Eressz el és takarodj – kiabál egyre jobban.

-         Te akartad – rántok vállat, majd egy könnyed mozdulattal a mellkasomhoz húzom és megint csókolni kezdem. De persze megint sérülés a vége. A fogai az ajkamba mélyednek, érzem a kiserkenő vér ízét a számban. Kezd dühíteni, hogy harap, rúg, karmol és pofozkodik, ahelyett, hogy lenyugodna.

-         Ez fájt – válok el tőle, a sebet nyalogatva.

-         Helyes, nekem is fájt, de még nem vagyunk kvittek – sziszegi, mire elborul az agyam. Könnyedén kapom a karomba, majd a hálóba cipelem. Lazán ledobom az ágyra, majd lehúzom róla a cipőit és én is lerúgom a sajátom, mielőtt fölé másznék.

-         Hagyd abba – nézek mélyen a szemébe, mikor megpróbálkozik a meneküléssel. – Szeretsz és ezért vagy ilyen rohadt ingerült, de ha nem úgy viselkednél, mint valami diliházból szökött bolond, már régen máshol tartanánk – sziszegem a nyaka bőrébe, majd finoman harapdálni kezdem a torkát. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy érezze, de fájdalmat ne okozzak neki.

-         Ne érj hozzám. Utállak – zihál alattam, majd egy nagyon halk nyögés hagyja el a torkát, mikor a kulcscsontján húzom végig a nyelvem hegyét.

-         Hát persze. Gyűlölsz és el sem bírsz viselni, de mégis élvezed minden egyes érintésem – suttogom a szájába, majd ismét kockáztatok és megint az ajkait szívom a számba.

-         Ne csináld ezt – szuszog hangosan, miközben az arcát puszilgatom. Nem hallgatok rá, lassú magabiztos mozdulatokkal szabadítom meg a felsőjétől, hogy aztán a hasán felfelé zongoráztatva az ujjaim elérjek a melltartójáig, majd a csipkeszegélyen végighúzva a kezem, körberajzolhassam az ingerlő domborulatok finom vonalát. A háta ívbe feszül, a ficánkolás abbamarad, a dühös zihálást, halk sóhajok váltják fel. Kíván, ugyan úgy ahogy én is őt. – Utállak – néz mélyen a szemembe, mire megint mosolyogni kezdek.

-         Rendben – hajolok le, egy lágy csókért. – Az egy szenvedélyes érzés – suttogom a bőrébe, miközben a háta mögé nyúlva kikapcsolom a melltartóját. A pántokat a válláról a fogaimmal húzom le, majd messzire hajítom az anyagot. Minden porcikáját végigkóstolom. A ruhák szépen sorban rólam is lekerülnek. Meztelenül bújunk össze. Már nincs benne semmi ellenállás. A szemei vadul csillognak, a kezei birtoklóan marnak belém. Tökéletesen kiegészítjük egymást. Egyetlen lány se tud, így felhúzni. Sosem éreztem még ezt senkivel. Egyetlen apró érintésétől is képes lennék elmenni, de összeszedem magam, hogy őt is bele tudjam kergetni ugyan ebbe az őrületbe. Lassan mozgunk együtt, képtelen vagyok elszakadni az ajkaitól. Az egész olyan bensőséges. Igazi szeretkezés, amit remélem nem bán meg reggelre. Én mindent megteszek, hogy ne így legyen.

Hajnalban kimerülten, izzadtan dőlünk el az ágyon. Fáradt vagyok, remeg minden porcikám. Mit ne mondjak tényleg ért a nőkhöz… Azt hiszem sosem volt még ennyi gyönyörben részem, mégsem vágyok másra, csak arra, hogy aludjak, szorosan hozzásimulva, a meleg meztelen testéhez.

Gyengéd érintésekre térek magamhoz. Mintha valaki a hajam simogatná. Az illata árulja el. Niko… Utálnom kéne, de nem megy.

-         Jó reggelt gyönyörűség – suttogja. A hangján is lehet hallani, hogy mosolyog, én mégis fintorogni kezdek.

-         Gyönyörűség? Ki fekszik még itt rajtunk kívül? – nyitom fel nyűgösen az egyik szemem, de csak hunyorgásra futja. A napfény teljesen elvakít.

-         Nagyon hülye vagy korán reggel – kacag fel, majd lehajol és megcsókol.

-         Te meg nagyon vaksi – nyújtózom egy nagyot.

-         Én csak egy csodás, gyűrött arcot látok. Két gyönyörű szép csillogó álmos szemet. Gyönyörű cseresznyepiros ajkakat – suttogja és minden bókot egy puszival told meg, amitől mosolyra görbül a szám.

-         Elég – szakítom félbe kuncogva, mert ha tovább folytatja valószínűleg paradicsom pirossá válik az arcom. Aztán eszembe jut a tegnap éjjel és az, hogy csúnyán átvert.

-         Áá – kap a hasához amibe gondolkodás nélkül csípek bele. – Ezt most miért kaptam? – néz rám nagyra tágult szemekkel, miközben a piros foltot dörzsöli.

-         Hogy kvittek legyünk – nyomom le az ágyra, hogy a mellkasára hajthassam a fejem. Hallani akarom a szíve dobbanásait, érezni, ahogy a levegőt veszi.

-         Azt hittem ezen már túl vagyunk – dünnyögi durcásan, miközben az ölelésébe fészkelem magam.

-         Most már igen – bólintok és az arcom a mellkasába fúrom. Imádom az illatát, a bőrét… Mindenét.

-         Nem, még nem – nyúl az állam alá, hogy a szemébe nézzek. – Sajnálom, gonosz voltam, de muszáj volt, hogy rádöbbenj, hogy akarsz engem – mosolyog kissé beképzelten.

-         Hajaj, az egod kicsit vissza kéne fognod nem?  – nevetek fel és egy puszit nyomok a szájára, majd a nyakához hajtom a fejem, míg ő a hátam simogatja.

-         Mondd, hogy nincs így – zongorázik az oldalamon.

-         Nincs így – vonok vállat nevetve, mire azonnal maga alá gyűr.

-         Mi az, hogy nincs így? – néz rám duzzogva.

-         Te mondtad, hogy mondjam ezt – simítok végig az arcán gyengéden. Olyan könnyűnek tűnik megint minden. Itt van, szeret, évődünk, piszkáljuk a másikat, nevetünk, csókolózunk, bújunk.

-         És mióta hallgatsz te rám? – mosolyodik el édesen, én meg elfelejtek levegőt venni, hisz a szemei is boldogan csillognak. Azok a gyönyörűséges, hipnotikus zöld szemek…

-         Mostantól? – kérdezem halkan, mielőtt feltűnne neki, hogy megint elbambultam, hisz a tökéletessége elvarázsolt és belefeledkeztem az arca tanulmányozásába.

-         Hm... Jó – bólint, aztán egy újabb csókot lop. – Akkor mondd, hogy szeretsz – néz rám kisfiúsan.

-         Azt aztán várhatod – nevetek fel. – Édes, túlságosan élénk a fantáziád, de hát zenész vagy, vagy mifene. Olyasmi – nevetgélek tovább a sértődött arcát nézve.

-         Mi az, hogy élénk a fantáziám, te banya? És mégis, hogy érted, hogy zenész vagyok vagy mifene? Mi az a mifene? Hm? – magasodik felém fenyegetően.

-         Hát… Azt gondolod, hogy szeretlek. Még mindig be vagy rúgva? – nézek mélyen a szemébe, mintha az ittasság jeleit keresném rajta. – Vagy drogoztál? – nyúlok az arcához és a szeme körüli érzékeny bőrt finoman végigsimítom. – Még nem láttam, hogy keverik be az albumaitok dalait. Lehet, hogy csak a gépek miatt olyan dögös, bugyileolvasztós a hangod - nyújtom ki a nyelvem, mire fújtatni kezd.

-         Hű te nőszemély, ezt most megbánod – esik nekem és csikizni kezd. Hangosan nevetve próbálok szabadulni, de esélyem sincs. A matracba nyom és kínoz, míg ki nem gördülnek a könnyeim. – Szívd vissza azonnal – parancsol rám.

-         Soha – nyögöm nevetve.

-         De igen – nyom egy puszit a számra és tovább folytatja.

-         Nem – nevetek tovább. – Bizonyítsd be, hogy tudsz énekelni – kacagok levegő után kapkodva.

-         Aham – áll meg, hogy oxigénhez jussak. – Tehát erre megy ki a játék? Szerenádot akarsz? – mosolyog.

-         Hm… Erre nem is gondoltam – gondolkodom el. – Még sose szerenádoztak nekem – karolom át a nyakát. – Énekelsz nekem? – nézek rá szempilla rebegtetve.

-         Nem úgy kell szerenádozni – ingatja a fejét. – Ha most elkezdek énekelni, az nem szerenád – csókol meg újra és újra.

-         Nem baj – csóválom meg a fejem.

-         De igen – vitázik megint, mire nagyot sóhajtok.

-         Éhes vagyok – terelem el a témát.

-         A rossz hír az, hogy nincs egy gramm kaja se a hűtőbe. Már néztem – somolyog.

-         Brandon – suttogom rosszallóan, mire nevetni kezd.

-         Brandon biza – bólogat bőszen. – Mi lenne ha te elmennél vásárolni én meg elpakolnék? – somolyog.

-         Mennyi az idő? – kérdezem halkan.

-         Délután három – ad választ azonnal. – Dolgozol ma is? – néz rám kérdőn.

-         Nem – mosolygok rá.

-         Akkor jó – néz rám kifürkészhetetlen arccal.

