„Ebben a pillanatban 6.470.818.671 ember él a világon. Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az ördöggel viaskodjanak. Több mint 6 milliárd ember él a földön, több mint 6 milliárd lélek, és néha csak egyetlen-egyre lenne szükségünk.”
Rántottaillatra ébredek. Vajon ki csinál rántottát? Sean…
Hogy jutottunk be a lakásba? És honnan szerzett tojást?
Basszus. Teljes a homály. Olyan fáradtnak érzem magam, hogy nem kevés időbe
telik míg összerakom a képet magamban. Hazahozott, de én már azt hiszem
kocsiban elaludtam. A csizmám ő szedte le rólam valószínűleg, a szoknyával
együtt. De más nem történt. Nem… Arra emlékeznék. Csak az ölelése dereng, meg a
szuszogása. Talán jobb lenne, ha őt kérdezném meg. Legalábbis remélem, hogy ő
az aki csörömpöl odakint és nem új albérlő van itt. A köntösöm magamra kapva
csoszogok ki a pici lakásom konyhájába, ahol szerencsére nem idegen arc vár,
hanem ő. Egy szál szürke szövetnadrágban sürög forog a konyhába, a szájából egy
cigi lóg ki és olyan hihetetlenül frissnek tűnik… És szexinek. Vajon hány éves
lehet? Az tuti, hogy elmúlt negyven, de a teste vetekszik egy húszéves
srácéval. És egyáltalán mit is keres még itt? Basszus. Ha ezt Niko megtudná,
tuti kiakadna. De ácsi. Kit érdekel? Tekintve, hogy ő meg a volt barátnőjével
„randizott” hajnalban…
-
Hello tündérke - nevet fel Sean rekedten amint
megpillant, ezzel visszaterelve a jelenbe. – Le vagy amortizálva rendesen. Azt
hiszem ez rádfér – nyom a kezembe egy bögre feketekávét, amitől hálás mosolyra
húzódik a szám.
-
Mit művelsz? – Ülök fel a konyhapultra, miközben
figyelem, hogyan készít reggelit.
-
Öhm… feltöltöttem a hűtőd, főztem kávét és most sajtos
omlettet csinálok. Szereted ugye? – Néz rám kérdőn.
-
Tökéletes – mosolyodok el. A koffein jó hatással van
rám, de a reggeli ínycsiklandó illata felébreszti más érzékszerveim. Csak most
érzem, hogy mennyire éhes vagyok.
-
Tehát mit is kerestél tegnap a kórházban? – Néz rám,
miközben sóval hinti meg a készülő finomságot.
-
Egy barátomat elütötte egy autó – motyogom még mindig
álmosan.
-
Jade? – Pislog rám nagyokat.
-
Ismered? – Kerekednek ki a szemeim.
-
Csak futólag – legyint. – Hogy van? – Kérdezi,
tényleges érdeklődéssel a hangjában.
-
Túl a nehezén – adok választ. – És te mit kerestél
bent? – Teszem fel az engem érdeklő kérdést, miközben csak bámulom. Olyan
furcsán természetes, hogy itt van. Meg se fordul a fejembe, hogy kidobjam vagy
elküldjem. Miért is tenném? Sean rendes pasi. Kicsit zűrös, de rendes.
-
Elmértem az adagot és majdnem kinyírtam magam. De nem
lett semmi komoly gebasz. Egy kis vérnyomásesés és csók… Gina, az asszisztensem,
tudod a csaj aki velem volt este, kicsit túlparázza a dolgot – ránt vállat,
mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy drogtúladagolás miatt
kórházba viszik. Bár… Neki valószínűleg az is. Ahogy Mattnek is az volt…
-
Nem akarsz leszokni? – Húzom fel az egyik szemöldököm
kérdőn.
-
Kéne, de nem tudok. Meg már nincs is miért próbálkozni
– somolyog.
-
Eddig volt? – Kíváncsiskodok halkan. Nem akarok
tolakodó lenni vagy véletlenül valami olyanba piszkálni ami nem tartozik rám.
-
Aha, a nejem, azaz most már csak a volt nejem,
állandóan csesztetett érte. A gyerekeimért megpróbáltam egy csomószor, de
valahogy mindig visszaestem. Most már nem élnek velem, nem látják, hogy mi van,
tehát elég akkor tisztának lennem, mikor láthatásom van – kacsint rám, amin
eléggé meglepődök.
-
Ez nem rossz neked? – teszem fel az újabb kérdést.
-
Nézd tündérke. Ez vagyok. Egy drogos faszfej. Már több mint
húsz éve. Eddig elég jól bejött. Van hol aludnom, van mit ennem, van pénzem
erre is, arra is, a srácaim fősuliját is ki tudom fizetni, azt csinálom, amit
szeretek szóval… Jah. Megfelel – bólint. – De inkább együnk – pakolja a
reggelit a tányérra.
Teljesen le vagyok döbbenve. Hogy lehet valaki ennyire
laza és felelőtlen és mégis csábító? Miért bukkan fel vajon mindig akkor,
amikor nem számítok rá? És, hogy lehet, hogy mindig ilyen furcsa zsongást okoz?
Igen, zsibog a fejem tőle. Ahogy itt ül és hadovál a koncertekről, csibészes
vigyorral a képén, igéző kék szemekkel. Eszméletlen.
-
Amúgy meg vagyok rád sértődve – húzza fel játékosan az
orrát, de nem bírja fél percig se adni a sértődöttet. Elneveti magát. Mintha
egy öt éves kisfiú ülne velem szembe, úgy érzem magam. Képtelenség rá haragudni
vagy egy másodpercig is morcosan nézni. A kisugárzás egyszerűen elkápráztat és
magával ránt.
