„Ilyen a világ, szinte az egyetlen lényeg,
Hogyha összeér az övé, meg a te térded,
Akkor már érted, akkor majd érzed,
Egy pillanat alatt, összerak és szétszed,
Van pár szép seb, itt a hátamon,
Van pár szép év, itt a vállamon,
Vele jó volt, előtted is vállalom,
Veled jó, mert itt vagy és átkarolsz,
Mindenre válaszolsz, mindig rám vársz,
Én meg rád, akár egy táncház,
Pördülök veled, nézd derekad hozzám,
Ha könyv volnál százszor újra lapoznám.”
-
Kulta kérlek – nyög fel Niko az ajtó túloldalán, ki
tudja hányadszorra a héten. Eva mindig beengedi hozzám, mintha az lenne a
célja, hogy minden nap idegösszeomlást kapjak tőle. – Kicsim, nem tudtam, hogy
alszol, azt hittem, hogy csak tetteted, mert nem bírod látni a képem. Esküszöm,
hogy nem akartalak megijeszteni, gyere ki – könyörög halkan, én meg nem tudom
miért de kinyitom az ajtót és egyenesen a szemébe nézek, bár az első percben
pont az ő szemeitől rémültem szinte halálra. Cseppet sem kellemes, ha két
ennyire zöld szempár mered rád, mikor felkelsz, ráadásul a tulajdonosuk fölötted
térdel, így pedig még szabadulni se tudsz könnyen. – Nincs semmi baj – mosolyog
rám, bár elég meglepettnek tűnik. Akkor mit mondjak én? Önként és dalolva
sétálok a karmai közé, mert az a fajta hülye vagyok, aki semmiből sem tanul. –
Van kedved kimenni? – Kérdezi halkan, mire megcsóválom a fejem. Értem, hogy mit
mondd, tisztában vagyok azzal, hogy ott van, de valahogy még mindig ködös egy
csomó dolog. Például az, hogy hol is vagyok és hogyan keveredtem ide. Vagy a
hónap és a nap. És még ezer más dolog, amiket csak meg kéne kérdeznem talán, de
valamiért nem megy. Nem akarok beszélni velük, a szavak teljesen feleslegesnek
tűnnek, arra viszont rá kellett jönnöm, hogy kevésbé bosszant Niko, Yv vagy
Alex, ha legalább fejcsóválással tudatom velük, hogy mit akarok és mit nem.
Ráadásul úgy örülnek ennek, mint majom a farkának. – Nincs kedved beszélgetni
velem? – Kérdezi halkan, kissé tanácstalanul, miközben összeszedek pár tiszta
ruhát, hogy mégse pizsamában ücsörögjek mellette. Gondolom abból, hogy a fürdőt
ismét magamra zárom, abból rájön, hogy nem, cseppet sincs kedvem beszélgetni.
Főleg nem vele. Zuhany után, magamhoz veszem a füzetem, amibe többnyire
totálisan összefüggéstelen dolgokat sikerült felírnom, de ahogy lapozgatok, pár
dolog összeáll belőlük. Nem kérdezem meg, hogy velem tart-e a folyosón lévő kis
helységbe, úgyis tudom, hogy kiskutyaként követni fog. Mint mindig. Miközben én
a zavaros soraim olvasom, a sarokban lévő fotelbe kucorodva ő a lábam elé
telepedik egy párnára és beszél egy csomó mindenről, de nem kifejezetten
figyelek rá. Nem érdekel, hogy Dorah mit főzött vagy, hogy Alex elhasználja-e
az összes szájfényem. Egy nővér teszi a vállamra a kezét, amitől majdnem
szívrohamot kapok, de amikor kedvesen rám mosolyog, megnyugszom és elveszem
tőle a gyógyszereket, amikkel már ki tudja mióta tömnek. Nem is érdekel az
egész csak az, hogy mindenki hagyjon békén. Jó nekem itt, elvégre ezen a helyen
biztos, hogy nem fog semmi történni. – Kezdek ebbe belefáradni Lia, azt se
tudom figyelsz-e rám – sóhajt nagyot. – Ha megérintelek kiborulsz, ha elmondom
mit érzek, mintha megvesznél. Nem akarsz visszajönni hozzám kicsim? – Kérdezi
halkan, kizökkentve a lelkizésével az olvasásból. Lassan nézek rá, mire
elfelejt levegőt venni, aztán furán kezd méregetni, én pedig próbálom
lenyugtatni. Nem akarom, hogy szenvedjen, de boldoggá se tudom tenni. Nekem nem
mellette van a helyem, bár azt be kell látnom, hogy hihetetlenül kitartó. Más a
helyében, már elment volna, ő viszont itt ül mindig és próbál erőt adni. – Itt
vagy – nyúl a kezemért, amitől bennem reked a szufla és nagyot kell nyelnem,
hogy lenyugtassam magam, de engedem neki, hogy megfogja a kezem. Talán ebből
megérti, hogy most jól vagyok, legalábbis azt hiszem. De a keze melege valami
furcsát vált ki belőlem megint, amitől tudatosan el kell szaladnom. Szinte
hallom, ahogy a fejemben lehúzódik a roló, kirekesztve őt és mindent.
