22. Változás

„Az emberek azért tévednek el a sivatagban, mert hagyják, hogy félrevezessék őket a délibábok.”

Csak ülünk egymással szemben, a kávénkat kevergetve, némán. A szemben lévő óra épp egy órát mutat, a teraszon mosolygós párocskák egymás kezét fogják, bárgyún vigyorogva, csak mi lógunk ki a sorból. Conor fürkészi az arcom, de Ryantől is tanultam valamit. Napszemüveg takarja a karikás szemeim. Egész éjjel nem aludtam és nem volt az a korrektor és alapozó mennyiség, ami ennek a jeleit el tudta volna takarni, így a legsötétebb lencséjű szemüvegem kaptam magamra. Így legalább nem kell bajlódnom a sminkkel.
- Szőke vagy - nyögi ki végül, mire elnevetem magam.
- Igen - bólintok. - Te viszont nem változtál - gyújtok rá egy cigire.
- Ez rólad nem mondható el kiscica - hajol picit előrébb és a lencsén át is egyenesen a szemembe néz.
- Miért jöttél vissza? - mosolyodok el.
- Ne terelj - csóválja meg a fejét.
- Te se - vágom rá.
- Anyunak szülinapja volt. Kötelező a megjelenés - sóhajt fel.
- Értem - bólintok. Tisztában vagyok azzal, hogy a családjával milyen a kapcsolata. Persze szereti a szüleit, de nem véletlenül lépett le otthonról és ment egészen Európáig.
- Miért jöttél ide? - néz rám összeszűkült szemekkel.
- Volt egy srác - húzom mosolyra a szám. - De már vége - teszem hozzá, mire ő is elmosolyodik.
- Dorah azt mondta nem vagy jól - suttogja.
- Nincs semmi bajom - felelem meglepetten.
- Miért voltál kórházban? - kérdezi kíváncsian.
- Ó te erről is tudsz? - csapom fel a homlokomra napszemüvegem, mire Conor elsápad és a székkel együtt hátrahőköl. Ledöbbenve pislog rám. - Ne nézz már így - sóhajtok fel. - Nem alszom jól mostanában.
- Lia, a fene essen bele, vérben forog a szemed és alattuk pedig olyan sötét karikák vannak, mintha lefolyt volna a festék a szemhéjadról. De egy gramm smink sincs rajtad - sziszegi.
- Mira kísért álmomban - húzom el a szám. - Este láttam, hogy másznak be a férgek a koporsójába és hogyan kezdik el zabálni a testét. Kinyitotta a szemét és hallottam ahogy sikít - könyökölök az asztalra, majd a hajamba túrok.
- Kiscica most őszintén, rákaptál a kokainra? - néz mélyen a szemembe.
- Csak annyira vagyok drogos, mint te. A nővérem miatt voltam azon a klinikán. El akart tüntetni az útjából és úgy döntött a legjobb ha egy tűt szúr a karomba amitől elkábulok, majd azt mondja, hogy magam lőttem be. De nem szöktem meg, kiengedtek, mert rájöttek, hogy semmi bajom nincs - magyarázom, a kételkedő arcát látva viszont tovább beszélek. - Nyugodtan felhívhatod a dokim, hogy megbizonyosodj arról, hogy nem vagyok se őrült, se kábítószerfüggő - nyújtom felé a mobilom, amiben benne van az orvos száma.
- Hiszek neked - bólint, mire elmosolyodom. Nem is vártam mást tőle, bár ha tényleg felhívja az agyturkászt akkor se sértődök meg.
- Meddig maradsz? - kíváncsiskodom.
- Clevelandben? Estig. Aztán megy a gépem, ami visszavisz New Yorkba.
- Onnan pedig Helsinki? - terelem a témát a Nikohoz vezető irányba, de Conor átlát rajtam.
- Turnézni megy, ha jól tudom ma este indulnak Németországba. Jól van. Bár asztmarohamot kapott mikor megtudta, hogy rehabon vagy. De semmi baja. Leena visszajött és vele tart - darálja az infókat mosolyogva.
- Boldog? - kortyolok bele a kávémban.
