18+
„Én leszek az, aki miatt érdemes felébredned reggel. Én
leszek az, akihez egy esős napon hozzá akarsz bújni. Én leszek az, aki nagyon
fog neked hiányozni, még akkor is, ha csak öt percre válunk el. Én leszek az,
akit felhívsz éjszaka, ha félsz a viharban. Én leszek az, akiről álmodozol,
akiről képzelegsz, akit magad mellett akarsz, akit meg akarsz mutatni
mindenkinek, akinek este szerelmesen azt suttogod, szeretlek. Én leszek az, aki neked a világot jelenti.”
Pislogni sincs időm, de már csattan is a pofon az arcomon.
-
Te rohadék – kiabál velem torka szakadtából, míg az én
tenyerem a forró bőrre szorítom. Be kell vallanom fáj, hogy felképelt. Mikor is
lett ilyen erős? Zsibbad a fél arcom az ütésétől, de a sokk gyorsan elillan és
szinte azonnal mosolyogni kezdek. – Hogy tehetted ezt velem megint te szemét
szívtelen dög? – ütne meg újra, de reflexszerűen elkapom a csuklóját és még
mielőtt elátkozna szenvedélyesen megcsókolom. Végül is ha ennyire kibukott az
jó jel. Azt hiszem, hogy jó jel…
Nem tudom, hogy a pofon-e az oka
vagy a bőréből áradó intenzív virágillat, esetleg az, hogy olyan összetörtnek
tűnt az előbb, aztán meg olyan heves és szenvedélyes lett, de feltámad bennem
valami furcsa pusztító tűz. Imádom őt.
-
Féltékeny, hisztis, hárpia – nevetek a szájába,
miközben szorosan tartom, aztán újra megcsókolom, elejét véve az újabb
szitkozódásnak. Még mindig ficánkol a karomban, de elég nehéz mozognia, ugyanis
a karjaim bilincsként tekerik körbe. Ilyenkor hálát kell adnom az égnek, hogy
elég hosszú végtagokkal láttak el, ő pedig, velem ellentétben olyan pici és
törékeny. Esélye sincs ellenem, mégis küzd. Harcias, vad amazon. Lehengerlő,
hogy nem adja fel, hogy küzd és kapálózik, hogy hiába ostromlom az ajkait, nem
enged az akaratomnak. Ellenáll. Mekkora mák, hogy nem akarok kárt tenni benne,
sőt sokkal inkább védelmezni akarom. Nem is tudom, hogy tör elő belőlem ez az
ösztön, de szeretném ha mindig biztonságban tudhatnám, ha örökké vigyázhatnék
rá. Tüzes kis bestia, de mégis most olyan gyengének tűnik a karjaim közt, mint
egy virágszál.
-
Engedj már el te vadember – püföli a piciny öklével a
mellkasom, mikor levegővétel céljából elhúzom az ajkaim a szájáról. Én meg
megint nevetni kezdek, miközben a homlokát puszilom meg.
-
Vadember? – kacagok felszabadultan.
-
Úgy viselkedsz akár egy őstulok. Eressz és menj el.
Soha többé nem akarlak látni nem érted? – néz a szemembe dühösen, de tudom,
hogy nem gondolja komolyan. – Egy roncs vagy, egy érzelmi nulla, én pedig most
végeztem veled. Nem fogsz olyanná tenni, mint amilyen te vagy. Nem vagyok a
játékod. Utállak, gyűlöllek, ki nem állhatlak, látni se bírlak, hányingerem
van… - sorolja, míg a tenyerem a szájára nem tapasztom.
-
Jó, elég. Értettem, nyugi… Áu – kapom el a kezem, mert
a kis boszorka belém harap, aztán megint felpofoz. – Elég már – fogom le újból
a kezeit, mire bokán rúgna, ha nem lépnék el. – Lia, higgadj már le – szólok rá
újra.
-
Még, hogy higgadjak le? Eszement barom vagy. Azt
hiszed, hogy vicces amit csinálsz? Hát közlöm veled, te nagyra nőtt seggfej,
hogy nem az! Mit képzelsz ki vagy te, hogy bárkivel bármit megtehetsz? Játszol
az érzéseimmel folyamatosan és úgy gondolod, hogy nincsenek határok – esik
nekem újra. Az egész arca vörös a méregtől, a szemei szikrákat szórnak, de én
mégis csak mosolyogni tudok a hevességén. – Eressz el és takarodj – kiabál
egyre jobban.
-
Te akartad – rántok vállat, majd egy könnyed
mozdulattal a mellkasomhoz húzom és megint csókolni kezdem. De persze megint
sérülés a vége. A fogai az ajkamba mélyednek, érzem a kiserkenő vér ízét a
számban. Kezd dühíteni, hogy harap, rúg, karmol és pofozkodik, ahelyett, hogy
lenyugodna.
-
Ez fájt – válok el tőle, a sebet nyalogatva.
