"Számíthatsz rám, veled vagyok. Sebeket adsz, én beléd marok. Lángok és jég, ennyi vagyok. Megöllek majd, és belehalok."
A gép a stadion tetején száll le, de amint kinyílik az
ajtó, vakuk villannak fel, amitől nem látok semmit. Csak egy fél pillanatig
tart az egész, mégse tetszik cseppet sem a dolog.
- Mi a fene? – Pislogok nagyokat, mire Sean nevetni kezd
és a kezem fogva, a biztonságiak segítségével, áthúz a tömegen.
- Csak pár újságíró. Jöttek kritikát írni. Gondolom Gina
intézte úgy, hogy ide is feljöhessenek. Bocsi érte, de valószínűleg holnap
minden címlapon ott lesz a csini popsid.
- Fantasztikus – morgok. Ezt, hogy fogom kimagyarázni
Nikonak? Mert, hogy eljutnak hozzá a képek az biztos… Már alig várom. A
lépcsőkön sorfalat állnak a biztonságiak, az egész helyen hemzsegnek az
emberek, akik mind megkönnyebbülve veszik tudomásul, hogy Sean megérkezett.
- Erre - int egy walkie talkieval felszerelkezett figura,
mire irányt váltunk és egy folyosóra jutunk, ahol a múltkori nő toporog. Nem
nehéz észrevenni, kitűnik a biztonságiak és groupiek alkotta tömegből.
- Sean, mégis mit képzelsz magadról? – Üvölt, amint elé
érünk.
- Gina cica, higgadtság van –simogatja meg Sean a füle
mögötti részt, mintha tényleg egy macskával társalogna. – Inkább azt regéld el
nekem kiscsillag, hogy megvan-e amit kértem? – néz mélyen a szemébe, mire a
nőbe szorul a szusz. Fogadni mernék arra, hogy szívesen szidta volna tovább, az
ügyfele minden felmenőjét, de valamiért úgy dönt, hogy befogja a száját.
- A kicsi ezüst bőröndbe, amibe a festék is van – bólint.
- Öltöző? – Húzza fel ismét mosolyogva Sean a szemöldökét,
mire Gina az egyik ajtóra bök, ahol két lány és három két ajtós szekrény
ácsorog. A csajok amint meglátják Seant, azonnal nyivákolni kezdenek, de Sean
csak int egyet nekik, mielőtt még besuhanna a tömörfa ajtón és nagy lendülettel
eldobná a sporttáskáját. – Hello mindenki – int körbe.
- Na végre - szusszannak fel a bent lévők egyszerre,
miközben újabb kártyalapokat dobálnak az asztalra. Egy valakin mégis megakad a
szemem.
- Max? – Nevetek fel, mire ő is vigyorogva felpattan az
egyik kényelmes bőrszékből és a karjaiba von.
- Mi van gyerek? Hogy kerülsz ide? – Nyom egy puszit a
homlokomra, mire Sean kérdőn pislog ránk.
- Nem úgy volt, hogy Anders lánya vagy? – Kérdez rá. –
Vagy van valami sötét titok és Max az apád?
- Max inkább az apám mint Anders – adok választ. – De
biológiailag az ő gyereke vagyok – húzom el a szám, mire Max nevetve a hajamba
túr.
- Nekem meg jobb, hogy fiaim vannak. Ha ez a gyönyörűség
az enyém lenne, már rég kimúltam volna, az aggodalomtól. Vagy… - szűkíti össze
a szemeit, miközben Seanre néz. – Kinyírtalak volna téged – sziszegi, amint
leesik neki, hogy együtt jöttem vele.
- Nem nyúltam hozzá, csak elhívtam egy jó bulira. Nyugi
van – int egyet Sean, majd a már emlegetett ezüst bőrönd zárjával kezd
foglalatoskodni.
- Állj, te mit csinálsz itt? – Találom meg a hangom,
miközben Max arcát tanulmányozom.
- Én leszek az új gitáros, úgy néz ki. Seant régről
ismerem, mondta, hogy a régi taggal összerúgták a port, nekem meg nem nagyon
volt most dolgom otthon, így beugrottam. De erről már beszéltünk emlékszel? –
Simít végig lágyan az orromon.
- De akkor úgy volt, hogy a régi bandát hozod össze –
szűkítem össze a szemeim, mire elneveti magát.
- Sose jött volna össze. Az apád nem kompatibilis a
többiekkel már. Azoknak az időknek vége. Most itt van ez. Ez jó – mutat körbe a
hatalmas öltözőn, ahol pár régi veteránnak
tűnő fószer ül. Mindet ismerem látásból, mindről tudom, hogy extra adag
tehetséggel vannak megáldva. Nagy nevek, akik nagy dolgokat műveltek és beírták
magukat a zenei történelemkönyvekbe. Veszélyes, elembajos fickók, akik csak
kefélni, piálni és zenélni akartak annó. Mind végigjárták a rehabot, mind
elváltak, mind újranősültek, mind szétszórták a magjaikat különböző nőkben.
