„Véresre vakarnám az egész
testemet kínomban (...), ha nem félnék, hogy elcsúfítom magamat, mert
borzalmasan hiányzol nekem, és minden nap egyforma undor nélküled, és undor is
lesz, ameddig te haza nem jössz, hogy kiszabadíts engem ebből az életből...”
-
Hazajössz – néz rám anyu, mikor kinyitom a szemem.
-
Itthon vagyok – sóhajtok fel, miközben fáradtan visszahunyom
a szemem. A simogatásával felkeltett, azt hittem egy angyal ér hozzám, angyal
is, de nem az-az angyal akire vágyok.
-
Nem Ville, hozzánk fogsz hazajönni. Lia miatt van az
egész igaz? – Néz rám, miközben a hajam simogatja, nekem viszont a hiányától az
egész testem görcsbe rándul. Mégse mondhatom azt, hogy miatta van. Nem
mondhatom, hogy miatta vagyok rosszul, hogy miatta nincs kedvem élni, hogy a hiánya
felemészt, a reménytelenség kikezdte a lelkem maradékát Mert nem az ő hibája.
-
Miattam van. Elvesztettem örökre. Férjhez ment és én
meg fogok halni nélküle – dőlök az ölébe, akár egy elveszett gyerek, muszáj
segítenie, mint mikor kicsi voltam. Akkor el tudott mulasztani minden kínt,
mint valami jótündér, most is menni fog neki. Muszáj, hogy menjen, különben nem
fogom tovább bírni és tényleg megszakad a szívem.
-
Nem fogsz meghalni kicsim – simogatja a hajam, mintha
bármit is tudna arról milyen érzés, eltékozolni életed szerelmét, ostobaságok
miatt.
-
De igen. Nem kapok levegőt anya, és itt is fáj –
mutatok a gyomromra, ami napok óta görcsben van és olyan hideg, mintha jéggel
tömték volna tele. – És itt – teszem a tenyerem a mellkasomra, ami szorít,
mintha satuba lenne, a szívem pedig olyan lassan ver, mintha már tényleg csak
az utolsókat rúgná, de minden egyes dobbanás így is egy kínzással ér fel. Bár
abbahagyná, bár ne dobbanna többet, bár megállna és vége lenne, de nem.
Makacsul keringeti tovább a vért, ami savként marja az ereim és a torkomban
lévő gombóc is csak napról napra nagyobb lesz, nem kapok tőle levegőt, nem
tudok nyelni, egyszerűen megfojt és nem tehetek semmit.
-
Csak képzeled édes, nem fáj semmid, csak hiányzik –
simogat tovább, de ez nem nyugtat most meg. Nem érezheti azt amit én érzek, nem
tudhatja, hogy ebbe tényleg bele fogok pusztulni. Talán jobb is lenne, nélküle
semmi értelme az életnek.
-
Meg akarok halni – nyöszörgöm. Tényleg nem vágyok
másra, a depresszió, a magány, a kialvatlanság a fájdalom, egyszerűen nem
hagynak más kiutat. Mindenki azt mondja felejtsem el, lépjek túl, de nem megy.
Ahányszor arra gondolok, hogy Sean felesége, hogy őt csókolja, mellette alszik,
ő neki súgja, hogy szereti úgy érzem meg tudnék őrülni. Már nem áltatom magam,
hogy hiba volt, hogy meggondolja magát és visszatér hozzám. Nincs remény, vége
van és ezt képtelen vagyok elfogadni.
Ha pedig ez nem lenne elég ott
van a kisbaba is, akit Leena elvesztett és még mindig kísért. Az ő halála is az
én lelkemen szárad. Vigyáznom kellett volna rá és most még élne. Az én gyerekem
volt és nem akartam, ő pedig megérezte, ezért ment el.
Elszúrtam az egész életem,
elvesztettem a fiam és a nőt akit teljes szívből szeretni tudtam, akiért az
életem adtam volna.
És mi maradt utánuk? Semmi.