-
Miért is? – Húzom fel kíváncsian az egyik szemöldököm,
de megint vigyorgok.
-
Nem használtad fel egyik repülőjegyet se és nem jöttél
el semelyik koncertemre – áll fel az asztaltól, hogy elmosogasson, majd még egy
bögre kávéval öblítse le a reggelijét.
-
Finnországban voltam – rántok vállat, aztán megint
elszomorodom, ahogy arra gondolok mivel is voltam elfoglalva. Nikoval. És most
megint úgy tűnik, hogy minden széthullik körülöttem, a boldogság pedig
homokszemcseként kipereg az ujjaim közül, hiába is markolom kétségbeesetten.
-
Értem, de ez akkor is sértő. Viszont… - neveti el
magát, mikor ránézek, hogy aztán a levegőben lógva hagyja a mondatot.
-
Viszont? – Noszogatom.
-
Ha ma eljössz velem San Diegoba és megnézed a bulit,
akkor talán megbocsátok – támasztja a tenyerét az asztallapra, alig fél
centire, az ott pihenő kezeimtől. Megint ellenállhatatlan késztetést érzek
arra, hogy megcsókoljam, bár gőzöm sincs miért van ez. Talán, mert túl közel
van és túl jó az illata.
-
Nem lehet – sóhajtok fel, az órára nézve. – Vissza kell
mennem a kórházba és ott kell lennem. Csak aludni jöttem haza – szontyolodom
el.
-
Jaj tündérke, ne csináld ezt – kérlel édesen. –
Csináltam reggelit, hazahoztalak, nem mellesleg bejön a lakásod – néz körbe
mosolyogva, amin eléggé meglepődök, tekintve, hogy ő az első, aki nem
patkánytanyázza le - de haladjunk tovább - folytatja. - Tehát ha szépen
megkérsz akkor a kórházig is elfurikázlak most, aztán megyünk a koncertre. Csak
két óra az egész. Helikopterrel megyünk és ha mindenáron vissza akarsz jönni,
hazahozlak koncert után. Tündérem, ez egy kihagyhatatlan ajánlat, be kell
látnod – magyarázza, olyan szenvedéllyel és magabiztossággal, amivel teljesen
levesz a lábamról.
-
Csábító – mosolyodom el. – De előbb tudnom kell, hogy
van Jade.
-
Oké, ezen ne múljon., menj zuhanyozni – kapja el a
csuklóm, hogy felrántson a székről, aztán hirtelen a mellkasához ránt és
hátulról átkarolja a derekam, hogy a fülembe susogjon. – Ha gondolod szívesen
megmosom a hátad – simít végig a hasamon, amitől összerezzenek és nagyot
sóhajtok. Basszus, az érintése egyszerűen feltüzel. Érzek valamit, amit eddig
csak Niko közelében. Bizsergek. Nem ver hevesebben a szívem és nem alélok el
tőle, de mégis vágyom rá. Talán, mert tiltott gyümölcs. Talán, mert olyan erő
sugárzik belőle, ami biztonságérzetet kelt bennem. Talán a gyerekes könnyedség
van rám hatással, amivel az életét éli, talán a csibészesség, a játékosság, ami
mindig a szemében csillog… Per pillanat mind olyan csábító. Ebben a
felfordulásban kell ez a kis gondtalanság. Kell a ragyogása. Ő nem olyan, mint
Niko. Nem komplikált. Nem nehéz vele lenni és jól érezni magam vele. Mégis
bűntudatom van.
Nem ő a szerelem az életemben. Az a zöldszemű, mindig is ő
lesz. Érte dobog a szívem, de olyan jó lenne, ha egyszerűbb lenne mellette,
vele élni.
-
Engedj el – kérem tőle halkan, még akkor is, ha jól
esik az ölelése.
-
Miért? – Suttogja a nyakamba, amitől kiráz a hideg.
-
Mert ez nem jó – lépek el tőle.
-
Miért is nem? – Néz rám kérdőn.
-
Sean… Én tartozom valakihez. Szeretem és bármennyire is
macerás vele lenni, nem akarom elszúrni – nézek mélyen a szemébe, hogy tudja ez
nem játék.
-
Túl közel engedtél igaz? – Mosolyodik el. – Perzsel a
szenvedély mi? Csábító vagyok? – Kuncog fel, majd rágyújt egy cigarettára. –
Tündérem – lép megint közelebb, én meg hátrálok egy lépést, erre azonnal
megtorpan, értve a jelzést. – Nézd – sóhajt nagyot. – Gyönyörű vagy, de
iszonyat fiatal. Majd ha annyi idős leszel, mint én megérted, hogy nem tartozol
senkinek semmivel, csak magaddal kell tudnod elszámolni. Nem vagy tárgy és nem
birtokolhat senki, ugyanígy te sem birtokolhatsz senkit. Nem mondom, hogy nem
fogom megkísérelni, hogy levegyelek a lábadról vagy, hogy bejussak abba a szexi
csipkebugyiba – nyal végig az ajkain játékosan, miközben a kék szemek
megvillannak és a tekintete az említett ruhadarabara siklik, cseppet sem
leplezve, hogy gondolatban már rég leszaggatta rólam a falatnyi anyagot. – De
amit nem akarsz, azt nem fogom erőltetni. Megvárom, míg te ugrasz rám – nevet
fel újra, mire megforgatom a szemeim.
