"Az emberek azt hiszik, hogy a szerelem valami szép dolog, pedig a sátán csapdája. De én érted még a sátánnal is megküzdök."
-
Itt vagyok, nyugodj meg – ölel olyan szorosan magához,
mint talán még soha, én pedig még sosem
vájtam ilyen mélyen a derekába az ujjaim, sosem szívtam még ilyen mélyen
magamba a dohánnyal kevert keserű, fűszeres parfümillatot, ami mindig árad
belőle.
-
Hol voltál eddig? – Suttogom részegen a mellkasába.
-
Mindig itt voltam – feleli nagyon halkan, mire elhúzom
a szám. Tényleg mindig velem volt, minden egyes nap, minden egyes órájában. Ott
volt minden szívdobbanásában, lélegzetvételben. Ott volt reggel, ott volt a
kávéban, a tejben, ott volt az ebédnél, ott volt a borban, a cigaretta szürke
füstjében. Mindig ott, mindig velem, mégis olyan távol. Hogy kerültem megint a
karjába? Miért vagyok már megint gyenge? Miért dobol úgy a szívem, mintha ki
akarna törni a mellkasomból? Miért hagynak magunkra az értem aggódók, mintha
mellette biztonságban lennék? Miért érzem úgy magam, mintha épp a mennybe
mennék?
-
Annyira gyűlöllek – hazudom, bár valahol igaz is, amit
mondok. Gyűlölöm, mert képtelen vagyok gyűlölni. Gyűlölöm, mert még mindig
szeretem.
-
Szeretlek Kulta, nagyon-nagyon szeretlek – simogatja a
hátam, miközben én még szorosabban bújok hozzá. Nem értem mi történik,
egyszerűen bepánikoltam és kirohantam a klubból, most meg itt van ő és azt
hazudja, hogy szeret. Már minden elmosódott, semminek nincs értelme, egy roncs
vagyok, egy akaratlan, döntésképtelen szerencsétlenség, aki egyedül még levegőt
se tud venni. Reggel azon is el kellett gondolkodnom, hogy hogyan kell megkenni
a pirítóst. Nem volt ott Sean, nem volt ott senki, aki megmutatta volna. Ha
nincs Sean, Nikoba kapaszkodom, ha nincs Niko Seanba vagy valaki másba, mert
egyedül nem tudok megállni a lábamon.
-
El kell menned – engedem el szipogva, mire
homlokráncolva néz rám, miközben gyengéden lesimogatja a könnyeket az arcomról.
-
Miért? – Kérdezi halkan.
-
Mert megint tönkre fogjuk tenni egymást – túrok a
hajamba.
-
Nem kell így lennie – kezd el megint győzködni arról,
hogy nekünk együtt kell lennünk.
-
Nem kellett volna eddig se így lennie, mégis így volt.
És ezután is így lesz, mindketten tudjuk – veszek egy mély levegőt, hogy
lenyugtassam magam, hisz fogalmam sincs mit csinálok. Részeg vagyok még mindig,
zsong a fejem és kicsit szédülök is, ráadásul épp most engedtem el annak az
embernek a derekát, aki megmutathatná, hogy hogyan kell megkenni a kenyerem,
amíg Sean vissza nem jön. De ez nem lenne tisztességes semelyikükkel. Egyedül
is képesnek kell lennem ilyen apróságokra. Épp elég volt a siránkozásból, a
bénultságból, nem kapaszkodhatok mindig valakibe, mert mi van ha egyszer senki
nem marad? Le kell akkor mondanom, a lekváros pirítós nyújtotta élvezetről,
mert nem tudok egyedül belenyúlni a késsel az üvegbe? Hülyeség.
-
Nem – vágja rá, miközben hevesen csóválja a fejét.
-
Niko elég – nézek a szemébe, amitől még most is
összeugrik a gyomrom. – Szeretlek, mindig szeretni foglak, de nekünk nem megy.
Nem szabad erőltetnünk, mert a végén mindketten annyira megsérülünk, hogy nem
fogjuk túlélni érted? Így is darabokban vagyunk – tárom szét a karjaim és csak
remélni merem, hogy végre belátja,hogy amióta ismerjük egymást mindkettőnk
élete romokban hever. Előtte sokkal kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak voltunk.
Nem ültünk ezen a pokol és menny közt száguldó hullámvasúton, ami mindkettőnket
megviselt.
-
Azért vagyunk darabokban, mert nem vagyunk együtt –
teszi a meleg tenyerét a derekamra, amitől egy picit megrázkódok. Még mindig
borzongok az érintésétől.