Nihil, fájdalom és kétségbeejtő kínlódás. Az egész világ pokollá változott
nélkülük. Nincs remény, hisz mit sem ér a csillogás, ha éjjel egyedül fekszel
le. Mit sem ér, hogy zenélhetek, ha a múzsám mást szeret. Mit érnek a dalok,
hogy ha az angyal akinek íródtak nem hallhatja őket? Mit ér a szívem és a
vérem, hogy ha a saját gyerekem nem tudtam megvédeni? Mit ér a hús, a test, ha
egyszerűen elenyész, a semmibe, mert a nő, akinek az érintésért epedek, már
talán nem is emlékszik rám? Pedig ő életben tarthatna, meggyógyíthatná, a
mellkasomban gennyedző, állandóan váladékozó, viszkető, elfertőződött sebet,
ami még sebnek se nevezhető, hisz nem gyógyul. Egy egyszerű, üresen tátongó,
undorító lyuk az egész.
A szív… A szív nem akar
dobbanni többé, az álmok nem jönnek, a keserű emlékek, kiéhezett sólyomként
marcangolják a lelkem és nem tudok szabadulni. Nincs bocsánat arra amit tettem.
Bűnhődnöm pedig már akkor kell, mikor még meg se haltam.
Véget kéne vetni az egésznek,
de nem tehetem. Minden egyes átkozott percet kiérdemeltem. Hisz szörnyen bántam
azokkal, akik szerettek.
Lia… Lia, az angyal, az élet,
ő a poklom, a királynőm, a kárhozatom, a keresztem. Minden gondolatom csak
körülötte forog. Ő a végzet. Az életem adnám egy utolsó csókért, egy leheletnyi
érintésért, hogy újra halljam a hangját, hogy azt súgja nekem megbocsátja, amit
vele tettem.
A bánat felemészt és nem
tehetek semmit. Csak fekszem az anyám ölébe, hátha el tudok bújni a fájdalom
elől, de az belülről éget.
Kulta…
Ments meg…
-
Menj a pokolba – vágok utána egy vázát, ami a falon
csattan. A düh ismét elönt, hiába szeretem Seant, az agyamra megy néha. Nem
érti, hogy egy dal nem old meg semmit. Nem akar találkozni a húgommal, nem akar
fél napig se józan lenni, de még fél percet se bír ki úgy, hogy ne mérgezze
magát. Tudtam, hogy mit vállalok… Persze, hogy tudtam, mégis azt hittem majd
más lesz egy kicsit az egész, ha a felesége leszek.
-
Tüzes kis szuka vagy – mosolyog rám Igor, az aranyfoga
kivillan a szájából, amitől megborzongok. Kezdem érteni, hogy Alex miért
mondta, hogy a fickó veszélyes. Az öklén nincs bőr, a testőre inge véres, nem
akarom tudni kit intéztek el mielőtt idejöttek volna, de az biztos, hogy egyre
gyakoribb vendégek a malibui házban.
-
Nem akarom, hogy bármibe is belerángasd – nézek rá
keményen, mire a világoskék szemek elsötétednek egy pillanatra, a gyomrom pedig
összeszűkül a pillantásától. Talán nem neki kéne beszólni, a végén még az én
vérem is valamelyik embere ingén fog száradni.
-
Egy nő nem parancsol férfinak – sziszegi. Alig értem
mit mondd, de per pillanat nem is érdekel semmi. Az agyam túlságosan el van
szállva, a kokótól és attól, hogy összevesztünk Seannal már megint, aki rám
akarja tukmálni a gyerekeit, nem mintha bármi bajom lenne azzal, hogy vigyáznom
kell rájuk, mert igazán édesek mindketten, mégis úgy érzem, hogy nem miattam
jönnek, hanem azért, hogy az apjukkal tölthessenek pár napot, de ő látszólag
cseszik az egészre.
-
Ez az én házam – nézek rá mérgesen, mire a szemei
elkerekednek, az ajkai pedig gúnyos mosolyra húzódnak.
-
Sean háza – jelenti ki hűvös magabiztossággal.
