20.Szél

„A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.”


- Sajnálom Lia, annyira nagyon sajnálom - borul Yv a vállamra zokogva. - Én nem tudtam, hogy Jen be akar csukatni ide. Senki nem tudta, bocsáss meg, kérlek - néz rám könyörgően.
- Hé, nyugi, nincs semmi baj - mosolygok rá. - Nem haragszom. Nem a te hibád - ölelem magamhoz.
- Kiviszlek innen - szipogja. - Nem hagyom, hogy itt tartsanak.
- Tudom - bólintok mosolyogva.
Megtudom, hogy Jack teljesen felszívódott a nővérem jóvoltából, így esélyem sincs arra, hogy ismét rábukkanjak. Végül fel is adom, hogy bosszút álljak rajta. Semmi értelme és erre a dokim világított rá. Mira halott és ezen nem változtatna az sem, ha Jack is követné a föld alá. Azt is megtudom, hogy Ryan tovább állt a zenekarával, de Yvnek azt mondta, hogy ha kiszabadultam innen, akkor örülne ha utána mennénk.
Órákon át beszélgetünk, de aztán a doki kitessékeli Yv-et a szobából.

- Látogatója van - dugja be az egyik nővérke a fejét mosolyogva, mire azonnal felpattanok.
- Yv - mosolyodok el, de amint belép a szobámba a vendégem le is lohad a vigyor az arcomról.
- Nem, nem Yv vagyok - mosolyog rám Jen negédesen. - Cuki a pizsid húgi - kuncog fel, miközben körbenéz a szobámba. - Milyen az ellátás? Ugye jól érzed magad ezen a kis nyaraláson?
- Takarodj innen Jen - sziszegem.
- Hát így kell fogadni a nővéred, aki annyira aggódott az ő egyetlen kishúgáért? - néz rám pimasz vigyorral az arcán, amit szívem szerint letörölnék a képéről.
- Mit akarsz? - kérdezek rá. - Gondolom nem udvariassági látogatáson vagy. Ha rajtad múlna hagynád, hogy itt rohadjak meg és felém se néznél, mintha nem is léteznék - mosolyodok el.
- Pontosan - bólint. - Azt akarom, hogy itt rohadj meg. Megmondtam Nelli, hogy ne merj visszajönni New Yorkba. Ez az én városom - lép elém, a szemei villámokat szórnak.
- Mi van Jen? Új pasid van? Azért csukattál be ide igaz? Hát persze, nem akarod, hogy a hapsid találkozzon velem, mert te is tudod, hogy mi lenne a vége - kuncogok fel. - Félsz, hogy ő is engem fog választani, igaz? Mint eddig az összes - somolygok.
- Kussolj el te ócska kis kurva - sziszegi. - Nem jutsz ki innen soha - vágja a képembe.
- Tévedés - trillázom. Nem tudom és nem is akarom visszafogni magam. Nyíltan kimutatom, hogy mennyire jól mulatok.
- Álmodozz csak. Idebent fogsz elpusztulni - mosolyog.
- Szeretnéd Jen - kacsintok rá. - Csak tudod az a baj, hogy ha kedvem szottyanna már ma kisétálhatnék innen. És tudod mit? Talán ki is fogok. Aztán megkeresem a szerelmed, bemutatkozom neki és az ágyadban fogom megdugatni vele magam - nézek mélyen a szemébe, miközben rágyújtok egy cigire.
- Nem jutsz ki innen - csóválja meg a fejét, de látom rajta, hogy elbizonytalanodik.
- Akarsz fogadni? - rángatom meg a szemöldököm.
- Beszélek apuval - vágja rá.
- Hiába - szólalok meg csilingelő hangon, miközben vállat vonok. A hangom már-már olyan, mintha énekelnék. - Apu nem fog beleavatkozni, mert ha megtenné, neki kéne figyelnie rám. Foglalkoznia kéne velem, amire képtelen. Jobb neki, ha kiengednek innen és magamról gondoskodom.
- Letiltatjuk a kártyáid és eladjuk a lakásod - fenyegetőzik tovább kétségbeesetten.