-
Kulta – nyögök fel, mikor észreveszem, hogy ennyi volt,
már megint nincs velem. élettelenül mered előre a semmibe, a kezét ugyan nem
húzza el, de olyan, mint egy hulla. Utálom ezt, utálom, hogy tehetetlen vagyok
és hiába minden, nem tudok neki segíteni. Bezárkózik már megint és hiába tudom,
hogy javul, mégis egyre inkább kétségbeesek attól, hogy még most sem tért
vissza teljesen.
Eva terápiája viszont hat. Pár hét alatt rájön, hogy mit
kell tenniük Alexéknek, hogy végre megszólaljon. A kommunikációja ugyan olyan,
mintha teljesen visszafejlődött volna azalatt az idő alatt, amíg távol volt,
csak tőmondatokat hajlandó összerakni, azt is csak akkor, ha már tényleg
bosszús és le akar magáról vakarni valakit, de legalább beszél. Az érzéseiről
nem és hát nekem még egy igent se képes kinyögni, ha kérdezek tőle valamit, de
egyre többször van jelen, mégse tudok megnyugodni. Olyan, mintha már évek óta
bent lenne, kezd elfogyni az erőm és a hitem is. Mégis megyek, mert képtelen
lennék újra magára hagyni, mikor tudom, hogy szüksége van rám, akkor is, ha ezt
soha, de soha nem vallaná be.
Eva mosolyogva köszönt minket Alexel, majd a szobájához
kísér, miközben egy rejtélyes látogatóról beszél nekünk, aki épp nála van.
A folyosóról már messziről hallani lehet, hogy valami nem
stimmel. Egyszerre rohanunk felé, mert a hangok tőle jönnek, már épp tépném fel
az ajtót, mikor az magától kinyílik és egy nagyon magas és brutálisan rosszarc
öltönyös fickó lép ki tőle, olyan mosollyal, amitől ökölbe szorul a kezem.
-
Igor – suttogja elhűlve Alex mellettem, de engem nem
érdekel semmi csak Lia. Bemegyek hozzá, de nem találom sehol először, aztán
meghallom a zihálást és a szipogását az egyik sarokból. Az egész szobát
szétszedte megint, amit nem tudok mire vélni, de most nem is ez a legfontosabb.
-
Kulta – lépkedek felé lassan, nehogy megijesszem. –
Nincs semmi baj – suttogom, miközben elé lépek, de amikor felkapja a fejét
meglátom a rettegést a szemeiben, amitől egy lépést hátrálok, ő pedig
felpattan. Némán zokogok, miközben a tollát szorongatja, mintha le akarna
szúrni vele. Zavarodott és fél ez egyértelmű, már csak azt nem tudom miért,
hisz úgy tűnt ezek a rohamok már elmúltak. – Kulta, nyugodj meg – kérem halkan,
majd megpróbálom megérinteni, de amint közeledni kezd felé a kezem, még jobban
bepánikol, így vissza is húzom az ujjaim. – Menjek el? – Kérdezem halkan, mert
tényleg nem tudom mit kéne tennem. Tanácstalanul néz rám, az alsó ajkát
rágcsálja és olyan elveszettnek tűnik, mint amilyennek még soha nem láttam.
