A hangján is hallani, hogy mindjárt
felrobban. Nem igazán tudom eldönteni, hogy miért. A csók miatt vagy mert Alex
a falnak kent. Most valahogy örülök, hogy egy óceán választja el tőlem. Ha itt
lenne… Ó anyám, belegondolni is szörnyű.
- Alex sosem fog bántani nem kell
féltened, nagy kislány vagyok. Vigyázok magamra – suttogok neki, mert tudom,
hogy ettől lenyugszik.
- A másik csaj is így gondolta,
mégis megütötte az a barom – kezd el megint kiabálni, olyan hangerővel, hogy
muszáj távolabb tartani a telefonom a fülemtől, mert félő megsüketülök.
- Lily nem én vagyok – mosolyodok
el a kirohanásán.
- Még jó – morog megint kicsit
halkabban, ami reményt kelt bennem és hiszem, hogy lehiggadt végre. Gyorsan
kiderül viszont, hogy ismét tévedtem. – Mégis mit képzel magáról? Hogy mer
megütni egy nőt? Istenem ha ott lennék, tőből törném el mindkét kezét annak az
elcseszett buzinak. És mi az, hogy meg akar csókolni? A picsába, nem tűnt fel
neki, hogy férjes asszony vagy? – Üvöltözik megint, de kinevetem.
- Nem vagyok a feleséged – adok
választ a meglepett fújtatásra. Bár kétségkívül jól esik, hogy ezt mondja, de
jobb lenne ha ő is a realitás talaján maradna.
- Fogd be – sziszegi, de hallom a
hangján, hogy elmosolyodik.
- De tényleg nem vagyok a… - kezdek
bele, persze ismét félbeszakít.
- Oké, értem. Ha ez kell, holnap
Vegasban találkozunk és elveszlek. Utána viszont teljesen jogosan belezhetem ki
azt a köcsögöt, ha hozzád ér – magyaráz indulatosan.
- Nem képzeled, hogy Vegasban fogsz
elvenni? – Háborodok fel azonnal. – Vegasban csak azok házasodnak, akik hamar
el is akarnak válni. Nincs az-az Isten. Ha egyszer engem elveszel az tuti nem
Vegasban fog történni és tutira nem fogsz tőlem soha többet megszabadulni –
mosolyodok el.
- Nem mintha akarnék – dünnyög
halkan, de tudom, hogy már közel sem olyan ideges mint volt. – Viszont akár a
nejem vagy, akár csak a barátnőm jobban örülnék, ha nem csókolgatna rajtam
kívül semmiféle balfácán, oké? Ha mégis így lenne és megtudom biztos lehetsz
benne, hogy utánad megyek és szétrúgok pár segget akkor pedig egy csini kis
börtönbe fogunk összeházasodni – mondja komoly hangon.
- Hm… Megfontolandó. Hány évet is
kapnál pár szétrúgott seggért? – Kérdezem nevetve.
- Nem tudom. Öt körül, ha a régebbi
dolgaim is előszedik – nevet most már ő is.
- Tehát ha jól értem baby, a saját
cellába csücsülnél öt éven át és csak én mehetnék be hozzád? Nem is rossz. A
csajoktól el lennél zárva, senki nem vethetne rád szemet és teljes mértékben
kisajátíthatnálak , ráadásul nem is kéne ki tudja mennyit várnom arra, hogy
lássalak. Azt hiszem mindjárt elkapom az egyik dokit és megcsókolom – nevetem
el magam újra.
- Meg ne próbáld – szisszen fel.
-
Csak
viccelek. Amúgy is egyetlen ember csókjára vágyom, másé nem is kell – susog
hátborzongató hangon a telefonba, amitől a karomon lévő szőr mind egy szálig az
égnek mered.
-
Hagyd
ezt abba – kérem vágytól rekedten. Eszméletlen ez a nő. Már attól felizgulok,
hogy hallom a hangját.
-
Nem
értem miről beszélsz édes. Én csak azt mondtam, hogy mennyire jó lenne, ha
melletted lehetnék és megcsókolhatnálak és… - kezd bele, de félbeszakítom.
-
Ha
így búgsz tovább azt ecsetelve, hogy mi lenne, ha melletted lennék, lehet, hogy
elraboltatlak és amint itt leszel, az ágyhoz bilincsellek a toronyba, aztán
pedig soha többet nem engedlek ki.
-
Hmm.
Emberrablás, testisértés? Folytasd csak drágám és életfogytiglan a sitten fogsz
ülni – nevet fel újra.
-
Nem
érdekel, csak tartsd be amit ígértél – sóhajtok fel, a csikkemet a betonra
dobva.
-
Miért
félsz ennyire? – Kérdezi halkan, de komoly hangon.
