104. Fekete dália

"Csak inni, inni
Senkibe se hinni,
Mert hazug a szó és minden vallomás,
Csak menni, menni,
Hogy ne tudja meg senki
És azt hazudni, hogy boldog vagyok.
Tagadni azt, hogy fáj, hogy engem elhagyott,
Feledni minden boldog percet és napot."

Fantasztikus pasas.

Ámulattal figyelem. Mindent olyan egyszerűen fog fel, olyan könnyedén. Nem bánkódik, nem siránkozik, nincs benne se fájdalom, se félelem. Teljesen lenyűgöz a világa, amibe most bepillantást nyerhetek. Nem érdekel, hogy már századjára csörren meg a telefonom, eszem ágában sincs felvenni. Jó itt ebben a felelőtlen álomszerű világban vele.

Esélytelen, hogy visszatérjek a valóságba, ami kegyetlen és félelmetes, legalábbis számomra. El akarok bújni Seannal. Hisz ő olyan szórakoztató, még a könnyeim is kicsordulnak annyira nevetnem kell. Ahogy magyaráz, ahogy grimaszol, a hangja és a történetek amiket mesél…

Mellette nem gondolkodom, nem is kell. Nem hiányzik Niko, nem is gondolok rá. Csak egy emberre kell koncentrálnom és az ő. Hát nem szuper? Egyetlen férfi a nevetésével, egy pillantásával egyszerűen elmos mindent, ami miatt tegnap még kínlódtam, amiért bőgtem és leittam magam. Francnak kell a valóság, ha itt van ő, aki képes megnevettetni.

Nem, nem akarok hazamenni.

-         Meddig maradsz New Yorkban? – Kérdezem hirtelen.

-         Két nap, van egy pár elintéznivalóm – kacsint rám. – És te tündérke? – Pislog rám, én pedig majdnem lefolyok a székről, attól a nézéstől.

-         Nem tudom. Csak három barátom kísértem el. Zenélni akarnak és itt is találkoznak valami fejessel, aztán megyünk vissza Los Angelesbe – rántom meg hanyagul a vállaim.

-         És addig szeretnéd az én társaságom élvezni igaz? – Nevet fel, rekedten, majd egy újabb cigit tuszkol a szájába. Furcsa de ebben a pasiban még az is dögös ahogyan cigizik. Hihetetlenül férfias, ahogy itt ül előttem egy szál mackónadrágban, az elmaradhatatlan napszemüveg a homlokára csapva pihen, a karjain lévő szúrásnyomokat pedig abszolút nem fedi el előlem.

-         Jó volna – bólintok.

-         De aggódnak érted kislány. Haza kéne menned legalább annyi időre, hogy megmutasd élsz – nevet fel, miközben finoman, alig hozzámérve végigsimít az arcomon.

-         Nem kifejezetten érdekel senkit, hogy élek-e - csóválom meg a fejem mosolyogva.

-         Akkor miért csörög már megint a mobilod tündérke? – Nevet fel újra. A nevetése… Istenem, mint egy csendes, langyos, tavaszi zápor. Összerázkódok tőle.

-         Oké, nem bujkálok tovább. Hazamegyek. Dorah tuti lerágta már tövig mind a tíz körmét – somolygok, aztán beugrik, hogy ha már itt vagyok talán Daisyt is meg kéne keresnem. Elvégre a húgom és megígértem neki, hogy amint tehetem keresni fogom. Itt az alkalom úgy érzem.

-         Tündérke, ugye tudod, hogy ide bármikor jöhetsz? – Ölel át Sean hátulról, gyengéden, miután megnyugtattam Doraht, hogy nem keltem egy kád jeges vízbe, a májam nélkül és nemsokára visszamegyek hozzá. Kiráz a hideg az ölelésétől. Olyan lazán tart, mégis erősen, hogy hirtelen elfelejtek levegőt is venni. A meleg mellkasa a hátamhoz simul, a nyers férfiasság csak úgy sugárzik belőle. Komolyan megszédülök tőle. Nincs erőm tiltakozni, a karjai közé folyok, hagyom, hogy tartson és egy olyan leheletfinom puszit nyomjon az arcomra, amitől még a gyomrom is görcsbe rándul. Nem értem mit tesz velem és hogyan, csak azt tudom, hogy ha Niko a mágnes negatív pólusa akkor tuti, hogy Sean a pozitív vége. A kérdés, hogy én melyikhez is vonzódom jobban… Sean valami olyat jelent amim sosem volt, amit mindig hiányoltam az életemből.

-         Tudom – suttogok, mert félek ha hangosabban beszélek akkor elillan ez a kellemes melegség ami eluralkodott rajtam, ez nyugalom érzet, ez a furcsa zsongás, ez a biztonságérzet. Igen, úgy érzem, hogy mellette nem érhet semmi baj.

-         Oké – csókol puhán a nyakamba, majd mintha semmi se történt volna, elenged, hogy egy újabb cigarettát tuszkoljon a szájába, én meg ott állok megsemmisülve, leforrázva, próbálok levegőt venni és a kiugrani készülő szívem lenyugtatni, nem sok sikerrel. Francba…

-         Ez nem tisztességes – szuszogok, mire felnevet.

-         Mi? Hogy nem döntelek le a padlóra és veszek el mindent tőled, amit csak adni tudsz? Hidd el tündérke, ez minden vágyam, de ez megint nem az a pillanat – ingatja a fejét, miközben vigyorog, mint a tejbetök. Fel tudnám képelni… Hogy lehet ilyen pofátlan? És mi az, hogy ez megint nem az ideális pillanat arra, hogy… Mire is? Basszuskulcs. Én nem is akarok tőle semmit. Na jó, ez hazugság. Szívesen lerángatnám róla azt a kevéske ruhát, hogy megtudjam tényleg olyan, mint amilyennek képzelem. Tapasztalt, erős, eszméletlen. De hát az apám lehetne! Nem, most már biztos, hogy nem vagyok normális. Egy nálam több mint húsz évvel idősebb fószerre csorgatom a nyálam és arról fantáziálok, hogy milyen is lenne vele.

