135. Le és fel

„Ő az, aki bármi rosszban

valami jót is talál;

nélküle nehezebb volna

az élet - és könnyebb a halál.”

-          Niko, kicsim – simogatom a hátát gyengéden, mert kezdi rendesen rám hozni a frászt azzal, hogy már négy napja ki sem kelt az ágyból.

-          Hazajöttél? – Dünnyög totál kómásan, pedig látszólag egész nap nem csinált semmit csak aludt.

-          Beteg vagy? – Fekszem mellé, a homlokát cirógatva de nem tűnik melegnek a bőre, a hangja is csak a szokásos módon rekedt, így tényleg nem értem mi történik vele. Nem szokott ilyen lenni és kezdek igazán aggódni érte.

-          Nem – csukja vissza a szemeit morcosan, mire a homlokom ráncba szalad. Hol a csókom? Hol a mosoly, amivel mindig fogad?

-          Akkor? – Bújok hozzá, mert hatalmas szükségem van rá, hogy érezzem az ölelését, a bőre melegét, azt a szeretet ami árad belőle. Kimerültem és kell, hogy egy kicsit babusgasson.

-          Kulta hagyj – dörmög halkan, de azért átkarol, ami kicsit megnyugtat, így azt is kihúzom a listámról, hogy rám haragszik. 

-          Baj van? – Nézek rá kérdőn, miközben folyamatosan cirógatom hátha így ki tudom belőle húzni, hogy miért csak fürödni mászik ki az ágyból, hogy miért nem hajlandó enni és miért találok rá napok óta ugyanolyan állapotban,. ahogy reggel hagyom.

-          Azon kívül, hogy utálják az új albumot? – Mordul fel, mire leesik, hogy honnan is fúj az a bizonyos szél.

-          Az eladási listán második helyen zártatok, ódákat zeng a kritikusok nagy része róla, tehát erős túlzás, hogy utálják – kuncogok fel. Tudom, hogy a szívére vette, hogy két lapban is azt írták, hogy unalmas amit csinál és már semmi újat nem tud mutatni, tehát ideje lenne visszavonulnia, de az a két majom nem tud semmit, én pedig nem értem, hogy miért nem azokkal a cikkekkel foglalkozik, amik csupa jót írtak róla, hisz ezekből van több.

-          Két fontos kritikus mondta rá, hogy szar – sóhajt fel gondterhelten.

-          De nem szar, hidd el nekem – próbálom megnyugtatni, mire rám néz és elhúzza a száját.

-          Te elfogult vagy és amúgy is pont a feleségem fogja megmondani, hogy kukába kéne dobni az egészet? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, nekem meg önkéntelenül is mosolyra szalad a szám. Imádom, hogy már nem a menyasszonya, a barátnője vagy a szeretője, hanem a felesége vagyok. A tekintetem az ujjainkon pihenő gyűrűre téved és egy pillanatra bevillan az a két évvel ezelőtti nap, amikor a tóparton örökre hozzákötöttem magam. Azóta is hiszem, hogy ez volt életem legjobb döntése, hisz ő a mindenem a boldogságom, az életem és a szerelem ennyi idő alatt mit sem kopott, sőt talán sokkal erősebb lett, ami szinte képtelenségnek tűnhet mások számára, mégis én úgy érzem jobban szeretem, mint akkor. Ő is teljesen más lett, de mégis megmaradt annak, aki volt. Talán pont ezért ilyen most. A csípőjére ülök és a lehető legkomolyabban nézek a szemébe.

-          Szeretlek és igen a feleséged vagyok, de sose rejtettem véka alá a véleményem. Ha azt gondolod, hogy elfogult vagyok és ha valami nem tetszene a zenédben, akkor is azt mondanám, hogy csodás, akkor miért is veszekedtünk hónapokig, hogy milyen számok kerüljenek fel arra a lemezre? Emlékeim szerint elég sokszor megsértődtél mikor visszaküldtem pár számot és azt mondtam, hogy gondoljátok őket újra – kulcsolom össze az ujjainkat és közben nagyon erősen koncentrálok, hogy ne olvadjak rá. Még mindig olyan gyönyörű és a bűbáj ereje, amit azokkal a gyönyörű zöld szemeivel képes rám szórni, mit sem enyhült. Képes még most is lebénítani és ámulatba taszítani és ehhez elég csak rám néznie. Hihetetlen.

-          Talán mindet vissza kellett volna dobnod – fordítja el az arcát, de azonnal utánanyúlok.

-          Hülyeségeket beszélsz – suttogom halkan. – Jó vagy és imádom minden dalod, de nem csak én, hanem a rajongóid is. Mindig lesz valaki, akinek nem fog tetszeni az album, amit kiadsz, egyszerűen nem szeretheti mindenki, de ez még nem azt jelenti, hogy be kéne fejezned. Miért nem örülsz inkább annak, hogy sokkal többen imádják, mint utálják? – Próbálkozom tovább azzal, hogy lelket öntsek belé, de tudom, hogy ezt elsősorban magával kell lebokszolnia. Az érzékeny művészlelkének fel kell dolgoznia a rossz kritikákat és csak utána fog figyelni a jókra.

-          Ne gyere nekem ezzel a hülye maszlaggal – ripakodik rám, majd ledönt magáról egy kissé durvábban, mint várom, de persze még így is figyel, hogy véletlenül se essen bajom.

-          Most mit csinálsz? – pislogok rá döbbenten, mikor a szekrényből elővesz egy farmert és egy lyukas pólót, majd a tárcáját a zsebébe rakja, a sapkáját a fejébe húzza és kivágtat egy szó nélkül a háló ajtaján, nekem meg megszólalni sincs időm.

Csak iszom és iszom, hátha az elmossa a tudatom és nem gondolok végre arra, hogy itt az ideje bedobni a törülközőt. Nincs kedvem Lia nyaggatásához és azt se bírom elviselni, hogy úgy néz rám még mindig, mint a világ nyolcadik csodájára, pedig csak egy szarkupac vagyok. Mi a fenét fogok csinálni azután, hogy visszavonulok? Mi lesz velem, ha nem zenélhetek? Mióta az eszem tudom, hogy zenész akarok lenni, sosem volt B terv, nem értek semmi máshoz. Persze a pénz miatt nem kell aggódnom, na de mégis… Otthon fogok ülni és várom haza a feleségem, aki a csőd szélén álló kiadót, felhozta a legjobbak közé?

A feleségem…

Mi a frászt keres mellettem? Gyönyörű, fiatal, kreatív, sikeres, erős és mégis velem él, engem kényeztet, hozzám jön haza és mindent megad nekem, amit csak kívánok. Ostoba… Már rég el kellett volna hagynia, ehelyett igent mondott nekem és azóta egy álomvilágban éltünk mindketten, aminek ideje volt véget érnie. Ennyi boldogságot egy ember sem érdemel meg, főleg nem én.

Hogy jöhetett hozzám ez az angyal? Mert angyal, az nem kérdés. Még most is olyan élénken él bennem a nap, amikor abban a gyönyörű ám mégis egyszerű fehér ruhában felém lépkedett, azzal a csodás mosolyával, mintha tegnap lett volna, majd megfogta a kezem és a világ megszűnt létezni abban a pillanatban, hogy kimondta örökre engem akar, bármi történjék is.

Nem érdemlem meg, de ez mit sem számít, mert ő látszólag velem akar lenni mindig, én meg nem győzöm meghálálni és viszonozni neki mindazt a törődést és szeretet amit kapok. Még most is úgy érzem maga, mint egy fülig szerelmes kiskamasz ahányszor csak ránézek.

-          Minden rendben Niko? – Néz rám  a csapos, mire kicsit megrázom a fejem, mert túlságosan elkalandoztam, persze ez nem lep meg. Mindig körülötte járnak a gondolataim.

-          Tölts még egyet – tolom elé a poharam.

-          Nincs minden rendben a paradicsomban? – Néz rám mosolyogva, miközben kiszolgál.

-          Nem a házasságommal van baj, hanem velem – nevetek fel keserűen. Ez az igazság, fogalmam sincs mit csináljak, a sorok, amiket a lemezről írtak az elevenembe vágtak, amitől mindig féltem most bekövetkezett, de itt van Lia, aki pedig totálisan el van ájulva még mindig tőlem, pedig csak egy ócska alkoholista vagyok, aki már zenésznek is rossz.