Amint átlépi a lakás küszöbét, azonnal telefonálni kezdek. Most, hogy úgy tűnik megtörik a jég, eszem ágába sincs elszalasztani a lehetőséget. Olyan csodás minden ma. Gyönyörűen süt a Nap, a kedvem pedig semmi nem tudja leszegni. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel. Azt hiszem visszatértem. A föld felett lebegek. Minden olyan simán megy, mint talán még soha, a mosolyt pedig senki nem tudná letörölni az arcomról. Még az sms-e se tud lelombozni, miszerint elugrik kávézni Jadehez. Sőt, ez még jól is jön. Amint elpakoltam mindent, amit Brandonék széthordtak, én is elindulok. Csak egy cetlit hagyok neki a hűtőn, hogy ne aggódjon visszajövök, a pótkulcsot pedig elvittem. Bár utóbbi információhoz nem tudom mit fog szólni. Az addig oké, hogy vele be és kijutottam a lakásából de, hogy önkényesen eltulajdonítottam magamnak egy kulcsot, amivel szabadon járkálhatok ki és be, lehet, hogy sok lesz neki. Végül is ma reggel arra se volt hajlandó, hogy kimondja, hogy szeretlek. Na, nem mintha én mondtam volna. Ebben valahogy sose voltam igazán jó. Nehéz ezt mondani valakinek, legalábbis számomra. Mert ennek tényleg jelentése van. Nincs is csodásabb annál, mint amikor a másik szemébe nézve, teljesen őszintén tudod kiejteni a szádon, minden félelemérzet és egyéb zavaró tényező nélkül. Persze az olyan pillanatokban van a legnagyobb súlya. Ott lóg a levegőben a pici szó, majd huss elillan. A boldogság elkergeti, de nem törli ki az emlékét. Tudja a másik, hogy ki lett mondva, hogy ott volt, de nincs vele több gond, teher, nem nehezedik senki vállára. Gyönyörű. De ahhoz kell az a bizonyos tökéletes perc, az a pillantás, az-az érintés ami arra késztet, hogy a folyton a nyelved hegyén lévő kifejezést ténylegesen is szóvá formáld és kiejtsd, hangosan és érthetően, hogy bárki, aki a közeledben van tisztán halhassa. Talán ma ismét eljön a pillanat.

-         Hol a pokolban vagy már? – járkálok fel- alá a lakásban idegesen. Mindjárt éjfél és Niko még sehol sincs. Aggódom, hogy valami baja lett, bár egy órája beszéltem vele és akkor még azt mondta minden rendben csak Brandonnal beültek egy bárba. De talán nem is bárban ülnek. Talán rajta ül valami maca. Mondjuk az a vörös hajú, akivel tegnap is hetyegett, meg aki mindig ott legyeskedik körülötte. Francba, tényleg féltékeny vagyok. De nem lehetek az. Én nem! Nincs is hozzá jogom, de ha lenne amúgy se kéne ezt éreznem. Szabad ember, szabad akarattal, azt tesz amit akar. Végül is férfi… Egy férfi se monogám, hiú ábránd az, hogy mind a gatyájában tartja a farkát és csak az asszonykájának veszi elő. Nem, ők nem így működnek. Ők mindenkinek elő akarják venni. Így vannak kódolva. Felesleges idegesíteni magam ezért. Persze rosszul esik, hogy valószínűleg a tegnap elmaradt menetet most pótolja azzal a lánnyal, de érthető, tekintve, hogy én még csak a barátnője se vagyok.

Amint ezt végigpörgettem magamba, elmegyek fürdeni. A meleg víz ellazít és máris könnyedén veszem a tényt, hogy a férfi akit szeretek, aki tegnap még értem könyörgött, aki reggel még nekem bókolt éppen valaki mást farkal meg. Azt hiszem megint előkeveredett vele szemben a szolgalelkű énem.  Nem érdekel ismét, hogy éppen kivel és mit csinál. Csak az a lényeg, hogy ha végzett, akkor hozzám jöjjön haza, főleg, hogy a lakásom kulcsát is eltulajdonította már. Vele akarok aludni és nem számít az se, ha a nő parfümétől fog bűzölögni. Főleg nem úgy, hogy fürdés után az ő pólóját húzom magamra és úgy bújok be az ágyba. Minden ontja magából azt a férfias illatot, ami a bőréből árad, nem csak a pólója, hanem az ágynemű is, sőt még a bőrömön is érzem őt. Mosollyal az arcomon alszom el, bízva abban, hogy hajnalban majd mellém bújik.

-         Már tutira alszik – dörzsölöm össze a tenyerem önelégülten vigyorogva. Az ablaka alatt ácsorgunk a srácokkal már vagy egy órája, mióta leoltotta a villanyt.

-         Akkor éghet? – néz rám Mika kérdőn, mire bőszen bólogatni kezdek.  Jari és ő is nekiesnek a mécseseknek, egy-egy öngyújtóval, engem meg elfog a gyomorgöcs. Mintha koncerten lennék, ugyanúgy száguld az adrenalin a véremben. Eleinte csak lassan, aztán egyre több és több szabadul fel a szervezetemben, míg a végén a vérem már másból sem áll csak a szerből, ami felspanol. A szívem hevesen ver és egyre fokozódik a tempó, miközben úgy érzem, felfelé kezd kúszni. Fel a torkomba. De a torkomra most szükségem van. Nem foglalhatja el a szívem, hogy ott verje a tamtamot tovább.

-         Kész vagyunk – vereget vállon Jari vigyorogva, mire mély levegőt veszek. Valami igencsak elcseszett Rómeónak érzem magam. Nem normális, hogy ezt művelem. Én még soha nem csináltam ilyet, sőt meg sem fordult a fejemben, de ma… Tényleg elvette az eszem. Nem számít. Csak az a fontos, hogy bebizonyítsam ő a mindenem, még akkor is ha ehhez sík hülyét kell csinálnom magamból. Tuti ki fog röhögni, de megéri.

-         Idiótán nézel ki – áll mellém Mika.

-         Köszi – morgom. Talán tényleg túlzásba estem azzal, hogy felvettem egy zakót és megfésülködtem. Mint valami díszbuzi. Oké a tornacsukáról még Zoé se tudott volna ledumálni. Nem tehetek róla, szakadt farmerben meg a testemről lerohadni készülő, gyűrött pólóban érzem magam jól. Most viszont frissen vasalt minden cucc rajtam. Csak a tornacipő régi. Még a farmer is új. Azt hiszem tényleg kicsit túlzásba estünk. Ez nem igazán én vagyok. De ha Zoé azt mondja, hogy így szívdöglesztőnek fog találni, akkor hinnem kell neki. Nem is értem mit esznek a csajok a zakós pasikon. Szerintem elég idióta viselet. Oké kiöltözős bulikon rendben van, de amúgy… Nem poén.

-         Ne feszengj, jól nézel ki és le fog olvadni a harmadikról – biztat Jari nevetve, mire nagyot sóhajtunk.

-         Csapjunk a lecsóba – szólok rájuk, majd mindenki elfoglalja a helyét. – Tehát, egy két, egy, két há’ és… - számolok be, mire Mika pengetni kezd, Jari meg a szintetizátort nyúzza. A dallamok a fülembe kúsznak és átkapcsolok. Tudom a dolgom. A szerelmes pincsiből,  zenész lesz. Nem önelégült rocksztár, csak egy srác, aki imádja amit csinál. Aki beledöglene, ha elvennék tőle a hangját, a gitárját. Nincs szükség mikrofonra, így is tökéletesen betölti a hangom, a teret, a srácok se nyomnak el. Túl finom a dal, ahhoz, hogy a srácok ne gyengéden nyúljanak a hangszerekhez. A dalt, amit neki írtam ma egy kávézóban ücsörögve, egy bögre feketét iszogatva. Nem bírtam korlátozni. Egy szalvétára született meg életem egyik fő műve azt hiszem. Az ujjaim automatikusan firkálták le, a fejemben lévő gondolatokat, egy egész valamivé tömörítve, amiből ez lett. Csak a srácok piszkálhattak bele, hogy tökéletesítsék. Hát, ez lett belőle.

-         Mi a franc… - nyílnak fel szépen sorban az ablakok. Kezd bennem lenni a para, hogy valaki fejbe lő minket, de minden borús gondolatom elszáll, mikor felkattan a villany a lánynál, akinek a dal szól, majd az ő ablaka is felnyílik. Az első amit megpillantok, a szélben meglibbenő szőke hajzuhatag, majd a gyönyörű arc is előbukkan. Csodálkozva néz rám, dörzsöli a szemét, majd mikor rájön, hogy nem álmodik, széles mosoly terül szét az arcán. Hát talán mégse vagyok olyan elcseszett egy Rómeó. Érdekes, hogy senki nem kurva anyázik vagy kezd el lövöldözni. Azt hiszem ezen a környéken nem szokványos, hogy egy pasi szerenádozik hajnalban az imádottjának. Valószínűleg én vagyok az első és ez erősen lesokkolta a népet.

-         Mit csinálsz szépfiú? – néz rám édesen, mikor véget ér a dal.

-         Bebizonyítom, hogy zenész vagyok – kiabálok vissza.

-         Hajnalban? – nevet fel, csilingelő angyali hangon, mire bólogatni kezdek.

-         Így kell szerenádozni – magyarázom vállat vonva, majd újabb dalba csapunk bele.

Nevetve figyelem mit művel. Lenyűgöző az egész, álmomban sem gondoltam volna arra, hogy erre készül, hogy ezért nem jön. Szerenád. Mekkora hülyeség igazából. Nem gondoltam volna, hogy valaha is az ablakom alatt fog valaki énekelni, nem is vágytam rá, csak viccből emlegettem neki reggel. Erre tessék. Itt áll és azon a karcos hangján, a szemembe nézve énekel. Imádom. Bár be kell vallanom furcsa Nikotól ez a viselkedés. És a külseje... Mintha a jó tündér elvarázsolta volna. Hol van az én szakadt, cigiző, beképzelt, sörszagú zenészem? Ki ez a nyálas jófiú? Valljuk be, a zakó abszolút nem illik hozzá. Oké, összefut a nyál a számban ha ránézek, de jobban szeretem mikor kócos és gyűrött. Ez a jólfésült fess srác, nem az akiért megbolondulok.

-         Gyere már fel és csókolj meg végre – kiabálok neki, mikor már majdnem egy teljes koncertet lenyomott. Mosolyogva pacsizik le a srácokkal, akik elfújják a gyertyákat, amik körülöttük égtek és pakolni kezdenek. Eltátogok még nekik egy köszönömöt, majd becsukom az ablakot, hogy az ajtóhoz sétáljak és sarkig tárjam azt. Hallom, ahogy rohan fel a lépcsőn, majd felérve egy másodpercre megáll. A mellkasa szaporán süllyed fel és le a megerőltetéstől, a mosolya és a szeme csillogása teljesen megszédít.

