135. Le és fel

„Ő az, aki bármi rosszban

valami jót is talál;

nélküle nehezebb volna

az élet - és könnyebb a halál.”

-          Niko, kicsim – simogatom a hátát gyengéden, mert kezdi rendesen rám hozni a frászt azzal, hogy már négy napja ki sem kelt az ágyból.

-          Hazajöttél? – Dünnyög totál kómásan, pedig látszólag egész nap nem csinált semmit csak aludt.

-          Beteg vagy? – Fekszem mellé, a homlokát cirógatva de nem tűnik melegnek a bőre, a hangja is csak a szokásos módon rekedt, így tényleg nem értem mi történik vele. Nem szokott ilyen lenni és kezdek igazán aggódni érte.

-          Nem – csukja vissza a szemeit morcosan, mire a homlokom ráncba szalad. Hol a csókom? Hol a mosoly, amivel mindig fogad?

-          Akkor? – Bújok hozzá, mert hatalmas szükségem van rá, hogy érezzem az ölelését, a bőre melegét, azt a szeretet ami árad belőle. Kimerültem és kell, hogy egy kicsit babusgasson.

-          Kulta hagyj – dörmög halkan, de azért átkarol, ami kicsit megnyugtat, így azt is kihúzom a listámról, hogy rám haragszik. 

-          Baj van? – Nézek rá kérdőn, miközben folyamatosan cirógatom hátha így ki tudom belőle húzni, hogy miért csak fürödni mászik ki az ágyból, hogy miért nem hajlandó enni és miért találok rá napok óta ugyanolyan állapotban,. ahogy reggel hagyom.

-          Azon kívül, hogy utálják az új albumot? – Mordul fel, mire leesik, hogy honnan is fúj az a bizonyos szél.

-          Az eladási listán második helyen zártatok, ódákat zeng a kritikusok nagy része róla, tehát erős túlzás, hogy utálják – kuncogok fel. Tudom, hogy a szívére vette, hogy két lapban is azt írták, hogy unalmas amit csinál és már semmi újat nem tud mutatni, tehát ideje lenne visszavonulnia, de az a két majom nem tud semmit, én pedig nem értem, hogy miért nem azokkal a cikkekkel foglalkozik, amik csupa jót írtak róla, hisz ezekből van több.

-          Két fontos kritikus mondta rá, hogy szar – sóhajt fel gondterhelten.

-          De nem szar, hidd el nekem – próbálom megnyugtatni, mire rám néz és elhúzza a száját.

-          Te elfogult vagy és amúgy is pont a feleségem fogja megmondani, hogy kukába kéne dobni az egészet? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, nekem meg önkéntelenül is mosolyra szalad a szám. Imádom, hogy már nem a menyasszonya, a barátnője vagy a szeretője, hanem a felesége vagyok. A tekintetem az ujjainkon pihenő gyűrűre téved és egy pillanatra bevillan az a két évvel ezelőtti nap, amikor a tóparton örökre hozzákötöttem magam. Azóta is hiszem, hogy ez volt életem legjobb döntése, hisz ő a mindenem a boldogságom, az életem és a szerelem ennyi idő alatt mit sem kopott, sőt talán sokkal erősebb lett, ami szinte képtelenségnek tűnhet mások számára, mégis én úgy érzem jobban szeretem, mint akkor. Ő is teljesen más lett, de mégis megmaradt annak, aki volt. Talán pont ezért ilyen most. A csípőjére ülök és a lehető legkomolyabban nézek a szemébe.

-          Szeretlek és igen a feleséged vagyok, de sose rejtettem véka alá a véleményem. Ha azt gondolod, hogy elfogult vagyok és ha valami nem tetszene a zenédben, akkor is azt mondanám, hogy csodás, akkor miért is veszekedtünk hónapokig, hogy milyen számok kerüljenek fel arra a lemezre? Emlékeim szerint elég sokszor megsértődtél mikor visszaküldtem pár számot és azt mondtam, hogy gondoljátok őket újra – kulcsolom össze az ujjainkat és közben nagyon erősen koncentrálok, hogy ne olvadjak rá. Még mindig olyan gyönyörű és a bűbáj ereje, amit azokkal a gyönyörű zöld szemeivel képes rám szórni, mit sem enyhült. Képes még most is lebénítani és ámulatba taszítani és ehhez elég csak rám néznie. Hihetetlen.

