78. Család

" Nem mindig a vérrokonaink a családunk, hanem azok, akik ismerik minden titkunkat és így is szeretnek minket. És akik mellett végre önmagunk lehetünk."

-         Kulta – mosolygok rá, hogy megnyugtassam, de nem megyek vele sokra.

-         Nem akarok vele vacsorázni – fakad ki, mire még szélesebb lesz a mosolyom.

-         Ő az apukád, nem lesz baj – lépek mellé, hogy átöleljem. Úgy bújik hozzám, mint egy védelemért esedező kislány. Szorosan fonja körbe a derekam a karjaival, az arcát pedig teljesen a mellkasomba fúrja.

-         Nem érdekel. Nem akarom – nyüszög, amitől nevetni támad kedvem. Tudom, hogy fél, hogy tényleg nem akarja, mert nem akar megint összeveszni az apjával és újabb csatát vívni vele.

-         Mindjárt itt van érted és válaszol az összes kérdésedre. Megtudod, hogy miért nem akarta, hogy már ma megkeresd a tesód és amúgy is. Lehet, hogy valami jó fog kisülni belőle – suttogom nyugtatóan, a haját simogatva.

-         Gyere velem – néz rám kérlelően.

-         Nekem nem szólt a meghívás – puszilom homlokon.

-         De én most meghívtalak. Gyere velem – pislog rám könyörgően, amitől megint beindul bennem a védelmező ösztön.

-         Min változtatna az ha ott ülnék melletted? – Nézek rá kérdőn, mire elmosolyodik.

-         Higgadtabb lennék és talán nem szúrnám le egy puccos étterem villájával a saját apám – magyarázza somolyogva. Talán csak viccnek szánta, de amilyen heves természet… Lehet, hogy mégsem.

-         És mit csináljak én egy puccos étterembe? Nincs is nálam olyan cucc – simogatom meg a derekát.

-         Miért szerinted Matt miben jön? Szmokingba? A saját esküvőjére nem hajlandó kiöltözni, nemhogy egy étterembe – kacsint rám.

-         Akkor te miért bújtál ebbe a szűk ruciba? – Simítom végig a ruhát, ami úgy tapad a testére, mintha a második bőre lenne. Gyönyörű és szexi, szívem szerint lerángatnám róla a kis fekete anyagot, mert szívdöglesztően néz ki belőle. – Amúgy is, ezt nem kéne lejjebb húzni? – Tolom el magamtól fintorogva, mivel úgy ítélem meg, hogy túl keveset takar a combjaiból és a dekoltázsánál is lehetne kicsit több anyag.

-         Ez pont így jó – nézi meg magát ismét a tükörben.

-         Nem Kulta, ez pont így nem jó – grimaszolok, mert tényleg nagyon rövid a szoknyarész.

-         Jaj, hagyd már abba – nevet fel. – Inkább mondd, hogy velem jössz – fordul ismét velem szembe.

-         Nem hinném, hogy ez jó ötlet – húzom el a szám.

-         Ha velem jössz, teljesítem egy kívánságod – néz rám incselkedve. A pajkos fény a szemébe, arra sarkall, hogy igent mondjak.

-         Oké – bólintok és indulok is el a szekrény felé, hogy ne csak egy szál alsónadrág legyen rajtam, amit a közös zuhanyzásunk után kaptam magamra. Az első kezem ügyébe akadó holmikba gyorsan beleugrok, míg Lia törökülésben felül az ágyra és engem bámul.

-         Még hogy én vagyok túl szexi – morog az orra alatt, mire elnevetem magam.

-         Már bocsi, de nekem mindenem takarja a ruhám – húzok fel egy a szagából ítélve tisztának minősíthető zoknit is. Körülbelül három perc elég ahhoz, hogy összekapjam magam.

-         Basszus Niko, ez így nem ér – fintorog, mire értetlenül nézek rá.

-         Mi a baj? – Lépek elé, összekötve a hajam a tarkómnál.

-         Túlságosan dögös vagy – néz végig rajtam, amivel ugyan legyezgeti a hiúságom, de gőzöm nincs miért lennék dögös egy egyszerű hosszú ujjú fekete pólóban és egy ugyanolyan színű farmerben. Nincs rajtam semmi csicsa vagy különlegesség, mégis úgy néz rám, mintha le akarná rólam rángatni a textilt, amibe épphogy csak belebújtam. A hatás pedig úgy néz ki fokozódik, mikor a póló ujját feltűröm a könyökömig.