- Ezt csak apu tudná megtenni, de nem fogja. Neki kényelmesebb ha nem kell velem törődnie. Ha eladná a lakásom, akkor hozzá kéne költözzek. Ezt akarod Jen? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
Valami extra perverz élvezetet okoz ez a beszélgetés, ahogy nézem a nővérem, aki az alsó ajkát harapdálva néz rám. Látom, hogy forognak a fogaskerekek a fejében, hogy sakkozik azon, hogyan tartson itt. Olyan, mint egy védtelen kisállat, akit feltálaltak az oroszlán elé, aki elevenen fogja felfalni. - Jen, komolyan azt hitted, hogy nyerhetsz? Hogy megúszhatod szárazon azt, hogy bezárattál ide? Ha tényleg ezt hitted, akkor kettőnk közül inkább te szorulsz kezelésre. Elfelejted, hogy átlátok rajtad. Pasid van és én megint el fogom venni tőled. Most pedig takarodj innen, amíg szépen mondom és ne merj semmit csinálni ellenem, mert nem csak lefekszem azzal a szerencsétlen lúzerrel, aki veled jár… Értem? - lépkedek elé, majd kipenderítem az ajtón. Megszólalni sincs ideje, de nem is akarom hallani az idegesítő rikácsolását.


- Telt ház van odakint - veregeti meg a vállam Mad vigyorogva.
- Hallom - sóhajtok fel, majd lehúzom a harmadik pohár whiskym. Tényleg a backstage-ben is hallani lehet, ahogy odakint az előzenekar játszik, a tömeg pedig tombol. Sokan vannak, nagyon sokan. Körbenézek az öltözőben. Leena szerencsére ma nincs itt. Otthon csomagol, elvileg. Ma még itthon játszunk, Helsinkiben. Holnap tovább megyünk Berlinbe, aztán jön München, Hamburg, Bécs, London, Madrid, Barcelona, Róma, Párizs, Prága, Varsó, Bukarest, Moszkva, Peking, Sanghaj, Koppenhága, Oslo és legvégül Tampere. Feltéve ha nem megyünk Amerikába is. Akkor még hosszabb lesz az egész… Nem a koncertezés a legfárasztóbb, inkább az interjúk, sajtótájékoztatók, dedikálások, fotózások és egyéb finomságok, amik a szerződésünkbe vannak. Lemerítenek.
- Rekordot döntöttek srácok - lép be ezer wattos vigyorral az arcán Eero, majd a kezében lévő pezsgősüveget hangos pukkanás kíséretében kibontja. Fáradtan nézek rá, nem nagyon hoz lázba az eladási listán elért helyezésünk, mert valószínűleg erről van szó. - Elsők vagytok, a lemezt viszik, mint a cukrot - vigyorog, mint a vadalma. Persze büszkeséggel tölt el, hogy alig öt nap alatt ennyi cd-t elkapkodtak és a lemezeladási lista élén vagyunk, de nem ezért csinálom. Fáradt mosoly kúszik az arcomra. Katja örömében felsikít és megcsókolja Aleksit, Mad és Jari lepacsiznak, Mika pedig a pezsgőre veti magát.
Mindenki boldog csak én vagyok üres, fáradt és megtört.
- Mi van veled Niko? - ül mellém Eero és fürkészni kezdi az arcom.
- Hazajött az asszonykája és nem tudja levakarni magáról - morogja Mad.
- Kussolj el - sóhajtok fel. - Nincs semmi - mosolygok.
- Hello Helsinki - robban be Brandon is az öltözőbe, vigyorogva, valami szőke, szilikonból álló lányt húzva magával, aki megszeppenve pislog ránk, aztán Brandon elengedi a kezét és a nyakamba veti magát.
Bár lány helyett inkább guminőnek titulálnám a csajt, talán még a bőre sem eredeti… - Mi van veled haver? Olyan vagy, mint aki citromba harapott - boxol finoman a karomba Brandon. - Ha szeretnéd kölcsönadom a mókuskát, hidd el nekem, hogy jobb kedved lesz azonnal a nyelvtechnikájától. Mintha szopásra teremtették volna a kis ribit - súgja a fülembe, mire elnevetem magam.