-
Helyes, nekem is fájt, de még nem vagyunk kvittek –
sziszegi, mire elborul az agyam. Könnyedén kapom a karomba, majd a hálóba
cipelem. Lazán ledobom az ágyra, majd lehúzom róla a cipőit és én is lerúgom a
sajátom, mielőtt fölé másznék.
-
Hagyd abba – nézek mélyen a szemébe, mikor
megpróbálkozik a meneküléssel. – Szeretsz és ezért vagy ilyen rohadt ingerült,
de ha nem úgy viselkednél, mint valami diliházból szökött bolond, már régen
máshol tartanánk – sziszegem a nyaka bőrébe, majd finoman harapdálni kezdem a
torkát. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy érezze, de fájdalmat ne okozzak
neki.
-
Ne érj hozzám. Utállak – zihál alattam, majd egy nagyon
halk nyögés hagyja el a torkát, mikor a kulcscsontján húzom végig a nyelvem
hegyét.
-
Hát persze. Gyűlölsz és el sem bírsz viselni, de mégis
élvezed minden egyes érintésem – suttogom a szájába, majd ismét kockáztatok és
megint az ajkait szívom a számba.
-
Ne csináld ezt – szuszog hangosan, miközben az arcát
puszilgatom. Nem hallgatok rá, lassú magabiztos mozdulatokkal szabadítom meg a
felsőjétől, hogy aztán a hasán felfelé zongoráztatva az ujjaim elérjek a
melltartójáig, majd a csipkeszegélyen végighúzva a kezem, körberajzolhassam az
ingerlő domborulatok finom vonalát. A háta ívbe feszül, a ficánkolás abbamarad,
a dühös zihálást, halk sóhajok váltják fel. Kíván, ugyan úgy ahogy én is őt. –
Utállak – néz mélyen a szemembe, mire megint mosolyogni kezdek.
-
Rendben – hajolok le, egy lágy csókért. – Az egy
szenvedélyes érzés – suttogom a bőrébe, miközben a háta mögé nyúlva kikapcsolom
a melltartóját. A pántokat a válláról a fogaimmal húzom le, majd messzire
hajítom az anyagot. Minden porcikáját végigkóstolom. A ruhák szépen sorban
rólam is lekerülnek. Meztelenül bújunk össze. Már nincs benne semmi ellenállás.
A szemei vadul csillognak, a kezei birtoklóan marnak belém. Tökéletesen
kiegészítjük egymást. Egyetlen lány se tud, így felhúzni. Sosem éreztem még ezt
senkivel. Egyetlen apró érintésétől is képes lennék elmenni, de összeszedem
magam, hogy őt is bele tudjam kergetni ugyan ebbe az őrületbe. Lassan mozgunk
együtt, képtelen vagyok elszakadni az ajkaitól. Az egész olyan bensőséges.
Igazi szeretkezés, amit remélem nem bán meg reggelre. Én mindent megteszek,
hogy ne így legyen.
Hajnalban kimerülten, izzadtan dőlünk el az ágyon. Fáradt
vagyok, remeg minden porcikám. Mit ne mondjak tényleg ért a nőkhöz… Azt hiszem
sosem volt még ennyi gyönyörben részem, mégsem vágyok másra, csak arra, hogy
aludjak, szorosan hozzásimulva, a meleg meztelen testéhez.
Gyengéd érintésekre térek magamhoz. Mintha valaki a hajam
simogatná. Az illata árulja el. Niko… Utálnom kéne, de nem megy.
-
Jó reggelt gyönyörűség – suttogja. A hangján is lehet
hallani, hogy mosolyog, én mégis fintorogni kezdek.
-
Gyönyörűség? Ki fekszik még itt rajtunk kívül? – nyitom
fel nyűgösen az egyik szemem, de csak hunyorgásra futja. A napfény teljesen
elvakít.
-
Nagyon hülye vagy korán reggel – kacag fel, majd
lehajol és megcsókol.
-
Te meg nagyon vaksi – nyújtózom egy nagyot.
-
Én csak egy csodás, gyűrött arcot látok. Két gyönyörű
szép csillogó álmos szemet. Gyönyörű cseresznyepiros ajkakat – suttogja és
minden bókot egy puszival told meg, amitől mosolyra görbül a szám.
-
Elég – szakítom félbe kuncogva, mert ha tovább
folytatja valószínűleg paradicsom pirossá válik az arcom. Aztán eszembe jut a
tegnap éjjel és az, hogy csúnyán átvert.
-
Áá – kap a hasához amibe gondolkodás nélkül csípek
bele. – Ezt most miért kaptam? – néz rám nagyra tágult szemekkel, miközben a
piros foltot dörzsöli.
-
Hogy kvittek legyünk – nyomom le az ágyra, hogy a
mellkasára hajthassam a fejem. Hallani akarom a szíve dobbanásait, érezni,
ahogy a levegőt veszi.
-
Azt hittem ezen már túl vagyunk – dünnyögi durcásan,
miközben az ölelésébe fészkelem magam.