-          Nem értelek – néz rám Sami, akinek évek óta részegen elsírom a bánatom, elvégre egy jó csapos felér egy pszichológussal is. – A munkádban sikeres vagy, nők ezrei imádnak, de a srácok is elismerik a tehetséged, van egy csodás családod, egy dögös kis nejed, aki ráadásul nem is buta és nem rajtad élősködik, a barátaid bármikor ott vannak, ha kellenek, nincsenek anyagi gondjaid tehát miért is iszod most le magad a sárga földig? – Néz rám kérdőn, mire felnevetek. Ez így felsorolva csodás és igaz is, hisz tényleg a körülöttem lévő emberek lenyűgözőek és számláim is tudom fizetni.

-          Én magam vagyok egy nagy kupac szar – szorítom ökölbe a kezem, majd ellazítom az ujjaim, amik már amúgy is képtelenek gitárt pengetni és új dallamokat kicsiholni egy hangszerből. – A kritikusok szerint unalmas az új album  és be kéne fejeznem, mert már megkopott a varázsunk. De nem értek semmi máshoz – pislogok fel rá kétségbeesetten.

-          Niko, te is tudod, hogy jó vagy abban, amit csinálsz, teltházasak a koncertjeitek és imádnak téged. Ha viszont úgy érzed vissza kell vonulnod csináld. csaposnak fölveszlek, szerintem a piákhoz értesz – röhög fel, de én ebbe semmi mulatságosat nem  látok. – Késő van, menj haza a feleségedhez, biztos aggódik érted – paskolja meg Sami a vállam, de én nem akarok hazamenni. Hogy nézzek a szemébe? Hogyan titkoljam, hogy egy totális csődtömeg vagyok?

-          Valaki elég morcos – kuncog Yv, miközben levetődök mellé.

-          Niko egy idióta – mordulok fel, miközben az étlapot böngészem, de valahogy semmire nem vágyom. Nem vagyok éhes, vele akarok lenni, de elment az esze.

-          Mondj valami újat – kacag fel.

-          Most az-az új heppje, hogy nem megy turnézni az új albummal, mert szerinte és két kritikus szerint szar – túrok a hajamba idegesen. Hányni tudnék attól, hogy teljesen magába fordult és én nem tehetek semmit.

-          De hát ez hülyeség. Meg vannak veszve érte, Mad azt mondta, hogy Berlinben két, de lehet, hogy három buli is kelleni fog, mert elvitték az összes jegyet – néz rám értetlenül.

-          Tudom – bólintok. Én ne tudnám? Hisz minden rajtam csattan… Mindenki őt akarja, interjút, képeket, koncertet, ő meg semmire nem hajlandó.

-          És akkor mit akar csinálni? – Néz rám Yv érdeklődve.

-          Jelen állás szerint vagy feküdni az ágyban egy szál alsógatyában, sört kortyolgatva és olvasgatva vagy egy kocsmában addig inni, míg már felállni sem tud – sziszegem. – A héten már négyszer a csapos hozta haza, mert a címét nem bírta elmondani a taxisnak – sóhajtok fel. Kezdek kétségbeesni, mert nem tudom mit csináljak, ez viszont nem mehet így tovább. hetek óta semmit se csinál csak iszik, mintha az jót tenne. Ráadásul enni se nagyon hajlandó, én meg retteghetek, hogy mikor viszik kórházba alkoholmérgezéssel.

-          Hoppá, az nem semmi – kerekednek el a szemei, én meg ismét a hajamba túrok. Ideges vagyok és féltem, ráadásul nem szeretnék az anyám sorsára jutni. Képtelen lennék elviselni, ha függővé válna és hetente kéne kórházba járkálnom vagy, mert épp nem bírtja a szervezete, vagy mert épp századszorra esküszik meg, hogy leszokik. Persze ez túlzás, a helyzet közel sem ilyen súlyos, vagy talán mégis, de muszáj ezzel bíztatnom magam, különben megőrülök.

-          Mit csináljak? – Kérdezem halkan.

-          Gondolom próbáltál vele beszélni – morfondírozik el, mire elhúzom a szám.

-          Képtelenség vele beszélni, szerinte csak azért mondok jókat a dalairól, mert a felesége vagyok és ez a kötelességem – idézem vissza a tegnap esti érveit, amiknek persze semmi értelmük sincs.

-          Verd fejbe egy nehéz serpenyővel, hátha kiegyenlítődik odabent a légköri nyomás – kuncog fel, de én csak szemem forgatom erre a remek javaslatra. Még a kávé is rosszul esik, alig tudom leküzdeni, semmi étvágyam, szívem szerint a fejemre húznám a takarót és elbújnék az emberek elől. Sosem volt könnyű vele persze, de eddig mindig pont ezt élveztem. Hirtelen beugrik valami, azaz sokkal inkább valaki, aki talán segíthet, de félek felhívni, mert talán még nagyobb botrány adódna abból, ha pont a volt férjemtől kérnék tanácsot. Niko biztos őrjöngene, ha belevonnám a magánéletünkbe, még akkor is, ha tudja, hogy az enyémnek azóta is a része, mióta az ő felesége vagyok.

Estére viszont ez már mit sem számít, hisz megint nem jelent meg egy banda megbeszélésen se, nélküle pedig nem sokra mennek a többiek. Az első tervem az, hogy letépem azt a gyönyörű fejét a nyakáról, amiért már megint keresztbetett mindenkinek, de mire hazaérek, ő nincs sehol. Nem kell sok ész ahhoz, hogy kitaláljam, megint egy kocsmában mulatja az idejét és ott siránkozik, ahelyett, hogy bebizonyítaná, igenis jó zenész. Önkéntelenül nyúlok a telefonom után és hívom fel Seant, hátha ő megnyugtat, hogy ez csak átmeneti időszak és Niko nem épp azon száguldó vonaton ül, ami egyenesen a pokolba tart.

A turné csúszik, mert Niko Koskinen gyengélkedik…

Gyengélkedik? Mégis mi az, hogy gyengélkedik? Épp eljött a világ vége, ezek meg képesek azt írni, hogy gyengélkedem, ami az igazság közelébe sincs persze. Egyszerűen csak nem megyek turnézni azzal a szarral. Átkozott firkászok, miattuk nincs kedvem már a szobából se kitenni a lábam, mert képesek követni, akárhová megyek, így pedig még csak nyugodtan leinni se tudom magam.

Lia meg nem szól hozzám, amitől még nyomorultabbul érzem magam. Hetek óta ez megy, de nem tudok kilábalni a dologból. Fogalmam sincs mit kéne kezdenem magammal vagy az életemmel.

-          Büdös vagy – fintorog, mikor bebújik mellém az ágyba. Mégis mit vár, ha egész nap egy üveg vodkával osztoztam a takarón? Az illatát viszont még az alkohol szaga sem tudja elnyomni. Annyira szeretem, mint semmi mást a világon, képtelen vagyok ellenállni neki, ha büdös is vagyok akkor is hozzábújok.

-          Téged szeretlek a világon a legjobban – ölelem magamhoz, mert szükségem van rá. Képtelen lennék nélküle élni, egyszerűen ő a mindenem, éppen ezért ki kell találnom valamit, hogy hogyan tereljem el a figyelmem arról, hogy a másik szerelmem, a zene, elhagyott.

-          Mostanában elég érdekesen mutatod ki – fordul meg a karomba, így szembe kerülök vele. Csak most fedezem fel, hogy milyen nyúzott, a szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek.

-          Jól vagy? – Simogatom meg az arcát, mire elhúzza a száját.

-          Én tartom miattad a hátam és van egy csomó dolgom. Kimerültem és cseppet sem könnyíted meg a helyzetet azzal, amit mostanában művelsz – suttog, de a keze önkéntelenül is a derekamra simul.

-          Sajnálom – nyomok egy puszit a szájára, hogy tudja komolyan gondolom. Nem akarom, hogy miattam is rosszul érezze magát, de nem tudom mit kéne tennem.

-          Ideje lenne összeszedned magad nem gondolod? – Néz rám kérdőn.

-          Nem tudom mit csináljak – sóhajtok fel, miközben a hátát simogatom.

-          Ezt most nem értem – ráncolja össze a homlokát értetlenül.

-          Zenészként megbuktam – motyogom, mert még mindig fáj ezt beismerni.

-          Olyan hülye vagy – szívja fel magát. – Jó zenész vagy, szeretnek, ez csak a te baromságod. alig várják, hogy élőben lássanak, te pedig itt szívózol mindenkivel, mert két, ismétlem két kritikus szerint megkoptál – sziszeg dühösen, amitől én is begurulok.