- Inkább kihagyom - nézek végig a mini ruhába bújtatott műnőn. Abszolút nem az esetem, csak akkor nyúlnék hozzá ha teljesen be lennék tépve. De nem vagyok…
- Hol a lökött öcsém? - eszmél fel Mika hirtelen. Igaz, Launo az előbb még itt rohangált, most pedig köddé vált.
- Telefonál - adja meg a kérdésre a választ Katja, aki most is Aleksi ölében foglal helyet és a raszta tincsek alatt a férje tarkóját simogatja. Olyan jó rájuk nézni. Boldogok, szinte ragyognak, mosolygásra késztet az, hogy láthatom a kettősüket. Imádni valóak együtt. Bár bevallom kicsit irigylem a boldogságukat. Pár éve még én is így ültem Leenaval. Most pedig egyedül vagyok. Egyedül akár az ujjam.
Kész felfordulás van körülöttünk. A roadjaink fejvesztve rohangálnak, kihordják a színpad szélére az ásványvizet, ellenőriznek mindent. Van pár kóbor tündérke is a folyosón, akik arra várnak, hogy beinvitáljuk őket a szobába. De arra várhatnak. Katja allergiás az ilyenekre és ugyan sose szól bele, hogy ki kivel fekszik le és melyik lány kit környékez meg, mégis tekintettel vagyunk rá. Persze ha Aleksire hajtana rá az egyik önjelölt groupie, az nem élné túl a dolgot. De Aleksi amúgy se lát Katjan kívül más nőt.
- Idő van - kiabál be az egyik emberünk, mire a zenekar tagjai egy emberként emelkedik fel. Még egy korty sör, még egy utolsó pillantás a tükörbe és kivonulunk a szűk folyosóra. Aleksi még egy csókot is bezsebel a feleségétől, mi pedig egy-egy szerencse puszit. Ez már azt hiszem megszokás. Ha Katja itt van puszit oszt nekünk. Elsőként Mika lép a színpadra, hogy nekünk dobpergést szolgáltathasson. A zsivaj, ami kitör mikor meglátják őt, eszméletlen. Én még csak most teszem a helyére a fülesem, ők pedig úgy ujjonganak, mint ahogy a koncert végén szoktak. Jari a következő, aki egészen a színpad széléig kisétál és földig hajol a közönség előtt. Újabb üdvrivalgás tör ki. Aztán Aleksi és Mad egyszerre vonulnak fel, ekkor már Jari is bekapcsolódik a dobok mellé és a szintetizátoron kezd játszani, ami elbűvöli a közönséget. Én még várok. Mad kezdi először pengetni a húrokat, majd Aleksi is bólint egyet és belecsap a lecsóba. Nekem ez a jel. Mély levegőt veszek, még egyszer lepacsizok Brandonnal és kilépek a rivaldafénybe, ami elvakít. Csak a cél lebeg a szemem előtt, ami jelen esetben a mikrofonállvány. Mást amúgy sem látok szinte. Lehunyom a szemem egy fél pillanatra. Izzad a tenyerem, remeg a gyomrom, az ájulás kerülget. Nem lehet ezt megszokni. Még most is lámpalázam van. Mert mi van ha elrontok valamit? Ha elcsuklik a hangom? Ha elfelejtem a szöveget? Ha leesek a színpadról? Ha nem tetszik nekik?
Aztán persze összeszedem magam. Rágyújtok egy cigire miközben úgy teszek, mintha mindenkit egyesével végigpásztáznék. Persze a fényektől csak az első két sort látom, de a zsivajból ki tudom következtetni, hogy több százezren is lehetnek itt. A vakuk villognak, a srácok egyelőre halkan játszanak, a füstöt lassan fújom ki a tüdőmből és rájuk mosolygok. Visítanak, mintha nyúznám őket, pedig még ki se nyitottam a szám. De egy újabb slukk után ennek is eljön az ideje.