-
Mert
ez a normális. Ha valaki tényleg fontos az életedben akkor mindig rettegsz
attól, hogy elveszíted – mosolyodok el, mert magamat is meglepem azzal, hogy
ennyire nyíltan tudok válaszolni a kérdésére. Aztán az ajtó halk nyikorgással
kinyílik mögöttem és Eero bukkan elő, az órájára mutatva. – Kulta mennem kell,
mert lehet az én seggem is szétrúgja valaki – mosolyodok el.
-
Ó
üzenem annak a valakinek, hogy a szexi hátsód az én tulajdonomban áll, tehát ha
megpróbál kárt tenni benne felveszem a legnagyobb sarkú cipőm és garantáltan
tövig felcsúszatom a végbelébe – neveti el magát, amitől én is kuncogni kezdek.
– Na menj dolgozni, aztán szép dalokat írni nekem, mert ha nem akkor bajban
leszel – suttogja.
-
Vigyázz
magadra asszony és ha nem bír magával az a…
-
Niko
– szakít félbe rosszallóan.
-
Na
mindegy, ha nem tudja magát kordában tartani szólj és intézkedem jó?
-
Mindennél
jobban szivi – suttog a készülékbe.
-
Én is
téged – bólintok, úgy döntve, hogy nem feszegetem tovább az Alex témát.
Felesleges. Úgyis a saját feje után megy.
-
Mehetünk?
– Néz rám Eero kérdőn mire némán bólintok. Már fel se tűnik, hogy a folyosón
sétálva mindenki úgy bámul rám, mintha valami különleges szerzet lennék. Mióta
leszerződtünk ide, azóta ez megy. A titkárnők és ribancok hada úgy nyílik meg
előttem, mint Mózes előtt a tenger. A kíváncsi szemek folyamatosan vizslatnak.
Mindig olyan érzésem van ettől, mintha azt várnák, hogy mikor esek hasra, mikor
bukok el, így ezen a helyen mindig különösen megválogatom, hogy hova lépek és
hogyan.
A
stúdiószoba tele van emberekkel. Ezzel hivatalosan is beköltöztünk.
Hangmérnökök, producerek, nagykutyák, menedzserek, aszisztensek és mi, az öt
gyerek, akik állítólag felügyeletre szorulnak. Csak mi ezt nagyon nem
szeretjük. Mad és Mika már most rosszul van a minket körbevevő emberektől. Hát
így tutira nem tudunk dolgozni.
- Na jó,
kifelé – hagyom nyitva magam után az ajtót.
-
Tessék? – Fordul felénk Hanna meglepetten.
-
Hallottad nyuszikám, mindenki kifelé. Mi maradunk öten, na meg Eero és Tia. A
többiekre egyenlőre nincs szükség. Viszontlátásra – integetek az öltönybe bújt
sokkos állapotban lévő kopaszodó fazonok felé, akik szart se értenek a zenéhez
vagy a lemezkészítéshez, egyszerűen azért jöttek, hogy figyeljék mit alkotnak
az aranytojást tojó tyúkjaik és belekotyogjanak feleslegesen abba amit csinálni
akarunk. Az örökös harc ezzel elkezdődött. Mi alkotunk, ők lefikázzák, mi
újracsináljuk, aztán cenzúrázni akarnak, aztán nem engedünk, aztán ők nem
engednek. Megy a fenyegetőzés míg közös megállapodásra nem tudunk jutni. Bárcsak
tudnám miért kell ennek így lennie. Sokkal könnyebb lenen ha ők hagynának
minket dolgozni és mi is őket.
- Tehát
maga Koskinen – szólal fel egy hátrazselézett hajú, a többiekhez képest jóval
fiatalabb csóka, akin csak egy zakó van, a nadrágja viszont a miénkhez
hasonlóan farmerből készült. A szemei vészjóslóan villognak.
- Jah –
bólintok. – Maga ki? – Nézek rá kérdőn.
- Tom vagyok, Mr. Anders küldött, hogy öhm… felügyeljem a
munkálatokat – mosolyodik el hamisan. A rosszindulat csak úgy csöpög belőle. Mi
ne mondjak, ez aztán remek. Lia apja tényleg egy bosszúálló buzi. Na de sebaj.
Ezt is megoldom. Remélem.
- Örvendek, de
nincs szükségünk egyenlőre semmire. Bár ha a srácok kérnek… Hozna pár korvapuustit?
– Nézek lekezelően rá, mire kikerekednek a szemei. Tia halk kuncogása a
srácokat vigyorgásra készteti, én viszont megőrzöm az álcám.
- Tessék? – Néz rám a fószer értetlenül.
- Éhesek vagyunk, szeretnénk pár korvapuustit. De a
sütiket a kedvenc helyünkről kéne elhozni. Tia megadnád a pékség címét az úrnak.
