75. Menni vagy nem menni?

„Van egy mondat... "Szükségem van rád." De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed. Nem lehet megmagyarázni, hogy miért. De nem is kell. Önzés ez? Egy picit, talán. (...) Ám ha te is ugyanezt éled meg, akkor már nem önzés, akkor valóban igazzá, tisztává, önzetlenné válik a mondat.”

Tudom, hogy utálni fog érte, de muszáj elmennem most azonnal. Szükségem van Yvre és Alexre. Beszélnem kell velük. Azért a párnán hagyok egy üzenetet, hogy tudja szeretem és nem örökre tűntem el, csak pár óra az egész. Talán a kisördög nem fog örülni neki, hogy ilyen korán kiverem az ágyból, de meg fog érteni. Alig aludtam egy órát és fel is riadtam.

Most pedig itt ülök az ágy mellett, felöltözve és nézem, hogy milyen békésen alszik. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz mikor újra találkozunk. Tudom, hogy megbántom, de most úgy érzem, más is kell rajta kívül. Ő mindent megtett, amit meg tudott tenni értem és hihetetlenül jól estek a szavai, mégis kell a barátnőm és a pokolfajzatom. Egy puszit nyomok a duzzadt ajkaira és már indulok is.

A taxival még megállok Alex kedvenc kávézójában, ami még csak most nyit, hogy vegyek némi reggelit és kávét. Tudom, hogy anélkül használhatatlanok lesznek mind.

A zacskókkal megpakolva haladok végig a házhoz vezető ösvényen. A biztonságiak mosolyogva üdvözölnek és hálásan pislognak rám, mikor egyesével nekik is kiosztom a koffeinadagokat. Amint átlépem a küszöböt valami furcsa érzés száll meg. Mintha itt el tudnék mindenről feledkezni. Jade az első akibe belebotlok, épp a lépcsőn lépked le, mikor belépek a házba. Meglepetten néz rám.

- Ne mondd, hogy összevesztetek – nyög fel álmosan.

- Nem, majd csak fogunk ha rájön, hogy itt vagyok – húzom el a szám.

- Alex az emeleten, Yv meg a szőnyegén – suttogja el az információt, pontosan tudva kikhez jöttem.

- Ez a tiéd és kiosztod a többieknek is a reggelit? – nyomok a legnagyobb papírzacskót a kezébe.

- Kávé? – csillannak fel a szemei, mire mosolyogva bólogatok. – Hát persze – simogatja meg az arcom és elindul a nappali felé, ahol egy rakás ember fetreng. A horkolásuk kihallatszik az előszobába is. Valahogy sejtem, hogy éjjel megint nagy buli volt. Ezt a gyanúm a korláton heverő melltartók is megerősítik, az üres üvegekről, fű és cigiszagról pedig már inkább ne is beszéljünk.

A pokolfajzat szobájába belépve már meg sem lepődök azon, hogy Louist ölelgeti, aki úgy kucorodik a karjába, mint egy kiscica. Alex ugyan jóval alacsonyabb nála és vékonyabb is, de mégis úgy néz ki, mint egy tigris, aki a kölykét ölelgeti. Van egy tippem arra nézve, hogy a másik oldalán Jade aludt az éjjel, hisz három párna van az ágyon és a teste körvonalait még mindig őrzi a lepedő. Yv tényleg a szőnyegen ül, maga elé meredve néz rám, látszólag még mindig nincs magánál.

- Szia – suttogom, mire fájdalmasan elmosolyodik.

- Van kávéd és aszpirined? – néz rám könyörgően.

- Csak kávé bogaram – teszem mellé a zacskót. – Túrj bele, addig keresek egy aspirint – simogatom meg a szőke kócos fürtöket a feje tetején, majd a fürdőbe libbenve előszedem az elsősegélydobozt, ami tele van injekciós tűkkel, érszorítóval, nyugtatókkal és fájdalomcsillapítókkal. Valahogy nem lepődök meg, hogy Alex elsősegélydobozának tartalma azóta sem cserélődött ki, mióta nem alszom itt minden nap. Végül is egy drogosnak ez az elsősegély felszerelés, nem a kötszer és a fertőtlenítőszer. Próbálom kikutatni a legenyhébb fájdalomcsillapítót, bár ahogy elnézem a pokolfajzat simán nyithatna akár patikát is. Nem akarom tudni honnan vannak receptre kapható nyugtatói vagy rákbetegeknél használatos fájdalomcsillapítói, de hát a saját külön bejáratú cukorkaboltja úgy néz ki még mindig teljes készleten működik. Kicsit rémisztő a dolog, úgy, hogy tudom, mi van a kincses fiókjában és a cukortartóban a konyhában ezen kívül. Azért csak rábukkanok arra az aspirinre, de mivel ilyen szempontból nem bízom Alexben, úgy döntök jobb felkelteni, hogy ő mondja meg tényleg az van a levélben, amire én gondolok. Meglepődve veszem észre, hogy Louis már nincs mellette mikor visszaérek, Yv viszont még mindig ugyan úgy ücsörög ahogy eddig. A kisördög szétvetett végtagokkal keresztben fekve szunyókál, továbbra is a puha párnák közt. A bokszere csak a fél fenekét takarja, a karjai libabőrösek, a derekán lévő pihék szintén felállnak. Gondolom rosszul érinti a testét, hogy fél órája még két meleg test simult hozzá, most pedig még takaró sincs rajta. Olyan akár egy édes kisgyerek, miközben álmodik, grimaszol, mosolyog és fintorog, a pici lábujjait meg megmozgatja, én pedig nem tudom levenni róla a szemem. Az ágy szélére ülve gyengéden simogatni kezdem a borostás arcát. Már most tudom, hogy morogni fog azért mert borotválkoznia kell, de azt is tudom, hogy gyűlöli ha egy szál szőr is van a tökéletes babaarcán. Tényleg gyönyörű, mint egy… nem is tudom, mihez hasonlítsam. A vonásai nőiesek és ő maga mégis annyira férfi. Igen, Niko ezt nem értheti. Nem értheti mit jelent nekem, hogy nézhetem ezt az égből pottyant rosszaságot, simogathatom és érezhetem, hogy van valaki, aki megért és bármit is teszek nem kér számon, nem ítél el. Akiért felelősséggel tartozom és mégsem kényszerít semmire. Alexel nincsenek szabályok, korlátok és határok sem. Szabad vagyok mellette, mégis tudom, hogy ha zuhanok, akkor ő elkap és vigyáz rám, mint egy igazi angyal.