Nagyot sóhajtok, majd hátrálni kezdek, ekkor viszont az egyik párnát utánam
hajítja, amit sorban követ minden, ami a keze ügyébe akad. Lefagyva állok és
figyelem az újabb dührohamát, ami most már egyértelműen miattam van, majd újabb
meglepetést okoz azzal, hogy elém lép és behúz egyet ököllel a mellkasomba.
Olyan gyenge, hogy meg se érzem, így újabbat csap belém, de semmit nem tudok
tenni. Leblokkolok. Meg amúgy is, ha jobban érzi magát attól, hogy boksz
zsáknak használ hát legyen. Eva viszont másképp gondolkodik, belép és elhúzza
tőlem, mire újra zokogni kezd. Alex kihúz a szobából, én meg hagyom magam, mert
fel se fogom, hogy mi történik körülöttem.
-
Nyugi, jobb lesz minden – teszi a vállamra a tenyerét,
én meg csodálom a hitét. Már semmi sem lesz jó szerintem. Lia szobájának ajtaja
kinyílik és mire bármit is felfoghatnék az elmúlt percekből vagy egyáltalán a
pillanatból, a karomba csapódik és úgy szorít magához, mintha soha többet nem
akarna elengedni.
-
Ne – suttogja, míg én bénultan állok már megint és
meglepve pislogok hol rá, hol Evara. – Ne menj – nyögi ki nehezen, én pedig
kezdem azt hinni, hogy túl sokat ittam az este és most csak álmodok. – Nem akarom
– sírja el magát újra, mire a karjaim automatikusan tekerem a dereka köré,
aztán én is magamhoz ölelem. Nem tudom mikor mosolyodom el. Érzem, hogy itt van
velem, hogy szüksége van rám, ez pedig csodás. Átmelegít, a hitem, amit pár
perce végleg sutba dobtam azonnal visszaadja. Az egész világ megváltozik, a
szürkéből színes lesz, a komor sivatagból élő oázis keletkezik, én pedig alig
tudom a csöppnyi kis agyammal befogadni ezt az egészet.
-
Nem megyek sehova – puszilok bele a hajába, mire még
jobban magához szorít. Eva és Alex csak mosolyog, a pasi, aki az előbb tőle
jött ki viszont eltűnt. Igazán tudna érdekelni, hogy ki is ez az alak, aki
ennyire felzaklatta, de valamit át is szakított benne, minden bizonnyal, ami
miatt most a karomba ringathatom. – Gyere, visszaviszlek – terelem be a
szobába, mert egyre több beteg bámul minket. Némán engedelmeskedik.
-
Egyedül hagyhatlak titeket? – Kérdezi Eva halkan,
miután egy nővér segítségével összepakolta a szobát.
-
Igen – suttogom mosolyogva, mert Lia úgy tapad rám, mintha
a bőröm alá akarna bújni. Ő persze nem felel, csak némán bólint, aztán hagyja,
hogy az ágyba dugjam, de nem enged el. Némán bámul a szemembe, de ez most más,
mint legutóbb. Most itt van, nem pedig egy másik világba. Finoman simogatom a
karját, majd a haját kezdem babrálni, mire elmosolyodik. – Megnyugodtál? –
Kérdezem halkan, mire egy újabb bólintást kapok válaszul. Kicsit elhúzom a
szám. Talán csak eddig tartott, hogy hajlandó hozzám is beszélni. Ő viszont azt
hiszem ráérez, hogy a bólogatással nem vagyok megelégedve, még akkor is, ha ezt
is jobbnak ítélem, mint a semmit. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna
valamit, de aztán ráncba szalad a homloka és visszacsukja, mintha fogalma sem
lenne arról, hogy mit kéne mondania vagy hogyan.
-
Nem akartalak megütni – suttogja nagy sokára, mikor már
mellkasomon fekszik, én pedig meglepve pislogok le rá, de csak a feje búbját
láthatom.
-
Még mindig úgy ütsz, mint egy lány – kuncogok fel, mire
felnéz, bele egyenesen a szemembe, én meg úgy érzem magam, mintha megszűnt
volna forogni a Föld, mintha nem létezne rajta kívül semmi.