-
Nem, azért vagyunk darabokban, mert nem vagyunk
normálisak. Gondolj bele, ha nem találkozunk, te már lehet, hogy elvetted volna
Leenat és gyerekeid lennének, én pedig nem tudom hol lennék, de szinte biztos,
hogy nem egy klub előtt vitáznák veled részegen – sóhajtok fel.
-
Ha elveszem Leenat, már nem élnék. Agyonlőttem volna
magam, mert nem tett boldoggá. Te mentettél meg tőle, nem érted? – Lép
közelebb, mire azonnal hátrálok. – Leena egy önző kígyó, aki manipulált én
pedig könnyedén belesétáltam a csapdába, mert hinni akartam a szerelemben, de
azt nem ő hozta el, hanem te – túr bele a hajamba. – Értsd már meg, hogy
szeretlek és nem engedlek el, főleg most nem, hogy alig fél perce te is azt
mondtad, hogy szeretsz és mindig szeretni fogsz – simogatja gyengéden az arcom
én pedig nem tudom mit kéne mondanom ahhoz, hogy végre elengedjen. Ha bántom,
úgy viselkedik, mint egy hűséges kutya és csak azért is visszajön, ha szeretem
az se jó. Őrült egy mókuskerék ez, amiben futva már nagyon rég kifáradtunk
mindketten, mégis ha az egyikünk kiszáll belőle, a másikunk visszarángatja,
hogy tovább szaladjunk, mintha lenne bármi értelme is.
-
Menj haza – kérem halkan, mire elmosolyodik.
-
Itthon vagyok Kulta – ölelem át újra. Nem adom fel,
mert nem adhatom fel. Jobban kell, mint a levegő.
-
Los Angeles nem az otthonod – ingatja a fejét, mire
halkan felkuncogok. Frusztrált vagyok és ideges, talán kissé zavart és
bizonytalan is, mert nem tudom mi lesz, de érzem, hogy muszáj tepernem, amíg
meg nem adja magát. Nem érdekel ha az összes csatát el is vesztem vele szemben,
de a háborút meg kell nyernem.
-
Megsüketültél kicsim? – Szorítom magamhoz, mert már egy
lépésnyi távolság is túl sok tőle, érezni akarom a teste melegét, hogy ott van
és nem csak egy durva hallucináció. – Ott van az otthonom, ahol te vagy. Tőlem
lehet az Bamako, San Francisco vagy Tokió nem számít. Amúgy mondtam már, hogy
szörnyen makacs vagy? – Kuncogok fel, hisz ugyan most ez az önfejűség ellennem
dolgozik, mégis imádom, hogy nem egyszerű vele semmi, hogy kiáll azért, amit
elhatároz, még akkor is, ha a legnagyobb ostobaságról van szó, amit elkövethet.
-
Mondod ezt te – fintorodik el, mire újra nevetnem kell.
Na igen… Ő azt akarja, hogy eltűnjek én meg őt akarom, ezért állunk egy klub
előtt és egyszerűen nem mozdulunk. De nekem akár így is jó. Maradhatunk örökre,
amíg vele lehetek nem érdekel. Jó itt, mert a karomban van.
-
Maradj velem örökre – kérem halkan, mire megfeszül az
egész teste, én pedig tudom, hogy megint olyat mondtam amit nem kellett volna.
-
Szeretem Seant – tol el magától, mire szívem szerint
káromkodni kezdenék. Ki kéne törni annak a pasasnak a nyakát és akkor nem
okozna se több bajt, se több fejtörést. Nem állna többet az utamba. Eddig
sikerült nyugodtnak lennem, de ettől a két szótól felforr bennem az indulat,
gyűlölöm azt a férget és gyűlölöm azt is hallani, hogy szereti őt. Nem szabadna
szeretnie. Senkit nem kéne szeretnie rajtam kívül. Ő az enyém. A birtoklási
vágy egyszerűen elveszi az eszem érzem, hogy a kezeim ökölbe szorulnak,
próbálom a belől tomboló hurrikánt megfékezni, de nem megy, a légzésem
elnehezedik. Próbálok koncentrálni, próbálom visszanyelni a kitörni készülő
szavaim, de nem megy. Egyszerűen robbanok, mint egy átkozott bomba.
-
És ő is szeret? – Kérdezem gúnyosan. – Az ex feleségét
talán többet dugja, mint téged. Nyisd már ki a szemed a francba is, ő nem
szeret téged én viszont igen. Sőt mondok jobbat, te sem szereted őt annyira
mint kéne. A kurva életbe Lia – rúgok bele a falba mérgembe. – Az apád lehetne,
kurvázik, nincs veled, drogozik de téged is töm azzal a sok szarral, hogy ne
tudj tisztán gondolkodni. Nem is rá van szükséged, hanem a kibaszott kokainra,
ami úgy tűnik teljesen elvette már az eszed. Alig múltál húsz éves bassza meg, ő
pedig lassan negyvenöt lesz. Tőle akarsz gyereket? Olyan akarsz lenni mint ő?