- Kicsim – suttogok neki halkan. – Tündérem kelj fel – simogatom a hátát, mire megrebbennek a hosszú szempillái, de nem nyitja ki a szemét. – Tudom, hogy hallasz – mosolyodok el. – Gyerünk, ébredj álomszuszék – simogatom tovább. – Manócska nyisd ki a szemed jó? – nyomok egy puszit az arcára, de nem számítok arra, hogy félrekapja a fejét és megcsókol. Éberebb, mint hittem, én pedig nem lököm el. Igazából az egész csak egy hosszúra nyúlt szájra puszi, mégis tudom, hogy most már ezt nem lenne szabad hagyni. De olyan jó…

- Visszatért a gyönyörűségem – ölel át nagyon szorosan a hátára gördülve. – Hol jártál te tékozló lány? Miért hagytál el? Miért? – szorít magához, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssállatát.

- Nem hagytalak el – simogatom meg gyengéden.

- De igen – bólogat szomorúan. Az óceánszínű szemeiben rengeteg fájdalom van. Én okoztam volna? – Megígérted, hogy sosem hagysz el, hogy szeretni fogsz és már vagy egy hete felém se néztél. Miatta van igaz? – néz rám szomorúan.

- Kicsim, ne csináld ezt. Szeretlek, hát persze, hogy szeretlek – szorítom magamhoz, mint egy gyereket. Elesettnek és védtelennek tűnik. Megviselte volna, hogy nem jöttem hozzá minden nap? Ennyire kellek neki? – Sosem hagylak el, csak most kicsit más a helyzet. Kénytelen leszel osztozni rajtam – puszilom meg az arcát. – Eddig én csináltam ezt, most te jössz – kacsintok rá, a fekete selymes tincsek közé túrva. – Megértesz? – nézek mélyen a szemeibe, amik enyhülni látszanak.

- Igen – bólogat. – De csak ha megígéred, sőt megesküszöl az életére, hogy nem tűnsz el csak úgy, hogy ha el is kell menned valahova mindig elbúcsúzol tőlem és mikor visszajössz én leszek az első akit meglátogatsz – néz rám komolyan, gyermeki csillogással a szemeiben.

- Oké, esküszöm, az életére és a saját életemre is – bólogatok bőszen.

- Rendben – bólint ő is, majd homlokon puszil. – Hol a kávé? – ül fel nagyot nyújtózva, a levegőbe szimatolva.

- Itt - nyújtja felé Yv a kávét, de még mindig nem túl fitt a szentem.

- Tényleg – csapok a homlokomra. – Ebbe ugye tényleg aspirin van? – lengetem meg előtte a gyógyszeres levelet.

- Miért mi lenne benne? – pislog rám úgy, mint egy idiótára. – Ne nézz gyökérnek. Sose keverem össze a cuccokat. Nem őrültem meg és nem akarok meghalni – fintorog sértődötten.

-        Jól van na… Csak kérdeztem – vonok vállat, majd Yv kezébe nyomok egy szem gyógyszert, aki úgy nyeli be a kis pirulát, mint kacsa a nokedlit. Figyelem őket, ahogy szinte szippantják magukba a kávét és úgy burkolják be a szendvicseket és péksütiket, mintha ezer éve nem ettek volna már szilárd ételt, ami talán igaz is. Lehet, hogy mostanában csak folyékony kenyeret juttattak a szervezetükbe… Ha nem tudnám, hogy Jade vigyáz rájuk elkezdenék igazán aggódni. Mindketten komolyan le vannak fogyva, bár ahogy magamra nézek rájövök, hogy én sem vagyok sokkal jobb állapotba. Lassan az összes nadrágom leesik rólam, még úgy is, hogy a lehető legszorosabbra húzom az övem. Alex és Yv sem tartoztak soha a túlsúlyos kategóriába, de most szinte átütnek a barátnőm bordái a fehér trikón, Alexről meg jobb nem is beszélni. A csípőcsontja meredeken áll ki, a gerince élesen kirajzolódik a hófehér vékony bőre alatt. Lassan már nincs is rajtunk semmi hús. Ijesztő az egész.