Ha már segíteni szeretne mindenáron – mosolyodok el gonoszan.
- Nem asszisztens vagyok uram. Matt azért küldött, hogy
figyeljek arra mi kerül fel a lemezre. Szeretné, ha nem lenne olyan sötét és
nyálas az új album, mint az eddigiek. Végülis maguk nem valami lányos
popzenekart alkotnak ugye? – Néz végig rajtunk, mire Mika arca elvörösödik a
dühtől és a dobverőit egyre idegesebben kezdi forgatni az ujjai körül.
- Ez az én albumom. Majd ha Mattnek nem tetszik valami
idejön. Érthető? Most pedig ki innen – fogom meg a csávót a zakójánál fogva
aztán kitaszítom az ajtón. Csak most tűnik fel, hogy Hannát leszámítva, ezzel a
fajankóval együtt végül minden öltönyös majom elpárolgott. Hála az égnek.
- Ennek Anders nem fog örülni – csóválja Hanna a fejét.
- Cseszek rá. Dolgozni szeretnénk – pirítok rá is. Tényleg
kezdem elveszíteni a türelmem.
- Niko – lép mellém kedvesen mosolyogva, majd finoman
végigsimít a karomon. Semmi erotikus szándék nincs benne, egyszerűen ő is csak
anyáskodni akar felettem. – Drága, én nem vagyok az ellenséged, segíteni
akarok. Ha bármire szükséged van csak szólj oké? – Biccenti félre a fejét.
- Oké – bólintok.
- Akkor jó munkát – paskolja meg a vállam, aztán ő is
kilibben az ajtón. Mi pedig végre elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy mi is
kerüljön az albumra.
-
A pasid volt?- Mosolyog rám Ethan, mikor visszalépek a
szobába ahol Alex még mindig alszik.
-
A szerelmem – bólintok mosolyogva. Jó érzés kimondani.
Jó, hogy elmondhatom, hogy ő az enyém. Hozzám tartozik. Egymáshoz tartozunk.
-
Róla is hallottam már – nevet fel, mire elmosolyodom.
Nem akarom tudni mit mesélt Jade rólunk.
-
Mit adtak be neki? – Telepedek újra Alex mellé, hogy a
haját az ujjaimmal fésülgethessem. Jó érzés megérinteni őt és azt hiszem ő is
érzi, hogy itt vagyok vele, mert a homlokán eddig jelenlévő kétségbeesett ránc
kisimul.
-
Olyan békésnek tűnik így igaz? – Szólal meg halkan
Ethan. – A lónyugtatónak köszönhető. Ha már nagyon nem bír vele senki, beadnak
neki egy szurit és pár órára kidől. Alszik, mint egy kisbaba – néz Alexre
elgondolkodva. – Kiborít mindenkit.
-
Csak fél – mosolygok keserűen. Soha életemben nem
hittem volna, hogy Alexel egy kórházi szobában fogok ülni. Ő olyan… Nem is
tudom. Nem gondoltam volna soha, hogy látom ennyire kiborulni. Ijesztő, ahogy
kinéz, de még ijesztőbb a tudat, hogy képes valakit ennyire szeretni, hogy
képes szó szerint beleőrülni az aggodalomba, a bűntudatba. Eddig is tudtam,
hogy érző lény, bármennyire is jól leplezi az esetek 99%-ban, de ezt sosem
gondoltam róla. Soha nem hittem, hogy ennyire szereti a pár szobával arrébb
fekvő lányt, aki az éltéért küzd. Azt hittem, hogy ha Jade lelép, Alex felszed
helyette valaki mást, aki majd meggyógyítja őt. De nem. Ők sem élhetnek egymás
nélkül, bármilyenek is.
Ezt megértve pedig valami furcsa nyugalom száll meg. Jade
ugyan így szereti Alexet.
Talán elmebetegen hangzik, de nem fog meghalni.
Ethannak igaza van.
-
Szerelmesek – suttogja, amint a szemébe nézek. Olyan
kisfiús vigyor terül szét az arcán, amilyet még egy férfi arcán sose láttam
még. Mintha tudna egy titkot, amit én még nem. Mintha a fejembe látna. Az
aranybarna szemek áthatóan vizslatnak. Mintha a csontjaim is látná. Ő tudja,
hogy Jade ezt végig látta Alex szemeiben. Ezt a hatalmas érzelmi hurrikánt. Az
arca mégis elgondolkodóvá válik hirtelen. Mintha tanulmányozna. Végignéz az
arcomon, hosszan elidőzve bámul a szemeimbe, majd a pillantása lejjebb siklik.
