A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2013. szeptember 21., szombat

123. Ne tedd ezt




"Az emberek azt hiszik, hogy a szerelem valami szép dolog, pedig a sátán csapdája. De én érted még a sátánnal is megküzdök."
 

-          Itt vagyok, nyugodj meg – ölel olyan szorosan magához, mint talán még soha, én pedig  még sosem vájtam ilyen mélyen a derekába az ujjaim, sosem szívtam még ilyen mélyen magamba a dohánnyal kevert keserű, fűszeres parfümillatot, ami mindig árad belőle.
-          Hol voltál eddig? – Suttogom részegen a mellkasába.
-          Mindig itt voltam – feleli nagyon halkan, mire elhúzom a szám. Tényleg mindig velem volt, minden egyes nap, minden egyes órájában. Ott volt minden szívdobbanásában, lélegzetvételben. Ott volt reggel, ott volt a kávéban, a tejben, ott volt az ebédnél, ott volt a borban, a cigaretta szürke füstjében. Mindig ott, mindig velem, mégis olyan távol. Hogy kerültem megint a karjába? Miért vagyok már megint gyenge? Miért dobol úgy a szívem, mintha ki akarna törni a mellkasomból? Miért hagynak magunkra az értem aggódók, mintha mellette biztonságban lennék? Miért érzem úgy magam, mintha épp a mennybe mennék?
-          Annyira gyűlöllek – hazudom, bár valahol igaz is, amit mondok. Gyűlölöm, mert képtelen vagyok gyűlölni. Gyűlölöm, mert még mindig szeretem.
-          Szeretlek Kulta, nagyon-nagyon szeretlek – simogatja a hátam, miközben én még szorosabban bújok hozzá. Nem értem mi történik, egyszerűen bepánikoltam és kirohantam a klubból, most meg itt van ő és azt hazudja, hogy szeret. Már minden elmosódott, semminek nincs értelme, egy roncs vagyok, egy akaratlan, döntésképtelen szerencsétlenség, aki egyedül még levegőt se tud venni. Reggel azon is el kellett gondolkodnom, hogy hogyan kell megkenni a pirítóst. Nem volt ott Sean, nem volt ott senki, aki megmutatta volna. Ha nincs Sean, Nikoba kapaszkodom, ha nincs Niko Seanba vagy valaki másba, mert egyedül nem tudok megállni a lábamon.
-          El kell menned – engedem el szipogva, mire homlokráncolva néz rám, miközben gyengéden lesimogatja a könnyeket az arcomról.
-          Miért? – Kérdezi halkan.
-          Mert megint tönkre fogjuk tenni egymást – túrok a hajamba.
-          Nem kell így lennie – kezd el megint győzködni arról, hogy nekünk együtt kell lennünk.
-          Nem kellett volna eddig se így lennie, mégis így volt. És ezután is így lesz, mindketten tudjuk – veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam, hisz fogalmam sincs mit csinálok. Részeg vagyok még mindig, zsong a fejem és kicsit szédülök is, ráadásul épp most engedtem el annak az embernek a derekát, aki megmutathatná, hogy hogyan kell megkenni a kenyerem, amíg Sean vissza nem jön. De ez nem lenne tisztességes semelyikükkel. Egyedül is képesnek kell lennem ilyen apróságokra. Épp elég volt a siránkozásból, a bénultságból, nem kapaszkodhatok mindig valakibe, mert mi van ha egyszer senki nem marad? Le kell akkor mondanom, a lekváros pirítós nyújtotta élvezetről, mert nem tudok egyedül belenyúlni a késsel az üvegbe? Hülyeség.
-          Nem – vágja rá, miközben hevesen csóválja a fejét.
-          Niko elég – nézek a szemébe, amitől még most is összeugrik a gyomrom. – Szeretlek, mindig szeretni foglak, de nekünk nem megy. Nem szabad erőltetnünk, mert a végén mindketten annyira megsérülünk, hogy nem fogjuk túlélni érted? Így is darabokban vagyunk – tárom szét a karjaim és csak remélni merem, hogy végre belátja,hogy amióta ismerjük egymást mindkettőnk élete romokban hever. Előtte sokkal kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak voltunk. Nem ültünk ezen a pokol és menny közt száguldó hullámvasúton, ami mindkettőnket megviselt.
-          Azért vagyunk darabokban, mert nem vagyunk együtt – teszi a meleg tenyerét a derekamra, amitől egy picit megrázkódok. Még mindig borzongok az érintésétől.