Egy lecsúszott, függő rocksztár feleség szeretnél lenni, aki azt se tudja majd,
hogy hol is van és nem emlékszik a legszebb éveire, amit elvesz tőle a drog és
a férje? Ez az álmod? Régen nem ezt mondtad – ragadom meg a vállait és a
zöldeskék szempárba nézek, ami attól a rengeteg alkoholtól üvegesen csillog. –
Emlékszel még miről ábrándoztunk Lia? Kertes házról, kint játszó, kacagó
gyerekekről, egy életről, amiben mindketten boldog és nyugodtak vagyunk. Arról
beszélgettünk éjszakákon át, hogy egy finn erdő közepén foglak feleségül venni,
hogy az összes albumunk neked lesz ajánlva, hogy jössz velem és bejárjuk ketten
az egész világot és ha megunjuk az egész turnééletet visszavonulunk egy csendes
kis helyre, ahol én majd gyerekeket tanítok zenélni, te meg csinálsz a
nagyapádtól örökölt pénzből egy kiadót és az ismeretlen tehetségek albumait
adod csak ki. Reggel együtt kelünk, gyerekeink lesznek és békében neveljük
őket, távol tarjuk őket ettől az őrülettől, amíg tudjuk vagy ha mégse, akkor
megmutatjuk nekik, hogy hogyan élvezzék az egészet. Elfelejtetted? – Nézek rá
hitetlenkedve, mert nem tudom felfogni, hogy minderről már lemondott, hogy már
mást akar és nem ezt. Ismerem és nem tudom elfogadni, hogy ennyire más útra
lépett.
Bár ne kísértettek volna olyan sokszor ezek az ábrándok,
akkor most talán nem érezném úgy, hogy innom kell valamit, el kell engednem
arról a zöld szemű, göndör barna hajú kisfiúról alkotott képet, ami csak a fejemben
élhetett, aki sosem fog megszületni. Lemondtam az anyaságról Sean mellett és ez
így volt jó. Lemondtam Nikoról is és lemondtam arról az életről is, amiről
régen órákon át tudtunk beszélgetni, az ágyban fekve egymás karjaiban. Képesek
voltunk még azon is összeveszni, hogy a képzeletbeli házunk falai milyen
színűek lesznek, aztán egy csókkal lezártuk a hajnali vitát és elnapoltuk a
kérdést. De ezek az idők elmúltak. Véget ért és így kellett lennie.
-
Mennem kell – szakítom ki magam a karjai közül, majd mire
bármit is mondhatna visszamegyek a fülledt levegőjű klubba, ahonnan nem is
olyan rég kimenekültem. Alexnél keresek menedéket, aki nem néz rám furán,
egyszerűen hagyja, hogy mellé üljek és ellopjam a cigijét, majd az előtte lévő
pohár tartalmát is kiigyam. Túl sok a kérdő tekintet így inkább vele
foglalkozom. Ő nem kérdez semmit, mégis tudom, hogy mindent tud. Mellettem áll
és nem akar Niko karjai közé lökni még akkor sem, ha ő sincs oda Seanért.
Mindenki más viszont úgy tűnik, hogy összeesküvést sző ellenem és a házasságom
ellen. Yv amint meglát azonnal feláll és kimegy azon az ajtón, amin én
bejöttem. Már azt sem tudom kinek a barátja, az enyém vagy Nikoé, hisz mióta
visszajött többet van vele, mint velem, ami fáj. Nem értem miért teszik ezt,
nem értem miért hiszi mindenki azt, hogy jobban tudja, hogy mit akarok azaz
ebben az esetben sokkal inkább kit. Barndon hirtelen vágódik le mellém, nem
szól semmit csak néz, ami egy idő után kifejezetten idegesítő.
-
Mondd – sóhajtok fel, a sokadik tequilám után. Ismét
elég bátor vagyok ahhoz, hogy végighallgassam milyen ostoba, makacs némber
vagyok. Valahogy rá van írva az arcára, hogy mit gondol és, hogy helyteleníti,
hogy úgy döntöm magamba a feleseket, mintha a pohárkákban csak víz lenne.
-
Semmi – csóválja meg nagyon lassan a fejét, miközben a
whiskyjét lötyögteti az üvegben.
-
Brandon – szólok rá, mert nincs türelmem a kis
játékához.