- Nem tudom. Hiányzol neki ez biztos - simítja a tenyerét az asztalon pihenő kézfejemre. A szám keserű mosolyra húzom. Képzelem… El van ő a menyasszonyával meg a zenekarával. Már nem is emlékszik rám.
- Hiányoztál - mosolygok rá.
- Te is nekem kiscica - sóhajt fel, majd mellém húzza a széket és átölel. Jó érzés, hogy itt van mellettem és szorosan fonja körém a karjait. Valahol mégis azt kívánom, hogy bárcsak Niko ülne itt.

Leenaval kézen fogva lépünk be a szüleim házába. Mielőtt elmennék turnézni mindig együtt eszünk velük. Ez is már rutinná vált az évek során és amúgy is ki tudja mikor jövök haza legközelebb.
- Hahó, megjöttünk - kiabálok a kihaltnak tűnő lakásba, miközben lerúgom a cipőm.
- Konyha - hallom meg anyu hangját, mire széles mosoly terül el az arcomon. Leenat az előszobában hagyva repülök az említett helyiség felé. Anyu épp valami lábas felett áll és nagyban kutyulgatja a rotyogó ételt.
- Szia - lopakodok mögé majd egy puszit nyomok az arcára. Ijedtében felsikít és majdnem kiejti a fakanalat a kezéből.
- Niko Koskinen az anyád Istenit - fenyeget meg játékosan, de a szája széles mosolyra húzódik, így tudom, hogy nem vagyok bajban. - Gyere ide - tárja ölelésre a karjait én pedig megyek, mint mikor gyerek voltam. Akkor ő kapott fel és forgatott meg a levegőben, most én teszem ugyan ezt. - Tegyél már le te bolond - kacag fel anyu miközben pörgök vele, de mivel nem teljesítem a kérését finoman rácsap a vállamra. - Ne akard kihúzni a gyufát Niko - borzolja össze a hajam, mire óvatosan lerakom.
- Mit főzöl? - hajolok a lábas fölé.
- Szerinted? - húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét miközben vigyorog, mint a vadalma.
- A kedvencem - mosolygok rá, miközben a hasam kezdem simogatni.
- Ugyan olyan vagy mint az apád - csóválja meg nevetve a fejét, majd arrább taszigál. - Leena hol van? - kérdezi, miközben én beledugom a forró paradicsomszószba az egyik kiskanalat, hogy leteszteljem milyen az étel. Persze anyu azonnal rácsap a kezemre, de tudom, hogy nem haragszik érte.
- Itt vagyok. Szia Katherine - lép anyu mellé Leena, majd két puszi után kiáll a frontvonalból. Tudja, hogy anyuval állandóan bolondozunk és olyankor nincsenek határok.
- Mindjárt kész vagyok, apád meg eltűnt a garázsban. Nem tudom mi a fenét szöszmötöl ott annyit, csak borért küldtem ki, ami meg a csomagtartóban van. Megnéznéd Leena? - mosolyog a széken ücsörgő lányra az anyám, aki csak mosolyogva bólint és kivonul a konyhából. Nézem a csukott ajtót, ami mögött Leena eltűnik, kicsit elbambulok, amit persze anyu egyből észrevesz.
- Na mi történt már megint? - ül fel anyu a konyhapultra, miután lekapcsolta a tűzhelyet.
- Semmi - fordulok felé.
- Most komolyan nekem akarsz hazudni? - húzza össze a szemöldökét. - Az anyád vagyok, akkor is tudom, hogy van valami ha rád nézek - neveti el magát.
- Én se tudom - rántom meg a vállam.
- Még mindig olyan, mint egy házisárkány? - néz mélyen a szemembe, mire elnevetem magam. Anyu sose rejti véka alá a véleményét. Imádom az őszinteségét és a szókimondóságát.
- Nem, kivételesen nem - csóválom meg fejem.
- Akkor már értem miért néztél így utána - nevet fel. - Meglep, hogy normális igaz? - kuncog, mire elhúzom a szám és bólintok. - Szereted még? - teszi fel a következő kérdést.
- Persze - vágom rá.