Zavarba ejtően vizslatja, hogy a kopott körömlakkos ujjaim, hogyan tűnnek el
Alex hajában újra és újra. Majd végignéz az öltözékemen is, ami mondjuk úgy,
hogy nem kifejezetten szalonképes, de kit érdekelt, hogy mit veszek fel mikor
Nikoval épp mosolyszünetet tartottam? A harisnyám szakad, a szoknyám nem éppen
a helyén áll, mert el van tekeredve rajtam, a csizmám koszos, a felsőmet
leittam a reptéren kávéval és valószínűleg a sminkem is el van kenve. A
hajamról jobb nem is beszélni, de mit tehetek? Apám frizuráját örököltem.
Kezelhetetlen és önálló akarattal rendelkezik minden egyes hajszálam. – Tudod
Alexnek igaza van. Olyan vagy, mint a kokain – szólal meg komoly hangon.
-
Tessék? – Kerekednek ki a szemeim.
-
Olyan vagy, mint a kokain – ránt vállat, mintha nem is
lenne érdekes az amit mond.
-
Már bocs, de ennél jobb bókot is hallottam már –
jelentem ki határozottan, hátha veszi a lapot, hogy ez nem igazán tűntet fel
engem jó színben és a dolog másik fele meg az, hogy nem is értem. Mit jelent
az, hogy olyan vagy, mint a kokain?
-
Alex egy szóval jellemzett. Mint a kokain. Igaza volt.
Ahol megjelensz ott valószínűleg minden irányíthatatlanná válik és őrültté.
Felforgatod az emberek kis világát a puszta jelenléteddel. Valakit
megbolondítasz, valakit feldobsz. Hófehér vagy és könnyen oldódó, bárki képes a
raboddá válni. De a heroinnal működsz igazán.
-
Mi van? – Nevetek fel értetlenül. Full zagyvaságnak
tűnik az egész. De nincs idő elmélkedni. Joshua bedugja a fejét az ajtón.
-
Jadet külön szobába tették. Valaki bemehet hozzá –
szólal meg, Alexet szuggerálva a szemével.
-
Magához tért? – Pattan fel Ethan izgatottan, mire egy
szomorú mosolyt kap válaszul.
-
Nem, még mindig altatják. Elég szarul néz ki –
köszörüli meg a torkát. A hangja erőtlen és aggódó. Őt is megviseli ez az
egész, még akkor is, ha relatíve semmi köze Jadehez. De a legjobb barátját
nyugtatózni kell miatta. Így azért elég érthető a nyúzottsága…
-
Bemegyek hozzá, addig te próbáld meg felrázni Alexet –
adja ki Ethan a parancsot, mire meglepetten pislogok, de már csak a csukott
ajtóra…
Nagyot sóhajtva, felülök az ágy szélére, ahol a kismanó
magzatpózban kuporog. Ismét látom benne az elveszett gyereket. Hogy lehet
valaki ennyire bonyolult és ilyen rohadtul gyönyörű? Olyan, mint Hófehérke. A
bőre olyan, akár a frissen meszelt fal, a haja viszont ébenfekete. Tökéletes
porcelánbaba lehetne. Bár senki nem tudná eldönteni, hogy fiú vagy lánybaba
lenne. Hol van most az egoista, magabiztos, arrogáns dög?
Bár ő feküdne itt, akkor most nem félnék attól, hogy mi
lesz ha kinyitja azokat a valószínűtlenül nagy, óceánszínű szemeit.
A pici orr összeráncolódik, a keltegetésemtől, majd
megrebbenek a szemhéjai is. Próbál elhúzódni az érintésem elől, a kezeivel
hessegetni kezd valamit, ami nincs is ott. Aztán kinyitja a szemeit és fátyolos
tekintettel mered rám. A homloka ráncba szalad, a tekintete továbbra is
homályos. Értetlenül néz rám, mintha nem tudná ki vagyok és mit keresek itt,
aztán egy kis fény kezd pislákolni az elveszett tekintetében. Mintha lassan
derengeni kezdene neki, hogy mi is történt, hogy ki is ébresztette fel.
- Csak álom volt. Túlságosan betéptem – sóhajt fel
megkönnyebbülten miközben összefűzi az ujjainkat és a kezem az arcához húzza,
hogy az ujjaim hidege hűtse le a felforrósodott bőrét. Halványan elmosolyodik,
miközben álmosan bújik a tenyerembe.
- Nem álom volt – suttogom szomorúan, mire a szemei
rémülten pattannak ki.
- Nem – csóválja a fejét remegős hangon, miközben a
szemeibe könnyek gyűlnek. A rettegés ismét eluralkodik rajta, a teste remeg a
félelemtől, az arca még sápadtabbá válik. Lassan egy hullával is felvehetné a
versenyt. – Hol van? – Ül fel túl hirtelen, amitől megszédül és majdnem
visszazuhan a puha matracra, de időben kitámasztja magát. Nagyokat pislog,
próbál magához térni, de még mindig dolgozik benne a nyugtató. Biztos vagyok
benne, hogy szédül és zúg a füle is. Nincs jól ő sem. Ennie kéne és egy kávét
se ártana neki.