-          Miért nem tudod megérteni, hogy mit jelent ez nekem? – Ülök fel.

-          Pontosan tudom, hogy mit jelent ez neked – kapja el a csuklóm, még azelőtt, hogy kipattannék mellőle. – De fel kéne fognod végre, hogy baromságon akadtál fent. Értem, hogy érzékenyen érint, hogy azt írták a csúcson kéne abbahagynod, de közel sem vagy a csúcson, bőven van még benned tehetség, amit ki kéne használnod, ehelyett vedelsz állandóan. Komolyan egy ócska alkoholista akarsz lenni, aki arról fog majd mesélni egy kocsmában, hogy milyen nagyon sikeres is volt egykoron?

-          És ha igen? – kérdezek vissza.

-          Akkor ne várd, hogy ehhez asszisztáljak. Nem fogom ugyanazt végigcsinálni, mint az anyám és nem nézem végig, ahogy tönkreteszed magad világos? Döntsd el, hogy mit akarsz és ha sikerült szólj – áll fel, aztán a párnáját megfogva átsétál a vendégszobába, ez viszont egy gyomorszájon vágással ér fel. Mióta együtt vagyunk még egyszer sem aludtunk külön, akkor sem, ha nagyon összevesztünk. Ráadásul ez egy burkolt célzás volt arra, hogy ha tovább piálok elhagy… Akkor viszont akár fel is köthetem magam.

Az idegrendszerem teljesen kikészíti az amit művel. Már az is megfordul a fejemben, hogy Los Angelesbe megyek pár napra, de tudom, hogy nem futhatok el, főleg nem most.

Nem érzem magam jól, nagyon nem, vissza akarom kapni a férjem, aki olyan erős, mint a szikla, aki megnevettet, de minden este csak egy részeg disznót találok itthon. Forog a gyomrom az alkoholszagtól, ami árad belőle, mikor hajnalban beesik mellém az ágyba, de inkább úgy teszek, mintha aludnék.

Itt lenne az ideje pedig igazán annak, hogy beszéljünk, ehhez viszont meg kell várnom míg kijózanodik, ami dél előtt valószínűleg nem történik meg.

Az újságok, már csak a habot képezik azon a bizonyos tortán. Leena alakja az övé mellett… mintha szíven szúrt volna.

Hallom, hogy lassan botorkál le a lépcsőn, így letörlöm a könnyeim, bár valószínűleg így sem segítek sokat a helyzeten. Életem legnehezebb döntését készülök meghozni, amire sose hittem volna, hogy sor fog kerülni.

-          Beszélnünk kell – szólok rá, mire aprót bólint és egy bögre kávéval leül velem szembe.

-          Miért sírsz? – Kérdezi halkan, mire szó nélkül elé tolom az újságokat.

-          Lefeküdtél vele? – Kérdezem halkan. Egyszerűen tudnom kell, hogy mi is történt az éjjel.

-          Dehogy – rázza a fejét. – Csak összefutottunk egy bárban és ennyi. De nem történt semmi, esküszöm – pislog kétségbeesetten. Hiszek neki, egyszerűen már azelőtt, hogy megkérdeztem volna, tudtam, hogy nem csalt meg mégis tudnom kellett. Nem mintha így könnyebb dolgom lenne. Sőt, talán csak nehezebb.

-          Oké – bólintok, majd belekortyolok a teámba, mert a torkom kiszárad hirtelen, a nyelvem pedig nem forog. Pedig muszáj megmondanom neki. Már csak az a kérdés, hogy hogyan. Ezt nem tanították az iskolában. Talán a legjobb lesz, ha veszek egy nagy levegőt és kibököm.

-          Mi a baj? - Csúszik közelebb hozzám, mire a szemébe nézek és majdnem megint rámtör egy sírógörcs.

-          Terhes vagyok – suttogom, bár nem vagyok biztos benne, hogy hallja, mert pár percig csak bután pislog rám és semmit sem reagál. Hát mit ne mondjak, ez a baba most igazán nem jött jól, egyszerűen összezavart mindent, de valamiért úgy döntött, hogy most akar érkezni. Időzíteni tudni kell…

-          Terhes vagy? – Kérdez vissza, mire aprót bólintok. – Tőlem? – Nyögi ki, de mielőtt még megforgathatnám a szemeim az ostoba kérdése hallatán, rájön, hogy hülyeséget kérdezett. – Terhes vagy – szalad fülig a szája, mire szívem szerint megint sírni kezdenék. Már nyúlna értem, mikor lefogom a kezeit, ő meg értetlenül pislog rám. És akkor most jön a neheze….

-          Nem tartom meg – szakad ki belőlem, amin két napja gondolkodom.

-          Tessék? - kerekednek el a szemei.

-          Azaz nem biztos, hogy megtartom. Tőled függ – helyesbítek azonnal. Tudom, hogy ez fájdalmas lesz, de muszáj.

-          Persze, hogy megtartjuk. Hülyéskedsz? – nevet fel, majd megint megpróbál magához húzni, de ismét leállítom.

-          Ha nem kapod össze magad, akkor nem – jelentem ki. – Nézd, én szeretlek, pont ezért jutottam erre. Niko, két hónapja mást se csinálsz nagyjából csak iszol. Tudom milyen egy függő apa mellett élni, de az én gyerekem ezt nem fogja megtudni. Persze megtarthatnám és leléphetnék vele, hogy megóvjam ettől, de szeretlek, talán jobban szükségem van rád, mint a vízre és a levegőre, szóval ezt a lehetőséget ki kellett húznom a listámról. Egyszerűen nem tudok nélküled létezni, képtelen lennék arra, hogy elhagyjalak. Tudom, hogy nem menne – húzom el a számat, mert az iránta érzett szerelmem a már most felbukkanó apró kis anyai ösztöneim is kiiktatják egyszerűen. Még a babát is képes lennék érte odaadni… Niko persze csak nagyokat pislog és nem szólal meg, így rájövök, hogy nekem kell folytatnom. – Ha nem szeded össze magad és nem hagyod abba az ivást, elvetetem. Nélküle azt hiszem tudok élni, nélküled viszont tudom, hogy nem. Persze tudom, hogy gyűlölnél érte, nem is kell mondanod – suttogom, mert pontosan tudom mi vár rám, ha Niko nem veszi komolyan, amit most mondok neki. – Egy részem nekem is bele fog halni abba, hogy eldobom őt, akit igazából mindketten akartunk, annak ellenére is, hogy abszolút nem mostanra terveztük, de sikerült beleesni abba az egy hibaszázalékba, ami a gyógyszereknél fennáll. Tudom, hogy nem fogod megbocsátani – pityeredek el újra, mert már most utálom magam, amiért képes leszek megtenni, sőt már a gondolatot is undorítónak találom, hogy ahelyett, hogy örülnék neki, mint minden más normális nő, felmerül bennem, hogy elvetetem, mert szerelmes vagyok az apjába, aki szerelmes látszólag a piába is. – De nem tehetem ezt vele – törlöm le újra és újra a könnyeim, de istenért se akarnak elállni. Ha az a két hülye kritikus nincs, most boldogan újságolhatnám el neki, hogy babánk lesz, hisz tudom, hogy mennyire akart egy gyereket, ehelyett viszont minden kusza.

-          Ezt nem fogod csinálni – állok fel és próbálok tisztán gondolkodni. Hogy mondhat olyat, hogy nem tartja meg a babánk? Baromság! Erre vágytunk, most meg eldobná magától és elvenné tőlem, mert párszor berúgtam mostanában?

-          Niko – kezd bele, de leintem.

-          Jó apa leszek és te nem fogod elvetetni ezt a babát, mert nem hagyom. Ha kell bezárlak világos? Hogy fordulhatott meg egyáltalán ekkora hülyeség a fejedben? Mit képzeltél? Hogy hagyom, hogy elvetesd a gyerekünk? Normális vagy? – támadok neki, mire újra sírni kezd. – Egyáltalán mióta tudod?

-          Két hete – böki ki, mire leesik az állam.

-          Két hete? És nem szóltál róla? – Kiabálok vele azonnal.

-          Mégis mikor szóltam volna? Amikor matt részegen feküdtél a kádba? Mikor itthon se voltál, mert a kocsmában való ücsörgést jobban preferáltad vagy mikor végigaludtad az egész napot? – Sziszeg dühösen.