-         Mégis miért akarsz felfalni? – Nézek rá kuncogva.

-         Ne játssz – morog, mire mosolyogva megcsókolom. 

-       Ha már a kívánságnál tartottunk, meg is van mit szeretnék – suttogom a szájába.

-         Mit? – Kíváncsiskodik.

-         Hogy ne vedd le többet a gyűrűt amit neked adtam – szólok rá, a kezét fogva, amin most sincs ott az ékszer.

-         Ennyi? – Pislog rám meglepetten.

-         Ennyi - bólintok. – Fontos az a gyűrű és az is fontos, hogy te hordd – magyarázom.

-         Miért? – Kérdezi halkan, de azért feláll, hogy az ékszeres dobozhoz sétálva kivegye a vastag ezüstöt.

-         Mert a tudat, hogy rajtad van jó érzéssel tölt el – próbálom megmagyarázni mit is gondolok erről. Bár elég nehéz. Hogyan is fogalmazzam meg, hogy úgy érzem ő a feleségem, akit Leena helyett vettem el Koppenhágában? Hogy azért sem tudtam Leenat elvenni két év után, mert úgy éreztem már nős vagyok, hisz ő mindenem?

-         Rá gondolsz – néz rám félrebiccentett fejjel, mire meglepetten pislogok rá.

-         Igen, de nem úgy. Egyszerűen csak tudom, hogy jó döntést hoztam mikor nem kötöttem vele össze az életem – mosolygok rá.

-         Bűntudatod van? – Kérdezi halkan.

-         Igen, mert túl sokáig húztam az időt és nem mondtam meg neki már akkor mikor hazajött, hogy nem ő életem szerelme. Hitegettem Lia. Elhitettem vele, hogy elveszem, pedig Dániából hazaérve már pontosan tudtam, hogy nem lesz ebből semmi, mégis az utolsó percig húztam az időt. Oké magamnak se vallottam be akkor, de mégis… Gyűrűt adtam neked és tényleg úgy éreztem és érzem is a mai napig, hogy te vagy feleségem. Bigámista lettem volna ha elveszem – próbálom elpoénkodni a dolgot, de nem igazán megy.

-         Házasság? – Kerekednek ki a szemei.

-         Hé, ne rohanj előre. Egyenlőre képletesen vagy csak a nejem – ölelem át, de olyan rémülten néz rám, mintha minimum most akarnám Vegasba vinni.

-         El akarsz venni?

-         Majd egyszer talán. Bár lényegtelen. Ha odajutunk megbeszéljük, előbb még járunk baby, aztán összecuccolunk és ha nem öljük meg egymást két napon belül egy konyhakéssel, akkor lehet rá esély, hogy kapsz egy újabb gyűrűt arra a gyönyörű ujjadra – csókolom szájon.

-         Te ilyeneken gondolkodsz? – Ámul el.

-         Néha – bólintok. – Szeretnék családot, amihez kell egy feleség is. Per pillanat azt hiszem, hogy te leszel az a nő, aki megajándékoz majd egy gyönyörű kislánnyal – simogatom a hátát. – Viszont ez még odébb van. Nem rontunk ajtóstul a házba – kacagok fel.

-         Neked bármikor szülnék gyereket – von vállat majd kibontakozik a karomból, hogy némi parfümöt fújjon magára. – De tudod – néz rám a tükörből mosolyogva – azt hittem mindig, hogy ha gyerekről van szó, akkor egy kisfiú minden álmod, akit gitározni taníthatsz és akivel egy rakás pasis dolgot csinálhatsz – nevet fel.

-         Mindenki ezt hiszi –vonok vállat, bár furcsa erről beszélgetni vele. Olyan távolinak tűnik, hogy egy közös kisbabát ringassak a karomban.

A kezét fogva indulok le a hallba, miután felszólt a portás, hogy Matt megérkezett. Valahol még mindig a hálószobámban történt beszélgetésen kattogok. Család? Egy közös kis família, egy göndör barna hajú, zöld szemű, csodaszép kislánnyal kiegészülve? Közös család egy zenésszel? Na, nem! Nem gondolkodhatom így. Ő Niko. Akit szeretek. És amúgy is, ez még nagyon távol van. Egyenlőre annak is örülünk, hogy ennyit kibírtunk egymás mellett. Bár bevallom jól esik, hogy ilyen komolyan gondolja. Hogy nem csak egy kis kitérőnek, kalandnak tekint, hanem komolyan velem képzeli a jövőjét.