- Áttették egy külön szobába. Egy Ethan nevű srác van bent
nála. Utána te is bemehetsz – állok fel, hogy a hóna alá nyúlva segítsek neki a
felállásban.
- Akkor még él – fújja ki remegősen a tüdejében rekedt
levegőt.
- Altatják, de él és élni is fog – bólintok mosolyogva.
Egyszerűen muszáj pozitívan gondolkodnom és reményt adnom neki, hogy nem
veszíti el a lányt, aki miatt ilyen pocsékul néz ki. – Gyere lemossuk rólad a
festéket – támogatom el a szobában lévő mosdókagylóig, amibe erőtlenül
kapaszkodik bele. Hagyja, hogy megengedjem a csapot és lesimogassam az
elkenődött mázat az arcáról, miközben bámulja a tükörképét.
- Ha így látna, tuti felpofozna – szólal meg mikor már
majdnem végeztem.
- Na igen, abban biztos lehetsz – bólintok, miközben a
vizes ujjaimmal a haját kezdem igazgatni. A térdei remegnek, alig bírja tartani
magát, iszonyatosan le van gyengülve.
- Túléli ugye? – Néz rám a tükörből, mire határozottan
bólintok.
- Sosem hagyna itt téged – kacsintok rá, mire egy
félmosolyt kapok válaszul.
- El kell mondanom neki – suttogja, miközben elzárom a
csapot.
- Tedd meg – szorítom meg a vállát, aztán a kezéért
nyúlok, hogy elkísérhessem Jadehez, de az ajtóban megtorpan.
- Lia… - köszörüli meg a torkát, miközben lesüti a szemét.
Aztán nagy levegőt vesz és újra összekapcsolódik a pillantásunk. – Sajnálom,
hogy ide kellett jönnöd miattam és, hogy elszakítottalak tőle – susogja, olyan
halkan, hogy komolyan koncentrálnom kell arra, hogy megértsem mit mond.
- Jade a barátom, te meg… Te vagy – rántok vállat, mert
sose tudnám meghatározni, hogy Alex milyen szerepet is játszik az életemben.
Csak azt tudom, hogy szeretem és kötődök hozzá, tehát itt kell lennem vele,
mikor szüksége van rám.
- Köszönöm – ölel meg szorosan, amitől ledöbbenek. Alex
szótárában eddig azt hittem nem szerepel a köszönöm szó. És most tessék…
- Menjünk. Már tuti ideges, hogy miért nem te vagy nála –
suttogom, aztán bíztatóan megpaskolom a hátát és elindulunk a többiek felé.
Hajnal háromkor lépünk ki a stúdióból. Mind hulla fáradtak
vagyunk, de legalább négy dal kész van, úgy-ahogy. Kissé felszínes és mind
tudjuk, hogy még rengeteg meló lesz a dologgal, de legalább már azt tudjuk,
hogy milyen vonalon akarunk elindulni.
Semmire nem vágyom csak egy kád forró vízre, egy pohárral
borral, meg a kedvenc könyvemmel megédesítve. Szerencsére Mad hazafuvaroz,
ahogy mindig is tette, majd továbbhajt. Fáradtan nyitom ki a kaput, aztán
megcélzom az ajtót, de földbe gyökerezik a lábam.
-
Hello – szólal meg a küszöbömön ülő lány, halványan
mosolyogva.
-
Mit keresel itt Leena? – Sóhajtok fel nyűgösen. Már
csak ez hiányzott.
-
Csak bocsánatot akartam kérni, meg jó lett volna
beszélgetni egyet. Olyan rég beszélgettünk – áll fel, majd leporolja magát.
-
Hajnal három van – mordulok fel fáradtan, miközben
ellépek mellette, hogy végre bejussak a meleg otthonomba, ugyanis itt kint
halálra lehet fagyni.
-
Azért bemehetek? – Pislog rám ártatlanul, nekem meg
minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy igent mondjak neki, de ránézek a
hidegtől kipirult arcára, a fagyos széltől remegő testére és nem tudom
elküldeni.
-
Míg megmelegedsz – engedem előre, de olyan hangon
mondom ezt, mintha épp a fogamat húznák. Nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez.
Nincs kedvem hozzá. Liát akarom, erre őt kapom. Remek.
-
Nem örülsz nekem – állapítja meg az előszobában, miután
lerúgta a csizmáit és kihámozta magát a kabátjából. Döbbenten meredek rá. A
felsője köldökig ki van vágva, a legszexibb szoknyája van rajta, amitől régen
mindig beindultam, a sminkje tökéletes és csak árad belőle az émelyítően édes
parfümillat. Tényleg dögös, de már nincs rám hatással.