-         Szia – suttogja, miközben lassan közelebb lépked. A háta mögött nagyon rejteget valamit, de gyorsan fény derül a titokra. A teste alig egy centire van az enyémtől, a szemei teljesen megbabonáznak, olyan ez mint amikor fém és mágnes találkozik. Nem tehetnek semmit, a fizika egymáshoz tereli őket, hogy összekapcsolódjanak. A pólójában állok a küszöbön és nem bírom levenni a szemem róla. Gyönyörű, ehhez kétség sem fér, de tényleg jobban szeretem a szakadt Nikot.

Hirtelen húz elő egy csokor virágot, amitől széles mosoly terül el az arcomon. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy igen, ez már az én emberem. Minden más férfi biztos vagyok benne, hogy égő vörös rózsákat hozna egy ilyen estén, de ő nem. A kis csokor közepén egy szál hófehér jácint pihen, amit illatos gyöngyvirágok vesznek körbe.

-         Nem is választhattál volna szebbet – suttogom mikor a kezembe nyomja a virágokat. – Köszönöm – szagolok bele, mire egy kisfiús mosoly terül el az arcán.

-         Reméltem, hogy tetszik majd. A srácok azt mondták, hogy vásároljam fel az összes rózsát, de… - von vállat. – Azt hiszem ez jobban illik hozzád – simít végig gyengéden az arcomon. - Meg amúgy is az első randinkon kaptál tőlem egy kosár rózsát – mosolyodik el, én meg követem a példáját. Az első esténk, még most is élénken él bennem.

-         Megcsókolnál végre? – állok lábujjhegyre, hogy legalább a válláig felérjek, a karjaim pedig a nyaka köré fonom. Szerencsére ő sem gondolkodik tovább, a derekam után kap, magához szorít és az ajkait az enyémekhez nyomja. A nyelve gyengéden tör utat a számba, hogy aztán a nyelveink bohókás civódásba kezdhessenek, egészen addig míg oxigénhiány miatt kénytelenek elereszteni egymást. Mosolyogva dönti a homlokát az enyémnek, miközben beljebb araszol és becsukja maga után az ajtót. Csak most tűnik fel, hogy a szemeit nem keretezi a szokásos fekete festék. A zöld szemek így is világítanak, de valljuk be ő olyan pasi, akinek jól áll ha ki van húzva a szeme. Attól csak még misztikusabb lesz.

-         Ki vagy te és mit csináltál az én vademberemmel? – mosolygok rá a tarkóját cirógatva, míg ő megemel, de csak annyira, hogy a lábujjam még éppen súrolja a parkettát és beljebb visz a lakásba.

-         Nem tetszik? – torpan meg hirtelen.

-         Dögös vagy – nyomok egy gyors csókot a szájára. – De tudod e nélkül – bújtatom ki a zakójából – sokkal jobb – somolygok, miközben az anyag a padlóra hullik. – Ez nem te vagy – túrok a hajába, hogy a kivételesen rendezett tincseket összeborzolhassam. – Így máris jobb – nevetek fel, ahogy a haja teljesen összekuszálódik.

-         Hát ezért álltam ki a kínzást? – húzza el a száját duzzogva, de a szemei elárulják.

-         Nem kellett volna – csókolom meg. – Imádom amikor szakadt vagy, nem kell egy élére vasalt jófiú. Nekem te kellesz. Csak te – suttogom a szemébe nézve, hogy tudja, tényleg komolyan gondolom.

-         Akkor szedd le rólam ezt a cuccot is, mert rohadt kényelmetlenül érzem benne magam – csípi össze a hosszú ujjaival az ing anyagát, amit azonnal gombolni kezdem a nyakánál, miközben tovább terelget valamerre. Érzem, hogy valami keménynek ütközök araszolgatás közben. Fogadni mernék rá, hogy a konyhaasztalnak mentünk neki, de per pillanat cseppet se izgat. Lefoglal a fekete ing, amit komótosan gombolgatok ki, míg fel nem tárul előttem Niko egész felsőteste. Annyira sápadt, mintha még életében nem érte volna napfény a bőrét. Megint elámulok, hogy mennyire lágy, milyen tökéletes. A mellbimbója körüli tetoválás csak úgy vonz, de ahelyett, hogy szokásomhoz híven körbesimogatnám, inkább a nyelvem hegyét futtatom végig a vonalakon, amitől az egész teste libabőrös lesz.

-         Boszorka – szuszogja hangosan, mire nevetni kezdek és újabb csókot lopok. A kezei a combomra siklanak, hogy felfelé kezdjék simogatni az anyagot. – Megint kölcsönvetted? – susog a nyakamat csókolva, amitől most engem ráz ki a hideg.

-         Ez nem az – sóhajtok fel, mikor a tenyere és ezzel együtt a fekete póló is már a hasamnál jár, aztán hirtelen megint lefelé veszi az irányt. A fenekembe markol, aztán egy könnyed mozdulattal az asztalra tesz.

-         Tényleg díjnyertes a hátsód – néz mosolyogva a szemembe, mire elnevetem magam és most én csúsztatom le a nyakáról a kezem a hátán keresztül a farmerbe bújtatott fenekéig.

-         Te sem panaszkodhatsz – csapok finoman a csontos popsijára, mire megvillannak a szemei. A vágy lángjait valami más veszi át a tekintetében. A pillantása ellágyul, ugyan úgy, ahogy az arcvonásai is. A homlokán és a szeme körül lévő ráncok, amik csak alvás közben szoktak kisimulni, most hirtelen eltűnnek, a mosolya a lehengerlőnél is lehengerlőbb, az ujjai, amik a combjaimon pihentek eddig, az arcomra siklanak. Nem értem mi történik, hova lett a vadság belőle, de érzem, hogy ez most valami különleges lesz. A gyomrom bukfencezni kezd a hasamban, az izgalomtól, miközben csak néz a szemembe. Mindkét tenyere az arcomon pihen, miközben iszonyat komolyan, de mégis boldogan néz rám, aztán nagy levegőt vesz és valami furcsa hangszínen ejti ki a legszebb szót, amit nő csak férfitól hallhat:

-         Szeretlek.

Hirtelen meg mukkani se tudok. Tudom, hogy viszonoznom kéne, hisz én is így érzek, de lebénít ez az egész. Szerenád, virág, a csókja, ő, és most még ez is. Ráadásul a zöld szemek is sugároznak felém valamit, ami arra késztet, hogy ne most tegyem meg. Mire összekaparom magam, már úgy szorít magához, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssállatát, azzal a különbséggel, hogy a kisgyerekek, nem akarják a nyelvüket az állatka szájába tolni, ami valljuk be lehetetlen is lenne. Csak nem nálunk. Én ugyanis utat engedek a követelőzésnek. A mozdulatai egyre sürgetőbbé válnak, a pólótól észrevétlenül szabadít meg. Később kapok észbe, hogy míg ő már mindenhol megérintett és rég túl van azon is, hogy a meztelen testem a csókjaival borítsa el, én még sehol se tartok. Rajta ugyanis még mindig ott van a farmer, ezt a hibát pedig gyorsan ki kell javítani. Az öve seperc alatt megadja magát az akaratomnak és a boxer se takarja tovább a kívánatos testét. Űzött vadként esünk egymásnak. Mintha eddig kergettek volna minket és csak egymás karjában találhatnánk védelemre, mintha csak ketten együtt lehetnénk biztonságba. Érzem rajta, hogy visszafogja magát, hogy próbál lassítani, hogy húzni akarja az időt, de nekem nincs türelmem várni. Minek? Ugyan azt akarjuk mindketten. Eggyé válni, szeretkezni, lubickolni a kéjben. Felesleges több időt pazarolni. A csípőjét körbetekerem a lábaimmal, így húzva közelebb a testét az enyémhez. Mosolyogva csókol meg, míg én a hátát cifrázom ki, aztán hirtelen belém hatol, amire cseppet sem számítok, így hangos nyögés hagyja el a torkom a váratlan, de mégis gyönyör-teli érzéstől. Nem hittem, hogy ilyen könnyen engedelmeskedik, bár tudom, hogy ő sem a türelméről híres. A fogai a nyakam érzékeny bőrét karcolják, míg én a vállába kapaszkodok, a hátam ívbe feszül és nem bírom visszafogni a nyögéseim, ahogy újra és újra felnyársal, szinte kettészakítva a testem. A lökései erősek, kemények, abszolút nem kímél, de nem is vágyom rá. Őt akarom és igen, pontosan tudom, hogy ő ilyen, hogy a szenvedélyes, gyors és kemény meneteket imádja, ahogy én is. Ez ő, az én emberem. Másnak talán durvának tűnhet és figyelmetlennek, de nem az. Pont ott ér hozzám, ahol kell és ezzel a csillagokig repít. A testem feszíti a vágy és egyre intenzívebben lüktet a testem. Mind neki köszönhető, ő izgat a végletekig azzal, hogy a fogaival a mellbimbóim karcolja, hogy a hangját szabadon engedve, állatiasan morog a bőrömbe. Imádom a tüzet, ami árad belőle, a nyers férfiasságot és erőt, ami az első percben elcsábított és az uralma alá hajtott. Aminek most sem tudok ellenállni. Az önuralmam semmivé foszlik, mikor a gyönyörtől eltorzuló arcára nézek. Figyelni a rezdüléseit miközben elélvez? Igen, ez engem is csúcsig repít. Lihegve borulunk egymásra, a mosolyt lehetetlen letörölni az arcunkról. Remeg a testünk, a szívünk vadul kalapál, a lélegzetünk el-elakad. A homlokát az enyémnek dönti, így néz a szemembe, a pajkosan csillogó, bársonyosan zöld szemeivel. A gyomrom még mindig görcsbe áll és mielőtt átgondolhatnám, hogy mit teszek megcsókolom, majd ugyan úgy ahogy az előbb ő, a két tenyerem közé fogom a szoborszerű arcát.