-         Mennem kell – kapom fel a cipőm és a táskám és mielőtt annyit mondhatna, hogy viszontlátásra, elnyargalok. Minél messzebb tőle annál jobb. Még a végén megint megégetem magam. Hülye lennék, ha kétszer követném el ugyanazt a hibát.

Nem, soha többé nem leszek szerelmes. Soha!!!

Hülye vigyorral a képemen vetődök le a kanapéra. Mika komoly arccal tanulmányozza a vonásaim, de nem foglalkozok vele. Jól érzem magam.

-         Megint ittál – állapítja meg elmésen, hogy mi is a jókedvem oka. Nem mintha alapjáraton nem dőlne belőlem a vodkaszag, amit kilométerekről is meg lehet érezni…

-         Jah – bólintok megerősítésképp, majd eldőlök, mert kicsit megint forog velem a világ. A cigimmel is csak harmadjára sikerül betalálni a számba. Szánalmas vagyok, de legalább mókás.  Még magamon is képes vagyok nevetni, ez aztán a teljesítmény!

-         Miért csinálod ezt? – Néz rám rosszallóan a fejét ingatva, de nincs időm kifejteni az okot, ami amúgy is megint csak egyértelmű. A tegnap esti lány az ingemben és egy szál franciabugyiban letáncol a lépcsőn és megáll a nappali ajtajában.

-         Hoppá – nevet fel bután, miközben megpróbálja lejjebb rángatni az anyagot magán, hogy a barátom ne lásson belőle annyit. Persze nem sikerül neki a küldetés és fel is adja. – Én megyek csak gondoltam megkérdezem nincs-e kedved feljönni elbúcsúzni, de látom vendéged van – magyaráz, miközben a szőke haját csavargatja és kihívóan néz rám.

-         Majd legközelebb kedvesem – dobok neki egy puszit. – A barátnődet is keltsd fel kérlek – mosolygok rá, mire lenyom egy laza pukedlit és már megy is vissza az emeletre.

-         Kettő? – Kerekednek ki Mika szemei.

-         Majdnem három. Egyet elhagytunk félúton – nevetek fel. Kissé ködös az este, de jó volt két ilyen bombázó mellett kelni, akik az éjjel bármit megtettek nekem. Még csak kérnem sem kellett semmit.

-         A harmadik is egy szilikonnal telepumpált műanyag barbiehoz hasonlított? – Húzza fel a barátom kérdőn az egyik szemöldökét, mire nevetve hozzávágok egy díszpárnát.

-         Ne szídd őket, amíg nem tudod milyen, ha azokkal a szilikonnal telepumpált szájukkal csókolgatnak – kacsintok rá. – Mennyei – nevetek fel újra.

-         Liát jobban élvezted szerintem – morog, mire elkomorodom.

-         Ne – szólok rá mérgesen. Miért kell elrontania a kedvem? Legalább két perce nem gondoltam rá, ami komoly haladás volt, erre tessék.

-         Mit ne? – Néz rám, mintha nem érteném.

-         Piás vagyok, nem hülye – dörrenek rá. – Nem akarok beszélni róla, szóval ha nem emlegetnétek fel fél percenként azért kurvára, de kibaszottul hálás lennék. Próbálom elfelejteni, de így nem könnyű. Elhagyott, vége van, nem kell ezt tovább ragozni. Majd kilábalok belőle is – magyarázom vontatottan, mire Mika felnevet.

-         Haver, a büdös életbe nem fogsz kilábalni belőle, kár a gőzért. Az a kis bige, teljesen az ujja köré csavart, megveszel érte, belebolondultál, belestél, zúgtál, zuhantál, full szerelmes vagy belé érted már, mert per pillanat többféle mód nem jut eszembe arra, hogy körülírjam mi is a tényállás? Nem mellékesen jót is tett neked, de egy faszfej vagy drága barátom és elengedted. És tudod miért van ez? Mert parázol tőle. Mert ő nem olyan, mint az a két kis buta liba fenn. Ő szembe mert veled szállni – darálja, észre se véve, hogy minden egyes szóval egy újabb sebet tép fel, a szívem helyén lévő lyuk falairól. A szívem ugyanis kitépte az a boszorka és magával vitte. Ki tudja miért, ki tudja hova.

-         Nem ezért félem tőle – komorodom el, miközben magam elé meredek és nézem, ahogy a cigaretta végén lévő parázs felizzik, majd kialszik, hogy aztán ne maradjon semmi hátra csak egy kis füst meg hamu. Hát igen, azt hiszem ilyenek voltunk mi is. Ő és én. Kicsit felizzottunk, de nem maradt semmi hátra, miután a füstfelhő, ami a köztünk lévő háborútól keletkezett felszállt. Miután Mika rájön, hogy nem fogom tovább boncolgatni a témát magamtól, úgy dönt újra kinyitja a száját.

-         Akkor miért? – Kérdezi halkan, majd megforgatja a szemeit, mikor meglátja ismét letáncolni a lépcsőn a vendégeim. Mindkettő bejön és egy-egy csókkal búcsúzik tőlem, na meg a telefonszámukat is megkapom ajándékként, bár már most tudom, hogy semelyiket nem fogom felhívni. Amint kilépnek az ajtón nagy levegőt veszek és összegyűröm a parfümmel befújt cetliket.

