A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2012. szeptember 13., csütörtök

88. Az ördögre kacsintva






„Ebben a pillanatban 6.470.818.671 ember él a világon. Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az ördöggel viaskodjanak. Több mint 6 milliárd ember él a földön, több mint 6 milliárd lélek, és néha csak egyetlen-egyre lenne szükségünk.”


Rántottaillatra ébredek. Vajon ki csinál rántottát? Sean…
Hogy jutottunk be a lakásba? És honnan szerzett tojást? Basszus. Teljes a homály. Olyan fáradtnak érzem magam, hogy nem kevés időbe telik míg összerakom a képet magamban. Hazahozott, de én már azt hiszem kocsiban elaludtam. A csizmám ő szedte le rólam valószínűleg, a szoknyával együtt. De más nem történt. Nem… Arra emlékeznék. Csak az ölelése dereng, meg a szuszogása. Talán jobb lenne, ha őt kérdezném meg. Legalábbis remélem, hogy ő az aki csörömpöl odakint és nem új albérlő van itt. A köntösöm magamra kapva csoszogok ki a pici lakásom konyhájába, ahol szerencsére nem idegen arc vár, hanem ő. Egy szál szürke szövetnadrágban sürög forog a konyhába, a szájából egy cigi lóg ki és olyan hihetetlenül frissnek tűnik… És szexinek. Vajon hány éves lehet? Az tuti, hogy elmúlt negyven, de a teste vetekszik egy húszéves srácéval. És egyáltalán mit is keres még itt? Basszus. Ha ezt Niko megtudná, tuti kiakadna. De ácsi. Kit érdekel? Tekintve, hogy ő meg a volt barátnőjével „randizott” hajnalban…
-         Hello tündérke - nevet fel Sean rekedten amint megpillant, ezzel visszaterelve a jelenbe. – Le vagy amortizálva rendesen. Azt hiszem ez rádfér – nyom a kezembe egy bögre feketekávét, amitől hálás mosolyra húzódik a szám.
-         Mit művelsz? – Ülök fel a konyhapultra, miközben figyelem, hogyan készít reggelit.
-         Öhm… feltöltöttem a hűtőd, főztem kávét és most sajtos omlettet csinálok. Szereted ugye? – Néz rám kérdőn.
-         Tökéletes – mosolyodok el. A koffein jó hatással van rám, de a reggeli ínycsiklandó illata felébreszti más érzékszerveim. Csak most érzem, hogy mennyire éhes vagyok.
-         Tehát mit is kerestél tegnap a kórházban? – Néz rám, miközben sóval hinti meg a készülő finomságot.
-         Egy barátomat elütötte egy autó – motyogom még mindig álmosan.
-         Jade? – Pislog rám nagyokat.
-         Ismered? – Kerekednek ki a szemeim.
-         Csak futólag – legyint. – Hogy van? – Kérdezi, tényleges érdeklődéssel a hangjában.
-         Túl a nehezén – adok választ. – És te mit kerestél bent? – Teszem fel az engem érdeklő kérdést, miközben csak bámulom. Olyan furcsán természetes, hogy itt van. Meg se fordul a fejembe, hogy kidobjam vagy elküldjem. Miért is tenném? Sean rendes pasi. Kicsit zűrös, de rendes.
-         Elmértem az adagot és majdnem kinyírtam magam. De nem lett semmi komoly gebasz. Egy kis vérnyomásesés és csók… Gina, az asszisztensem, tudod a csaj aki velem volt este, kicsit túlparázza a dolgot – ránt vállat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy drogtúladagolás miatt kórházba viszik. Bár… Neki valószínűleg az is. Ahogy Mattnek is az volt…
-         Nem akarsz leszokni? – Húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn.
-         Kéne, de nem tudok. Meg már nincs is miért próbálkozni – somolyog.
-         Eddig volt? – Kíváncsiskodok halkan. Nem akarok tolakodó lenni vagy véletlenül valami olyanba piszkálni ami nem tartozik rám.
-         Aha, a nejem, azaz most már csak a volt nejem, állandóan csesztetett érte. A gyerekeimért megpróbáltam egy csomószor, de valahogy mindig visszaestem. Most már nem élnek velem, nem látják, hogy mi van, tehát elég akkor tisztának lennem, mikor láthatásom van – kacsint rám, amin eléggé meglepődök.
-         Ez nem rossz neked? – teszem fel az újabb kérdést.
-         Nézd tündérke. Ez vagyok. Egy drogos faszfej. Már több mint húsz éve. Eddig elég jól bejött. Van hol aludnom, van mit ennem, van pénzem erre is, arra is, a srácaim fősuliját is ki tudom fizetni, azt csinálom, amit szeretek szóval… Jah. Megfelel – bólint. – De inkább együnk – pakolja a reggelit a tányérra.
Teljesen le vagyok döbbenve. Hogy lehet valaki ennyire laza és felelőtlen és mégis csábító? Miért bukkan fel vajon mindig akkor, amikor nem számítok rá? És, hogy lehet, hogy mindig ilyen furcsa zsongást okoz? Igen, zsibog a fejem tőle. Ahogy itt ül és hadovál a koncertekről, csibészes vigyorral a képén, igéző kék szemekkel. Eszméletlen.