-
Inkább megyek zuhanyozni. Egyedül – teszem hozzá, mikor
látom, hogy elindul utánam, de csak egy újabb önfeledt nevetés szakad fel
belőle.
-
Én olyan kibaszott szerencsétlen vagyok – dőlők az
asztalra. Kicsit szédülök. Liát még mindig nem tudom elérni, a
fájdalomcsillapító, pedig kezd kiütni, főleg, hogy borral öblítettem le. Mika
se teljesen tiszta, de azért próbál fókuszálni rám és türelmesen végighallgatja
a hisztim. Azt hiszem sikerült megint többet innunk a kelleténél, pedig csak
azért maradtunk bent a stúdióban, hogy tovább dolgozzunk az egyik dal
dobtémáján. Hogy is lett belőle totális lerészegedés? Gőzöm sincs. Csak egyik
pohár ital követte a másikat.
Nagy nehezen feltornázom magam a kanapéra és elnyúlok, a
markomban szorongatva az új telefonom. Bárcsak visszahívna. Bár tudnám mi van
vele. Bár hallhatnám a hangját és kibékíthetném. Bár ne lenne dühös rám és
megnyugodhatnék.
-
Nem tudom mit mondjak neked – sutyorog Mika
vontatottan, majd még egy üveg sört kivégez. Kinek az ötlete volt, hogy piát
hozzunk a hűtőbe? Nem tudom. De most kétségkívül jól jön. Felejteni akarok.
Mika pedig partner a piáláshoz.
-
Mi az Istenért lettem szerelmes? – Nyögök fel, az
arcomat a tenyereimbe temetve. Csípi a szemem a cigarettafüst és a neonfény is
zavar.
-
Asszem az olyan dolog haver, amit nem tudunk
befolyásolni. Bár… - pislog rám, de nem fejezi be a mondatot.
-
Bár? – Kérdezek rá.
-
Kurva szerencsés vagy. Te is meg Aleksi is. Van nő
mellettetek. Nekem is vannak nőim, de a legtöbbje csak ágymelegítőnek jó, a
maradék még esetleg házitündér is lehet, de a szerelem… na az nem kopogtat az
ajtón – húzza el a száját.
-
Örülj neki – mordulok fel, majd egy újabb üveg bort
bontok ki.
-
Gondoltad volna, hogy Aleksi lesz először apuka
közölünk? – Kérdezi jó néhány perc csend után. - A gimiben akkora egy balfék
volt. Már azt is csodáltam, hogy fel tudta szedni Katjat. Aztán, azt hittem,
hogy a tetőpontra ért a kapcsolatuk azzal, hogy meg is fektethette. Majd jött a
sokk, mikor összeköltöztek, aztán a totális döbbenet mikor megkérte a kezét és
Katja valami érthetetlen ok miatt igent mondott neki, ráadásul az esküvő napján
se táncolt vissza. Most meg nézd meg… Rohan haza fürdetni a lányát – nevet fel
furcsán. Mintha nem értené, hogy hogyan is történhetett ez. – Tudod néha azon filózom, hogy nekem csak a
munka jut. Nem lehet mindenki olyan piszok mákos, mint Aleksi. Vagy ez, vagy
az. Márpedig ha azt nézzük a zene kurvára megy. Imádom – mosolyog rám. – Köszi
– kacsint rám, mire elnevetem magam.
-
Mit?
-
Hogy rávettél arra az őrültségre, hogy zenekart
csináljunk és megpróbáljuk ezt az egészet. El se bírom képzelni az életem
enélkül - mutat körbe. Igen, mindenhol
kották és hangszerek hevernek, nem csak üres piásüvegek.
-
Én se – mosolyodok el. Ismét érzem a nyelvem hegyén azt
a kellemes ízt, ami akkor jelentkezik, mikor valami újat alkotunk. – De nélküle
se – komorodok el Liára gondolva.
-
Szeret téged. Ez is ugyan olyan érthetetlen, mint az,
hogy Katja szerelmes a mi kis balfácánunkba – kuncog fel idétlenül.
-
Genyó vagy – nevetek fel, mire vállat ránt.
-
Miért? Tényleg elég nyomi volt. Azt tessék. Megfogta az
Isten lábát – kacag hangosan, mire vele nevetek. – Amúgy Niko – néz rám
komolyan. – Milyen érzés? – Kérdezi halkan. Más talán nem értené, hogy mire
céloz, de én pontosan tudom.
-
Őrületes – mosolyodok el, majd lehunyom a szemem, hogy
magam elé képzelhessem Liát, hogy könnyebben visszaidézhessem a vele töltött
mámoros perceket. – Mintha folyamatosan be lennél tépve és lebegnél – suttogom.
– Biztonságban érzed magad és mégis iszonyatosan félsz. Olyan jóleső melegség
árad szét benned, mikor a karodban van. Hevesebben ver a szíved és igen,
tényleg nem hülyeség, hogy a pillangók hevesen csapkodnak a szárnyaikkal a
gyomrodban. Az elején azt hiszed hányingered van, aztán rájössz, hogy nem. Csak
izgulsz, mint mikor kiskamaszként először hívtál valakit randira, vagy először
léptél fel a színpadra. Nem akarsz hülyét csinálni magadból soha. Aztán persze
mégis sikerül. Nem tudom elmagyarázni. Egyszerűen csak érezni lehet – vigyorgok
rá bárgyún, a tenyerem a mellkasomon pihentetve.
-
És honnan tudod, hogy ő az? – Húzza fel a szemöldökét
kérdőn.