- Hej ha - vigyorodok el, mire egy fél másodpercre mindenki elhallgat és csak rám figyel. Szinte hallom, ahogy a tüdejükben reked a levegő, ahogy elcsuklik a hangjuk, a szemeim picit összeszűkítem hátha távolabbra is ellátok, de hát erre semmi esélyem sincs. Az adrenalin őrült iramban száguldozik az ereimben, a szívem ki akar törni a bordáim közül. - Nagyon köszönjük, hogy ennyien eljöttek, de kéne még egy kis biztatás. Tudjátok mennyire félénk Mad - mosolygok a gitárosunkra, mire a közönség egyszerre röhög fel, majd tapsolni és kiabálni kezdenek. Több tábla emelkedik a magasba, amin a Kulo felirat díszeleg, ami a zenekarunk neve. A kordonon lepedők lógnak. Az egyikre az én nevem írták szívecskékkel körbe rajzolva, de van amin Jari, Mad, Mika vagy éppen Aleksi neve szerepel. Jó érzés, hogy ennyien szeretnek minket és a zenénket.
Mika kezdi el felpörgetni az eseményeket és belecsap az első dalba.
Simán megy minden, a félelmeim most is alaptalannak bizonyulnak. Sikerül szinte minden hangot tisztán kiénekelnem, bár van egy-két hibánk, amit a rajongók nem vesznek észre, ha pedig mégis akkor sem hördülnek fel, hisz tudják, hogy élőben nyomjuk nem playbackről és ezek az apró elcsúszások, félreütések az élő zene varázsát teremtik meg. A kilencedik számnál már patakokban folyik rólam a víz. Nem vagyok szégyenlős, lekapom magamról a pólóm, ami hangos sikítást vált ki a lányokból. A fekete festék, amivel a koncert előtt kiemeltem a szemem, már valószínűleg valahol az államnál folyik lefelé, de nem tud érdekelni. A sapkát is lehúzom a fejemről, mert úgy érzem meggyulladok és egyenesen Katja kezébe dobom. Teljesen felpörgök. Az öltözőben lévő rosszkedvem egyszerűen elpárolog. Igen, a zene mindig gyógyírt jelentett és hát az is feldob, hogy ilyen nagyszerű közönség előtt játszhatunk. Sose hittem volna, hogy valaha sikerülni fog elérni az álmaim és itt állhatok több ezer ember előtt, akik mind rám figyelnek. Lassan a koncert végére érünk. Minden flottul megy. Alig kapok már levegőt a sok rohangászástól és énekléstől, de csak azért is leugrok a színpadról, hogy a kordon elé lépve pár szerencsést megérintsek. Hallom ahogy utánam kiabálják, hogy szeretnek, mire még szélesebb vigyor terül el az arcomon. Én is szeretem őket… Nagyon. Annyi erőt és energiát képesek adni, amiről még csak fogalmuk sincs, hogy az elképesztő. Nagy nehezen visszatornázom magam a pódiumra és kisétálok a gitáromért. A többiek addig előadják a gitár, szinti és dobszólókat, hogy megvillanthassák a tehetségüket, mert valljuk be mindannyian remek zenészek. Náluk jobbat el se bírnék képzelni, tökéletesen kísérik az éneket, miközben a saját egyediségüket is beleviszik a zenébe. Bohóckodunk és ökörködünk még koncert közben is, ezzel nevettetve meg a népet. Mad majdnem elbotlik az egyik zsinórba, amit nem bírok ki röhögés nélkül, ráadásul pont egy dal kellős közepén vagyunk, mikor kitör belőlem a nevetés a refrén helyett. Szerencsére a rajongók is észreveszik, hogy mi a mulatság tárgya így együttes erővel nevetjük ki Madet. Ennyit arról, hogy profi felnőtt férfiak vagyunk… Már csak két szám van hátra, és én elő akarom adni a dalt, amit Liának írtam. Egy szál gitárkísérettel játszom el a neki írt sorokat és közben rá gondolok. Az ő dala végül is. Ki másra gondolnék? Látom, hogy pár lány az első sorban megkönnyezi a számot és ez jó érzéssel tölt el. Tetszik nekik. Vajon Lia hallotta már? Tudja, hogy neki szól? És ha hallotta, akkor tetszett neki is?