-
Akkor jó – mosolyog rám, én pedig megsimogatom az
arcát. Már nem is tudom mikor láttam utoljára mosolyogni. Annyira hiányzott…
Abban viszont még most sem vagyok biztos, hogy meddig fog tartani ez az
állapot.
-
Most már itt maradsz? – Szalad ki a számon, mire
megforgatja a szemeit.
-
Tervbe van véve, de szívem szerint megint elrohannék –
suttogja, mire hümmögök egyet.
-
Értem – suttogom halkan.
Lágyan cirógatja a hátam, engem meg eláraszt a meleg, attól,
hogy megint a karjai közt fekhetek. Nem tudom mi történt, csak azt tudom, hogy
Igor itt volt, hogy megbizonyosodjon arról mekkora pusztítást végzett. Nem
érdekelt volna, ha halálra ver, de az órára nézve rájöttem, hogy alig pár
percem van arra, hogy eltüntessem, mert Niko meg fog érkezni hozzám. Ha pedig
találkoznak, akkor talán őt fogja bántani. Képtelen voltam nem törődni azzal,
hogy ez a beteg állat kárt tehet benne, mert itt van, mellettem van és vigyázni
próbál rám. Persze elkéstem, ha máshol nem is, de a folyosón biztos
találkoztak. Már nem számít.
Csak az, hogy nem akarom, hogy a férfi, aki most ölel
elmenjen. Persze ezt megérteni, nem volt könnyű. Olyan könnyen elsétált volna
megint, én pedig dühbe gurultam, mert újra magamra hagyott volna. Aztán
rájöttem, hogy igazságtalan vagyok. Ha rajta múlik, már Finnországban lettem
volna akkor is, mikor Igor meglátogatott. Nem ő hagyott el, hanem én hagytam el
őt. Niko viszont kitartott, itt volt végig.
-
Sajnálom – bököm ki halkan. Tudnia kell, hogy ez az
egész nem az ő hibája, hanem az enyém.
-
Én is – feleli halkan.
-
Nincs mit sajnálnod – rázom meg a fejem. Bár még most
is nehéz itt maradnom vele, annyival könnyebb lenne visszarohanni, oda ahol
eddig voltam. Békésebb volt és nem kellett semmivel szembenéznem. De nem
tehetem ezt vele.
-
Az egész az én hibám, sosem vigyáztam eléggé rád, pedig
te olyan sok mindent adtál nekem – sóhajt fel.
-
Pont annyit, amennyit te nekem – köszörülöm meg a
torkom. furcsa, már nem is tudom mióta nem beszéltem, most pedig nehezen
préselem ki magamból őket. Kicsit olyan, mintha elfelejtettem volna, hogyan is
kell megfogalmazni a gondolataim.
-
Ez nem igaz – nyúl az állam alá, így kényszerítve, hogy
a szemébe nézzek, de ez most olyan nehéz. Erre még nem érzem késznek magam.
Erre a csodás két zöld szempárra nem tudok normálisan reagálni, nem bírom a
pillantását elviselni, olyan, mintha égetne, mintha megint el akarna bűvölni,
de már így is totálisan le vagyok nyűgözve, nem értem mit akar még. Viszont
annyira elvarázsol, hogy nem tudom elfordítani a fejem. Csak bámulok a zöld
szemekbe, miközben azon gondolkodom, hogy miért is hittem én azt, hogy ő egy
gyáva féreg. Mert volt idő, amikor így gondolkodtam róla. Közbe pedig
mindenkinél erősebb. Annyiszor bántottam már és ő nem tört össze, nem úgy, mint
én. Egy igazi férfi, aki tökéletes. Meg se érdemlem a szerelmét. Talán nem is
én vagyok az őrült, hanem ő, amiért még mindig itt ül, ahelyett, hogy
újrakezdte volna egy kedves lánnyal, aki képes szeretni, aki nem veszekszik
vele, akivel nyugodtan és boldogan élhet. – Megmentettél már vagy ezerszer
Kulta és megmutattad, hogy minden, amit a szerelemről hittem egy nagy rakás
baromság, mert ez az – mosolyodik el szomorúan. – De ha kijutsz innen vissza
fogsz menni Seanhoz – fordítja el a fejét az ablak felé, mire nagy levegőt
veszek. Fogalmam sincs mit fogok tenni. Azt se tudom mikor jutok ki innen. És
amúgy is ezek olyan dolgok, amikben abszolút nem könnyű döntést hozni zavart
fejjel.