- Hát persze - bólogat anyu bőszen, de érzem iróniát a hangjában, majd lehuppan a konyhapultról és elém lépve végigsimít a karomon. - Segíts teríteni - pillant rám a válla felett, miközben a tálalószekrény elé lépked. Se perc alatt végzünk, közben megérkezik apu is Leenaval. Egy ember viszont hiányzik.
- Hol van Oli? - nézek a szüleimre kérdőn, mire egyszerre nevetik magukat.
- Csajozik - kuncogja apu.
- És mi ebben a vicces? - nézek rá kérdőn.
- Hogy sose fogja azt a lányt felszedni - robban ki anyuból a röhögés.
- Sőt ha tovább üldözi szerencsétlen csajszit még le is fogják csukni zaklatásért - teszi hozzá apu, mire kikerekednek a szemeim.
- Te mész majd érte Niko a sittre, mi ki nem hozzuk - veregeti meg anyu a vállam nevetve.
- Mi van? - nézek rájuk értetlenül.
- Az öcséd azt állítja, hogy szerelmes. De a lány rá se bagózik. Ez a bolond meg üldözi, múltkor szerenádot adott neki, de a leányzó leöntötte egy vödör jeges vízzel, mondván hűtse le magát - szakad ki apuból újból a röhögő görcs.
- Oli és a szerelem - csóválja meg Leena a fejét.
- Majd kinövi - mosolyodok el.
- Mint az eddigi összes szerelmét - bólint anyu mosolyogva.
- Hé, a fiamról beszéltek - dorgál minket apu nevetve, de ő is tudja, hogy igazunk van. Oli javíthatatlan, fél órán át szerelmes aztán ha megkapja amit akart újra szerelembe esik, persze egy másik nővel…

Órákat töltünk a szüleimnél. Leena nem szólal meg csak ha kérdezik, szívem szerint itt maradnék a szülői házban, de mennünk kell, mert indul a gépünk.
- Vigyázz magadra - nyom anyu egy puszit a homlokomra, majd Leenahoz fordul. - Te meg ne borítsd ki a gyerekem ha nem muszáj. Nem kell neki se egy hisztérika se egy dührohamos féltékeny boszorka, oké? - mosolyog rá, mire Leena szemei kikerekednek. - Ne nézz így szívem. Tudom amit tudok. Ja és amíg ott van melletted a fiam légy oly kedves és csak az ő ágyába keveredj be. Tudom, hogy nem vagy alvajáró, se ostoba, hogy eltéveszd a szobaszámot. Jó utat - öleli meg. Megmukkanni nem tudok. Anyu és a beszólásai… Hihetetlen egy nő. Apu csak mosolyog a bajsza alatt, majd mellém lép és férfiasan vállon vereget.
- Vigyél magaddal pórázt és szájkosarat, ahogy Leenat elnézem kelleni fog - suttogja a fülembe, mire elnevetem magam.
Leena feje elvörösödik a dühtől, pedig nem is hallotta, amit apu mondott. Persze nem mer megmukkanni, tudja, hogy nem tenné zsebre, amit anyutól kapna. Nem mintha a szüleimnek bajuk lenne vele, de ők ilyenek. Mindenről mindig nyíltan beszélnek. Nem titok, hogy Leena megcsal és az sem, hogy én se élek szerzetesként. A viszonyunk inkább baráti, nincsenek tabuk, mindenről tudtak és tudnak. Miért is ne tudhatnák? Sosem volt probléma abból ha részegen állítottam haza tiniként egy-egy buli után, az sem ha nőt hoztam haza és nem épp esti mesét olvastam neki éjjel. Az első doboz óvszerem amúgy is anyámtól kaptam, hogy használjam, mert nem akar nagymama lenni egyelőre. Akkor még csak tizenöt voltam és csak udvaroltam egy lánynak, a kezét is alig mertem megfogni, eszembe se jutott ágyba vinni. Na jó, eszembe jutott, de a megvalósítással még vártam kicsit… Két hetet míg anyuék színházba nem mentek… Ők is tudták mire készülök aznap este. Apu mondjuk zavarba hozott aznap. Megkérdezte, hogy nem akarok-e vele beszélgetni a dologról. Egyértelműen nem akartam. Melyik srác akar? Anyu úgy búcsúzott el, hogy okosan. Égett a bőr a képemről rendesen, de másnap anyuval kiültünk a kertbe és a nyíltsága engem is arra késztetett, hogy beszélni és kérdezni kezdjek.