-
Csak elgondolkodtam – von vállat hanyagul, miközben még
egy pohár italt pusztítok el, közben továbbra is úgy néz, mintha a vesémbe akarna
látni. De most már nem csak ő. Többen bámulnak, ami tényleg eléggé bosszant.
-
Szabad tudni, hogy mégis min? – Fordulok felé, miközben
kérdőn felhúzom az egyik szemöldököm.
-
Aham – bólint lassan, de nem folytatja tovább, amivel
igazán kezd felhúzni.
-
Éspedig? – Szegezem neki türelmetlenül a kérdést,
ugyanis egyre többen figyelnek minket, még Alex is, aki eddig azzal foglalta le
magát, hogy a lehető legtöbb füves cigit tekerje be, amit minden bizonnyal az
éjszaka folyamán szeretne elfogyasztani.
-
Éspedig azon, hogy mégis ki vagy te – néz mélyen a
szemembe, mire ráncba szalad a homlokom.
-
Ezt meg, hogy érted? – Nézek rá totálisan értetlenül.
-
Tudod ismertem egy lányt, aki a klub előtt ücsörgő, épp
teljesen romokban heverő férfiba szerelmes volt. A férfi is szerette, de
elbaszta, nagyon-nagyon sokszor elbaszta. Eddig még be se vallotta magának,
hogy hibázott, de az a lány, akit én ismertem nem hagyta volna kint egy üveg
tequiláért. Az a lány nem volt önző, mert a szerelme tiszta volt, mint a
frissen hullott finn hó. Az a lány meghallgatta volna, figyelt volna rá és
beismerte volna, hogy szüksége van rá, a férfi szerelmére, oltalmára, lelkére
és testére. Az a lány ugyan büszke volt, de mindig küzdött, pusztán azért, mert
tiszta szívéből szeretett. Az a lány azt hittem te vagy, de most nem látok
mást, mint egy vedelő roncsot, aki azt se tudja mit csinál és elhajítja a
férfit, aki végre képes bocsánatot kérni és beismerni, hogy mennyit jelent
számára a nő, aki kihúzta abból a sötét veremből, amibe került évekkel ezelőtt.
Tudod Lia, Niko nem szent, de mióta itt van próbálja bebizonyítani, hogy
szeret, hogy bármire képes érted, az életét is odaadná csak azért, hogy a
szívét ne eldobd, hanem megtartsd és vigyázz rá, te mégis úgy bánsz vele,
mintha soha nem jelentett volna semmit számodra. Mintha nem ezt akartad volna.
Ugyanazt teszed vele, amit ő tett veled, tehát immár nincs mit a szemére
vetned. Ő is játszott és félt ezért vesztett el, most pedig te játszol vele,
mert félsz, így pedig ugyanarra a sorsra fogsz jutni, mint a legjobb barátom.
Bele fogsz halni és nem azért, mert ő öl meg, hanem azért, mert te ölöd meg
saját magad azzal, hogy nem engeded közel – áll fel, majd utoljára a szemembe
néz és könnyedén elsétál, mintha nem tudná, hogy minden egyes szava szíven talált
az előbb.
Mintha kiszívták volna belőlem megint az életet. Egy kopár,
száraz sivatag ismét az egész élet, ahol még virág sem terem, ahol nem esik egy
csepp eső sem, ahol szomjazom és éhezem, ahol még a levegőt is olyan fájdalmas
beszívni, mintha mérges gázzal lenne tele. Nem értem miért teszi ezt velem. Már
nem adhatok semmit neki, hisz mindenem amim van csak az övé. Mindenem a lábai
elé helyeztem, neki mégse kellett.
Yvonne finoman simogatja a hátam, mintha meg tudna
vigasztalni, de ez képtelenség. Csak egy dologra tudok gondolni. A megváltó
halálra. Talán őt is meg kéne ölném és magammal vinni a pokolba, hátha ott
együtt lehetünk. Hátha megértené, hogy mennyire szeretem.
-
Tessék – nyom a kezembe Brandon egy üveget, mintha az
bármiféle gyógyírt jelenthetne.
-
Mivel jobb Sean, mint én? – Nézek rájuk kérdőn. – Vele
jobb a szex? Ő jobban szereti? Mit tud ő amit én nem? Mi kell neki Yvonne? –
Kérdezem kissé kétségbeesetten.
-
Talán nincs kész rád most – hajtja le a fejét, mire
értetlenül ráncolom össze a homlokom.
-
Mi? – Suttogom halkan, mert ezt a mondatot egyenlőre
nem tudom értelmezni.
