-
Szerintem nem kéne őket megvárni – köszörüli meg Mika a
torkát, mikor Niko fülig érő vigyorral az arcán visszatér közénk. Őt küldtük,
hogy szóljon a gerlepárnak, hogy kész a vacsora, de nekem is van egy sanda
gyanúm arra nézve, hogy esélytelen, hogy még ma előbukkanjanak.
-
Együnk – adom ki a parancsot, mire Dorah elénk pakolja
a tálat és távozna, ha Niko nem fogná meg gyengéden a csuklóját.
-
Nem eszel velünk Dorah? – kérdezi halkan.
-
Azt nem szabad úgy, hogy önök is itt vannak – ingatja a
fejét kedvesen mosolyogva, mire a három fiú rám néz, én meg felállok és kihúzom
a mellettem lévő széket.
-
Csüccs – ütögetem meg a helyet magam mellett. – Vedd
úgy, hogy csak ketten vagyunk – intem magamhoz, mire sopánkodva bár, de leül
mellém. Aztán mindenki vár, csorgó nyállal az ételt bámulva.
-
Szedjetek fiúk – szólok rájuk, de semelyik se mozdul.
-
Dorah a legidősebb, neki kell szednie először –
magyarázza Jari, hogy miért is nem mozdulnak.
-
Én nem – tiltakozik rögtön Dorah, mire megelégelem ezt
az egész faramuci helyzetet, felállok és én kezdek szedni. Először Dorahnak,
majd a fiúknak és legvégül magamnak. – Jó étvágyat – mosolygok rájuk, mire mind
rábuknak a vacsorájukra és úgy kanalazzák be, mintha hetek óta nem ettek volna.
Csak Dorah viselkedik tisztességes úrinő módjára, mi többiek nem bajlódunk az
illemmel. Én törökülésben ülök a székemen, Niko a szabad kezét a térdemen
pihenteti, a fiúk teli szájjal magyaráznak és röhögnek valami ócska ezer éves
poénon, amit újra és újra elsütnek. Mosolyogva figyelem őket, örülök, hogy jól
érzik magukat és én is boldog vagyok, bár ez inkább Nikonak köszönhető. Miután
mindenki jól lakott, Jari visszaül a zongora elé, hogy tovább játsszon, míg
Mika és Niko leülnek kártyázni egy-egy üveg sör társaságában. Olyanok akár a
gyerekek, nevetgélnek, csalással vádolják egymást, én meg figyelem, hogy
mennyire önfeledtek.
-
Miért jött New Yorkba kisasszony? – kérdezi Dorah
halkan, ezzel más síkra terelve a gondolataimat.
-
Úgy néz ki, hogy Mattnek van még egy lánya – nézek
Dorah szemébe, aki döbbenten mered rám és még az edényekről is elfeledkezik
hirtelenjében. – Bizony. Miután anyuval különmentek teherbe ejtett valakit,
szóval született egy húgom. Jerseyben lakik – magyarázom. Cseppet sem félek
attól, hogy Dorah mit fog mondani, sőt fogadni mernék rá, hogy meg se fog
szólalni. Ő tipikusan olyan nő, aki nem folyik bele a családi ügyekbe, még
akkor sem ha mindig is családtagként tekintettem rá. Most is így van ez. Nem
ítélkezik, nem mond semmit és nem is kérdez. Egyszerűen eltörölgeti a
tányérokat, majd továbbadja őket nekem, hogy a helyükre pakolhassam őket.
-
Tudja kisasszony – vesz egy mély levegőt. – Az apja nem
rossz ember ám. Szereti magát, csak nem tudja jól kifejezni és hát valljuk be
ön se könnyíti meg a dolgát soha – néz rám halványan mosolyogva.
-
Nem hiszek abban, hogy szeret – fintorgok. Nem akarok
Mattről beszélni. De valahogy Dorahval mindig itt kötünk ki.
-
Én emlékszem még, hogy mikor kislány volt és
belázasodott, az apukája repült haza, hogy maga mellett virraszthasson – fogja
meg a kezem. – Imádja magát, csak nem tudja, hogyan kéne jó apának lennie –
simogatja meg az arcom.
-
Mert ő nem apa – jelentem ki ellentmondást nem tűrő
hangon. – Nem nevezheted apának azt, aki a drogokat és a piát választja a
gyerekei helyett – sziszegem, bár nem Dorahra vagyok dühös, sokkal inkább
Mattre.
-
Meg kéne bocsátania neki, a múltat és a hibákat. Már
ezerszer megbánta, higgye el nekem kisasszony és azóta is tiszta, józan és
bármit megtenne magáért. Mr. Anders az édesapja és ezt sosem tagadhatja le –
kacsint rám. Utálom mikor eljön azzal, hogy mennyire is hasonlítunk egymásra.
Nem akarok hasonlítani rá egy picit sem. – Magának is könnyebb lenne, ha nem
gyűlölni próbálná, hanem szeretni – nyom egy puszit az arcomra, majd távozik,
én meg ott maradok egyedül a konyha kellős közepén. Kiveszek egy szál
cigarettát a dobozból és töltök egy pohár bort magamnak. Úgy érzem rám fér.
Csak bámulok ki a konyhaablakon, nézem a nyüzsgő várost. Az autók zaja már nem
hallatszik fel idáig. Egyedül vagyok a gondolataimmal, senki nem zavarhat meg,
még a zongoraszó és a nappaliból átszűrődő izgatott csacsogás sem.