A hetek alatt úgy tűnik, hogy szép lassan rendbe jön.
Sean is megjelenik egy különleges engedéllyel, én meg szívem szerint péppé
verném, amiért akkor szambázik be, mikor mi már rendbe tettük Liát. Engem egy
nyomkövető és rendőr se tudott volna visszatartani. Ő viszont kivárta, míg
hivatalosan is szabad. Most pedig vissza akarja venni, ami jogilag az övé, de
igazából hozzám tartozik.
-
Miért is ülünk itt? – Néz rám Mika kérdőn, miközben egy
kocsmában próbálom elfogyasztani az összes vodkát.
-
Mert megölném Seant, ha visszamennénk a lakásba – húzok
le egy újabb felest.
-
Lia az ő felesége – suttogja Brandon. – Talán most,
hogy rendbe jött haza kéne menned és találni egy csinos finn kiscsajt, őt pedig
elfelejteni. Lia túl problémás valljuk be, nem éri meg itt szenvedned miatta,
mert úgyis csak össze fogja törni a szíved haver – néz rám.
-
Talán – bólintok. Igen, minden bizonnyal ezt kéne
tennem. De képtelenségnek tűnik. Hogy szeressek valaki mást? Lehetetlen.
-
Szerintem meg igenis a válladra kéne kapnod és
hazahoznod – mordul fel Oliver.
-
Lehet – húzok le egy újabb felest.
-
Biztos – szólal meg Yv is, mire felnézek, bele
egyenesen a szemeibe.
-
Szavazzátok meg – forgatom meg a szemeim.
-
Vidd Helsinkibe, én erre szavazok – nyögi be Alex, mire
Brandont leszámítva mindenki egyetértően hümmögni kezd.
-
Csak vicceltem – nyúlok egy újabb pohárért.
-
Oké, mi lenne ha nem foglalkoznánk többet ezzel? – Áll
fel Mika. – Mi lenne ha buliznánk és kiengednénk végre a gőzt? Nem tudom ti
hogy vagytok vele, de nekem ez a majdnem három hónap sok volt. Szexelnem kell
és innom és táncolnom, szóval kifejezetten értékelném, ha felállnátok és végre
kitombolnátok ti is magatokat, mert kibaszottul megsavanyodtatok mind – kap fel
egy üveg sört, majd lehajtja és Yv kezét megfogva Mad rosszalló morgásával mit
sem törődve bevetődik a tömegbe. Nem tudom, hogy hogyan de egy idő után én is
ott találom magam. Mikának igaza van, ki kell eresztenünk a gőzt.
Persze ez sem segít sokat,
főleg nem másnap, mikor hulla részegnek érzem magam még délután is és arra
sincs erőm, hogy felemeljem a fejem a párnáról.
-
Lia nem értette miért nem voltál ma nála – lép be Sean
kopogás nélkül, mire felkavarodik a gyomrom.
-
A hű férjecskéje már itt van rám nincs szükség –
fordulok hasra.
-
Ne legyél ekkora fasz – áll meg az ágy előtt karba tett
kezekkel.
-
Te rontasz rám kopogás nélkül. Tehát ki is a fasz? –
nyitom fel a fél szemem morogva.
-
Értem, hogy mi a bajod, de ha játszod itt a durcás
gyereket, amiért ide jöttem a feleségemhez, akkor egyértelműen egy barom vagy.
Nem büntetheted, mert meglátogatom. Nekem is fontos – szól rám, mintha az apám lenne,
ettől viszont kinyílik a bicska a zsebemben.
-
Akkor mégis hol a faszban voltál mikor majdnem
agyonverték és kórházba került vagy mikor totálisan bekattant? – pattanok ki az
ágyból, ami nem túl jó ötlet.