-
A felesége vagyok – gyújtok rá egy cigire. Valószínűleg
elment az eszem, amiért egy maffiózóval vitatkozom, de már cseppet sem érdekel
az egész. Végül is mit tehet? Megöl? Kit érdekel?
-
Feleségnek nincs szava. Férj dönt, férj házában –
magyaráz, mire rekedten felnevetek.
-
Már nem a középkorban élünk ember – tárom szét a
karjaim. – Egyenjogúság van, főleg itt Amerikában. Nem tudom nálatok, hogy
megy, de te a mi vitánkba ne szólj bele – sziszegek mérgesen, mert utálom, ha
idegenek próbálják beleütni az orrukat a dolgaimba. Igor egyre közelebb sétál
hozzám, a szemei vészjóslóan csillognak, majd ütésre emeli a kezét, de Sean a
semmiből előbukkan.
-
Meg se próbáld Igor – csattan fel mérgesen, de én még
mindig csak nagyokat pislogok. Komolyan képes lett volna megütni ez a barom?
Nem akarom elhinni.
-
Neveld meg a nejed Sean – sziszegi, mire a férjem, gyengéden
a háta mögé húz.
-
Ha csak egy ujjal is hozzáérsz a feleségemhez megbánod
Igor – sziszegi fenyegetően, én pedig úgy kapaszkodok a kezébe, mint egy fuldokló
a mentőcsónakba. Mázli, hogy mégse ment el, mert ebből a fószerből bármi
kitelik.
-
Csak egy nő – sziszegi az orosz.
-
De az én nőm. Hozzám tartozik, te pedig vendég vagy a
házamba, szóval tisztelned kell – válik Sean hangja fenyegetővé. – Én sem
emelek kezet a te feleségedre, te se tedd ezt az enyémmel. Világosan beszéltem
Igor? – Kérdezi vészjósló hangon.
-
Hát hogyne barátom – bólint a férfi, de az arcán valami
különös, ami cseppet sem tetszik. Lassan szedelőzködik össze, majd köszönés
nélkül távozik. A levegő, ami a tüdőmben rekedt, reszketve távozik belőlem.
-
Mégis mi a szart képzeltél tündérem? – csattan fel
Sean, mire összerezzenek.
-
Én csak… - kezdek bele, de leint.
-
Fogd be! Ez a pasas bárki torkát elvágja egyetlen
szemrebbenés nélkül. Orosz nyakkendőt akarsz estére, mert hidd el, Igor profin
köti őket, már-már a védjegyévé vált. Francba tündérke mit hittél, amikor
feleselni kezdtél vele? – Ölel át óvón, mintha tényleg attól rettegne, hogy
megölt volna Igor, ha nem jön vissza.
-
Nem tudom. Én csak utálom, hogy ő többet van itt, mint
te – csuklik el a hangom, miközben szorosan ölelem magamhoz. Megint úgy érzem
biztonságban vagyok a karjai közt, hogy ha ő tart ilyen erősen akkor semmi
bajom nem eshet, még akkor sem ha sokszor seggfejként viselkedik. Érzem, hogy
szeret, ahogy én is szeretem őt. Mégse leljük meg a békénk egymás mellett.
-
Nincs semmi baj, nyugodj meg. Veled vagyok és itt is
maradok örökre, nem kell félned – simogatja a hátam nyugtatóan, amitől sikerül
teljesen ellazulnom. – Szeretlek tündérem és amíg én élek, nem eshet bajod
ígérem – csókol meg gyengéden, amibe minden csontom beleolvad.
-
Ne hagyj egyedül – kérem halkan, hozzábújva, mire
felnevet, én pedig elmosolyodom. Megint gondtalan, felelőtlen, imádnivaló,
olyan, mint az első percben. Ezzel varásolt el, ezzel fogott meg és talán ezzel
is gyógyít meg. De ehhez még idő kell. Arról már rég lemondtam, hogy valakit
Nikonál jobban szeressek, de az emléke egyszer talán majd édes lesz, nem ilyen
szívszaggatóan fájdalmas és az általa okozott sebek egyszer talán majd
behegednek és nem véreznek tovább. Csak remélhetem, hogy egyszer nem fog ennyire
hiányozni.