Megbocsátani? Hogyan? Komolyan
megtenném, ha valaki megmondaná, hogyan kell lenyelni minden fájdalmat és rossz
emléket, amit Matt miatt kellett átélnem. Ha tudnám, hogy hogyan zárjam ki a
veszekedések zaját, ha tudnám, hogy kell nem emlékezni arra, hogy az ágy alatt
kuporogtam a tenyereim a fülemre tapasztva, mert megint belőve jött haza és
anyu megint kiakadt, mert valami sztriptízbárban ülve, Istennek képzelve magát
széthullott és magasba szállt, én megtenném. Ha tudnám hogyan kell én esküszöm
nem emlékeznék a sós könnyekre amik végigfolytak az arcomon. Ha tudnám, hogyan
kell, akkor kizárnám a csipogást a fülemből és eltüntetném a kórházi
fertőtlenítő szagát az orromból. Nem emlékeznék többet a hideg csempére, a
kihalt folyosóra, anya könnyáztatta arcára, a fehér köpenyes orvosokra, akik fapofával
közlekedtek. Ha tudnám hogyan kell nem látnám magam előtt soha többet a fekete
hajú copfos zokogó kislányt, aki éjfélkor a lábát lóbálva egy kényelmetlen
műanyag széken, a maciját szorongatva azért imádkozott, hogy az apukája
meggyógyuljon. Aki nem volt hajlandó aludni, csak az apja ágyán, mert hallani
akarta, hogy még dobog a szíve, hogy még él, lélegzik, hogy meleg a teste. Nem
volt hajlandó az a kislány moccanni se mellőle, mert imádta az apját, bármit is
tett a férfi. Hogyan felejtsem el mindezt? Hogyan bocsássam meg neki, hogy
szinte hetente keltem fel anyu kétségbeesett hangjára az éjszaka közepén és nem
érdekelt, hogy aludnom kéne, mentem vele oda ahol apa feküdt, nem tudva, hogy
még lesz-e alkalmam elmondani neki, hogy mit csináltam az oviba, jó jegyet
kaptam-e az iskolába vagy akármi mást, amit úgy éreztem meg kell vele osztanom.
Még a válásuk után is anyut hívták, anyu pedig ment, mert szerette és szereti.
Ha valamiért hálás vagyok, hát
az-az, hogy a húgomnak ebből nem kellett kivennie a részét. Neki még csupa jó
emlékei lehetnek az apjáról, de nekem? Én nem tudom, hogyan csináljam, hisz
mikor én gyerek voltam ő vagy zenélt vagy színpadon volt vagy rehabon. Alig van
egy-két olyan kép előttem, amikor leül mellém játszani vagy bármi hasonló.
Hát akkor? Hogyan bocsássak meg?
Hogyan csináljam? Miért nem mondja meg senki, ha már mindenki ezt hajtogatja
nagy okosan?
Hirtelen két kar tekeredik a
derekam köré, mire majdnem felsikítok, de megérzem az illatát és máris
elengedem a rossz gondolatokat, hogy rá koncentrálhassak. Rá, aki a levegőben
pörget és nevet.
-
Írtunk egy dalt – néz rám izgatottan majd egy szédítő
csókban forrunk össze. A lábaim a dereka köré kulcsolom, miközben ő a fenekem
alá nyúlva tart.
-
Ügyesek vagytok – simogatom a tarkóját büszkén,
miközben ő belépked velem a nappaliba.
-
Ti is kezditek? – nyög fel Mika, mire nevetni kezdünk.
-
Szokj hozzá – nyújtja ki Niko a nyelvét.
-
Ehhez? Először Katja és Aleksi, majd Mad és Yv most meg
ti is egymást nyaljátok – fintorog Jari, de a szemei pajkosan csillognak,
tudatva, hogy nem kell komolyan venni.
-
Nektek is be kéne csajozni, nem? – vágom hozzájuk
nevetve, még mindig a legédesebb terhet tartva, amit valaha is cipeltem.
-
Hülye vagy? Hogy olyan eszetlen idiótákká váljunk mint
ti? – bök ránk Mika. – Soha – csóválja a fejét nevetve.
-
Tudod ki fog egy hisztis picsának almát hozni – kacag
Jari is, Mire Lia ficánkolni kezd.
-
Hova szöksz? – tartom továbbra is szorosan.
-
Tegyél le, szomjas vagyok és kint hagytuk a borom –
nyom egy puszit a számra, mire finoman a földre teszem, ő pedig
visszaszökdécsel a konyhába a poharáért, meg az üvegért. Meglepődök mikor nem
mellém telepszik le hanem Jari mellé ül le, majd összenéznek és egyszerre
játszani kezdenek, olyan összhanggal mintha mindig is ezt csinálták volna.
Lenyűgözve figyelem a párosukat és kicsit irigykedek is, mert én sose tudtam
megtanulni zongorázni, hiába ruháztam be egyre még az első nagyobb összegből,
amit kerestünk. Jari is feladta a tanításom, mondván türelmetlen vagyok és
képtelen vagyok külön-külön koncentrálni a kezeimre, így hát el kellett
fogadnom, hogy sose lesz belőlem zongorista.