-         Mert hatalma volt felettem – mosolyodom el és elnyomom a csikkem, hogy egy újabb szálra gyújthassak rá. – Uralkodni tudott rajtam irányítani, befolyásolni, bármit képes lettem volna megtenni neki. De ilyen kapcsolatban már éltem és tudjuk mi lett a vége. Inkább elengedem, minthogy fejet hajtsak, mert annak a vége csak az lenne, hogy meggyűlölnénk egymást. Azt pedig végképp nem tudnám elviselni. Inkább szeretem itt egyedül, inkább hagyom, hogy szenvedjen ő is valahol, de azt nem engedem, hogy meggyűlöljön vagy én meggyűlöljem őt. Abba beledöglenék – suttogok.

-         Ebbe is bele fogsz – néz rám Mika tanácstalanul. Tudom, hogy segíteni akar és nem tudja mit tegyen.

-         Nem baj – mosolyodok el újra. – Megérte.

-         Nem, ezt ne mondd. Én… - túr a hajába. – Niko a legjobb barátom vagy, muszáj csinálnom valamit. Mondd meg, hogy mit tegyek. Ha kell utána megyek és könyörgök neki, hogy jöjjön haza hozzád vagy nem tudom, de ezt nem bírom nézni – pattan fel.

-         Segíteni akarsz? – Húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire aprót bólint. – Akkor hozz egy üveg piát a hűtőből – bökök a fejemmel a konyha felé, mire Mika morogni kezd. – Ne, jól leszek csak kell hozzá egy pár üveg alkohol, hogy elmossa az emlékét is annak, hogy itt járt.

-         Te tiszta hülye vagy. De tudod mit? Kössünk alkut – huppan vissza a kanapéra, majd ő is rágyújt. – Te megfürdesz, felöltözöl, eszel, én meg összetrombitálom a srácokat és csinálunk egy olyan pasis estét, mint régen, mikor még tinik voltunk – mosolyodik el nosztalgikusan.

-         Ivás hányásig, pizza zabálás, póker, szivar, meg Mariska? – Nézek rá érdeklődve. Ez a program egészen bejön.

-         Pontosan – bólint Mika, mire felülök.

-         Kapok kávét? – Dörzsölöm meg a halántékom, mert irtóra fáj a fejem és kissé még mindig szédülök.

-         Persze – mosolyog rám, majd feláll, finoman vállon vereget és elindul a konyha felé.

Daisy velem szemben ül és folyamatosan bámul. Kezd kissé idegesítővé válni, de a fejfájásom jobban zavar, mint az, hogy ő valószínűsíthetőleg tanulmányt készül írni a mai arcmimikámból. Az étterem zsúfolásig megtelt, csak a hatalmas üvegablaknál volt hely. Egy fotós az út másik oldaláról minket fényképez. Pedig már azt hittem megszabadultam tőle. Hiú ábránd volt azt hiszem. Próbálom eltakarni az arcom, de rájövök, hogy tökéletesen felesleges. Megint rámszálltak, mert rossz kislány voltam, rossz férfival kezdtem és túl sok híres emberrel mutatkoztam az elmúlt időben.

-         Szarul nézel ki – állapítja meg Daisy kertelés nélkül.

-         Kösz – húzom el a szám, miközben lehajtok egy tequilát. A húgom csak összehúzott szemekkel figyel, miközben a narancslevét kavargatja egy szívószállal. – Mesélj, milyen a suli? – Erőltetek magamra egy mosolyt. Most semmi könnyedség nincs bennem, egy romhalmaz vagyok és ezt ő is érzi.

-         Szar. Hol van a pasid? – Dobja vissza a labdát.

-         Elhagyott egy másik csajért – vágom rá, magamat is meglepve azzal, hogy milyen ridegen tudom kimondani ezt az egyszerű mondatot. Nincs a hangomban semmiféle fájdalom vagy keserűség. Megdöbbentő, hogy ennyire tényszerűen tudom kezelni, hogy Niko újra Leenat dugja. – Matt keresett azóta? – Húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn. Tudom, hogy az elevenébe vágok, ugyan úgy ahogy ő is tudta, mikor Nikoról kérdezett.

-         Küldött pénzt – von vállat.

-         Tehát nem – mosolyodok el mindenfajta öröm nélkül. Daisy se járt jobban, mint én.

-         Jen viszont keresett – motyogja a velem szemben ülő szőkeség, mire felkapom a fejem.

-         Tessék? – Nézek rá türelmetlenül.

-         Ő hozta el a pénzt, de azt mondta, hogy ennél többről ne is álmodjak, a vagyonból egy fillér se lesz az enyém, apáról pedig még csak annyira se álmodozzak, mert mindig ő volt a hercegnője és az is marad, én nem versenyezhetek vele. Gonosz kis kígyó – sziszeg, mire elnevetem magam. Igen, Jen egy igazi kígyó. De úgy tűnik, lehiggadt.

-         Csak ugat, de nem harap – nevetek fel. – Ha baj van vele, csak hívj fel, oké? – biccentem oldalra a fejem, miközben a vonásait tanulmányozom. Ha nem fedné hatalmas napszemüveg az arcát és nem lenne rajta kalap, tuti, hogy a fotós kiszúrná, hogy valami nem stimmel. Annyira hasonlít az apánkra. Mintha a kiköpött mása lenne. Valami furcsa büszkeség jár át mégis ahogy nézem. Az én tesóm. – Daisy ígéred meg nekem, hogy te nem cseszed el, úgy ahogy én, hogy te csak külsőleg fogsz rá hasonlítani – fogom meg hirtelen a kezét. Meg akarom védeni a hibáktól amiket Matt elkövetett, amit én is elkövettem.

-         Miről beszélsz? – Ráncolja össze a homlokát.

-         Tudod te – vágom rá. – De ne csináld. Neked van esélyed. Lehet, hogy most tetszik, hogy húsz évesen tequilát iszok a kávé előtt, hogy paparazzik követnek, hogy Anders lány vagyok, hogy… Érted. De ez szar. Maradj otthon és legyél az anyukáddal, menj egyetemre, keress egy rendes pasit menj hozzá és szülj neki gyerekeket oké? Ne akarj olyan elcseszett lenni, mint én vagy Matt. Nem éri meg, hiába tűnhet úgy, hogy mi bármit megtehetünk következmények nélkül.