-          Tök mindegy. Az én gyerekem is, jogom lett volna tudni róla abban a percben, hogy te megtudtad – vágom rá. A fejemben őrült káosz kezd eluralkodni, az érzelmeim ezerrel kavarognak. Dühös vagyok, mert a kisbabánk életével mer fenyegetni és mert nem szólt róla azonnal, de ott van az is, hogy szeretem, hogy boldog vagyok és alig várom, hogy apa legyek. – Egészséges? – Guggolok le mellé és érzem, hogy egy apró mosoly ül ki az arcomra a dühöm ellenére is.

-          Azt mondta a doki, hogy rendben van – bólint, mire megkönnyebbülök. – Másfél hónapos – suttog tovább, nekem pedig beugrik, hogy melyik éjszakán is foganhatott. Persze akkor is veszekedtünk, de aztán minden megváltozott, még arról is megfeledkeztem, hogy lehúzták az albumot és neki sem számított, hogy kicsit spicces vagyok. – Három hónapos korig el lehet vetetni – motyog, mire felkapom a fejem és nagyon dühösen nézek a szemébe.

-          Nem veteted el – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.

-          Akkor te nem mész minden nap kocsmázni, megjelensz a megbeszéléseken és összeállítod a turnét végre a többiekkel – vágja rá.

-          Nem fenyegethetsz a gyerekkel, ez kurvára nem fair és nincs egy súlycsoportban azzal, hogy én néha többet iszom – esek neki újra.

-          Néha? Mikor volt utoljára olyan nap, hogy nem ittál egy kortyot sem? – Háborodik fel. Na igen, ebben van valami. Meg kell nyugodnom és neki is, ha sok dolgot nem is tudok arról, hogy milyen babát várni, abban biztos vagyok, hogy ez nem tesz jót nekik. Márpedig ők a mindeneim. Ők… Most már nem csak Lia van, hanem egy baba is, aki a kettőnké.

-          Jó, nem iszom – adom meg magam. Ha ez kell a boldogságához hát legyen.

-          És elmész turnézni – köti az ebet a karóhoz.

-          Azt viszont végképp nem. Nem hagylak hónapokig egyedül itthon – ingatom a fejem, miközben a karomba kapom és átköltöztetem teástól mindenestül a kanapéra az ölembe. Túl régóta kellett nélkülöznöm a teste melegét, ami persze nagyrészt az én hibám, de most, hogy tudom a gyerekemet várja megint minden megváltozott egy szemvillanás alatt. Mintha az egész bolygót a feje tetejére állították volna.

-          Veletek megyek – suttogja.

-          Aham és terhesen körberepülöd vele a világot? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, miközben a tenyerem a hasára simítom.

-          Miért ne? – Teszi a kezét a kézfejemre, így pedig együtt simogatjuk a kicsit.

-          Lia, nem akarok turnézni ezzel az albummal. Nem bírnám elviselni, hogy utálják. ha a koncerteken azt látnám, hogy már nem őrülnek meg tőlünk akkor nem tudom… - nyögök fel, mert ez a legnagyobb félelmem.

-          Csináljunk egy bulit itt, aztán meglátjuk – ajánl kompromisszumot, de csak a fejem csóválom. Félek színpadra lépni. Félek szembesülni az egésszel. – Ha akarod ezt a babát megteszed érte – veti be a legrosszabb szöveget, amit valaha hallottam, de mégis olyan ártatlanul és bűbájosan csinálja, hogy úgy érzem ismét szerelmes leszek belé.

-          Manipulatív egy dög vagy – mosolygok rá, majd nagyon óvatosan megcsókolom. Valahogy úgy érzem minden teher, ami hónapok óta nyomja a vállam, megszűnt azzal, hogy kisbabát vár tőlem a nő, akit szeretek. A kritikusok le vannak szarva, mondjanak vagy írjanak, amit akarnak, a turnén nem nekik játszanánk úgyse, hanem azoknak, akik fontosak nekünk.

-          Szóval? – Kérdezi halkan.

-          Szóval te is pontosan tudod, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne tennék érted – simogatom gyengéden.

-          Mostanában nagyon úgy tűnt, hogy a vodkát jobban szereted nálam – fintorog, mire elnevetem magam hosszú idő után először.

-          Semmit és senkit nem szeretek jobban nálad. Tudom, hogy hülye voltam oké? De… mindegy. Akkor sem fair a babával zsarolni – koppintok az orrára, mert kicsit még most is dühös vagyok rá ezért.

-          Nem akarom, hogy neki is rehabra meg kórházba kelljen járkálnia az apjához – sóhajt fel, de úgy érzem a feszültség lassan távozik a tagjaiból és végre megnyugszik a karomban.

-          Ne dramatizáld túl Kulta, ott még nem tartottunk – forgatom meg a szemeim, mert elég erős túlzásnak érzem, amit mond.

-          Megígéred, hogy nem iszol? – Néz rám kérdőn.

-          Vizet se? – Vigyorgok rá, mire oldalba vág a könyökével.

-          Hülye.

-          Nézd nem mondom, hogy soha többé nem leszek részeg – tekerem az egyik tincsét az ujjam köré.

-          Nem is ezt várom el. Tőlem elmehetsz a többiekkel néha inni és az se érdekel, ha itthon legurítasz egy-egy sört, de azt nem csinálhatod, amit az utóbbi pár hétben – karolja át a nyakam. – Megijesztettél – pityeredik el megint, mire nevetni kezdek.

-          Mostantól erre kell számítsak? Mindenen sírni fogsz? – Kacagok jókedvűen.

-          Fogd be – mordul rám, de azért még a lehetségesnél is közelebb bújik.

-          Te meg higgadj le. Nincs semmi baj – nyugtatom meg, mert most tényleg úgy érzem nem érdekel a feleségemen és a gyerekemen kívül senki. Ott rohadjon meg az összes kritikus ahol van. Új erőt kaptam és itt az ideje, hogy bebizonyítsam tévednek. Igenis jó vagyok és a gyerekeink büszkék lesznek rám. Mert, hogy ez a baba lehet, hogy az első, de biztos, hogy nem az utolsó. – Tud róla már valaki? – Kérdezem halkan.

-          Senki – csóválja meg a fejét. – És jó lenne, ha a családunkon kívül nem is tudna róla senki, amíg nem muszáj – sóhajt nagyot.

-          Rendben – bólintok, mert igaza van. Nincs kedvem az újságírókkal szenvedni nekem se. Persze szívem szerint világgá kürtölném, hogy a világ legcsodásabb nője megajándékoz egy kicsivel, de igaza van. Ő a miénk és senkinek semmi köze nincs hozzá, főleg nem a sajtónak. Ugyan tudom, hogy ki fog derülni egy idő után, de bőven elég lesz majd akkor foglalkozni az idiótákkal, ha majd ott tartunk.

134. Igen a szájba…

„Lassan megtanultuk, hogyan kell élni az emberek közt, hogyan kell féken tartani természetes durvaságunkat, erőszakos önzésünket a szerelemben éppúgy, mint más emberi kapcsolatokban. Így telt el mértéktartással, óvatossággal, bölcsességgel harmincöt esztendő, s most kiderült, hogy mégiscsak jól emlékeztem, igenis létezik vadállatias gyöngédség, s ez a zabolátlan önzés összefér a teljes odaadással, vannak pancsolatlan emberi kapcsolatok.”

Nem tudok nem mosolyogni rajta, pedig minden erőmmel próbálok szigorú képet vágni, miközben bámulom, hogy hogyan írja alá az előtte tornyosuló mappákat. Úgy tűnik minden nappal egyre lelkesebb és ha bevallom, ha nem de jól is csinálja a kiadó igazgatását. Az viszont cseppet sem tetszik, hogy már vagy negyed órája itt ülök és szinte fel se nézett, így megköszörülöm a torkom.

-          Tudom, tudom – sóhajt fel, miközben tovább lapozgat és halványan elmosolyodik.

-          Éhes vagyok – jelentem ki, mire rám pillant és kicsit megingatja a fejét.

-          Mindjárt, jó? – Rebegteti meg a szempilláit, aztán újabb lapokat kezd el aláírni.

-          Tíz perce is pont ugyanezt mondtad – bámulom tovább, hátha felkel arról az átkozott székről és hajlandó végre rám figyelni.

-          Ezt még megcsinálom és mehetünk – pislog fel rám újra, mire a zsebembe túrok egy cigiért.

-          Oké – gyújtok rá, mire felkapja a fejét és dühösen kezd méregetni.