-
Nem hagylak egyedül. Ne haragudj, amiért seggfej voltam
– suttogja, miközben védelmezően ringat, én pedig megnyugszom teljesen a karjai
közt. – Hívd fel Daisyt, hogy jöjjön ide, szívesen találkozom vele,
remélhetőleg nem a seggfej apádra ütött – kacsint rám, mire elnevetem magam,
aztán végigsimítok az ajkán, ami még mindig őrzi Matt nyomát. Talán nem kellett
volna hagyni, hogy Sean jöjjön értem a vitánk után, tudhattam volna, hogy Matt
képtelen lesz normálisan viselkedni, de az, azért vígasztal, hogy ő se úszta
meg a kis balhét épen, amit kirobbantott. Seant szerencsére nem kell félteni,
főleg nem egy az apához hasonló pojácától nem.
-
Boldog? – Kérdezem, miközben kifújom a füstöt, ami
marja a szemem. Csak ennyit akarok tudni, hogy jól van, hogy szeretik, hogy él
és boldog nélkülem, valaki mással. Semmi más nem érdekel.
-
Nélküled? – Kérdez vissza Brandon, mire elhúzom a szám.
– Mi a fenét csinálsz Niko? Menj és rúgd szét a faszkalap seggét, a gyűrűiket
told le a torkán, aztán hozd vissza közénk azt a kis bestiát – noszogat ő is,
hogy küzdjek, hogy támadjak fel hamvaimból, mint valami elcseszett főnix és ne
törődjek bele, hogy Lia másé. De ő ezt kérte tőlem. Azt kérte, hogy engedem el
és hagyjam, hogy valaki más mellett megtalálja azt, amit tőlem nem kapott meg.
– Kell a múzsád, nélküle dalokat se tudsz írni. Láttam a füzeted, egy nagy
kalap kaki ami benne van.
-
Hagynom kell élni – túrok a hajamba fásultan. Fáradt
vagyok, elpusztulok szépen lassan és senki nem fogja fel, hogy nem tehetek ez
ellen semmit. El kell engednem. Nem mehetek vissza érte, nem harcolhatok
megint, megesküdtem neki, hogy békén hagyom.
-
Nem tud élni nélküled, ahogy te se nélküle. Mi a fenét
vársz? Hogy ő jöjjön ide és könyörögjön neked, hogy küzdj érte? A francba, abba
a lányba több büszkeség szorult, mint az általam ismert elmebetegekbe
együttvéve. Nem fog már utánad jönni, így is többször hajtott fejet előtted,
mint ahogy azt akarta, de szerelemből megtette. Most te jössz Niko. Yvonne
vissza fog menni, neked pedig vele kéne menned és velem. Los Angelesbe lesz
némi dolgom, mondhatjuk, hogy csak engem kísérsz. Nem ígérted meg neki, hogy
soha nem teszed be abba a kibaszott városba a lábad és ő is tudja, hogy
elkerülhetetlen, hogy oda menj. Úgy alakítjuk majd, mintha véletlenül találkoznátok
– kezd bele lelkesen, de leintem és eldőlök a kanapén, miután elnyomtam a
csikkem. Megmozdulni sincs kedvem. Olyan csábító a terve, de nem tehetem. Nem
mozdulhatok el erről az átkozott kanapéról, hogy megint tönkretegyem az életét.
Nem szabad, még akkor se ha ezt akarom. Visszakapni, bántani sebezni, szeretni,
a tenyeremen hordani és a pokolba lökni minden éjjel, hogy aztán újra kihúzzam
onnan és kezdődjön ez a szerelemnek nevezett harc elölről, minden reggel, mikor
felbukkan a Nap a horizonton.