-         Amúgy meg vagyok rád sértődve – húzza fel játékosan az orrát, de nem bírja fél percig se adni a sértődöttet. Elneveti magát. Mintha egy öt éves kisfiú ülne velem szembe, úgy érzem magam. Képtelenség rá haragudni vagy egy másodpercig is morcosan nézni. A kisugárzás egyszerűen elkápráztat és magával ránt.
-         Miért is? – Húzom fel kíváncsian az egyik szemöldököm, de megint vigyorgok.
-         Nem használtad fel egyik repülőjegyet se és nem jöttél el semelyik koncertemre – áll fel az asztaltól, hogy elmosogasson, majd még egy bögre kávéval öblítse le a reggelijét.
-         Finnországban voltam – rántok vállat, aztán megint elszomorodom, ahogy arra gondolok mivel is voltam elfoglalva. Nikoval. És most megint úgy tűnik, hogy minden széthullik körülöttem, a boldogság pedig homokszemcseként kipereg az ujjaim közül, hiába is markolom kétségbeesetten.
-         Értem, de ez akkor is sértő. Viszont… - neveti el magát, mikor ránézek, hogy aztán a levegőben lógva hagyja a mondatot.
-         Viszont? – Noszogatom.
-         Ha ma eljössz velem San Diegoba és megnézed a bulit, akkor talán megbocsátok – támasztja a tenyerét az asztallapra, alig fél centire, az ott pihenő kezeimtől. Megint ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam, bár gőzöm sincs miért van ez. Talán, mert túl közel van és túl jó az illata.
-         Nem lehet – sóhajtok fel, az órára nézve. – Vissza kell mennem a kórházba és ott kell lennem. Csak aludni jöttem haza – szontyolodom el.
-         Jaj tündérke, ne csináld ezt – kérlel édesen. – Csináltam reggelit, hazahoztalak, nem mellesleg bejön a lakásod – néz körbe mosolyogva, amin eléggé meglepődök, tekintve, hogy ő az első, aki nem patkánytanyázza le - de haladjunk tovább - folytatja. - Tehát ha szépen megkérsz akkor a kórházig is elfurikázlak most, aztán megyünk a koncertre. Csak két óra az egész. Helikopterrel megyünk és ha mindenáron vissza akarsz jönni, hazahozlak koncert után. Tündérem, ez egy kihagyhatatlan ajánlat, be kell látnod – magyarázza, olyan szenvedéllyel és magabiztossággal, amivel teljesen levesz a lábamról.
-         Csábító – mosolyodom el. – De előbb tudnom kell, hogy van Jade.
-         Oké, ezen ne múljon., menj zuhanyozni – kapja el a csuklóm, hogy felrántson a székről, aztán hirtelen a mellkasához ránt és hátulról átkarolja a derekam, hogy a fülembe susogjon. – Ha gondolod szívesen megmosom a hátad – simít végig a hasamon, amitől összerezzenek és nagyot sóhajtok. Basszus, az érintése egyszerűen feltüzel. Érzek valamit, amit eddig csak Niko közelében. Bizsergek. Nem ver hevesebben a szívem és nem alélok el tőle, de mégis vágyom rá. Talán, mert tiltott gyümölcs. Talán, mert olyan erő sugárzik belőle, ami biztonságérzetet kelt bennem. Talán a gyerekes könnyedség van rám hatással, amivel az életét éli, talán a csibészesség, a játékosság, ami mindig a szemében csillog… Per pillanat mind olyan csábító. Ebben a felfordulásban kell ez a kis gondtalanság. Kell a ragyogása. Ő nem olyan, mint Niko. Nem komplikált. Nem nehéz vele lenni és jól érezni magam vele. Mégis bűntudatom van.
Nem ő a szerelem az életemben. Az a zöldszemű, mindig is ő lesz. Érte dobog a szívem, de olyan jó lenne, ha egyszerűbb lenne mellette, vele élni.
-         Engedj el – kérem tőle halkan, még akkor is, ha jól esik az ölelése.
-         Miért? – Suttogja a nyakamba, amitől kiráz a hideg.
-         Mert ez nem jó – lépek el tőle.
-         Miért is nem? – Néz rám kérdőn.
-         Sean… Én tartozom valakihez. Szeretem és bármennyire is macerás vele lenni, nem akarom elszúrni – nézek mélyen a szemébe, hogy tudja ez nem játék.
-         Túl közel engedtél igaz? – Mosolyodik el. – Perzsel a szenvedély mi? Csábító vagyok? – Kuncog fel, majd rágyújt egy cigarettára. – Tündérem – lép megint közelebb, én meg hátrálok egy lépést, erre azonnal megtorpan, értve a jelzést. – Nézd – sóhajt nagyot. – Gyönyörű vagy, de iszonyat fiatal. Majd ha annyi idős leszel, mint én megérted, hogy nem tartozol senkinek semmivel, csak magaddal kell tudnod elszámolni. Nem vagy tárgy és nem birtokolhat senki, ugyanígy te sem birtokolhatsz senkit. Nem mondom, hogy nem fogom megkísérelni, hogy levegyelek a lábadról vagy, hogy bejussak abba a szexi csipkebugyiba – nyal végig az ajkain játékosan, miközben a kék szemek megvillannak és a tekintete az említett ruhadarabara siklik, cseppet sem leplezve, hogy gondolatban már rég leszaggatta rólam a falatnyi anyagot. – De amit nem akarsz, azt nem fogom erőltetni. Megvárom, míg te ugrasz rám – nevet fel újra, mire megforgatom a szemeim.