-          Nem, azért vagyunk darabokban, mert nem vagyunk normálisak. Gondolj bele, ha nem találkozunk, te már lehet, hogy elvetted volna Leenat és gyerekeid lennének, én pedig nem tudom hol lennék, de szinte biztos, hogy nem egy klub előtt vitáznák veled részegen – sóhajtok fel.
-          Ha elveszem Leenat, már nem élnék. Agyonlőttem volna magam, mert nem tett boldoggá. Te mentettél meg tőle, nem érted? – Lép közelebb, mire azonnal hátrálok. – Leena egy önző kígyó, aki manipulált én pedig könnyedén belesétáltam a csapdába, mert hinni akartam a szerelemben, de azt nem ő hozta el, hanem te – túr bele a hajamba. – Értsd már meg, hogy szeretlek és nem engedlek el, főleg most nem, hogy alig fél perce te is azt mondtad, hogy szeretsz és mindig szeretni fogsz – simogatja gyengéden az arcom én pedig nem tudom mit kéne mondanom ahhoz, hogy végre elengedjen. Ha bántom, úgy viselkedik, mint egy hűséges kutya és csak azért is visszajön, ha szeretem az se jó. Őrült egy mókuskerék ez, amiben futva már nagyon rég kifáradtunk mindketten, mégis ha az egyikünk kiszáll belőle, a másikunk visszarángatja, hogy tovább szaladjunk, mintha lenne bármi értelme is.
-          Menj haza – kérem halkan, mire elmosolyodik.


-          Itthon vagyok Kulta – ölelem át újra. Nem adom fel, mert nem adhatom fel. Jobban kell, mint a levegő.
-          Los Angeles nem az otthonod – ingatja a fejét, mire halkan felkuncogok. Frusztrált vagyok és ideges, talán kissé zavart és bizonytalan is, mert nem tudom mi lesz, de érzem, hogy muszáj tepernem, amíg meg nem adja magát. Nem érdekel ha az összes csatát el is vesztem vele szemben, de a háborút meg kell nyernem.
-          Megsüketültél kicsim? – Szorítom magamhoz, mert már egy lépésnyi távolság is túl sok tőle, érezni akarom a teste melegét, hogy ott van és nem csak egy durva hallucináció. – Ott van az otthonom, ahol te vagy. Tőlem lehet az Bamako, San Francisco vagy Tokió nem számít. Amúgy mondtam már, hogy szörnyen makacs vagy? – Kuncogok fel, hisz ugyan most ez az önfejűség ellennem dolgozik, mégis imádom, hogy nem egyszerű vele semmi, hogy kiáll azért, amit elhatároz, még akkor is, ha a legnagyobb ostobaságról van szó, amit elkövethet.
-          Mondod ezt te – fintorodik el, mire újra nevetnem kell. Na igen… Ő azt akarja, hogy eltűnjek én meg őt akarom, ezért állunk egy klub előtt és egyszerűen nem mozdulunk. De nekem akár így is jó. Maradhatunk örökre, amíg vele lehetek nem érdekel. Jó itt, mert a karomban van.
-          Maradj velem örökre – kérem halkan, mire megfeszül az egész teste, én pedig tudom, hogy megint olyat mondtam amit nem kellett volna.
-          Szeretem Seant – tol el magától, mire szívem szerint káromkodni kezdenék. Ki kéne törni annak a pasasnak a nyakát és akkor nem okozna se több bajt, se több fejtörést. Nem állna többet az utamba. Eddig sikerült nyugodtnak lennem, de ettől a két szótól felforr bennem az indulat, gyűlölöm azt a férget és gyűlölöm azt is hallani, hogy szereti őt. Nem szabadna szeretnie. Senkit nem kéne szeretnie rajtam kívül. Ő az enyém. A birtoklási vágy egyszerűen elveszi az eszem érzem, hogy a kezeim ökölbe szorulnak, próbálom a belől tomboló hurrikánt megfékezni, de nem megy, a légzésem elnehezedik. Próbálok koncentrálni, próbálom visszanyelni a kitörni készülő szavaim, de nem megy. Egyszerűen robbanok, mint egy átkozott bomba.