Amint beülünk hátra, apám ki is farol, nem köszön, így mi sem tesszük. A levegőben vágni lehet a feszültséget, de Niko ujjai a csuklómon köröznek, így sikerül uralkodni magamon. A hatalmas terepjáró gyorsan töri magának az utat a forgalomba, így alig pár perc alatt oda is érünk a kedvenc japán éttermébe.

-         Miért jöttél te is? – Néz fintorogva Nikora, mikor kiszállunk.

-         Mert Lia megkért rá – von vállat, a kezemet fogva, cseppet sem zavartatva magát.

Az étterem zsúfolásig van, de persze ez nekünk most sem akadály. Akár Mózes előtt a tenger úgy nyílik szét a vendégsereg Matt előtt, akit azonnal az asztalához kísérnek. Az egész helyen csak mi vagyunk feketében. Ismét kirívunk a tömegből, hisz minden férfin minimum egy zakó van, rajtuk viszont szakadt, kopott bőrdzseki lóg, a nők pedig engem bámulnak meg, hisz hiába a csinos ruci, nem vagyok kiöltözve. Hozzájuk képest legalábbis nem. Furán nézünk ki a sok jólfésült, koktélruhás, piperkőc emberek közt. A mellettem lépkedő két kócos rocksztár, azonnal magára vonja az emberek figyelmét. Megszokhattam volna már, hogy akárhova belépek Mattel, mindenki minket kezd el bámulni, de valahogy mégis frusztrál a sok pillantás. Amint leülünk hozzák is az étlapot, de Matt nem kéri el, azonnal csak rendel, mi viszont átbogarásszuk a különlegességek listáját.

-         Mit akarsz Daisytől? – Néz rám Matt, mikor a pincér felveszi a mi rendelésünket is.

-         Nem tudom – bizonytalanodok el, amit Niko azonnal észlel és az egyik tenyerét azonnal a térdemre rakja, miközben megköszörüli a torkát, mire Matt egyik szemöldöke a homlokáig szalad és kérdőn néz rá. – Oké, látni akarom – helyesbítek azonnal, hogy ismét magamra vonjam a figyelmét. Nem hiányzik, hogy itt kezdjenek el balhézni.

-         Mit mondott neked róla Jen? – Néz rám kérdőn.

-         Hogy ki kell iktatni, mert egy igazi kis bajkeverő – vágom rá kapásból.

-         Jen és az örökös rivalizálás – forgatja meg a szemét, majd nagyot kortyol az italából.

-         Ez most nem rólam szól – világítok rá a lényegre.

-         Cornelia, nem tűnt fel, hogy mindenhez közöd van amit Jen tesz? Te vagy a húga és ki nem állhatja, hogy nem egyke. Veled se bírt el, de Daisy egy olyan elem amivel nem számolt soha – néz rám mosolyogva.

-         Oké, tudjuk, hogy Jen feltűnési viszketegségben szenved és gyűlöl engem, ahogy te is, mert nem fiú vagyok, sőt ha azt vesszük mindketten azért utáltok, mert egyáltalán létezem – sziszegem idegesen, mire Niko megint simogatni kezd. Ezek az apró mozdulatok kicsit megnyugtatnak, bár a feszültséget ott érzem minden porcikámban.

-         Nem gyűlöllek Nelli. A lányom vagy és szeretlek és tudom, hogy hiába mondom. Jen meg azt utálja, hogy nem csak őt szeretem. Szerinte túl sok nő van az életemben – kuncog fel Matt.

-         Amibe van is valami – dünnyögöm, de elereszti a füle mellett a megjegyzésem.

-         Ti a lányaim vagytok. Majd megérted ha neked is lesz – legyint egyet. – Daisy érdekes lány, de ő is az enyém – néz mélyen a szemembe. – Jennek igaza volt. Tényleg igazi kis bajkeverő. Megszökött otthonról, hogy megkeressen. Már a második gimijét fogyasztja és még csak elsős – nevet fel, mire az alsó ajkamba harapok. – Ismerős igaz? Le se tagadhatnátok egymást. Nem ismerem még, de vállalom a felelősséget. Az én gyerekem, de nem tudtam róla. Nézd, nekem is fura ez az egész. Mindenre számítottam de arra nem, hogy bekopog egy szál hátzsákkal egy szőke hajú, kék szemű tinilány, akire ha ránézek, olyan, mintha a saját tükörképem látnám és közli, hogy a lányom.