-
Börtönben – néz a szemembe.
-
Ez kurvára nem kifogás – üvöltök rá, miközben felhúzok
egy pólót. Valahogy nincs kedvem a szerelmem férjével félmeztelenül vitatkozni.
-
De, az – vágja rá. Csodálom, hogy ilyen higgadt én már
most úgy érzem másodperceken belül dührohamot fogok kapni. – Nekem nem csak Lia
van. Ha megszegem a szabályokat, akkor visszavisznek a sittre, ami hidd el
cseppet sem mókás hely. Van két gyerekem, akik nem túl boldogok attól, hogy az
apjuk börtönben van – néz végig rajtam.
-
És odabent lőni se tudod magad igaz? – horkantok fel.
-
Neked ehhez kurvára semmi közöd – vetődik le az egyik
fotelbe. – Liának kellesz és azt hiszem eleget küzdöttél a távollétemben azért,
hogy most ne passzold vissza nekem ilyen könnyedén. Vagy ilyen könnyen feladod,
pusztán, mert itt vagyok? Férfi vagy, vagy kisfiú? – Húzza fel kérdőn az egyik
szemöldökét, mire szívem szerint bepancsolnék neki egyet.
-
Dögölj meg – vetem oda mérgesen, mire nevetni kezd.
-
Ha harcolni akarsz érte, akkor harcolj így, szemtől szembe
velem. Persze szép minden, amit tettél Liáért, amíg én sitten voltam, de kevés
és valljuk be nem is túl gerinces dolog, hisz ha akartam volna, akkor se tudok
védekezni. De ha így már nem mered – sóhajt fel, mire egyre nagyobb ingert
érzek arra, hogy addig üssem, amíg képes levegőt venni, de ez sajnos nem lenne
megoldás. – Ha kell, vedd el, ha viszont nem, akkor húzz haza – néz a szemembe.
Meg tudnám ölni…
-
Lia téged fog választani, ha a fejem tetején pörgök
akkor is. Te is tudod, én is tudom – gyújtok rá egy cigire.
-
Akkor mit keresel még itt? – kérdezi halkan.
-
Nem tudom – csúszik ki a számon, mire felkacag.
-
Akarod őt - vigyorog.
-
Ez sosem volt titok nagyokos – mordulok rá, mert nem
látom értelmét annak, hogy vele csevegjek.
-
Akkor most miért is futamodsz meg? Persze hízelgő, hogy
azt hiszed esélytelen vagy ellenem, sőt talán így is van, de az is tény, hogy
Lia valamilyen elbaszott oknál fogva még mindig szeret téged, úgy ahogy engem
vagy akárki mást sosem fog. Visszahoztad őt és most, hogy képes voltál felülkerekedni
mindenen egyszerűen elsétálsz. tudod Niko, sok mindent hittem rólad, de azt
nem, hogy gyáva vagy – néz végig rajtam higgadtan, de pontosan tudja, hogy
ezzel is provokál. Már csak azt nem értem mire jó ez az egész neki. Miért
akarja, hogy küzdjek és miért nem arra bíztat, hogy húzzam el a belem a neje
közeléből a lehető leghamarabb?
-
Nem vagyok gyáva – kérem ki magamnak.
-
De igen. Gyáva vagy, ha most mész el, amikor
tisztességesen megküzdhetnél velem érte. Egy gyerek futamodik meg és nem egy
férfi. Egy gyáva kis nyuszi vagy, ha hazahúzod a beled, ahelyett, hogy
felvennéd a bokszkesztyűt, amit most vágtam eléd és megpróbálnál péppé verni,
vállalva a kockázatát annak, hogy veszítesz – áll fel a fotelből.
-
Esélyem sincs – sziszegem, mielőtt kimenne.
-
De választásod igen – fordul meg, hogy ismét a szemembe
tudjon nézni. – Választhatsz aközött,
hogy tovább harcolsz, de fel is adhatod, anélkül, hogy a kisujjad
megmozdítottad volna. A döntés persze az övé. Én képes vagyok elengedni, ha azt
mondja téged akar.
-
Te nem szereted úgy, mint én – vágom a képébe, mire
megint kinevet.