-          És ő is szeret? – Kérdezem gúnyosan. – Az ex feleségét talán többet dugja, mint téged. Nyisd már ki a szemed a francba is, ő nem szeret téged én viszont igen. Sőt mondok jobbat, te sem szereted őt annyira mint kéne. A kurva életbe Lia – rúgok bele a falba mérgembe. – Az apád lehetne, kurvázik, nincs veled, drogozik de téged is töm azzal a sok szarral, hogy ne tudj tisztán gondolkodni. Nem is rá van szükséged, hanem a kibaszott kokainra, ami úgy tűnik teljesen elvette már az eszed. Alig múltál húsz éves bassza meg, ő pedig lassan negyvenöt lesz. Tőle akarsz gyereket? Olyan akarsz lenni mint ő? Egy lecsúszott, függő rocksztár feleség szeretnél lenni, aki azt se tudja majd, hogy hol is van és nem emlékszik a legszebb éveire, amit elvesz tőle a drog és a férje? Ez az álmod? Régen nem ezt mondtad – ragadom meg a vállait és a zöldeskék szempárba nézek, ami attól a rengeteg alkoholtól üvegesen csillog. – Emlékszel még miről ábrándoztunk Lia? Kertes házról, kint játszó, kacagó gyerekekről, egy életről, amiben mindketten boldog és nyugodtak vagyunk. Arról beszélgettünk éjszakákon át, hogy egy finn erdő közepén foglak feleségül venni, hogy az összes albumunk neked lesz ajánlva, hogy jössz velem és bejárjuk ketten az egész világot és ha megunjuk az egész turnééletet visszavonulunk egy csendes kis helyre, ahol én majd gyerekeket tanítok zenélni, te meg csinálsz a nagyapádtól örökölt pénzből egy kiadót és az ismeretlen tehetségek albumait adod csak ki. Reggel együtt kelünk, gyerekeink lesznek és békében neveljük őket, távol tarjuk őket ettől az őrülettől, amíg tudjuk vagy ha mégse, akkor megmutatjuk nekik, hogy hogyan élvezzék az egészet. Elfelejtetted? – Nézek rá hitetlenkedve, mert nem tudom felfogni, hogy minderről már lemondott, hogy már mást akar és nem ezt. Ismerem és nem tudom elfogadni, hogy ennyire más útra lépett.


Bár ne kísértettek volna olyan sokszor ezek az ábrándok, akkor most talán nem érezném úgy, hogy innom kell valamit, el kell engednem arról a zöld szemű, göndör barna hajú kisfiúról alkotott képet, ami csak a fejemben élhetett, aki sosem fog megszületni. Lemondtam az anyaságról Sean mellett és ez így volt jó. Lemondtam Nikoról is és lemondtam arról az életről is, amiről régen órákon át tudtunk beszélgetni, az ágyban fekve egymás karjaiban. Képesek voltunk még azon is összeveszni, hogy a képzeletbeli házunk falai milyen színűek lesznek, aztán egy csókkal lezártuk a hajnali vitát és elnapoltuk a kérdést. De ezek az idők elmúltak. Véget ért és így kellett lennie. 
-          Mennem kell – szakítom ki magam a karjai közül, majd mire bármit is mondhatna visszamegyek a fülledt levegőjű klubba, ahonnan nem is olyan rég kimenekültem. Alexnél keresek menedéket, aki nem néz rám furán, egyszerűen hagyja, hogy mellé üljek és ellopjam a cigijét, majd az előtte lévő pohár tartalmát is kiigyam. Túl sok a kérdő tekintet így inkább vele foglalkozom. Ő nem kérdez semmit, mégis tudom, hogy mindent tud. Mellettem áll és nem akar Niko karjai közé lökni még akkor sem, ha ő sincs oda Seanért. Mindenki más viszont úgy tűnik, hogy összeesküvést sző ellenem és a házasságom ellen. Yv amint meglát azonnal feláll és kimegy azon az ajtón, amin én bejöttem. Már azt sem tudom kinek a barátja, az enyém vagy Nikoé, hisz mióta visszajött többet van vele, mint velem, ami fáj. Nem értem miért teszik ezt, nem értem miért hiszi mindenki azt, hogy jobban tudja, hogy mit akarok azaz ebben az esetben sokkal inkább kit. Barndon hirtelen vágódik le mellém, nem szól semmit csak néz, ami egy idő után kifejezetten idegesítő.
-          Mondd – sóhajtok fel, a sokadik tequilám után. Ismét elég bátor vagyok ahhoz, hogy végighallgassam milyen ostoba, makacs némber vagyok. Valahogy rá van írva az arcára, hogy mit gondol és, hogy helyteleníti, hogy úgy döntöm magamba a feleseket, mintha a pohárkákban csak víz lenne.
-          Semmi – csóválja meg nagyon lassan a fejét, miközben a whiskyjét lötyögteti az üvegben.
-          Brandon – szólok rá, mert nincs türelmem a kis játékához.