-
Írni kéne rá valami fasza kis szöveget – bökdös meg
Mika, a hangjegyeket nézegetve, amiket az előbb vetettünk papírra.
-
Megoldom – kacsintok rá, de aztán ismét Liát kezdem
figyelni. Eszméletlen, hogy milyen gyorsan elfogadta még Jari is, aki néha
tényleg hajlamos úgy viselkedni, mint egy jégcsap, főleg ha idegenekről van
szó.
-
Ne bámuld már – suttogja a szöszink a fülembe, mire
elmosolyodom és nagy nehézségek árán elszakítom róla a pillantásom. Ennyi elé
is ahhoz, hogy észrevegyem Doraht, aki a folyosón ácsorog és valamit karba font
kezekkel figyel. Némán állok fel és lépkedek hozzá. Úgy érzem, ő ismeri Liát a
legjobban. Valami furcsa kényszert érzek arra, hogy beszélgessek vele. Hisz az
idős nő szemei árulkodnak és olyan szeretet sugároznak a lány felé, akit
szeretek, mintha tényleg rokonok lennének. Lassan lépkedek mellé, halkan, nem
akarom megijeszteni, aztán a falra nézek, amin egy óriási kép lóg, alatta pedig
egy gitár van felakasztva, ami valahonnan nagyon ismerős. A fotón Lia van
gyerekként és az apja mellkasán alszik, aki olyan óvón öleli át, hogy nem tudom
elképzelni, miért is vannak most ilyen rossz viszonyba. Szinte tökéletesnek
tűnik az idill, a felnagyított fotón. Mintha…
-
Három éves volt – szólal meg Dorah félbeszakítva a
gondolataim. – Folyton az apján akart csüngeni, de nem igazán volt alkalma rá.
Az anyja fotózta le őket a turnébuszban. Csak ott volt idejük egymásra. Lia
minden este megvárta míg véget ér a koncert és egy időben csak így volt
hajlandó aludni. Az apja mellkasán. Azt hiszem érezni akarta, hogy valaki
vigyáz rá, hogy bárhol is vannak a világban biztonságban van. De sose volt
biztonságban – mosolyodik el szomorúan.
-
Végignézted – jelentem ki és tudom nem kell befejeznem,
érti ő, hogy mire gondolok.
-
Igen. Láttam, hogy az apja, aki a bálványa volt, a
mindene, hogy vált a szemében egy gyűlölt szörnyeteggé és, hogy Mr. Anders nem
vette észre, hogy mi játszódik le Liában. Nem tett semmit, nem érdekelte, nem
hitt abban, hogy elveszítheti a lánya szeretetét. Azt hitte elég, ha ír hozzá
pár dalt és a szöveghez zenét komponál azzal a gitárral és annyi pénzt töm a
zsebébe, amit egy gyerek el se tud költeni – mosolyodik el, nekem pedig
beugrik, hogy honnan ismerős ennyire ez a hangszer, aminek a fájába egy
hatalmas szív van vésve. Barbár munkának tűnik, de lassan minden értelmet nyer.
-
Az apja első gitárja. Az értéke felbecsülhetetlen –
nyögök fel. Tudom a gitár történetét. Ez volt az első amit Matt kapott, ezen
tanult játszani és ezen írta az első dalokat. Ezzel a gitárral lépett fel
kezdetben. Egyszer ellopták, majd valahogy ismét felbukkant és Matt újra
megvette. Ha jól emlékszem pont azon a napon talált rá a hangszerre újra mikor
Lia született. Aznap került rá a szív, egy késsel véste bele a kórházban és
élete egyik legnagyobb szerzeménye is akkor született. Azzal a dallal írta be
magát a rock történelemkönyvébe. Ezzel a gitárral és azzal a lánnyal, aki most
a nappaliban egy zongorán játszik. Ennek lassan húsz éve.
-
Kérje meg a kisasszonyt, hogy mutasson pár régi
koncertfelvételt. Szerintem értékelné ön is meg a fiúk is – kacsint rám, majd
elindul valamerre a hatalmas lakásban, én meg ott maradok és nézem a hangszert,
azzal a hatalmas szívvel.
-
Mit csinálsz? – ugrál mellém Lia, majd mikor meglátja,
hogy mit bámulok elkomorul. - Ha kell, neked adom a gitárt. A képet meg le kéne
szedetni végre. Csak sose volt időm rá – fintorog.
-
Hazudsz – ölelem át és az álla alá nyúlva kényszerítem,
hogy a szemembe nézzen. – Előttem ne játszd meg magad Kulta – húzom el a szám.
– Az a gitár és ez a kép neked mindennél fontosabb – mondom ki helyette, azt
amit évek óta elnyom magában.
-
Nem igaz – tiltakozik, de tudom, hogy hazudik.
-
Lia – szólok rá kicsit erélyesebben.
-
Jó mindegy – int le. – A fiúk filmet akarnak nézni.
Jössz? – néz rám mosolyogva, de tudom, hogy ez a mosoly most nem igazi. De ha beledöglök akkor is kihozom belőle, azt
amit rejteget.
-
Én választhatok? – nézek rá kérdőn, mire elmosolyodik
és bólint.