-          Talán mindet vissza kellett volna dobnod – fordítja el az arcát, de azonnal utánanyúlok.

-          Hülyeségeket beszélsz – suttogom halkan. – Jó vagy és imádom minden dalod, de nem csak én, hanem a rajongóid is. Mindig lesz valaki, akinek nem fog tetszeni az album, amit kiadsz, egyszerűen nem szeretheti mindenki, de ez még nem azt jelenti, hogy be kéne fejezned. Miért nem örülsz inkább annak, hogy sokkal többen imádják, mint utálják? – Próbálkozom tovább azzal, hogy lelket öntsek belé, de tudom, hogy ezt elsősorban magával kell lebokszolnia. Az érzékeny művészlelkének fel kell dolgoznia a rossz kritikákat és csak utána fog figyelni a jókra.

-          Ne gyere nekem ezzel a hülye maszlaggal – ripakodik rám, majd ledönt magáról egy kissé durvábban, mint várom, de persze még így is figyel, hogy véletlenül se essen bajom.

-          Most mit csinálsz? – pislogok rá döbbenten, mikor a szekrényből elővesz egy farmert és egy lyukas pólót, majd a tárcáját a zsebébe rakja, a sapkáját a fejébe húzza és kivágtat egy szó nélkül a háló ajtaján, nekem meg megszólalni sincs időm.

Csak iszom és iszom, hátha az elmossa a tudatom és nem gondolok végre arra, hogy itt az ideje bedobni a törülközőt. Nincs kedvem Lia nyaggatásához és azt se bírom elviselni, hogy úgy néz rám még mindig, mint a világ nyolcadik csodájára, pedig csak egy szarkupac vagyok. Mi a fenét fogok csinálni azután, hogy visszavonulok? Mi lesz velem, ha nem zenélhetek? Mióta az eszem tudom, hogy zenész akarok lenni, sosem volt B terv, nem értek semmi máshoz. Persze a pénz miatt nem kell aggódnom, na de mégis… Otthon fogok ülni és várom haza a feleségem, aki a csőd szélén álló kiadót, felhozta a legjobbak közé?

A feleségem…

Mi a frászt keres mellettem? Gyönyörű, fiatal, kreatív, sikeres, erős és mégis velem él, engem kényeztet, hozzám jön haza és mindent megad nekem, amit csak kívánok. Ostoba… Már rég el kellett volna hagynia, ehelyett igent mondott nekem és azóta egy álomvilágban éltünk mindketten, aminek ideje volt véget érnie. Ennyi boldogságot egy ember sem érdemel meg, főleg nem én.

Hogy jöhetett hozzám ez az angyal? Mert angyal, az nem kérdés. Még most is olyan élénken él bennem a nap, amikor abban a gyönyörű ám mégis egyszerű fehér ruhában felém lépkedett, azzal a csodás mosolyával, mintha tegnap lett volna, majd megfogta a kezem és a világ megszűnt létezni abban a pillanatban, hogy kimondta örökre engem akar, bármi történjék is.

Nem érdemlem meg, de ez mit sem számít, mert ő látszólag velem akar lenni mindig, én meg nem győzöm meghálálni és viszonozni neki mindazt a törődést és szeretet amit kapok. Még most is úgy érzem maga, mint egy fülig szerelmes kiskamasz ahányszor csak ránézek.

-          Minden rendben Niko? – Néz rám  a csapos, mire kicsit megrázom a fejem, mert túlságosan elkalandoztam, persze ez nem lep meg. Mindig körülötte járnak a gondolataim.

-          Tölts még egyet – tolom elé a poharam.

-          Nincs minden rendben a paradicsomban? – Néz rám mosolyogva, miközben kiszolgál.