Mind voltak már letartóztatva és mindnek mondták már azt, hogy nincs sok idejük
hátra. Mégis élnek.
Mint a húsz évesek. Az előttük lévő poharakba most is
borostyánszínű whisky gyöngyözik, a cigarettafüstöt vágni lehet a szobában, ők
meg gondtalanul röhögnek és élnek. Senki nem figyel Seanra, aki fene tudja mit
szív fel, az orrába, aztán elmosolyodik, a tekintete elködösül, rátalál ő is az
egyik üvegre, majd rágyújt egy cigire.
-
Kérsz? – Nyújtja felém a kis poros zacskót, mire
tétovázni kezdek. Minden bizonnyal kólázott és ahogy őt ismerem, nem holmi
szart vetetett magának, hanem a legminőségibb cuccot amit kapni lehet. Egy kis
magabiztosság és lazaság pedig igazán jól jönne. Legalább a kokain kikapcsolná
a fejemben lévő vészcsengőket, amik azt harsogják húzzak el innen nagyon
messzire, mert ha Niko ezt megtudja, annak baj lesz a vége. Mégsem hallgatok a
figyelmeztetésre. Mosolyogva bólintok, mire az asztalra adagol pár csíkot. Nem
csak engem kínál meg. Mindenki kap belőle. Mindenki ellazul tőle. Mindenki
feloldódik tőle. Kellemesen lebegünk mind, ebbe a furcsa bódulatba, amit a szer
hoz. Nem vagyunk elszállva, csak finoman szárnyalunk, de a lábunk még egy
hosszú zsinórral a földhöz van kötve. Nem lépjük át a határt. Még nem.
Érzem a sejtjeimbe a könnyedséget. Mintha felszabadulnék.
Mintha minden más lenne. Mintha bármire képes lennék. Erősnek érzem magam és
amint Sean mellém lép, majd a kezemet fogva az egyik fotelhez húz, hogy aztán
az ölébe ültessen a biztonságérzet is eláraszt. Nem lehet semmi bajom, hisz ő
itt van. Vigyáz rám.
Talán ezt hívják apakomplexusnak?
De nem mert, az is megnyugtat, ha Niko van velem. Igen, de
valamiért mégis más a két érzés. Az ő karjai közt, otthon vagyok, itt meg
biztonságban. Viszont az otthonnak is biztonságosnak kéne lennie nem?
Nem, a mi esetünkben sajnos ez nincs így.
Niko veszélyes, így pedig nem lehet biztonságos. Még akkor
sem, ha imádom a veszélyt, ha imádom őt.
Ő annyira, de annyira más, mint a többi pasas, akikkel
eddig dolgom volt.
Képtelenség lenne megfogalmazni ki is ő, milyen is ő, mit
is érzek iránta. Túl komplikált személyiség és így minden bonyolulttá válik,
ami vele kapcsolatos.
Hát talán ez az engem átkaroló fickó és a Helsinkiben fene
tudja mit művelő pasas között a különbség.
Sean könnyű eset. Egy felelőtlen, de erős férfi, aki tudja
mit akar, aki célratörő, aki őszinte, aki nem fél kimondani dolgokat és aki
képes felvállalni, azt aki, talán a kora miatt, talán, mert bölcs vagy talán
csak azért, mert ostoba és nemtörődöm.
-
Tíz perc – dugja be a fejét Gina, mire Sean
felemelkedik velem együtt. Megdöbbent, hogy ilyen könnyen fel tud kapni, majd
olyan puhán tud letenni, mintha egy kisgyerek lennék.
-
Mindjárt jövök – suttogja, aztán egy puszit nyom a szám
sarkába, amitől megremeg az egész testem. Mintha a szájával áramot vezetne
belém. Talán a drog miatt, talán másért, de nem tudom róla levenni a szemem.
Figyelem, ahogy leveszi magáról a pólóját, hogy egy vékony, bő, fekete trikóba
bújjon bele helyette. A csuklóin lévő karkötők, minden mozdulatától
megcsörrennek. Csak most tűnik fel, hogy az egyik karkötő nem fémből és nem is
fonalból van. Hanem tésztából. Emlékszem régen én is csináltam ilyet anyuval
otthon.
Valamiért van egy sanda gyanúm, hogy bármelyik értékes
ékszerét elcserélné arra az egyre, hisz valószínűleg, mivel a tészták rózsaszín
színűre vannak festve, a lányától kapta.
-
Hayden is csinált olyat – mosolyodik el Max mellettem,
amint kiszúrja mit figyelek. – Ha érdekel, otthon tele van velük egy doboz, de
Seantól ne kérd el az övét, az a karkötő szentség – mosolyodik el. – De te
honnan ismered? – Néz rám kérdőn.
-
Lényegtelen – sóhajtok, majd tovább bámulom.
Csak
egy helyet tudok, ahol le tudom vezetni a dühöm. Csak egyetlen személyt, aki
elvisel és a képes rá, hogy ezt az elmebajt megszüntesse. A fájós kezemmel
csapkodom az ajtaját, nem törődve semmivel.