Nem volt titkom előttük. Az első füves cigim is előttük szívtam el. Azt mondták ha ki akarom próbálni csak tessék, de jobb ha ott vannak mellettem, mert ha rosszul leszek ők tudják mit kell tenni. Akkor még nem is sejtettem honnan tudhatják.. Aztán persze kiderült, hogy még anno a kőkorszakban, amikor ők is tinik voltak nem egyszer éltek a marihuána adta lebegés lehetőségével. A hippi korszak csodái… De nekik köszönhetem, hogy ott tartok ahol. A feltétel nélküli támogatásuknak, annak, hogy mindig bíztak bennem és biztattak is arra, hogy fussak az álmaim után. Nem nevettek ki mikor hat évesen közöltem, hogy zenész leszek. Anyu annyit mondott, hogy rendben. Ha zenész akarok lenni zenéljek. Másnap meg is kaptam az első gitárom és apu megmutatta hogyan kell rajta játszani.
- Az anyád már megint nem bír magával - sziszegi Leena, amint becsukódik mögöttünk az ajtó, sértődötten vonul a taxihoz ami ránk vár.
- Hagyd abba - vágom rá, mire grimaszol egyet és bevágja a durcát. Jó lesz az út mellette már előre látom…

A sötét folyosón egy papírzacskóval a kezemben egyedül botorkálok végig. Hirtelen kinyílik az egyik ajtó és egy hatalmas pasas lép ki rajta, én pedig azzal a mozdulattal neki csapódok. A férfi ösztönösen fonja körém a karjait. Mikor felnézek eltátom a szám.
- Helló - mosolyog rám.
- Öhmmm… Szia - motyogom. A kávébarna szempár vidáman csillog.
- Már találkoztunk.
- Ühüm - bólintok.
- Te vagy Yv barátnője - mosolyog rám
- Pontosan - bólintok megint. A karjai még mindig a derekam körül vannak, látszólag nem áll szándékában elengedni.
- Pete vagyok - mutatkozik be.
- Lia - vágom rá, majd a kezére nézek, hátha rájön, hogy örülnék annak ha elengedne.
- Mit keresel itt? - kérdezősködik tovább és nem ereszt el.
- Itt lakom - felelem kisebb éllel a hangomban. Utálom ha valaki hülye kérdésekkel traktál. Magától is rájöhetne, hogy mit keresek itt…
- Ó. Már azt hittem miattam jöttél - mosolyodik el.
- Tévedtél. Elengednél Pete? - teszem a kezem a karjára.
- Hova ilyen sietősen? - húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Őszintén? Semmi közöd hozzá, de ha annyira tudni akarod van egy üveg whiskym és egy gramm füvem, szeretném elfogyasztani - sóhajtok fel.
- Csatlakozhatok? - vigyorog tovább.
- Nem hagynál békén? - csattanok fel.
- Nem - vigyorog tovább pimaszul. - Van egy üveg tequilám - kacsint rám.
- Oké - sóhajtok fel. Nincs kedvem vitázni. Csak öntudatlanságba akarok süllyedni. Hogy vele vagy nélküle, az már oly mindegy.
- Gyere be - invitál a szobájába.
- Nem tudtam, hogy ti is itt szálltatok meg - nézek körbe a szobában ami ugyan olyan, mint az enyém és Yvé.
- Mert nem is - vágódik le az egyik székbe Pete. - Csak történt egy kis baleset - vigyorog rám.
- Mégis milyen baleset? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Andy, az énekesünk úgy gondolta, hogy vicces ha a mini bár tartalmát magába dönti, majd darabokra szedi a szobát. A szálloda tulajdonosa viszont nem értett egyet vele és kitiltatott minket. Ben vetette fel, hogy költözzünk át ide - von vállat.