-
Fejezd be és menj vissza Los Angelesbe Yvvel. Én
maradok – csukom le a szemeim, mert megint szédülök. A fájdalom már a részemmé
vált, alvás közben pedig nem érzem, de olyan nehéz aludni, mikor már sehol sem
érzem a házban az illatát. Az ébredés pedig minden alkalommal rettenetes, hisz
ha sikerül is elaludnom, mindig azt álmodom, hogy velem van. Hallom a
nevetését, látom azokat a gyönyörű zöldeskék színű szemeit, a hosszú szőke
haját, a mosolyát. Szinte érzem, hogy hozzám simul, a teste melege minden éjjel
új életet lehel belém, de mikor kinyitom a szemem, nincs semmi csak a hideg
lepedő körülöttem, amibe pedig állandóan belehalok.
-
Miért? – Ráz meg, visszahozva így a valóságba, ugyanis
a fáradtságtól, a rengeteg alkoholtól már ébren is hallucinálok.
-
Megígértem, hogy hagyom élni – nézek rá, de a kép
elúszik a szemem előtt. Nem vagyok jól és ezt már nem csak képzelem. Fizikailag
sem érzem már magam jól nélküle. A hiánya tényleg felemészti a testem, még
akkor is, ha ezt senki nem hiszi el nekem.
-
Nélküled nem él, csak vegetál. Fogd már fel a kurva
életbe – ültet fel, majd durván megint megráz, amitől felfordul a gyomrom és
öklendezni kezdek, de mivel napok óta nem ettem megint semmit, nincs ami
távozzon belőlem. – Baszd meg Niko, mindjárt elájulsz – pofozgat finoman, de
tényleg annyira szédülök, hogy fel se fogom, hogy mondanom kéne valamit. –
Bassza meg – dönt neki a háttámlának, majd elrohan és egy üveg limonádéval tér
vissza, amivel megitat, de csak azt éri el, hogy most már a fejem is zúg a
túlcukrozott löttytől vagy valami mástól. – Niko, enned kell, gyere – nyúl a
hónam alá, majd elvisz egy székig és valamit kotyvasztani kezd. – Gyerünk fogd
meg a villát – adja a hideg fémet a kezembe, de semmit nem látok, minden
sötétbe borult. Nem kívánom az ételt, nem akarok egy falatot se lenyelni, mégis
tudom, hogy muszáj, mert a végén még kórházba visz, ami végképp nem hiányzik. Az
élet lassan tér vissza belém a rántottától és a kenyértől, na meg a kávétól. A
látásom is szépen lassan kiélesedik újra, először csak az alakokat veszem ki,
majd a szürke képből, hirtelen fekete fehér, aztán újra színes és éles lesz. A
testem persze továbbra is remeg, mint a nyárfalevél, Brandon pedig aggódva
pislog rám. – Mikor ettél utoljára? – Tol elém egy üveg vizet, de vodkát
kívánok inkább, így felállok és remegő térdekkel a hűtőmhöz megyek, hogy inkább
alkoholt jutassak a szervezetembe, mielőtt még kijózanodok és a kín, annyira
elviselhetetlenné nem válik, hogy belebolondulok. – Na azt most felejtsd el –
tépi ki az üveget a kezemből, majd mire bármit is reagálhatnék a mosogatóba
dobja a vodkásüveget, ami ripityára törik, az életmentő ital, pedig a lefolyóba
csurog. Kettőt pislogni sincs időm, a hűtőbe felhalmozott összes többi ital is
csúfos véget ér.
-
Elment az eszed? – Lököm neki a falnak ingerülten. –
Most kibaszottul el kell mennem vásárolni te faszfej – kiabálok vele.
-
Niko állj le. Most – néz rám mérgesen, de az én dühöm
ezerszer nagyobb. Elvégre kiöntötte a piámat, ami képes legalább elviselhető
szinten tartani annak a lánynak a hiányát, aki miatt éltem. Már ezt se hagyják
meg nekem? Akkor aztán tényleg felköthetem magam az első gerendára…
-
Takarodj a pokolba, te szemét faszfej – üvöltök vele
magamból kikelve, miközben a pólója nyakánál fogva megrázom, mire pedig egyet
is pislanthatnék, az ökle az állammal találkozik, bennem pedig annyi erő sincs,
hogy megálljak, felnyalom a konyhakövet háttal, mint valami ócska rongy.