-          Csak elgondolkodtam – von vállat hanyagul, miközben még egy pohár italt pusztítok el, közben továbbra is úgy néz, mintha a vesémbe akarna látni. De most már nem csak ő. Többen bámulnak, ami tényleg eléggé bosszant.
-          Szabad tudni, hogy mégis min? – Fordulok felé, miközben kérdőn felhúzom az egyik szemöldököm.
-          Aham – bólint lassan, de nem folytatja tovább, amivel igazán kezd felhúzni.
-          Éspedig? – Szegezem neki türelmetlenül a kérdést, ugyanis egyre többen figyelnek minket, még Alex is, aki eddig azzal foglalta le magát, hogy a lehető legtöbb füves cigit tekerje be, amit minden bizonnyal az éjszaka folyamán szeretne elfogyasztani.
-          Éspedig azon, hogy mégis ki vagy te – néz mélyen a szemembe, mire ráncba szalad a homlokom.
-          Ezt meg, hogy érted? – Nézek rá totálisan értetlenül.
-          Tudod ismertem egy lányt, aki a klub előtt ücsörgő, épp teljesen romokban heverő férfiba szerelmes volt. A férfi is szerette, de elbaszta, nagyon-nagyon sokszor elbaszta. Eddig még be se vallotta magának, hogy hibázott, de az a lány, akit én ismertem nem hagyta volna kint egy üveg tequiláért. Az a lány nem volt önző, mert a szerelme tiszta volt, mint a frissen hullott finn hó. Az a lány meghallgatta volna, figyelt volna rá és beismerte volna, hogy szüksége van rá, a férfi szerelmére, oltalmára, lelkére és testére. Az a lány ugyan büszke volt, de mindig küzdött, pusztán azért, mert tiszta szívéből szeretett. Az a lány azt hittem te vagy, de most nem látok mást, mint egy vedelő roncsot, aki azt se tudja mit csinál és elhajítja a férfit, aki végre képes bocsánatot kérni és beismerni, hogy mennyit jelent számára a nő, aki kihúzta abból a sötét veremből, amibe került évekkel ezelőtt. Tudod Lia, Niko nem szent, de mióta itt van próbálja bebizonyítani, hogy szeret, hogy bármire képes érted, az életét is odaadná csak azért, hogy a szívét ne eldobd, hanem megtartsd és vigyázz rá, te mégis úgy bánsz vele, mintha soha nem jelentett volna semmit számodra. Mintha nem ezt akartad volna. Ugyanazt teszed vele, amit ő tett veled, tehát immár nincs mit a szemére vetned. Ő is játszott és félt ezért vesztett el, most pedig te játszol vele, mert félsz, így pedig ugyanarra a sorsra fogsz jutni, mint a legjobb barátom. Bele fogsz halni és nem azért, mert ő öl meg, hanem azért, mert te ölöd meg saját magad azzal, hogy nem engeded közel – áll fel, majd utoljára a szemembe néz és könnyedén elsétál, mintha nem tudná, hogy minden egyes szava szíven talált az előbb.


Mintha kiszívták volna belőlem megint az életet. Egy kopár, száraz sivatag ismét az egész élet, ahol még virág sem terem, ahol nem esik egy csepp eső sem, ahol szomjazom és éhezem, ahol még a levegőt is olyan fájdalmas beszívni, mintha mérges gázzal lenne tele. Nem értem miért teszi ezt velem. Már nem adhatok semmit neki, hisz mindenem amim van csak az övé. Mindenem a lábai elé helyeztem, neki mégse kellett.
Yvonne finoman simogatja a hátam, mintha meg tudna vigasztalni, de ez képtelenség. Csak egy dologra tudok gondolni. A megváltó halálra. Talán őt is meg kéne ölném és magammal vinni a pokolba, hátha ott együtt lehetünk. Hátha megértené, hogy mennyire szeretem.
-          Tessék – nyom a kezembe Brandon egy üveget, mintha az bármiféle gyógyírt jelenthetne.
-          Mivel jobb Sean, mint én? – Nézek rájuk kérdőn. – Vele jobb a szex? Ő jobban szereti? Mit tud ő amit én nem? Mi kell neki Yvonne? – Kérdezem kissé kétségbeesetten.
-          Talán nincs kész rád most – hajtja le a fejét, mire értetlenül ráncolom össze a homlokom.
-          Mi? – Suttogom halkan, mert ezt a mondatot egyenlőre nem tudom értelmezni.