-
Nyisd ki, kérlek, nyisd ki – suttogom a homlokom a sima
fának döntve. Hallom, ahogy a túloldalon, felkapcsolódik a villany, majd a
kulcs fordul a zárban. A szemei álmosan merednek rám, a vékony testét csak egy
leheletfinom anyagból készült köntös fedi.
Gyönyörű.
Nem
hagyok időt arra, hogy bármit is kérdezzen. Belépek az oly ismerős illatú
szobába, az ajtót berúgom magam mögött, miközben újra kapkodni kezdek a levegő
után. Nem oké, valami nagyon nem oké velem.
Nem
hagyom, hogy megszólaljon, kétségbeesetten kapok a dereka után és csókolni
kezdem. Erőszakosan, követelőzve.
Ő
pedig nem mond ellent nekem. Engedelmesen szétnyitja az ajkait és utat enged a
nyelvemnek. Nem bánja, hogy vadul esek neki, hogy a köntösét szinte széttépem.
Kell.
Kell a puha meleg teste, a karjai, az odaadása, a szerelme. Még ha hamis is az
egész, kell, hogy túléljem.
Gyorsan
felveszi a tempót. Nem kérdez, csak hagyja, hogy leszedjem róla vékony tirikót
is, aztán a fenekébe markoljak és durván a falnak kenjem. Édes sóhaj szakad fel
az ajkai közül. Olyan ismerős az egész. A bőre illata, a csókja íze, a
tapintása, a hangja, ahogy a körmei a derekamba fúródnak, majd finoman
végigkarcolnak, egészen a hasamig, görcsbe rántva minden izmom.
Valami
mégsem jó.
Régen
ettől, már olyan kemény voltam, mint a szikla, most viszont semmi.
Talán
csak egy kis idő kell. Talán az agyam nem fogja fel elég gyorsan a jeleket.
Leena
viszont nem teketóriázik. Leszedi rólam a pulcsit és a pólót is, hogy a
mellkasom csókolhassa végig, elidőzve a mellbimbómnál és a köldökömnél, amitől
végre megtörik a jég és a vérem zubogva indul el lefelé.
A
körmeivel finoman karcolgatja a bőröm, majd az övem kezdi bontogatni.
Odaadóan
simul hozzám, én meg lemerevedek.
Mi a
fenét is csinálok?
Jah,
igen, megkúrom az exem egy kép miatt. Egy kép miatt, amin Lia annak a vén
fasznak fogja a kezét… San Diegoban, egy olyan cuccban, amiből kinn van
mindene.
Ócska
kurva.
Összetörte
a szívem. Pedig annyira hittem benne. Még az előttem álló lányt is eldobtam
érte.
Ó,
igen, mindent odaadtam miatta. Bármit megtettem volna. Még feleségül is vettem
volna. Gyereket szülhetett volna nekem.
De a
mocskos kis kurva megcsalt.
Már
nem vagyok neki elég érdekes. Hülye ribanc, mint az anyja.
Csak
arra ment, hogy elvegye az eszem, és megfarkaljam. Olyan, mint a többi.
De akkor
miért fáj ennyire?
-
Menjünk a hálóba – súgja Leena a számba, mire némán
bólintok és követem.
Úgy
csókol, mintha nem lenne többé holnap, a bőre forró, minden mozdulata tele van
tűzzel. Próbálom viszonozni a szenvedélyes érintéseket, birtoklóan húzom
magamhoz, majd miután lerángatta rólam a gatyát és én is letéptem róla a
franciabugyit, amiben aludni szokott, teljesen meztelenül simulunk össze.
Csukott szemmel, harapdálom végig a nyakát, majd a melleit, mire ő kéjesen kezd
sóhajtozni alattam. Hullámzik a teste, majd egyszer csak teljesen elgyengül.
Átadja magát nekem. Már nem akar szabadulni a karjaim közül, nem akarja
visszavenni az irányítást. Szélesre tárja a combjait, majd a hosszú formás
lábak, indaként a derekam köré tekerednek. Csak egy dolgom lenne már.
Beléhatolni.
Lehunyom
a szemem és megpróbálom megtenni, de az utolsó pillanatban maguktól kipattannak
a szemhéjaim, én pedig azzal a lendülettel kigördülök az ágy szélére.
-
Nem megy – zihálom csukott szemmel. – Nem tudom
megtenni. Képtelen vagyok rá – nyöszörgöm, a fejemet a tenyerembe hajtva.
Őt
látom magam előtt. Az édes mosolyát, a babafinomságú, tökéletes, tejfehér
bőrét, a gyönyörű zöldeskék szemeit, a selymes szőke hajzuhatagát, még az
illata is az orromban van. Francba.
-
Nincs semmi baj édes – simul Leena a hátamnak, majd a
tarkóm kezdi puszilgatni, miközben hátulról átölel és a hasam simogatja. –
Nincs semmi baj – suttogja a fülembe.