- Hol van Mad? – nézek Yvre kérdőn.

- Nem tudom – rántja meg. – Összevesztünk, szóval valószínűleg puffog valahol az a fasz – morogja, mire Alex mindet tudóan kuncogni kezd.

- Mi történt? – nézek rájuk kérdőn.

- Nem bírta a bulit – kacag fel Alex teli szájjal. A gyönyörű pofijából a félig megrágott szendvicsdarabok majdnem kiesnek, épphogy bent tudja tartani a szájában a tenyerével a falatokat, annyira nevet.

- Fogd be Alex – dörren rá Yv, majd felmászik mellénk az ágyra és az ölembe hajtja a fejét, amit automatikusan simogatni kezdek. Tudom, hogy jól esik neki mikor majd szétesik a kobakja. – Szerinte túlzásba visszük a bulizást. Nem jött be neki a show, amit az asztalon nyomtam este Jade-del. Le akart szedni, mire elküldtem a pokolba. Ben volt az utolsó féreg, aki megmondhatta mit csinálok. Soha, de soha többé nem küldhet a padlóra egy pasi – fintorog.

- Kedvelem a nőd – kacsint rám Alex. – Tetszett ahogy kiosztotta azt a nagyra nőtt melákot. Bár a pezsgőt aranyom nem kéne pazarolni – kacsint Yvre, mire a barátnőm felnevet én meg összezavarodva pislogok rá.

- Képen öntöttem egy pohár pezsgővel, mikor le akart rángatni az asztalról – ad Yv magyarázatot a dologra, mire én is nevetni kezdek. Csak el kell képzelnem Mad képét, ami pezsgőben úszik és máris minden rendben van.

- Annyira hiányoztok – fogom meg Yv kezét, miközben Alex egy édes vigyort villant rám.

- Te nem jössz. Pedig a kapu nyitva – kacsint rám a pokolfajzat. – Viszont az érdekelne nagyon, hogy miért vagyok itt hajnalok hajnalán – néz rám kíváncsian.

- Ezért – nyúlok a táskámba és eléjük rakom a mappát amibe még eddig bele se mertem nézni. Nem lepődök meg azon, hogy Alex éhes keselyűként csap le az iratokra, majd olyan gyorsan lapozgatja végig, hogy alig bírom követni a mozdulatait. Mintha szélvész játszana a lapokkal.

- Azt a kurva – csapja össze a mappát, aztán elképedve néz rám, tátott szájjal, mintha nem tudná, hogy most álmodik-e vagy hallucinál, esetleg ez tényleg a valóság-e. Hát meg kell mondjam még én sem tudom mi van.

- Mi van? – ül fel Yv is, de ő csak a fényképig jut. – Ő… a… - néz rám döbbenten.

- Ha minden igaz a húgom – temetem a tenyerembe az arcom.

- Meglátogatod? – kérdezi Alex.

- Nem tudom – nézek rá tanácstalanul, de ő úgy issza tovább a kávéját, mintha az előbb nem tudott volna meg valami olyasmit rólam, ami az egész életem felforgathatja. Yv is végiglapozgatja az irathalmazt, miközben Alex úgy beszélget velem tovább, mintha csak az időjárásról lenne szó.

- Akarsz egy hugicát? – néz rám kérdőn.

- Nem tudom – csóválom a fejem.

- Kíváncsi vagy rá? – kérdezi teljesen normális hangnemben.

- Igen, azt hiszem. De nem akarom felforgatni az életét. Az én családom… Nem is tudom – fintorodok el, mert amiben élek avagy életem mindennek lehetne nevezni csak nem családnak.

- Menj el Jerseybe – vágja rá - Csak nézd meg. Aztán ha látod majd eldöntöd. De ne gondolkodj, ne analizáld a helyzetet. Lehet, hogy kell neki egy nővér, aki szereti és megérti. Olyan amilyen neked sose volt, de most mindketten kaphattok valakit, akire eddig szükségetek lett volna, aki hiányzott az életetekből. A tesódtól nem fogja ez a lány megkapni, azt amit akar. Az apád egy kretén, nem hinném, hogy túl sokat foglalkozna vele ezután, tehát nem maradt neki más csak te – magyarázza higgadtan.

- Alexnek igaza van. Te tudod milyen ha nincs családod igazán. Hiába vagy jóban az anyukáddal, ő még mindig nem nőtt fel. Csak egy nagyra nőtt gyerek. Lehetséges, hogy szükségetek van egymásra – néz rám Yvonne is. – És ha nem is jön be akkor sincs semmi. Menj haza New Yorkba, onnan Jersey csak egy köpésre van. Ha gondolod megyek veled – fogja meg a kezem.

- Jen el akarja tüntetni – köszörülöm meg a torkom.

- Jent majd én elintézem ha pattog. Sose bocsátom meg neki, hogy becsukatott arra a klinikára, amúgy is kijárna neki egy alapos tépés, szóval ha az utadba áll megismerkedik az öklömmel – fintorog Yv gyűlölködve. Tudom, hogy azóta is bűntudata van a dolog miatt, pedig ő aztán tényleg nem tehet róla, hogy a nővérem elvonóra küldött.

- Tehát pakoljak? – nézek rájuk kérdőn, mire mindketten hevesen bólogatni kezdenek. - Oké, akkor most megyek. Yv hívlak ha végeztem – nyomok egy puszit a barátnőm arcára.