-          Tudod, hogy itt nem cigizhetsz – pirít rám, majd egy hamutálat rak elém, arra várva, hogy elnyomom, de eszem ágában sincs. Ha ki kell hoznom a sodrából ahhoz, hogy rám figyeljen, legyen.

-          Tudom, de te a papírjaiddal foglalkozol, kell nekem is valami elfoglaltság – biggyesztem le az ajkam szomorúan. Tetszik ugyan, hogy lelkes, de az már kicsit sem, hogy jóval kevesebbet van otthon és az ebédszüneteket is rendre elfelejti, így akkor sem tudok vele találkozni. De most feltett szándékom, hogy addig ülök itt, amíg el nem jön velem enni.

-          Niko, ne legyél türelmetlen – kér halkan.

-          Épp eleget vártam arra, hogy a hülye szerződéseiddel, meg mit tudom én mikkel foglalkozz. Most én jövök – állok fel, aztán mögé sétálok a nyakába csókolok, mert tudom, hogy attól teljesen elfeledkezik mindenről, majd felhúzom a székről és felsegítem rá a kabátját.

-          Szörnyű egy alak vagy – forgatja a gyönyörű szemeit, de én csak diadalittasan vigyorgok, miközben megfogom a kezét és a folyosóra húzom, hogy megszöktessem végre az épületből.

Nem megyünk túl messzire, csak egy közeli étterembe, ahol azonnal kávéért könyörög, amit nem csodálok, hisz van, hogy éjszaka is azon dolgozik, hogy az új szerzeménye ne menjen csődbe.

-          Gyere hozzám feleségül – kérem meg újra, hogy teljesítse a kívánságom. Hat hosszú hónapja kérlelem, de mindig nemet mond, aminek nem örülök, de most már inkább mókásnak tartom, hogy állandóan visszautasít, én meg csak azért is, minden nap, megkérem, hogy legyen a feleségem.

-          Ne nyaggass már ezzel – kuncog fel.

-          Ha igent mondasz nem nyaggatlak többet – fogom meg a kezét, miközben vidáman figyelem a reakcióit.

-          Majd egyszer igent mondok, de még mindig nincs itt az ideje – duruzsolja félig nevetve.

-          Szeretlek te némber – csúszok hozzá közelebb és átkarolom a vállát, míg várjuk az ebédünk. Már talán az se érdekelne, ha soha nem jönne hozzám. Megelégszem azzal, hogy boldoggá tesz és velem van szinte mindig.

-          Tényleg? – vigyorog rám, mire elnevetem magam.

-          Ühüm – bólogatok határozottan. – Mi lesz a vacsora? - Duruzsolom a fülébe.

-          Amit főzöl – ránt vállat, miközben úgy tesz, mintha bevágná valamiért a durcit, de tudom, hogy csak szórakozik.

-          Akkor nem eszünk – sóhajtok fel színpadiasan.

-          Akkor majd elmegyek Jarival vacsizni – cukkol.

-          Igen? – Kérdezek vissza, majd finoman a két tenyerem közé fogom az arcát. – Adok én neked mással való vacsorázgatást – csókolom meg gyengéden, bár tudom, hogy csak a féltékenységemre apellál. Még most is elcsodálkozom azon, hogy mennyire szinkronban mozog az ajkunk, hogy mennyire tökéletes lehet egy csók, ha attól kapod, akit mindennél jobban szeretsz, aki minden egyes napod megédesíti, még akkor is, ha sokszor bosszant, hogy nem egyedül vagyok és figyelembe kell vennem őt is. Mégse bánom, mert teljesen megéri minden hülye szokását elviselni, már egy mosolyáért is.

-          Uram, tudja, hogy szeretem ezt a lányt? – Szólít le az utcán egy vadidegen férfit, miközben visszafelé sétálunk, én meg úgy nevetek akár egy csitri. – Hölgyem, ne haragudjon, de muszáj elmondanom, hogy imádom ezt a nőt – nyom egy puszit a kézfejemre, majd egy harmadik emberhez fordulna, ha be nem tapasztanám a tenyeremmel a száját.

-          Fogd be te idióta – kacagok, majd mielőtt bármit is mondhatna megcsókolom. Nincs nála őrültebb pasas a világon. Ha nem kéne visszamennünk, szívem szerint hazarángatnám és elbújnék vele a toronyba.  De ezt most nem lehet. Mindkettőnknek sok a dolga, bár abban igaza van, hogy kicsit hanyagolom mostanában a rengeteg papírmunka miatt. Talán nem tudtam mibe vágom a fejszém. Persze élvezem, de nem akarom, hogy a kapcsolatunk rovására menjen, hogy vettem egy zűrös kiadót, aminek a vezetéséhez talán nem is értek, elvégre sose tanultam, hogyan kell csinálni.

-          Mindennél jobban Kulta – néz úgy a szemembe, hogy hirtelen még azt is elfelejtem mi a nevem és hol vagyok.

-          Én is téged – suttogom. Sose hittem volna, hogy ilyen lesz vele együtt élni, hogy ilyen az élete részét képezni. Persze azt se gondoltam volna, hogy valaha lesz egy pasi, aki a mindenséget jelenti majd, aki már akkor hiányzik, ha reggel kibújik mellőlem csak azért, hogy a kávét ágyba hozza nekem, így hagyva még tíz percet a lustálkodásra. Persze a régi életem is hiányzik néha. Alex őrültségei, jade okos tanácsai, mikor totálisan elveszettnek érzem magam és Sean is… Ezt persze soha nem vallanám be neki, így is állandóan hisztizik, ha beszélek vele telefonon. Képtelen elviselni, hogy a válásunk ellenére még mindig tartom vele a kapcsolatot.

Fel se tűnik, hogy este tíz van már, annyira belevetem magam abba, hogy új ügyfeleket találjak. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor a mobilom ciripelni kezd, a kijelzőn pedig Niko neve villog, aki totál idegbeteg, mert még mindig nem vagyok otthon.

Nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy az éjszakát a kiadóban vagy az ágyban akarom-e tölteni vele, így hazamegyek. A toronyban viszont az összes lámpa le van kapcsolva. Mély levegőt véve sétálok az emeletre és a lehető legbűbánóbb képpel nyitok be a hálóba. Az ágyon fekszik és olvas valamit, fel se néz pedig tudom, hogy tudja, megérkeztem.

-          Most nem fogsz hozzám szólni? – Sétálok mellé, miközben azon töröm a fejem, hogy békítsem meg. Válasz persze nem érkezik, én pedig tudom, hogy kell neki jó pár perc míg lenyugszik, mert most valószínűleg azért nem szólal meg, mert attól fél, hogy ha kinyitná a száját üvölteni kezdene. Ismerem már ennyire. Ki nem állhatja, hogy nem sajátíthat ki és éppen ezért azt se szereti, hogy most már van egy fix munkám, amit szeretek csinálni és éppen ezért kicsit megfordult körülöttünk a világ. Már nem én várom itthon, hogy hazaérjen, hanem ő. Elmegyek fürdeni, ezzel is időt hagyva neki, de mire végzek ő már alszik. mosolyogva veszem el a könyvet tőle, mire felmordul és álmában is magához húz, én pedig megnyugszom kicsit, hogy legalább tudat alatt nem haragszik rám. Némán fészkelem be magam a karjai közé, de képtelen vagyok aludni. muszáj valamit5 kitalálnom, hogy rá is ugyanannyi időm jusson mint a munkára, különben egy idő után félek rá fog unni arra, hogy nem vagyok vele eleget. képtelen lennék még egyszer elviselni, hogy elveszítem. Nem akarok abba a tipikus hibába esni, hogy már biztosra veszem, hogy örökre velem marad és éppen ezért elhanyagolom. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy ezt a luxust megengedjem magamnak és amúgy is pontosan tudom milyen, mikor a munka miatt nincs veled az akit szeretsz, elvégre egyszer ezt már ő is eljátszotta és én se örültem neki.

-          Kelj fel – simogatom reggel az arcát, mire morogni kezd. – Hahó – kezdem el puszilgatni az arcát is, mire kinyitja az egyik szemét, aztán vissza is csukja.

-          Kávé illat van – motyogja álmosan, mire felkuncogok.

-          Főztem neked egy hatalmas bögrével. Fel kell kelned, ma van a fotózás – ébresztgetem tovább.

-          Nincs kedvem egész nap pózolni – nyafog, akár egy négy éves gyerek.