Az utolsó dalt bevallom már nem bírom szuflával, így a lábam előtt heverő tömeget énekeltetem meg, jobb híján. Aztán vége van. Kicsit csalódott vagyok, csináltam volna még, de az idő mindig véges.
- Köszönjük szépen - veszi ki Mika a kezemből a mikrofont. Ő is liheg és le van izzadva, de mégis összekapaszkodunk, hogy meghajoljunk a lelkesen minket éljenző rajongók előtt újból és újból. Aztán kialszanak a fények, mi pedig oroszlánszagúan, felturbózva levonulunk a színpadról. Aleksi bezsebeli Katjától a szokásos csókadagját, aztán az asszonykája elküld minket zuhanyozni, mondván olyan szagunk van, mint egy tucat disznónak, mi pedig összevigyorgunk és köré állunk majd minden izzadt és büdös tagunkat hozzányomjuk, amit nevetve és fújozva fogad.
Miután mindenki rendbe szedte magát, elindulunk sörözni, de a hátsó kijáratnál áll pár lány, akiknek mind kiosztunk egy-egy aláírást, fotózkodunk velük és még néhány szót is váltunk minddel.
- Csak tudnám, hogy jutnak be a kerítés mögé ezek a lányok - teszi Mika a vállamra a mancsát fejcsóválva és mosolyogva, miközben elindulunk az egyik pub felé. Launo a téglának támaszkodva áll, látszólag nagyon bele van mélyedve a gondolataiba.
- Mi van kölyök? - lépek mellé, ugyanis Mad még mindig tollászkodik, így Mika és a többiek kénytelenek megsürgetni feltéve ha még ma italhoz akarunk jutni.
Launo hirtelen tér magához és egyenesen a szemembe néz. Van valami a tekintetében, ami nem tetszik. A pillantásom a kezére siklik, amiben a mobilját szorongatja, olyan erővel, hogy a felső ujjpercei teljesen elfehérednek.
- Mi történt? - nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Lia - nyögi ki, mire megáll bennem az ütő és a sebek amik már majdnem begyógyultak, felszakadnak.
- Mi van Liával? - ragadom meg a vállát kétségbeesetten. - Mi baja van? Mondd már - üvöltök rá, miközben megrázom picit.
- Niko, ereszd el az öcsém - csattan fel Mika a hátam mögött, de nem mozdulok meg, csak nézek a jegeskék szemekbe, amik tanácstalanságot tükröznek felém. Valakinek a keze a karomra siklik és lerángat Lauról.
- Mi történt öcsi? - lép mellénk Mika.
- Conor hívott. New Yorkba ment és megkereste Liát, de ő… - csuklik el a hangja.
- Ő mi? - szól rá türelmetlenül a bátyja.
- Rehabon vagy elmegyógyintézetben vagy valami ilyesmiben volt, de kijött onnan, összeszedte a cuccait és eltűnt. Senki nem tudja hol van - nyög fel a szőkeség. - Conornak annyit mondtak, hogy nincs jól - csóválja meg Lau a fejét, én pedig egyszerűen térdre rogyok a járdán, mert megfog magának egy újabb asztmaszerű roham, amitől nem kapok levegőt…

Yv alszik az anyósülésen. A hajam borzolja a hajnali szél. Egész éjjel vezettem, de nem érzem fáradtnak magam. Rágyújtok egy cigarettára és halkan dúdolgatok magamban. Senki nincs az országúton rajtunk kívül, így bátran merem nyomni a gázt. Ryan után megyünk, aki ha minden igaz Clavelandben van már, hogy egy ottani lemezcéggel tárgyaljon, hátha felfedezik mennyire tehetséges. Nem hoztam magammal túl sok cuccot. Csak pár ruha, némi alkohol, a maradék fű és kokain - ami a fiókomban lapult - az irataim, a készpénz - ami a széfben volt - a bankkártyám és slussz. Nincs szükségem másra. Dorahnak csak egy levelet hagytam, hogy elmentem és ne aggódjon értem. A nővérem is tudja, hogy ismét elhagytam New Yorkot.