Kézen fogva húzom magammal, ahol
a fiúk már el is foglalták a helyeiket egy-egy tál hatalmas popcorn
kíséretében. Lia elhúzza a szekrényt, ahol egy rakás DVD roskadozik szépen
sorba rakva. Nem kifejezetten filmet keresek, de ami érdekel azt sehogy se
találom elsőre. Aztán a szemem lejjebb siklik és megpillantok egy rakás
évszámmal ellátott tokot egészen 1983-tól. Gyors fejszámolás után rájövök, hogy
Matt kb. akkor kezdte a pályafutását, akkor volt tizennyolc éves, szóval azok
valószínűleg az első felvételek lehetnek a bandáról, tehát kicsit tovább
haladok és meg sem állok az 1985 feliratú lemezig, amin már a turné szócska is
szerepel. Anélkül, hogy megmutatnám Liának mit is választottam beteszem a
filmet a lejátszóba és megnyomom a play gombot. Lia felnyög, amint felugrik az
első fekete fehér képkocka, amin Max van teljesen kiterülve. Szívószállal issza
a whiskyt az üvegből, miközben a karját varrja egy nagyon rossz arcú fickó. Nem
kifejezetten tűnik sterilnek semmi, de látszólag ez cseppet se izgatja a
jelenlévőket. Hangos röhögések hangzanak fel a háttérből, de úgy néz ki Max
nagyon ki van az élettől. Üveges szemekkel mered ki az ablakon, úgy néz ki
nincs magánál és van egy olyan tippem, hogy tényleg nincs. A feje egy lángoló
vörös hajú lány ölében van, akin egy nagyon rövid farmernadrág díszeleg és egy
bő fehér ing, amit alig tart össze két gomb. A lány mégis önfeledten nevet,
miközben a vastagszálú barna tincsekbe túr, a csuklóin lévő karkötők minden
mozdulatától megcsörrennek. Hiába takarja a fél arcát napszemüveg, egyből tudom
ki ő. Pamela, tinédzserként. Aztán feltűnik egy ragyogó fekete hajú szépség is,
akit egy szőke nyurga félmeztelen alak ölelget. Nevetnek, önfeledten, a
kezükben valami ital van, a padlóra öntik a pohár tartalmának felét annyira
kacagnak, majd vad smárolásba kezdnek. Nem érdekli őket az sem, hogy a kezükben
lévő cigarettával megégethetik egymást, szorosan fonódnak össze. Gyönyörűek
együtt, sőt mi több lélegzetelállítóak, még akkor is ha most már kinevetnénk
akárkit egy ilyen őrült torzonborz frizuráért vagy az öltözékükért. Lia szülei
egyszerűen lenyűgöznek ezen a felvételen. Nem bírom levenni a szemem
képernyőről, figyelem az eseményeket. A busz ablakán látszik, ahogy lassítani
kezd a jármű, pont akkor mikor a Max karján lévő koponya elkészül, ő pedig
látszólag teljesen bekómál.
-
Megérkeztünk, kifelé – kiabál egy farmerben és fehér
ingben lévő fess férfi. Gondolom ő lehet a menedzser, aki próbálja leterelni a
népet a buszról, akik tovább kacagva nyugtatják, hogy nyugodjon meg, mert ki
fog akadni a ketyegője az aggodalmaskodástól. A kamerás srác követi a bandát és
a lányokat. Maxet veszi, aki szó szerint leesik buszról és ha Pam nem tartaná
meg felnyalná a betont is. Idétlenül röhögcsél a bénázásán, majd integetni
kezd. Valamit beszélnek a bandatagok, miközben az énekes Ralph a tökeit
vakargatja és egy cigi lóg ki a szájából, ő sem kifejezetten józan, de azért
elindul a csarnok felé a biztonságiak gyűrűjében, akik egyenesben tartják és
védik a magukból kivetkőző lányoktól, akik mind úgy sikítanak, mint az
eszelősök. Nagyban vigyorog, a pirosra festett haja az égnek mered. Felbukkan
Tom is, aki a dobos volt akkoriban és két lány derekába kapaszkodva követi a
frontembert. Őket követi Matt és Max Pammel és Lia anyukájával, majd a sort Joe
zárja, aki valamit nagyon magyaráz annak a rossz arcú fickónak, aki Max karját
tetoválta.
-
Hihetetlen – sóhajt fel Mika, mire Lia arca grimaszba
torzul, de nem tiltakozik a kisfilm ellen. Becsülettel végignézi velünk, hogyan
pakoltak ki, hogyan került minden a helyére, mik voltak a trükkök akkoriban,
hogy milyen volt a backstage és, hogy a szülei a bandával mennyi baromságot
megcsináltak. Velünk nevet a mini interjúkon, amiket a kamerás srác készített
és jót mosolyog mikor a film ahhoz a részhez ér, amikor a szüleire rányit a
mosdóban Max, miközben épp egymással vannak elfoglalva, aztán kizavarja őket
mondván pisilnie kell. Figyeljük, hogy a színpadra mindenki full bekészülve
lépett fel, mégis olyan koncertet csinálnak, hogy még így a felvételt nézve is
eltátom a szám.
-
Hány ezer ember lehetett ott? – néz ránk kérdőn Jari,
de én még csak megsaccolni se tudom.