-         Magányosnak tűnsz – néz rám tűnődve.

-         Mindig az voltam és az is leszek. Ez az ára a dolognak és meg kell fizetnem – kacsintok rá, majd a hajamba túrok. Felmerül bennem, hogy abszolúte nem kéne Daisy közelébe mennem. Matt se teszi valószínűleg okkal. Talán azzal segítünk neki a legjobban, ha messziről elkerüljük. Akkor talán nem esik bele ő is ebbe a hülye gödörbe, amibe én már teljesen elmerültem és most esik az eső rám, áztatja a földet, a gödör egyre sárosabb lesz és ha így megy tovább, bele fogok fulladni a dagonyába. Az elmélkedésemből a telefoncsörgés rángat ki. A kijelzőn Andy neve villog én pedig csak remélni merem, hogy nem akasztották ki Doraht túlságosan. – Egy pillanat – mosolygok Daisyre. – Mondd, hogy nem kapott Dorah agyvérzést tőletek – szusszantok fel, mire egy rekedt nevetést kapok válaszképp.

-         Nem édes, minden oké. Hol vagy? Nem ebédelünk együtt?

-         Én a Destinoban ülök, ha gondolod, gyere ide – adom meg magam. Kedvelem Andyt, valahol egy igazi elcseszett kölyök, valahol pedig egy elmebeteg férfi, aki nem ismer határokat. Elég szélsőséges, de kezdek hozzászokni, hisz jó ember. Pete óta tudom, hogy kettejük közül a medvém volt az őrültebb. Istenem, ha nem lövi túl magát… Most minden másképpen lenne. Talán.

-         Indulok. Csá baby – cuppant a telefonba, mire megcsóválom a fejem. Sosem fog megváltozni. Daisy kérdő tekintete viszont visszarángat a valóságba. – Egy barátom csatlakozik hozzánk. Nem baj? – Kérdezem, bár tudom, hogy már úgyis mindegy.

-         Pasi? – Néz rám pimaszul.

-         Igen, de nincs köztünk semmi – szögezem le. Nem akarom, hogy egy ribancnak tartson, még akkor sem, ha lehet a dologban valami.

-         Oké – vágja rá, bár hallom a hangján, hogy kételkedik bennem.

Andy alig tíz percen belül megérkezik, Daisy pedig meglepetten pislog az én szőke kigyúrt, kivarrt barátomra, aki megint túl feldobottnak tűnik. Mégis megtalálják a közös hangot. Együtt eszünk és azt is kisütjük, hogy még két napot maradunk New York-ban, aztán Los Angeles felé vesszük az irányt, ugyanis itt a srácoknak nem terem babér.

Mire az ebéd végéhez érünk, teljesen feloldódom, már nem érzem magam szörnyen, még nevetni is képes vagyok azon, hogy Andy, mint egy kétéves összemaszatolja magát tésztaszósszal, aztán pedig mindenféle malacsággal szórakoztat minket, minden mindegy alapon. De a telefonom megint csörögni kezd. Ismeretlen szám.

Gyanakodva emelem a fülemhez a telefont.

-         Igen, tessék?

-         Szia tündérkém! Mit csinálsz este? – Búg fel a vonal végén, az a mély jellegzetes hang, amitől borsódzik a hátam és majdnem lenyelem a villám.

-         Öhm… - nyögök fel.

-         Oké, velem vacsorázol, feltéve ha nincs beiktatva egy újabb bőgős, lerészegedős este – nevet bele a telefonba Sean, mire morogni kezdek.

-         Muszáj emlékeztetned?

-         Csak ha nemet mondasz. Bár ez lehetetlen. De tudod mit? Koktélozni is meghívlak. Este nyolcra érted megyek, vegyél fel valami szexi szűk rucit – darálja, mire ráncba szalad a homlokom.

-         Azt se tudod hol lakom – akadékoskodom, bár nem is tudom miért.

-         Erre inkább ne fogadj tündérke – nevet fel újra. – Legyél kész időre. Csók – búgja, majd mielőtt megszólalhatnék kinyomja a hívást.

Randi Seannal. Hát ez…

Pompás? Fura? Eszméletlen? Frusztráló? Elképesztő? Elmebajos?

Nem is tudom.

Ebéd után hazafuvarozzuk a húgom, majd mi is elindulunk. Amint belépek a lakásba és ránézek az órára nagyot bukfencezik a gyomrom. Hányni tudnék, ami cseppet sem lenne szerencsés, tekintve, hogy nem ártana embert faragnom magamból, ha már randira megyek egy apám korabeli férfival.

Holt biztos, hogy nem vagyok normális.

Nem értem mire ez a fene nagy izgatottság, hogy miért rohanok fel a lépcsőn és miért ugrok be, úgy kádba, mintha az életem múlna azon, hogy felfrissüljek és illatos legyek.

Mégis ez történik. Még a hajamat is megmosom és a körmöm is újra lakkozom, ami talán ha havonta egyszer jut eszembe, mikor már tényleg szörnyen elkezd zavarni a lepattogzott festék.

Meglepődök, mikor a szobámba lépve Andy és Derek az ágyamon tehénkedve tömi a fejét valami csokis sütivel, amit minden bizonnyal Dorah készített nekik.

-         Hm… Nem huppansz be közénk? – Ütögeti meg Derek vigyorogva a matracot, mire a hajamon lévő törölközőt hozzá vágom.

-         Fogd be és ne bámulj – szólok rá mosolyogva, mert a szemeit túlságosan sok ideig legelteti a combjaimon. Nem számítottam rájuk, így csak egy szál törölközőben vagyok.