-
Most már igen – bólintok és az arcom a mellkasába
fúrom. Imádom az illatát, a bőrét… Mindenét.
-
Nem, még nem – nyúl az állam alá, hogy a szemébe
nézzek. – Sajnálom, gonosz voltam, de muszáj volt, hogy rádöbbenj, hogy akarsz
engem – mosolyog kissé beképzelten.
-
Hajaj, az egod kicsit vissza kéne fognod nem? – nevetek fel és egy puszit nyomok a szájára,
majd a nyakához hajtom a fejem, míg ő a hátam simogatja.
-
Mondd, hogy nincs így – zongorázik az oldalamon.
-
Nincs így – vonok vállat nevetve, mire azonnal maga alá
gyűr.
-
Mi az, hogy nincs így? – néz rám duzzogva.
-
Te mondtad, hogy mondjam ezt – simítok végig az arcán
gyengéden. Olyan könnyűnek tűnik megint minden. Itt van, szeret, évődünk, piszkáljuk
a másikat, nevetünk, csókolózunk, bújunk.
-
És mióta hallgatsz te rám? – mosolyodik el édesen, én
meg elfelejtek levegőt venni, hisz a szemei is boldogan csillognak. Azok a
gyönyörűséges, hipnotikus zöld szemek…
-
Mostantól? – kérdezem halkan, mielőtt feltűnne neki,
hogy megint elbambultam, hisz a tökéletessége elvarázsolt és belefeledkeztem az
arca tanulmányozásába.
-
Hm... Jó – bólint, aztán egy újabb csókot lop. – Akkor
mondd, hogy szeretsz – néz rám kisfiúsan.
-
Azt aztán várhatod – nevetek fel. – Édes, túlságosan
élénk a fantáziád, de hát zenész vagy, vagy mifene. Olyasmi – nevetgélek tovább
a sértődött arcát nézve.
-
Mi az, hogy élénk a fantáziám, te banya? És mégis, hogy
érted, hogy zenész vagyok vagy mifene? Mi az a mifene? Hm? – magasodik felém
fenyegetően.
-
Hát… Azt gondolod, hogy szeretlek. Még mindig be vagy
rúgva? – nézek mélyen a szemébe, mintha az ittasság jeleit keresném rajta. –
Vagy drogoztál? – nyúlok az arcához és a szeme körüli érzékeny bőrt finoman
végigsimítom. – Még nem láttam, hogy keverik be az albumaitok dalait. Lehet,
hogy csak a gépek miatt olyan dögös, bugyileolvasztós a hangod - nyújtom ki a
nyelvem, mire fújtatni kezd.
-
Hű te nőszemély, ezt most megbánod – esik nekem és
csikizni kezd. Hangosan nevetve próbálok szabadulni, de esélyem sincs. A
matracba nyom és kínoz, míg ki nem gördülnek a könnyeim. – Szívd vissza azonnal
– parancsol rám.
-
Soha – nyögöm nevetve.
-
De igen – nyom egy puszit a számra és tovább folytatja.
-
Nem – nevetek tovább. – Bizonyítsd be, hogy tudsz
énekelni – kacagok levegő után kapkodva.
-
Aham – áll meg, hogy oxigénhez jussak. – Tehát erre
megy ki a játék? Szerenádot akarsz? – mosolyog.
-
Hm… Erre nem is gondoltam – gondolkodom el. – Még sose
szerenádoztak nekem – karolom át a nyakát. – Énekelsz nekem? – nézek rá
szempilla rebegtetve.
-
Nem úgy kell szerenádozni – ingatja a fejét. – Ha most
elkezdek énekelni, az nem szerenád – csókol meg újra és újra.
-
Nem baj – csóválom meg a fejem.
-
De igen – vitázik megint, mire nagyot sóhajtok.
-
Éhes vagyok – terelem el a témát.
-
A rossz hír az, hogy nincs egy gramm kaja se a hűtőbe.
Már néztem – somolyog.
-
Brandon – suttogom rosszallóan, mire nevetni kezd.
-
Brandon biza – bólogat bőszen. – Mi lenne ha te
elmennél vásárolni én meg elpakolnék? – somolyog.
-
Mennyi az idő? – kérdezem halkan.
-
Délután három – ad választ azonnal. – Dolgozol ma is? –
néz rám kérdőn.
-
Nem – mosolygok rá.
-
Akkor jó – néz rám kifürkészhetetlen arccal.
Amint átlépi a lakás küszöbét, azonnal telefonálni kezdek.
Most, hogy úgy tűnik megtörik a jég, eszem ágába sincs elszalasztani a
lehetőséget. Olyan csodás minden ma. Gyönyörűen süt a Nap, a kedvem pedig semmi
nem tudja leszegni. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel. Azt hiszem visszatértem.