- Én is nagyon szeretlek – suttogom, alig fél centire az ajkaitól, viszonozva a vallomását.

Ha eddig nem is fenyegetett a szívroham veszélye, hát ezután a vallomás után tutira. A szívem olyan hevesen ver, mint még soha, kezdek igazán félni attól, hogy áttör a bordáimon és bemondja az unalmast, de nem szabad. Még nem. Annyi minden vár még ránk. Még többet kell szeretkeznünk, együtt lenni, randizni, csókolózni, együtt élni, lélegezni. Együtt. Furcsa melegség jár át, amint rájövök, hogy már nem vagyok egyedül. Hozzá tatozom, most már ketten vagyunk. Soha többé nem kell magányosan szembe néznem a világgal, mert Lia mindig velem lesz. Bizsereg az egész testem. Ő minden amire vágytam, de nem most van itt a szavak ideje. Jobb ha a testünk beszél helyettünk, így gyengéden felemelem és a hideg asztaltól a puha, meleg ágyig viszem.

Újból és újból birtokba vesszük a másik testét. Hajnalban már remeg az egész testem, de továbbra is csak űzzük a másikat a gyönyör felé. Fel akarom adni, mert úgy érzem leterít a fáradtság, de előtte még egyszer fel szeretném juttatni a csúcsra. A fogaim összeszorítva izzadtan lökök még párat, mikor megérzem, hogy ismét megrázza az orgazmus az egész testét. Nekem se kell több elengedem magam, majd lihegve, izzadtan dőlök mellé. Rázkódik a testünk, a bőrünk forró, mintha lázasak lennénk. A szemei álmosan, de mégis boldogan csillognak. Nem bírok megnyugodni, túl szépnek tűnik ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen, de, mégis ki akarom élvezni az egészet.

-         Átölelsz? – néz rám, nagyokat pislogva, mire nevetni kezdek.

-         Nem - csóválom meg a fejem, mire megint a hasamba csíp. Fájdalmasan szisszenek fel, ő meg önelégülten vigyorog.

-         Ölelj át – fordít nekem hátat, majd mikor nem mozdulok visszanéz. – Vagy átölelsz vagy dagadtra csipkedlek – kuncog rám, mire mögé fészkelődöm, magunkra borítom a takarót és szorosan hozzábújok, felvéve a teste vonalait. Tökéletesen illik a karjaim közé. Az arcom a nyakához fúrom és mélyeket lélegzek az illatából.

-         Álmodj szépeket Kulta – suttogom álomittasan.

-         Te pedig soha ne akarj más lenni, mint aki vagy. Ígérd meg, hogy nem akarsz többé kibújni miattam a bőrödből – néz hátra a válla felett. – Abba a bőrnadrágos, kócos, arrogáns, de mégis édesen magabiztos Istenbe szerettem bele Helsinkiben, nem egy jól nevelt úri fiúba. Legyél az aki vagy, mert nekem az igazi Niko kell, nem valami kifinomult, javított változat. A nyers prototípust akarom – mosolyog rám, mire én is mosolyogni kezdek.

-         Igenis kisasszony – nevetek rá.

-         Jó éjt zöldszemű – susogja, visszadőlve a párnájára.

-         Mindennél jobban, még az életemnél is jobban Kulta – súgom a fülébe, aztán szinte azonnal elalszom. Nem kell kimondanom, hogy mindennél jobban szeretem, tudja ő ezt magától is.

71. Vagy így, vagy úgy

„Elértünk egy olyan pontra, ahol már annyira szerettem, és annyi közünk volt egymáshoz, hogy én képtelen lettem volna ugyanúgy folytatni. Többet szerettem volna, vele akartam lenni. Egész egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy egy helyben topogjunk, hogy ugyanezt folytassuk akár egy kicsit is hosszabb távon. Vagy előre, vagy vissza, de mozdulni kellett.”

-         Felkelni és most azonnal beengedni, ha már átrepültem miattatok a kontinenst – dörömböl és óbégat egy mindkettőnk számára nagyon is ismerős férfi az ajtó túloldalán.

-         Brandon – szalad mosolyra mindkettőnk szája. Nem tudom eldönteni, hogy a legjobbkor vagy a legrosszabbkor érkezett-e meg a barátom, de mire ezt végiggondolhatnám Lia már spurizik is ajtót nyitni. Mire a küszöbig érek már egymás nyakában lógnak, teli szájjal vigyorogva. Kissé féltékeny vagyok arra, hogy Lia ennyire örül és hát az se tesz jót ennek az érzésnek, hogy a barátom a fenekére csúsztatja egy pimasz vigyorral a tenyerét, majd durván belemarkol a félgömbökbe.

-         Még mindig neked van a legjobb segged egész Los Angelesben – kacag fel Brandon, mire Lia azonnal rácsap a kezére, de úgy látom nem igazán bánja, hogy korán reggel le lett taperolva, ráadásul elég csúnyán.

-         Csak Los Angelesben? – néz rá incselkedve, mire Brandon röhögni kezd.

-         Aha. Hartfordban van egy csaj, akinek ezerszer jobb a hátsója, főleg azért, mert az a popó csak az enyém. De nyugi, ő az egyetlen aki le tud körözni. Bár ha te is a barátnőm lennél nem ezt mondanám valószínűleg – nyújtja ki a nyelvét. – A baj ott kezdődik édes, hogy te az én országos cimborámhoz tartozol – lépked elém mosolyogva, hogy lekezelhessünk és finoman vállon veregessük egymást. – Amúgy miért vagytok pizsibe? Azt hittem, hogy meztelenül fogtok rohangálni mikor rátok töröm az ajtót – kezd el dumálni, majd lazán ledobja a dohányzóasztalra a napszemüvegét és viccesen húzogatni kezdi a szemöldökét, a kanapén elterülve.

-         Honnan tudtad, hogy ő is itt lesz? – néz rám Lia jelentőségteljesen, csípőre tett kezekkel.

-         Miért hol máshol lenne? – kérdez vissza Brandon nevetve.

-         Egy hotelben? – néz rá Lia.

-         Persze…- horkant fel hitetlenkedve. - Angyalom ez a feltevés elég abszurd, főleg, hogy mind tudjuk mennyire imádtok egymással kufircolni – kuncog.

-         Fogd be – nevetek fel. Oké, hogy egymás előtt nincsenek tabuk, de Lia mégiscsak nő és nem akarom megvárni, míg Brandon disznóvicceket vagy perverz történeteket kezd mesélni. Ismerem már annyira, hogy tudjam ez következik és ha egyszer nekilódul, akkor nincs megállás. Az elmúlt évek összes extrém menetét felelevenítené, abból pedig azt következne, hogy egész nap itt ülnénk. Túl jól ismerem, hogy tudjam mennyire mocskos és perverz tud lenni.

-         Ha kapok kávét meg sört, akkor ezer örömmel – pislog nagyokat Liára, aki csak mosolyogva megcsóválja a fejét és elindul, hogy kiszolgálja az uraságot.

-         Felöltözöm – szólalok meg halkan, majd a cuccaim összekapva a fürdő felé indulok, hogy felfrissítsem magam.

-         Én meg levetkőzöm. Váltás van aranyom – poénkodik Brandon, de csak addig míg elhaladva mellette erősen bele nem boxolok a karjába. – Aú. Csak vicceltem te állat – dörzsölgeti a fájó karját, mire nevetni kezdek és elindulok a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Próbálok nem gondolkodni, de ez elég nehéz a reggeli beszélgetésünk után. Vajon ha az enyém lenne megint elbaltáznám? Talán csak azért kell, mert zűrös? Mert nem lehet az enyém? Ha megkapnám már nem kéne? Igaza lenne? Elhajtanám? Összetörném? Nem. Hülyeség az egész. Szeretem. A folyamatos gyomorgörcsöm, a mindig érte sóvárgó testem, az állandó szívritmuszavarom mind ezt bizonyítja.  Nem, ez nem szimpla vágy és vonzalom. Sürgető kényszert érzek arra, hogy siessek és ismét a közelében legyek. Nem akarom pazarolni a perceket és amúgy is… Brandon és Lia majdnem lefeküdtek egymással régen. Nem biztos, hogy szerencsés őket sokáig kettesben hagyni. Lia vonzó, Brandon meg tipikus férfi. Veszélyes párosítás.

-         Még mindig nem értem miért nem vagytok együtt – csípem el a beszélgetés végét, mikor kilépek a fürdőből. Karba font kezekkel dőlök az ajtófélfának. Én is kíváncsi vagyok a válaszra.

-         Megyek fürdeni – pattan fel Lia, majd el is tűnik mellettem, anélkül, hogy válaszolna a lényegre. Hallom ahogy elfordítja a kulcsot is a zárban, mire csalódottan sóhajtok fel. Egy lépés előre, kettő hátra. Fasza.

-         Én ezt nem bírom – csoszogok a konyhába, koffeinért és nikotinért. Feldúlt vagyok és kezdem elveszteni a türelmem. - Nem megy nekem ez a harcolósdi – morgok magamban mire Brandon rosszallóan felhorkant mögöttem.

-         Feladod, mert egy nő nem dől a két szép szemedért a karodba? Ki vagy te és mit csináltál a barátommal? – néz rám Brandon mérgesen.

-         Ne a két szép szememért dőljön a karomba, hanem mert szeret. De ahogy láthatod, baszik rám – bökök az állammal a fürdő felé.

-         Te sík hülye vagy? – néz rám megütközve.

-         Igen, mert még nem mentem haza. Elegem van. Mi a fenét csináljak? Mit? Lehoznám neki a csillagokat is az égről, de neki nem kell semmi! A faszomat, én ezt nem csinálom – dünnyögök cigivel a számban, mire Brandon elvörösödik a méregtől.

-         Neked elment az eszed. Bántottad, elküldted, megaláztad. A két kezed össze kéne tenned, te aberrált fasz, amiért nem rúgott még ki páros lábbal. Mégis mit képzeltél magadról? Hogy idejössz, miután nem nősültél meg és ez elég ahhoz, hogy minden rendben legyen? Kezeltesd magad drága barátom, mert kicsit sokat képzelsz magadról és a személyes varázsodról – sziszegi. Látom, hogy teljesen ki van akadva. A baj ott kezdődik, hogy jogosan. Igaza van.