-
Nincs kész arra, hogy megélje a szerelmeteket. Túl sok
dolog történt vele és nem tudja kezelni azt amit most ajánlasz. Nem tud arra
gondolni, hogy mennyire boldog lehetne melletted, mert már lemondott az
egészről. Nem tud arra gondolni, hogy veled menjen Finnországba vagy akárhová
és megteremtsétek azt amire vágytok, mert csak egy álomnak tűnik neki – néz a
szemembe.
-
Ez egy hatalmas nagy faszság – vág közbe Brandon
dühösen. – Ő már nem az a Lia akit ismertünk Niko. A sok szar amivel ez a rakat
barom teletömte a fejét megváltoztatta. Önző lett egy utolsó szemét szívtelen
ribanc, aki élvezi, hogy tepersz utána, mert kicsinyes és így áll bosszút,
azért, mert bolond voltál. Kurvára húzzunk el ebből a tetves városból és
menjünk át hozzám. Iszunk, bulizunk és elfelejted ezt a szörnyet, aki abból a
lányból lett akit szerettél – szívja fel magát, én pedig meglepődök rajta, hisz
eddig kedvelte Liát.
-
Ő nem… - kezdem el megvédeni a lányt, akit szeretek de
könnyedén leint.
-
Gondold végig – sziszegi. – Ugyanaz történt mint
Leenaval. Amíg csak játszottál, addig sírt érted, miután viszont megízlelte,
hogy hatalma van feletted ott rúg beléd ahol csak tud, mert tudja, hogy
szereted és ezt kibaszottul kihasználja. Tudja, hogy bánthat, mert megteheti és
meg is teszi. Te pedig szerelmes vagy és ilyenkor elmegy az eszed. Engeded,
hogy kínozzon, mert azt hiszed, hogy ez is jobb, mint a semmi. Lesz majd másik
csaj, őt meg felejtsd el – Gyújt rá egy cigire én pedig elgondolkodva kortyolok
bele az üvegbe. Igaza lenne? A történelem ismétli önmagát? Tényleg ugyanaz
történne, mint Leenaval? Az nem lehet. Lia nem lehet olyan, mint ő. Ő csodás.
Vagy elvette a szerelem ismét az eszem és nem látom a fától az erdőt? Hallgatnom
kéne Brandonra és el kéne mennem, amíg tényleg olyan fájdalmat nem okoz, amivel
tönkretesz?
-
Nem értem miért akarod egy szívtelen dögnek beállítani.
Természetes, hogy fél, hisz nem egyszer megégette már magát Nikoval – kel Yv
azonnal a védelmére, én pedig csak egyetérteni tudok vele. - Ne hasonlítgasd
ahhoz a gonosz ribanchoz a legjobb barátnőm – kéri ki magának, mire Brandon
ajkai gúnyos mosolyra húzódnak.
-
Ha nem viselkedne pontosan úgy, mint az a gonosz
ribanc, nem hasonlítgatnám hozzá – vágja rá gondolkodás nélkül, amitől Yv
azonnal felpaprikázza magát.
-
Soha nem csalta meg a barátod és nem viselkedik úgy,
mint egy eszement őrült – áll fel mellőlem, én meg érzem, hogy közbe kéne
lépnem, míg el nem fajul teljesen a kis vitájuk arról, hogy Lia egy szívtelen
picsa-e vagy egy félős kislány, de nincs erőm hozzá. Inkább magam elé meredve próbálok
levegőhöz jutni, ami nem is egyszerű jelen pillanatban. Még az ital sem segít,
amit Brandon a kezembe nyomott, bár tudom, hogy az én bajomon talán még a kötél
sem segít. Önkéntelenül jut eszembe Leena és a baba aki talán az enyém volt, de
nem született meg. Persze talán jobb így, mégis sokszor kísért, hogy mi van ha
az én gyerekemmel volt várandós. Valahol az én hibám is, hogy elvesztette. Az a
baba indította el a lavinát. Ha ő nem hal meg, én nem ugrok Lia torkának, ő nem
megy férjhez és talán most boldog lehetnék. Persze lenne egy fiam vagy egy
lányom, akiről gondoskodnom kéne akkor is, ha nem vagyok a vérszerinti apja, de
minden bizonnyal még egy idegen gyerekét is könnyebb lenne felnevelni Liával,
mint élni a szerelme és anélkül a kisbaba nélkül.
Mire felkapom a fejem Yv és
Brandon egymással kiabálnak, én viszont elindulok az orrom után. Sétálnom kell,
mennem kell, gondolkodnom kell, úgy, hogy közbe nem hallom minden másodpercben
a lány nevét, akivel már nem tudom mit kéne kezdenem.