-
Megcsalt – suttogom, elfojtott hangon, mire Leena egy
másodpercre abbahagyja a hasam simogatását és a hátam puszilgatását.
-
Akkor egy jó nagy marha – súgja végül, mire keserű
mosolyra húzódik a szám.
-
Te is megtetted.
-
Mert én is marha vagyok – bólint, a lábaival ismét
átölelve a derekam. Csak most hátulról. Az ujjai a hajamba túrnak és finoman
fésülgetni kezdi a kócos tincseim.
-
Mi a baj velem? – Fordítom felé a fejem.
-
Túl jó pasi vagy nekünk – mosolyodik el, majd egy
csókot nyom a számra. Nem izgató, inkább nyugtató az egész.
-
Ez nem vígasztal – engedem el magam, így a hátam a
mellkasának dől, ő pedig ringat. Nem szól egy szót sem akkor se mikor a
fájdalom miatt kigördül egyetlen könnycsepp a szemem sarkából, amit gyors
mozdulattal eltűntetek. Nem érdemli meg, hogy férfi létemre, miatta
sírjak.
-
Ha akarsz, itt maradhatsz éjszakára – súgja Leena, mire
hálásan pislogok rá. Meghülyülnék ha egyedül kéne otthon lennem.
Amúgy
is ő az egyetlen, aki tudja, mi kell nekem. Kipattan az ágyból, meztelenül
kiszambázik a konyhába, majd vissza. Az egyik kezében egy üveg gin, a másikban
pedig egy üveg tequila lapul. Az ujjai közt szorongat még két doboz cigit is.
Amint a szerzeményeit lepakolta mellém a matracra, visszabújik mellém az ágyba.
-
Átölelsz? – kérdezem pár perc után suttogva, mire nem
szól semmit, csak mögém csúszik és hagyja, hogy nekidőljek, aztán azonnal
simogatni kezd.
-
Nem lesz semmi baj – suttogja ismét, de én nem így
érzem.
-
Szétszakadok – teszem újra a mellkasomra a tenyerem.
Még levegőt venni is nehezemre esik. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy ő
és az a pasas együtt vannak. Miért érdemlem ezt? Hisz szerettem. A szívem
minden egyes dobbanásával egyre jobban és jobban. Vele álmodtam, vele keltem, ő
volt minden egyes gondolatom. Miért teszi ezt velem minden nő? Mit csinálok
rosszul? Vagy Mika mondott igazat? A kettő egyszerre nem jár? Csak a nagyon
szerencséseknek szabad szerelmesnek és sikeresnek is lenni, egyszerre? És ha
választhatnék? Ha választhattam volna valaha? Akkor talán nem a zenére
szavazok? Frászt nem!
-
Van valamim – szólal meg Leena, az órák óta tartó
ücsörgés után. Húz a fejem, a piánk mind elfogyott.
-
Jobb lesz tőle? – Pislogok rá nagyokat.
-
Talán – bólint, majd az éjjeliszekrény fiókjához nyúl.
Nehezen fókuszálok a tárgyakra, de aztán leesik, mije van, amitől ideig óráig
jobban leszek.
Heroin.
Ezt az ajándékot pedig most sem utasítom vissza.
Soha életemben nem láttam még így viselkedni embert a
színpadon. Mindenfajta idegesség és lámpaláz nélkül áll ki egy stadionnyi ember
elé. Laza, fesztelen és ez az érzés átragad a koncerten lévőkre is. Elvesztik a
fejüket, tombolnak, sikítanak és élvezik. Pokolian élvezik.
A hely megtelik élettel, pezsegéssel.
Sean pedig fürdik benne.
Húsz éves kamasz módjára rohangál a színpadon, miközben
végig mosolyog és mindent belead. De nem, talán ez így nem is igaz. Talán
helyesebb, ha azt mondom, hogy mindent odaad. Odaadja magát az őt éltetőknek,
akik földöntúli mosollyal az arcukon figyelik és teli torokból éneklik a
szövegeit, teljesen átszellemülve, elragadtatva, átélve a tökéletes katarzis
élményét.
Az energiák működésbe lépnek, Sean egyre jobban pörög,
egyre többet kommunikál a rajongókkal, ők pedig egyre lelkesebben tapsolnak és
kurjongatnak.
A show közepén, már talán nem is kéne semmit csinálnia,
csak mosolyogva leülni a színpad szélére és hagyni, hogy a fanok énekeljenek
helyette, de nem ezt teszi. Tovább húzza az egészet, extázisba taszítva mindenkit.
Aztán hirtelen elszabadul a pokol, bennem meg ott ragad a
szusz. Egyik pillanatban még a doboknál áll, a másikban rohanni kezd, majd
elrugaszkodik a színpad széléről és beveti magát a közönségbe, mindenfajta
félelemérzet nélkül. Egy halk sikoly szakad fel a mellettem álló Gina torkából,
mikor egy perc elteltével se bukkan fel a tömegből. Csak a hangját hallani.