- Értem - sóhajtok fel, majd leülök és nekiállok betekerni a cigim. Amint rágyújtok megnyugszom. Fogalmam sincs mi van velem, de valami nem stimmel. Ez a folytonos őrjítő sajgás az idegeimre megy. Már lassan mosolyogni is képtelen vagyok. Persze a vicces cigitől nevetni kezdek. Eltorzul a világ, nincsenek korlátok, felszabadító az érzés. Minden olyan nyugis, békés, humoros és szép. Minden rendben van.
Pete a lábam elé telepedik a piájával és a gitárjával, majd pengetni kezdi a húrokat. Tehetséges nagyon, az ujjaival hihetetlen hangokat képes kicsalogatni a hangszerből. Csukott szemmel játszik, miközben halványan mosolyog. Pár fekete tincs a homlokába hullik, az arca teljesen átszellemült lesz. Zenészek… Mindig elvarázsoltak, de talán nem is ők, inkább az, amit egy egyszerű hangszerrel művelni tudnak. Talán a zene kábít el állandóan. Órákon át tudnám nézni és hallgatni őt, de aztán felfigyelek valamire.
- Próbáld meg egy akkorddal feljebb - mosolygok rá, mire kipattannak a szemei és egyenesen rám néz. Meglepő módon hallgat rám, a dallam pedig tökéletessé válik.
- Van füled hozzá - állapítja meg.
Iszogatunk és beszélgetünk egész éjjel. Képtelenség kitalálni, hogy mit gondol. Ugyan olyan, mint mikor először találkoztunk abban a füstös csehóban, csak most nem néz levegőnek. Vitázunk azon, hogy melyik a legjobb zenekar a világon, aztán mutat pár dolgot, amit ő maga alkotott. Tetszik ahogy pár blues-os elemet is beletesz a gitárjátékába, ezzel fűszerezve meg a kemény rock szólóit. Hanyatt dőlök a puha szőnyegen és hallgatom a lágy dallamokat míg utol nem ér az édes álom.

Reggel halk dünnyögésre ébredek. Egy kitetovált kart pillantok meg először, ami a nyakam alatt van, aztán megérzem, hogy egy másik is pihen a derekamon. Tudom, hogy Pete fekszik mögöttem, ő szuszog a fülembe és ő ölel át. Nem tudnám megmondani, hogy kerültem a puha matracra, hisz utolsó emlékeim szerint a földön dőltem ki. A ruháim rajtam vannak, így nem hiszem, hogy bármi is történt volna köztünk. Óvatosan fordulok meg Pete karjaiban. Egy szál mackónadrág takarja a testét, a mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik. Nézem az arcát, ami olyan békésnek tűnik most. Olyan akár egy ártatlan kisgyerek, pedig mikor ébren van mindennek titulálná az ember csak nem ártatlannak. Az egész teste ki van varrva szinte. Csillag, koponya, feliratok, keresztek és szentek díszítik többek között a testét. Bár a legviccesebb a mindkét vállán látható Batman jel. Nem tudom honnan jöhetett neki az ötlet… Mosolyt csal az arcomra a gyerekes motívum. Nem bírok parancsolni az ujjaimnak. Körbe akarom rajzolni a denevéreket, de épphogy csak hozzáérek a bőréhez kipattannak a szemei és elkapja a csuklóm.
- Ez fáj - nyögök fel, hisz olyan erővel szorít, mintha el akarná törni a kezem.
- Sajnálom - vesz mély levegőt, majd bocsánatkérően pislog rám és apró puszit lehet a csuklómra. - Nem akartam, csak megijesztettél.
- Semmi baj - mosolyodok el. - Nem akartalak felkelteni - simítok végig az arcán.
- Mennyi az idő? - néz mélyen a szemembe.
- Nem tudom - kuncogok fel.