-         Anyu tudja már? – Nézek rá kérdőn, mire a legnagyobb meglepetést okozza.

-         Ő volt az első, aki megtudta. Tudod, hogy a bizalmasom még most is – bólogat.

-         És nekünk miért nem szóltatok? – Kérdezem halkan. Kicsit sok az infó.

-         Mert még nem tudom mi lesz – gyújt rá egy cigarettára, nem törődve azzal, hogy itt igazából nem is lehet dohányozni.

-         Látni akarom – jelentem ki határozottan, de ekkor kihúzódik az utolsó szabad szék.

-         Biztos vagy benne kicsim? – Mosolyog rám az anyám, akinek annyira megörülök, hogy azonnal a karjába vetem magam.  – Bocs a késésért – nevet fel csilingelő hangon, amit mindig is annyira imádtam hallgatni.

-         Megszoktuk – legyint Matt mosolyogva, Niko pedig szintén vigyorogva ül.

-         Hello szépfiú, te leszel a vacsora? – Hajol át az asztalon anyu, hogy neki is lenyomjon két puszit.

-         Maximum az én vacsorám – kotyogok közbe. Vajon normális, hogy féltékeny vagyok a saját anyámra? Hisz alig néz ki harmincnak és tudom, hogy milyen hatással van a férfiakra.

-         Örülök, hogy ismét találkozunk – szólal meg végre Niko is, mire most én vagyok az aki a combjára teszem a tenyerem, ezzel elérve, hogy egy mindent tudó széles és kissé beképzelt mosoly terüljön szét az arcán.

-         Tehát sikerült visszahódítanod az én gyönyörű nagy lányom? – Kérdezi mosolyogva anyu, majd apu tányérjáról, a pálcikával nem bajlódva ellop egy falat ételt. – Uhm, ez marha jó – somolyog tele szájjal. – Tehát Daisyről van szó – állapítja meg miután megrágta és lenyelte a sushit.

-         Látni akarom – nézek rá kérlelően.

-         Tőlem oké, de abba nem gondolsz bele, hogy neki milyen lehet ez az egész? Van egy apja, aki eddig nem volt, ráadásul nem is valami biztosítási ügynöktől esett teherbe az anyja, hanem egy hírességtől. Van két nővére, akik eddig nem voltak és nem is ismeri őket. Gondolom Jen azon filózik már most, hogy hogyan keserítse meg az életét vagy tegye el láb alól a kis csajszit. És itt vagy te, az örök lázadó, aki mindennel dacol és olyan szinten fel tudsz forrni, hogy az életveszélyes, ja és ráadásul hozzá hasonló figurákkal mozogsz – bök a fejével Niko felé. – Nem gondolod kincsem, hogy ez kicsit sok? – Néz rám kérdőn, miközben tovább falatozik csak most Niko tányérjáról szolgálja ki magát.

-         Hívjak egy pincért? – Kérdezi Matt halkan, de anyu leinti.

-         Nem köszi, nem kell. Ha már a fél vagyonod elvittem, akkor már nem számít a fél vacsorád szivi – kacsint rá, mire Niko és én is felkuncogunk, az apám pedig elvörösödik.

-         Suz – mordul fel.

-         Most mi van? Te hívtál ide, mondván nem bírsz el a gyerekeddel. Ha már ekkora fasz voltál, hogy nem húztál gumit akkor, az a minimum, hogy megkínálsz a rákfalatkákkal, hisz én is megteszem neked azt a szívességet, hogy beszélek Liával és eltakarítok utánad, ami igazából nem is az én dolgom lenne, mert nem én voltam a gyökér ráadásul nem is vagyok már a feleséged ezer éve– kuncog anyu, az asztal legtávolabbi felére bökve.

-         Jó étvágyat – tolja apu a tálat anyu elé unottan, de észreveszem, hogy a szája szélében egy nagyon halvány, alig kiszúrható kis mosoly bujkál. Kémia…

-         Már értem honnan örökölted a pimaszságod – suttogja Niko a fülembe, nem számolva azzal, hogy az anyámnak brutálisan jó a hallása. Apám ugyan felkuncog, de anyu villámokat szór a szemével.