-
Ő tartott életben, míg odabent voltam. Talán nem ő
életem szerelme Niko, de ő az a nő, aki képes megmenteni, amikor már magába
szippantana a pokol, szóval bizonyos szempontból nekem ezerszer nagyobb
szükségem van rá, mint neked, mégis hagynám menni, ha veszítenék ellened, mert
ő nem egy tárgy, amit birtokolok, akkor sem, ha az ujjára húztam egy gyűrűt és
a feleségemnek hívhatom. Én vállalom a kockázatot, a kérdés már csak az, hogy
te mit fogsz tenni – libben ki a szobából, én pedig rájövök, hogy nála jobban
soha senkit nem tudnék gyűlölni, a gyűlöletem nagy része pedig abból fakad,
hogy tökéletesen látja a dolgokat, annak ellenére is, hogy egy drogos pöcs,
akit semmi más nem hajt csak a heroin iránti imádata. Ő ki meri mondani, azt
amit mások nem. Azt is értem Lia miért van oda érte, de azzal is tisztában
vagyok, hogy én sose tudnék olyan lenni, mint Sean. Soha nem bírnám megadni
neki ezt a fajta szabadságot. Én birtokolni akarom, szeretni, markolni,
szorítani két kézzel, ezer helyen megjelölni, hogy az egész emberiség számára
egyértelmű legyen, hogy ő az enyém. A bizonytalanság talán a legnagyobb bajom.
Nem tudom, hogy őt ez-e tenné boldoggá vagy a férje nemtörődömsége. Van-e értelme
versenyeznem és megégetni magam vagy felesleges az egész?
Két napig nem jön, aztán egyszer csak, mikor felkelek ott
ül a fotelban és engem bámul. zavarodottan ülök fel, nem értem mi történt,
hetekig lerobbantani nem tudtam magamról, aztán, amint megjelent Sean, ő
eltűnt, mintha csak képzeltem volna eddig, hogy velem van. Dühös vagyok rá,
mert megint képes volt magamra hagyni, így hozzávágom a párnám. Lustán mosolyodik
el, miközben tovább bámul néz.
-
Miért nem jöttél? _ Támadok neki.
-
Azt hittem nem kellek már – von vállat hanyagul.
-
Nem is kellesz – húzom fel az orrom.
-
Mégis dühösnek tűnsz, amiért hanyagoltalak két napon át
– suttogja rekedten, mire rajtam a sor, hogy megvonjam a vállam. Lényegét
tekintve elvoltam nélküle is. beültem Eva-hoz terápiára, voltam csoportos
foglalkozáson, Seannal sétáltam a kertben, nevettünk és beszélgettünk, majd Y
és Alex is meglátogattak, de mégis hiányzott, hogy ő is jöjjön. csalódást
okozott két napon át, mert én vártam, hogy felbukkan, de ő mégse jött, mintha
megfeledkezett volna rólam hirtelen. Mintha viszonylag gyógyultan már nem
lennék érdekes a számára. Mintha csak akkor érdekelném, ha minden problémás
körülöttünk.
-
Nem számít, ma is maradhattál volna otthon – sziszegem,
mintha nem érdekelne az egész. Persze ez nem így van. Még most is felkavar és
persze össze is zavar.
-
Beszélgettem Seannal – vált hirtelen témát, mire
elkerekednek a szemeim. Ők? beszélgetni? Az semmi jót nem jelenthet…
-
És? – kérdezem, mert úgy tűnik, nem akarja folytatni
tovább.
-
A kérdés, hogy akarod-e, hogy jöjjek hozzád látogatóba
továbbra is vagy elég, ha ő itt van? – áll fel. Kissé idegesnek tűnik, mégis
van benne valami furcsa nyugalom.
-
Tessék? – Kapok levegő után, mert túl váratlanul a
kérdés.
-
Akarod, hogy maradjak vagy sem? – Néz a szemembe
elszántan.