- Rendben, addig összekaparom magam - bólint mosolyogva.

- Szeretlek kisördög – ölelem át szorosan Alexet, aki megpaskolja a hátam, majd nagyot csap a fenekemre és egy puszi után elhesseget. Út közben eszembe jut, hogy talán beszélnem kéne Maxel is, de aztán elvetem az ötletet. Ő tuti elmondja Pamnek, aki tovább adja anyának, akit meg nem akarok felzaklatni. Még nem. Majd én elmondom neki.

Nyikordul az ajtó és végre belép ő. Nem is tudom mit mondjak. Haragszom rá valahol, de meg is értem, hogy miért ment el. Amint leveszi a cipőjét észreveszi, hogy az ablakban ülve egy üveg sört kortyolgatok és őt figyelem. Sóbálvánnyá dermedve figyel, az alsó ajkát harapdálja.

-         Szia – suttogja bizonytalan hangon.

-         Szia – köszönök vissza ugyan olyan halkan.

-         Nagyon haragszol igaz? – lép közelebb egy kicsit.

-         Inkább csak fáj, hogy nem engem keltettél fel azért, hogy megbeszéljük mit érzel – nyelem le a torkomat szorongató gombócot. Kiabálni szeretnék vele, de tudom, hogy nincs értelme. Már mindegy.

-         Nem akartalak megbántani – ül le a lábam elé és a farmerbe bújtatott lábszáramra csúsztatja a kezét.

-         Tudom – bólintok, majd megint az ablakon keresztül nézek kifelé. Bámulom az utcákat, miközben a sötét gondolataim, amik már órák óta emésztenek, egyre durvábban és kegyetlenebbül marcangolják a lelkem.

-         Jerseybe megyek – szólal meg jó pár perc csend után.

-         Értem – bólintok. Ez vajon mit jelent? A megyek, az azt jelenti, hogy egyedül? Vagy viszi Alexet? És Yv? Na és velem mi lesz? Kellek neki egyáltalán?

-         Szeretném ha velem jönnél – mászik fel az ablakmélyedésbe a lábam az ölébe rakva. – Rám néznél Niko? – simít végig a lábszáramon újra, egészen a térdemig.

-         Muszáj? – morgok. Tényleg rosszul esik, hogy semmibe vett, még úgy is, hogy most megkért menjek vele.

-         Szeretném – suttogja, mire nagy nehezen felé fordítom a fejem. Eszem ágába sincs elrejteni előle, hogy igenis megsértett azzal az üzenettel, amit reggel a párnán hagyott. Szüksége van Alexre, de azért engem mindennél jobban… De ha engem mindennél jobban, akkor miért nem velem beszélte meg? Francba. Lassan megint feltámad bennem a düh és érzem, hogy nem fogok neki tudni gátat szabni. Ahogy egyre jobban filózom a helyzeten, annál inkább lovalom bele magam a mérgembe.   – Sajnálom – mondja a szemembe nézve. Tudom, hogy őszinte, de azt is tudom, hogy nem azt sajnálja, hogy nem nekem öntötte ki a szívét, hanem csak azt, hogy megbántott.

-         Miért ő? – kérdezem fojtott hangon. Tényleg szükségem van minden önuralmamra, hogy ne üvöltsek vele, pedig a düh egyre jobban szétfeszít és átjár, mintha szét akarná szakítani a bőröm, mert a testem kevés neki, a méreg pedig ki akar törni, hogy tényleg mindent eláraszthasson körülöttem.

-         Niko, nem csak ő. Ők. Yvonne és ő – kezd el magyarázni, de csak egy fintort kap válaszul. – Kérlek, ne duzzogj – mosolyog rám, mintha ezt is el lehetne most viccelni, viszont ezt most nem kellett volna mondania.

-         Duzzogok? Szerinted duzzogok? – akadok ki, mire félve behúzza a nyakát, én meg felpattanok. Túl közel van hozzám és most nem akarok a közelébe lenni. Meg se próbálom már visszafogni magam, ez az egy mondat beindította a detonátort, ami azóta ketyegett bennem mióta felébredtem és nem volt sehol, mert ahelyett, hogy a karjaim közt pihent volna vagy egy kávé mellett velem beszélte volna meg a kétségét és a fájdalmát, elment Alexhez, hogy tőle kérjen tanácsot és ha a sejtéseim nem csalnak kapott is. Valahogy a nyakam merném tenni rá, hogy Alex mondta neki, hogy utazzon el, ő pedig megy, mert a mindent tudó mitugrász kis buzeráns pöcs, azt mondta neki, hogy az lesz a legjobb a számára. Rá pedig hallgat. Vele megbeszéli. – Nem vagyok elég jó? – szegezem neki a kérdést, mire meglepetten néz rám.

-         Ezt, hogy érted? – kérdezi nyugodtan.

-         Úgy, hogy hozzá rohantál, pedig tudtommal én vagyok az akit szeretsz, aki tökéletes számodra tehát velem kéne megbeszélned, hogy mi az ami bánt – emelem fel egyre jobban a hangom, mire összerezzen és bűnbánóan pislog rám.