A föld felett lebegek. Minden olyan simán megy, mint talán még soha, a mosolyt
pedig senki nem tudná letörölni az arcomról. Még az sms-e se tud lelombozni,
miszerint elugrik kávézni Jadehez. Sőt, ez még jól is jön. Amint elpakoltam
mindent, amit Brandonék széthordtak, én is elindulok. Csak egy cetlit hagyok
neki a hűtőn, hogy ne aggódjon visszajövök, a pótkulcsot pedig elvittem. Bár
utóbbi információhoz nem tudom mit fog szólni. Az addig oké, hogy vele be és
kijutottam a lakásából de, hogy önkényesen eltulajdonítottam magamnak egy
kulcsot, amivel szabadon járkálhatok ki és be, lehet, hogy sok lesz neki. Végül
is ma reggel arra se volt hajlandó, hogy kimondja, hogy szeretlek. Na, nem
mintha én mondtam volna. Ebben valahogy sose voltam igazán jó. Nehéz ezt
mondani valakinek, legalábbis számomra. Mert ennek tényleg jelentése van. Nincs
is csodásabb annál, mint amikor a másik szemébe nézve, teljesen őszintén tudod
kiejteni a szádon, minden félelemérzet és egyéb zavaró tényező nélkül. Persze
az olyan pillanatokban van a legnagyobb súlya. Ott lóg a levegőben a pici szó,
majd huss elillan. A boldogság elkergeti, de nem törli ki az emlékét. Tudja a
másik, hogy ki lett mondva, hogy ott volt, de nincs vele több gond, teher, nem
nehezedik senki vállára. Gyönyörű. De ahhoz kell az a bizonyos tökéletes perc,
az a pillantás, az-az érintés ami arra késztet, hogy a folyton a nyelved hegyén
lévő kifejezést ténylegesen is szóvá formáld és kiejtsd, hangosan és érthetően,
hogy bárki, aki a közeledben van tisztán halhassa. Talán ma ismét eljön a
pillanat.
-
Hol a pokolban vagy már? – járkálok fel- alá a lakásban
idegesen. Mindjárt éjfél és Niko még sehol sincs. Aggódom, hogy valami baja
lett, bár egy órája beszéltem vele és akkor még azt mondta minden rendben csak
Brandonnal beültek egy bárba. De talán nem is bárban ülnek. Talán rajta ül
valami maca. Mondjuk az a vörös hajú, akivel tegnap is hetyegett, meg aki
mindig ott legyeskedik körülötte. Francba, tényleg féltékeny vagyok. De nem
lehetek az. Én nem! Nincs is hozzá jogom, de ha lenne amúgy se kéne ezt
éreznem. Szabad ember, szabad akarattal, azt tesz amit akar. Végül is férfi…
Egy férfi se monogám, hiú ábránd az, hogy mind a gatyájában tartja a farkát és
csak az asszonykájának veszi elő. Nem, ők nem így működnek. Ők mindenkinek elő
akarják venni. Így vannak kódolva. Felesleges idegesíteni magam ezért. Persze
rosszul esik, hogy valószínűleg a tegnap elmaradt menetet most pótolja azzal a
lánnyal, de érthető, tekintve, hogy én még csak a barátnője se vagyok.
Amint ezt végigpörgettem magamba,
elmegyek fürdeni. A meleg víz ellazít és máris könnyedén veszem a tényt, hogy a
férfi akit szeretek, aki tegnap még értem könyörgött, aki reggel még nekem
bókolt éppen valaki mást farkal meg. Azt hiszem megint előkeveredett vele
szemben a szolgalelkű énem. Nem érdekel
ismét, hogy éppen kivel és mit csinál. Csak az a lényeg, hogy ha végzett, akkor
hozzám jöjjön haza, főleg, hogy a lakásom kulcsát is eltulajdonította már. Vele
akarok aludni és nem számít az se, ha a nő parfümétől fog bűzölögni. Főleg nem
úgy, hogy fürdés után az ő pólóját húzom magamra és úgy bújok be az ágyba.
Minden ontja magából azt a férfias illatot, ami a bőréből árad, nem csak a
pólója, hanem az ágynemű is, sőt még a bőrömön is érzem őt. Mosollyal az
arcomon alszom el, bízva abban, hogy hajnalban majd mellém bújik.
-
Már tutira alszik – dörzsölöm össze a tenyerem
önelégülten vigyorogva. Az ablaka alatt ácsorgunk a srácokkal már vagy egy
órája, mióta leoltotta a villanyt.
-
Akkor éghet? – néz rám Mika kérdőn, mire bőszen
bólogatni kezdek. Jari és ő is nekiesnek
a mécseseknek, egy-egy öngyújtóval, engem meg elfog a gyomorgöcs. Mintha
koncerten lennék, ugyanúgy száguld az adrenalin a véremben. Eleinte csak
lassan, aztán egyre több és több szabadul fel a szervezetemben, míg a végén a
vérem már másból sem áll csak a szerből, ami felspanol. A szívem hevesen ver és
egyre fokozódik a tempó, miközben úgy érzem, felfelé kezd kúszni. Fel a
torkomba. De a torkomra most szükségem van. Nem foglalhatja el a szívem, hogy
ott verje a tamtamot tovább.