Hangos kacagás tör fel a torkomból, mikor visszaemlékszem, hogy milyen arcot vágott tegnap délután, mikor kiléptem a hálószobájából, egy szál farmerban és melltartóban, miközben a pólóm vettem magamra. Yvre pillantok, nem akarom felkelteni a röhögésemmel, Jen arckifejezése ugyanis továbbra is a szemem előtt lebeg. A dühtől eltorzult vöröslő arca… Nem szólt egy szót sem és én se hozzá. Mindketten tudtuk, hogy mi történt. A pasija halk horkolása zavarta meg csak a feszült csendet. Kevés hiányzott, hogy képen ne röhögjem a nővérem. Egy ilyen kis farkú, gyorstüzelő barommal együtt lenni… Bár mit csodálkozom? Sebaj a bosszú azért így is elég édes volt, még akkor is ha a gyors numerát nem is élveztem. Jen arcának látványa, a könnyes tekintete, ó igen, az mindent megért és mindenért kárpótolt. Megint megtettem vele. Megint lefeküdtem a barátjával, ráadásul még komoly erőfeszítést se kellett tennem az elcsábításáért. Én megmondtam neki, hogy a saját ágyában fogom megdugatni magam azzal a töketlen idiótával és meg is tettem. Komolyan azt hitte, hogy megtorolatlanul hagyom, hogy becsukatott egy klinikára?
Ostoba…
Hogy hogyan tovább? Na arról aztán gőzöm sincs. Ismét csak megyek, neki a nagyvilágnak. Talán ez a sorsom. Céltalanul kószálni, homokszemként repkedni hol ide, hol oda, néha kicsit letelepedni, majd ha jön egy fuvallat tovább sodródni. Néha belekerülni valaki szemébe, csípni, fájdalmat okozni, hogy aztán kikönnyezzenek akiket irritáltam, megszáradni, tovább morzsolódni, egyre kisebbnek lenni és szállni csak szállni, míg világ a világ, otthontalanul, örömök nélkül, a körülöttem lévő többi porszemmel együtt mégis állandóan egyedül.
Sírni lenne kedvem, de nem tudok. Mirára gondolok. Mégis egyedül hagytam, pedig azt ígértem sosem teszem. Még egy megszegett ígéret, még egy hazugság.
Vajon hova vezet ez az egész? Ez az otthontalan, gyökértelen életmód? Ez a senkihez és semmihez se tartozás? Vajon egyszer mégis letelepszem valahol? Valaki mellett megállapodok? Vagy a véremben van a mehetnék? Végülis a szüleim is ilyenek. Nem tudtak soha sokáig egy helyben maradni, főleg nem egy ember mellett. De úgy tűnik ők boldogok és elégedettek így. Én miért nem érzek így? Miért nem nyugodt a lelkem? Miért érzem magam ilyen üresnek és élettelennek? A gyász és a hiányérzet maga alá temetett volna? Hülyeség! Maximum a gyász. Niko csak egy pasi. Egy egyszerű földi halandó. Egy a sok közül. Felejthető. Elvileg felejthető, ha pontos akarok lenni. Mert sajnos gyakorlatilag nem így megy ez. Állandóan az az átkozott jár a fejemben. Szeretem és átkozom egyszerre. Gyűlölni is akarom, felejteni is, de képtelen vagyok rá.
- Éhes vagyok - motyogja Yv kómásan, mire rákapom a tekintetem.
- A következő benzinkútnál megállunk - somolygok, majd egyetlen gombnyomással lehúzom a cabrio tetejét.
A hajamba belekap a szél, a Nap sugarai felbukkannak a horizontnál így felcsapom a napszemüvegem és száguldozom tovább az ismeretlen felé.