-          Nincs kész arra, hogy megélje a szerelmeteket. Túl sok dolog történt vele és nem tudja kezelni azt amit most ajánlasz. Nem tud arra gondolni, hogy mennyire boldog lehetne melletted, mert már lemondott az egészről. Nem tud arra gondolni, hogy veled menjen Finnországba vagy akárhová és megteremtsétek azt amire vágytok, mert csak egy álomnak tűnik neki – néz a szemembe.
-          Ez egy hatalmas nagy faszság – vág közbe Brandon dühösen. – Ő már nem az a Lia akit ismertünk Niko. A sok szar amivel ez a rakat barom teletömte a fejét megváltoztatta. Önző lett egy utolsó szemét szívtelen ribanc, aki élvezi, hogy tepersz utána, mert kicsinyes és így áll bosszút, azért, mert bolond voltál. Kurvára húzzunk el ebből a tetves városból és menjünk át hozzám. Iszunk, bulizunk és elfelejted ezt a szörnyet, aki abból a lányból lett akit szerettél – szívja fel magát, én pedig meglepődök rajta, hisz eddig kedvelte Liát.
-          Ő nem… - kezdem el megvédeni a lányt, akit szeretek de könnyedén leint.
-          Gondold végig – sziszegi. – Ugyanaz történt mint Leenaval. Amíg csak játszottál, addig sírt érted, miután viszont megízlelte, hogy hatalma van feletted ott rúg beléd ahol csak tud, mert tudja, hogy szereted és ezt kibaszottul kihasználja. Tudja, hogy bánthat, mert megteheti és meg is teszi. Te pedig szerelmes vagy és ilyenkor elmegy az eszed. Engeded, hogy kínozzon, mert azt hiszed, hogy ez is jobb, mint a semmi. Lesz majd másik csaj, őt meg felejtsd el – Gyújt rá egy cigire én pedig elgondolkodva kortyolok bele az üvegbe. Igaza lenne? A történelem ismétli önmagát? Tényleg ugyanaz történne, mint Leenaval? Az nem lehet. Lia nem lehet olyan, mint ő. Ő csodás. Vagy elvette a szerelem ismét az eszem és nem látom a fától az erdőt? Hallgatnom kéne Brandonra és el kéne mennem, amíg tényleg olyan fájdalmat nem okoz, amivel tönkretesz?
-          Nem értem miért akarod egy szívtelen dögnek beállítani. Természetes, hogy fél, hisz nem egyszer megégette már magát Nikoval – kel Yv azonnal a védelmére, én pedig csak egyetérteni tudok vele. - Ne hasonlítgasd ahhoz a gonosz ribanchoz a legjobb barátnőm – kéri ki magának, mire Brandon ajkai gúnyos mosolyra húzódnak.
-          Ha nem viselkedne pontosan úgy, mint az a gonosz ribanc, nem hasonlítgatnám hozzá – vágja rá gondolkodás nélkül, amitől Yv azonnal felpaprikázza magát.
-          Soha nem csalta meg a barátod és nem viselkedik úgy, mint egy eszement őrült – áll fel mellőlem, én meg érzem, hogy közbe kéne lépnem, míg el nem fajul teljesen a kis vitájuk arról, hogy Lia egy szívtelen picsa-e vagy egy félős kislány, de nincs erőm hozzá. Inkább magam elé meredve próbálok levegőhöz jutni, ami nem is egyszerű jelen pillanatban. Még az ital sem segít, amit Brandon a kezembe nyomott, bár tudom, hogy az én bajomon talán még a kötél sem segít. Önkéntelenül jut eszembe Leena és a baba aki talán az enyém volt, de nem született meg. Persze talán jobb így, mégis sokszor kísért, hogy mi van ha az én gyerekemmel volt várandós. Valahol az én hibám is, hogy elvesztette. Az a baba indította el a lavinát. Ha ő nem hal meg, én nem ugrok Lia torkának, ő nem megy férjhez és talán most boldog lehetnék. Persze lenne egy fiam vagy egy lányom, akiről gondoskodnom kéne akkor is, ha nem vagyok a vérszerinti apja, de minden bizonnyal még egy idegen gyerekét is könnyebb lenne felnevelni Liával, mint élni a szerelme és anélkül a kisbaba nélkül.
Mire felkapom a fejem Yv és Brandon egymással kiabálnak, én viszont elindulok az orrom után. Sétálnom kell, mennem kell, gondolkodnom kell, úgy, hogy közbe nem hallom minden másodpercben a lány nevét, akivel már nem tudom mit kéne kezdenem.