-         Inkább megyek zuhanyozni. Egyedül – teszem hozzá, mikor látom, hogy elindul utánam, de csak egy újabb önfeledt nevetés szakad fel belőle.


-         Én olyan kibaszott szerencsétlen vagyok – dőlők az asztalra. Kicsit szédülök. Liát még mindig nem tudom elérni, a fájdalomcsillapító, pedig kezd kiütni, főleg, hogy borral öblítettem le. Mika se teljesen tiszta, de azért próbál fókuszálni rám és türelmesen végighallgatja a hisztim. Azt hiszem sikerült megint többet innunk a kelleténél, pedig csak azért maradtunk bent a stúdióban, hogy tovább dolgozzunk az egyik dal dobtémáján. Hogy is lett belőle totális lerészegedés? Gőzöm sincs. Csak egyik pohár ital követte a másikat.
Nagy nehezen feltornázom magam a kanapéra és elnyúlok, a markomban szorongatva az új telefonom. Bárcsak visszahívna. Bár tudnám mi van vele. Bár hallhatnám a hangját és kibékíthetném. Bár ne lenne dühös rám és megnyugodhatnék.
-         Nem tudom mit mondjak neked – sutyorog Mika vontatottan, majd még egy üveg sört kivégez. Kinek az ötlete volt, hogy piát hozzunk a hűtőbe? Nem tudom. De most kétségkívül jól jön. Felejteni akarok. Mika pedig partner a piáláshoz.
-         Mi az Istenért lettem szerelmes? – Nyögök fel, az arcomat a tenyereimbe temetve. Csípi a szemem a cigarettafüst és a neonfény is zavar.
-         Asszem az olyan dolog haver, amit nem tudunk befolyásolni. Bár… - pislog rám, de nem fejezi be a mondatot.
-         Bár? – Kérdezek rá.
-         Kurva szerencsés vagy. Te is meg Aleksi is. Van nő mellettetek. Nekem is vannak nőim, de a legtöbbje csak ágymelegítőnek jó, a maradék még esetleg házitündér is lehet, de a szerelem… na az nem kopogtat az ajtón – húzza el a száját.
-         Örülj neki – mordulok fel, majd egy újabb üveg bort bontok ki.
-         Gondoltad volna, hogy Aleksi lesz először apuka közölünk? – Kérdezi jó néhány perc csend után. - A gimiben akkora egy balfék volt. Már azt is csodáltam, hogy fel tudta szedni Katjat. Aztán, azt hittem, hogy a tetőpontra ért a kapcsolatuk azzal, hogy meg is fektethette. Majd jött a sokk, mikor összeköltöztek, aztán a totális döbbenet mikor megkérte a kezét és Katja valami érthetetlen ok miatt igent mondott neki, ráadásul az esküvő napján se táncolt vissza. Most meg nézd meg… Rohan haza fürdetni a lányát – nevet fel furcsán. Mintha nem értené, hogy hogyan is történhetett ez.  – Tudod néha azon filózom, hogy nekem csak a munka jut. Nem lehet mindenki olyan piszok mákos, mint Aleksi. Vagy ez, vagy az. Márpedig ha azt nézzük a zene kurvára megy. Imádom – mosolyog rám. – Köszi – kacsint rám, mire elnevetem magam.
-         Mit?
-         Hogy rávettél arra az őrültségre, hogy zenekart csináljunk és megpróbáljuk ezt az egészet. El se bírom képzelni az életem enélkül  - mutat körbe. Igen, mindenhol kották és hangszerek hevernek, nem csak üres piásüvegek.
-         Én se – mosolyodok el. Ismét érzem a nyelvem hegyén azt a kellemes ízt, ami akkor jelentkezik, mikor valami újat alkotunk. – De nélküle se – komorodok el Liára gondolva.
-         Szeret téged. Ez is ugyan olyan érthetetlen, mint az, hogy Katja szerelmes a mi kis balfácánunkba – kuncog fel idétlenül.
-         Genyó vagy – nevetek fel, mire vállat ránt.
-         Miért? Tényleg elég nyomi volt. Azt tessék. Megfogta az Isten lábát – kacag hangosan, mire vele nevetek. – Amúgy Niko – néz rám komolyan. – Milyen érzés? – Kérdezi halkan. Más talán nem értené, hogy mire céloz, de én pontosan tudom.
-         Őrületes – mosolyodok el, majd lehunyom a szemem, hogy magam elé képzelhessem Liát, hogy könnyebben visszaidézhessem a vele töltött mámoros perceket. – Mintha folyamatosan be lennél tépve és lebegnél – suttogom. – Biztonságban érzed magad és mégis iszonyatosan félsz. Olyan jóleső melegség árad szét benned, mikor a karodban van. Hevesebben ver a szíved és igen, tényleg nem hülyeség, hogy a pillangók hevesen csapkodnak a szárnyaikkal a gyomrodban. Az elején azt hiszed hányingered van, aztán rájössz, hogy nem. Csak izgulsz, mint mikor kiskamaszként először hívtál valakit randira, vagy először léptél fel a színpadra. Nem akarsz hülyét csinálni magadból soha. Aztán persze mégis sikerül. Nem tudom elmagyarázni. Egyszerűen csak érezni lehet – vigyorgok rá bárgyún, a tenyerem a mellkasomon pihentetve.
-         És honnan tudod, hogy ő az? – Húzza fel a szemöldökét kérdőn.