-         Csipkés fekete, ebből szex lesz – kacag fel Andy mikor előveszem a fehérneműm, de erre csak egy szemforgatással tudok neki felelni. A törölköző takarásának segítségével felügyeskedem magamra a bugyim, majd háttal nekik a melltartómba is belebújok és a feleslegessé vált nedves törcsit, most Andy fejéhez vágom, aki kacagva szedi le magáról, hogy aztán pofátlanul tovább bámulhassa, hogyan kutatok a szekrényben valami elfogadható ruha után. Hiába mondta Sean, hogy öltözzek ki nincs kedvem hozzá.

-         Zöld vagy fekete? – Nézek a fiúkra, miközben kiterítem az ágyra a két lehetséges darabot.

-         Zöld – vágják rá egyszerre, mire a fekete minit visszaakasztom a szekrénybe, az egyszerű, ám eléggé rövidke ruhába pedig belebújok. Amint a hajszárítással is készen vagyok, belenézek a tükörbe a gyomorgörcsöm pedig elmúlik teljesen. Ha ez nem elég jó neki, akkor menjen a pokolba, ő is, ahogy az összes többi kanos faszkalap, aki csak meg akar dugni. A sminkeléssel nem bajlódok sokat, amúgy sincs rá időm, mert megszólal a csengő. Tudom, hogy Dorah kinyitja, mégis ahogy rájövök, hogy itt van, megint összeszűkül a gyomrom. Nem vagyok ideges, de valami kellemes izgatottság mégis eluralkodik rajtam. Utoljára a gimiben randiztam, azóta valahogy máshogy ment a dolog.

-         Megjött a lovagod – nevet fel Andy, miközben rágyújt egy mókás cigire.

-         Ezt muszáj itt? – Nézek rá kérődn. Utálom, ha a szobámban füvezik valaki, aki nem én vagyok.

-         Csinos vagy – pislog rám, mikor már a cipőmbe is belebújtam és épp a táskám pakolom össze.

-         Köszönöm – mosolygok rá. Hiába rá se tudok haragudni.

-         Velem is eljössz majd egyszer randizni? – Néz rám Derek komoly tekintettel.

-         Álmodik a nyomor? – Nevetek rá, mire azonnal visszaszólna, ha nem nyitna be Dorah.

-         Kisasszony, önhöz jöttek – dugja be a fejét óvatosan.

-         Tudom, gyere csak be – mosolygok rá, mire kicsit bátrabban de belép, viszont amint végignéz rajtam a szája elé kapja a kezét és könnybe lábad a szeme. – Mi a baj? – Nézek rá ijedten, mire a fejét csóválja.

-         Semmi – szipog. – Olyan gyönyörű kisasszony – mosolyog rám, mire elnevetem magam. – Nem is olyan rég még a rózsaszín fodros ruhát vágta szét egy ollóval, mert Mr. Anders belekényszerítette, ön pedig makacs és dacos volt már akkor is most pedig… Kész nő lett – törli meg a szemeit, mire magamhoz ölelem.

-         Még mindig dacos és makacs vagyok – nyomok egy puszit a puha arcára.

-         De akkor is felnőtt – suttogja, majd eltol magától. – Induljon – paskolja meg a hátam, mire elnevetem magam és tényleg elindulok lefelé a lépcsőn. Sean az előszobában ácsorog, a falon lógó képeket nézi. Lélegzetelállítóan néz ki. Az elegáns szürke nadrágot, mintha ráöntötték volna, a bakancsa nincs bekötve, a fekete inge félig ki van gombolva az ujjai a könyökéig fel vannak tűrve, a bőrkabát hanyagul lóg az erős karján, amin most is ott csilingelnek a furcsa karkötők, a másikon csuklóján pedig egy méregdrága óra pihen, ami természetesen nem jár, mert ő sosem figyeli, hogy mennyi az idő. Egyszerűen csak dísznek tartja, na meg valószínűleg az is a funkciója, hogy megmutassa telik neki rá. A cipőm kopogására felkapja a fejét.

-         Egy igazi tündér – mosolyog rám, mikor elé érek, aztán megfogja a kezem és egy leheletfinom puszit nyom a kézfejemre, aztán Isten se tudja honnan de elővarázsol egy szál virágot. Még sose láttam ilyen növényt ezelőtt. A virág szirmai szinte feketék. Eszméletlenül gyönyörű. – Bár lehet, hogy inkább boszorkány – kacsint rám.

-         Mi ez? – Simogatom meg a selymes szirmokat.

-         Fekete dália. Elegáns, tökéletes, különleges, ritka és elkápráztat mindig, pont mint te tündérke – magyarázza halk búgó hangon, amivel megint kivált belőlem egy kisebb borzongást.

-         Te aztán tudsz udvarolni – nevetek fel, majd elindulok a konyha felé, hogy vízbe rakjam az ujjaim közt lévő szépséget.

-         Ez még semmi – nevet fel, amitől újra jóleső görcsbe rándul a gyomrom. Ez nem normális… Mit művel velem ez a pasi? – Mehetünk? – Nyújtja felém a karját, amint visszatérek hozzá.

-         Persze – bólintok magabiztosan, miközben belé karolok. Én is leakasztom a kabátom a fogasról, felmarkolom a kulcsom és követem le, az utcára, ahol egy hatalmas fekete limuzin vár ránk. – Hej ha – füttyentek egyet elismerően, mire rámvigyorog és besegít a kocsiba.

-         Gondoltam egy különleges lánynak, jár egy különleges este – huppan be mellém, majd kinyit egy üveg pezsgőt és mindkét előkészített kristálypoharat teletölti.

-         Kezdesz átmenni nyálasba – veszem el tőle az egyik kecses poharat, mire felnevet.

-         Szóval te olyan lány vagy, akinek nem jön be a cukormáz – néz mélyen a szemembe, nekem pedig önkéntelenül is Niko jut eszembe.