-
Baszni jöttél? – Nézek rá, kérdőn felhúzott
szemöldökkel.
-
Ó kérlek, ne légy vulgáris – legyint, miközben sarkon
fordul, de most rajta a sor, hogy megdöbbenjen. – Itt rend van – állapítja meg,
majd az ujját végighúzza a komódon. – És por sincs – fordul felém újra.
-
Liával kitakarítottunk – vonok vállat, miközben
ledobálom magamról a sálat és a sapkát, aztán a konyha felé veszem az irányt,
hogy legalább a bor édes ízét élvezhessem, ha már Leena sikeresen belerondított
a tökéletes tervembe.
-
Ó tényleg… Az új cicus. Még tart a varázs? – Néz rám
gonoszul mosolyogva.
-
Leena, fáradt vagyok, dolgoztam nincs kedvem ehhez,
szóval ha azért jöttél, hogy elbaszd a kedvem akár el is mehetsz – intek az
ajtó felé, miközben teletöltöm az öblös üvegpoharat, a kedvenc borommal.
-
Nem, dehogy – teszi fel mindkét kezét védekezőleg és
olyan ártatlanul pislog, ami majdnem megtéveszt. De csak majdnem. Túl régóta
ismerem már. Valamit forgat a fejében.
-
Miért jöttél? – Szegezem neki a kérdést.
-
Nem kínálsz meg engem is? – Bök az állával a bor felé,
édesen mosolyogva.
-
Leena, nincs kedvem játszadozni. Mondd el, miért jöttél
ide – sziszegek, mint egy mérgeskígyó, amitől azonnal lelohad a vigyor a
képéről. Tudja, hogy nem vagyok most túl türelmes. Ismer már ennyire.
-
Csak hiányzol – hajtja le a fejét bánatosan, mire
kicsit megsajnálom.
-
Leena ez pont hajnalban jut eszedbe? – Sóhajtok fel.
-
Nem – csóválja meg a fejét. – Mindig érzem – néz a
szemembe szomorún. – Főleg éjszaka, mikor rájövök, hogy nincs aki átöleljen.
Már nem érezni az illatod a párnán – görbül le a szája sarka.
-
Ne – lépek hátra. Utálom ezt. Nem akarom hallani. –
Jobb lenne, ha elmennél – szólok rá, még mielőtt rámtör a bűntudat.
-
Miért taszítasz el? Én csak beszélgetni szeretnék – lép
közelebb, sírásra görbülő ajkakkal.
-
Ne csináld ezt. Leena, a fenébe vége van köztünk
mindennek. Fejezd be a játszadozást és ezt a manipulatív faszságot, amit
művelsz – mutogatok idegesen az arcára. Tudom mit akar. Megpuhítani, hogy aztán
rávehessen valami olyasmire, amit én nem akarok.
-
Félsz? – Biccenti oldalra a fejét, majd elmosolyodik. –
Még mindig hatással vagyok rád, igaz? – Torpan meg és a szemeibe megint valami
furcsa tűz csillan.
-
Fejezd be – csattanok fel. – Nem félek tőled, de tudom
miért vagy itt. Azt akarod, hogy megdugjalak, mert pontosan tudod, hogy akkor
Lia kibaszna, mint macskát szarni. De nem fog összejönni érted? – Teszem le a
poharam és fenyegetően lépkedek közelebb. Muszáj ilyennek lennem, mert ha
nyeregben érzi magát nem száll majd le rólam soha. Ha csak egy minimális esélyt
is lát arra, hogy bármi lehet köztünk, rám fog tapadni, mint egy pióca, attól
meg Lia meg fog őrülni és előbb utóbb minden szétcsesződik, ami most jó. De ezt
nem hagyhatom. Fel kell vennem a kesztyűt és el kell kergetnem ezt a boszorkát.–
Vissza akarsz kapni – bökök rá a mutatóujjammal dühösen. – Azt akarod, hogy
elbaltázzam azt, ami jó körülöttem. De nem fogom megtenni, szóval hiába ez a
kibaszott színjáték, mert nem foglak ágyba vinni. Őt szeretem hallod? Őt! És
nem teszem kockára egy közepes dugásért soha! – Mosolyodok el fölényesen, mire
teljesen lesápad.
-
Közepes dugás? Hát ennyi vagyok? – remeg meg a hangja,
a kezei pedig ökölbe szorulnak. Per pillanat egy felpaprikázott szörnyetegre
emlékezet, semmi másra.