-
Kész vagyunk – vereget vállon Jari vigyorogva, mire
mély levegőt veszek. Valami igencsak elcseszett Rómeónak érzem magam. Nem
normális, hogy ezt művelem. Én még soha nem csináltam ilyet, sőt meg sem
fordult a fejemben, de ma… Tényleg elvette az eszem. Nem számít. Csak az a
fontos, hogy bebizonyítsam ő a mindenem, még akkor is ha ehhez sík hülyét kell
csinálnom magamból. Tuti ki fog röhögni, de megéri.
-
Idiótán nézel ki – áll mellém Mika.
-
Köszi – morgom. Talán tényleg túlzásba estem azzal,
hogy felvettem egy zakót és megfésülködtem. Mint valami díszbuzi. Oké a
tornacsukáról még Zoé se tudott volna ledumálni. Nem tehetek róla, szakadt
farmerben meg a testemről lerohadni készülő, gyűrött pólóban érzem magam jól.
Most viszont frissen vasalt minden cucc rajtam. Csak a tornacipő régi. Még a
farmer is új. Azt hiszem tényleg kicsit túlzásba estünk. Ez nem igazán én
vagyok. De ha Zoé azt mondja, hogy így szívdöglesztőnek fog találni, akkor
hinnem kell neki. Nem is értem mit esznek a csajok a zakós pasikon. Szerintem
elég idióta viselet. Oké kiöltözős bulikon rendben van, de amúgy… Nem poén.
-
Ne feszengj, jól nézel ki és le fog olvadni a
harmadikról – biztat Jari nevetve, mire nagyot sóhajtunk.
-
Csapjunk a lecsóba – szólok rájuk, majd mindenki
elfoglalja a helyét. – Tehát, egy két, egy, két há’ és… - számolok be, mire
Mika pengetni kezd, Jari meg a szintetizátort nyúzza. A dallamok a fülembe
kúsznak és átkapcsolok. Tudom a dolgom. A szerelmes pincsiből, zenész lesz. Nem önelégült rocksztár, csak
egy srác, aki imádja amit csinál. Aki beledöglene, ha elvennék tőle a hangját,
a gitárját. Nincs szükség mikrofonra, így is tökéletesen betölti a hangom, a
teret, a srácok se nyomnak el. Túl finom a dal, ahhoz, hogy a srácok ne
gyengéden nyúljanak a hangszerekhez. A dalt, amit neki írtam ma egy kávézóban
ücsörögve, egy bögre feketét iszogatva. Nem bírtam korlátozni. Egy szalvétára
született meg életem egyik fő műve azt hiszem. Az ujjaim automatikusan
firkálták le, a fejemben lévő gondolatokat, egy egész valamivé tömörítve,
amiből ez lett. Csak a srácok piszkálhattak bele, hogy tökéletesítsék. Hát, ez
lett belőle.
-
Mi a franc… - nyílnak fel szépen sorban az ablakok.
Kezd bennem lenni a para, hogy valaki fejbe lő minket, de minden borús
gondolatom elszáll, mikor felkattan a villany a lánynál, akinek a dal szól,
majd az ő ablaka is felnyílik. Az első amit megpillantok, a szélben meglibbenő
szőke hajzuhatag, majd a gyönyörű arc is előbukkan. Csodálkozva néz rám,
dörzsöli a szemét, majd mikor rájön, hogy nem álmodik, széles mosoly terül szét
az arcán. Hát talán mégse vagyok olyan elcseszett egy Rómeó. Érdekes, hogy
senki nem kurva anyázik vagy kezd el lövöldözni. Azt hiszem ezen a környéken
nem szokványos, hogy egy pasi szerenádozik hajnalban az imádottjának.
Valószínűleg én vagyok az első és ez erősen lesokkolta a népet.
-
Mit csinálsz szépfiú? – néz rám édesen, mikor véget ér
a dal.
-
Bebizonyítom, hogy zenész vagyok – kiabálok vissza.
-
Hajnalban? – nevet fel, csilingelő angyali hangon, mire
bólogatni kezdek.
-
Így kell szerenádozni – magyarázom vállat vonva, majd
újabb dalba csapunk bele.
Nevetve figyelem mit művel. Lenyűgöző az egész, álmomban sem
gondoltam volna arra, hogy erre készül, hogy ezért nem jön. Szerenád. Mekkora
hülyeség igazából. Nem gondoltam volna, hogy valaha is az ablakom alatt fog
valaki énekelni, nem is vágytam rá, csak viccből emlegettem neki reggel. Erre
tessék. Itt áll és azon a karcos hangján, a szemembe nézve énekel. Imádom. Bár
be kell vallanom furcsa Nikotól ez a viselkedés. És a külseje... Mintha a jó
tündér elvarázsolta volna. Hol van az én szakadt, cigiző, beképzelt, sörszagú
zenészem? Ki ez a nyálas jófiú? Valljuk be, a zakó abszolút nem illik hozzá.