-
Száztizenkétezer – adja meg Lia a rövid és tömör
választ mire mind sokkosan meredünk rá. – Ez csak egy kis koncert volt – ránt
vállat, miközben figyeli, hogy szabadul el a pokol a közönségben, hogy mindenki
egy merő masszává válva ugrál és sikít és tombol, akár az állatok, hogy a
biztonságiak alig tudják visszafogni a kordont feldönteni készülő első sort,
hogy a csapatról a színpadon dől a víz és, hogy a lányok a színpad szélén a
hajukat rázva táncolnak a zúzós zenére. Száztizenkétezer, impulzív, veszett,
rendszerellenes lázadó. Eszement kor…
A film ugyan véget ér, de a három srác még mindig csak mered
a képernyőre, sokkosan, tátott szájjal. Igen, ezek a felvételek a tiszta
igazságot mutatják meg. Volt róla szó, hogy csinálnak egy dokumentumfilmeket
ezekből a videókból róluk, de aztán valahogy sosem úgy alakult. És már nem is
fog. Látom rajtuk, hogy ők is ezt akarják. Ezt amit Matték elértek a
zenekarukkal és most döbbentek rá, hogy hiába sikeresek még sehol sincsenek
ahhoz képest ahol apuék voltak az ő korukba.
- Bele kell húznunk – köszörüli meg a torkát Niko rekedten.
Látom rajta, hogy nem erre számított, sőt talán azt se tudta mire számítson.
Nem tudták soha elképzelni milyen volt akkoriban rocksztárnak lenni. Fogalmuk
sincs az egészről. És ő sem tudja mit kíván. Azt hittem ha meglátja, hogy
mindenki hasist szív és be van állva, mint a gerely, elmegy a kedve tőle, de
ehelyett még jobban csillognak a szemei. Tudom mire gondol. A sikerre, a
hírnévre, ő is Istent akar játszani, ez pedig cseppet se tetszik.
- Megyek aludni – állok fel mellőle, mire ő is felpattan.
- Megyek veled – fűzi össze az ujjainkat és türelmetlenül
húzna maga után, ha nem szakítanám ki a mancsom a hatalmas lapátkezéből, hogy a
fiúkhoz lépve egy-egy puszit nyomjak le az arcukra és jó éjt kívánjak nekik.
- Ez kedves volt tőled – mosolyog rám, mikor már a lépcsőn
tartunk felfelé.
- Tudod, kedvelem őket – nézek fel rá, a szobámba lépve.
- Ők is kedvelnek téged – ölel át, aztán a fürdőbe húz és
megengedi a kádat vízzel, amibe együtt mászunk be, hogy finoman simogatva a
másik testét lemossuk magunkról a nap porát. Jól esik a kényeztetés, hogy csak
ketten vagyunk a szobám magányában. Teljesen elernyedek a karjai közt,
leeresztek, mert megtehetem. Mert megint csak úgy süt belőle az a brutálisan
erős valami, ami mindig az ujjai köré csavar. Szeretem a karizmáját és néha
soknak tűnik ugyan, mert fojtogat a kisugárzása, de nem számít. Akarok belőle
még. Kényszeresen érinteni szeretném, simogatni, csókolni, szagolgatni, érezni
és most van rá lehetőségem. A habos kezeim minden porcikáján végigsimítanak, a
vékony de hosszú lábszárain, a hófehér combjain, a vékony bőrrel fedett
csípőjén, a keskeny derekán, a lapos hasán, a V- vonalán, amit imádok, majd fel
a mellkasán, alig érintve a mellbimbóit, a nyakán, a vállain, a hosszú karjain,
amin erősen kidudorodnak az erek, mintha szét akarnának pattanni, mígnem elérem
a kézfejét. Ő pedig abban a pillanatban összefűzi az ujjaink és közelebb
csúszik hozzám. A szemei mindent elmesélnek nekem, nem zárkózik be, hagyja,
hogy olvassak a gyönyörű bársonyosan zöld íriszekből, amiket a sűrű sötét íves
szempillák még különlegesebbé tesznek. Még most sem tudom felfogni, hogy hogyan
lehet valaki ennyire gyönyörű. Mintha minden apró porcikáját egy márványtömbből
faragták volna ki…
Álmodni se lehetne nála szebbet. Figyelem, ahogy a karjaim
lágyan a nyaka köré fonja, majd olyan szorosan húzza magához a habos vizes
testem, hogy minden porcikánk összesimul. Érzem, hogy már benne is feltámadt a
vágy, de mégsem tesz semmit. Csak simogatja a hátam és elmélyülten figyeli az
arcom. A szája néha édes félmosolyra húzódik, a szempillái meg-megrebbennek,
miközben a testem libabőrössé válik attól, hogy a hosszú puha ujjaival a
gerincem vonalát simogatja, olyan féltőn érve hozzám, mintha csak egy
porcelánbaba lenne a karjai közt. A fürdőből lassan elfogy az oxigén, a párától
egyre nehezebbé válik a légzésünk, egyre látványosabban emelkedik és süllyed a
mellkasunk. A szívem lassan, mégis erőteljesen dobban, érzem a fülemben a vér
lüktetését és ahogy figyelem a macskaszemű szépséget velem szemben rájövök,
hogy ő sem lehet ezzel másképp. Valószínűleg az ő torkát is fojtogatja
valamiféle különleges gombóc, amitől hatalmasakat kell nyelnie. A nyaka kecses
ívén újabb ér rajzolódik ki, ami erőteljesen pulzálva adja tudtomra, hogy a
tulajdonosa vére milyen gyorsan is száguldozik azokban a kis csatornákban.