-         Ezt mégis, hogy kéne értenem kisfiú? – Dörren rá anyu, bár én tudom, hogy nem sértődött meg. Csak játszik.

-         Én csak… - kezd el Niko magyarázkodni, mire apu a feltörő nevetését, az öklébe fojtja, ahogy én is.

-         Semmi te csak. Már meg ne haragudj de a te anyád is lehetnék, szóval – harapja el a mondat végét. – Látom még nem nevelted meg és nem tudja mi a rend – néz rám mosolyogva.

-         Igyekszem – nevetek fel.

-         Na – szól rám Niko. – Engem nem kell idomítani, nem vagyok valami kutya – kéri ki magának, mire anyu elneveti magát.

-         Jó kis fába vágtad a fejszéd. Amúgy most jártok vagy csak szexeltek? – Néz ránk kérdőn, mire Niko zavarba jön, én meg meglepődve pislogok anyura. – Most mit néztek így? Csak kíváncsi vagyok – von vállat.

-         Beszélhetnénk Daisyről? – Szól közbe apu.

-         Persze, mindjárt. Bár ne mondd, hogy téged nem érdekel, ki mellett horgonyzott le Lia – somolyog anyu.

-         Koskinen nem érdekel. Úgyse bírja sokáig. Nem elég szívós és Cornelia se fogja sokáig bírni mellette. Tudjuk amit tudunk – von vállat, mire Niko keze megremeg.

-         Pardon, mi az, hogy nem vagyok elég szívós? Uram meg ne haragudjon, de nem értem miért is gondolkodik rólam így. Kifejtené? – Néz az apámra, mire anyu kíváncsian pislog rájuk, de nem szól közbe.

-         Lia más mint a többi csaj, te pedig nem fogsz elbírni vele. Tapasztalatlan vagy, arrogáns, beképzelt és amúgy sem várhat tőled semmit. Elhagytad a menyasszonyod egy tinédzserért – néz Matt mélyen Niko szeme közé, miközben gúnyosan beszél hozzá.

-         Igen, mert vele akarok élni – vágja rá Niko csípőből és most nekem kell az ő kezét simogatni azért, hogy megnyugtassam és ne borítsa rá apámra az asztalt.

-         Niko, lásd be ő nagyobb dolgokra termett, mint amit te nyújtani tudsz. Mit gondolsz engem miért utál? – Kacag fel, minden öröm nélkül.

-         Mert maga egy öntelt fasz, aki képtelen volt figyelni a gyerekére vagy kimutatni neki, hogy mit érez. De én nem vagyok ilyen. Nekem vannak érzéseim és nem a farkam meg a vágyaim irányítanak – vágja a képébe szemrebbenés nélkül.

-         Mégis mit képzelsz ki vagy te? – Szól rá apám fenyegetően. – Nem tettél le még semmit az asztalra. Az én kiadómnál vagy, bármikor elvehetek tőled bármit és nem leszel más csak egy senki. Kis porbafingó vagy még. Mit tudsz te az én életemről? – Akad ki.

-         Inkább leszek egy senki vele, mint valaki nélküle. Nem akarok olyan lenni, mint maga. Hisz mégis mije van? Élete szerelmét elvesztette, az egyik lánya utálja, a másik egy irigy, elkényeztetett buta picsa, a harmadik pedig évekig még csak azt se tudta, hogy a magához bármi köze is van. Az én életem más lesz. Én szeretni fogom a feleségem és megteszek érte mindent, amire maga képtelen volt. Ahelyett, hogy hálás lett volna a törődésért, a szeretetért és a gondoskodásért, amit a maga mellett ülő nő megadott magának, eldobta az egészet. Nem tisztelte és fájdalmat okozott neki. Van két gyönyörű lánya és semmit nem tud róluk. Maga ítél el engem? Mégis milyen jogon? Ha nekem gyerekeim fognak születni ők lesznek az elsők. Tudja lehet, hogy sok srácnak maga a példakép, de nekem már nem más csak elrettentő példa, arra, hogy hogyan ne akarjak élni – áll fel. – Én most elmegyek Kulta, nálatok találkozunk – puszil homlokon és mire kettőt pisloghatnánk már ott sincs.

-         Én… Mennem kell – állok fel szintén az asztaltól, hogy utána rohanjak.

Dúvadként csörtetek ki az étteremből. Annyira, de annyira ideges vagyok, mint talán még soha. Fel tudnék robbanni, ordítanék és toporzékolnék.