-         Csak pár napja vagy mellettem. Yv pedig évek óta, Alex pedig hónapok óta kiáll értem és mikor süllyednék, akkor  felszínen tart – magyarázza. – Még nem szoktam meg, hogy te is itt vagy nekem – néz rám hatalmasra tágult és talán kissé ijedt szemekkel.

-         Miért nem bízol bennem? – nézek rá miközben rágyújtok egy cigire. Mérges vagyok és ideges, de igazából nem tudom mire vagy kire. Rá, a helyzetre, vagy talán a féltékenység az oka? Féltékeny vagyok arra, hogy Alex egyenlőre a bizalmasa és nem én?

-         Bízom benned – pattan fel, hevesen tiltakozva. – De ők is kellenek – kámpicsorodik el. – Én csak tudni akartam, hogy ők mit gondolnak. Nézd tudom, hogy mellettem vagy és vigyázol rám, de nehéz itt is megérteni azt, hogy már nem csak rájuk számíthatok, hanem rád is – bök a mellkasára. – Tudom, hogy bármit megtennél értem, tudom Niko – lép elém és finoman végigsimít az arcomon. – És hihetetlenül hálás vagyok érte, de még meg kell szoknom, hogy ha bajom van te is itt vagy nekem. Ők már annyira természetesen az életem részei, de téged még csak most szoklak meg. Barátkoznom kell a gondolattal, hogy van még valaki, aki nem csak a szerelmem, hanem a bizalmasom is, akit felverhetek hajnalban. De pár nap után még nem megy. Nekem nem – sóhajt nagyot. – Kellesz, te kellesz a legjobban és amit hajnalban tettél arra nincsenek szavak – simul hozzám. – Ölelj át jó? Kell, hogy átölelj, mert ha nem, akkor azt hiszem szétesek – néz rám kétségbeesetten én pedig azonnal magamhoz szorítom.

-         Kulta, ne csináld ezt velem – suttogom a hajába.

-         Tudod, hogy csak a te ölelésed nyugtat meg? – néz fel rám, mire elmosolyodom és homlokon puszilom.

-         Most már igen, de ezeket jobb lenne ha többet hangoztatnád – grimaszolok, mire egy halvány mosoly jelenik meg a csodaszép arcán.

-         Velem jössz? – kérdezi halkan, miután már jó pár perce szorítom magamhoz. Ő is a derekamba kapaszkodik, a fejét a meztelen mellkasomnak dönti és egy idő után feltűnik, hogy egyszerre lélegzik velem.

-         Persze. Pakolj. Addig kijelentkezek a hotelből – kacsintok rá. Egy csók után engedem el, a holmijaim összeszedem és míg ő a sporttáskáját túrja elő telefonálás közben én kilépek a lakásból.

Taxit fogva a hotelig vitetem magam, bár már azt se tudom miért itt vannak a cuccaim, hisz lényegében egyetlen estét se töltöttem itt mióta Los Angelesben vagyok. A csomagolással szerencsére nem kell sokat tökölnöm, de aztán eszembe jut, hogy szólni kéne a srácoknak, hogy lelépek, így a táskámat felkapva elindulok felkutatni őket. Még jó, hogy ők is ebben a hotelben szálltak meg. Brandon az első akihez bekopogok. Jó pár perc után összeszűkült szemekkel nyit ajtót.

-         Te nem a szobapincér vagy – állapítja meg full kómásan.

-         Micsoda felfedezés – nevetek fel. – Figyu megyek Jerseybe, csak szólni akartam, hogy itt már ne keress – magyarázom, mire értetlenül néz rám.

-         Mi a tökömet csinálsz te Jerseybe? – néz rám zavarodottan, pedig már bőven benne járunk a délutánba.

-         Liának van ott egy kis dolga – vágom rá. – Ha akarja majd elmondja. A lényeg, hogy megkért, hogy menjek vele.

-         Megyünk veletek akkor mi is – bólint. – Zoé – kezd el üvölteni. – Pakolj nyuszika, húzunk haza – lép be a szobába, mire most én nézek rá értetlenül. Mire kérdezhetnék már be is csapta a fürdő ajtaját, miután kiosztotta telefonon a többieknek is a parancsot, hogy csomagoljanak, fél óra múlva pedig legyenek a hallban.

-         Szia – lép ki Zoé álmosan, de legalább felöltözve a hálóból. Gyorsan végigrohan a szobán és összeszedi a szétszórt cuccaikat, aztán egy hatalmas bőröndbe szórja őket. Brandon tíz perc múlva cseppet sem zavartatva magát egy szál faszban libben ki a fürdőből. Még mindig nincs magánál, de azért nagy nehezen magára rángat egy gatyát, mellőzve az alsónadrág használatát, amit a barátnője hagyott elől.

-         Hol a pólóm? – néz Zoéra kérdőn, aki az ágyra bök, amin egy fehér felső hever. – Köszi nyuszika – nyom egy csókot a szájára.

-         Ti most komolyan jöttök velünk? – nézek rájuk kérdőn, mire Brandon bólogatni kezd miközben az övét csatolja be.

-         Mit csináljunk itt? Miattad jöttünk bogárka – ránt vállat. – Hol van már Zack azzal a kibaszott kávéval? – morog, mire végszóra egy erőteljes kopogás zavarja meg a szoba csendjét. – Na végre – nyűgösködik, miközben ajtót nyit és rábukik a papírpohárban lévő feketére. 