-
Hát ezt nem tudom. Én akkor lettem biztos benne, mikor
először mellette ébredtem. Csak ránéztem és puff… Minden más lett még akkor is
ha nem vallottam be magamnak. De most nagyon félek – pislogok rá
kétségbeesetten, mire megértően néz rám. – Rettegek, hogy elveszítem. Abba
beledöglök – suttogom.
-
Mint mondtam már barátom, hogy az a csaj szeret téged. Fene
tudja miért, de a vak is láthatja, hogy oda van érted. Haragszik, de beléd van
habarodva teljesen. Te is haragudnál – világít rá a tényekre.
-
Én kitekerném a nyakát – csukom le a szemeim. Mindenki
azzal jön, hogy képzeljem magam az ő helyébe, de képtelen vagyok rá. Már a
gondolatába is beleőrülök. Még, hogy megfogalmazzam mit is éreznék ha valami
pasi, mondjuk az egyik exe, hajnalban a lakásából lépne ki… Mit nem. Tuti
elmegyógyintézetbe kerülnék, mert elvenné az eszem a féltékenység. Így is az
vagyok, pedig tudom, hogy nem történik semmi. De állandóan mar és emészt a zöld
szemű szörny. Nem tehetek róla. Utálom, ha nincs mellettem a nő, akit szeretek.
Ha nem tudom elkergetni a körülötte legyeskedőket.
-
Sosem bántanád - kacag fel Mika, visszarántva a
jelenbe, mire eleresztek egy mosolyt. Igaza van.
-
Oké, őt nem, de a pasit, tutira egy kiskanállal
belezném ki – motyogom.
-
Á, nem úszná meg annyival, ahogy ismerlek – csóválja
meg a fejét. Ó, igen. Ő tudja, hogy milyen ha eldurran az agyam. Leena egyik
szeretője se úszta meg szárazon… De Lia soha nem tenne olyat. Bízom benne.
Érzem. Tudom.
-
Mit csináljak Mika? – Sóhajtok nagyot, miután megint
megpróbálom hívni. Hiába…
-
Küldj neki sms-t – dobja fel az ötletet.
-
Próbáltam. Van egy sanda gyanúm, hogy olvasatlanul
törölte az a flúgos liba – húzom el a szám.
-
Akkor igyunk még – mászik el a hűtőig, hogy egy üveg
vodkával végképp taccsra vágjuk magunkat.
Alex
a folyosón lévő műanyag széken kuporog.
-
Ahol hagytam – mosolyodok el, látva az alvó pici
alakot.
-
Alex egy nőért itt kuporog? – Kerekednek ki Sean szemei.
-
Szerelmes – bólintok mosolyogva, majd a kávéspohárral a
kezembe, a pokolfajzat mellé ülök és finoman a haját simogatva ébresztgetni
kezdem. Muszáj ennie ugyanis, mielőtt még ő is legyengül. A szemei rémülten
pattannak ki, amint a fejbőréhez érek.
-
Jade? – ül fel azonnal. Már ki is ment az álom a
szeméből.
-
Jól van – mosolygok rá, majd az ujjai közé teszem a
kávét.
-
Volt már itt az orvos? – pislog rám izgatottan.
-
Nem. Kellett volna? – Nézek rá kérdőn. Úgy érzem
valamiről nem tudok.
-
Ma felkeltik – bólogat mosolyogva, de a félelem ott van
a kék íriszekben.
-
Komolyan? – Mosolygok rá, mire újabb heves fejrázással
válaszol. – Debbynek már vissza kellett volna érnie – néz az órájára, a száját
elhúzva.
-
Miért is? – Kérdezek rá.
-
Hoz tiszta ruhát meg ilyeneket, hogy át tudjak öltözni.
Nem szeretném ha abba a cuccba látna, amibe utoljára – hajtja le a buksiját
szégyenlősen, majd újabb nagy korty kávét tüntet el az ajkai közt. – Félek. Mi
van ha nem ismer meg? Vagy ha nem lát majd? Vagy ha nem tud beszélni? Vagy akármi…
- suttogja rémülten.
-
Nem lesz semmi baja – karolom át a vállát, majd
biztatóan dörzsölgetni kezdem az elgémberedett tagjait. Sean a falnak
támaszkodva áll, tisztes távolságot tartva tőlünk.
-
Azt mondod ad nekünk a sors még egy esélyt? Azaz, hogy
inkább nekem? – Emeli fel a fejét, mire kicsit összezavarodom. De folytatja. –
Kapok szerinted esélyt megváltozni? Lehetek egyszer rendes ember? Méltó hozzá? –
Néz kérdőjelekkel teli tekintettel a szemembe.
-
Mit tesz, hogy rendes ember? Mi van édes, bankár leszel?
Otthagyod a zeneipart? Öltönybe bújsz és nyolctól négyig dolgozol egy irodában?
Vacsorát főzöl Jadenek? Elhízol? Sört vedelsz? Gyereket fürdetsz? Nem kefélsz
többet pasikkal? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire az alsó ajkába harap.
-
Azt kéne, talán – bólint tétován.
-
Akkor nem az lennél, akibe Jade beleszeretett – fogom
meg a kezét, ami jéghidegnek tűnik. – Mi nem vagyunk rendes emberek. És mégis…
Ki határozza meg, hogy ki rendes ember és ki nem, Alex? Csak mi magunk –
suttogom a szemébe nézve. – De a mi fajtánk mást ért rendes alatt, mint az övék
– bökök a fejemmel egy nővérke felé, aki fintorogva néz ránk. – Szerinte mi
utolsó bunkók vagyunk, akik nem csinálnak semmit, akiknek nincsenek érzéseik,
akiknek nem fájhat a szívük vagy a fejük. Azt hiszi, hogy az, akinek van pénze,
tehetsége és akit elismernek annak mindene megvan és felszínesen él. De te is
tudod, hogy nem így van – kacsintok rá, mire egy apró mosoly jelenik meg a
szája sarkában.