-         Mit tegyek? – ülök le az egyik székre nagy hévvel és kétségbeesetten nézek Brandon szemébe. A tekintetemmel könyörgök, hogy segítsen, adjon tanácsot, mondja meg, hogy mit csináljak, mert nekem semmi ötletem nincs. Mióta itt vagyok nem haladtam előre, csak toporgok egy helyben és ez megőrjít. Akarom őt, hát hogyne akarnám, de olyan, mintha mindig falakba ütköznék. Idióta alkukba megyek bele, csak azért, hogy a közelében lehessek, de nem bírom betartani a játékszabályokat. Féltékeny vagyok, birtokolni akarom és ez mindent megkeserít. Az összes édes csókot, minden gyengéd ölelést, még a lélegzetvételeket is.

Hirtelen megint szúrni kezd a tüdőm, köhögő görcs jön rám, összeszorul a légcsövem és nem kapok levegőt. Érzem, hogy megint kezdődik egy asztmaroham, de a táskámhoz szédelegve megelőzöm a bajt. Nem hallok semmit tisztán, csak tompán érzékelem, hogy valaki mellém lép, de nem foglalkozom vele. Gyógyszer kell. Az inhalátor pedig szinte azonnal elmulasztja a fuldoklást.

-         Jól vagy? – néz rám egy zöldeskék szempár aggodalmasan, a hátam simogatva, miközben Brandon is mellettem térdel. Nem tudom mikor keveredett elő Lia, csak érzem, hogy jobb nekem ha elfekszem a kanapéján.

-         Nem tudom – köszörülöm meg a torkom és próbálok mély levegőket venni, ami ugyan fájdalmat okoz, de még mindig jobb, mintha fulladoznék. Fogalmam sincs mitől jött rám már megint, de elé bosszantó, főleg, hogy másra se tudok most koncentrálni, mint hogy oxigénhez jussak. Mintha egy perc alatt elvágták volna a filmet. Az előbb még Brandonnal beszélgettem, most meg új jelen van. A köztes idő meg teljesen kiesik mindig. Pompás.

-         Hozzak valamit? – simít végig gyengéden a homlokomon aggódva. – Vizet? Akármit?

-         Egy csók jól jönne – mosolyodok el csukott szemmel, mire érzem, hogy közelebb hajol, majd egy olyan gyengéd puszit nyom a homlokomra, amibe beleremeg az egész testem. Nem erre gondoltam ugyan, de megteszi. Egyenlőre.

Elesett, védtelen, sebezhető, én pedig ettől teljesen elgyengülök. Miért kell ilyen hatással lennie rám? Rémes, de megint úgy figyelem minden rezdülését, mint amikor beteg volt és ápolnom kellett. Kellett? Nem, nem kellett, akartam. Ahogy most is akarom. Gondoskodni akarok róla. Átkozott szerelem. Miért kell, hogy ilyen őrülten verjen a szívem, hogy forogjon velem a Föld és ne lássak tisztán mikor a közelemben van? Miért?

Brandon a telefonon lóg, Niko vásárol, én meg embert faragok magamból  végre a fürdőben. Furcsa és mégis egyértelmű, hogy birtokba vették a lakásom. Nem lepődök meg azon, hogy miután a másfél órás tatarozás végére érek, minden tiszta liszt a konyhában, még a két jómadár is, valamin pedig veszettül vitatkoznak.

-         Igenis kell rá kukorica – próbál a pizzához férkőzni Brandon, de Niko megint arrább löki.

-         Nem akarok rá tenni – csóválja a fejét hevesen, majd nagyot kortyol a söréből.

-         A másikon hús nincs, ezen meg kukorica nem lesz? – néz rá a barátja elképedve.

-         Nem szereti mindenki a kukoricát – von vállat Niko, mire felhúzom az egyik szemöldököm és megköszörülöm a torkom, mire mindketten felém kapják a fejüket.

-         Hello édes – integet Brandon nevetve.

-         Ki az a mindenki, akinek szeretnie kéne a kukoricát? – teszem fel az engem izgató kérdést, mikor megszólal a csengő. Brandon akár egy taknyos gyerek rohan ajtót nyitni, mire kettőt pislognék már szinte moccani sem lehet a lakásomban. Idegenek lepik el az egész nappalit, a konyhapulton egy csokoládébarna hajú csodaszép lány ücsörög és a lábát lóbálja, miközben Niko vállán pihenteti a tenyerét. Alig pár ismerős arcot látok. Zack otthon érezve magát, félmeztelenül rohangál a konyhapult és a fotel között, hogy újabb és újabb sört hozzon magának.

-         Hol van egy konnektor? – néz rám Brandon nagyra tágult szemekkel, még mindig az ajtóban toporogva, mire az ablak mellett álló helyre bökök. – Király – szól a telefonba, majd megint darálni kezd valamit.

-         Mi folyik itt? – lépek Niko mellé.

-         Beengedted Brandont – nevet fel. – Tudod Kulta, ő csomagban jár az esetek nagy részében. Imádja a haverjait, tehát ha ő otthon érezheti magát akkor… - von vállat vigyorogva.

-         Akkor tényleg otthon érzi magát – lesek az ajtó felé, ahol két nyüzüge srác egy hatalmas csomagot cipel, majd mögöttük még négy fazon lép be. A hatalmas karton dobozon egy Tv képe díszeleg, az állam pedig a padlóra kerül, mikor három elég lengén öltözött hölgyike, cipős dobozokkal a kezükben lépnek be a birodalmamban, ami tele van különböző videojátékokkal.

-         Hé, hé állj. Mit csináltok? – lépek Brandon mellé, mikor tépni kezdi a kartondobozt, a többiek pedig lelkesen segédkeznek neki.

-         Óvatosan Fred, a képernyő ne sérüljön – csap egyet az egyik fiú kezére, aki kicsit finomabban nyúl hozzá a papírhoz, de még így sem garantált, hogy a hatalmas plazma tv megússza a dolgot. – Vettem egy tv-t. A tiéd a hálóban van és kicsi. Ez kell nekünk – ütögeti meg a védőfóliába csomagolt csodát, önelégülten vigyorogva.

-         Brandon, nem – szólok rá, de a hangom elnyomja a fúró hangja, amivel a falnak esik neki valaki, hogy később fel tudják helyezni a Tv-t. Dühösen fújtatva csattogok Nikohoz, aki megint a barna hajú csajjal diskurál. – Segíts – ragadom meg a karját.

-         Miben? – néz rám mosolyogva. A vonásai teljesen kisimultak, nem tűnik gondterheltnek, a reggeli fuldoklásnak pedig nyoma sincs. – Amúgy Zoé, ő itt Lia – mutat be a pulton üldögélő lánynak, aki kedvesen mosolyogva a kezét nyújtja felém, amit egy másodperces habozás után elfogadok. Végül is nincs okom az ellenkezőjét tenni. Hacsaknem azért, mert az én zöldszeműm simogatja, a tökéletesen manikűrözött mancsaival…

-         Ha jól tippelek tiéd Los Angeles legjobb hátsója – kuncog rám, miközben tetőtől talpig végigmér.

-         Brandon – ejtem ki a számon a nevét, ami káromkodásként hat, per pillanat, ő meg nevetni kezd Nikoval együtt.

-         Ne aggódj – huppan le a pultról, hogy hátat fordítson nekem, majd megpaskolja a hátsóját. – Én kiérdemeltem a világ legjobbja címet – nevet, de a szemei már nem az én arcom fürkészik, hanem a hátam mögött álló főnökösködő srácét.

-         Te és Brandon… – mutogatok köztük, mikor leesik, hogy mi a helyzet.

-         Együtt vagyunk – bólint mosolyogva.

-         Te vagy a lány, aki elment és uhh… - kapom a kezem a szám elé, hogy elrejtsem a mosolyom.

-         Igen – bólogat megint. – Megregulázom – kacsint rám, majd elindul Brandon felé, aki még mindig utasításokat oszt. Amint Zoé a hátához simul, széles vigyor terül el az arcán. Önkéntelenül fűzik össze az ujjaikat. Brandon mosolya még szélesebb lesz, mikor Zoé a fülébe suttog, aztán egy puszit nyom a vállára.

-         Édesek nem? – ölel át Niko hátulról és a vállamra hajtja az állát. – Te meg féltékeny voltál – suttog most ő az én fülembe.

-         Nem igaz – kapom fel a vizet, mire nevetni kezd.

-         Kár tagadni. Imádsz engem és a hajánál fogva rángatnál le rólam minden lányt, aki csak a közelembe jön – suttog tovább, majd végignyal a fülcimpámon, amitől az egész testem libabőrös lesz.  – Tudod, ha szemmel tudnék ölni, most elég sok hullát kéne elrejtenünk.

-         Miért? – fordítom el a fejem felé, de ez nem túl jó ötlet, tekintve, hogy a szája vészesen közel kerül az enyémhez. A leheletét érzem a bőrömön, ugyan úgy, ahogy az orrán kifújt meleg levegőt is, de a legveszélyesebb az a két gyönyörű zöld szempár.

-         Mert mindenki téged bámul, Brandont leszámítva. Csak nézz a szemükbe és észreveszed, hogy fejben, már az összes levetkőztetett és többen már túl vannak veled az első meneten is – suttogja mosolyogva, mire valamiért azonnal körbenézek. Igazat kell adnom neki, tényleg mindenki engem bámul, bár néha egy-két tekintet elkalandozik Zoé felé, de Brandon arca mindenkit megrettent. Úgy néz a nőjét stírölő srácokra, mintha tényleg kinyírná őket, már csak a feltevésért is, hogy mi lenne ha ők élvezhetnék a lány társaságát.

-         Le kell szedetni azt a tv-t Brandonnal – bontakozok ki az öleléséből, de nem enged. Megint magához ránt és szorosan tart.