-         Hát ezt nem tudom. Én akkor lettem biztos benne, mikor először mellette ébredtem. Csak ránéztem és puff… Minden más lett még akkor is ha nem vallottam be magamnak. De most nagyon félek – pislogok rá kétségbeesetten, mire megértően néz rám. – Rettegek, hogy elveszítem. Abba beledöglök – suttogom.
-         Mint mondtam már barátom, hogy az a csaj szeret téged. Fene tudja miért, de a vak is láthatja, hogy oda van érted. Haragszik, de beléd van habarodva teljesen. Te is haragudnál – világít rá a tényekre.
-         Én kitekerném a nyakát – csukom le a szemeim. Mindenki azzal jön, hogy képzeljem magam az ő helyébe, de képtelen vagyok rá. Már a gondolatába is beleőrülök. Még, hogy megfogalmazzam mit is éreznék ha valami pasi, mondjuk az egyik exe, hajnalban a lakásából lépne ki… Mit nem. Tuti elmegyógyintézetbe kerülnék, mert elvenné az eszem a féltékenység. Így is az vagyok, pedig tudom, hogy nem történik semmi. De állandóan mar és emészt a zöld szemű szörny. Nem tehetek róla. Utálom, ha nincs mellettem a nő, akit szeretek. Ha nem tudom elkergetni a körülötte legyeskedőket.
-         Sosem bántanád - kacag fel Mika, visszarántva a jelenbe, mire eleresztek egy mosolyt. Igaza van.
-         Oké, őt nem, de a pasit, tutira egy kiskanállal belezném ki – motyogom.
-         Á, nem úszná meg annyival, ahogy ismerlek – csóválja meg a fejét. Ó, igen. Ő tudja, hogy milyen ha eldurran az agyam. Leena egyik szeretője se úszta meg szárazon… De Lia soha nem tenne olyat. Bízom benne. Érzem. Tudom.
-         Mit csináljak Mika? – Sóhajtok nagyot, miután megint megpróbálom hívni. Hiába…
-         Küldj neki sms-t – dobja fel az ötletet.
-         Próbáltam. Van egy sanda gyanúm, hogy olvasatlanul törölte az a flúgos liba – húzom el a szám.
-         Akkor igyunk még – mászik el a hűtőig, hogy egy üveg vodkával végképp taccsra vágjuk magunkat.


Alex a folyosón lévő műanyag széken kuporog.
-         Ahol hagytam – mosolyodok el, látva az alvó pici alakot.
-         Alex egy nőért itt kuporog? – Kerekednek ki Sean szemei.
-         Szerelmes – bólintok mosolyogva, majd a kávéspohárral a kezembe, a pokolfajzat mellé ülök és finoman a haját simogatva ébresztgetni kezdem. Muszáj ennie ugyanis, mielőtt még ő is legyengül. A szemei rémülten pattannak ki, amint a fejbőréhez érek.
-         Jade? – ül fel azonnal. Már ki is ment az álom a szeméből.
-         Jól van – mosolygok rá, majd az ujjai közé teszem a kávét.
-         Volt már itt az orvos? – pislog rám izgatottan.
-         Nem. Kellett volna? – Nézek rá kérdőn. Úgy érzem valamiről nem tudok.
-         Ma felkeltik – bólogat mosolyogva, de a félelem ott van a kék íriszekben.
-         Komolyan? – Mosolygok rá, mire újabb heves fejrázással válaszol. – Debbynek már vissza kellett volna érnie – néz az órájára, a száját elhúzva.
-         Miért is? – Kérdezek rá.
-         Hoz tiszta ruhát meg ilyeneket, hogy át tudjak öltözni. Nem szeretném ha abba a cuccba látna, amibe utoljára – hajtja le a buksiját szégyenlősen, majd újabb nagy korty kávét tüntet el az ajkai közt. – Félek. Mi van ha nem ismer meg? Vagy ha nem lát majd? Vagy ha nem tud beszélni? Vagy akármi… - suttogja rémülten.
-         Nem lesz semmi baja – karolom át a vállát, majd biztatóan dörzsölgetni kezdem az elgémberedett tagjait. Sean a falnak támaszkodva áll, tisztes távolságot tartva tőlünk.
-         Azt mondod ad nekünk a sors még egy esélyt? Azaz, hogy inkább nekem? – Emeli fel a fejét, mire kicsit összezavarodom. De folytatja. – Kapok szerinted esélyt megváltozni? Lehetek egyszer rendes ember? Méltó hozzá? – Néz kérdőjelekkel teli tekintettel a szemembe.
-         Mit tesz, hogy rendes ember? Mi van édes, bankár leszel? Otthagyod a zeneipart? Öltönybe bújsz és nyolctól négyig dolgozol egy irodában? Vacsorát főzöl Jadenek? Elhízol? Sört vedelsz? Gyereket fürdetsz? Nem kefélsz többet pasikkal? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire az alsó ajkába harap.
-         Azt kéne, talán – bólint tétován.
-         Akkor nem az lennél, akibe Jade beleszeretett – fogom meg a kezét, ami jéghidegnek tűnik. – Mi nem vagyunk rendes emberek. És mégis… Ki határozza meg, hogy ki rendes ember és ki nem, Alex? Csak mi magunk – suttogom a szemébe nézve. – De a mi fajtánk mást ért rendes alatt, mint az övék – bökök a fejemmel egy nővérke felé, aki fintorogva néz ránk. – Szerinte mi utolsó bunkók vagyunk, akik nem csinálnak semmit, akiknek nincsenek érzéseik, akiknek nem fájhat a szívük vagy a fejük. Azt hiszi, hogy az, akinek van pénze, tehetsége és akit elismernek annak mindene megvan és felszínesen él. De te is tudod, hogy nem így van – kacsintok rá, mire egy apró mosoly jelenik meg a szája sarkában.