Cleveland hatalmas. Tipikus amerikai nagyváros. Óriási épületek, betondzsungel, feketék, fehérek, különböző etnikumú és társadalmi osztályú emberek kavarognak az utcákon. Nem olyan őrült a nyüzsgés, mint New Yorkban, de azért itt is van élet. Az Erie-tó lélegzetelállító, mélyeket szippantok a parton állva a párás levegőből, miközben élvezem, hogy a szél borzolja a hajam. Néhány méternyire tőlem, egy padon egy hajléktalan, körülbelül ötven éves férfi ücsörög a kis cókmókjával körbevéve. Ő is a tavat nézi, elmerengve. A barna szemekből egy élet történetét is ki lehetne olvasni. Azt mondják Cleveland az egyik legszegényebb amerikai nagyváros már. A pár lépésre lévő férfi erre talán az élő példa. Egyik pillanatról a másikra egy szájharmonikát kap elő a zsebéből és játszani kezd rajta. Fájdalmasan szép dallamokat csalogat elő a tenyérnyi hangszerből, miközben a sirályokat bámulja. Nem bírom róla levenni a szemem. Van benne valami, ami érdekessé teszi. Nem sajnálatot vagy szánalmat érzek iránta, nem úgy gondolom, hogy megérdemli, hogy az utcán kell élnie napról napra, mert biztos alkoholista és rosszul bánt a családjával. Kíváncsiságot érzek. Hogy miért, azt persze nem tudom. Általában nem érdeklődöm a hajléktalanok iránt, de ez a férfi… Ott van benne is valami, ami megfoghatatlan mégis csodálatos. Pedig csak egy egyszerű koldus. Általában az emberek az ilyen figurák mellett elmennek, mintha nem is léteznének. Mintha láthatatlanok lennének. Könnyebb nem észrevenni őket.
Emlékszem egyszer elcsatangoltam anyutól. Nem féltem. Még túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam mennyi veszély leselkedhet rám az utcán. Míg anyu a boltban volt én kimentem az utcára, megláttam egy ehhez hasonló padot, amin akkor szintén egy hajléktalan férfi ücsörgött. Lehettem vagy négy éves. Illedelmesen megkérdeztem, hogy leülhetek-e mellé, mire csak kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha elment volna az eszem, aztán elmosolyodott és bólintott. Volt nálam egy rakás csokis tekercs és megkínáltam a bácsit, aki volt olyan kedves, hogy megossza velem a padját. Jól nevelt gyerek voltam akkoriban ugyebár… A lábam lóbálva ücsörögtem mellette, miközben tömtük magunkba az édességet és beszélgetni kezdtünk. Kedves volt és barátságos, érdeklődött, hogy egy ilyen pici lány miért kóborol egyedül az utcán, ne segítsen-e megkeresni a mamám, hogy nem-e félek tőle, mire kinevettem. Miért féltem volna? Inkább kíváncsivá tett, hogy miért ücsörög itt két hatalmas szatyorral, negyven fokban is vastag kabátban az utcán. Akkor pedig ő nevetett ki. Meglepődtem, mikor azt mondta, hogy ő a padon lakik és minden holmija az, amit látok. Elmesélte, hogy egy gyárban dolgozott csak elvesztette a munkáját és nem talált másikat, így a háza is ráment, azóta pedig hiába minden, kénytelen az utcán éjszakázni. Nem értettem akkor még, hogy működik ez, de figyelmesen hallgattam. Néztem az arcát, amire az utcán töltött évek mély ráncokat karcolt, a szemeit amik tisztán és okosan csillogtak. Nem volt büdös, nem volt koszos vagy ápolatlan. Nem tűnt ittasnak, csak egy férfinak, akinek nem jött össze az élet. Aki tizenkilencre lapot kapott, pedig nem is kért, mégis kiesett a játékból. Kedves volt és nekem akkor csak ez számított.
Anyu persze halálra izgulta magát és rendesen kiborult mikor rám talált. A kezem fogva elhúzott a bácsitól miközben összeszidott. Aztán meggyőztem, hogy a férfi kedves és ártalmatlan volt rám nézve és ha nekünk annyi minden jutott, mi lenne ha neki is adnánk valamit. Elmondtam neki mindent, amit a férfiról megtudtam. Anyu csak mosolygott rajtam, aztán nagyot sóhajtott, sarkon fordult és visszament a férfihoz, engem pedig apuval hagyott, aki épp a monológom végén lépett ki a ruhaboltból, ami előtt megálltunk.