-
Elég lesz – állok meg Brandon és Yv közt, már amennyire
állni tudok a saját lábamon. Ezra karja a derekamon sokat segít abban, hogy ne
dőljek el semerre.
-
Még, hogy nem olyan, mint ő – dobja fel a levegőbe a
karját Brandon, majd beleiszik a sörébe a fejét rázva.
-
Mi a fene bajotok van? – Nézek rájuk értetlenül és egy
kissé zavartan is. Talán nem volt jó ötlet ennyire tequilára füvet szívni, mert
most úgy érzem lebegek, pedig ezerszer jobb lenne ha magamnál lennék, mielőtt a
legjobb barátnőm megöli Niko legjobb barátját. Nincs kedvem két emberhez is a
börtönbe járni, ha látni akarom őket. Épp elég Sean. Ahogy belegondolok, hogy
hazaérve, megint nem lesz senki otthon és nem lesz kihez hozzábújnom és
elmesélnem, hogy mennyire szürreális az élet és még ezt is mennyire hihetetlenné
tudja tenni az ipari mennyiségű tequila, amit leküldtem a torkomra, amit még
egy kis fűvel is megkoronáztam, nehogy már ne legyen hab azon a bizonyos tortán
elszomorodom. Senki nem fog kinevetni és megcsókolni vagy valami még okosabb
dolgot mondani, miközben szorosan a tart a karjába. Nem fogja azt mondani, hogy
az élet ilyen szürreálisan is szép és én nem fogok senkire mosolyogni, miközben
azon gondolkodom, hogy mennyire igaza is van az illetőnek, akit ha akarok a
férjemnek is nevezhetek. Ezra kedves simogatása magamhoz térít, így máris
vissza tudok fordulni a marakodó páros felé. Yv úgy fújtat, mint egy dühös
macska, akinek nem jutott a tejfölből, de Brandon is gyilkos pillantásokkal
méreget minket.
-
Semmi – sziszegik egyszerre, mire nagyot sóhajtok, aztán
leintem az első taxit, ami elmegy mellettünk. Épp ideje hazamennem és
kipihennem magam, mára bőven elég volt az önpusztításból. Gyorsan köszönök el
mindenkitől, majd a taxiból látom, hogy Yv és Brandon azonnal egymás torkának
esik, amint megmozdul alattam az autó. Félálomba kerülök, mire hazaérek, a
kulccsal alig találok bele a zárba, a nappaliban lerúgom a cipőim, a konyhába
lépve viszont megcsap az ismerős cigaretta és parfümszag. Niko szemei a
sötétben is szinte világítanak, a kintről beszűrődő Hold fényében.
-
Szia – suttog halkan, mire felkapcsolom a villanyt és a
falba kapaszkodom. Félek, hogy elájulok attól, hogy egy szál farmerban áll a
konyhám kellős közepén, nem értem mit keres itt. Én csak aludni akarok, erre
meg…
-
Hogy jutottál be? – Szegezem neki a kérdést.
-
Felmásztam a rózsalugason – feleli könnyedén, miközben
rágyújt egy cigire.
-
Ki kell vágnom – fintorodok el, miközben a hűtőhöz
megyek egy üveg vízért.
-
Nem számítana sokat, megtalálom a módját, hogy bejussak
– suttogja vészesen közelről, majd megérzem a teste melegét is.
-
Mi a fenét művelsz? - Kérdezem rekedten és totálisan
összezavarodva.
-
Szeretlek és vigyázni akarok rád. Küldj el, csukass le,
kérj távolságtartási végzést nem érdekel. Az enyém vagy Kulta – suttogja
határozottan, majd birtoklóan a derekam köré fonja mindkét karját, mintha
tényleg az övé lennék.
-
Férjnél vagyok – vágom rá fáradtan és elgyötörten, hisz
ma már annyiszor lejátszottuk ezt a meccset.