-         Niko – hallom meg Lia hangját, de nem lassítok. Muszáj mennem, mert ha nem, én tényleg visszamegyek és megölöm az apját. – Hé várj meg – rohan utánam és nem is kell neki sok, hogy utolérjen. Viszont mikor szemtől szembe állunk egymással kicsit hátrahőköl, mintha azt hinné őt akarom bántani. – Jól vagy? – Kérdezi halkan.

-         Bent maradt a cigim – préselem ki a szavakat az összeszorított fogaim közt, mert félő, hogy ha kinyitnám a számat elkezdenék kiabálni. Azonnal érti és a kezembe nyomja a saját dobozát, amiből ki is szolgálom magam.

-         Hazamenjünk? – Öleli át a derekam, mire nagyot slukkolok a cigiből.

-         Sétálhatnánk egy kicsit még? – Nézek rá kérdőn, mire mosolyogva bólint, megfogja a kezem és elindul valamerre.

Gőzöm sincs meddig téblábolunk csak azt tudom, hogy még mindig dühös vagyok, amit ő is érez.

-         Na gyere – rángat el jobbra az egyik sarkon.

-         Hova megyünk? – Nézek rá értetlenül, mire egy olyan ördögi mosolyt villant rám, amitől úgy érzem, hogy nem jó dologra készül.

-         Leisszuk magunkat – von vállat, aztán egy hosszú sort kikerülve a biztonságiak elé húz. – Hello – nyom két puszit egy kétajtós fekete szekrény arcára, aki döbbenten pislog.

-         Cornelia Anders – vigyorodik el. – Téged is látni erre? Hé Will, nézd kit fújt erre a szél – bök oldalba egy nekünk háttal álló hústornyot.

-         Bassza meg – nevet fel a Willnek nevezett fickó, mikor meglátja. – Ígérd meg kislány, hogy nem szeded szét a házat – öleli meg, mire Lia felnevet és tovább vonszol a megnyíló ajtó mögé.

-         Mi ez a hely? – Nyögök fel mikor meglátom, hogy itt aztán mindenféle fazon megtalálható.

-         A régi törzshelyem. Na gyere – húz át a táncoló, bulizó, fű és alkoholszagú népségen.

-         Te ide be se jöhetnél még – ámulok el, mikor két beazonosíthatatlan nemű ember mellettem áll le smacizni. Mindkettejük haja rózsaszín, sminket viselnek és csillogó felsőt, de az arcuk olyan markáns, mint egy férfié.

-         Jaj fogd már be – ültet le egy bárszékre és a nyelvét a számba tolja, amitől máris nem érdekel semmi csak, hogy ő csókol és velem van.

-         Miért jöttél el te is? – Lihegem, mikor elenged és lepacsizik a pincérlánnyal, majd kér két kimondhatatlan nevű italt.

-         Mert melletted a helyem – kacsint rám, nekem meg nagyot dobban a szívem. Olyan természetesen és magától értetődően jelenti ki, mintha mindig is az élete része lettem volna.

-         Fantasztikus vagy – ölelem át fél kézzel a derekát, mire egy gyönyörű mosolyt villant rám. Az egyik lába a zene ritmusára mozog, de egy pár körig csak rám figyel. Beszélgetünk és csókolózunk. Mintha a tömött bárban nem lenne senki rajtunk kívül. Hiába legyeskednek körülötte és körülöttem is, nők és férfiak vegyesen, semelyiket nem látjuk igazán. Csak a másik arca létezik. Na meg a pia amit mindig elénk tolnak, amint kiürítettük a poharunk.

-         Tudtam, hogy itt talállak titeket – hallok meg tompán egy ismerős női hangot, ami Lia anyukájához tartozik.

-         Te meg mit csinálsz itt? – Kérdezi Lia kissé selypítve, az elfogyasztott alkoholnak hála.