-
Szeretlek – ölel magához hirtelen, amitől egy
másodpercre ledöbbenek, aztán széles vigyor terül szét az arcomon és a béna
karjaim mozgásra bírom, hogy átfonhassam a vékonyka derekát.
-
Én is szeretlek – súgom a fülébe, miközben a hátát
simogatom.
-
Ugye nem haragszol rám, mert néha kicsit, szóval… -
Kérdezi bizonytalanul.
-
Sosem haragszom rád. Bolond vagy és kész – nevetek fel.
Ő pedig velem nevet.
Csak délután kerül sor arra a bizonyos ébresztésre. A
folyosón ülve várok, Seannal, aki a telefonját buzerálja.
-
Nyughass már tündérke – simítja a térdemre a tenyerét
mosolyogva, amitől ijedten rezzenek össze. Eddig fel se tűnt, hogy veszettül
dobolok a lábammal.
-
Ideges vagyok. Nem tehetek róla – mordulok fel. Alex
már egy órája bent van… Na jó nem, mert csak két perce. De legalább egy órának
tűnik. Vajon mi történhet? Tényleg jól van Jade? Vagy csak ámítottuk magunkat
idáig?
-
Tündérke, nézz rám – kér bársonyos, megnyugtató hangon,
mire a szemébe nézek és valami olvadásnak indul bennem, a szürkéskék íriszekbe
bámulva. – Nem tehetsz semmit. Aggódhatsz, de felesleges. Ha komoly baj lenne,
Alex már rég menekülőre fogta volna a dolgot és itt sírna az öledbe bújva, mint
valami taknyos. Ő nem bírja az ilyen érzelmi próbákat. Ahogy én sem. Szóval
vond le a konklúziót. Nincs itt, ergo minden oké – kacsint rám.
-
Akkor is ideges vagyok – kezdek újra dobolni a
lábammal, mire elmosolyodik.
-
Gyere ide – túr a hajamba, majd a fejem a vállára
vonja, hogy aztán lecsúsztathassa a kezét a derekamra, a szabad mancsával pedig
a zsebébe csúsztassa a mobilját. A szabaddá vált ujjai a hajamba gabalyodnak és
finom mozdulatokkal fésülgetni kezdi a tincseim, miközben valami vontatott
dallamot dúdol. Lehunyom a szemem és próbálom abbahagyni a dobolást, de nem
megy. Egészen addig nem, míg Sean hirtelen a térdem alá nem nyúl és a lábaim
nem húzza az ölébe. A meleg tenyere a lábszáramra csúszik, az ujjaival a térdem
alatt köröz, ami megmosolyogtat. Mélyen szívom magamba az illatát, ami nem
olyan intenzív, mint Nikoé, de hogy is lehetne az? A két pasi össze sem
hasonlítható. Niko mellett azonnal ki akar ugrani a szívem a helyéről és belé
akarok bújni, be a bőre alá, Sean kezei közt viszont lehiggadok. Nem feszít
semmi igazán.
-
Jobb már? – Kérdezi a fülembe suttogva, amitől
végigszalad rajtam egy furcsa borzongás. Nem értem mi van velem. Mit művel?
-
Igen – bólintok hirtelen, mire egy újabb mosolyt kapok.
Bár
ne kapnék. Teljesen összezavarodom. Megint minden a feje tetején áll. És én ezt
nem akarom. Idegesít. Sean megjelenése felforgatta az egész világom. Azaz nem
is az ő megjelenése. Inkább Leena újbóli képbe bukkanása. Sean csak hab a
tortán.
Niko
azóta is hív, de nem tudom felvenni a telefont. Nem tudom mit mondjak neki.
Utálok veszekedni vele. Az állandó csatázás, sok nekem. Kicsit máshogy képzeltem,
ezt az egész kapcsolat dolgot. Valahogy folyamatosan olyan érzésem van, hogy
nem bízik bennem és mivel állandóan titkolózik és nem avat bele a dolgaiba,
például a Leenaval való ügyeibe, ezért az én bizalmam is lecsökkent. Mit
lecsökkent. Kezd a béka segge alá hullani. De ha nem tudok megbízni benne mi
lesz ha hónapokig nem látom? És ha ő nem bízik bennem?
Nem,
ez így nem mehet.
Vissza
kell mennem, hogy kitaláljuk, hogyan tovább.
Én
ezt így nem vagyok hajlandó tovább csinálni. Nem akarok állandóan csukott
szemmel, bizalom nélkül, egy penge élén táncolni vele, a szakadék felett.
Akkor
inkább váljunk külön. Ő jobbra én balra. Bármennyire is fájdalmas. De így nem kínoznánk
egymást.
-
Min gondolkodsz tündérke? – Simít végig Sean a hosszú
ujjaival a vállamon.
-
Hogy mekkora baromság a szerelem – bukik ki belőlem az
őszinte válasz, mire furcsa fény csillan a szemében.