-
Anya? – Kerekednek el a szemeim, mikor az anyám könnyed
léptekkel, kecsesen, akár egy királynő besétál a házunkba.
-
Szia – mosolyog rám, majd széttárja a karjait, amibe
nevetve csapódok bele, aztán hirtelen el is komorulok.
-
Azért jöttél, hogy lebassz igaz? – Nézek rá kérdőn,
mire elneveti magát.
-
Megérdemelnéd úgy érzed? – Húzza fel kérdőn az egyik
szemöldökét, de nem tűnik dühösnek, ami meglep. – Szerintem igen, amiért nem
hívtad meg a saját anyád az esküvődre, de nem, nem ezért jöttem – ingatja somolyogva
a fejét, mire Daisy is felbukkan. – Szia – köszön neki is, mire a húgom
elmosolyodik. Valahogy mindig úgy érzem tart az anyámtól, annak ellenére is,
hogy mindig kedvesen bánik vele.
-
Szia – köszön Daisy is halkan.
-
Szóval hol keveredett el a meghívóm? – Néz rám anyu
kérdőn, mire nagyot sóhajtok.
-
Sajnálom, de hirtelen jött az ötlet, nem volt időm
meghívó küldeni senkinek – hajtom le a fejem akár egy kislány, aki rossz fát
tett a tűzre.
-
Megbántad? – Kérdezi halkan, mire megcsóválom a fejem.
-
Nem – mosolyodok el. Sean ad valamit, amit Niko nem.
Bár az is igaz, hogy nem vagyok szerelmes csak szeretem, de talán pont ezért
nem tudom megbánni, hogy hozzá mentem. Talán pont ezért működik, mert
kölcsönösen szeretjük és elfogadjuk egymást. Persze ettől még vitázunk, de
mégis ezerszer nyugodtabb vele minden, mint Niko mellett volt.
-
Akkor megbocsátok, de csak akkor, ha bemutatod a vejem –
ölel meg nevetve, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Még egy ember, aki
nem gyűlöl, mert férjhez mentem.
-
Amúgy honnan tudsz róla? – Kérdezem halkan, miközben
intek Daisynek a fejemmel, hogy nyugodtan jöjjön utánunk, anyu nem fogja
megenni és cseppet sem zavar.
-
Matt hívott. Ki van akadva teljesen. És ezért is, mert
te itt vagy – borzolja össze anyu a húgom haját, én pedig megint elcsodálkozok
azon, hogy mennyire erős. Hisz Daisy nem az ő lánya, de az a férfi az apja,
akibe talán a mai napig szerelmes. Mikor lefeküdt Matt egy másik nővel, még
talán volt remény a számukra. Persze nem így alakult, de attól függetlenül,
most valószínűleg az anyámmal, az apám utána következő első futó kalandjának
következménye áll, ő mégse tűnik szomorúnak, vagy mérgesnek.
-
Anya is haragszik – motyogja Daisy, aki úgy tűnik
anyuval ellentétben igenis zavarban van. Tény és való, hogy a helyzet elég
faramuci, de nincs mit tenni. Matt ezt is elintézte….
-
Csak félt. Ez az anyukák dolga többnyire, bár engem ne
kérdezz, elég szarul neveltem a saját lányaim – nevet fel, mire megforgatom a
szemeim.
-
Hülyeség. Tök jó anyuka, bár az igaz, hogy nem tipikus,
de hozzáment a faszfej apánkhoz, ami tökéletesen bizonyítja, hogy szegény nem
beszámítható, Matt mellett pedig még a maradék józan eszét is elvesztette –
nevetek fel, miközben kávét főzök.
-
Hé, kisasszony vigyázz a szádra – fedd meg gyengéden,
majd összeborzolja a hajam.
-
Tudod, hogy szeretlek – puszilom arcon. Daisy minket
néz és mosolyog, anyu a magassarkúba bújtatott lábait lóbálja a pultnál, aztán
fecsegni kezd és pletykálni. Ki kivel feküdt össze, ki kit csalt meg, ki válik,
hol lesz gyerek, olyan, mintha mindent tudna mindenkiről, minket viszont leköt
és megnevettet a sztorijaival.