-         Ritkán látlak – mosolyog rá és megpróbálja behozni azonnal a lemaradását, ami szerintem lehetetlen, de ő azért mégis gyors egymásutánban gurítja le a feleseket. Én már szédelgek és azt se tudom hol áll a fejem, a pultba kapaszkodva tudok csak a bárszéken maradni. A hangok, az arcok egyre jobban eltompulnak, minden egy összemosódott folttá válik a szemem előtt. Látom, hogy beszélgetnek, de hogy miről, azt egyszerűen nem tudom kiszűrni. Csak arra eszmélek, hogy Lia keze a kezembe csúszik, felránt a stabilnak tűnő székről és behúz a táncolók közé. Valami százezer éves muzsika ordít a hangfalakból, de az egész hely megőrül tőle. Mindenki öntudatlanul vonaglik, a ritmusra, fiúk lógnak ki a lányok szájából, lányok a fiúkéból, akikről izzadtság helyett pezsgő folyik, de az se meglepő, ha egy-egy párocska keze eltűnik a párja ruhái alatt.

-         Ilyen lehetett a Studio 54 – nyögök fel, mire Lia felnevet, de továbbra is előttem táncol. A lábait táncosokat megszégyenítő ügyességgel pakolássza jobbra és balra, a haját hol erre dobja ,hol arra, a csípőjét finoman riszálja, nem kurvásan, csak pont annyira amennyire kell. Őrjítő.

-         A Studio 54 barátocskám, ennél ezerszer vadabb volt – nevet rám Suz és bevágódik a lánya mellé, hogy hozzá hasonlóan kezdjen el mozogni. Én per pillanat azt se tudom mit csinálok, a lábaim gumiból vannak, a térdeim össze akarnak rogyni, de mégse történik semmi. Halvány lila dunsztom sincs, hogy miért van mindig egy teli pohár a kezembe, de kétségkívül mindig van nálam valami alkohol. Már nem is emlékszem miért is jöttünk ide, hogy hogyan sült el az a bizonyos vacsora, hogy életemben először egy férfi, egy apa nem talált méltónak a lánya kezére. Nem érdekel, csak az, hogy itt van és nekem táncol. Kacér mosoly játszik az arcán, miközben engem néz, már épp magamhoz húznám egy csókért, mikor az összes reflektor fénye rávilágít és lehalkul a érpezsdítő zene.

-         Informátoraim szerint a két leggyönyörűbb és legbelevalóbb Anders lány ma itt bulizik. Cor, Suz jól érzitek magatokat? – Harsogja a Dj srác, mire a két velem lévő nő, nevetni kezd, majd heves bólogatásba kezdenek. – Akkor mindenki a vendégem egy körre, hogy még jobb legyen a buli – üvölti el magát a fiú, mire dobhártyaszaggató sikítással válaszol a közönség.

Talán pont ez a kör nem kellett volna…

Egy kar a derekamon landol, amitől hatalmasat nyekkenek. A fejem azonnal hasogatni kezd, amint résnyire nyitom a szemem. Túl sok a fény és túl sok a végtag rajtam. Forog velem még most is a világ, mindenem füst és alkoholszagú, a szám savanyú az elfogyasztott felesektől. Ráadásul a fél éjszaka ki is maradt. Niko félig rajtam fekszik, amit máskor nem bánnék, de most szinte agyonnyom. Próbálom finoman letuszkolni magamról, a ragacsos, büdös testet, mert nem kapok levegőt és hányinger kínoz attól, hogy az emberölésre is kiválóan alkalmas leheletét kell szagolnom, miközben az arcomba szuszog, de nem megyek vele semmire.

-         Mozdulj már – nyöszörgök, mert elég gáz lenne ha pont az ágyra dobnám ki a taccsot.

-         Mi van? – Dörmög, de ahelyett, hogy lekászálódna végre rólam, még inkább rám tehénkedik.

-         Au – nyögök fel fájdalmasan, mire végre legurul rólam én pedig fellélegzek.

-         Hagyj aludni – nyögi a párnába és a fejére húzza a takarót. Nekem meg végre van helyem ahhoz, hogy körbenézzek. A saját szobámba vagyok, a tegnapi ruháimban. Már most tudom, hogy esélytelen visszaaludni, hisz a szagomtól képtelenség lenne szundítani, így nagy nehézségek árán elbotorkálok a fürdőig egy józanító langyos zuhany elejéig. A kávé az aszpirin már csak a ráadás utána. Dorah kínálgat némi kajával, de még gondolni is képtelen vagyok a reggelire, nemhogy megenni. Kiderül, hogy Yvék elmentek sétálni, anyu pedig befoglalta a kanapét, ami annyiból elég rossz hír, hogy én is oda készültem befészkelni magam, mivel eszem ágában sincs visszamászni Niko mellé, míg a szaga egy oroszlánéval vetekszik. Nem marad más csak a fotel, legalábbis így gondolom, de gyorsan kiderül, hogy naiv vagyok. A bejárató ajtó kinyílik, majd hatalmas robajjal bevágódik.