-
Tégy belátásod szerint – próbálom kikerülni, hogy
válaszolnom kelljen neki. Ha azt mondom igen, annak nincs értelme, ha azt
mondom, hogy nem akkor viszont tutira visszamegy Finnországba és nem jön
többet, amíg én nem kérem, de hát ha most elengedem, nem lenne többé képem
visszacibálni. Basszus, miért is léptem vissza a való világba? Sokkal könnyebb
volt a sötétben lenni, ott nem kellett semmilyen döntést hoznom. Főleg nem
kettőnkről…
-
Nem-nem – ingatja a fejét. Kissé dühösnek tűnik, de
mégis elszánt és gyönyörű, én meg majdnem eltátom a szám, miközben gyönyörködöm
benne. – Most fogod kitalálni, hogy mit akarsz Cornelia Anders – sétál mellém,
majd kissé fenyegetően fölém tornyosul, ami annyira nem tetszik ugyan, de mégse
mozdulok. – Ki fogod találni kisasszony, hogy akarod-e, hogy maradjak-e és
harcoljak érted vagy hazaküldesz – néz mélyen a szemembe, mire nagyokat
pislogok rá.
-
Én… - nyögök fel, mire megvillannak a szemei.
-
Semmi te. Elfogyott a türelmem és vége ennek a hülye
játéknak. Hajlandó vagyok megharcolni érted Seannal, de csak akkor, ha van
esélyem ellene, ha viszont nincs, akkor azt most közöld és esküszöm, hogy
felszívódok – néz rám higgadtan és mégis látom, hogy talán az egész világa azon
múlik, hogy most mit felelek. Én viszont nem vagyok olyan erős, mint ő. hogy
dönthetném el, hogy mit akarok? Olyan bonyolult még most is minden és a fejem
még mindig nem teljesen tiszta.
-
Nem tudom – nyögök fel, miközben a hajamba túrok.
-
Rossz válasz – ingatja meg a fejét.
-
Sajnálom, de még azt se tudom eldönteni, hogy mit
akarok reggelizni, nemhogy azt, hogy kettőtök közül kit válasszak – szállok ki
az ágyból.
-
Nem vagyok a játékszered – sziszegi dühösen, mire
nagyot sóhajtok.
-
Tudom, de be kell látnod, hogy ez nem egyszerű
választás. Nem olyan, mintha sampont vennék a boltban, ami ha nem jön be, akkor
nem használom legfeljebb és veszek helyette egy másikat – nézek a szemeibe.
-
Szerintem csak félsz dönteni és kimondani, azt, hogy
mit akarsz – támad rám, én meg nem tudom mit tegyek.
-
Igazad van. Félek per pillanat még a saját árnyékomtól
is – bólintok. – Nem egyszerű visszatérni és döntéseket hozni, azután, hogy…
mindegy… – legyintek, majd az ablak felé fordulok, mert képtelen vagyok a
szemébe nézni megint.
-
Megértelek, de tudnod kell, hogy akarod-e, hogy
maradjak vagy sem – lép mögém. Érzem a teste melegét, a bőre illatát, azt is,
ahogy a levegőt veszi.
-
Mint mondtam per pillanat azt se tudom, hogy mit egyek –
suttogom, mert nem tudom, hogy kéne megértetni vele mindazt, ami a fejemben
van.
-
És mégis mikorra fogod kitalálni? – Kérdezi türelmetlenül.
-
Hogy mit reggelizek? Minden bizonnyal könnyebb lesz a
választás, ha látom, hogy mi a kínálat – morfondírozok el.
-
Nem erre gondoltam – mordul rám.
-
Ó – bököm ki nagy értelmesen. – Kell egy kis idő –
fordulok szembe vele. – Kérlek, adnod kell nekem pár hetet, amíg átgondolom,
hogy mi a fene van – nézek rá kissé könyörgően, mire a hajába túr.
-
Rendben, addig viszont hazamegyek. Nem bírom elviselni
a férjed. Ha nem én kellek soha többé ne hívj, ha viszont igen, akkor a
cuccaiddal együtt gyere mondjuk a kikerülésed után három héttel és úgy készülj,
hogy örökre velem maradsz – néz a szemembe, de nekem ez így hirtelen túl sok
információ.
-
Niko – kiáltok utána, mikor felfogom, hogy most komoly
ultimátumot kaptam, de ő már messze jár.