Nincs baja, hiszen énekel, mégis őrült utasítgatás veszi kezdetét a színfalak
mögött.
A biztonságiak tanácstalanul néznek egymásra, a szemükkel
kutatnak Sean után, akit még mindig nem látunk. Aztán egyszer csak nevetve
felbukkan egy rajongó nyakában ülve, a stadion közepén. Hogy-hogy került oda?
Hogy-hogy élte túl? Gőzünk sincs. Egy emberként kapnak utána az emberek, a
trikója már rég nincs meg, a nyakában lévő láncot viszont saját maga veszi le
és dobja be a közönség közé.
- Gyönyörű – szól bele a mikrofonba, miközben minden
hullámzik körülötte. – Énekeltek velem? – Csendül fel újra a hangja, mire
mindenki énekelni kezd. Max mosolyogva figyel miközben a húrokat tépi, én pedig
szájtátva nézem mit művel.
A szám végén győzelemittas mosoly terül szét az arcán.
- Segítetek visszajutni a színpadra? - Kérdezi nevetve,
mire az emberek a magasba emelik a kezüket, tenyérrel felfelé, hogy
végigfeküdve rajtuk, szépen előreadogathassák, míg el nem éri a kordont, ahol a
vörös fejű biztonságiak, segítenek neki talpra állni.
Fél órával később izzadtan, megtépázva, de boldog
mosollyal az arcukon köszönnek el, földig hajolva, megtapsolva a közönséget.
Pont úgy ahogy azt kell.
-
Ez király volt – lép mellém Sean levegő után kapkodva,
majd egy vizespalackot felmarkolva lepacsizik a technikusokkal.
-
Nem vagy normális. Mi van ha letaposnak? Francba – lép
mellé Gina nagy hévvel, mire Sean megint nevetni kezd.
-
Nem bántanának – kacsint rá, majd újabb nagy korty
vizet tüntet el a szájában.
-
Szét vagy karmolva. És ez nem este keletkezett – bök
Sean karjára a lány, mire a jómadár is odapillant, majd megrántja a vállát.
-
A csajok kicsit elragadtatták magukat. Nem nagy cucc.
Megérte – szuszog tovább. A mellkasa továbbra is szaporán süllyed fel és le, a
szemei pedig úgy csillognak, akár a csillagok az égen. – És neked, hogy
tetszett tündérke? – Néz rám. Én viszont nem igazán tudom szavakba foglalni mit
is mondjak.
-
Elképesztő volt, azt hiszem – harapok tétován az alsó
ajkamba, mire nevetve átöleli a derekam és egy gyors puszit nyom a homlokomra.
-
Ne mondj semmit. Az arcod pont olyan, mint az övék –
int a fejével a még mindig izgatottan zsizsegő tömeg felé, aztán terelni kezd az
öltözők felé, ahol hangos csacsogás veszi kezdetét. Félmeztelenül kolbászolnak
a srácok és nevetnek. Rég láttam már ilyet, most pedig elragadtatva figyelem az
arcukat. Régen olyan mindennapi dolog volt egy öltözőben ülni egy rakat
zenésszel, mára viszont eltompult az emlék. Most, hogy itt vagyok viszont
megint más lett minden. A sarokban ücsörögve nézem, ahogy szívatják egymást,
megtárgyalják ki hányszor nyúlt mellé és, hogy mennyire jó munkát végeztek a
technikusok. Leeresztenek mind, akár egy lufi. Még az időközben beszivárgó
fotós se zavarja őket, aki jó pár képet lő róluk.
-
Hol van Sean? – Lép be Gina egy ismeretlen nővel
együtt. Van egy fogadásom arra nézve, hogy a csaj egy újságíró.
-
Zuhanyzik – szólal meg a dobos mellettem.
-
Akkor várnod kell – néz Gina a lányra, aki aprót
bólint. – Ülj le nyugodtan – sóhajt nagyot, majd kiviharzik az öltőzőből. A
lány pedig leül. Mellém. Nem bírom nem észrevenni, hogy nagyon bámul.
-
Segíthetek? – Kérdezem halkan, mire elpirul és lehajtja
a fejét.
-
Nem fontos – rázza meg a kobakját.
-
Mondd csak – sóhajtok, miközben rágyújtok egy cigire és
mosolyogva fogadom el Maxtől a whiskyspoharat.
-
Te olyan groupie féle vagy? – Kérdezi halkan a szemembe
nézve, mire hangos kacagás tör fel belőlem.
-
Nem – adok választ.
-
De te vagy Matt Anders lány és az anyád… - kezd
faggatózni, mire leintem.
-
Ne folytasd. A groupiek nem kurvák, hanem múzsák. De
itt senkit nem ihlettem meg. Az anyám pedig más lapra tartozik és nem akarok a
szüleimről beszélni. Vendég vagyok. Csak egy vendég – szögezem le, mire aprót
biccent.