-
Tudsz valamit Jenről? – Néz rám anya kérdőn, mire
felhorkantok.
-
Ugyanolyan elkényeztetett, hülye, hisztis picsa, mint
volt – vonok vállat. – Nem beszélünk – teszem hozzá.
-
Velem se áll szóba – túr a göndör tincsei közé és
nagyon úgy tűnik, mintha valami nagyon nyomasztaná.
-
Matt lánya – fintorgok, mire anya felnevet.
-
Pont, mint te vagy Daisy. Bár tény, hogy a nővéred
kicsit sznob – mosolyodik el.
-
Tündérke, hol vagy? – Hallom meg Sean hangját, aki
korán reggel eltűnt a stúdióba. Anya izgatottan fészkelődni kezd, Daisy már
este túlesett a bemutatkozáson. Akkor nem voltam ideges, de most mégis az
anyukámnak készülök bemutatni a férjem. Bár tudom, hogy régebben egyszer
kétszer találkoztak már, mégis tartok tőle.
-
Konyha – kiáltom el magam, mert tudom, hogy ezt ha
akarom akkor se úszom meg. Sean hirtelen bukkan fel, a bakancsa nyikorog a
kövön, a bőrkabátja hanyagul lóg a karján, a napszemüveg a homlokán pihen,
mosolyogva lép be, szerencsére nincs beállva, mint a gerely, viszont ahogy
meglátja az anyám megtorpan.
-
Öhm, nem tudtam, hogy lesz még egy vendégünk – néz rám
zavartan, mire mellé lépkedek és megfogom a kezét. Érzem, hogy nem lesz baj, de
azt akarom, hogy ő se pánikoljon be, mert itt van az anyám.
-
Én se. Anya, ő it Sean, Sean ő pedig Suzanne az anyukám
– mutatom be őket kicsit bénán egymásnak, mert nem sűrűn csináltam még ilyet,
de most muszáj.
-
Találkoztunk már – fognak kezet, majd megölelik
egymást, mintha régi jóbarátok lennének.
-
Elrabolom egy kicsit a férjed – karol bele anyu majd
kihúzza Seant a konyhából, bennem pedig megfagy a vér és csak remélni merem,
hogy nem most fenyegeti meg halálosan. Nem akarok elválni, jól érzem magam, még
akkor is, ha nem szerelemből mentem férjhez, hanem a biztonságérzet miatt, ami
mellette mindig ural.
-
Szerinted kioktatja? – Súgja Daisy a fülembe, mire
elnevetem magam, aztán elgondolkodva nézek utánuk.
-
Fogalmam sincs – csóválom meg a fejem.
-
Ha Sean elmondja neked, mit mondott neki Suz, akkor
tovább adod? – Suttogja vigyorogva.
-
Abban biztos lehetsz – pacsizok le vele, majd egyszerre
nevetünk fel, mintha együtt nőttünk volna fel. Ha semmi más nem is, de ez jól
alakul. Van végre egy olyan testvérem, amilyet mindig is akartam.
-
Várjatok, várjatok meg – vágok át a terminálon.
Fogalmam sincs mi ütött belém, de reggel arra ébredtem, hogy vagy felkötöm
magam vagy megpróbálom még egyszer.
-
Niko? – Néz rám Yv hitetlenkedve, Brandon arcán viszont
egy széles és elégedett vigyor terül el, majd a levegőbe boxol.
-
Tudtam, hogy nem adod fel – ugrik a nyakamba, mire
majdnem lehányom, hisz az alkohol még mindig nem tisztult ki belőlem és közel
sem vagyok jól, mégis úgy döntök, hogy ideje valamit kezdeni magammal,
ahelyett, hogy fekszem a kanapén, bűzlök, vedelek és hiányolom a nőt, akit
szeretek.
-
Igazad volt – suttogom a barátom fülébe, aki hátba
vereget.