-         Az ott fog maradni. Fogadd el és mormolj el neki egy köszönömöt – csókol a nyakamba, amitől remegni kezdek. Hát ennyi is elég, hogy vágyat szítson bennem? Ez nem ér.

-         Dolgoznom kell ma is. Mire hazaérek, kérlek… Niko… - nyögök fel halkan, mert újból és újból megérzem a puha ajkait a nyakam bőrén cikázni, aztán a forró nyelvét is beveti a játékba. Utálom… Imádom…

-         Mire kérsz? Komolyan azt hiszed nem tartok veled? Kulta… - mosolyog rám édesen, nekem meg láva kezd folyni az ereimben. Nem teheti ezt velem megint. Nem veheti el újra a józan eszem. Nem csábíthat el újra. Nem adhatom neki megint a szívem. A csengő ismét félbeszakít minket. Egy vadidegen srác nyit ajtót, mintha tényleg itthon lenne, de az érkezőket mindenki ismeri. Még mi is.

-         Srácok – távolodik el tőlem Niko egyik pillanatról a másikra, hogy Mad nyakába vesse magát, akit Mika és Jari követ szorosan. Na meg egy újabb lánycsapat.

-         Mi az ördög… - nézek körbe a sokaságon, majd egy gyors intés után a szobámba megyek, ahol szerencsére egyedül lehetek. Kell pár perc magány, mert nem bírom felfogni, hogy mi történik körülöttem.

-         Hagyj, tűnj el, kérlek – nyöszörgöm, mikor halkan kinyílik az ajtóm. Nikora számítok, vagy Brandon valamelyik idióta cimborájára, de tévedek.

-         Sógornőm – huppan mellém a kisebbik Koskinen, akit eddig nem is láttam még, de a nevetését ezer közül fel lehet ismerni. Pont olyan, mint Nikoé.

-         Hát te? – nézek fel mosolyogva, mire egy cuppanós puszit nyom az arcomra.

-         Jöttem meglátogatni a bátyót. Brandon mondta, hogy itt lesztek, de nem hittem, hogy ennyien – kuncog.

-         Én se. Önkényes lakásfoglalók – dünnyögöm.

-         Hm… Mégse dobsz ki mindenkit ordítva – nyúl a nyakam alá, hogy utána a mellkasára húzza a fejem. – Örülsz nekünk valld be – mosolyog rám.

-         Én… Nem tudom – sóhajtok nagyot. Jól esik elbújni a tömeg elől, egy kedves srác ölelésében. Főleg, hogy a srác Niko öccse.

-         Lia, nem irányíthatnak a félelmeid. Tudom, hogy a bátyám eléggé macerás, de szeret téged és látom rajtad is, hogy még mindig érzel iránta valamit. Nézd, túl kevés időd van ezen a világon, ahhoz, hogy pazarolj. Kelletek egymásnak, tehát ne habozz. Ne kövess el ilyen hibát. Ne hagyd, hogy a félelmed irányítson, mert örök életedben bánni fogod, ha megölöd a reményeit és hagyod elmenni. Csak gondolj bele, mennyit nyerhetsz ha adsz neki egy esélyt. Boldogok lehettek. Ne mondd nekem, hogy nem vágysz arra, hogy kézen fogva sétálgassatok az utcán, hogy mindenki tudja, hogy összetartoztok. Ne mondd, hogy nem akarsz minden reggel mellette ébredni és nézni az álmos képét meg szagolni a büdös száját – kacag fel, mire én is elmosolyodom. – Nem állhat közétek semmi. Anyu nagyon kedvel, én egyenesen imádlak, Niko meg úgy beléd zúgott, mint vak a gödörbe. Apuval se lesz gond. A tesóm mindent ott hagyott érted. Helsinki helyett itt ücsörög Los Angelesben, pedig utálja ezt a várost, miattad mégis marad. Adnod kell neki egy esélyt – puszil homlokon gyengéden.

-         Nehéz – suttogom. - Túlságosan szeretem, hogy kibírjam ha megint történik valami… - vallom be neki, ami a szívem nyomja.

-         Nem fog történni semmi – suttogja.

-         Komolyan te vagy a fiatalabb kettőtök közül? – kuncogok fel, hogy eltereljem a témát. – Sokkal érettebbnek tűnsz nála.

-         Csak, mert nem engeded közel magadhoz. Pedig kéne és akkor megmutatná a seggfej oldala mellett a szerelmes pincsit is, meg a komoly érett férfit is és a nyávogós kisfiút, meg a munkamániás művészt és… Engedd neki, hogy megmutassa ki is ő – suttogja.

-         Mennem kell dolgozni – ülök fel hirtelen az ágyon, mielőtt ez a szintén zöld szemű ördög megpuhít és tényleg beadom annak a gyönyörű pokolból jött angyalnak a derekam, akit a bátyjának nevez.

                                                                                                           

Cynthia a tarkóm masszírozza gyengéden. Nem értem minek jött ide ő is, de jól esik az érintése. A feszültség kezd múlni a tagjaimból, amit addig kénytelen voltam leplezni.

-         Elmentem, mire hazaérek, ne legyetek itt – hallok meg egy dühös hangot, de nem hozzám szól.

-         Lia –kapom el a csuklóját, mikor elrohanna mellettem, az értetlenül utána bámuló Brandon elől. – Mi a baj?

-         Semmi – vágja rá, ebből meg azonnal tudom, hogy valamiért irtó pipa.

-         Oliver mondott valamit? – esek kétségbe. Kinyírom az öcsém, ha ő rondított bele a dolgokba. Addig fogom ütni, amíg el nem patkol és nem érdekel, hogy ő a saját vérem. Ha csak…

-         Nem, Niko – csóválja meg a fejét, ezzel félbeszakítva a szélsebesen száguldó gondolataimat. A telt ajkak, most csíkká préselődnek, a gyönyörű szemeivel gyilkos pillantásokkal méregeti a mögöttem álló lányt. – Tüntesd el a ribancokat a lakásomból – sziszegi, majd mire leesik, hogy féltékeny, ki is tépte magát a karomból, hogy aztán becsaphassa maga mögött az ajtót.

-         Azt a betyár – vereget vállon Jari nevetve. – Nem szelídül a vadcica úgy látom – mosolyog.

-         Nem, nem igazán – mosolyodok el. – De tudod, imádom benne ezt a tüzet, még akkor is ha legtöbbször ellenem dolgozik – nézek rá boldogan.

-         Öhm, mi lenne ha utána mennénk és megkeresnénk Conorékat is? – dobta fel Mika az ötletet mosolyogva.

-         Hiányzik az öcséd? – kacsint rám.

-         Dehogy – int le nevetve, mikor Launo szóba kerül. – Csak anyu szólt, hogy nézzek a körmére. Még csak egy kölyök, de csapot papot maga mögött hagyott, hogy ide jöjjön. Fene tudja mit művel Conorral  Ez a hely mindenkit megőrjít – néz körbe a zsúfolásig megtelt lakásban, ahol az emberek, akár egy házibuliban, sört vedelnek, videojátékoznak és hangosan beszélgetnek. Én meg magamban igazat adok a dobosomnak. Los Angeles, egy Helsinki nyugalmához szokott embernek, maga a bolondok háza. Finnországban minden annyira más, mint Amerikában. Be kell vallanom hiányzik az otthonom, bár cseppet sem bánom, hogy itt vagyok Liával, de mégis jobb lenne a tornyomban pihengetni, az ismerős utcákon bóklászni, a kedvenc kávézómban reggelizni vele vagy sétálni egyet a parkban. Esetleg elvinném az erdőbe, aminek a kellős közepén egy pici tó pihen, aminek a partján annyi dal született. Micsoda ábrándok… De ehhez az kéne, hogy velem jöjjön, hogy feltétel nélkül szeressen. Ha így lenne mindent megmutatnék neki. Az egész világot, úgy ahogy én látom.

-         Valaki hiányzik – néz ránk Brandon bugyután, látom ahogy az ujjain számol mire nevetni kezdek. Kicsit sok volt a sör…

-         Aleksi babázik – mosolygok a kis csajra gondolva.

-         És hol van a te babád? – néz rám nevetve.

-         Lelépett dolgozni. Azt hiszem nem tetszett neki, hogy Cynthia simogatta a nyakam és dögönyözött egy kicsit – somolygok, ahogy felvillan az arca előttem.

-         Akkor adjunk rá kakaót. Hátha… - vereget vállon Zoé, majd egy kacsintás után, mint jó tyúkanyó, mindenkit összeszed, elpakoltat velük, aztán átmegyünk a hotelbe, hogy átöltözzünk és a bárba kössünk ki.

-         Lia, téged kértek az asztalhoz – paskolja meg Dawn a vállam. – Alex az – mosolyog, mire aprót biccentek és már megyek is az asztaluk felé, hogy felvegyem a kisördögöm rendelését.

-         Hiányoztál este – simít végig a karomon, mikor lehajolok hozzá egy gyors csókra. – Napok óta el vagy tűnve – biggyeszti le a száját durcásan.

-         Ott vannak a többiek, nem unatkozol – túrok a puha fekete tincsek közé játékosan.

-         Oké, de… - kezd bele, mire nevetni kezdek, ezzel félbeszakítva a szóáradatot.

-         Mondták már, hogy túlságosan telhetetlen vagy? – bökök a fejemmel a keze felé, ami Louis mancsán pihen. Az ujjaik összefűzve simulnak a karfára, látszólag cseppet sem izgatja őket, hogy így mutatkoznak. Bár Alex sosem zavartatta magát, de Louis hajlamos úgy viselkedni, mint egy szűzlány. Irul, pirul, zavarba jön. Bezzeg az ágyban sosem szégyenlős…

-         Stúdióznak egész nap, ne higgy neki. Nem lenne rád ideje – keveredik somolyogva a hátam mögé Jade, majd mintha mi sem lenne természetesebb Alex ölébe ül. – Csak bűntudatot akar kelteni benned – simít végig a porcelán simaságú arcon, majd egy gyengéd puszit nyom a halántékára.

-         Nem is mondtad – nézek a pokolfajzatra rosszallóan, mire édes vigyor terül szét az arcán.