-         Etettek vele eleget, már hánynom kell tőle – vágom rá kissé hidegen.

-         Nincs is szebb egy összetört szívű nőnél – kacag fel újra, mire a homlokom ráncba szalad. Nem tudom mi ezen olyan mulatságos. – Ó, ne haragudj tapintatlan vagyok – kér elnézést. – Rossz tulajdonság.

-         Miért hívtál fel? – Kérdezek rá, arra ami a leginkább izgatja a fantáziám.

-         Miért ne? – dobja vissza a labdát.

-         Megleptél – vallom be.

-         Tudom – bólint. – De azt hiszem itt volt az ideje, hogy elhívjalak randizni. Ja és még valami – nyúl egy fekete doboz után, ami a puha bőrön hever. – Ez a tiéd tündérem – nyújtja felém, mire kíváncsian pislogok rá, aztán a dobozkára. Ötletem sincs mi lehet benne, a kíváncsiságom gyorsan győz viszont. Türelmetlenül pattintom fel a fedelet, de amint meglátom, hogy mi lapul odabent, eláll a lélegzetem. Egy gyönyörű láncon egy szikrázó kövekkel kirakott medál lóg, pont egy olyan virágot formázva, mint amilyet tőle kaptam. Méregdrágának tűnik az egész és van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kövek nem csak bizsuk a medálban.

-         Ezt nem fogadhatom el – csukom össze a dobozt és megpróbálom visszaadni neki. De valahogy ez sem úgy sül el, ahogy azt én terveztem. Finoman kiszedi a ugyan a kezemből, aztán újra kinyitja és kiemeli belőle a láncot.

-         Tündérke, te még nem tanultad meg, hogy a nem szót én sajnos nem ismerem? – Mosolyog rám. – Ez csak egy kis semmiség, nem dönt anyagi romlásba és neked akarom ajándékozni - söpri ki a hajam a nyakamból, hogy aztán a finom fémet felcsatolja a nyakamba. – Tökéletes – mosolyodik el önelégülten. – Fekete dália, fekete gyémántokból. Tudtam, hogy illeni fog hozzád – simít végig finoman a medálon.

-         Ez… - kezdenék akadékoskodni, de a mutatóujját a számra teszi.

-         Elég egy köszönöm – hajol közelebb hozzám. Az ajkai csak egy centire vannak az enyémektől. Hirtelen kiszárad a torkom a szívem pedig felgyorsul. Francba.

-         Köszönöm – suttogom megadóan, mire egy hajtincsem hátra fogja, úgy, hogy közben finoman végigsimítson az arcomon is, amitől bennem reked a levegő, aztán olyan gyengéd puszit nyom a szám sarkába, mintha attól félne, hogy eltörök attól, ha merészebben ér hozzám. Megint teljesen kikapcsolja az agyam. Minden sejtem azt sikítja, hogy veszélyben vagyok, de én megint a saját fejem után megyek. A kezem a tarkójára csúsztatom és megpróbálom visszahúzni, hogy végre tisztességesen megcsókolhassam, de elhúzódik.

-         Megérkeztünk – közli pofátlanul vigyorogva, mire én is elnevetem magam. Felfogom végre a lényeget: ő irányít. Vagy elfogadom ezt vagy elmegyek. Ha majd ő meg akar csókolni, megcsókol, ha fel akar hívni, hát felhív, én nem dönthetek semmiben, nincs választásom.

Talán hülyeség, de úgy döntök megbízom benne. Valami azt súgja, hogy hiába veszélyes, jó döntéseket fog hozni. Igen, azt hiszem életemben először valakire teljesen rá merem magam bízni.

Ennek a felfedezésnek a fényében csúsztatom a kezem a kezébe. Valahogy úgy érzem, hogy sehol máshol, senki mellett nem lennék ilyen biztonságban. Izgalmas és furcsa pasas, én pedig azt hiszem vonzódom hozzá.

-         Az a lány egy idióta volt – tuszkol a számba egy szőke hajú lány egy koktélcseresznyét. Épp most sírtam el neki a bánatom. Hazafelé egy bárban csíptem fel. Vagy inkább ő szedett fel engem? Franc se tudja.

-         Ugye? Szerintem is – bólogatok komolyan, miközben a meztelen derekát simogatom. Full ködös megint minden. A srácokkal is eleget ittam, de aztán a hideg levegő elkezdett kijózanítani, én pedig részeg akartam maradni, így betértem egy bárba és most itt vagyok a toronyba ezzel a bombázóval, aki igazából semmit nem mozgat meg bennem. Dugtunk és kész.

-         Nem értem, hogy hagyhat el bárki is téged – simít végig a mellkasomon, miközben kissé vontatottan beszél hozzám. Ő se józan.

-         Na ez az – kiáltok fel. Végre úgy érzem valaki megért. – Nem vagyok ronda, van egy rakás pénzem, azt mondják tehetséges is vagyok, írtam neki egy rakás dalt és ki is elégítettem rendesen, esküszöm – teszem a szívemre a kezem, hogy tudja az ismeretlen lány, igazat mondok. – Mi kell még? – Nézek rá kérdőn.

-         Szerintem semmi – dől hanyatt, majd meghúzza a mellettünk heverő vodkásüveget, amit igazság szerint azért vettünk, hogy koktélt keverjünk magunknak, de aztán úgy döntöttünk, hogy jobb ha a gyomrunkban mixeljük össze a cseresznyét és az alkoholt, nem szenvedünk a pohárral meg a jéggel. – Én sose hagynálak el – jelenti ki határozottan, mire felnevetek.

-         Mert te nem vagy, olyan, mint ő. Ő állandóan csak menekül előlem. Egyik percben még szexelünk a másikban már egy repülőn ül és egy tök másik kontinens felé tart egy tök másik pasihoz. Képzeld egy buzival is kefélt, de ezt se bántam, mert… - harapom el a mondat végét, de ő mégis befejezi.