-
Mint mindig haver – kuncog, mire megforgatom a szemeim,
aztán Yv elé lépek, aki még mindig kissé értetlenül mered rám.
-
Mi a fenét csinálsz? – Kérdezi halkan.
-
Őszintén? – Túrok a hajamba zavartan. – Fogalmam sincs –
csóválom meg a fejem, frusztráltan nevetgélve.
-
Az jó – bólogat elgondolkodva, mire a vállára teszem a
tenyerem és mélyen a szemébe nézek.
-
Segítened kell, mert tényleg nem tudom mi lesz, ha leszáll
a gépünk Los Angelesbe. Lehet, hogy az első járattal vissza akarok majd jönni,
de neked seggbe kell akkor rúgnod – sóhajtok nagyot. A tüdőm szúr, a gyomrom
fáj, erőtlen és gyenge vagyok, de egyszerűen meg kell adnom magunknak az utolsó
utáni esélyt. Nélküle nem lehetek boldog és remélem ő is belátja, hogy semmi
sem tudja elfeledtetni a szerelmünk vele. Bízom benne, hogy én is legalább
annyira hiányzom neki, mint ő nekem. Persze nem akarom, hogy szenvedjen,
egyszerűen csak… Fogalmam sincs mit akarok.
-
Visszaszerzed nekünk? – Húzza fel Yv kérdőn az egyik
szemöldökét, mire elmosolyodom.
-
Igyekszem – bólintok bizonytalanul, mert nem tudom
van-e még egyáltalán reális esélyem arra, hogy visszakapjam.
-
Nem hisztizel, ha elsőre nem jön össze és nem rohansz
haza azonnal, ha kosarat kapsz? – Kíváncsiskodik, mire nagy levegőt veszek.
-
Ígérem.
-
Megesküszöl az életedre, hogy soha, de soha, de soha
többé nem bántod meg ha az az idióta picsa megbocsát neked megint?
-
Esküszöm – bólintok.
-
Esküszöl arra is, hogy a tenyereden hordod, hogy minden
kívánságát lesed, hogy nem csalod meg és szeretni fogod míg meg nem halsz? –
Néz rám kérdőn.
-
Már tudom ki fog minket összeesketni – nevetek fel, de
egy szúrós pillantást kapok cserébe. – Esküszöm, ha segítesz mindent megteszek.
-
Sokat kell még tanulnod Liáról Koskinen – mosolyodik el
végül a szőkeség, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
-
Oktathatsz a repülőn – ölelem át. – Köszönöm.
-
Ne okozz csalódást, mert szét fogom rúgni a segged –
fenyeget meg, de csak bólogatni tudok.
Út közben rengeteget
beszélgetünk, terveket szövünk, de rendre elkalandozom. Minden Lián múlik.
Minden rajta áll vagy bukik. A boldogságom, az életem, az egész világom. Ha
elküld a pokolba, ami valljuk be teljesen érthető lenne, belegyalogolok az
óceánba és véget vetek ennek a nyomorult életnek, amit nélküle nem érdemes
élnem, ha viszont megbocsát…. Nem ebbe még bele se merek gondolni. Amúgy is túl
kicsi az esély rá. Férjnél van, bántottam, ráadásul nem is egyszer, nem tudok
neki a szerelmemen kívül semmit adni, hisz csak egy pasas vagyok, aki még azt
se tudja könnyedén kifejezni, hogy mit érez.
A napfény elvakít, a tudat,
hogy ismét egy városban vagyunk, lebénít. Pánikolni kezdek, nem tudom mi lesz,
mert bármi is lesz a válasza az végleges lesz. Ha elküld, nincs tovább. Talán
vissza kéne fordulni Helsinkibe, elbújni megint a toronyba és az édes
bizonytalanságot választani, hisz a négy fal közt ülve még legalább annyi
reményem maradt, hogy egyszer bekopog és azt mondja nem élhet nélkülem.
Brandon szerencsére észnél
van, elkapja a karom és taxiba tuszkol, mielőtt elmenekülnék.