Aztán Sean is előkeveredik, átadva a zuhanyzót Maxnek. Kér
egy fél percet az újságírótól, majd miután magára rángatott egy inget, leül a
lánnyal szemben és hagyja, hogy faggatni kezdje. Minden kérdésre higgadtan és
igencsak intelligensen válaszol. Most is laza, nem húzza fel magát azon, hogy a
volt nejéről kérdezik vagy a drogokról. Nem megy bele ugyan a témába, inkább
visszatereli a szót a zenére. Amint végeznek megkínálja a lányt egy pohár
itallal, aki nem fogadja el a poharat. Sean vállat rántva lehúzza a konyakot,
aztán rámnéz.
-
Nem megyünk el bulizni valahova tündérem? - Szegezi
nekem a kérdést, mire megint morfondírozni kezdek. Mehetnénk, elvileg nem
vagyok megkötve. De annak mi lenne a vége? Minek kísérteni az ördögöt? És amúgy
is? Mi a frászt keresek én még mindig itt?
-
Nem, vigyél haza – suttogom, mire fél percig döbbenten
néz rám, aztán némán bólint. Most először nem tűnik túl boldognak, de megteszi
amit kérek. A lakásomig visz, de egész úton nem szól hozzám. Csak remélni merem,
hogy nem haragszik rám, hogy nem hiszi, hogy csak szórakoztam vele, bár végülis
jogos lenne ha ezt gondolná, tekintve, hogy mentőövként használtam a fullasztó
érzelmi kavalkád közepette. Jól esett vele lenni, kikapcsolt, biztonságban
éreztem magam, de vége. Talán ideje felnőttként viselkedni és szembenézni az
élettel. Nikoval. Hisz annyira hiányzik és annyira vágyom arra, hogy ismét
magamba szívhassam az illatát, miközben elveszek a hosszú karjai között.
-
Holnap már nem leszel itt igaz? – Néz rám Sean
komolyan, mire elfordítom róla a tekintetem.
-
Sean én… Basszus – túrok a hajamba. Hogy magyarázzam el
neki, hogy hiába érzek mellette valami furát, valamit ami jó, az nekem nem elég
ahhoz, hogy itt maradjak? – Szeretem őt. Érted? Szeretem – nézek ismét a szemébe,
mire elhúzza a száját.
-
Szerencsés pasas, de össze fogja törni a szíved. Mi
zenészek nem tudjuk kezelni ha valaki ennyire önzetlenül és szívből szeret
minket. Megrémülünk tőle – szegezi az útra a szemét.
-
Ő nem olyan, mint te – sziszegek. Felbőszít, hogy ezt
mondja. Nem tudhatja. Nem ismeri.
-
Nem, ez igaz. Mellettem nem agyalsz, csak élsz. Miattam
nem lógatod az orrod – gurul be hirtelen.
-
Fogd be – csattanok fel én is. – Mégis mit vársz? Mit
akarsz? Mit gondoltál? Hogy elhagyom, hogy az újabb kurvád legyek? – Emelem fel
kicsit a hangom dühömben.
-
Azt hittem, hogy nem ostoba csitri módára fogsz
viselkedni és te is rájössz arra amire én – kezd el kiabálni. – Ez jó – mutogat
köztünk. – Az viszont rossz. Neked rossz. De semmi közöm hozzá. Úgy éled az életed
kislány ahogy akarod – dől hátra a puha bőrülésben, ellazítva a megfeszült
izmait.
-
Te most komolyan úgy gondoltad, hogy lesz valami
köztünk? – Kerekednek ki a szemeim a döbbenettől, mire felnevet. A mérge egyik
pillanatról a másikra száll el. Most megint az a mosolygós férfi, aki lenni
szokott.
-
Nem, félreértesz. Kedvellek tündérem, de nem tartok
barátnőt. Volt egy feleségem és kész. Ha akarod majd megkeresel és jól érezzük
magunkat együtt. Én nem vagyok a kötöttségek híve. És nem rakok senki nyakára
pórázt. De nekünk még lesz dolgunk egymással – néz mélyen a szemembe, amitől
parányira zsugorodik össze a gyomrom és megremegek.
-
Nem hinném – jelentem ki ál-magabiztosan.
-
Majd meglátjuk – suttogja, végigsimítva az arcomon.
Dühösen húzódok el tőle. Utálom amikor ilyen, mindent tudó faszként viselkedik.
-
Mennem kell. Szia – kapcsolom ki a biztonsági övem, de
megragadja a karom és magához húz, hogy a nyakamba csókolhasson, amitől kiver a
víz és elönt a forróság.
-
Viszlát tündérke – suttogja a fülembe. A meleg lehelete
megint megborzongat.
Szó szerint kimenekülök a kocsiból, de még a lakásomban is
hallom, a csilingelő nevetését.
Lassan
ébredezek. Mellettem Leena még nagyban szuszog. Meztelenül. A halvány napfény
megvilágítja a hamvas bőrét, de valami mégse stimmel.
Régen
nem bírtam volna magammal és felcirógattam volna álmából.
Most
viszont üres vagyok.