Egy óra múlva Mad, Jari, Mika, Brandon és az egész díszes társaság befut a reptérre. Lia Yv mellett toporog, nem nehéz kiszúrni őket a tömegben, ahogy minket sem. Azonnal a gyönyörű szőkeségem mellé lépek és szájon csókolom.

-         Ők is jönnek? – néz rám mikor elengedem.

-         Igen – bólogatok. – Mindenki. De nyugi, nem tud senki a dologról – ölelem át a derekát, miközben Brandon a pulthoz csattog, hogy leadja a cuccokat. A szervezőképességével most is lenyűgöz. Alig fél órába telik, hogy mindenkinek szerezzen helyet a repülőre, mivel Lia csak három jegyet foglaltatott, nem sejtve, hogy mindenki csomagol, nem csak ő, Yv és én. Brandonnak hála a VIP váróba kísérnek minket, ott ellenőrzik a papírjaink és még némi töményet is sikerül szereznie az egyik reptéren dolgozótól. Eliszogatunk míg fel nem csendül a hangszórókból egy női hang, ami felszólít minket a beszállásra.

New Yorkba érve Brandonékat hatalmas terepjárók várják a reptér parkolójában, amibe mindenki becuccol, hogy tovább mehessenek Hartfordba, kivétel én, Yvonne, Niko, Mika és Jari. Mi az én lakásom felé vesszük az irányt. Szerencsére van elég hely mindenkinek, bár a feszültséget Yv és Mad között szinte vágni lehet. A ház elé érve elmosolyodom. Vajon mit fog szólni Dorah ha meglát? Csak most tűnik fel, hogy mennyire hiányzott már ő is és New York is.

-         Kisasszony – biccent felém a portás mikor belépek, majd gyanakodva méri végig a velem lévőket. Furcsa, hogy őt még nem cserélték le és majdnem egy év után még mindig emlékszik rám.

-         Üdv – integetek neki mosolyogva, a lift felé vonulva. A cipőm talpa csak úgy nyikorog a márványon, ahogy a többieké is.

-         Segítsek felvinni a csomagjaikat? – kérdezi udvariasan.

-         Nem köszönöm. Megoldjuk – kacsintok rá, mire egy kedves mosolyt villant rám, mi meg eltűnünk a liftbe.

-         Te komolyan itt laksz? – néz rám Jari elképedve.

-         Hát az enyém az itt lévő lakás, de nem lakom itt. Csak laktam – magyarázom. – Felesleges szállodába menni, ha itt van ez a lakás. És amúgy is Dorah megsértődne ha nem jönnék haza, mikor itt vagyok New Yorkba – mosolygok.

-         Mióta nem voltál itt? – kérdezi halkan Mika, ezzel az elevenembe vágva. Yv szemei megtelnek könnyel, az én térdeim pedig megroggyannak egy pillanatra.

-         Mióta meghalt a barátnőm – felelem rekedten. Az emlékek elárasztanak és alig várom, hogy kiszabaduljak a liftből, mert úgy érzem nem kapok levegőt. Hisz minden itt kezdődött. Ebben a házban, a lakásomban azon az estén.

-         Meglátogatjuk? – kérdezi Yv halkan, mire bólogatni kezdek.

-         Mindenképpen – szorítom meg a kezét, mire szomorúan elmosolyodik. A lift csilingelve áll meg, én pedig elsőként lépek ki a kalitkából. A kulcsom a zárba illesztem és belépek a helyre, ahol már majdnem egy éve nem jártam.

-         Uram? – bukkan fel Dorah a konyhából, de amint meglát kiejti a kezéből a locsolókannát és a szája elé kapja a kezét.

-         Jó napot – köszönnek a fiúk kórusba, de Dorah meg se tud szólalni a döbbenettől.

-         Kisasszony? – kérdezi halk, bizonytalan és kissé sírós hangon.

-         Meg se ölelsz? – lépkedek hozzá közelebb kitárva a karjaim. Az idős asszony pedig úgy csapódik belém, mint egy igazi atombomba. Hiába alacsony és gyenge már, most mégis úgy szorít magához, hogy komolyan megérzem az erejét. – Annyira hiányoztál – puszilgatom meg a ráncos arcot, mintha tényleg a nagymamám lenne.

-         Jaj kisasszony, ön is nekem – pityeredik el, mire nevetni kezdek. Imádom, hogy ennyire érzelgős. – Miért nem szólt, hogy jön? Azt hittem az édesapja akarja ellenőrizni a lakást. Én nem főztem semmit és jaj Istenem – kapja a szája elé a kezét kétségbeesetten, mire megint megölelem.

-         Nyugi Dorah. Nincs semmi baj. Majd főzöl míg mi kicsomagolunk jó? – mosolygok rá, mire bólogatni kezd. Minden érzelem kiül az arcára, látom rajta, hogy azt se tudja, hogy hirtelen hova kapjon.

-         Én is kapok egy ölelést Dorah? – lép elé Yv, mire egy kedves mosoly jelenik meg a pót nagymamám arcán és azonnal a karjai közé vonja a barátnőm, aki szintén vigyorogva szorongatja meg. A négy srác viszont még mindig a küszöbön a toporog.

-         Gondolom nem lehet este meztelenül kiszambázni vízért így, hogy a néni is itt van – suttogja Mika Nikonak, aki nevetve hasba vágja a barátját.