- Akkor nem is számít - suttogja, majd egyre közelebb araszol az arcomhoz. Az ajkainkat már csak egyetlen milliméter választja el egymástól. Végig a szemembe néz, az én pillantásom viszont időről időre a telt ajakira siklik, amik az utolsó pillanatban halvány mosolyra húzódnak, aztán gyengéden a számhoz nyomja őket. Csak egy apró puszi az egész aztán el is húzódik, majd félúton meggondolja magát és kidugja a nyelve hegyét, hogy körberajzolhassa az ajkaim vonalát. Megremegek az érintéstől, a kezem a derekára csúsztatom. Hagyom, hogy ő irányítson, megadom magam neki, de nem értem miért. Most, hogy ilyen szorosan fekszik mellettem, hogy érzem a bőre friss és férfias illatát úgy érzem, hogy elkábulok. A körszakáll karcolja a bőröm, az ajkai az enyémekre tapadnak, lassan kóstolgat, majd a nyelvét a számba csúsztatja. Iszonyatosan jól csókol, én pedig nem akarom, hogy vége legyen. De ő nem így gondolj ugyanis egy utolsó puszi után elválik tőlem, a hátára gördül, majd nagyot nyújtózkodik. A hasán megfeszülnek izmok, a bordái kirajzolódnak az oldalán, az arcára mosoly költözik.
- Gyere ide - nyúl a tarkóm alá, majd a fejem a mellkasára húzza és puszit nyom a homlokomra. Úgy érzem most, hogy vele biztonságban vagyok. Nem értem mit művel, de van benne valami kis plusz, ami ellenállhatatlanná teszi számomra. Pedig ma reggelig csak egy pasasnak tartottam, most pedig minden megváltozott. A vibrálás ami belőle árad, a kisugárzása elvarázsol. A része akarok lenni. A falon lévő hatalmas tükörbe meglátom magunkat. Olyan, mintha egymás ellentétei lennénk. Az ő bőre barna, az enyém szinte hófehér, a szemei olyan sötét színben pompáznak, mint a fekete kávészemek, az enyémek pedig kékek és szinte világítanak a sötétben, a haja ébenfekete, az enyém pedig per pillanat platinaszőke. Ő erős és izmos én pedig hozzá képest…
Szinte elveszek a karjai közt. De mégsem ezek a külső ellenétek a legszembetűnőbbek, hanem az, hogy a lány, aki a tükörből néz vissza rám mosolyog. És az a lány én vagyok. Nincsenek sötét karikák, nincs nyúzott kialvatlan fejem. Mintha vasalóval simítottak volna ki. És tényleg. Ezen az éjszakán nem gyötörtek rémálmok, nem hallottam Mira sikolyát, nem láttam Niko méregzöld szemeit.
- Gyere velem - suttogja Pete hirtelen. A tükörben találkozik a pillantásunk, de én nem egy tárgyon át akarom látni, a sötét szempárt, így a mellkasára támasztom az állam és mintha egy sűrű mocsár lenne úgy süppedek el a tekintetében.
- Hová? - kérdezem halkan.
- Két nap múlva továbbutazunk Chicagoba koncertezni. Szerintem Ben is elhívja magával Yvet. Gyere te is - búgja.
- Jó - bólintok. Még mielőtt felfognám mibe is egyeztem bele, ki is mondtam azt a kis szót, amitől Pete arcán széles mosoly terül el. Per pillanat úgy érzem, hogy őt a világ végére is követném.
- Szuper - mosolyodik el, majd lehajol a földön heverő gitárjáért és játszani kezd.
Figyelem a kezét, a hosszú és kecses ujjait, amivel a húrokat pengeti, olyan mesterien, hogy a szám is tátva marad. A hangok a fülembe kúsznak és elvarázsolnak. Furcsa kábulatba űznek a lágy dallamok. A világ megszűnik körülöttem, nincs semmi más csak én és a zene, na meg Pete, aki elvarázsol a játékával. Órákon át nem szólalunk meg, sőt azt is megkockáztatom, hogy pislogni se pislogok csak, hogy láthassak minden egyes apró mozdulatot, amivel megpendíti a húrokat. Transzba esem azt hiszem. Ennél jobb szót nem tudok rá. Nem hallok semmi mást csak a Pete által előcsalogatott dallamokat, még a telefonom csörgésére se figyelek fel és a legszebb az egészben, hogy a mellettem félig ülő, félig fekvő férfi is egy másik világban van, ahol egyetlen hang van csak, a gitáré.