-          Elég lesz – állok meg Brandon és Yv közt, már amennyire állni tudok a saját lábamon. Ezra karja a derekamon sokat segít abban, hogy ne dőljek el semerre.
-          Még, hogy nem olyan, mint ő – dobja fel a levegőbe a karját Brandon, majd beleiszik a sörébe a fejét rázva.
-          Mi a fene bajotok van? – Nézek rájuk értetlenül és egy kissé zavartan is. Talán nem volt jó ötlet ennyire tequilára füvet szívni, mert most úgy érzem lebegek, pedig ezerszer jobb lenne ha magamnál lennék, mielőtt a legjobb barátnőm megöli Niko legjobb barátját. Nincs kedvem két emberhez is a börtönbe járni, ha látni akarom őket. Épp elég Sean. Ahogy belegondolok, hogy hazaérve, megint nem lesz senki otthon és nem lesz kihez hozzábújnom és elmesélnem, hogy mennyire szürreális az élet és még ezt is mennyire hihetetlenné tudja tenni az ipari mennyiségű tequila, amit leküldtem a torkomra, amit még egy kis fűvel is megkoronáztam, nehogy már ne legyen hab azon a bizonyos tortán elszomorodom. Senki nem fog kinevetni és megcsókolni vagy valami még okosabb dolgot mondani, miközben szorosan a tart a karjába. Nem fogja azt mondani, hogy az élet ilyen szürreálisan is szép és én nem fogok senkire mosolyogni, miközben azon gondolkodom, hogy mennyire igaza is van az illetőnek, akit ha akarok a férjemnek is nevezhetek. Ezra kedves simogatása magamhoz térít, így máris vissza tudok fordulni a marakodó páros felé. Yv úgy fújtat, mint egy dühös macska, akinek nem jutott a tejfölből, de Brandon is gyilkos pillantásokkal méreget minket.
-          Semmi – sziszegik egyszerre, mire nagyot sóhajtok, aztán leintem az első taxit, ami elmegy mellettünk. Épp ideje hazamennem és kipihennem magam, mára bőven elég volt az önpusztításból. Gyorsan köszönök el mindenkitől, majd a taxiból látom, hogy Yv és Brandon azonnal egymás torkának esik, amint megmozdul alattam az autó. Félálomba kerülök, mire hazaérek, a kulccsal alig találok bele a zárba, a nappaliban lerúgom a cipőim, a konyhába lépve viszont megcsap az ismerős cigaretta és parfümszag. Niko szemei a sötétben is szinte világítanak, a kintről beszűrődő Hold fényében.
-          Szia – suttog halkan, mire felkapcsolom a villanyt és a falba kapaszkodom. Félek, hogy elájulok attól, hogy egy szál farmerban áll a konyhám kellős közepén, nem értem mit keres itt. Én csak aludni akarok, erre meg…
-          Hogy jutottál be? – Szegezem neki a kérdést.
-          Felmásztam a rózsalugason – feleli könnyedén, miközben rágyújt egy cigire.
-          Ki kell vágnom – fintorodok el, miközben a hűtőhöz megyek egy üveg vízért.
-          Nem számítana sokat, megtalálom a módját, hogy bejussak – suttogja vészesen közelről, majd megérzem a teste melegét is.
-          Mi a fenét művelsz? - Kérdezem rekedten és totálisan összezavarodva.
-          Szeretlek és vigyázni akarok rád. Küldj el, csukass le, kérj távolságtartási végzést nem érdekel. Az enyém vagy Kulta – suttogja határozottan, majd birtoklóan a derekam köré fonja mindkét karját, mintha tényleg az övé lennék.
-          Férjnél vagyok – vágom rá fáradtan és elgyötörten, hisz ma már annyiszor lejátszottuk ezt a meccset.