-         Te – mutogat rám vöröslő fejjel az apám. – Hol van az anyád? – Üvölt magából kikelve, mire anyu nyöszörögni kezd a kanapén és felemeli az egyik kezét, mint az iskolába a gyerekek, jelezve, hogy hol is van.

-         Ne üvölts Matt, fáj a fejem – nyöszörgi és ő is pont olyan pocsék állapotban van, mint én… Ha nem rosszabban.

-         Az én fejem is fáj – robog be Matt, majd egy számlának tűnő valamit dob az asztalra. – Van fogalmad arról mennyit költöttél az éjjel? – Üvölt torka szakadtából, mire mindketten nyöszörögni kezdünk és próbáljuk a fülünkre tapasztott tenyerünkkel tompítani a mennydörgést.

-         Pár száz dolcsit, nem tudom, nem érdekel – legyint anyu és a párnába fúrja a fejét.

-         Mégis mit képzelsz? A francba Suzanne, ez az én pénzem, te nem írathatsz bármit csak úgy az én kontómra – kiabál tovább.

-         Jaj fogd már be. Csak egy vicc volt. Szerinted én nem tudom kifizetni azt a kurva számlát? – Emeli fel anyu a fejét és nyúzottan néz az apámra. – Ez csak egy poén. Tudtam, hogy így fogsz reagálni, mert ugyan annyi pénzed van, hogy egy életre is sok, mégis minden egyes fillért a fogadhoz versz. Majd átutalom a számládra az összeget ha felkeltem, de most húzz el. Senki nem kíváncsi rád te szarrágó – dől vissza a párnára.

-         Nem vagyok szarrágó – kéri ki magának Matt, mire anyu felnevet.

-         Annál sokkal rosszabb vagy, de nem akartam ebbe belemenni. Arra nem vagy képes, hogy a gyerekeddel nyugodtan megvacsorázz! Tudod, sajnálom Daisyt, mert te vagy az apja, azt kívánom bár sose jött volna rá, hogy köze van hozzád. Tönkreteszed mindenki életét, mert egy önző rohadt patkány vagy. Bárcsak tudnám mit szerettem benned. Bárcsak tudnám miért istenítettek a lányaid. Bárcsak tudnám miért nem hagytam, hogy túllődd magad anno. Bele kellett volna fulladnod a saját hányásodba, te rohadék. Kár volt rád pazarolni annyi pénzt. Rehab a fenéket, téged nem a drog meg a pia emésztett, hanem a saját szemétséged. Láttad annak a srácnak a képét? Megnézted Niko arcát? Láttad, hogy néz a gyönyörű kislányodra? Hogy mennyire figyel rá? Észrevetted? Úgy szereti, ahogy te sose tetted! És elítéled? Elüldözöd? Fenyegeted? Ki vagy te Matt Anders? Hol van az a srác, aki imádott élni és szeretett szeretni? Mi a fene van veled? – Áll fel anyu a kanapéról, hogy az apám elé állhasson. Lehet, hogy sokkal kisebb nála, de mégis most óriásnak tűnik a szemembe. – Tűnj el és ne merd megkeresni, se őt – bök rám - se Nikot. Daisynek majd én bemutatom Liát, ha látni akarja, de te szállj ki a lányom életéből. Vedd, úgy, hogy csak Jent szültem neked. Őt sikerült megmérgezned, de Lia az én lányom és nem engedem, hogy tönkretedd. És most takarodj innen te mocskos féreg  - tuszkolja el a bejárati ajtóig, majd amint a küszöbön kívülre került, rávágja az ajtót. – Miért nem öltem meg álmában? – Dörmögi miközben mezítláb visszabotorkál.

-         Mert szereted – suttogom, hisz még ezután is érzem, hogy van köztük valami megmagyarázhatatlan vonzás, valami erő, ami egymáshoz húzza őket.

-         Sajnálom kicsim – néz rám szomorúan.

-         Ne sajnáld – csóválom meg a fejem.

-         Jobb apát érdemeltél volna – néz rám bocsánatkérően.

-         Ha nem ő lett volna az apám, valószínűleg, nem tartanék itt – kacsintok rá. – Boldog vagyok és ez a lényeg – bújok hozzá, mint régen.