Oké, összefut a nyál a számban ha ránézek, de jobban szeretem mikor kócos és
gyűrött. Ez a jólfésült fess srác, nem az akiért megbolondulok.
-
Gyere már fel és csókolj meg végre – kiabálok neki,
mikor már majdnem egy teljes koncertet lenyomott. Mosolyogva pacsizik le a
srácokkal, akik elfújják a gyertyákat, amik körülöttük égtek és pakolni
kezdenek. Eltátogok még nekik egy köszönömöt, majd becsukom az ablakot, hogy az
ajtóhoz sétáljak és sarkig tárjam azt. Hallom, ahogy rohan fel a lépcsőn, majd
felérve egy másodpercre megáll. A mellkasa szaporán süllyed fel és le a
megerőltetéstől, a mosolya és a szeme csillogása teljesen megszédít.
-
Szia – suttogja, miközben lassan közelebb lépked. A
háta mögött nagyon rejteget valamit, de gyorsan fény derül a titokra. A teste
alig egy centire van az enyémtől, a szemei teljesen megbabonáznak, olyan ez
mint amikor fém és mágnes találkozik. Nem tehetnek semmit, a fizika egymáshoz
tereli őket, hogy összekapcsolódjanak. A pólójában állok a küszöbön és nem
bírom levenni a szemem róla. Gyönyörű, ehhez kétség sem fér, de tényleg jobban
szeretem a szakadt Nikot.
Hirtelen húz elő egy csokor
virágot, amitől széles mosoly terül el az arcomon. Megnyugodva veszem
tudomásul, hogy igen, ez már az én emberem. Minden más férfi biztos vagyok
benne, hogy égő vörös rózsákat hozna egy ilyen estén, de ő nem. A kis csokor
közepén egy szál hófehér jácint pihen, amit illatos gyöngyvirágok vesznek
körbe.
-
Nem is választhattál volna szebbet – suttogom mikor a
kezembe nyomja a virágokat. – Köszönöm – szagolok bele, mire egy kisfiús mosoly
terül el az arcán.
-
Reméltem, hogy tetszik majd. A srácok azt mondták, hogy
vásároljam fel az összes rózsát, de… - von vállat. – Azt hiszem ez jobban illik
hozzád – simít végig gyengéden az arcomon. - Meg amúgy is az első randinkon
kaptál tőlem egy kosár rózsát – mosolyodik el, én meg követem a példáját. Az
első esténk, még most is élénken él bennem.
-
Megcsókolnál végre? – állok lábujjhegyre, hogy legalább
a válláig felérjek, a karjaim pedig a nyaka köré fonom. Szerencsére ő sem
gondolkodik tovább, a derekam után kap, magához szorít és az ajkait az
enyémekhez nyomja. A nyelve gyengéden tör utat a számba, hogy aztán a nyelveink
bohókás civódásba kezdhessenek, egészen addig míg oxigénhiány miatt kénytelenek
elereszteni egymást. Mosolyogva dönti a homlokát az enyémnek, miközben beljebb
araszol és becsukja maga után az ajtót. Csak most tűnik fel, hogy a szemeit nem
keretezi a szokásos fekete festék. A zöld szemek így is világítanak, de valljuk
be ő olyan pasi, akinek jól áll ha ki van húzva a szeme. Attól csak még
misztikusabb lesz.
-
Ki vagy te és mit csináltál az én vademberemmel? –
mosolygok rá a tarkóját cirógatva, míg ő megemel, de csak annyira, hogy a
lábujjam még éppen súrolja a parkettát és beljebb visz a lakásba.
-
Nem tetszik? – torpan meg hirtelen.
-
Dögös vagy – nyomok egy gyors csókot a szájára. – De
tudod e nélkül – bújtatom ki a zakójából – sokkal jobb – somolygok, miközben az
anyag a padlóra hullik. – Ez nem te vagy – túrok a hajába, hogy a kivételesen
rendezett tincseket összeborzolhassam. – Így máris jobb – nevetek fel, ahogy a
haja teljesen összekuszálódik.
-
Hát ezért álltam ki a kínzást? – húzza el a száját
duzzogva, de a szemei elárulják.
-
Nem kellett volna – csókolom meg. – Imádom amikor
szakadt vagy, nem kell egy élére vasalt jófiú. Nekem te kellesz. Csak te –
suttogom a szemébe nézve, hogy tudja, tényleg komolyan gondolom.