- Mit csináltok? - kúszik a fülembe tompán egy feldúltnak hangzó kérdés, mire megrázom a fejem. Pete is abbahagyja a gitár bűvölését és varázsütésre minden kitisztul. Az ajtóban Yv és Ben állnak, Yv mosolyog, Bennek viszont ugyan olyan piros a feje akár a haja.
- Zenélt - motyogom, mire az ajtóban állok elnevetik magukat.
- És miért nem vetted fel a telefont? - néz rám Yv vigyorogva, miközben közelebb lépked és bevetődik mellénk az ágyba.
- Csörgött? - nézek rá, majd Pete-re, aztán vissza Yv-re, aki hangos kacagásban tör ki.
- Igen baby, csörgött. Hívtalak párszor, mert nem tudtam hol vagy és aggódtam érted - nyom egy puszit az arcomra a barátnőm.
- Bocsi - nézek rá elnézést kérően, mire még jobban nevetni kezd.
- Elvoltatok mi? - rángatja meg a szemöldökét, mindent tudóan, mire fejbe verem egy párnával. Neki se kell több azonnal rám veti magát és püfölni kezd, így komoly párnacsata alakul ki kettőnk közt.
- Látom sok az energiád - nevetek hangosan, miközben elhajolok egy újabb csapás elől. - Ben nem teljesít jól? - kuncogok fel és a még mindig ajtóban álló pasas felé nézek, aki a szavaim hallatán összehúzza a szemöldökét és nagyon csúnyán néz rám.
- Ezért meglakolsz - húzza gonosz vigyorra Ben az ajakit és ő is beszáll a játékba, így már ketten ütlegelnek a puha tollpárnákkal. Segélykérően nézek Pete-re, aki csak vigyorog, majd fejbe csapja Bent, ezzel pedig ő is beszáll a harcba.
Fél órán át tartó csatározás után mind a négyen lihegve dőlünk el a matracon. A hely kissé szűkös, Pete a hátára gördül aztán egyetlen mozdulattal magára emel. Érzem, hogy milyen erőteljesen és szaporán ver a szíve, az izmos mellkasa gyorsan hullámzik a fejem alatt. Az illata az orromba kúszik. Férfias, de nem olyan ellenállhatatlan, mint Nikoé volt. Yv is Benre telepszik, megfogja a kezem és mindketten csak vigyorgunk, a két férfi ölelő karjai közt. Nincs kérdés. Velük megyünk akár a pokolba is. Látom a szemén, hogy teljesen bele van zúgva a piros hajú gitárosba és mit tagadjam én is jól érzem most magam Pete mellett. Yv Ben-nel akar menni és pedig nem hagyom magára. Vigyáznom kell rá. Mirara nem tudtam, de Yvonne-ra fogok, ha az életem kell áldoznom érte hát megteszem. Ha ő megy én is megyek. Nem hagyom el. Csak ő van nekem…

Leena bőröndjeit húzva nézem a reptér zsúfolt és színes kavalkádját.
- Mi vagy te hordár? - néz rám Mad rosszallóan.
- Hagyj már békén - mordulok rá, miközben tovább vonszolom a csomagjainkat. Na igen, a drága menyasszonyom teherhordó szamárnak néz. Előttem tipeg a húsz centis magas sarkújában, míg én mögötte kullogok. Fel se merül benne, hogy elvegyen csak egyetlen csomagot is. Talán ez a büntetés, mert nem védtem meg anyámtól. Na nem mintha nagyon kicseszne velem azzal, hogy csak a kézi táskáját hajlandó vinni míg én hat bőrönddel szenvedek.
- Add ide - nyúl Mad az egyik táska felé, majd a vállára kapja és elindul előre. Mikor Leena mellé ér nem bírja ki, hogy be ne szóljon.
- Cicaba, talán nem szakadna le a karod, ha a saját kis gurulós rózsaszín bőröndöd te húznád magad után és nem a mögötted szenvedő szerencsétlenre bíznád. Niko nem málhás szamár ha nem tűnt volna fel - veti oda neki.