-         Jól van na… Még amúgy sem csinálunk bent semmit. Csak tökölünk meg próbálgatunk – von vállat. Nem tudok meg tőle sokat, de nem is most van itt az ideje. A bejárati ajtó sarkig kitárul és beáramlik egy hatalmas tömeg. A nappalimból ismerős figurák bukkannak fel szépen sorban, majd megjelenik Conor, Launo és így tovább lépked be az összes jómadár, én pedig tudom, hogy ez az estém is lett baszva.

-         Nah ne – nyögök fel, mikor meglátom Nikot, aki széles mosollyal az arcán lép be. Az egyik keze Zoé derekán pihen, a másik pedig a vörös hajú lányén. Nevet és boldog, én meg falnak tudnék menni. Főleg, hogy a vendégek itt is utat nyitnak neki. Pusztán a kisugárzása lenne az oka ennek? Nem. Francokat ez. Sokkal inkább azaz ok, hogy úgy néz ki, mint valami Isten. Abban a lehetetlenül szűk bőrnadrágban, ami épphogy a csípőcsontja aljáig ér és abban a fekete hosszú ujjú pulóverben ami a könyökéig fel van tűrve és szabadon hagy egy keskeny sávot, ami megmutatja a hasa hófehér bőrét, veszettül jól néz ki. Arról ne is beszéljünk, hogy a pulcsi kivágása a tökéletes mellkasa közepéig ér, így szabadon legeltetheti mindenki rajta a szemét. A kócos göndör barna fürtök a bársonyosan zöld szemekbe lógnak, a sima márvány fehér arcát tökéletesen keretezve. A legjobb pasi az egész klubban, ehhez kétség sem fér. Dögölj meg – morgom csak gondolatban, bár én se gondolom komolyan…

-         Nem semmi – füttyent egyet Jade is elismerően, mire grimaszolni kezdek, de pont ebben a pillanatban összetalálkozik a pillantásom az övével. Csak egy másodperc az egész, de én mégis ledermedek. A pimasz mosolyt és a mozdulatot, amivel megfogja a vörös hajú lány fenekét, nem lehet nem észrevenni. Mielőtt elkapnám róla a tekintetem, már másfelé néz, megelőzve engem. A lányra koncentrál, akinek per pillanat a halálát kívánom. Hát ennyit ér, hogy azt mondja szeret és itt van? Persze… Higgyek neki? A nagy francokat. Hazug disznó. Szédít itt, de a szavai mögött nincs semmi érzelem.

-         Mit kértek? Fordulok rosszul leplezett dühvel Alexék felé, akik szintén észreveszik, hogy valami nem kóser. A kisördög csak sorolja és sorolja az italokat én meg szorgosan jegyzetelek, egészen addig míg meg nem látom, hogy  Yv elpirul és nem válaszol Alex kérdésére, ami arra vonatkozik, hogy ő mit iszik.

-         Elrabolhatom a hölgyet? – hallok meg egy mosolygós hangot a hátam mögül, majd mikor megfordulok Madet pillantom meg, aki vigyorogva nyújtja a barátnőm felé a kezét.

-         Nem kell az engedélyük – emelkedik fel Yvonne kecsesen, hogy a hatalmas mancsba csúsztathassa a picinyke tenyerét. – Hoznál egy tequilát az asztalukhoz? – néz rám a barátnőm kedvesen, de tudom, hogy ő is el lett bűvölve. Minden finn férfinak varázsereje van? Francba. Senki nem tud nekik ellenállni, még az én mindig higgadt kicsit, bár néha szertelen drágaságom se. 

-         Jah – bólintok, majd a pulthoz vonulok és Roxanne kezébe nyomom a cetlit, aki azonnal nekiáll tálcákra halmozni az italokat, amivel visszabűvészkedem magam Alexékhez. Már csak a tequila maradt, amit kénytelen vagyok én kivinni, a legnagyobb helyet elfoglaló társasághoz. Az asztalukon egy sztriptíztáncos tekereg a fiúk legnagyobb örömére és az én legnagyobb bánatomra, ugyanis Niko kocsányon lógó szemekkel figyeli a rúdba kapaszkodó ribancot, aki úgy látom csak neki táncol. Persze ha ez nem lenne elég, a vörös hajú csajszi is az ölében trónol, a keze a lány combján pihen.

-         Egészségedre – teszem a barátnőm elé a poharat, aki úgy tűnik másodpercek alatt beilleszkedett a csapatba.

-         Hé, kiscica – húz magához Conor és egy puszit nyom az arcomra. Rég nem láttam őt sem, pedig most már egy városban tartózkodunk, de engem lefáraszt a munka, őt meg, hogy az összes csajt meghúzza a városban. - Hozol nekem inni? – néz rám kérlelően, mire elmosolyodom. Sosem tudok ellenállni, amikor úgy néz rám, mint egy kivert kutya.

-         Persze – bólintok és sarkon perdülve el is indulnék, hisz tudom, hogy csak whisky kell neki, de egy mély, rekedt hang megállít.

-         Pincérlány, még egy kört a barátaimnak – int felém olyan bunkó és arrogáns stílusba, amilyet még sose tapasztaltam tőle. A szemei furán csillognak, de mégis erőt veszek magamon.

-         Nem hozzám tartozik az asztalotok, hanem Mayához – rántok vállat, de tudhatnám, hogy nem ilyen fából faragták.

-         Yvnek is hoztál inni, meg Conor rendelését is felvetted. Nem leszek hálátlan – nyúl a zsebébe majd egy rakás pénzt dob az asztalra, mire megütközve pislogok rá. Úgy viselkedik, mintha csak egy ribanc lennék, akinek a kedvességét megvásárolhatná. Hát abból nem eszel kis pofám.

-         Dugd fel magadnak, majd a csajodnak a pénzed – mosolygok rá a lehető legbájosabban, bár alig bírom visszafogni magam. Szívem szerint a képébe önteném a piáját, hogy térjen észhez. Nem értem mi van vele. Mielőtt elmentem még olyan más volt, most pedig ugyan az a tuskó, akit anno megismertem.

-         A főnököd nem örülne neki, ha tudná, hogy így beszélsz a vendégekkel – szól utánam érdes hangon, de nem veszek róla tudomást.

-         Tegyél panaszt – kiáltok vissza, majd eltűnök a tömegben.

-         Elveted a sulykot tesó – huppan mellém Oli, mire morogni kezdek.

-         Be fogom törni. Kedvességgel nem megy, hát majd megy így – húzom az ölembe Cynthiát teljesen és a torkáig tolom a nyelvem. Nincs ebben a csókban semmi érzelem, semmi bensőségesség, csak egy egyszerű smár. Lehet, hogy Lia nem látja, de látja majd olyan, aki eljuttatja hozzá az infót, miszerint mást csókolok ma este. Próbálok a féltékenységére alapozni, na meg talán az is baj, hogy megint többet ittam a kelleténél. De nem érdekel. Tényleg elegem van a macska egér játékból és egyre csak fogy az időm. Meg kell szereznem és meg is fogom. De nincs több földön kúszás, talpnyalás, kedveskedés, könyörgés, nyáladzás és romantika. Az neki nem kell. Ő azt a férget akarta, aki voltam. Hát tessék itt van, elővarázsoltam. Persze nekem se jó így bánni vele, de nem érdekel. Ha ez az ára annak, hogy rájöjjön, hogy szükségünk van egymásra, hogy jók vagyunk együtt, akkor bántani fogom. Az már tuti, hogy ezt szereti. Hisz ha rendes vagyok elküld a pokolba, semmibe vesz, ha viszont mással vagyok, ha sértegetem, ha én küldöm el akkor máris másképp viselkedik. Simulékonyabb lesz. Tiszta őrület. Nincs ebben semmi logika, de nem hagy más választást.

Néha-néha felbukkan a tömegben, Alex asztalánál, majd tovaillan, mint valami álom. Most is gyönyörű, sóvárog érte minden porcikám, szívem szerint odamennék, átölelném, megcsókolnám, a fülébe súgnám, hogy szeretem és soha többet nem engedem el, de erőt veszek magamon és a többiekre koncentrálok. Csak most tűnik fel, hogy Mad és Yv már nem ülnek az asztalnál. Van egy sanda gyanúm arra nézve, hogy a hotelben gyűrik a lepedőt. Madnek miért megy ilyen könnyen? Talán Yvbe kellett volna belezúgnom? Tök mindegy, mert nem így történt. De azzal, hogy kufircolnak adnak egy elég jó ötletet. Kézen fogom Cynthiát és terelgetni kezdem Lia felé, majd elhaladva mellette a lány nyakába csókolok és kituszkolom a hátsó ajtón. Még mielőtt bezárnám visszanézek a terembe, ahol egy kikerekedett zöldeskék szempárral nézek farkasszemet. Vállat vonok és elmosolyodom, majd becsukom az ajtót, elmémbe égetve a sokkos arckifejezését.

-         Dugunk? – néz rám Cynthia, mire felnevetek. A langyos szellő teljesen kijózanít. Talán meg kéne lepődnöm, hogy ilyen nyíltan felkínálja magát, de nem teszem. Tudom milyen, volt már hozzá szerencsém. Kicsit sajnálom szegényt, mert mindig csak kihasználom. Mikor Leena helyett őt fektettem meg, nem volt bűntudatom, hisz ő is kapott valamit. Pár orgazmus és némi pezsgő kompenzálta, hogy csak tárgyként kezeltem, de most tényleg sajnálatot érzek iránta.

-         Nem, nem dugunk – csóválom meg a fejem és behúzom a falban lévő mélyedésbe, hogy ha netán kijönne Lia, ne vegye észre, hogy nem csinálunk semmit. Na jó, ez így nem igaz, ugyanis mindketten rágyújtunk egy cigire.

-         Velem akarod féltékennyé tenni? – néz rám azokkal a hatalmas barna szemeivel a lány, miközben leülök a földre és önelégülten vigyorgok.

-         Valahogy úgy – bólintok, mire ő is lehuppan és a combomra simítja a kezét.

-         Csinálhatnánk élesbe is – suttogja a lábam simogatva, de csak megrázom a fejem és lefogom a csuklóját.