-
De engem szeretsz – csókol a nyakamba, amitől azonnal
megremegek, mint régen. – Az én csókomra vágysz, az én karjaimba olvadsz bele
kérdés nélkül, így pedig semmit sem jelent, hogy Sean papíron a férjed. Te is
tudod, hogy az én feleségem vagy akármit is teszel és én nem adlak át neki
többet. Ostoba voltam nagyon sokáig, de most már tudom mit akarok és az te
vagy. Nem mondok le rólad soha többé. Ismerlek úgy, mint senki más. Tudom mit
szeretsz, hogy mire vágysz, hogy mi tesz boldoggá vagy éppen szomorúvá. Te vagy
a mindenem és ha kell, ezt minden nap el fogom mondani neked, amíg rá nem jössz
– kap a karjaiba, mire ösztönösen fonom a karjaim a nyaka köré. Nem tudom mit teszek, a szavai,
az illata még jobban megrészegít, a közelsége vágyat ébreszt bennem,
feleleveníti minden mozdulata azokat az édes emlékeket és már nem számít semmi
csak, hogy ő itt van, a szívem meg a torkomban dübörög, mint régen. Hisz még
mindig teljes szívből szeretem, ő pedig még mindig ugyanúgy áltat. Hinni akarok
neki, olyan jó lenne ha végre igazat mondana, de esélytelen az egész. mégse
tudok az eszemre hallgatni. A szemei megint hipnotizálnak, mint először. –
Szeretlek Cornelia Anders. Szeretlek hallod? Szeretlek mindennél és mindenkinél
jobban és ezt is elmondom neked életem végig minden egyes nap, reggel mikor
felébredsz, mikor iszod a kávéd, mikor elszívod az első cigid, elmondom zuhany
közben és ebédnél és addig hajtogatom, amíg fel nem fogod végre, hogy ennél
igazabb dolgot ha akarok, akkor se tudok kiejteni a számon. Annyira szeretlek,
mint a növények a napfényt, az anyák a gyerekeiket, a száraz föld az esőt.
Nincs nálad fontosabb ember az életemben és soha nem fogom feladni, mert te is
szeretsz – suttogja magabiztosan.
-
Fogd be – hunyom le a szemeim, mert szédülök a
szavaitól és attól, hogy óvatosan a vendégszoba felé lépked velem a karjaiban.
-
Szeretlek Kulta – mondja el újra ás újra és újra,
egészen addig amíg egy csókkal belé nem fojtom a szót. Végre elhallgat,
meglepetten nyög bele a számba, miközben óvatosan letesz a puha matracra és
olyan finoman simogat, amitől megremegnek a csontjaim is.
-
Én is szeretlek, de…
-
Csss, ne mondj semmit, csak ennyit akartam tudni –
csóválja meg mosolyogva a fejét, majd ő csókol meg. Tudom, hogy elbuktam, de
mégse bánom. Szerelmes vagyok belé és képtelen vagyok így az agyam használni.
Tudom, hogy nem helyes amit teszek, de a szívem azt súgja, hogy semmi másra
nincs szükségem csak az érintésére, a teste melegére, a bőre puhaságára, a
fűszeres parfümillatra és a fanyar dohányszagra, ami belőle árad. Így pedig már
nem is tűnik olyan helytelennek, hogy hagyom, hogy levetkőztessen és végigcsókolja
minden egyes apró porcikám, aztán pedig hagyja, hogy én is újra felfedezzem az
összes izmot, húst és feszes bőrfelületet.
Még most is gyönyörű. Bár az is igaz, hogy inkább ijesztően
szép. Úgy fekszik az összegyűrt lepedőn, mint egy hulla. Békés és csodaszép,
viszont hihetetlenül vékony. Az ujjaim ösztönösen siklanak a vékony fehér bőr
alól kiemelkedő bordáira, a csípőcsontja szinte átszúrja a sápadt selymet,
mégis még ilyen állapotban is tökéletesnek látom. Csak azt nem tudom felfogni,
hogy miért teszi ezt magával és miért nem látja, hogy ezerszer egészségesebben
nézett ki azzal a plusz pár kiloval, amik eltakarták a csontjait.
-
Miért tetted ezt magaddal Kulta? – Nyomok egy
leheletfinom puszit az izzadtságtól gyöngyöző homlokára, majd az egész arcát beterítem
a csókjaimmal. Túl rég voltuk együtt, túl rég éreztem, hogy milyen puha és
mennyire mennyei érzés a karomban tartani, miközben halványan mosolyog rám.
-
Mit? – kérdezi félálomba.
-
Csontsovány vagy – simogatom meg a hasát, ami teljesen
be van horpadva.
-
Nem mintha te nem lennél az – nyitja fel a szemeit,
majd végigfuttatja rajtam a pillantását.
-
Nem tudok enni nélküled – vonok vállat.
-
Én pedig a drogtól nem érzem, hogy éhes vagyok-e – néz
a szemembe, kíméletlenül kimondva az igazságot. Meg se próbál más kifogást
gyártani, talán, mert még mindig kicsit részeg, talán mert nem érdekli az
egész.
-
Miért csinálod ezt? – Sóhajtok fel, miközben a vállára
teszem az állam és onnan nézek fel rá.
-
Miért ne? – Kérdez vissza. – Amúgy is ne faggass, semmi
közöd ahhoz, hogy mit teszek és mit nem – fordít nekem hátat én viszont azonnal
utána nyúlok és magamhoz húzom. Két centi távolság is kétezer kilométernyinek
tűnik most.