-          Nem a házasságommal van baj, hanem velem – nevetek fel keserűen. Ez az igazság, fogalmam sincs mit csináljak, a sorok, amiket a lemezről írtak az elevenembe vágtak, amitől mindig féltem most bekövetkezett, de itt van Lia, aki pedig totálisan el van ájulva még mindig tőlem, pedig csak egy ócska alkoholista vagyok, aki már zenésznek is rossz.

-          Nem értelek – néz rám Sami, akinek évek óta részegen elsírom a bánatom, elvégre egy jó csapos felér egy pszichológussal is. – A munkádban sikeres vagy, nők ezrei imádnak, de a srácok is elismerik a tehetséged, van egy csodás családod, egy dögös kis nejed, aki ráadásul nem is buta és nem rajtad élősködik, a barátaid bármikor ott vannak, ha kellenek, nincsenek anyagi gondjaid tehát miért is iszod most le magad a sárga földig? – Néz rám kérdőn, mire felnevetek. Ez így felsorolva csodás és igaz is, hisz tényleg a körülöttem lévő emberek lenyűgözőek és számláim is tudom fizetni.

-          Én magam vagyok egy nagy kupac szar – szorítom ökölbe a kezem, majd ellazítom az ujjaim, amik már amúgy is képtelenek gitárt pengetni és új dallamokat kicsiholni egy hangszerből. – A kritikusok szerint unalmas az új album  és be kéne fejeznem, mert már megkopott a varázsunk. De nem értek semmi máshoz – pislogok fel rá kétségbeesetten.

-          Niko, te is tudod, hogy jó vagy abban, amit csinálsz, teltházasak a koncertjeitek és imádnak téged. Ha viszont úgy érzed vissza kell vonulnod csináld. csaposnak fölveszlek, szerintem a piákhoz értesz – röhög fel, de én ebbe semmi mulatságosat nem  látok. – Késő van, menj haza a feleségedhez, biztos aggódik érted – paskolja meg Sami a vállam, de én nem akarok hazamenni. Hogy nézzek a szemébe? Hogyan titkoljam, hogy egy totális csődtömeg vagyok?

-          Valaki elég morcos – kuncog Yv, miközben levetődök mellé.

-          Niko egy idióta – mordulok fel, miközben az étlapot böngészem, de valahogy semmire nem vágyom. Nem vagyok éhes, vele akarok lenni, de elment az esze.

-          Mondj valami újat – kacag fel.

-          Most az-az új heppje, hogy nem megy turnézni az új albummal, mert szerinte és két kritikus szerint szar – túrok a hajamba idegesen. Hányni tudnék attól, hogy teljesen magába fordult és én nem tehetek semmit.

-          De hát ez hülyeség. Meg vannak veszve érte, Mad azt mondta, hogy Berlinben két, de lehet, hogy három buli is kelleni fog, mert elvitték az összes jegyet – néz rám értetlenül.

-          Tudom – bólintok. Én ne tudnám? Hisz minden rajtam csattan… Mindenki őt akarja, interjút, képeket, koncertet, ő meg semmire nem hajlandó.

-          És akkor mit akar csinálni? – Néz rám Yv érdeklődve.

-          Jelen állás szerint vagy feküdni az ágyban egy szál alsógatyában, sört kortyolgatva és olvasgatva vagy egy kocsmában addig inni, míg már felállni sem tud – sziszegem. – A héten már négyszer a csapos hozta haza, mert a címét nem bírta elmondani a taxisnak – sóhajtok fel. Kezdek kétségbeesni, mert nem tudom mit csináljak, ez viszont nem mehet így tovább. hetek óta semmit se csinál csak iszik, mintha az jót tenne. Ráadásul enni se nagyon hajlandó, én meg retteghetek, hogy mikor viszik kórházba alkoholmérgezéssel.

-          Hoppá, az nem semmi – kerekednek el a szemei, én meg ismét a hajamba túrok. Ideges vagyok és féltem, ráadásul nem szeretnék az anyám sorsára jutni. Képtelen lennék elviselni, ha függővé válna és hetente kéne kórházba járkálnom vagy, mert épp nem bírtja a szervezete, vagy mert épp századszorra esküszik meg, hogy leszokik. Persze ez túlzás, a helyzet közel sem ilyen súlyos, vagy talán mégis, de muszáj ezzel bíztatnom magam, különben megőrülök.