-         Nem – vágom rá.  Máskor, más esetben, biztosan nem mondanám ezt, de Lia van odabent… Ráadásul a gyengéd simogatás nem ér semmit. Nem izgulok fel tőle, nem önt el vágy, nem akarok az ő teste által kielégülni. Liát akarom. Ő annyira más. Csak egy gyengéd homlokpuszi tőle és máris készen állok a folytatásra. De ez a nyílt felkínálkozás? Nem, nem kell. Amúgy is lelombozó, ha egy nő ilyen könnyen odadobja magát, bár tény, hogy sokszor elfogadtam a kínálkozó lehetőséget. De ennek nem most van itt az ideje. Csak Liára vágyom. Azt akarom, hogy ő simogasson és érintsen meg. Az ő perzselő csókjait akarom érezni az ajkamon, benne akarok lenni, vele akarok lenni.

-         Nem vagytok együtt – néz rám Cynthia fürkészően, mire keserű mosolyra húzom a szám.

-         Nem, nem vagyunk – helyeselek.

-         Akkor nem megcsalás – kúszik közelebb. – És amúgy is… Csak kefélünk – csókol szájon, de azonnal eltolom magamtól.

-         Azt mondtam, hogy nem. Ha segíteni akarsz oké, de nem fekszem le veled cserébe – nézek rá kicsit mérgesen. Mi a fenének kell nyomulni ennyire? A nem, az még mindig nemet jelent. Azt hittem elsőre is megérti miért hoztam ki.

-         Szereted – húzódik vissza, mire egy bólintással felelek. – Bocs Niko – sóhajt fel, majd újabb cigire gyújt rá. – Tudod túl jó pasi vagy és nem tudok neked ellenállni. Gondoltam, hogy eltöltjük valami kellemessel az időt, míg itt vagyunk – néz fel az égre, majd furcsa kifejezés jelenik meg az arcán. – Azt se szeretnéd ha leszo…- Kérdezné, de azonnal félbeszakítom.

-         Nem, nem akarom, hogy leszopj – csóválom meg a fejem, mire csalódott sóhaj hagyja el az ajkait.

-         Hát akkor oké – dől a falnak. – És akkor mégis mit művelünk? – kérdezi halkan, a szemembe nézve.

-         Csak ülünk – suttogom mosolyogva.

-         Miközben ő azt hiszi, hogy éppen belém élvezel – nevet fel.

-         Igen – bólogatok. – Talán így rájön, hogy szeret és kellek neki és, hogy nem akarja, hogy mással is lefeküdjek és… - magyarázom de félbeszakít.

-         A nagy Niko Koskinen szerelmes. Tudod, mikor mellétek kerültünk azt hittem tényleg Leena lesz az igazi a számodra. De telt az idő és rájöttem, hogy nem így van. Nem szerettétek egymást soha igazán. Viszont mióta ez a lány belépett a képbe, megváltoztál. Sokkal szentimentálisabb vagy, de ma… Ma este olyan voltál, mint majdnem egy éve. Pompás, kemény, lélegzetelállító. Ezért hittem azt, hogy visszatértél. De nem. Az a lány elvette az eszed – suttogja.

-         És a szívem – fejezem be mosolyogva. – Tényleg megváltoztam. Már nem a farkam irányít, hanem a ketyegőm. Megdugtam már annyi nőt, hogy összeszámolni is sok lenne. Kutyálkodtam eleget. Másra vágyom Cynthia. Azt akarom, hogy valaki szeressen és megértsen és támogasson. Önzetlenül. Nem a pénzért vagy a hírnévért, hanem saját magamért. Így, egyben. És Lia így szeretett, ezzel pedig teljesen megfogott magának. Nem kért, nem követelt, nem fenyegetőzött. Soha nem csinált jelenetet, azért, mert menyasszonyom van. Elfogadta a döntéseim, hagyta, hogy menjek a saját fejem után, de mikor szükségem volt rá, azonnal jött, átölelt, törődött velem. Ő olyan más, mint azok akiket eddig ismertem. Gyengéd és érzékeny néha, de a legtöbb esetben egy igazi vadmacska és kioszt ha nincs igazam. Alapjáraton türelmetlen, de velem mégis más. Bátor és ellent mer mondani, ami szintén tetszik. Gondoskodik rólam mikor kell és egyedül hagy mikor arra vágyom. Nem fecseg feleslegesen, de ha valamit mond az mindig őszinte. Mellette nem kell szerepet játszani, lehetek vele szemben törékeny és gyenge, sírhatnék is, nem használná ki soha azt, hogy sokszor sebezhető vagyok. Ráadásul a szex is isteni vele – nevetek fel, mikor eszembe jut ez a nem elhanyagolható tényező. – Ő a lelki társam azt hiszem. Kiegészít. Vele egy egészet alkotok.

-         Jól elkapta a töködet – kuncog fel velem szemben, mire egyetértően bólogatok megint. Igen. Jól elkapta, de cseppet se bánom.

-         Lia, várj – botladozik utánam, de túl fáradt és dühös vagyok rá. Csalódottság ízt érzek a levegőben. Lefeküdt vele, miközben reggel még engem győzködött. Sírni szeretnék, mert újra átvert, pont mikor már hinni akartam neki. És most mit lohol utánam? Menjen a pokolba. Már több órája az esetnek, de nem bírom megemészteni, hogy kivitte a sikátorba, hogy megdöngesse. A mosoly ami mindkettejük arcán játszott mikor visszatértek, belém égett. Nem kéne így éreznem, hisz nem tartozik nekem semmivel, főleg nem elszámolással, mégis fáj. Úgy érzem, hogy megint összetörte a szívem. Próbálok a lehető leggyorsabban a hazaérni és nem veszek tudomást arról, hogy mögöttem szalad. Ki akarom zárni a lakásomból, ki az életemből, a szívemből és a gondolataimból, de nem hagyja.

-         Állj már meg, nem hallod? – kapja el a karom, mikor felérünk az ajtómhoz.

-         Tűnj a fenébe – ordítom a képébe. Nem bírom visszafogni magam. A könnyek ellepik a szemem, de nem hagyom őket kibuggyanni. Nem adom meg neki azt örömöt, hogy sírni láthat.

-         Kulta, mi a baj? – simítana végig az arcomon, de ellököm a kezét.

-         Menj el Niko és soha többé ne gyere ide. Gyűlöllek érted? Gyűlöllek – kiabálok tovább. Nem bírom elrejteni a csalódottságom és még a zárba se találok bele, a könnyfátyol miatt. Pedig tényleg nem akarok mást csak az ágyamat és azt, hogy menjen el. Ne kínozzon tovább. Hagyjon élni végre.

-         Kulta – suttogja, de megint kiabálni kezdek. Muszáj levezetnem rajta a mérgem és a fájdalmam.

-         Ne Kultázz itt nekem. Tűnj el a bús büdös picsába és hívd a macádat Kultának – lököm el magamtól, mire mosolyogni kezd.

-         Láttad, hogy kiviszem – somolyog.

-         Menj a pokolba – suttogom elhűlve, az elégedett képét nézve, majd ismét a zárral kezdek szerencsétlenkedni.

-         Fáj? Fáj, hogy vele voltam igaz? – kérdezi blazírt hangon, mire még inkább kiakadok. – Hm… A fejedben levetült, hogy csókolom, hogy a mellét és a formás fenekét markolászom igaz? Hogy úgy esek neki, ahogy neked szoktam. Hogy tépem az ajkait, hogy szinte felfalom és olyan erősen szorítom magamhoz, mintha eggyé akarnék vele olvadni – suttogja, tovább kínozva engem, mikor is kattan a zár és bejutok a lakásomba, de mielőtt még az orrára csaphatnám az ajtót, beslisszol mellettem és ő maga rúgja be, majd egyszerűen a falnak szorít és eszméletlen magasságból pislog le rám. Mindketten zihálunk, miközben fogva tartjuk a másik pillantását. Próbálom visszanyelni a könnyeim, de egyre nehezebb. – Azon gondolkodsz, hogy őt is így simogattam-e, igaz? – nyúl a combomhoz, majd a keze végigcsúszik a derekam vonalán, hogy aztán a nyakamra tapadhasson. Az érintése gyengéd, de a pillantásában nincs semmi. Kifürkészhetetlen a tekintete. – Hmm.. – mosolyodik el gonoszul, majd a nyelve hegyét végigfuttatja az állam vonalán, hogy aztán körberajzolja az ajkaim, amitől teljesen ledermedek, majd remegni kezdek, akár a kocsonya. Azt tehet velem megint amit akar, tudom, hogy hiába állnék neki eltaszigálni, nem engedne. Élvezi, hogy játszhat velem. Ez a beteges perverziója. Fájdalmat akar okozni és megbénítani. Hát legyen.

-         Nesze. Itt vagyok, tégy amit csak szeretnél. Szúrd át megint a szívem, aztán ess nekem, mint valami vadállat és vigyél az ágyba – nézek rá, mire édesen elmosolyodik.

-         Már kielégítettek szivi – suttogja a fülembe. A szavai egy arculcsapással érnek fel.

-         Gyűlöllek – csordul ki az első könnycsepp a szemem sarkán, amit ő simogat le, hisz azonnal észreveszi. Csak állok, zihálva, falnak vetetett háttal, a padlót nézve, míg gyengéden az állam alá nem nyúl.

-         Nézz rám – kérlel gyengéden. Mi a fene? Mi ez a hülye játék? Az előbb még hideg volt, most pedig úgy, kér, mintha… - Nézz rám kérlek. Nézz a szemembe Lia - susogja gyengéden, én meg megteszem, amit kér. Már úgy is mindegy minden.

-         Mit akarsz? – nézek rá értetlenül. A bársonyos zöld szemek szerelmesen csillognak. Annyi érzelem van bennük, ami tényleg lebénít.

-         Nem feküdtem le vele – suttogja mosolyogva.

-         Azt mondtad kielégítettek már – sziszegem.

-         Te voltál. Kielégítetted a kíváncsiságom. Tudom, hogy szeretsz és fontos vagyok neked. Kár lenne ezek után tagadni – somolyog felettébb önelégülten.