-         Hülye állat – sutyorog vissza, de aztán észreveszi, hogy Dorah őt figyeli.

-         Emlékszem magára – bök rá a mutatóujjával, mire Niko olyan ijedt képet vág, mintha maga a sátán jött volna a lelkéért.

-         Én is. Niko vagyok. Niko Koskinen – lép Dorah elé bizonytalanul és a kezét nyújtja felé.

-         Szereti a kisasszonyt? – szegezi Dorah a kérdést a nyakának, mire Niko vörösödni kezd és kétségbeesetten pislog rám segítségre várva, de mikor rájön, hogy nem segítek, bólogatni kezd.

-         Eléggé – feleli.

-         Akkor vigye innen a mancsát és öleljen meg – tárja ki a karjait Dorah, mire Niko megkönnyebbülten elmosolyodik és a hosszú karjaival átöleli őt. Furcsa őket nézni. Dorah még a mellkasáig se ér, de mégis olyan szeretettel öleli át a zöldszeműt, mintha ezer éve ismerné, mintha az ő nagymamája is lenne. – Asszonyom ők itt a barátaim. Mika, Jari és Mad – mutogat végig a fiúkon Niko, mire Dorah arca sértődött grimaszba torzul.

-         Ne magázzon kisfiam, nem vagyok én olyan öreg – kéri ki magának a pót nagyim, mire a fiúk ledöbbennek, mi meg Yvvel alig bírjuk visszafogni a nevetésünket. Miután Dorah mindenkit megölelgetett és kikérdezett arról, hogy mit szeret enni vagy mit nem eltűnik a konyhába. Yv otthonosan mozogva elfoglalja az egyik szobát, amit mindig is használt mikor itt tartózkodott én meg elmagyarázom Nikonak hova vigye a mi holmink, hogy aztán a három srácot is körbevezessem a lakáson és kiosszam, hogy ki hol fog aludni éjjel.

-         Hahó – lépek be a saját szobámba, ahol Niko áll és mindent alaposan szemügyre vesz.

-         Helló – ölel át és gyengéden megcsókol. – Tudsz róla, hogy nagy franc a vénlány? – mosolyog rám, mikor nagy nehezen elválunk egymástól, én pedig jól hasba vágom, amiért így beszél Dorahról.

-         Ne vénlányozd. Ő fiatal és imádni való – nyújtom ki a nyelvem. – Amúgy tudom – kacsintok rá.

-         Szép szoba – néz körbe újra. – Ezek a szüleid? – bök egy képre, mire bólogatni kezdek.

-         Aham. Még akkor készült mikor először találkoztak. Szeretem ezt a képet – nézek a bohókás fotóra. Mindketten bőrnadrágban feszítenek, anyun valami ocsmány magassarkú csizma van és egy tollboa a nyaka körül a feje tetején lévő óriás műanyag keretes szívecske formájú napszemüvegről már ne is beszéljünk, apun motoros bakancs és egy szakadt farmerkabát díszeleg, de a tökéletes kockás hasa úgy is látszik, hogy anyu az ölében ül. A kezükben egy hatalmas vaskos spangli füstölög, a háttérben pedig több üres whiskys üveg díszeleg. Na meg a gitár, ami apu mindene volt még akkoriban. Mindketten kócosak és kómásak, de szerelmesen pislognak a másikra. Azt hiszem ezért imádom ezt a képet. Akkor még minden rendben volt velük és az apám sem volt egy faszfej.

-         Furák voltak – kuncog fel.

-         Nyolcvanas évek – rántok vállat. – Ő meg a nagypapám – adok a kezébe egy ezüst fényképtartót, amiben életem egyik legfontosabb személyének fotója díszeleg.

-         Komoly? – néz rám kikerekedett szemekkel.

-         Na ő nagy franc volt – somolygok. – Majd később mutatok valamit, ami az övé volt. Tuti tetszeni fog – nyomok egy puszit az arcára, majd a táskámhoz lépek, hogy nekiálljak kipakolni. A telefonom csörögni kezd, a kijelezőn Jen nevével.

-         Hello – szólok bele.

-         Hol a picsában vagy te ostoba liba? – kiabál velem.

-         Na, na, na. Ácsi – szólok rá. – Nem tartozom neked elszámolással. Amúgy New Yorkban. Megnézem magamnak a húgunk. De ha te a közelébe mersz menni kitekerem a nyakad. Világos? – kérdezem higgadtan.

-         Nem tudod mit csinálsz. Magad is veszélyezteted és engem és… - darálja, szinte levegőt sem véve.

-         Fogd be Jen. Majd én eldöntöm, hogy nekem mi a jó. Te meg menj haza és ha nem vagy kíváncsi rá, akkor ne keresd.  Áldjon meg az ég – nyomom ki a telefont, ami megint csörögni kezd. Tudom, hogy ő hív, de eszem ágába sincs felvenni.

-         Jól vagy Kulta? – lép mögém Niko, mire mosolyogva megfordulok a karjai közt.

-         Ühüm – bólintok. – Teljesen, főleg, mert itt vagy velem – simogatom meg hálásan az arcát.

-         Nincs mit – csóválja a fejét. Majdnem összeérnek az ajkaink mikor kivágódik az ajtó és Yv rohan be.