-          Mit csináljak? – Kérdezem halkan.

-          Gondolom próbáltál vele beszélni – morfondírozik el, mire elhúzom a szám.

-          Képtelenség vele beszélni, szerinte csak azért mondok jókat a dalairól, mert a felesége vagyok és ez a kötelességem – idézem vissza a tegnap esti érveit, amiknek persze semmi értelmük sincs.

-          Verd fejbe egy nehéz serpenyővel, hátha kiegyenlítődik odabent a légköri nyomás – kuncog fel, de én csak szemem forgatom erre a remek javaslatra. Még a kávé is rosszul esik, alig tudom leküzdeni, semmi étvágyam, szívem szerint a fejemre húznám a takarót és elbújnék az emberek elől. Sosem volt könnyű vele persze, de eddig mindig pont ezt élveztem. Hirtelen beugrik valami, azaz sokkal inkább valaki, aki talán segíthet, de félek felhívni, mert talán még nagyobb botrány adódna abból, ha pont a volt férjemtől kérnék tanácsot. Niko biztos őrjöngene, ha belevonnám a magánéletünkbe, még akkor is, ha tudja, hogy az enyémnek azóta is a része, mióta az ő felesége vagyok.

Estére viszont ez már mit sem számít, hisz megint nem jelent meg egy banda megbeszélésen se, nélküle pedig nem sokra mennek a többiek. Az első tervem az, hogy letépem azt a gyönyörű fejét a nyakáról, amiért már megint keresztbetett mindenkinek, de mire hazaérek, ő nincs sehol. Nem kell sok ész ahhoz, hogy kitaláljam, megint egy kocsmában mulatja az idejét és ott siránkozik, ahelyett, hogy bebizonyítaná, igenis jó zenész. Önkéntelenül nyúlok a telefonom után és hívom fel Seant, hátha ő megnyugtat, hogy ez csak átmeneti időszak és Niko nem épp azon száguldó vonaton ül, ami egyenesen a pokolba tart.

A turné csúszik, mert Niko Koskinen gyengélkedik…

Gyengélkedik? Mégis mi az, hogy gyengélkedik? Épp eljött a világ vége, ezek meg képesek azt írni, hogy gyengélkedem, ami az igazság közelébe sincs persze. Egyszerűen csak nem megyek turnézni azzal a szarral. Átkozott firkászok, miattuk nincs kedvem már a szobából se kitenni a lábam, mert képesek követni, akárhová megyek, így pedig még csak nyugodtan leinni se tudom magam.

Lia meg nem szól hozzám, amitől még nyomorultabbul érzem magam. Hetek óta ez megy, de nem tudok kilábalni a dologból. Fogalmam sincs mit kéne kezdenem magammal vagy az életemmel.

-          Büdös vagy – fintorog, mikor bebújik mellém az ágyba. Mégis mit vár, ha egész nap egy üveg vodkával osztoztam a takarón? Az illatát viszont még az alkohol szaga sem tudja elnyomni. Annyira szeretem, mint semmi mást a világon, képtelen vagyok ellenállni neki, ha büdös is vagyok akkor is hozzábújok.

-          Téged szeretlek a világon a legjobban – ölelem magamhoz, mert szükségem van rá. Képtelen lennék nélküle élni, egyszerűen ő a mindenem, éppen ezért ki kell találnom valamit, hogy hogyan tereljem el a figyelmem arról, hogy a másik szerelmem, a zene, elhagyott.

-          Mostanában elég érdekesen mutatod ki – fordul meg a karomba, így szembe kerülök vele. Csak most fedezem fel, hogy milyen nyúzott, a szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek.

-          Jól vagy? – Simogatom meg az arcát, mire elhúzza a száját.

-          Én tartom miattad a hátam és van egy csomó dolgom. Kimerültem és cseppet sem könnyíted meg a helyzetet azzal, amit mostanában művelsz – suttog, de a keze önkéntelenül is a derekamra simul.