-
Akkor szedd le rólam ezt a cuccot is, mert rohadt
kényelmetlenül érzem benne magam – csípi össze a hosszú ujjaival az ing
anyagát, amit azonnal gombolni kezdem a nyakánál, miközben tovább terelget
valamerre. Érzem, hogy valami keménynek ütközök araszolgatás közben. Fogadni
mernék rá, hogy a konyhaasztalnak mentünk neki, de per pillanat cseppet se
izgat. Lefoglal a fekete ing, amit komótosan gombolgatok ki, míg fel nem tárul
előttem Niko egész felsőteste. Annyira sápadt, mintha még életében nem érte
volna napfény a bőrét. Megint elámulok, hogy mennyire lágy, milyen tökéletes. A
mellbimbója körüli tetoválás csak úgy vonz, de ahelyett, hogy szokásomhoz híven
körbesimogatnám, inkább a nyelvem hegyét futtatom végig a vonalakon, amitől az
egész teste libabőrös lesz.
-
Boszorka – szuszogja hangosan, mire nevetni kezdek és
újabb csókot lopok. A kezei a combomra siklanak, hogy felfelé kezdjék simogatni
az anyagot. – Megint kölcsönvetted? – susog a nyakamat csókolva, amitől most
engem ráz ki a hideg.
-
Ez nem az – sóhajtok fel, mikor a tenyere és ezzel
együtt a fekete póló is már a hasamnál jár, aztán hirtelen megint lefelé veszi
az irányt. A fenekembe markol, aztán egy könnyed mozdulattal az asztalra tesz.
-
Tényleg díjnyertes a hátsód – néz mosolyogva a
szemembe, mire elnevetem magam és most én csúsztatom le a nyakáról a kezem a
hátán keresztül a farmerbe bújtatott fenekéig.
-
Te sem panaszkodhatsz – csapok finoman a csontos
popsijára, mire megvillannak a szemei. A vágy lángjait valami más veszi át a
tekintetében. A pillantása ellágyul, ugyan úgy, ahogy az arcvonásai is. A
homlokán és a szeme körül lévő ráncok, amik csak alvás közben szoktak
kisimulni, most hirtelen eltűnnek, a mosolya a lehengerlőnél is lehengerlőbb,
az ujjai, amik a combjaimon pihentek eddig, az arcomra siklanak. Nem értem mi
történik, hova lett a vadság belőle, de érzem, hogy ez most valami különleges
lesz. A gyomrom bukfencezni kezd a hasamban, az izgalomtól, miközben csak néz a
szemembe. Mindkét tenyere az arcomon pihen, miközben iszonyat komolyan, de
mégis boldogan néz rám, aztán nagy levegőt vesz és valami furcsa hangszínen
ejti ki a legszebb szót, amit nő csak férfitól hallhat:
-
Szeretlek.
Hirtelen meg mukkani se tudok.
Tudom, hogy viszonoznom kéne, hisz én is így érzek, de lebénít ez az egész.
Szerenád, virág, a csókja, ő, és most még ez is. Ráadásul a zöld szemek is
sugároznak felém valamit, ami arra késztet, hogy ne most tegyem meg. Mire
összekaparom magam, már úgy szorít magához, mint egy kisgyerek a kedvenc
plüssállatát, azzal a különbséggel, hogy a kisgyerekek, nem akarják a nyelvüket
az állatka szájába tolni, ami valljuk be lehetetlen is lenne. Csak nem nálunk.
Én ugyanis utat engedek a követelőzésnek. A mozdulatai egyre sürgetőbbé válnak,
a pólótól észrevétlenül szabadít meg. Később kapok észbe, hogy míg ő már mindenhol
megérintett és rég túl van azon is, hogy a meztelen testem a csókjaival borítsa
el, én még sehol se tartok. Rajta ugyanis még mindig ott van a farmer, ezt a
hibát pedig gyorsan ki kell javítani. Az öve seperc alatt megadja magát az
akaratomnak és a boxer se takarja tovább a kívánatos testét. Űzött vadként
esünk egymásnak. Mintha eddig kergettek volna minket és csak egymás karjában
találhatnánk védelemre, mintha csak ketten együtt lehetnénk biztonságba. Érzem
rajta, hogy visszafogja magát, hogy próbál lassítani, hogy húzni akarja az
időt, de nekem nincs türelmem várni. Minek? Ugyan azt akarjuk mindketten. Eggyé
válni, szeretkezni, lubickolni a kéjben. Felesleges több időt pazarolni. A
csípőjét körbetekerem a lábaimmal, így húzva közelebb a testét az enyémhez.