-
Nem rossz az. Csak kurva nehéz és az emberek nem bírják
el azt az érzelmi terhet, amit ad. Tudod, függeni valakitől, úgy szeretni
valakit, hogy az életed adnád érte, hogy őrültségeket művelsz miatta, hogy
sírsz és szenvedsz, de mikor ott van veled, az mindent megváltoztat, mert
egyetlen pillantásával eléri, hogy úgy érezd magad, mint egy könnyed rózsaszín
bárányfelhő, ami szabadon siklik az égen miközben finoman melegítik a napsugarak, míg fel nem forr. A szenvedély
felperzseli az embert, de a szenvedély nélkül a szerelem szart se ér. Tündérke,
ha így szeretsz valakit az a világ legjobb dolga, de ha nem bírod, akkor
beleroppansz. Erősnek kell lenni, de te még túl fiatal vagy hozzá, hogy bírd
ezt az érzelmi hurrikánt. Ahogy a pasid ismerem, ő pedig nem tudja megtanítani
neked, hogy hogyan kéne csinálni, mert ő sem tudja, hogy kezelje ezt –
simogatja meg a nyakam, miközben végig a szemembe néz.
-
Bezzeg te tudod, hogy kéne mi? – Horkantok fel
cinikusan, mire elsötétül a tekintete.
-
Ha tudnám, még mindig mellettem lenne a gyerekeim anyja
– súgja furcsa hangon.
-
Sajnálom – kérek bocsánatot, mert rögtön tudom, hogy
olyanba nyúltam bele, amibe nem kellett volna.
-
Ne sajnáld. Függtem tőle, aztán mikor nem volt velem,
kellett valami más, ami a felszínen tart. Egy időben elég volt a zene. De ha
két szerelmed van, akkor onnantól fogva, kettő dolog kell, ahhoz, hogy élni
tudj. A zene se elég, hogy kielégítse a hiányt, amit akkor érzel mikor nincs
ott veled a nő, aki beragyogja a reggeleid. Hát elkezdesz piálni, de
megszületik a gyereked és ezzel egy újabb szerelem kel életre. Tehát a zene marad, a nőd
helyettesíti a pia, a gyereked viszont semmi. Hozzányúlsz a drogokhoz. Az meg
elveszi az eszed. Aztán újabb gyerek és jöhetnek a kurvák. El kell nyomni a
hiányt valamivel. Tehát amikor a szeretetfüggőséged nem elégíti ki a családod, belövöd magad,
nyakon öntöd némi alkohollal, az egész eufóriát és csak, hogy tényleg utánozni
tudd azt az állapotot, mikor a színpadon vagy a családod pedig oldalról figyel,
elkezdesz mindenre kapható ribancokkal hálni. És akkor jó. Míg el nem veszted a
családod ezek miatt a pótlékok miatt. Onnan pedig már csak az álboldogság marad
tündérem. Ne juss el idáig – kacsint rám, majd a zsebébe nyúl, mert csörög a
telefonja.
Hosszan bámulom őt. Ahogy félrevonul és beszél. Mindig
mosolyog. Csodálom érte. Pedig az előbbi kis monológjából is rá lehet jönni,
hogy nem megy minden olyan simán az életében. Sőt…
De aztán nyílik az ajtó és egy kivörösödött szemmű
ördögfajzat siklik ki rajta, aki nagyon vigyorog.
-
Jade? – Pattanok fel. Alex könnyei meg csak potyognak
és potyognak, miközben olyan arcot vág, mintha megnyerte volna lottót. – Mondj
már valamit – rázom meg a vállánál fogva. Valahogy érzem, hogy minden oké, az
arca mindent elárul, mégis van bennem egy kis kétség.
-
Szeret – böki ki, majd térdre esik és nevetni kezd, bár
ugyanúgy sír is, mint eddig. A mögötte lévő orvos is mosolyog, ahogy a
nővérkék is. – Szeret – néz a szemembe boldogan, mire én is nevetni kezdek.
-
Tuti be van gyógyszerezve és ezért mondott ilyen
hülyeséget – kacsintok rá, mire finoman vállon legyint, aztán a hideg kövön
ülve, a karomba bújik.
-
Felkelt. Miattam kelt fel. Hallotta, hogy azt mondtam,
hogy szeretem és azt mondta, hogy áll az alku és ő is szeret – suttogja,
miközben meg-megborzong a karomba.
-
Tehát minden rendben vele? – Kérdezem halkan, a haját
simogatva.
-
Igen. Le is cseszett és azt mondta húzzak haza aludni
meg enni, mert utálja mikor nem alszom magam szépre – mosolyog fel rám, mire
elnevetem magam. – De tud mozogni, lát, beszél. Kicsit homályos neki az-az
éjszaka és fájnak a bordái, meg idegesíti a gipsz, de minden oké. Nem lesz
semmi baja – fújja ki a levegőt reszketősen, mintha csak most fogná fel, hogy
Jade él és élni is fog. Vele.
-
Akkor menjünk haza – állok fel, majd őt is felsegítem.
-
Minden oké? – Lép mellénk Sean mosolyogva, mire mindketten
egyszerre bólintok.
-
Fáradt vagyok – ásít Alex, mire Sean még szélesebben
kezd vigyorogni.
-
El ne engedd azt a csajt – kacsint rá, aztán belépünk a
liftbe, hogy hazavigyük Alexet, aki miután betakartam, azonnal elalszik.
-
Akkor jössz velem ma? – Pislog rám Sean, mikor meglát a
lépcső tetején.
-
Igen – vágom rá, hasraütés szerűen, de meg is bánom.
Vissza viszont nem szívhatom. Basszuskulcs… Miért is megyek én vele San
Diegoba? Helsinkibe kéne repülnöm, nem oda. Tuti megvesztem. Nem vagyok
normális.
-
Nem menekülsz most már – kacag rám, mikor kinyitja a
bitang terepjáró ajtaját nekem, hogy aztán ő is bepattanjon.