-          De engem szeretsz – csókol a nyakamba, amitől azonnal megremegek, mint régen. – Az én csókomra vágysz, az én karjaimba olvadsz bele kérdés nélkül, így pedig semmit sem jelent, hogy Sean papíron a férjed. Te is tudod, hogy az én feleségem vagy akármit is teszel és én nem adlak át neki többet. Ostoba voltam nagyon sokáig, de most már tudom mit akarok és az te vagy. Nem mondok le rólad soha többé. Ismerlek úgy, mint senki más. Tudom mit szeretsz, hogy mire vágysz, hogy mi tesz boldoggá vagy éppen szomorúvá. Te vagy a mindenem és ha kell, ezt minden nap el fogom mondani neked, amíg rá nem jössz – kap a karjaiba, mire ösztönösen fonom a karjaim a  nyaka köré. Nem tudom mit teszek, a szavai, az illata még jobban megrészegít, a közelsége vágyat ébreszt bennem, feleleveníti minden mozdulata azokat az édes emlékeket és már nem számít semmi csak, hogy ő itt van, a szívem meg a torkomban dübörög, mint régen. Hisz még mindig teljes szívből szeretem, ő pedig még mindig ugyanúgy áltat. Hinni akarok neki, olyan jó lenne ha végre igazat mondana, de esélytelen az egész. mégse tudok az eszemre hallgatni. A szemei megint hipnotizálnak, mint először. – Szeretlek Cornelia Anders. Szeretlek hallod? Szeretlek mindennél és mindenkinél jobban és ezt is elmondom neked életem végig minden egyes nap, reggel mikor felébredsz, mikor iszod a kávéd, mikor elszívod az első cigid, elmondom zuhany közben és ebédnél és addig hajtogatom, amíg fel nem fogod végre, hogy ennél igazabb dolgot ha akarok, akkor se tudok kiejteni a számon. Annyira szeretlek, mint a növények a napfényt, az anyák a gyerekeiket, a száraz föld az esőt. Nincs nálad fontosabb ember az életemben és soha nem fogom feladni, mert te is szeretsz – suttogja magabiztosan.
-          Fogd be – hunyom le a szemeim, mert szédülök a szavaitól és attól, hogy óvatosan a vendégszoba felé lépked velem a karjaiban.
-          Szeretlek Kulta – mondja el újra ás újra és újra, egészen addig amíg egy csókkal belé nem fojtom a szót. Végre elhallgat, meglepetten nyög bele a számba, miközben óvatosan letesz a puha matracra és olyan finoman simogat, amitől megremegnek a csontjaim is.
-          Én is szeretlek, de…
-          Csss, ne mondj semmit, csak ennyit akartam tudni – csóválja meg mosolyogva a fejét, majd ő csókol meg. Tudom, hogy elbuktam, de mégse bánom. Szerelmes vagyok belé és képtelen vagyok így az agyam használni. Tudom, hogy nem helyes amit teszek, de a szívem azt súgja, hogy semmi másra nincs szükségem csak az érintésére, a teste melegére, a bőre puhaságára, a fűszeres parfümillatra és a fanyar dohányszagra, ami belőle árad. Így pedig már nem is tűnik olyan helytelennek, hogy hagyom, hogy levetkőztessen és végigcsókolja minden egyes apró porcikám, aztán pedig hagyja, hogy én is újra felfedezzem az összes izmot, húst és feszes bőrfelületet.

Még most is gyönyörű. Bár az is igaz, hogy inkább ijesztően szép. Úgy fekszik az összegyűrt lepedőn, mint egy hulla. Békés és csodaszép, viszont hihetetlenül vékony. Az ujjaim ösztönösen siklanak a vékony fehér bőr alól kiemelkedő bordáira, a csípőcsontja szinte átszúrja a sápadt selymet, mégis még ilyen állapotban is tökéletesnek látom. Csak azt nem tudom felfogni, hogy miért teszi ezt magával és miért nem látja, hogy ezerszer egészségesebben nézett ki azzal a plusz pár kiloval, amik eltakarták a csontjait.
-          Miért tetted ezt magaddal Kulta? – Nyomok egy leheletfinom puszit az izzadtságtól gyöngyöző homlokára, majd az egész arcát beterítem a csókjaimmal. Túl rég voltuk együtt, túl rég éreztem, hogy milyen puha és mennyire mennyei érzés a karomban tartani, miközben halványan mosolyog rám.
-          Mit? – kérdezi félálomba.
-          Csontsovány vagy – simogatom meg a hasát, ami teljesen be van horpadva.
-          Nem mintha te nem lennél az – nyitja fel a szemeit, majd végigfuttatja rajtam a pillantását.
-          Nem tudok enni nélküled – vonok vállat.
-          Én pedig a drogtól nem érzem, hogy éhes vagyok-e – néz a szemembe, kíméletlenül kimondva az igazságot. Meg se próbál más kifogást gyártani, talán, mert még mindig kicsit részeg, talán mert nem érdekli az egész.
-          Miért csinálod ezt? – Sóhajtok fel, miközben a vállára teszem az állam és onnan nézek fel rá.
-          Miért ne? – Kérdez vissza. – Amúgy is ne faggass, semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek és mit nem – fordít nekem hátat én viszont azonnal utána nyúlok és magamhoz húzom. Két centi távolság is kétezer kilométernyinek tűnik most.