-         Szereted – mosolyog rám.

-         Jah – bólintok. – De mi értelme van szeretni? Mindig csak átvágnak, elhagynak és megaláznak. Játszanak velem. A volt mennyasszonyom is ezt tette. Sőt meg is csalt. Soha többé nem leszek szerelmes, csak a baj van azzal, ha valakire rábízom a szívem. Mindig összetörik. Senkiben nem lehet megbízni – motyogom.

-         Nem minden nő egy forma – néz rám ködös tekintettel.

-         De – vágom rá. – Álnokok vagytok, elhitetitek velünk, hogy szerettek, teljesen az ujjatok köré csavartok minket, aztán leléptek. Lia is ezt tette. Azt mondta, hogy nem megy el, mindig velem lesz és szeretni fog. Erre tessék – tárom szét a karjaim. – Itt vagyok, neked nyávogok és gőzöm sincs arról, hogyan heverjem ki őt.

-         Sajnálom, hogy szenvedsz. Nem ezt érdemled – hajtja a fejét a mellkasomra, majd elnyom egy ásítást.

-         Olyan kibaszottul magányosnak érzem magam – sóhajtok nagyot, de ő már nem hallja. Békésen szuszog rajtam. A vodka elpusztítása így rám marad. Ő az egyetlen társam. De ki tudja, lehet, hogy egyszer még ő is elhagy és akkor végképp nem marad semmim…

103. Nem megy nélküled

„Szenvedély - mindannyiunkban megbújik. Alszik. Vár... és bár nem akarjuk, nem kérjük, végül felkavar. Kinyitja száját és üvölt, beszél hozzánk. Irányít. A szenvedély uralkodik rajtunk, mi pedig engedelmeskedünk. Mi más lehetőségünk lenne? A szenvedélyből merítünk legjobb pillanatainkban: a szerelem örömében, az utálat tisztaságában és a fájdalom extázisában... Néha elviselhetetlenül fáj. Ha tudnánk szenvedély nélkül élni, talán békességet találnánk, de akkor üresek lennénk. Üres szobák: lefüggönyözve, nyirkosan. Szenvedély nélkül - igazán holtak lennénk.”

Egy kar a derekam nyomja, egy láb a combjaim alatt pihen. Fáj egy kissé a fejem, de ahogy megmozdulok, rájövök, hogy nem csak a fejem fáj. Kicsit mindenem. Mintha maratont futottam volna. Bár… ahogy vesszük…

Az emlékképek szépen lassan kúsznak a tudatomba. Muszáj mosolyognom, így korán reggel is. Szeretkeztem egy ördöggel és egy angyallal. Egyszerre.

Hányan mondhatják ezt el magukról?

Lassan nyitogatom a szemeim. A hajnali fény betölti a szobát. De a látvány ami fogad… Ó édes Istenem.

Alex kezei a derekamról arrább kúsznak és Gabrielt kezdik cirógatni, aki a másik oldalamon fekszik, mire az angyalka is ébredezni kezd. Ő is lassan nyitja fel a szürkéskék színű szemeit, majd amint meglát elmosolyodik. De talán nem is engem néz, hanem a másik oldalamon fekvő ördögfajzatot, aki egy puha csókot nyom a meztelen vállamra, majd kicsit felemelkedik és áthajolva rajtam szó nélkül szájon csókolja Gabrielt, aki azonnal viszonozza az édes kényeztetést.

Hű ha. Elakad a lélegzetem tőlük, ahogy alig fél centire tőlem, olyan mély nyelves csókot váltanak, amit tanítani kéne.

Hát ilyen egy reggel a mennyországban? Vagy csak álmodom? Nem tudom, de ha az utóbbi, én nem akarok felkelni.

Főleg, hogy amint nagy nehezen eleresztik egymást, Alex hozzám fordul és engem tüntet ki a figyelmével. Érzem Gabriel csókjának ízét a nyelve hegyén, amitől úgy érzem lebegek. Fantasztikus a látvány, az élmény, az egész.

És ha még ez nem lenne elég, Gabriel is kiköveteli a maga jussát.

Igen, nincs kétségem. A mennybe jutottam.

-         Jó reggelt – suttog Alex a nyakamba, majd szorosan átölel, de még most is trükkös az ördögöm, ugyanis nem csak engem, hanem az angyalkát is közelebb húzza.

-         Minden reggel így akarok kelni – nevetek fel, miközben mindkettejüket megcirógatom.

-         Rajtam nem múlik – szuszog Gabriel is a nyakamba, mire Alex is kuncogni kezd.

Az idillt egy erőteljes kopogás zavarja meg. A srácoknak nem füllik a foga ahhoz, hogy megmozduljanak, így én nyerem meg a lehetőséget, hogy kimásszak közülük és megnézzem ki is zavarja meg ezt a csodás reggelt. Egymást átölelve bújnak össze és álmosan pislogva figyelik, ahogy magamra kapom a tegnap elhagyott köntösöm, aztán olyan szélesre tárom az ajtót, amennyire csak lehetséges.

A küszöbön Andy áll, amint bepillant a szobámba, elkerekednek a szemei, az ajkai pedig o alakot formálnak. Látszik rajta, hogy nem igazán tudja mit mondjon arra, hogy két ilyen gyönyörű hímpéldány fekszik az ágyamban, meztelenül összebújva, egymást simogatva.

- Reggelt – köszönök neki vigyorogva, majd én is bepillantok. Tudhattam volna, hogy Alex nem bírja ki gonoszkodás nélkül. A kezei újra veszélyes helyeken járnak a paplan alatt és felett, az ajkai Gabriel nyakát kóstolgatják, a kisangyal pedig nem bírja tovább és halkan felnyög, miközben az ördög hajába túr a hosszú kecses ujjaival, amivel annyi gyönyört okozott az éjjel mindkettőnknek.