-
Pedig megfordult a fejembe – nézek rá félve, mire
megint nevetni kezd. Hogy bír ennyit mosolyogni és kacagni? Hihetetlen.
-
Tudom – bólogat. – De most hazaviszlek, belepattansz
valami ruciba és indulunk tovább. Gina így is ki fog nyírni, mert el kellett
tolni a próbát miattam – vigyorog, miközben őrült sebességgel kezd száguldozni.
Mégis olyan magabiztosan markolja a kormányt, hogy cseppet se félek, attól,
hogy nekimegy valaminek. Úgy irányítja a böhömnagy járgányt, mintha csak egy
kisautót tologatna a szőnyegen. Meglepő, de biztonságban érzem magam mellette.
Pedig életveszélyes, ahogy vezet, hát még ahogy parkol. Satufékkel állunk meg a
lakásom előtt, majd mire észbekaphatnék már fent is vagyunk. Tanácstalanul
állok meg a szekrényem előtt. Fogalmam sincs mit is kéne felvennem.
-
Sean – kiáltok ki neki, mert a konyhában leragadt.
-
Mi kéne, ha volna tündérem? – Dugja be a fejét a
szobámba.
-
Mit vegyek fel? – Nézek rá töprengve.
-
Valami rövidet, valami pirosat és valami feketét –
kacsint rám, aztán már ott sincs, én meg zsörtölődve kezdek kutatni, valami
rövid fekete és piros után. De ami van az tényleg nagyon rövid… Basszus.
Ha Niko látna ebbe a cuccba tuti nem engedne ki az utcára.
A piros szoknya alig takar valamit a lábamból, a fekete csipkés felső, se hagy
sokat a képzeletre. Jobb ötletem viszont nincs. Kicsit kurvás ugyan a cucc, de
nincs több időm tökölni. Sean folyamatosan csesztet, hogy itt fog minket hagyni
a gép, ami elég ciki lenne tekintve, hogy őt szállítja a helyszínre. A hálóból
fél lábon ugrálok ki, majd a falnak támaszkodva felveszem a másik cipőmet is. Csak a
füttyentésre kapom fel a fejem.
-
Csinibaba, nem is tündér – lép mellém Sean elismerően
csillogó szemekkel, majd megfogja az egyik kezem és körbeforgat, hogy alaposan
szemügyre vehessen.
-
A sarokra is kiállíthatnál – morgok, mire elneveti
magát.
-
Nem áll szándékomban ilyet tenni. Inkább megtartalak
magamnak – kacsint rám, miközben finoman végigsimít a derekam vonalán.
-
Menjünk – suttogom. A közelesége zavarba ejt. Ehhez
pedig abszolúte nem vagyok hozzászokva. Még soha senki nem tudott zavarba
hozni. Ő mégis megteszi, azt, ami még Nikonak sem sikerült igazán. Az átható
pillantása a hibás talán. Vagy az a furcsa rezgés, ami árad belőle.
Mi a fenét művel velem? Ez nem normális. Nem szabadna
ennyire felkavarnia annak, hogy hozzámér vagy rámmosolyog.
Vissza kell mennem Helsinkibe, még mielőtt valami
hülyeséget csinálok.
Ámbár, ha jobban belegondolok így is elég nagy marhaságot
művelek. Elmegyek egy relatíve tök ismeretlen fószerral San Diegoba, ahelyett,
hogy visszamennék ahhoz a férfihoz akit szeretek, bármekkora idióta is és
megpróbálnám megoldani a gondjaim vele. De most már mindegy.
Sean már száguldozik is valamerre. Egy biztos, nem a
reptér felé tartunk. Az alsó ajkam harapdálva bámulom a házakat, amik egyre
ritkábbak, majd szépen lassan mind eltűnnek a szemem elől. Egy óriási
betonplaccra gurulunk be, ahol tényleg egy helikopter vár minket, pár öltönyös kíséretében. Az egyik pasi, amint meglátja a begördülő autót,
látványosan nagyot sóhajt, majd int
pilótának, aki azonnal beindítja a gépet, majd nagy
léptekkel siet elénk, de ahelyett, hogy Sean felé venné az irányt, az én
oldalam célozza meg, hogy kisegítsen a kocsiból.
-
Szia Jerry vagyok – nyújtja felém a kezét mosolyogva.
-
Cornelia – biccentek neki, mire elmosolyodik, aztán
Sean felé indul. A kezébe nyom egy sporttáskát, majd súg valamit a fülébe, mire
Sean elmosolyodik és a karját nyújtja, hogy belé karoljak. Nem hallom, hogy
miről folyik a diskurzus, mert az egyre gyorsabban forgó propellerek zaja
elnyom mindent. Félve tipegek a gép elé, ahol egy újabb mosolygós srác fogad és
egy fülhallgatót nyom a kezembe. Minden olyan gyorsan történik. Sean a
kocsikulcsot átadja Jerrynek, majd besegít a gépbe, aztán becsapódik az ajtó,
mi pedig emelkedünk is felfelé.
A ház
legfelső emeletén, szórakozok a gitárommal. Innen egész Helsinkit belátni. Most
viszont mégse a látvány köt le. Inkább egy dallamon jár az eszem, ami nem akar
összeállni, pedig tökéletes lenne a Liának írt dalomhoz. Újabb cigire gyújtok
rá, pedig a hamutartóban füstölög az előző félig elnyomott csikk is. Próbálok
kizárni minden zajt és gondolatot a fejemből. Csak a hangokra koncentrálok,
amiket én csalogatok elő a hangszerből. Olyan lassan áll össze. Valami még
mindig hiányzik. Csak azt nem tudom, mi az a valami. De azt tudom, hogy azt
akarom, hogy tökéletes legyen. Az oda vezető út már látszik, csak a bozót néhány
részletét takarja. Megszállottan kutatok a takart részletek után. Meg kell
találnom, bármi áron.