-          Nagyon-nagyon sok pénzt fizettünk érte, hogy a csudiszép pofid megörökítsék, szóval nem késhetsz el – kuncogok rajta.

-          Velem jössz? – öleli át a derekam, miközben tovább szenved.

-          Délelőtt van egy banda akivel alá kell íratnom néhány szerződést, de utána megyek is hozzád megígérem – csókolom meg. – Hétvégén pedig csak a tiéd vagyok és halálra foglak kényeztetni – alkudozom vele halkan, mire elégedett mosolyra görbülnek a csókolnivaló ajkai.

-          Ez elég jól hangzik – suttog. – de ha fel mered venni a telefonod egyszer is, nem elég, hogy kivágom az ablakon azt a vacakot, de téged is elfenekellek – néz tettetett szigorral a szembe, mire megnyalom a szám, ami kiszáradt már attól is, hogy rám nézett.

-          Honnan tudod, hogy nem szeretném, ha elfeneklenél? – Kacsintok rá, miközben kisiklok a karjai közül, ő meg elképedve pislog kettőt, miközben egy másodpercre le is fagy, aztán persze kapcsol és ködös tekintettel veti magát utánam a fürdőbe, totálisan megfeledkezve az éjjeliszekrényen lévő kávéról.

A műterem tele van egy rakás fura szerzettel, Mad morog a púder miatt, amit az arcára kennek. Kezdem azt hinni, hogy ehhez már sose fog hozzászokni, de neki legalább itt van Yv, aki épp rajtam babrál, hogy minden ruha tökéletesen álljon rajtam. Tényleg semmi kedvem pózolni, de ez sajnos még mindig a szükséges rossz részét képezi. ráadásul Lia ígérete, miszerint délutánra ő is befut és ráadásképp az egész hétvégét is velem tölti jó kedvre derít.

-          Mehetsz – néz rajtam végig Yv elégedetten, mire én is a tükör felé fordulok és elmosolyodom. Végre valaki, aki nem akarja, hogy póló nélkül álljak a fényképezőgép elé és még csak nem is öltöztet valami sátánista idiótának.

-          Köszi – borzolom meg a haját, mire rámmordul, de a sz6ája sarkában azért megbújik egy kis mosoly. Azt hiszem kezd ő is hozzászokni, hogy ilyenek vagyunk. Nem mintha lenne más választása, hisz már ő is a csapat része, ahogy Katja vagy Lia, vagy Mika és Jari újdonsült barátnői.

A fotós persze egy seggfej, aki hülyébbnél hülyébb pózokba állít be minket, aztán valahonnan előkerül öt lengén öltözött lány is, akik mellénk állva ölelgetnek minket. Nem nagyon értem miért van szükség rájuk, nem hiszem, hogy egy banda fotózásához szükség lenne ilyen kis csöcsikékre, akikhez ráadásul semmi közünk nincs is, de ha ez a koncepció nincs mit tenni. Az ebédszünetben azért kiderül, hogy egész jófejek, lehet velük beszélgetni és nevetni is, de mégis mikor megérzem a két ismerős vékony kart a derekam köré fonódni és azoknak a puha édes ajkaknak a leheletnyi érintését a nyakamon, totálisan kizökkenek a beszélgetés fonalából.

-          Szia – suttog Lia a fülembe, miközben szikrákat szóró szemekkel néz a velem szemben ülő lányra, akivel eddig dumáltam.

-          Szia – fordulok szembe vele, mindenről és mindenkiről elfeledkezve, majd az ölembe húzom és megcsókolom. Valahogy minden jobb, mikor velem van.

-          Kik ezek a lányok? – suttogja a fülembe, mire elvigyorodom.

-          Valaki csak nem féltékeny? – Simogatom gyengéden a derekát, mire összehúzza a szemöldökét és birtokolóan ölel át.

-          Nem vagyok féltékeny – suttogja mosolyogva, de a hangjából is tudom, hogy hazudik és képes lenne puszta kézzel kitépni a gégéjét szegény kislánynak, aki rám mert nézni.

-          Ühüm, hát persze – bólogatok vigyorogva. Imádom, amikor ilyen, bár az ő féltékenysége az enyém közelébe sincs, mégis jól esik, hogy amint belép máris tudatja mindenkivel, hogy hozzá tartozom. Nem mintha oka lenne rá, de teljesen megértem, én is utálom, ha megnézik az utcán.

-          Fogd be – suttogja a fülembe jókedvűen, mikor a modell eliszkol mellőlünk.

-          Hoppá-hoppá – cirógatom meg a lapockáját. – Valakinek kezd szárnya nőni. csak nem átmész sárkányba Kulta? – cukkolom nevetve, mire a hasamba csíp.

-          Nem vagyok féltékeny – kéri ki magának. – Csak nem szeretem ha szemet vetnek arra, ami az enyém. Márpedig te az enyém vagy – túr a hajamba, majd olyan csókot ad, amitől azonnal mocskos gondolataim támadnak, de ahogy körbenézek a terembe, egyetlen helyet se tudok, ahol kielégíthetném egy röpke légyott keretein belül a vágyaimat, amik mindig feszítenek, még akkor is, ha nincs a közelembe.

-          Ha lenne egy karikagyűrű az ujjamon, mindenkinek egyértelmű lenne, hogy nem vagyok szabad préda, így viszont… - harapom el a mondat végét, hátha most végre bejön és végre rábólint arra, hogy házasodjunk össze.

-          Vigyázz mit kívánsz – mosolyog rám.

-          Tudom mit kívánok, de ha mindig nemet mondasz, akkor ne csodálkozz, hogy megpróbálnak lecsapni a kezedről – bújok a mellkasához.

-          A homlokodra tetováltatom, hogy foglalt és akkor gyűrű nélkül is egyértelmű lesz, hogy senki nem vethet rád szemet – morogja, mire elnevetem magam.

-          Elég hülyén néznék ki úgy – sóhajtok fel, mert a szíve dobbanása már megint elrepít egy másik dimenzióba. A legeslegszebb zene a világon, amire sose tudnék ráunni.

-          Legalább senki nem alélna el tőled már attól, hogy megjelensz – ránt vállat, mire nevetni kezdek.

-          Na elég a turbékolásból tubicáim – lép mellénk Yv, majd egy új pólót nyom a kezembe, én meg nagyot nyögve állítom fel Liát, hogy át tudjak öltözni. persze már cseppet sem tudok koncentrálni a dolgomra, őt figyelem, egyszerűen minden érzékem ki van hegyezve rá. Cseppet sem érdekel, hogy a lány mögöttem, a hasam simogatja, szinte észrevehetetlenül, miközben átölel hátulról a fotós utasítására, a random kapott puszi viszont, amit a hátam közepére kapok meglep és úgy ugrok el mellőle, mintha megcsípett volna. A mosolya dühít, az viszont megrémiszt, hogy Lia kirohan a műteremből. Gondolkodás nélkül vetem magam utána, mit sem törődve azzal, hogy a fotós rikácsolni kezd, miszerint még nem végeztem. Tudnia kell, hogy csak ő van a számomra és eszemben sincs egy ilyen kis bige miatt kockáztatni.

A tetőre szaladok, hátha ott elmúlik a gyilkolási kényszerem. ki tudnám puszta kézzel tekerni a kiscsaj nyakát, aki nyíltan próbál flörtölni azzal a férfival, aki az enyém.

-          Kulta – kapja el Niko a karom, mire hirtelen felrobbanok, bár nem rá vagyok dühös, hisz láttam, hogy nem is foglalkozott azzal a ribanccal, végig engem nézett és a bárgyú szerelmes vigyor, ami kiült vagy ezerszer az arcára, mikor rámosolyogtam mindent elmondott arról, hogy mennyire érdekli más nő rajtam kívül.

-          Mi a frászt képzel magáról az a kurva? Az orrom előtt puszilgat? Kitépem a haját _ üvöltök magamból kikelve, miközben lerázom magamról a kezét és rágyújtok egy cigire.

-          Nyugodj meg – karolja át a derekam nevetve.

-          Ne röhögj – dörrenek rá, mire egy puszit nyom a számra.

-          Nincs okod féltékenykedni, az a kiscsaj csak próbálkozik, de semmi esélye – simogat gyengéden.

-          Utálom az ilyet. Tök egyértelmű, hogy együtt vagyunk, itt vagyok az orra előtt, amúgy is nem létezik szerintem olyan ember Finnországban, aki ne tudná, hogy velem élsz és eljegyeztél, erre meg pofátlanul rádmászik – dühöngök tovább.