-          Sajnálom – nyomok egy puszit a szájára, hogy tudja komolyan gondolom. Nem akarom, hogy miattam is rosszul érezze magát, de nem tudom mit kéne tennem.

-          Ideje lenne összeszedned magad nem gondolod? – Néz rám kérdőn.

-          Nem tudom mit csináljak – sóhajtok fel, miközben a hátát simogatom.

-          Ezt most nem értem – ráncolja össze a homlokát értetlenül.

-          Zenészként megbuktam – motyogom, mert még mindig fáj ezt beismerni.

-          Olyan hülye vagy – szívja fel magát. – Jó zenész vagy, szeretnek, ez csak a te baromságod. alig várják, hogy élőben lássanak, te pedig itt szívózol mindenkivel, mert két, ismétlem két kritikus szerint megkoptál – sziszeg dühösen, amitől én is begurulok.

-          Miért nem tudod megérteni, hogy mit jelent ez nekem? – Ülök fel.

-          Pontosan tudom, hogy mit jelent ez neked – kapja el a csuklóm, még azelőtt, hogy kipattannék mellőle. – De fel kéne fognod végre, hogy baromságon akadtál fent. Értem, hogy érzékenyen érint, hogy azt írták a csúcson kéne abbahagynod, de közel sem vagy a csúcson, bőven van még benned tehetség, amit ki kéne használnod, ehelyett vedelsz állandóan. Komolyan egy ócska alkoholista akarsz lenni, aki arról fog majd mesélni egy kocsmában, hogy milyen nagyon sikeres is volt egykoron?

-          És ha igen? – kérdezek vissza.

-          Akkor ne várd, hogy ehhez asszisztáljak. Nem fogom ugyanazt végigcsinálni, mint az anyám és nem nézem végig, ahogy tönkreteszed magad világos? Döntsd el, hogy mit akarsz és ha sikerült szólj – áll fel, aztán a párnáját megfogva átsétál a vendégszobába, ez viszont egy gyomorszájon vágással ér fel. Mióta együtt vagyunk még egyszer sem aludtunk külön, akkor sem, ha nagyon összevesztünk. Ráadásul ez egy burkolt célzás volt arra, hogy ha tovább piálok elhagy… Akkor viszont akár fel is köthetem magam.

Az idegrendszerem teljesen kikészíti az amit művel. Már az is megfordul a fejemben, hogy Los Angelesbe megyek pár napra, de tudom, hogy nem futhatok el, főleg nem most.

Nem érzem magam jól, nagyon nem, vissza akarom kapni a férjem, aki olyan erős, mint a szikla, aki megnevettet, de minden este csak egy részeg disznót találok itthon. Forog a gyomrom az alkoholszagtól, ami árad belőle, mikor hajnalban beesik mellém az ágyba, de inkább úgy teszek, mintha aludnék.

Itt lenne az ideje pedig igazán annak, hogy beszéljünk, ehhez viszont meg kell várnom míg kijózanodik, ami dél előtt valószínűleg nem történik meg.

Az újságok, már csak a habot képezik azon a bizonyos tortán. Leena alakja az övé mellett… mintha szíven szúrt volna.

Hallom, hogy lassan botorkál le a lépcsőn, így letörlöm a könnyeim, bár valószínűleg így sem segítek sokat a helyzeten. Életem legnehezebb döntését készülök meghozni, amire sose hittem volna, hogy sor fog kerülni.

-          Beszélnünk kell – szólok rá, mire aprót bólint és egy bögre kávéval leül velem szembe.

-          Miért sírsz? – Kérdezi halkan, mire szó nélkül elé tolom az újságokat.

-          Lefeküdtél vele? – Kérdezem halkan. Egyszerűen tudnom kell, hogy mi is történt az éjjel.

-          Dehogy – rázza a fejét. – Csak összefutottunk egy bárban és ennyi. De nem történt semmi, esküszöm – pislog kétségbeesetten. Hiszek neki, egyszerűen már azelőtt, hogy megkérdeztem volna, tudtam, hogy nem csalt meg mégis tudnom kellett. Nem mintha így könnyebb dolgom lenne. Sőt, talán csak nehezebb.