- Bunkó - mordul fel Leena, durcásan, mire Mad angyali vigyorral a képén egy szót suttog neki:
- Ribanc.
Mindig meglep mennyire “szeretik” egymást. Régen persze nem így volt. Mindenki kedvelte Leenat. Mad és Jari most már falra mászik tőle, Aleksi és Mika viszont nem szól bele a dologba. Ha nem muszáj inkább senki nem kommunikál vele. Katja az egyetlen, aki próbál jó fej lenni vele, de néha az ő birkatürelme is elfogy. Egyszer egy hajszál választotta el attól, hogy meg ne tépje a kedves menyasszonyom, pedig régen jó barátnők voltak. Nem tudom mi romlott el ennyire, de az tuti, hogy most már csak miattam tűrik meg a társaságban. Amint felteszem a cuccaink a szalagra Leena mellém lép. A kezét a tenyerembe csúsztatja és szorosan az oldalamhoz simul.
- A groupiek is jönnek? - bök egy távolabbi pont felé a fejével.
- Nem tudom - vonok vállat, bár elég egyértelmű a válasz, hisz egy-egy sporttáskával vannak felszerelkezve a lányok. Mika és Mad beszélgetnek velük. Nem is tudom, hogy groupiek-e ők. Igazából azt se tudom mi az a groupie. Leena szerint csak kurvák, de ezek a lányok, akik mindenhová követnek inkább olyanok, mint a roadjaink. Nélkülük nincs koncert. Inkább rajongónak nevezném őket. Fanatikus rajongónak. Ha mi megyünk valahová, ők is jönnek. Hogy kerültek a közelünkbe nem tudom. De mindig ott vannak ahol mi vagyunk. Gőzöm sincs, hogy jutnak be a backstage-be vagy a klipforgatásra, de az tény, hogy mindig körülöttünk sündörögnek. Már annyira hozzászoktunk a jelenlétükhöz, hogy hiányoznának ha nem lennének mellettünk. Általában mindig kedvesek velünk. Ha nem találom a szemceruzám kisegítenek, megjavítják az övcsatjaink, hoznak vizet, törölközőt, lesik minden kívánságunk. Persze nem mondanám, hogy ez fair kapcsolat hisz ők sose kapnak semmit. A saját költségükre utaznak, nem adunk nekik fizetést azért, hogy kiszolgáljanak minket, mégis megteszik. Kicsit bolondok azt hiszem. De látszólag ők elégedettek azzal, hogy néha elbeszélgetünk velük vagy elmegyünk velük inni, az teszi talán őket boldoggá, hogy mellettünk lehetnek. Mi pedig sose küldjük el őket. Nem zavarnak végül is sok vizet, sőt néha kifejezetten örülünk ha ott vannak mellettünk.

Utazás az egész életünk. Mindig van egy ösvény amin járunk. Néha repülővel, néha busszal, néha autóval, néha pedig csak gyalog járjuk be az utat, amit elrendeltek nekünk. Néha észre se vesszük, hogy haladunk, néha azt se tudjuk merre tartunk, de megyünk, mert mennünk kell. Megyünk amerre visz a lábunk, amerre hajtanak az ösztöneink, avagy arra amerre terelnek minket. Aztán van olyan is, amikor mást követünk és bízunk abban, hogy az ő útja a miénk is. Persze vannak kanyarok, bozótosak, zsákutcák, labirintusok amikbe belefuthatunk. És ott vannak az elágazások, amikor megváltoztathatjuk, hogy merre tovább. A döntés mindig a mi kezünkbe van, mindig mi döntjük el merre menjünk, csak néha rossz döntést hozunk. De bármerre is indulunk el, bárkivel is haladunk, mindig a mi felelősségünk, hogy melyik úton haladunk, mert mi hozzuk meg a döntést. Nem okolhatunk mást, ha rossz útra tévedünk, mert mi indultunk el arra. A cél persze nem mindig világos, az út sem mindig egyenletes, néha elbotolhatunk és pofára is eshetünk. Rajtunk áll felállunk-e és megyünk-e tovább, vagy leülünk és várjuk a csodát.