-          Mindig lesznek ilyenek – ránt vállat könnyedén, mire szívem szerint behúznék neki egyet, ezért a kis könnyed hangnemért. Persze én is tudom, hogy így van, talán nem volt a legokosabb ötlet pont egy gyönyörű, tökéletes testű, isteni hangú, hihetetlen színű szemekkel rendelkező rock sztárba beleszeretni, de mit tehetek, ha a bolond szívem őt választotta?

-          Miért nem tudtál mondjuk biztosítási ügynök vagy ács lenni? – Morgok, miközben a hátam a mellkasának döntöm és hagyom, hogy szorosan magához öleljen.

-          Ha valami ilyesmi unalmas szakmát választottam volna, talán sose találkozunk Kulta – suttog a fülembe, miközben a hasam cirógatja, amivel sikerül megnyugtatnia. – De te is tudod, hogy csak téged látlak, cseppet sem érdekel ez a bige – susog tovább, mire elmosolyodom.

-          Mernél mást mondani – kuncogok fel. A feszültség már az érintésétől is távozik a testemből.

-          Olyan bolond vagy néha – duruzsolja a fülembe, mire a könyököm a bordái közé fúrom.

-          Nem mintha te ennél kevesebbért nem akadnál ki – vágom rá halkan.

-          Ez van – fordít szembe magával somolyogva. – Menjünk vissza mielőtt halálra fagysz – teríti rám a zakóját, mikor már látványosan lúdbőrözik a karom.

-          Ha még egyszer úgy nyúl hozzád, tuti megölöm – figyelmeztetem, mire egy mosollyal válaszol.

-          Nem lesz rá szükség, én dobom ki az ablakon, ha újra próbálkozik – cirógatja meg az ujjaim, mire egy elégedett mosoly kúszik az arcomra.

Ahogy tovább figyelem a lányt, rá kell jönnöm, hogy nem csak ő csorgatja Niko után a nyálát. Az asszisztens, a sminkes és Yven kívül talán mindenki úgy ugrálja körbe, mintha remélnének valamit. Utálom, hogy ilyen hatással van a nőkre. Persze az megnyugtat, hogy tényleg mindig engem keres a tekintetével és látszólag tényleg csak engem lát, mégis valahogy rá kell jönnöm, hogy szeretném, ha mindenki tudná, hogy ő már az enyém és nem adom senkinek. Az ujjamon lévő gyűrűt cirógatom, amit ő húzott az ujjamra, ezzel megpecsételve mindent. A vágy, hogy hivatalosan is a felesége legyek hirtelen ragad magával, egyik percről a másikra kap el az érzés, hogy igenis a felesége akarok lenni. Nem tudom miért, nem tudom miből fakad ez az egész, de talán most már tényleg készen állok rá. Nincs kétségem afelől, hogy vele akarom-e leélni az egész életem, mondjuk erről eddig se volt, de egy esküvővel ténylegesen is fellépnénk az utolsó lépcsőfokra, amiből immár tényleg mindenki tudhatná, hogy egymáshoz tartozunk. Már csak azt nem tudom, hogy neki, hogy mondjam el, hogy szeretném ha elvenne.

Totálisan el vagyok kényeztetve egész hétvégén, amit cseppet sem bánok. jár nekünk is a pihenés és az, hogy csak egymással törődjünk, még akkor is ha közbeiktatunk egy családi ebédet a szüleimnél. Este viszont csak egymással foglalkozunk, én a haját babrálom, miközben ő az ölemben fekszik  és úgy tűnik valamin nagyon mereng. Imádom amikor ennyire elgondolkodik, olyan mintha nem is ebben a világban lenne. Szeretnék a gondolatai része lenni, a fejébe látni és vele kalandozni ott ahol épp van, de mivel ez lehetetlen azzal is megelégszem, hogy nézhetem hosszú perceken át. A kíváncsiságom persze győz és nem bírom ki, hogy ne próbáljam meg megtudni min jár az esze.

-          Kulta – suttogom halkan, felhívva magamra a figyelmét, mire zavartan néz fel rám,a aztán elmosolyodik. – Hol jársz? – Cirógatom meg gyengéden az arcát, mire még szélesebb lesz a vigyora.

-          Az esküvőnkön – feleli, mire elkerekednek a szemeim. Eddig hallani sem akart róla, most meg vagy fél órán át arról fantáziált volna, hogy milyen lenne?

-          És milyen? – Kérdezem, próbálva leplezni az izgatottságom, mert valahogy elönt a remény, hogy végre beadja a derekát.

-          Csodás – vigyorog.

-          Tényleg? Hagyományos vagy rockos? – húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire elneveti magát.

-          Hagyományos és azt kell mondjam nagyon fess vagy öltönyben – kacsint rám.

-          Mindenben az vagyok – viccelődöm.

-          A baj, hogy azt hiszem télen nem lenne túl ideális hozzád mennem abban a ruhában, amit elképzeltem – ráncolja össze a homlokát. – Halálra fagynék, pedig egy havas táj igazán jól mutatna a képeken.

-          Értem – bólintok. – És akkor mégis mire gondoltál?

-          Augusztus vagy szeptember, akkor nincs se hideg, se meleg azt hiszem tökéletes lenne – néz mélyen a szemembe.

-          És melyik évtized augusztusa vagy szeptembere? – Nézek rá kérdőn, de a torkom már most ki van száradva.

-          Nem is tudom – ránt vállat, majd ismét a szemembe néz, a huncut fényből pedig, ami a tekintetében játszik máris meglódul a szívem. - Mondjuk ez év augusztusához vagy szeptemberéhez mit szólnál? – Kérdezi halkan, de a hangja megremeg az utolsó szónál, nekem viszont nevetni támad kedvem, mert ezek szerint végre hajlandó a feleségem lenni.

-          Meg kell kérdeznem a kiadóm főnökét, hogy tudna-e legalább egy szabad napot adni ebben a két hónapban, hogy megnősüljek – húzom picit az agyát, bár szerintem ő is tudja, hogy akár ebben a pillanatban is elvenném, farmerben és fehér pólóban.

-          Azt hiszem nem lesz ellenvetése – suttog, mire elnevetem magam, aztán egy gyors mozdulattal az ölembe húzom és megcsókolom. Ő is nevet, én pedig megint olyan boldog vagyok, hogy képes lennék a hegyeket is arrább taszigálni érte.

-          Szóval ez azt jelenti kisasszony, hogy végre hajlandó elfogadni a házassági ajánlatom? – Kérdezem halkan, mire bőszen bólogatni kezd.

-          Igen, igen és igen. Hozzád akarok menni – suttogja a számba.

-          És mi van ha én már nem akarlak elvenni? – húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire hasba vág.

-          Szórakozz mással, most már ha akarod, ha nem, el fogsz venni feleségül – fenyeget meg játékosan.

-          Igenis értettem – döntöm hanyatt, hogy már most elkezdjük a gyakorlást a nászéjszakára.

Nem lepődök meg azon, hogy mindenki örömmel fogadja, hogy összeházasodunk, szerencsére ő sem akar puccos világraszóló lagzit, csak valami egyszerűt, ahol tényleg csak azok lesznek jelen, akik fontosak nekünk.

-          Nem hívhatod meg Seant az esküvőnkre – akadok ki, mikor meglátom a volt férje nevét a vendéglistán.

-          Miért? – néz rám értetlenül, mire majdnem a fülemen is gőz jön ki.

-          Mert ő az exed – sziszegem dühösen. Nem is értem, hogy ez a baromság, hogy juthatott eszébe.

-          És a barátom is egyben – vágja rá.

-          Aminek még most sem örülök, de tőlem oké, beszélj vele telefonon, ha annyira akarsz, ide viszont ne hívd – ejtem ki a fakanalat a kezemből dühömben.

-          Miért ne? Ez az esküvőnk, azt hittem elégtétellel fog eltölteni, hogy látja hozzád megyek feleségül, nekem pedig fontos, mert… - kezd bele a vitába, de nem is akarom hallani az ostoba érveit.

-          Nem – vágom rá ellentmondást nem tűrően.  – Ez olyan, mintha én meghívnám Leenat, miközben te ki nem állhatod – érvelek az igazam mellett, mire az arca elvörösödik.