Fogalmam sincs miről beszélt anyu csak annyit tudok, hogy a férfi megölelte a végén és annyit mondott neki, hogy az Isten fizesse meg. Az arca leírhatatlan boldogságot tükrözött, csillogó szemekkel nézett felém én pedig visszamosolyogtam rá.
Apu hirtelen kapott fel és betuszkolt az autóba. A bácsit utána már csak egyszer láttam Budapesten. A kertünkben nyírta a sövényt. Akkor az ablakból figyeltem, a könny fátyolos szemeimen át. Akkor tudtam meg, hogy megint elmegyünk, mert apunak újabb koncertkörútra kell mennie és nekünk el kell kísérnünk, hisz egy család vagyunk. De én utáltam már utazni. Inkább néztem volna a férfit az ablakból, aki a növényekhez beszélt miközben gondozta őket és valami különös ragyogás volt körülötte.

- Megvan Ryan címe - ugrál mellém Yv mosolyogva, miközben két hatalmas papírzacskót és egy cetlit lóbál a kezében, ezzel pedig kizökkent a gondolataimból. A lelkesedése jó hatással van rám, mosolygásra késztet, de éhes az már nem vagyok.
- Menjünk - kapom ki az egyik zacskót a kezéből, majd afelé a pad felé a terelem, amin az idős hajléktalan ül.
- Jó étvágyat - teszem a férfi mellé a zacskót, mire rám kapja a tekintetét és értetlenül pislog rám. Egy mosolyt eresztek meg felé, amit azonnal viszonoz. Köszönetképp biccent egyet, aztán újra a sirályokat és a tó vizét bámulja, mi pedig tovább megyünk.
Ryan egy barátjánál húzza meg magát, a zenekarával együtt. A kapu előtt parkolok le, ahol ott áll, a téglafalnak támaszkodva, a szokásos szakadt farmer, egyszerű póló, tornacipő, napszemüveg összeállításban. Az ajkai széles mosolyra húzódnak, mikor meglátja az autóm, egyetlen könnyed mozdulattal löki el magát a faltól. Mire kikászálódok a kocsiból addigra ő pont elém ér. A napszemüveg a homlokán köt ki, így láthatom a különleges szempárt, ami boldogan csillog miközben figyeli az arcom. Aztán csak kitárja a karjait, az én lábaim pedig maguktól indulnak meg felé. Nem ver hevesebben a szívem, nem érzem égtő szükségét annak, hogy a karjában legyek, de mikor a mellkasához bújok, amikor szorosan átölel, mikor a szemembe néz és gyengéden megcsókol, különlegesnek érzem magam. Valaki nagyon fontosnak. A nyelve lassú táncba hívja az enyémet, az ujjai a derekam cirógatják, miközben csókolózunk. Nehezen válunk el egymástól, mosolyogva mélyeszti ismét a tekintetét az enyémbe.
- Ha nem kocsival jössz már rég itt lehettél volna a karomban - nyom egy puszit a homlokomra.
- Mégiscsak menőbb egy Mercedessel furikázni - húzom végig a nyelvem az álla vonalán, mire elneveti magát.


Szabadnak lenni. Mindenki erre vár, mindenki ezt akarja. De mit is jelent szabadnak lenni? Hogy azt tesszük amit akarunk? Hogy oda megyünk és akkor amikor akarunk? Hogy bármit megtehetünk? Tényleg le kell rombolni a gátakat és korlátokat? Tényleg jobb lenne szabályok nélkül élni? De mi van ha elérjük, hogy mindenki szabad és egyenlő legyen? Eluralkodik a káosz? Jó a rendszer vagy újat kéne építeni? És ha mégis jól van ez így? Így, hogy mindenki teszi a dolgát, sodródik az élet viharában, teljesíti a kötelességeit. Tegyük fel, hogy ez a jó. De akkor miért van ennyi boldogtalan ember a földön? A szabadság boldoggá tenné őket? Vagy nem ez a probléma, hanem valami egészen más hiányzik az éltünkből?