-         Szeretlek – ölel magához hirtelen, amitől egy másodpercre ledöbbenek, aztán széles vigyor terül szét az arcomon és a béna karjaim mozgásra bírom, hogy átfonhassam a vékonyka derekát.
-         Én is szeretlek – súgom a fülébe, miközben a hátát simogatom.
-         Ugye nem haragszol rám, mert néha kicsit, szóval… - Kérdezi bizonytalanul.
-         Sosem haragszom rád. Bolond vagy és kész – nevetek fel. Ő pedig velem nevet.
Csak délután kerül sor arra a bizonyos ébresztésre. A folyosón ülve várok, Seannal, aki a telefonját buzerálja.
-         Nyughass már tündérke – simítja a térdemre a tenyerét mosolyogva, amitől ijedten rezzenek össze. Eddig fel se tűnt, hogy veszettül dobolok a lábammal.
-         Ideges vagyok. Nem tehetek róla – mordulok fel. Alex már egy órája bent van… Na jó nem, mert csak két perce. De legalább egy órának tűnik. Vajon mi történhet? Tényleg jól van Jade? Vagy csak ámítottuk magunkat idáig?
-         Tündérke, nézz rám – kér bársonyos, megnyugtató hangon, mire a szemébe nézek és valami olvadásnak indul bennem, a szürkéskék íriszekbe bámulva. – Nem tehetsz semmit. Aggódhatsz, de felesleges. Ha komoly baj lenne, Alex már rég menekülőre fogta volna a dolgot és itt sírna az öledbe bújva, mint valami taknyos. Ő nem bírja az ilyen érzelmi próbákat. Ahogy én sem. Szóval vond le a konklúziót. Nincs itt, ergo minden oké – kacsint rám.
-         Akkor is ideges vagyok – kezdek újra dobolni a lábammal, mire elmosolyodik.
-         Gyere ide – túr a hajamba, majd a fejem a vállára vonja, hogy aztán lecsúsztathassa a kezét a derekamra, a szabad mancsával pedig a zsebébe csúsztassa a mobilját. A szabaddá vált ujjai a hajamba gabalyodnak és finom mozdulatokkal fésülgetni kezdi a tincseim, miközben valami vontatott dallamot dúdol. Lehunyom a szemem és próbálom abbahagyni a dobolást, de nem megy. Egészen addig nem, míg Sean hirtelen a térdem alá nem nyúl és a lábaim nem húzza az ölébe. A meleg tenyere a lábszáramra csúszik, az ujjaival a térdem alatt köröz, ami megmosolyogtat. Mélyen szívom magamba az illatát, ami nem olyan intenzív, mint Nikoé, de hogy is lehetne az? A két pasi össze sem hasonlítható. Niko mellett azonnal ki akar ugrani a szívem a helyéről és belé akarok bújni, be a bőre alá, Sean kezei közt viszont lehiggadok. Nem feszít semmi igazán.
-         Jobb már? – Kérdezi a fülembe suttogva, amitől végigszalad rajtam egy furcsa borzongás. Nem értem mi van velem. Mit művel?
-         Igen – bólintok hirtelen, mire egy újabb mosolyt kapok.
Bár ne kapnék. Teljesen összezavarodom. Megint minden a feje tetején áll. És én ezt nem akarom. Idegesít. Sean megjelenése felforgatta az egész világom. Azaz nem is az ő megjelenése. Inkább Leena újbóli képbe bukkanása. Sean csak hab a tortán.
Niko azóta is hív, de nem tudom felvenni a telefont. Nem tudom mit mondjak neki. Utálok veszekedni vele. Az állandó csatázás, sok nekem. Kicsit máshogy képzeltem, ezt az egész kapcsolat dolgot. Valahogy folyamatosan olyan érzésem van, hogy nem bízik bennem és mivel állandóan titkolózik és nem avat bele a dolgaiba, például a Leenaval való ügyeibe, ezért az én bizalmam is lecsökkent. Mit lecsökkent. Kezd a béka segge alá hullani. De ha nem tudok megbízni benne mi lesz ha hónapokig nem látom? És ha ő nem bízik bennem?
Nem, ez így nem mehet.
Vissza kell mennem, hogy kitaláljuk, hogyan tovább.
Én ezt így nem vagyok hajlandó tovább csinálni. Nem akarok állandóan csukott szemmel, bizalom nélkül, egy penge élén táncolni vele, a szakadék felett.
Akkor inkább váljunk külön. Ő jobbra én balra.  Bármennyire is fájdalmas. De így nem kínoznánk egymást.
-         Min gondolkodsz tündérke? – Simít végig Sean a hosszú ujjaival a vállamon.
-         Hogy mekkora baromság a szerelem – bukik ki belőlem az őszinte válasz, mire furcsa fény csillan a szemében.