-          Oké – bólintok, majd belekortyolok a teámba, mert a torkom kiszárad hirtelen, a nyelvem pedig nem forog. Pedig muszáj megmondanom neki. Már csak az a kérdés, hogy hogyan. Ezt nem tanították az iskolában. Talán a legjobb lesz, ha veszek egy nagy levegőt és kibököm.

-          Mi a baj? - Csúszik közelebb hozzám, mire a szemébe nézek és majdnem megint rámtör egy sírógörcs.

-          Terhes vagyok – suttogom, bár nem vagyok biztos benne, hogy hallja, mert pár percig csak bután pislog rám és semmit sem reagál. Hát mit ne mondjak, ez a baba most igazán nem jött jól, egyszerűen összezavart mindent, de valamiért úgy döntött, hogy most akar érkezni. Időzíteni tudni kell…

-          Terhes vagy? – Kérdez vissza, mire aprót bólintok. – Tőlem? – Nyögi ki, de mielőtt még megforgathatnám a szemeim az ostoba kérdése hallatán, rájön, hogy hülyeséget kérdezett. – Terhes vagy – szalad fülig a szája, mire szívem szerint megint sírni kezdenék. Már nyúlna értem, mikor lefogom a kezeit, ő meg értetlenül pislog rám. És akkor most jön a neheze….

-          Nem tartom meg – szakad ki belőlem, amin két napja gondolkodom.

-          Tessék? - kerekednek el a szemei.

-          Azaz nem biztos, hogy megtartom. Tőled függ – helyesbítek azonnal. Tudom, hogy ez fájdalmas lesz, de muszáj.

-          Persze, hogy megtartjuk. Hülyéskedsz? – nevet fel, majd megint megpróbál magához húzni, de ismét leállítom.

-          Ha nem kapod össze magad, akkor nem – jelentem ki. – Nézd, én szeretlek, pont ezért jutottam erre. Niko, két hónapja mást se csinálsz nagyjából csak iszol. Tudom milyen egy függő apa mellett élni, de az én gyerekem ezt nem fogja megtudni. Persze megtarthatnám és leléphetnék vele, hogy megóvjam ettől, de szeretlek, talán jobban szükségem van rád, mint a vízre és a levegőre, szóval ezt a lehetőséget ki kellett húznom a listámról. Egyszerűen nem tudok nélküled létezni, képtelen lennék arra, hogy elhagyjalak. Tudom, hogy nem menne – húzom el a számat, mert az iránta érzett szerelmem a már most felbukkanó apró kis anyai ösztöneim is kiiktatják egyszerűen. Még a babát is képes lennék érte odaadni… Niko persze csak nagyokat pislog és nem szólal meg, így rájövök, hogy nekem kell folytatnom. – Ha nem szeded össze magad és nem hagyod abba az ivást, elvetetem. Nélküle azt hiszem tudok élni, nélküled viszont tudom, hogy nem. Persze tudom, hogy gyűlölnél érte, nem is kell mondanod – suttogom, mert pontosan tudom mi vár rám, ha Niko nem veszi komolyan, amit most mondok neki. – Egy részem nekem is bele fog halni abba, hogy eldobom őt, akit igazából mindketten akartunk, annak ellenére is, hogy abszolút nem mostanra terveztük, de sikerült beleesni abba az egy hibaszázalékba, ami a gyógyszereknél fennáll. Tudom, hogy nem fogod megbocsátani – pityeredek el újra, mert már most utálom magam, amiért képes leszek megtenni, sőt már a gondolatot is undorítónak találom, hogy ahelyett, hogy örülnék neki, mint minden más normális nő, felmerül bennem, hogy elvetetem, mert szerelmes vagyok az apjába, aki szerelmes látszólag a piába is. – De nem tehetem ezt vele – törlöm le újra és újra a könnyeim, de istenért se akarnak elállni. Ha az a két hülye kritikus nincs, most boldogan újságolhatnám el neki, hogy babánk lesz, hisz tudom, hogy mennyire akart egy gyereket, ehelyett viszont minden kusza.