-
Most csak annyi lennél. Menj el Leena és felejts el. Ha
ez megtörtént és úgy érzed beszélgetni akarsz, lehet róla szó, de előbb
felhívsz és megkérdezed rádérek-e, nem pedig hívatlanul beállítasz az éjszaka
közepén. Aztán majd meglátjuk – fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt. – De addig
ne gyere ide, ne hívj, ne keress és ne is zaklass, mert még a végén olyat
teszek amit magam is megbánok, világos? Most pedig szedd össze a cuccaid és
húzz el – terelem az előszoba felé, ahol szó nélkül, ámbár dühösen fújtatva,
belebújik a cipőjébe és a kabátjába, majd hangosan becsapva maga után az ajtót,
köszönés nélkül távozik.
Én meg megkönnyebbülök és visszatérek az eredeti
terveimhez, arról ábrándozva, hogy ő is itt lesz velem egyszer.
A kérdés már csak az, hogy mikor jön el az a bizonyos
egyszer.
A ház olyan üres nélküle. Én is üres vagyok. Magányos.
Túlságosan hozzászoktam már ahhoz, hogy velem van. Kell nekem. Olyan jó lenne,
ha velem pancsolna, együtt boroznának és cigiznénk. Ha megérintethetném.
Olyankor minden olyan más. A világ nem olyan rideg és kegyetlen. Olyankor béke
árad szét bennem és nem kerülgetnek sötét gondolatok, nem úgy mint most.
Most a féltékenység nevű szörny marcangol, mert Alexel van
és tudom, hogy valami összekapcsolja őket. Szereti őt és ez megrémiszt. Még
akkor is ijedezek attól, hogy elrepült hozzá, ha tudom, hogy ami köztük van, az
köszönőviszonyban sincs a szerelemmel. Azt irántam érzi. De a szeretet is van
olyan erős, mint a szerelem, bárki bármit mondd. Alex pedig ugyanolyan
manipulatív seggfej, mint Leena. Van benne is valami furcsa, ami Liát vonzza. A
kérdés, hogy melyikünk mágnese erősebb?
De basszus, ezen nem agyalhatok ennyit. Nem szabad, mert
ha ilyeneken filózom elalvás előtt, abból az lesz, hogy megint lezuhanok a
szakadékba. Fene se tudja, hogy képes lennék-e újra kimászni belőle.
A szobát nem nehéz megtalálni. Pont akkor érünk oda mikor
Ethan bizakodó mosollyal az arcán, ámbár elég sápadtan lép ki.
- Menj csak – hagyja nyitva maga mögött az ajtót, mire a
vele lévő nővérke csóválni kezdi a fejét.
- Maga nem mehet be egyedül – bök Alexre ellentmondást nem
tűrően, mire a kisördög még jobban lesápad és tátogni kezd.
- Miért nem? – Lépek melléjük felháborodva.
- Kisasszony, ön nem látta mit művelt az úr az elmúlt
napokban – néz rám elnézően mosolyogva, mire Alex szomorúan, a visszafojtott
sírástól remegő ajkakkal lehajtja a fejét.
- Én csak látni szeretném – suttogja, akár egy kisgyerek,
aki rossz fát tett a tűzre.
- Ha maga bemegy vele, akkor semmi akadálya a dolognak –
bök rám a nőci, mire aprót sóhajtok, de beleegyezően bólintok.
Zöld köpenybe öltöztetnek minket, kicsit szürreálisan
nézünk ki. Mintha két zöld leveli béka készülne Jadere ugrani, de ehelyett, más
történik. A szobába lépve, felkavarodik a gyomrom. A szagok és a látvány
sokkolnak, de nem csak engem.
Alex két lépés után megtorpan, miután a nővérke becsukta
mögöttünk az ajtót, aztán ismét a térdeire zuhan és sírni kezd.
Én meg csak állok sóbálvánnyá meredve és bámulom az ágyon
fekvő lányt, aki most olyan sebezhetőnek és törékenynek tűnik. Sőt, nem is ez a
legjobb szó rá.
Kiszolgáltatott.
Gépek ciripelnek, a lélegeztetőgép kattog, ezer meg egy
cső áll ki belőle és hát az arca…
Az látványosan össze van zúzva.
Alig látszik belőle valami, a fehér hálóingnek és
takarónak hála, de ami nincs takarásban, az elég rémisztő.
Az arca kék színben pompázik és ez nem a smink, a feje
teljesen be van kötve, csak két hollófekete tincs látszik.
Félelmetes.
Ő, hogy juthatott ide? Pont ő? Ez nem ér.
Ő olyan erős és most tessék. Darabokra törve,
eszméletlenül fekszik. De van valami az arcán, ami mindennél jobban megdöbbent.
Olyan, mintha mosolyogna.
Ámbár, lehetséges, hogy csak képzelődöm és azért látom
ezt, mert ezt akarom látni.
Fene se tudja.
Abban azért biztos vagyok, hogy Jade nem ezt érdemli. Ő
aki olyan önálló és kemény, tutira nem maradhat így… És főleg nem itt.