Lenyűgöző, hogy mennyire nincs tisztában azzal mennyire
gyönyörű. Mint egy földre szállt angyal. De a szemeiben ott van a kacérság is.
Egyetlen pillantásától összerándul a gyomrom, mert tudom, hogy ő nem olyan,
mint a többi. Most szelíd kiscicaként engedelmesen dorombol a kezeim közt, de a
szemei, az a két zöldeskék színű hatalmas szempár elárulja, hogy ott van benne
az a vad csípős nyelvű amazon, aki nem tűri el, hogy bárki is parancsolgasson
neki, az őrjöngő tigris, aki ha feldühödik egyetlen csapással kizsigerel, akit
meg kell szelídíteni és ott a vad kanca,
akit szinte lehetetlen betörni, mert szabadnak született. Én mégis próbálkozom.
A kihívás ízét a nyelvemen érzem, a beinduló versenyszellem teljesen elkábít,
hisz tudom mi vár rám ha győzök.
Mégis ahogy ölelem magamhoz, ahogy nézek rá, azt érzem, hogy
ez a nő lesz a halálom.
-
Tudod mit éreztem mikor először megláttalak? – nyitom
ki a szám automatikusan, miközben mosolyogva figyelem, hogy nyel egy nagyot,
miközben megremeg az egész teste, attól, hogy végigsimítok a vállán.
-
Nem – mosolyog rám kipirult arccal.
-
Hogy az ördög feljött a pokolból a lelkemért –
biccentem oldalra a fejem, miközben egy kósza tincset a füle mögé simítok.
Figyelem az arcát és próbálom kitalálni mire is gondol. Nem válaszol rögtön, az
alsó ajkát harapja be és a tarkómat cirógatja miközben kutatóan néz a szemembe.
-
Nem a lelkedért jöttem, hanem a szívedért – szólal meg
végül mosolyogva, ezzel pedig olyan választ ad amire nem számítok, viszont
megértem, hogy igazam volt végig.
Ez a furcsa érzés bennem azért
van az első perctől fogva, mióta megláttam, mert tényleg ő a hóhérom.
Meg fog ölni.
Le fog vinni a pokol legmélyebb
bugyrába, kínozni és gyötörni fog. Nem tudnám megmagyarázni miért gondolkodok
róla így, de egyszerűen érzem, hogy ki fog csikarni belőlem ezer meg egy
könnycseppet, én meg majd üvöltök a fájdalomtól, miközben ő csak nevet rajtam.
Tüzes vassal égeti majd belém a nevét, mint egy marhába a billogot, ami örökké
égetni fog, sosem alszik el a parázs, sosem gyógyul be a hús, sosem fog
enyhülni a kín. Majd ő gondoskodik róla, hogy zokogjak, hogy könyörögjek, hogy
megtörjek és végül kileheljem a lelkem. Egyedül leszek akár egy kutya az út
szélén, akit elütöttek és magára hagytak. Senkit nem fog érdekelni, hogy
nyüszítek és enyhülésért sírdogálok. Végem lesz.
De nem most.
Előbb kiszívja belőlem az életet
és csak utána gyötri majd meg a testem.
-
Túl sötét dolgokra gondolsz – simít végig az arcomon
gyengéden.
-
Csak édes kínokra – suttogom és megint megengedem neki,
hogy belelásson a fejembe. Hogy lássa nem érdekel, hogy megöl, mert az ő keze
által elpusztulni boldogság lesz. Szerelem? Halál? A kettő ugyan az. Csak ki
így nevezi, ki meg úgy. Én azt hiszem beleszerettem a halálomba. Vicces
megfogalmazás, de mégis véresen komoly az egész.
-
Kicsináljuk egymást, igaz? – bújtatja az arcát a
nyakamba, mire elmosolyodom.
-
Ne törődj vele, csak csókolj meg – nyúlok finoman az
álla alá, ő pedig engedelmesen felemeli a fejét, a szemembe néz, aztán lassan
lecsukódnak a szemhéjai, az ajkai pedig enyhén szétnyílnak, várva, hogy
összeérjenek az enyémekkel. Én sem bírom tovább, kell a csókja, érezni akarom
az ízét, azt a boszorkányosan fürge nyelvét a számban.
Lehetetlen betelni vele. Most sem
tudok. Kell nekem, szükségem van rá, mintha ő lenne a levegő, ami éltet, a
szív, ami a keringésemért felel, a vágy, a tűz, az érzések, minden csak ő.
Mikor elalszom akkor is őt látom.
Kimerült vagyok, fáradt, de nem tudok elég mélyen elmerülni az álmok
birodalmába. Nem hagyja, hisz érzem a testét az enyémhez préselődni, minden
egyes apró moccanása felver, de aztán valahogy mégis sikerül lezuhanni a
sötétségbe, amiből egy éles sikoly ébreszt fel. Azonnal kipattannak a szemeim
és felülök az ágyon. Még mindig nem vagyok magamnál, de gyorsan realizálódik
bennem, hogy ő sikít és sír mellettem. Lehetetlenül picire húzza össze magát a
takaró alatt és olyan keservesen zokog, amitől tényleg megijedek. Az ajtó
hirtelen nyílik ki, Yv egy szempillantás alatt mellette térdel és simogatni
kezdi az arcát.