-
Szeretlek, nem akarom, hogy bajod essen. Le kéne
szoknod, mert nem lesz jó vége – suttogom, mire cinikusan felhorkant.
-
Mintha te szent lennél. Én drogozok te meg piálsz, nem
vagy jobb szóval ne oktass ki – kéri ki magának. – Lefeküdtünk, de ettől még
nincs semmi beleszólásod az életembe – szól rám, én pedig visszanyelem a
kikívánkozó szavaim. Semmi nem lenne jobb attól, ha most összevesznénk. Már így
is többet kaptam, mint amire számítottam. Újra az enyém lett, bár nem tudom
miért hagyta, hogy elragadja a hév, de nem is számít.
-
Aludj jól gyönyörűm – bújok hozzá szorosan, miközben
hagyom, hogy a jól eső meleg és a nyugalom, amit csak ő tud elhozni számomra
engem is elkábítson. Fogalmam sincs mikor aludtam utoljára ennyit egy huzamban
csak azt tudom, hogy a mocorgására ébredek fel.
-
Eressz – szól rám, mikor szorosan átkarolom a derekát,
így pedig moccanni sem tud.
-
Hova mész? – Motyogom félkómában teljesen elfeledkezve
arról, hogy hol is vagyunk és miért.
-
Felöltözöm és lezuhanyozom. Neked pedig el kéne menned
– szólal meg hidegen és közönyösen, mintha neki semmit nem jelentett volna az
éjszaka vagy az amit olyan hosszú idő után újból kimondtunk egymásnak. Csalódottan
sóhajtok fel, nem tudom mit kéne tennem, de ahogy türelmetlenül rámpillant,
inkább elengedem. Hamarabb végzek a fürdéssel, mint ő, így beelőzöm a konyhába
is, kávét főzök neki, hisz tudom, hogy enélkül ő sem önmaga. Nem tudom mi lesz
most, bár az kissé frusztrál, hogy a Seannal közös házában sürgök forgok, mint
egy szerelmes férj, ahelyett, hogy a vállamra kapnám és egyszerűen haza vinném,
vissza a saját életünkbe, ahol mindketten normálisan élhetnénk.
-
Mit művelsz? - lép be a konyhába. A hangja fagyos,
ahogy a tekintete is, nem tudom mire vélni, sosem viselkedett még így.
-
Beszélgethetnénk – nyújtom felé az egyik bögrét.
-
Nincs miről beszélgetnünk – gyújt rá egy füves cigire,
amit egy ezüstdobozkából varázsol elő, ahol a sodort szálak szép katonás sorban
sorakoznak.
-
Ne csináld ezt – borzongok meg.
-
Mit? – Kérdezi halkan, de rám se néz, csak a
jellegzetes szagú füstöt fújja a levegőbe.
-
Ne legyél ilyen hideg, közönyös és kegyetlen. Kiabálj,
átkozz el, csinálj akármit, csak ne legyél közönyös. Nem bírom elviselni –
lépek hozzá közelebb. Persze az se tetszik, hogy kapásból fűvel indítja a
napot, de erről majd leszoktatom, ha ismét az én Liám lesz. Nem szól semmit
csak néz rám, így közelebb lépek hozzá. – Mit érzel a tegnap estével
kapcsolatban? – simítom a tenyerem a derekára.
-
Hiba volt – von vállat könnyedén, nekem viszont görcsbe
ugrik a gyomrom azonnal. Hiba? Hogy nevezheti hibának?
-
Szeretkeztünk- suttogom.
-
Csak dugtunk – fordít hátat.
-
Kulta hagyd ezt abba – szólok rá figyelmeztetően, hátha
felfogja, hogy cseppet sem vicces amit tesz.
-
Megcsaltam veled a férjem, elérted amit akartál,
remélem most már boldog vagy szóval elmehetsz – fordul vissza, én meg
ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy felpofozzam, hisz ő is tudja, hogy
nem csak ágyba akartam vele bújni.
-
Kezd unalmassá válni ez a játék – túrok a hajamba. –
Szeretlek és te is szeretsz… - kezdek bele mire megvillannak a szemei és a
szavamba vág.
-
Igen szeretlek és lehet, hogy te is szeretsz, de ez nem
jelent már semmit. Fogd fel, hogy vége, elcseszted, mikor megdugtad és teherbe
ejtetted Leenat, majd kihasználtál és mikor elvetélt azt mondtad, hogy az egész
az én hibám. Engem okoltál, mert annyi anyai ösztön se szorult életed kicsi
szerelmébe, hogy legalább addig ne tépjen be, amíg gyereket vár – fakad ki.