A hányingeren felülkerekedve, leguggolok Alex mellé, aki
Jadere meredve térdel a földön továbbra is, átkarolva magát sír és ringatózik
előre hátra.
- Hé, nincs semmi baj – simogatom meg a hátát, elég
fancsali képet vágva. Még, hogy nincs…
- Olyan… Olyan… - kapkod levegő után, teljesen feldúlva.
- Tudom, de fel kell állnod kisördög. Gyerünk –
noszogatom, majd az ágy melletti kis kényelmetlennek tűnő fehér székhez
kísérem. Amint leül és rádöbben, hogy Jade csak tíz centire van tőle, úgy tűnik
megnyugszik. De legalábbis már nm kapkod levegő után és a hisztériás rohama is
elmúlik. Még mindig peregnek a könnyek az arcán, de most már csak csendesen.
Remegő kézzel nyúl Jade ujjaihoz, hogy finoman megcirógathassa őket.
- Most is langyos és puha. Mint mindig – néz fel rám
furcsán mosolyogva, mire majdnem elnevetem magam. Nem igazán tudom, hogy kéne
kezelnem a helyzetet, de megnyugtat, hogy Jadet életben látom. Az idegesítő
pittyegés se tűnik már olyan idegesítőnek, hisz ez jelzi, hogy életben van. Az
ujjaimmal Alex fekete tincsei közé túrok. Tudom, hogy mennyire fontos számára,
hogy valaki megérintse, főleg mikor ilyen szarságokat kell túlélnie.
Csend telepedik a szobára. Semelyikünk nem szólal meg. A
kisördög csak fogja Jade kezét és néha-néha lehajol, hogy puszit adhasson az
ujjaira. Ezekbe az apró kis mozdulatokba pedig minden benne van.
Immár határozottan úgy látom, hogy Jade mosolyog. Biztos
vagyok benne, hogy érzi, hogy itt van vele az aki miatt még mindig életben van.
-
Szeretlek – suttogja Alex alig hallhatóan. – Szóval, ha
itt mersz hagyni én esküszöm, hogy utánad megyek és szétrúgom azt a szexi
segged. Érted Jade? Kibaszottul ajánlom, hogy rendbe gyere, mert muszáj
valakinek reggelit csinálnia nekem és úgy szeretnie, ahogy csak te tudsz.
Kössünk alkut oké? – Kérdezi még mindig suttogva, szipogva, de mégis
határozottan. – Ha te összekapod magad és meggyógyulsz én elküldöm az összes
ribancot. Nem ígérem, hogy feleségül veszlek vagy bármi hasonló faszságot
elkövetek, mert tudod, hogy mi az ilyenekről a véleményem, de megpróbállak
boldoggá tenni. Mást nem tudok ajánlani neked csak ezt. Hogy megpróbálom, hogy
megpróbálok kevésbé önző lenni és nem leszek olyan seggfej. Legalábbis veled
nem – helyesbít, amit azonnal megmosolygok. Jó alku. Legalábbis Alextől elég jó
ajánlat… Remélem Jade hallod és elfogadod, mert ha nem… - Csak gyógyulj meg oké
baby? – Nyom egy újabb puszit Jade hófehér bőrére.
-
Ki kell menniük, a kisasszonynak pihennie kell – szólal
meg a nővérke. Észre se vettük, hogy bejött. Alex úgy néz rá, mintha a
tekintetével meg akarná gyilkolni. Szemernyi kétségem sincs, hogy ha ez lehetséges
volna, a nő sikítana a fájdalomtól, majd holtan zuhanna össze. Azért mégis
feláll, egy nagyon óvatos csókot nyom Jade homlokára, majd meggondolja magát és
a szájára is nyom egyet, végigsimít a kötésen, kihúzza magát, felszegi az állát
és újra pokolfajzat képében elindul kifelé. A nővér előtt azért megtorpan.
-
Mindenből a legjobbat kell adniuk neki. Mindenből –
szegezi rá az igéző óceánszínű szemeit, amitől a kislánynak tűnő dolgozó
homloka ráncba szalad, a szája viszont résnyire szétnyílik.
-
Ez természetes – dadog szegény lány, mire majdnem
felkuncogok. Alex elővette a zavarba ejtő, tiszteletet és ellentmondást nem
tűrő énjét.
-
Még jó – bólint egyet, aztán fenékriszálva átlépi a
küszöböt.
Odakint egy emberként támadják le. Mindenkit érdekel Jade
állapota, Alex pedig összeszedi magát és elmondja amit látott. Valahogy a
szobában eltűnt a szárnyaszegett angyal, a félős gyerek. Most az ördög áll
előttünk személyesen egy határozott kemény és bizakodó férfi képében.
Pár perc, hogy megváltoztathat valakit… Elképesztő.