-         Kopogni ki fog? – nézek rá mérgelődve.

-         Küldd el innen azt a túlméretezett faszt – kiabál, mire Mad is berobban a szobámba vöröslő fejjel.

-         Love is in the air – kezd el énekelni Niko vigyorogva, mire felnevetek, de Yv és Mad gyilkos szemekkel kezdenek méregetni minket.

-         A barátnőd egy flúgos fúria. Te meg egy köcsög vagy – bök Nikora dühösen.

-         Na nyugi – intem le őket, figyelve, hogy mindketten úgy fújtatnak, hogy félő felrobbannak a méregtől. – Mi a baj?

-         Semmi – csattan fel Yv és kivonul a szobából, mire Mad is megindul utána.

-         Te érted, hogy mi volt ez? – nézek Nikora értetlenül.

-         Halvány lila dunsztom sincs – csóválja meg a fejét nevetve. – Elment az eszük. Szerelmesek – kuncog és tovább dúdolgat.

-         Tényleg szenya vagy – kacagok fel. – Na ha van kedved fürödj meg én meg megnézem kell-e segíteni Dorahnak valamit.

-         És mi lenne ha velem fürödnél? – szorít magához.

-         Este jó? – csókolom meg.

-         Akkor nekem is jó lesz este – vágja rá, majd levonulunk a nappaliba. Jari a zongoránál ül, olyan képpel mintha megbabonázták volna, épphogy csak hozzáér a billentyűkhöz, de egyet se nyom le, csak simogatja. Mad a tv-t kapcsolgatja és magában puffog, Yv meg Dorahval beszélget, de be-bepillant a szobába és durcásan figyeli az óriásunk.

-         Hol van Mika? – kérdezi Niko.

-         Láttad már ezt?- néz rá Jari izgatottságtól csillogó szemekkel. – Amúgy nem tudom, de nem is érdekel. Ez gyönyörű. Kell egy ilyen otthonra – néz rám elbűvölve.

-         Próbáld ki – kacsintok rá, mire még jobban kikerekednek a szemei.

-         Komolyan? Megengeded? – kérdezi dobhártyát sértően magas hangon.

-         Persze – somolygok. Bármit megadnék csak normalizálódjon a hangszíne. Amint megkapja az engedélyt, nagyon félve és nagyon óvatosan leüti a billentyűket, olyan hangokat kicsalogatva a zongorából, amilyet még talán senkinek sem sikerült.

-         Istenem, ez gyönyörűen szól – nyög fel, mintha minimum orgazmusa lenne attól, hogy játszhat és egyre jobban belemerül a játékba. Tényleg hihetetlen, amit művel.

-         Mindig ezt csinálja, ha valami különleges zongora közelébe kerül. Meg se próbálj hozzászólni. Se kép, se hang – kacsint rám Niko, majd levágódik Mad mellé és együtt bámulják a tv-t.

-         Segítsek valamit? – nézek Dorahra a konyhába lépve.

-         Nem kell - felel helyette Mika, aki éppen valami növényt trancsíroz apró darabokra.

-         Hát te meg mit csinálsz? – nézek rá.

-         Szeretek főzni és megkértem Doraht, hogy adjon valami feladatot – von vállat, mintha nem is egy híres rocksztár lenne, aki ahhoz van szokva, hogy minden percben kiszolgálják.

-         Oké – kuncogok fel, majd Yv mellé telepedek.

-         Elvette az almám – motyogja maga elé meredve.

-         Az almád? – pislogok rá kérdőn.

-         Igen, az almám. Volt egy gyönyörű hatalmas zöl dalma itt – bök a tál felé, ami most is tele van gyümölccsel. – De ő elvette – puffog tovább a barátnőm.

-         De van még itt alma – nézek rá értetlenül.

-         Igen. Van, de nem zöld. Ez mind piros. Nem ugyanolyan – ripakodik rám, mire hirtelen ajtócsapódásra leszek figyelmes. Nikoval találkozik a pillantásunk, aki aztán szintén értetlenül mered a bejárat irányába, ahol minden bizonnyal Mad tűnt el. Senki nem szól egy szót sem. Jari tovább játszik, Mika kuktának képzeli magát, Yv dünnyög az orra alatt, Niko meg tv-t néz egészen addig míg ki nem csapódik ismét az ajtó és meg nem jelenik az óriásunk egy hatalmas zacskóval.

-         Nesze itt a kurva zöld almád. Van kicsi, nagy, közepes, kicsit zöld, nagyon zöld válogass, te hülye picsa – vágja Yv elé a gyümölcsöket, mire kirobban belőlem a nevetés, Yv meg elképedve néz rá.

-         Te most komolyan lementél almáért a boltba? – néz rá Yv hatalmasakat pislogva és fülig pirulva.

-         Nem úgy néz ki te flúgos liba? – dörren rá Mad, mire Yv felpattan és mire egyet pisloghatnánk már Mad nyakában lóg, aki erősen szorítja magához barátnőm.

-         Hé, szobára – szól rájuk Mika nevetve, de nem foglalkoznak vele. Épp azzal vannak elfoglalva, hogy összegubancolják a nyelvüket egymás szájában. Mosolyogva lépek a zöldszeműmhöz, aki szemérmetlenül figyeli a párosunk, majd miután magához ölelt újra énekelni kezd.

-         Love is in the air…