-         Nem rossz az. Csak kurva nehéz és az emberek nem bírják el azt az érzelmi terhet, amit ad. Tudod, függeni valakitől, úgy szeretni valakit, hogy az életed adnád érte, hogy őrültségeket művelsz miatta, hogy sírsz és szenvedsz, de mikor ott van veled, az mindent megváltoztat, mert egyetlen pillantásával eléri, hogy úgy érezd magad, mint egy könnyed rózsaszín bárányfelhő, ami szabadon siklik az égen miközben finoman melegítik a napsugarak, míg fel nem forr. A szenvedély felperzseli az embert, de a szenvedély nélkül a szerelem szart se ér. Tündérke, ha így szeretsz valakit az a világ legjobb dolga, de ha nem bírod, akkor beleroppansz. Erősnek kell lenni, de te még túl fiatal vagy hozzá, hogy bírd ezt az érzelmi hurrikánt. Ahogy a pasid ismerem, ő pedig nem tudja megtanítani neked, hogy hogyan kéne csinálni, mert ő sem tudja, hogy kezelje ezt – simogatja meg a nyakam, miközben végig a szemembe néz.
-         Bezzeg te tudod, hogy kéne mi? – Horkantok fel cinikusan, mire elsötétül a tekintete.
-         Ha tudnám, még mindig mellettem lenne a gyerekeim anyja – súgja furcsa hangon.
-         Sajnálom – kérek bocsánatot, mert rögtön tudom, hogy olyanba nyúltam bele, amibe nem kellett volna.
-         Ne sajnáld. Függtem tőle, aztán mikor nem volt velem, kellett valami más, ami a felszínen tart. Egy időben elég volt a zene. De ha két szerelmed van, akkor onnantól fogva, kettő dolog kell, ahhoz, hogy élni tudj. A zene se elég, hogy kielégítse a hiányt, amit akkor érzel mikor nincs ott veled a nő, aki beragyogja a reggeleid. Hát elkezdesz piálni, de megszületik a gyereked és ezzel egy újabb szerelem kel életre. Tehát a zene marad, a nőd helyettesíti a pia, a gyereked viszont semmi. Hozzányúlsz a drogokhoz. Az meg elveszi az eszed. Aztán újabb gyerek és jöhetnek a kurvák. El kell nyomni a hiányt valamivel. Tehát amikor a szeretetfüggőséged  nem elégíti ki a családod, belövöd magad, nyakon öntöd némi alkohollal, az egész eufóriát és csak, hogy tényleg utánozni tudd azt az állapotot, mikor a színpadon vagy a családod pedig oldalról figyel, elkezdesz mindenre kapható ribancokkal hálni. És akkor jó. Míg el nem veszted a családod ezek miatt a pótlékok miatt. Onnan pedig már csak az álboldogság marad tündérem. Ne juss el idáig – kacsint rám, majd a zsebébe nyúl, mert csörög a telefonja.
Hosszan bámulom őt. Ahogy félrevonul és beszél. Mindig mosolyog. Csodálom érte. Pedig az előbbi kis monológjából is rá lehet jönni, hogy nem megy minden olyan simán az életében. Sőt…
De aztán nyílik az ajtó és egy kivörösödött szemmű ördögfajzat siklik ki rajta, aki nagyon vigyorog.
-         Jade? – Pattanok fel. Alex könnyei meg csak potyognak és potyognak, miközben olyan arcot vág, mintha megnyerte volna lottót. – Mondj már valamit – rázom meg a vállánál fogva. Valahogy érzem, hogy minden oké, az arca mindent elárul, mégis van bennem egy kis kétség.
-         Szeret – böki ki, majd térdre esik és nevetni kezd, bár ugyanúgy sír is, mint eddig. A mögötte lévő orvos is mosolyog, ahogy a nővérkék is. – Szeret – néz a szemembe boldogan, mire én is nevetni kezdek.
-         Tuti be van gyógyszerezve és ezért mondott ilyen hülyeséget – kacsintok rá, mire finoman vállon legyint, aztán a hideg kövön ülve, a karomba bújik.
-         Felkelt. Miattam kelt fel. Hallotta, hogy azt mondtam, hogy szeretem és azt mondta, hogy áll az alku és ő is szeret – suttogja, miközben meg-megborzong a karomba.
-         Tehát minden rendben vele? – Kérdezem halkan, a haját simogatva.
-         Igen. Le is cseszett és azt mondta húzzak haza aludni meg enni, mert utálja mikor nem alszom magam szépre – mosolyog fel rám, mire elnevetem magam. – De tud mozogni, lát, beszél. Kicsit homályos neki az-az éjszaka és fájnak a bordái, meg idegesíti a gipsz, de minden oké. Nem lesz semmi baja – fújja ki a levegőt reszketősen, mintha csak most fogná fel, hogy Jade él és élni is fog. Vele.
-         Akkor menjünk haza – állok fel, majd őt is felsegítem.
-         Minden oké? – Lép mellénk Sean mosolyogva, mire mindketten egyszerre bólintok.
-         Fáradt vagyok – ásít Alex, mire Sean még szélesebben kezd vigyorogni.
-         El ne engedd azt a csajt – kacsint rá, aztán belépünk a liftbe, hogy hazavigyük Alexet, aki miután betakartam, azonnal elalszik.
-         Akkor jössz velem ma? – Pislog rám Sean, mikor meglát a lépcső tetején.
-         Igen – vágom rá, hasraütés szerűen, de meg is bánom. Vissza viszont nem szívhatom. Basszuskulcs… Miért is megyek én vele San Diegoba? Helsinkibe kéne repülnöm, nem oda. Tuti megvesztem. Nem vagyok normális.
-         Nem menekülsz most már – kacag rám, mikor kinyitja a bitang terepjáró ajtaját nekem, hogy aztán ő is bepattanjon.