-
Lia, Lia kelj fel hallod? – suttog neki, de ő nem
mozdul, csak sír és remeg, míg a karomba nem húzom a görcsben álló pici testét.
-
Hé, Kulta – simítom ki a haját az izzadt homlokából,
mire kipattannak a szemei és levegő után kapkodva néz rám. – Nincs baj, csak
álmodtál – simogatom meg az arcát nyugtatón, de úgy néz rám, mintha nem értené
mit keresek itt.
-
Alex? Hol van Alex? – néz rám zokogva, mire Yv azonnal
mellé mászik és átveszi tőlem. Sokkosan
meredek rájuk. Yv csitítgatja, nekem meg vérzik a szívem. Alex? Miért ő?
-
Niko – suttogja Mad az ajtófélfának dőlve, majd a
fejével a folyosóra bök. Automatikusan csavarom a lepedőt a derekam köré, majd
mászok ki a két lány mellől, hogy aztán a lépcsőn lecsoszogva rágyújthassak egy
cigire. Nem szólok Madhez és ő sem hozzám, inkább csak figyeli, hogyan próbálom
feldolgozni, hogy Lia egy rémálomból felébredve nem nálam akar menedéket
keresni hanem annál a kerti törpénél.
-
Yv sejtette, hogy ez lesz – sóhajt fel végül a barátom,
mire értetlenül meredek rá.
-
Tessék? – nézek rá értetlenül.
-
A rémálom. Nem ez az első. Mikor a barátnőjük meghalt
minden este így ébredt, aztán egy időben aludni se igazán volt hajlandó, mert
kísértette. Majd elmúlt egy időre, aztán meghalt az a srác is és újra
visszatértek az álmok is. Csak ketten gyötörték. Nem tudtad? – néz rám
összeráncolt homlokkal.
-
Annyi mindent nem tudok róla, mert nem mondja el –
sóhajtok fel és próbálok túllépni azon, hogy nem én kellek most ide, hanem
Alex. Nem érdekel, hogy hajnali kettő van, felhívom Tiát, hogy derítse ki Alex
privát számát, aki morogva bár de pár percen belül teljesíti a kérésem, én meg
tárcsázok.
-
Ki a tököm vagy te retkes kis köcsög? Ha elkaplak
kitekerem a nyakad baszd meg! Az iskolában nem tanították meg, hogy hogyan kell
leolvasni arról a falon lévő izéről, hogy mennyi a kibaszott idő??? Takarodj a
faszomba és szórakozz a pöcköddel, a kurva szádat – veszi fel rekedten morogva.
-
Le ne tedd, mert én rúgom szét a segged – mordulok fel,
mire a vonal másik vége elcsendesedik. Csak a szuszogását hallom. – Liának
rémálma volt – jelentem ki, mire dünnyögni kezd.
-
Dúdolj neki és simogasd a haját, az lenyugtatja vagy
adj neki egy szem… - magyarázza, de idegesen félbeszakítom.
-
Nem fogom droggal tömni. Veled kell beszélnie – indulok
meg az emelet felé.
-
Nem vagyok a pasija – sziszegi. – Ez a te reszortod. A
te feladatod, hogy megvédd. Te akartad, a tiéd, ne engem verj fel hajnalban tíz
perc alvás után, mert nem tudod lehiggasztani a királylányt – kezd el kiabálni
velem.
-
Kussolj és beszélj vele – csattanok fel, majd a szobába
lépve az ágyra dobom a mobilom és anélkül, hogy ránéznék ki is fordulok onnan.
Még mindig remeg a testem, de már kezd elmúlni a pánik. Mira
hamuszürke arcát viszont még mindig magam előtt látom, ha lehunyom a szemem.
Olyan volt akár egy múmia, összeaszott, kopott, szürke, halott. De a látványhoz
már hozzászoktam az eddigi álmaimból. A rémisztő a hangja volt. Az a vádló
kétségbeesett kiáltás, ami tudatta velem, hogy egyedül hagytam, pedig
megesküdtem, hogy nem teszem. Hagytam egyedül elrohadni abban az átkozott hideg
ládában, amibe becsukták. Otthagytam egyedül a sötétben, pedig tudtam, hogy fél
tőle.
Ha ez nem lenne elég még Nikot is sikeresen megbántottam.
Megint… Ő pedig ennek ellenére mit csinál? Felhívta azt, akit felébredve
keresni kezdtem. Alexel viszont már nincs is kedvem beszélni, ezért csak
elnézést kérek tőle és jó éjt kívánok neki, majd kinyomom a készüléket, hogy
aztán a fürdőbe, hideg vízzel arcot mossak. A szobámba visszaérve észreveszem,
hogy Yv elment, ami most pont kapóra jön. Gyorsan belebújok az első kezembe
akadó farmerbe és pólóba, a cigim és a pénztárcám a pulcsim zsebébe csúsztatom,
aztán elindulok lefelé. Tudom, hogy mit kell tennem, bár nehéz. A hűtőből
kiveszem a vodkás üveget és futva indulok el a bejáratig. Hallom, ahogy Niko és
Yv egyszerre kiált utánam, de nem izgat. Mennem kell, bocsánatot kell kérnem,
innom kell vele egyet, meg kell neki mondanom, hogy szeretem és sajnálom, hogy
nem figyeltem rá, majd elhagytam, talán akkor vége lesz.