Sokáig
az se tűnik fel, keresgélés közben, hogy valaki a csengőre tenyerel. Csak
hosszú percek után esik le, hogy a zavaró csilingelés nem a fejemben van, hanem
ténylegesen zargat valaki.
-
Az Isten verje meg, húzz el – üvöltök, hátha meghallja
az illető a nyitott ablakon kiszűrődő hangom.
-
Nyisd ki – ordít vissza valaki, akit rég nem láttam. A
lépcsőfokokat kettesével veszem be, hogy az ajtót feltépve a halál faszára
küldjem Brandont. Nem vagyok meglepve, azon, hogy csak úgy beállít, de az
időzítése… Abszolút nem alkalmas. Miért nem megy a hülyéje egy hotelbe,
ahelyett, hogy az éjszaka kellős közepén beállítana? Van rá pénze. Basszus.
-
Mit keresel te itt? – Tárom szélesre az ajtót puffogva,
de a halálsápadt arca, arra utal, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy
elküldjem a bús picsába. – Mi történt? – Nézek rá kérdőn, mire az alsó ajkába
harap.
-
Tudod mit? Semmi, inkább megyek – int egyet és
elindulna a sötét utca felé, ha nem kapnám el a karját.
-
Brandon, mit csinálsz itt? – Lökdösöm be finoman a
lakásba.
-
Csak gondoltam meglátogatlak aztán… Mindegy – harapja
el a mondat végét.
-
Brandon – dörrenek rá, mire ijedten rezzen össze. A
markába a telefonját szorongatja és amint meglátja, hogy észreveszem a kezében
lévő kis kütyüt, azonnal megpróbálja eltakarni. Tehát ott van valami… - Add ide
– nyújtom a mobilért a tenyerem.
-
Nem, Niko nem – csóválja a fejét és hátrálni kezd,
ezzel tovább hergelve.
-
Mit akarsz eltitkolni, ami miatt ide rohantál az
éjszaka közepén? Pedig valószínűleg nem is ide indultál. Nincs nálad semmi cucc
– rakom össze szépen lassan a képkockákat. Ismerve őt nem lepne meg, ha nem
hozna bőröndöt, de egy sporttáskányi cucc mindig van nála. – Nem itt akartál
megszállni. Már lecuccoltál valahol igaz? Van azon a telefonon valami –
lépkedek közelebb hozzá. Érzem, hogy a torkomba gombóc kúszik, ezer meg egy
dolog jár a fejembe, hogy mi az ami miatt nem bírta kivárni a reggelt. Mi az,
ami miatt úgy gondolta, hogy azonnal idejön, aztán mikor meglátott, visszakozni
készült. Szinte mérget merek venni rá, hogy hozzám van köze a dolognak és nem
maga miatt ilyen sápadt és zavarodott.
-
Hülyeség az egész – legyint. Próbál könnyelműnek tűnni,
de a fehéredő ujjai elárulják…
-
Akkor elmondhatod – nézek a szemébe, továbbra is
kitartóan, menetleve a hátráló alakja felé, biztos kézzel nyúlva a kütyüért.
-
Lehet, hogy nem kéne. Csak tudod, hogy milyen
meggondolatlan vagyok és izé, érted – sóhajt nagyot, mikor a háta a falnak
simul. Tudja, hogy veszíteni fog, hiába minden.
-
Brandon –szólok rá.
-
Niko kérlek, holnap megbeszéljük, menj vissza a
szentélyedbe és csináéld tovább, amit csináltál – hadar. Tehát ideges…
-
Brandon, nem mondom el még egyszer. Kérem a telefont –
suttogom vészjóslóan.
-
Nem – csattan fel. Olyan képet vág, mint egy ketrecbe
zárt, rémült vadállat.
-
Ha nem adod ide magadtól, elveszem erővel – tornyosulok
fölé. Hiába ő sem kis darab, mégis van jó tíz centi előnyöm vele szembe.
-
Az én tulajdonom, nem vagyok köteles…- hápog
felháborodva, de kicsavarom a kezéből a készüléket, majd három lépéssel arrább
megyek és rápillantok a kijelzőre.
-
Baszd meg – támaszkodok a falnak, miközben kitágulnak a
szemeim és úgy bámulom a képet, ami a képernyőn virít.
A térdeim remegnek, olyan érzés, mintha a lábaim ki
akarnának, bicsaklani alólam, a gyomrom felfordul, a tüdőm elszorul, a véremben
pezsegni kezd az adrenalin és még valami.
Gyilkos düh. Őrjítő, eszeveszett düh. Úgy árad szét a véremben, mint a
kígyóméreg. Fújtatni kezdek, majd minden lelassul. A falnak támaszkodva,
csúszni kezdek a padló felé, miközben a torkomhoz kapok.
Megfulladok.
-
Niko a kurva picsába, hol az inhalátorod? – Térdel
mellém Brandon kétségbeesve, az arcom a két tenyere közé fogva. A hangja tompán
és halkan jut el az agyamig, a köhögésem, hörgéssé fajul, érzem, hogy kiszorul
belőlem a szusz, de talán jobb is így. A kép elmosódik a szemem előtt, minden
homályos folttá szelídül és csak egy dolog jár a fejemben, miközben fuldoklom.
Miért?