-         Pedig megfordult a fejembe – nézek rá félve, mire megint nevetni kezd. Hogy bír ennyit mosolyogni és kacagni? Hihetetlen.
-         Tudom – bólogat. – De most hazaviszlek, belepattansz valami ruciba és indulunk tovább. Gina így is ki fog nyírni, mert el kellett tolni a próbát miattam – vigyorog, miközben őrült sebességgel kezd száguldozni. Mégis olyan magabiztosan markolja a kormányt, hogy cseppet se félek, attól, hogy nekimegy valaminek. Úgy irányítja a böhömnagy járgányt, mintha csak egy kisautót tologatna a szőnyegen. Meglepő, de biztonságban érzem magam mellette. Pedig életveszélyes, ahogy vezet, hát még ahogy parkol. Satufékkel állunk meg a lakásom előtt, majd mire észbekaphatnék már fent is vagyunk. Tanácstalanul állok meg a szekrényem előtt. Fogalmam sincs mit is kéne felvennem.
-         Sean – kiáltok ki neki, mert a konyhában leragadt.
-         Mi kéne, ha volna tündérem? – Dugja be a fejét a szobámba.
-         Mit vegyek fel? – Nézek rá töprengve.
-         Valami rövidet, valami pirosat és valami feketét – kacsint rám, aztán már ott sincs, én meg zsörtölődve kezdek kutatni, valami rövid fekete és piros után. De ami van az tényleg nagyon rövid… Basszus.
Ha Niko látna ebbe a cuccba tuti nem engedne ki az utcára. A piros szoknya alig takar valamit a lábamból, a fekete csipkés felső, se hagy sokat a képzeletre. Jobb ötletem viszont nincs. Kicsit kurvás ugyan a cucc, de nincs több időm tökölni. Sean folyamatosan csesztet, hogy itt fog minket hagyni a gép, ami elég ciki lenne tekintve, hogy őt szállítja a helyszínre. A hálóból fél lábon ugrálok ki, majd a falnak támaszkodva felveszem a másik cipőmet is. Csak a füttyentésre kapom fel a fejem.
-         Csinibaba, nem is tündér – lép mellém Sean elismerően csillogó szemekkel, majd megfogja az egyik kezem és körbeforgat, hogy alaposan szemügyre vehessen.
-         A sarokra is kiállíthatnál – morgok, mire elneveti magát.
-         Nem áll szándékomban ilyet tenni. Inkább megtartalak magamnak – kacsint rám, miközben finoman végigsimít a derekam vonalán.
-         Menjünk – suttogom. A közelesége zavarba ejt. Ehhez pedig abszolúte nem vagyok hozzászokva. Még soha senki nem tudott zavarba hozni. Ő mégis megteszi, azt, ami még Nikonak sem sikerült igazán. Az átható pillantása a hibás talán. Vagy az a furcsa rezgés, ami árad belőle.
Mi a fenét művel velem? Ez nem normális. Nem szabadna ennyire felkavarnia annak, hogy hozzámér vagy rámmosolyog.
Vissza kell mennem Helsinkibe, még mielőtt valami hülyeséget csinálok.
Ámbár, ha jobban belegondolok így is elég nagy marhaságot művelek. Elmegyek egy relatíve tök ismeretlen fószerral San Diegoba, ahelyett, hogy visszamennék ahhoz a férfihoz akit szeretek, bármekkora idióta is és megpróbálnám megoldani a gondjaim vele. De most már mindegy.
Sean már száguldozik is valamerre. Egy biztos, nem a reptér felé tartunk. Az alsó ajkam harapdálva bámulom a házakat, amik egyre ritkábbak, majd szépen lassan mind eltűnnek a szemem elől. Egy óriási betonplaccra gurulunk be, ahol tényleg egy helikopter vár minket, pár öltönyös kíséretében. Az egyik pasi, amint meglátja a begördülő autót, látványosan nagyot sóhajt, majd int  pilótának, aki azonnal beindítja a gépet, majd nagy léptekkel siet elénk, de ahelyett, hogy Sean felé venné az irányt, az én oldalam célozza meg, hogy kisegítsen a kocsiból.
-         Szia Jerry vagyok – nyújtja felém a kezét mosolyogva.
-         Cornelia – biccentek neki, mire elmosolyodik, aztán Sean felé indul. A kezébe nyom egy sporttáskát, majd súg valamit a fülébe, mire Sean elmosolyodik és a karját nyújtja, hogy belé karoljak. Nem hallom, hogy miről folyik a diskurzus, mert az egyre gyorsabban forgó propellerek zaja elnyom mindent. Félve tipegek a gép elé, ahol egy újabb mosolygós srác fogad és egy fülhallgatót nyom a kezembe. Minden olyan gyorsan történik. Sean a kocsikulcsot átadja Jerrynek, majd besegít a gépbe, aztán becsapódik az ajtó, mi pedig emelkedünk is felfelé.


A ház legfelső emeletén, szórakozok a gitárommal. Innen egész Helsinkit belátni. Most viszont mégse a látvány köt le. Inkább egy dallamon jár az eszem, ami nem akar összeállni, pedig tökéletes lenne a Liának írt dalomhoz. Újabb cigire gyújtok rá, pedig a hamutartóban füstölög az előző félig elnyomott csikk is. Próbálok kizárni minden zajt és gondolatot a fejemből. Csak a hangokra koncentrálok, amiket én csalogatok elő a hangszerből. Olyan lassan áll össze. Valami még mindig hiányzik. Csak azt nem tudom, mi az a valami. De azt tudom, hogy azt akarom, hogy tökéletes legyen. Az oda vezető út már látszik, csak a bozót néhány részletét takarja. Megszállottan kutatok a takart részletek után. Meg kell találnom, bármi áron.