Nincs
bennem vágy iránta, nem izgat fel a formás mellek látványa, a kócosan elterülő
barna tincsek illata.
A
szívem alig dobog, a levegőt is nehezen veszem. Nem érzek semmit.
Lia
megölt.
Nem
érdekel semmi. Még az se izgat, hogy mit tettem tegnap. Az se, hogy mi lesz ma
vagy holnap. Nem érdekel!
A
szemem előtt csak ő lebeg. Talán még mindig hallucinálok és azért látom a
meseszép arcát magam előtt. Mert igenis látom őt. Látom a magabiztos, ám gúnyos
mosolyát. A szemei azt sugallják felém most is, hogy tudja mi van bennem.
Tudja, hogy durván elkapta a tököm. Hogy sikerült bolonddá tennie, hogy elérte,
hogy teljesen belehabarodjak. Az az átkozott boszorka az ujjai köré csavart.
Csak
játszott velem. Mint macska az egérrel. Mert ezt érdemlem?
Nem!
Inkább azért, mert a velejéig romlott az a szuka.
Mégis,
ha itt lenne, addig csókolnám míg bele nem pusztulunk mindketten.
A
picsába is szeretem. Hiába emészt fel ez a kibaszott szerelem. Kell nekem,
szükségem van rá és talán meg tudnám neki bocsátani, hogy szétette a lábát
annak a gyökérnek. Csak jönne vissza.
Talán
fel kéne hívnom. Talán nem is történt semmi.
De
nem… Hívtam elégszer. Ő nem akart velem beszélni. Talán így akarta tudatni
velem, hogy már nincs köztünk semmi? Hogy úgy dobott el, mint egy ócska
rongyot? Egy ostoba kép miatt…
Ennyit
jelentenék neki?
-
Min gondolkodsz ennyire? – Simít végig Leena a
homlokomon gyengéden.
-
Nem számít – fordulok felé. Fáj a fejem, de a szívem
sajgásánál nem rosszabb.
-
Ha elmondod talán… - kezd bele, de nem akarok róla
beszélni. Nem akarok rá gondolni! Nem akarok iránta semmit érezni!
-
Nem! Elég – ülök fel az ágyban feldúltan, majd a földön
heverő alsógatyámért kapok.
-
Niko, kérlek. Könnyebb lenne ha… - térdel fel az ágyon,
hogy utánam kapjon, de kisiklok a karjai közül.
-
Hagyjál békén – üvöltök rá, mire elfehéredik és
beharapja az ajkát és visszahuppan az ágyra. Nem foglalkozom azzal, hogy valószínűleg
megbántottam, pedig hálásnak kéne lennem, amiért este nem zavart el, amiért
mellettem volt. Mégsem megy. El akarok tűnni a Föld színéről, hogy egymagam
nyalogathassam a sebeim és önsajnálatba merülhessek. Legalább egy kicsit. Így
felöltözök és egy gyors csók után otthagyom a döbbent lányt, hogy
bevásárolhassak piából és cigiből és bevethessem magam az otthonomba, kulcsra
zárva a kapukat, kikapcsolva a telefonomat.
Igen, egyedül akarok lenni és magányos önpusztításba
akarok kezdeni. Piába akarom fojtani a bánatom, végig akarom hányni a folyosót
és négykézláb akarok kúszni benne, hogy aztán részeges fetrengés után a
jéghideg kőpadlón ájuljak el. Öntudatlan akarok lenni. Halott. Üres. Szánalmas.
Keserű.
A seggrészeg állapotot elég gyorsan sikerül elérnem.
Bömböltem a zenét és bámulom a sötét falakat, miközben sorba szívom a cigiket.
A hányinger is kezd kerülgetni, de még mindig érzem a lakásban az illatát, így
nem tudok megfeledkezni róla.
Még, hogy tökéletes vagyok és szeret. Nevetséges.
-
Hazug kurva – sziszegem vontatottan a négy falnak, majd
nem túl, álomtalan álomba merülök.
Vagy talán mégis álmodom. Álmomban érzem az illatát. Ébresztgetni
próbál. Halkan suttog. Mellettem van. Még az ujjait is érzem a hajamban.
-
Niko, hallasz? – kérdezi halkan, de nem felelek. Ha
álom hát legalább legyen édes. Tovább álmodom. Álmomban nagyot sóhajt, majd
valami meleget terít rám. Azt eltűnik.
Igen, még álmomban is eltűnik.
Aztán valami csörömpölés mégis felébreszt. Nyűgösen nyitom
ki a szemeim. Halk szentségelés hallatszik a konyha felől.
Anyu átjött volna, hogy megnézze élek-e még?
A levegőbe szimatolva rájövök, hogy valaki főz. Tuti anyu
az, hisz az új zárakohoz csak neki van kulcsa. De hozzá sincs kedvem.
Őrületesen fáj a fejem, ha nem anyám lenne itt, tuti kiabálni kezdenék, hogy
húzzon el a retekbe, mert nem hívtam ide és épp sajnáltatni akarom magam, de
hát az anyámmal mégse beszélhetek így.