-          Ezt nem fogod csinálni – állok fel és próbálok tisztán gondolkodni. Hogy mondhat olyat, hogy nem tartja meg a babánk? Baromság! Erre vágytunk, most meg eldobná magától és elvenné tőlem, mert párszor berúgtam mostanában?

-          Niko – kezd bele, de leintem.

-          Jó apa leszek és te nem fogod elvetetni ezt a babát, mert nem hagyom. Ha kell bezárlak világos? Hogy fordulhatott meg egyáltalán ekkora hülyeség a fejedben? Mit képzeltél? Hogy hagyom, hogy elvetesd a gyerekünk? Normális vagy? – támadok neki, mire újra sírni kezd. – Egyáltalán mióta tudod?

-          Két hete – böki ki, mire leesik az állam.

-          Két hete? És nem szóltál róla? – Kiabálok vele azonnal.

-          Mégis mikor szóltam volna? Amikor matt részegen feküdtél a kádba? Mikor itthon se voltál, mert a kocsmában való ücsörgést jobban preferáltad vagy mikor végigaludtad az egész napot? – Sziszeg dühösen.

-          Tök mindegy. Az én gyerekem is, jogom lett volna tudni róla abban a percben, hogy te megtudtad – vágom rá. A fejemben őrült káosz kezd eluralkodni, az érzelmeim ezerrel kavarognak. Dühös vagyok, mert a kisbabánk életével mer fenyegetni és mert nem szólt róla azonnal, de ott van az is, hogy szeretem, hogy boldog vagyok és alig várom, hogy apa legyek. – Egészséges? – Guggolok le mellé és érzem, hogy egy apró mosoly ül ki az arcomra a dühöm ellenére is.

-          Azt mondta a doki, hogy rendben van – bólint, mire megkönnyebbülök. – Másfél hónapos – suttog tovább, nekem pedig beugrik, hogy melyik éjszakán is foganhatott. Persze akkor is veszekedtünk, de aztán minden megváltozott, még arról is megfeledkeztem, hogy lehúzták az albumot és neki sem számított, hogy kicsit spicces vagyok. – Három hónapos korig el lehet vetetni – motyog, mire felkapom a fejem és nagyon dühösen nézek a szemébe.

-          Nem veteted el – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.

-          Akkor te nem mész minden nap kocsmázni, megjelensz a megbeszéléseken és összeállítod a turnét végre a többiekkel – vágja rá.

-          Nem fenyegethetsz a gyerekkel, ez kurvára nem fair és nincs egy súlycsoportban azzal, hogy én néha többet iszom – esek neki újra.

-          Néha? Mikor volt utoljára olyan nap, hogy nem ittál egy kortyot sem? – Háborodik fel. Na igen, ebben van valami. Meg kell nyugodnom és neki is, ha sok dolgot nem is tudok arról, hogy milyen babát várni, abban biztos vagyok, hogy ez nem tesz jót nekik. Márpedig ők a mindeneim. Ők… Most már nem csak Lia van, hanem egy baba is, aki a kettőnké.

-          Jó, nem iszom – adom meg magam. Ha ez kell a boldogságához hát legyen.

-          És elmész turnézni – köti az ebet a karóhoz.

-          Azt viszont végképp nem. Nem hagylak hónapokig egyedül itthon – ingatom a fejem, miközben a karomba kapom és átköltöztetem teástól mindenestül a kanapéra az ölembe. Túl régóta kellett nélkülöznöm a teste melegét, ami persze nagyrészt az én hibám, de most, hogy tudom a gyerekemet várja megint minden megváltozott egy szemvillanás alatt. Mintha az egész bolygót a feje tetejére állították volna.

-          Veletek megyek – suttogja.

-          Aham és terhesen körberepülöd vele a világot? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, miközben a tenyerem a hasára simítom.

-          Miért ne? – Teszi a kezét a kézfejemre, így pedig együtt simogatjuk a kicsit.