Sokáig az se tűnik fel, keresgélés közben, hogy valaki a csengőre tenyerel. Csak hosszú percek után esik le, hogy a zavaró csilingelés nem a fejemben van, hanem ténylegesen zargat valaki.
-         Az Isten verje meg, húzz el – üvöltök, hátha meghallja az illető a nyitott ablakon kiszűrődő hangom.
-         Nyisd ki – ordít vissza valaki, akit rég nem láttam. A lépcsőfokokat kettesével veszem be, hogy az ajtót feltépve a halál faszára küldjem Brandont. Nem vagyok meglepve, azon, hogy csak úgy beállít, de az időzítése… Abszolút nem alkalmas. Miért nem megy a hülyéje egy hotelbe, ahelyett, hogy az éjszaka kellős közepén beállítana? Van rá pénze. Basszus.
-         Mit keresel te itt? – Tárom szélesre az ajtót puffogva, de a halálsápadt arca, arra utal, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy elküldjem a bús picsába. – Mi történt? – Nézek rá kérdőn, mire az alsó ajkába harap.
-         Tudod mit? Semmi, inkább megyek – int egyet és elindulna a sötét utca felé, ha nem kapnám el a karját.
-         Brandon, mit csinálsz itt? – Lökdösöm be finoman a lakásba.
-         Csak gondoltam meglátogatlak aztán… Mindegy – harapja el a mondat végét.
-         Brandon – dörrenek rá, mire ijedten rezzen össze. A markába a telefonját szorongatja és amint meglátja, hogy észreveszem a kezében lévő kis kütyüt, azonnal megpróbálja eltakarni. Tehát ott van valami… - Add ide – nyújtom a mobilért a tenyerem.
-         Nem, Niko nem – csóválja a fejét és hátrálni kezd, ezzel tovább hergelve.
-         Mit akarsz eltitkolni, ami miatt ide rohantál az éjszaka közepén? Pedig valószínűleg nem is ide indultál. Nincs nálad semmi cucc – rakom össze szépen lassan a képkockákat. Ismerve őt nem lepne meg, ha nem hozna bőröndöt, de egy sporttáskányi cucc mindig van nála. – Nem itt akartál megszállni. Már lecuccoltál valahol igaz? Van azon a telefonon valami – lépkedek közelebb hozzá. Érzem, hogy a torkomba gombóc kúszik, ezer meg egy dolog jár a fejembe, hogy mi az ami miatt nem bírta kivárni a reggelt. Mi az, ami miatt úgy gondolta, hogy azonnal idejön, aztán mikor meglátott, visszakozni készült. Szinte mérget merek venni rá, hogy hozzám van köze a dolognak és nem maga miatt ilyen sápadt és zavarodott.
-         Hülyeség az egész – legyint. Próbál könnyelműnek tűnni, de a fehéredő ujjai elárulják…
-         Akkor elmondhatod – nézek a szemébe, továbbra is kitartóan, menetleve a hátráló alakja felé, biztos kézzel nyúlva a kütyüért.
-         Lehet, hogy nem kéne. Csak tudod, hogy milyen meggondolatlan vagyok és izé, érted – sóhajt nagyot, mikor a háta a falnak simul. Tudja, hogy veszíteni fog, hiába minden.
-         Brandon –szólok rá.
-         Niko kérlek, holnap megbeszéljük, menj vissza a szentélyedbe és csináéld tovább, amit csináltál – hadar. Tehát ideges…
-         Brandon, nem mondom el még egyszer. Kérem a telefont – suttogom vészjóslóan.
-         Nem – csattan fel. Olyan képet vág, mint egy ketrecbe zárt, rémült vadállat.
-         Ha nem adod ide magadtól, elveszem erővel – tornyosulok fölé. Hiába ő sem kis darab, mégis van jó tíz centi előnyöm vele szembe.
-         Az én tulajdonom, nem vagyok köteles…- hápog felháborodva, de kicsavarom a kezéből a készüléket, majd három lépéssel arrább megyek és rápillantok a kijelzőre.
-         Baszd meg – támaszkodok a falnak, miközben kitágulnak a szemeim és úgy bámulom a képet, ami a képernyőn virít.
A térdeim remegnek, olyan érzés, mintha a lábaim ki akarnának, bicsaklani alólam, a gyomrom felfordul, a tüdőm elszorul, a véremben pezsegni kezd az adrenalin és még valami.  Gyilkos düh. Őrjítő, eszeveszett düh. Úgy árad szét a véremben, mint a kígyóméreg. Fújtatni kezdek, majd minden lelassul. A falnak támaszkodva, csúszni kezdek a padló felé, miközben a torkomhoz kapok.
Megfulladok.
-         Niko a kurva picsába, hol az inhalátorod? – Térdel mellém Brandon kétségbeesve, az arcom a két tenyere közé fogva. A hangja tompán és halkan jut el az agyamig, a köhögésem, hörgéssé fajul, érzem, hogy kiszorul belőlem a szusz, de talán jobb is így. A kép elmosódik a szemem előtt, minden homályos folttá szelídül és csak egy dolog jár a fejemben, miközben fuldoklom.
Miért?