Gyalog indulok el a temetőbe. Nem érdekel, hogy hideg van,
hogy Nikoék valószínűleg aggódnak értem, most nem ők az elsők, hanem Mira.
Megint folyni kezdenek a könnyeim. Már magam se tudom miért sírok. Talán
tényleg meg fogok őrülni egy napon? Kezdem úgy érezni, hogy elmegy az eszem.
Meg fogok tébolyodni, ha így megy tovább. Nem az álmok miatt, hanem az életem
miatt.
Mire észhez térek már a rég látott ösvényen bukdácsolok a
sírkőig. Hiába nem jártam már itt lassan egy éve, mégis pontosan tudom hova
kell mennem, sőt a lábaim maguktól irányítanak Mira felé. A sírkőhöz érve
egyszerűen térdre rogyok. A levegő is
megfagy körülöttem, a friss virágokat és az évszámokat bámulva. Megáll az idő,
megszűnik a tér és én csak egy fojtogató, nehéz buborékban ringatom magam,
sírva.
-
Annyira hiányzol – nyüszítek fel, mint egy kivert
kutya. – De nem tehettem semmit. Én nem… Nem mondtad meg nekem. Miért nem
mondtad meg? – kiabálok vele. – Majdnem embert öltem miattad és ha tehetném még
most is megölném azt a patkányt. Miért nem engedsz el? Hagyj végre békén – ütök
a földre az öklömmel, mikor hatalmasat dörren az ég és szakadni kezd
hirtelenjében az eső, de most még ezt is a barátnőm számlájára írom. – Francba
Mira, hagyd abba. Sajnálom érted? Tudom, hogy az én hibám, de nem gyötörhetsz
örökké. Hagynod kell, hogy éljek és boldog legyek vele. Tudom, hogy tudsz róla
te átkozott céda! – üvöltöm ki a dühöm. - Tudom, hogy nem véletlenül jöttél ma
vissza. Az a cél, hogy bántsam őt is? Tudod, hogy nekem is fáj, ha neki is fáj?
– beszélek össze-vissza, de mégis felfedezem a logikát a szavaimban, így nem
kezdek el megint azon aggodalmaskodni, hogy szükségem lenne-e egy
kényszerzubbonyra. – Tudom, hogy utálsz, mert itt hagytalak, tudom, hogy félsz,
tudom, hogy sötét van, de te meghaltál. Én élek Mira! – bontom fel a vodkás
üveget és nagyot kortyolok az erős italból, ami végigmarja a torkom. – Nem
okolhatsz többet engem – sóhajtok fel. – Te nem mondtad el, hogy beteg vagy. Te
nem szóltál róla. Te vetted be azt az átkozott bogyót és te hagytál itt engem.
Te hagytad itt Yvet, pedig megígérted, hogy a plasztikai sebészeten együtt
fogunk ülni és együtt várjuk a botoxot, hogy huszonéves csitrinek nézzünk ki
hatvan évesen is. Tehát Mira Thompson kvittek vagyunk – gyújtok rá egy cigire
és még egy nagyot húzok a vodkából.
-
Elég lesz Kulta – hallok meg egy mély rekedt hangot a
hátam mögött, mire ijedtemben hátrafordulok. A két zöld szempár megnyugtat,
habár Niko arcvonásai kemények és semmi jót nem ígérnek.
-
Ne haragudj – hajtom le a fejem, mire mögém ül, nem
törődve a sárral, az esővel, a széllel. Finoman lefeszegeti az ujjaim az üveg
nyakáról, hogy ő is ihasson belőle. Aztán megtörli a szája szélét és a sírt
kezdi locsolni a tömény szesszel, de nem néz rám. A kiürült üveget maga mellé
ejti, a hatalmas jéghideg tenyerei közé
pedig, az arcom kerül.
-
Vége van érted? Meghalt és nem fog gyötörni többet,
mert ha mégis én esküszöm, hogy kiásom és megbánja, hogy megszületett és
meghalt. Világos volt Mira? – sziszegi dühösen, a sírkőre nézve. – Te pedig
Cornelia Anders, ha még egyszer elrohansz vagy mást hívsz helyettem mikor
szomorú, frusztrált avagy mérges vagy, akkor azt te is megbánod. Nem játszunk ilyet többet. Én vagyok a
társad, a szerelmed, a barátod, az urad és velem fogod a szarjaid megbeszélni.
Nem tűrőm tovább, hogy ne ezt tedd. Világosan beszéltem? – néz rám, piszok
komolyan.
-
Igen – bólogatok félve.
-
Akkor most köszönj el – áll fel és a kezét nyújtja,
hogy engem is felsegítsen.
-
Én… - habozok, de a bársonyosan zöld szemek mérgesen
villannak meg.
-
Azt mondtam, hogy… - csattan fel, mire riadtan húzom
össze magam.
-
Szia Mira – állok fel, a kezébe csúsztatva az enyémet.
-
Helyes – bólint egyet Niko. – Holnap visszajövünk Mira.
Nem ajánlom, hogy meglátogasd addig, míg ő nem jön hozzád – fenyegetőzik, mire
most az ő értelmi képességeit kérdőjelezem meg. – Indulás – öleli át a derekam
és kiterelget a temetőből. Én meg követem, szó nélkül, tudva, hogy ha ő
mellettem van, nem lehet baj.