Mosolyogva csókol meg, míg én a hátát cifrázom ki, aztán hirtelen belém hatol,
amire cseppet sem számítok, így hangos nyögés hagyja el a torkom a váratlan, de
mégis gyönyör-teli érzéstől. Nem hittem, hogy ilyen könnyen engedelmeskedik,
bár tudom, hogy ő sem a türelméről híres. A fogai a nyakam érzékeny bőrét
karcolják, míg én a vállába kapaszkodok, a hátam ívbe feszül és nem bírom
visszafogni a nyögéseim, ahogy újra és újra felnyársal, szinte kettészakítva a
testem. A lökései erősek, kemények, abszolút nem kímél, de nem is vágyom rá. Őt
akarom és igen, pontosan tudom, hogy ő ilyen, hogy a szenvedélyes, gyors és
kemény meneteket imádja, ahogy én is. Ez ő, az én emberem. Másnak talán
durvának tűnhet és figyelmetlennek, de nem az. Pont ott ér hozzám, ahol kell és
ezzel a csillagokig repít. A testem feszíti a vágy és egyre intenzívebben
lüktet a testem. Mind neki köszönhető, ő izgat a végletekig azzal, hogy a
fogaival a mellbimbóim karcolja, hogy a hangját szabadon engedve, állatiasan
morog a bőrömbe. Imádom a tüzet, ami árad belőle, a nyers férfiasságot és erőt,
ami az első percben elcsábított és az uralma alá hajtott. Aminek most sem tudok
ellenállni. Az önuralmam semmivé foszlik, mikor a gyönyörtől eltorzuló arcára
nézek. Figyelni a rezdüléseit miközben elélvez? Igen, ez engem is csúcsig
repít. Lihegve borulunk egymásra, a mosolyt lehetetlen letörölni az arcunkról.
Remeg a testünk, a szívünk vadul kalapál, a lélegzetünk el-elakad. A homlokát
az enyémnek dönti, így néz a szemembe, a pajkosan csillogó, bársonyosan zöld
szemeivel. A gyomrom még mindig görcsbe áll és mielőtt átgondolhatnám, hogy mit
teszek megcsókolom, majd ugyan úgy ahogy az előbb ő, a két tenyerem közé fogom
a szoborszerű arcát.
- Én is nagyon szeretlek –
suttogom, alig fél centire az ajkaitól, viszonozva a vallomását.
Ha eddig nem is fenyegetett a szívroham veszélye, hát ezután
a vallomás után tutira. A szívem olyan hevesen ver, mint még soha, kezdek
igazán félni attól, hogy áttör a bordáimon és bemondja az unalmast, de nem
szabad. Még nem. Annyi minden vár még ránk. Még többet kell szeretkeznünk,
együtt lenni, randizni, csókolózni, együtt élni, lélegezni. Együtt. Furcsa
melegség jár át, amint rájövök, hogy már nem vagyok egyedül. Hozzá tatozom,
most már ketten vagyunk. Soha többé nem kell magányosan szembe néznem a
világgal, mert Lia mindig velem lesz. Bizsereg az egész testem. Ő minden amire
vágytam, de nem most van itt a szavak ideje. Jobb ha a testünk beszél
helyettünk, így gyengéden felemelem és a hideg asztaltól a puha, meleg ágyig viszem.
Újból és újból birtokba vesszük a másik testét. Hajnalban
már remeg az egész testem, de továbbra is csak űzzük a másikat a gyönyör felé.
Fel akarom adni, mert úgy érzem leterít a fáradtság, de előtte még egyszer fel
szeretném juttatni a csúcsra. A fogaim összeszorítva izzadtan lökök még párat,
mikor megérzem, hogy ismét megrázza az orgazmus az egész testét. Nekem se kell
több elengedem magam, majd lihegve, izzadtan dőlök mellé. Rázkódik a testünk, a
bőrünk forró, mintha lázasak lennénk. A szemei álmosan, de mégis boldogan
csillognak. Nem bírok megnyugodni, túl szépnek tűnik ez az egész ahhoz, hogy
igaz legyen, de, mégis ki akarom élvezni az egészet.
-
Átölelsz? – néz rám, nagyokat pislogva, mire nevetni
kezdek.
-
Nem - csóválom meg a fejem, mire megint a hasamba csíp.
Fájdalmasan szisszenek fel, ő meg önelégülten vigyorog.
-
Ölelj át – fordít nekem hátat, majd mikor nem mozdulok
visszanéz. – Vagy átölelsz vagy dagadtra csipkedlek – kuncog rám, mire mögé
fészkelődöm, magunkra borítom a takarót és szorosan hozzábújok, felvéve a teste
vonalait. Tökéletesen illik a karjaim közé. Az arcom a nyakához fúrom és
mélyeket lélegzek az illatából.
-
Álmodj szépeket Kulta – suttogom álomittasan.
-
Te pedig soha ne akarj más lenni, mint aki vagy. Ígérd
meg, hogy nem akarsz többé kibújni miattam a bőrödből – néz hátra a válla
felett. – Abba a bőrnadrágos, kócos, arrogáns, de mégis édesen magabiztos
Istenbe szerettem bele Helsinkiben, nem egy jól nevelt úri fiúba. Legyél az aki
vagy, mert nekem az igazi Niko kell, nem valami kifinomult, javított változat.
A nyers prototípust akarom – mosolyog rám, mire én is mosolyogni kezdek.
-
Igenis kisasszony – nevetek rá.
-
Jó éjt zöldszemű – susogja, visszadőlve a párnájára.
-
Mindennél jobban, még az életemnél is jobban Kulta –
súgom a fülébe, aztán szinte azonnal elalszom. Nem kell kimondanom, hogy
mindennél jobban szeretem, tudja ő ezt magától is.