A tarkóm fél kézzel masszírozva, ülök fel a kanapén, mikor
feltűnik, hogy valaki nem csak álmomban terített rám valami puhát és meleget.
Tényleg van rajtam egy pléd, ami kedves gesztus, tekintve, hogy amint lecsúszik
rólam a bolyhos vastag pléd megborzongok. A meztelen karomon lévő pihék mind az
égnek merednek, a talpam is görcsbe rándul a parketta fagyosságától. Kéne egy
pulcsi meg egy zokni. De csak plédem van.
A vállamra kanyarítva, indulok el, hogy megkérjem anyámat,
hogy hagyjon magamra, hogy nyugodtan ihassak.
De a konyhában nem anyu van. Egy szőke hajzuhatag takarja
el a fazék tartalmát előlem.
Lia.
Az én pulcsimban és egy melegítőnadrágban kavargat valamit
a tűzhely felett.
-
Te meg mit keresel itt? – Szakad fel belőlem a dühös
kérdés.
-
Basszus – sikít fel és eldobja a fakanalat, hogy a
szívéhez kaphasson. Vagy legalábbis a szíve helyéhez. Mert egy ilyen lánynak
nem lehet szíve. Mérgesen méregetem, a kezeim ökölbe szorulnak önkéntelenül is,
szívem szerint a csukott ablakon át dobnám ki a házamból. Hogy mer ide jönni
azok után, hogy megdugatta magát mással? Hogy mer a konyhámban főzőcskézni,
mintha mi sem történt volna? Hogy tud ilyen gyönyörű lenni, mikor napokig
gyötörte az a fasz a testét? Hogy merészel betakarni, úgy téve mintha törődne
velem? – A frászt hozod rám – fordul felém és amint a szemembe néz egy fél
pillanatra felragyog az arca. A szemei szerelmesen csillannak fel. Micsoda
színésznő! Még a szemeivel is képes hazudni. Vajon mióta gyakorolhatja ezt? Mióta
csinálhat hülyét a férfiakból? És mégis miért jött ide? Hogy jutott be?
A kulcs – csapok a homlokomra gondolatban. Én adtam neki.
Azt hitem méltó rá.
- Mit keresel itt? – Sziszegem újra. Már rá se bírok
nézni. Nem akarok rá nézni, mert fáj. Ott bent a mellkasomban őrült érzelmek
kavarognak. A legfurább, hogy bármennyire dühös, féltékeny és sértett vagyok,
nem tudom tagadni, hogy meglódul a szívem a puszta látványától is és boldog
vagyok, mert hazajött.
De nem!
Nem lehetek ilyen hülye. Nem szabad. Nem lehet a boldogságom
okozója egy kurva…
-
Mondtam, hogy hazajövök – lép közelebb.
-
Minek? – Kiabálok rá, mire ijedten rezzen össze. – Hogy
tovább gyötörj? Hogy még inkább beléd szeressek és még nagyobb fájdalmat
okozhass? Takarodj innen te kurva – tör fel belőlem minden kín, amit az a kép
okozott.
-
Láttad a képeket igaz? – Biccenti oldalra a fejét, miután
lekapcsolta a gázt. A mellkasa előtt lazán fonja össze a karjait és nem közelít
tovább.
-
Láttam. Láttam, hogy ahelyett, hogy hozzám jöttél
volna, azzal a vén pöccsel kúrtál San Diegoban – Lépek most én felé, de alig
három lépésnyire a testétől megtorpanok. Az illata fejbe csap, azonnal
megszédülök tőle, kénytelen vagyok a pultba kapaszkodni, ha talpon akarom
végigcsinálni ezt az egészet. De olyan nehéz? Hogy a picsába küldjem el, mikor
az ezer sebből vérző, jéghideggé vált szívem itt kalapál, itt bent, olyan
hevesen, hogy félő menten kiszakad, hogy az előttem álló lány karjai közé
vethesse magát, mert úgy érzi az átkozott, hogy majd ő vigyázni fog rá,
felmelegíti és meggyógyítja?
-
Legalább tudod, hogy én mit éreztem – suttogja, majd az
alsó ajkába harap. Ez az egy mondat viszont egy pofonnal ér fel. Vagy inkább
egy gyomorszájon rúgással…
-
Tessék? – Kerekednek ki a szemeim.
-
Te és Leena – kapja fel most már ő is dühösen a fejét,
mire eszembe jut, hogy mit szólna ahhoz ha tudná, hogy majdnem le is feküdtem
vele. – Azok a képek – csuklik el a hangja.
-
Nem feküdtem le vele – kiabálok megint. – Ne keress
kifogásokat, arra amit tettél.
-
Én se tettem semmit – üvölt most már rám. – Mert téged
szeretlek, bármekkora marha is vagy – suttogja végül, majd kihúzza a széket és
lehuppan rá. Lehajtott fejjel bámulja az asztallapot. Nem mond igazat…
-
Hazudsz – sziszegem és az agyam véglegesen elönti a
düh.