-          Ez cseppet sem olyan. Sean soha nem tett nekünk keresztbe. Simán aláírta a válási papírokat és elengedett azért, hogy mi – mutogat köztünk indulatosan – boldogok lehessünk. Ő sosem görgetett elénk akadályokat és nem próbált meg visszacsábítani, miután eljöttem. Leena viszont inkább nem sorolom fel, hogy miket tett azért, hogy szétválasszon minket. Ha nem rémlik, akkor viszont nagyon szívesen felfrissítem a memóriád – dühöng.

-          Tudom ki és mit csinált köszi szépen – kapcsolom le a gázt a tészta alatt, de szívem szerint hagynám a francba a vacsorát és elrohannék egy kocsmába inni valamit, mert semmi kedvem belemászni ebbe a vitába. – De a szememben Sean ugyanolyan, ha nem rosszabb, mint Leena.

-          Rosszabb, hogy lehetne Sean rosszabb, mint ő? – Nevet fel frusztráltan.

-          Úgy, hogy Leena legalább szerelmes volt belém és nem csak kedvtelésből próbált maga mellett tartani, míg Sean csak azért vett el, mert jól mutattál mellette és nem akart egyedül lenni – mondom ki amit gondolok, bár szinte azonnal rá is jövök, hogy talán okosabb lett volna, ha hallgatok.

-          Akkor vedd el őt – vágja a képembe, aztán mire kettőt pisloghatnék elrohan.

Nem értem, hogy tudtunk egy ilyen baromságon így összeveszni, de mégis sikerült. Nem megyek messze csak a kertig, ahol valamiért eltörik a mécses. Utálok kiabálni vele, utálom, hogy nem érti meg mit jelentett nekem Sean és azt végképp, hogy képes Leenanak kifogásokat gyártani, amivel megmagyarázhatja, hogy miért is volt olyan szemét és alattomos. Majdnem ráment a kapcsoltunk teljesen arra, hogy a volt menyasszonya nem bírt kiszállni az életünkből, ő meg védi. Valahol még mindig tartok attól, hogy felbukkan az a banya és ismét tönkretesz mindent.

Dühös vagyok magamra is, amiért nem bírom kiverni a fejemből, hogy Leena lehet, hogy majdnem szült egy gyereket Nikonak. Valamiért még most is érzékenyen érint, ha szóba kerül az a nő, félek tőle és a hatalomtól, amivel egykor rendelkezett, amivel játszi könnyedséggel irányította Nikot. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy minden régi dolog ellenére sem utálja azt a kígyót.

Ingerülten törlöm le a könnyeim, majd magamra húzom az egyik kinti pokrócot. Eszem ágában nincs visszamenni hozzá. Ő viszont persze máshogy gondolkodik. hallom, ahogy kicsapódik a bejárati ajtó, majd a kabátját magára kanyarítva indul el a kapu felé, de aztán valamiért megfordul és észreveszi, hogy nem szaladtam ki a világból.

-          Gyere be – sétál elém és már megint azt a parancsoló hangot használja, amitől fel tud forrni az agyvizem.

-          Majd én eldöntöm, hogy mikor akarok bemenni – vetem oda.

-          Ne szórakozz, hideg van – szól rám újra.

-          Ha fázol akkor menj be te – vágom rá flegmán, mire meghallom, hogy frusztráltan felsóhajt.

-          Leena nem jelent már számomra semmit és azt hiszem az lenne a normális, ha neked se jelentene már Sean semmit – ül le velem szembe.

-          Van köztük bőven különbség – szívok bele a cigimbe.

-          Semmi különbség nincs köztük. Mindketten az utunkba álltak, Sean persze okosabban csinálta, mint Leena, de mégis elvett tőlem, pedig tudta jól, hogy mi van köztünk. Undorító dolog volt, hogy feleségül vett egy gyenge pillanatodban és kihasználta az irántam érzett dühöd. Nem hiszem el, hogy nem látod milyen ember – fogja meg az állam, így kényszerítve, hogy ránézzek, de lesöpröm magamról a kezét. Túl dühös vagyok rá ahhoz, hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy hagyjam magam befolyásolni az érintésével.

-          Tévedsz – nézek mérgesen a szemébe. – Nem ő vett el tőled, hanem te dobtál oda neki és így igenis komoly különbség van kettejük közt. Leena akkor rombolt, amikor minden működhetett volna, Sean viszont csak akkor volt mellettem, mikor te elhajítottál, akár egy ócska megunt játékot – sziszegem.

-          Feleségül vett az Isten verje meg – áll fel, miközben felemeli a hangját megint, de el is hallgat. Lassan rágyújt egy cigire, még mindig lenyűgöz, hogy milyen fenségesség árad minden mozdulatából. A kisugárzása fejbe ver, de uralkodok magamon és nem hagyom, hogy magával ragadjon.

-          És? - nézek rá értetlenül.

-          Nem szerelemből tett semmit, csak kedvtelésből. Kihasználta, hogy gyenge vagy, befolyásolható és sebezhető – fakad ki, de jóval halkabban, mint ahogy eddig beszélt.

-          Már bocs, de Leena volt az, aki folyamatosan manipulált téged. Képes volt még teherbe is esni, azért, hogy szétválasszon minket – vágom rá. Nem értem mi értelme van a múlton vitázni, de mégis mindketten úgy védjük a volt párjaink, mint a tigrisek a kölykeiket. Valahogy viszont minden megváltozik, amikor felhozom az elvesztett babát.

-          Ezt ne – ingatja meg a fejét feldúltan.

-          Niko – állok fel, mert érzem, hogy ezt most sikerült elszúrnom rendesen. Még most is érzékenyen érinti az a gyerek, annak ellenére is, hogy cseppet sem biztos, hogy ő volt az apja.

-          Fogd be és ne érj most hozzám – lép el tőlem, mikor meg akarom simogatni a karját. – Ugyanazt csinálod, mint Leena. Kihasználod, hogy tudod minden gyengém, hogy mi fáj, hogy mik azok a kibaszott sebek a szívemen, amik sosem fognak meggyógyulni és pont oda ütsz – néz rám csalódottan. – Pontosan tudod, hogy még most is bűntudatom van, amiatt a kicsi miatt. Ha nem a szívem követem és nem veled vagyok aznap, talán megszülethetett volna – hajtja le a fejét, én pedig észhez kapok.

-          Ne haragudj – ölelem át a derekát a kérése ellenére is. – Sajnálom, hogy felhoztam, nem gondolkodtam – kérek bocsánatot. – Szeretlek Niko és nem okoznék soha fájdalmat tudatosan – simulok hozzá.

-          Nem hozhatod fel azt a babát többet – szól rám keményen, mire nagyot sóhajtok.

-          Nem a te hibád volt – nézek a szemébe.

-          Ésszel tudom, de nem így érzem – csukja le a szemeit.

-          Semmi értelme nem volt ennek az egész hülye vitának – morgok, miközben a hátát simogatom, hátha megnyugszik. Igaza van, pontosan tudom, hogy ez a téma még mindig érzékenyen érinti és mégis pont ezt hoztam fel… Olyan hülye vagyok néha. – Szeretlek, az se érdekel, ha csak ketten leszünk a ceremónián. Megbocsátasz? – Nézek fel rá félve.

-          Sosem tudnék rád haragudni – mosolyodik el, miközben a hajamba túr. Kicsit megnyugszom attól, hogy megcsókol, majd visszaterel a házba és a Sean kérdést felfüggesztve, de visszatérünk a vendéglistára. Persze látom rajta, hogy megint a gyereken forog az esze, még akkor is, mikor már az ágyban fekszünk.

-          Niko felejtsd el, lehet, hogy nem is tőled volt, de ha igen, akkor is Leena nem vigyázott arra a babára, nem a te felelősséged volt, az ő testében növekedett – simogatom a nyakát, mert tudom, hogy mennyire imádja.

-          Ígérd meg, hogy te majd vigyázni fogsz a miénkre – nyúl az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni, de én csak mosolygok, mert ez teljesen egyértelmű.

-          Még odébb van, hogy nekünk legyen babánk. De nem kell aggódnod majd miatta, sose kockáztatnék – nyugtatom meg.

-          Oké – bólint mosolyogva, majd a mellkasára húz. – Mennyire odébb van? – Kérdezi mintegy mellékesen, de én elnevetem magam.

-          Majd három év múlva tárgyalunk róla oké? – Kuncogok.

-          Az még belefér – bólint komolyan, én meg meglepődök azon, hogy nem erőszakoskodik azon, hogy most azonnal gyereket akar, de cseppet se bánom, hogy kivételesen nem kötekedik.