-          Lia, nem akarok turnézni ezzel az albummal. Nem bírnám elviselni, hogy utálják. ha a koncerteken azt látnám, hogy már nem őrülnek meg tőlünk akkor nem tudom… - nyögök fel, mert ez a legnagyobb félelmem.

-          Csináljunk egy bulit itt, aztán meglátjuk – ajánl kompromisszumot, de csak a fejem csóválom. Félek színpadra lépni. Félek szembesülni az egésszel. – Ha akarod ezt a babát megteszed érte – veti be a legrosszabb szöveget, amit valaha hallottam, de mégis olyan ártatlanul és bűbájosan csinálja, hogy úgy érzem ismét szerelmes leszek belé.

-          Manipulatív egy dög vagy – mosolygok rá, majd nagyon óvatosan megcsókolom. Valahogy úgy érzem minden teher, ami hónapok óta nyomja a vállam, megszűnt azzal, hogy kisbabát vár tőlem a nő, akit szeretek. A kritikusok le vannak szarva, mondjanak vagy írjanak, amit akarnak, a turnén nem nekik játszanánk úgyse, hanem azoknak, akik fontosak nekünk.

-          Szóval? – Kérdezi halkan.

-          Szóval te is pontosan tudod, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne tennék érted – simogatom gyengéden.

-          Mostanában nagyon úgy tűnt, hogy a vodkát jobban szereted nálam – fintorog, mire elnevetem magam hosszú idő után először.

-          Semmit és senkit nem szeretek jobban nálad. Tudom, hogy hülye voltam oké? De… mindegy. Akkor sem fair a babával zsarolni – koppintok az orrára, mert kicsit még most is dühös vagyok rá ezért.

-          Nem akarom, hogy neki is rehabra meg kórházba kelljen járkálnia az apjához – sóhajt fel, de úgy érzem a feszültség lassan távozik a tagjaiból és végre megnyugszik a karomban.

-          Ne dramatizáld túl Kulta, ott még nem tartottunk – forgatom meg a szemeim, mert elég erős túlzásnak érzem, amit mond.

-          Megígéred, hogy nem iszol? – Néz rám kérdőn.

-          Vizet se? – Vigyorgok rá, mire oldalba vág a könyökével.

-          Hülye.

-          Nézd nem mondom, hogy soha többé nem leszek részeg – tekerem az egyik tincsét az ujjam köré.

-          Nem is ezt várom el. Tőlem elmehetsz a többiekkel néha inni és az se érdekel, ha itthon legurítasz egy-egy sört, de azt nem csinálhatod, amit az utóbbi pár hétben – karolja át a nyakam. – Megijesztettél – pityeredik el megint, mire nevetni kezdek.

-          Mostantól erre kell számítsak? Mindenen sírni fogsz? – Kacagok jókedvűen.

-          Fogd be – mordul rám, de azért még a lehetségesnél is közelebb bújik.

-          Te meg higgadj le. Nincs semmi baj – nyugtatom meg, mert most tényleg úgy érzem nem érdekel a feleségemen és a gyerekemen kívül senki. Ott rohadjon meg az összes kritikus ahol van. Új erőt kaptam és itt az ideje, hogy bebizonyítsam tévednek. Igenis jó vagyok és a gyerekeink büszkék lesznek rám. Mert, hogy ez a baba lehet, hogy az első, de biztos, hogy nem az utolsó. – Tud róla már valaki? – Kérdezem halkan.

-          Senki – csóválja meg a fejét. – És jó lenne, ha a családunkon kívül nem is tudna róla senki, amíg nem muszáj – sóhajt nagyot.

-          Rendben – bólintok, mert igaza van. Nincs kedvem az újságírókkal szenvedni nekem se. Persze szívem szerint világgá kürtölném, hogy a világ legcsodásabb nője megajándékoz egy kicsivel, de igaza van. Ő a miénk és senkinek semmi köze nincs hozzá, főleg nem a sajtónak. Ugyan tudom, hogy ki fog derülni egy idő után, de bőven elég lesz majd akkor foglalkozni az idiótákkal, ha majd ott tartunk.