-          Szeretlek, nem akarom, hogy bajod essen. Le kéne szoknod, mert nem lesz jó vége – suttogom, mire cinikusan felhorkant.
-          Mintha te szent lennél. Én drogozok te meg piálsz, nem vagy jobb szóval ne oktass ki – kéri ki magának. – Lefeküdtünk, de ettől még nincs semmi beleszólásod az életembe – szól rám, én pedig visszanyelem a kikívánkozó szavaim. Semmi nem lenne jobb attól, ha most összevesznénk. Már így is többet kaptam, mint amire számítottam. Újra az enyém lett, bár nem tudom miért hagyta, hogy elragadja a hév, de nem is számít.
-          Aludj jól gyönyörűm – bújok hozzá szorosan, miközben hagyom, hogy a jól eső meleg és a nyugalom, amit csak ő tud elhozni számomra engem is elkábítson. Fogalmam sincs mikor aludtam utoljára ennyit egy huzamban csak azt tudom, hogy a mocorgására ébredek fel.
-          Eressz – szól rám, mikor szorosan átkarolom a derekát, így pedig moccanni sem tud.
-          Hova mész? – Motyogom félkómában teljesen elfeledkezve arról, hogy hol is vagyunk és miért.
-          Felöltözöm és lezuhanyozom. Neked pedig el kéne menned – szólal meg hidegen és közönyösen, mintha neki semmit nem jelentett volna az éjszaka vagy az amit olyan hosszú idő után újból kimondtunk egymásnak. Csalódottan sóhajtok fel, nem tudom mit kéne tennem, de ahogy türelmetlenül rámpillant, inkább elengedem. Hamarabb végzek a fürdéssel, mint ő, így beelőzöm a konyhába is, kávét főzök neki, hisz tudom, hogy enélkül ő sem önmaga. Nem tudom mi lesz most, bár az kissé frusztrál, hogy a Seannal közös házában sürgök forgok, mint egy szerelmes férj, ahelyett, hogy a vállamra kapnám és egyszerűen haza vinném, vissza a saját életünkbe, ahol mindketten normálisan élhetnénk.
-          Mit művelsz? - lép be a konyhába. A hangja fagyos, ahogy a tekintete is, nem tudom mire vélni, sosem viselkedett még így.
-          Beszélgethetnénk – nyújtom felé az egyik bögrét.
-          Nincs miről beszélgetnünk – gyújt rá egy füves cigire, amit egy ezüstdobozkából varázsol elő, ahol a sodort szálak szép katonás sorban sorakoznak.
-          Ne csináld ezt – borzongok meg.
-          Mit? – Kérdezi halkan, de rám se néz, csak a jellegzetes szagú füstöt fújja a levegőbe.
-          Ne legyél ilyen hideg, közönyös és kegyetlen. Kiabálj, átkozz el, csinálj akármit, csak ne legyél közönyös. Nem bírom elviselni – lépek hozzá közelebb. Persze az se tetszik, hogy kapásból fűvel indítja a napot, de erről majd leszoktatom, ha ismét az én Liám lesz. Nem szól semmit csak néz rám, így közelebb lépek hozzá. – Mit érzel a tegnap estével kapcsolatban? – simítom a tenyerem a derekára.
-          Hiba volt – von vállat könnyedén, nekem viszont görcsbe ugrik a gyomrom azonnal. Hiba? Hogy nevezheti hibának?
-          Szeretkeztünk- suttogom.
-          Csak dugtunk – fordít hátat.
-          Kulta hagyd ezt abba – szólok rá figyelmeztetően, hátha felfogja, hogy cseppet sem vicces amit tesz.
-          Megcsaltam veled a férjem, elérted amit akartál, remélem most már boldog vagy szóval elmehetsz – fordul vissza, én meg ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy felpofozzam, hisz ő is tudja, hogy nem csak ágyba akartam vele bújni.
-          Kezd unalmassá válni ez a játék – túrok a hajamba. – Szeretlek és te is szeretsz… - kezdek bele mire megvillannak a szemei és a szavamba vág.
-          Igen szeretlek és lehet, hogy te is szeretsz, de ez nem jelent már semmit. Fogd fel, hogy vége, elcseszted, mikor megdugtad és teherbe ejtetted Leenat, majd kihasználtál és mikor elvetélt azt mondtad, hogy az egész az én hibám. Engem okoltál, mert annyi anyai ösztön se szorult életed kicsi szerelmébe, hogy legalább addig ne tépjen be, amíg gyereket vár – fakad ki.