- Öhm… Neked is. Zavarok? – Néz rám kérdőn, mire elnevetem magam.

- Újabb meglepi? – Néz rám Alex kíváncsiságtól csillogó szemekkel, mire nemet intek a fejemmel. Andy minden bizonnyal eltörné a kezét, ha hozzá akarna érni. – Kár – biggyeszti le az ajkait, de nem sokáig szomorkodik, újra Gabriel torkát kezdi harapdálni.

- Mi folyik itt? – Néz rám Andy kérdőn.

- Öhm… Ha azt mondom pornósztárnak készülök és velük gyakorlok az első szerepem miatt, beveszed? – Nevetek rá. Könnyednek érzem magam és elégedettnek, ami azt hiszem egész normális egy ilyen éjszaka után.

- Nem, nem igazán – ingatja meg a fejét. – Bejöhetek? – Kérdezi halkan, de nem vár választ félretol az útból és belép a szobába.

- Mi van, mégis beszállsz? – Kacagok fel. Nem értem mi van velem. Ez a két csoda az éjjel teljesen elvette az eszem.

- Téged szívesen megdöngetlek, de ők – bök a fejével az ismét csókolózó szépségeim felé – nem az eseteim – kacsint rám.

- Pedig hidd el csodákat tudnak művelni – csukom be az ajtót, majd mit sem törődve a szőkeséggel visszahuppanok az ágyba.

- Ahogy érzed – von vállat Andy, de már nem igazán figyelek rá, jobban leköt, hogy ezek ketten mit művelnek a paplan alatt már megint. – Csak azért jöttem, hogy szóljak változott a terv. Ma este megyünk New Yorkba, nem holnap – magyarázza miközben a zsebében turkál, majd egy diadalittas vigyorral elővesz egy doboz cigit és rágyújt.

- Rendben – bólintok, de Alex keze már az én combomon siklik fel és eltereli végleg a figyelmem Andyről. – De ha most nem bánod van egy kis dolgom – suttogok, miközben Gabriel felül és az Alextől tanult magabiztossággal húz magához.

Furcsa több mint másfél hét után az utcán járni, emberek közt, akik hol megbámulnak, hol pedig csak simán átnéznek rajtam. De a családomnak igaza van. Ideje újra megtanulnom élni. Nélküle. Lassan sétálgatok, van még időm bőven. Kicsit kábának érzem magam, kótyagos a fejem, de még így is mindenről ő jut az eszembe. A kirakat, ami előtt csókolóztunk, a pad, amin pár hete ücsörgött és rám várt, a kávézó, ahol együtt reggeliztünk, a virágos, ahova futva rohantam be, hogy rózsát vegyek neki. Olybá tűnik, hogy minden utcán sétáltunk már együtt, kézen fogva, szerelmesen, felhőtlenül boldogan.

Sajog a szívem, szúr a mellkasom és a tüdőm is tiltakozik egy újabb cigaretta ellen, de nem törődöm vele. Csak azért is rágyújtok.

Annyira hiányzik.

Az emlékek gyors egymásutánba rohamoznak meg.

Talán tényleg utána kéne mennem?

Nem.

Mély levegőt veszek és tovább sétálok, a gitárommal a hátamon. Egy kis család jön velem szembe. A nő gyönyörű, szinte ragyog, miközben a háromévesforma kislány kezét fogja, a férfi is sugárzik a boldogságtól, miközben érdeklődve figyeli, hogy a szőke angyalka csacsog neki, de a fél szemét a párján tartja és a pulóver alá rejtett gömbölyödő pocakján.

Belémhasít a vágyakozás és az irigység furcsa, kissé ismeretlen érzése.

Sose vágytam semmire igazán, amire mégis, azt pedig elértem, hol harccal, hol jó szerencsével, de mindent megkaptam az élettől. Úgy tűnik csak ez az egyetlen dolog nem adatik meg soha. A család. Azaz egy saját család. Feleség, gyerekek. 

Magányosnak érzem magam Lia nélkül.

Vajon hol rontottuk el?

Talán igaza volt Leenanak és nem illettünk össze? Csak azt hittem, hogy ő van nekem rendelve, miközben nem is?

Nem tudom. Igazán nem tudom.

Elképzelem, hogy én fogom a tündérke kezét, hogy Lia sétál mellettünk, egy második ugrifülessel a pocakjában.

Vajon összeházasodtunk volna a gyerekvállalás előtt? Vajon hogyan mondta volna el, hogy apa leszek? És én, hogy reagáltam volna a hírre? Megrémültem volna? Vagy épp az ellenkezője? Kiugrottam volna a bőrömből?

Már sose tudom meg.

A lábaim maguktól visznek a kricsmi felé, ahol a többiekkel találkozom.

Nem igazán van kedvem a társasághoz, de az aggódó tekintetekhez még inkább nem füllik a fogam. Így legalább a szüleim megnyugszanak, hogy nem estem teljes depresszióba, amiatt, hogy elvesztettem életem szerelmét.

Szépen lassan kóválygok le a lépcsőkön. A kocsma szinte teljesen üres. Csak egyetlen asztalnál ülnek. Mika pillant meg először, hevesen integet felém, mire elmosolyodom, bár nekem inkább úgy tűnik, hogy grimaszolok.

-         Hello – cuccolok le a fiúk közé.

-         Nem hittem volna, hogy eljössz – suttog Jari, miközben Mad felé csúsztat egy tíz euros bankjegyet.

-         Fogadtatok? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire mindketten zavartan elkapják rólam a pillantásukat és a rövid szoknyás pincérlányról kezdenek diskurálni. Fejcsóválva ülök le, majd a Mika előtt lévő pohárra bökök, jelezve, hogy én is olyat kérek, amit ő iszik.

-         Szia – lép mögém valaki és egy cuppanós puszit nyom az arcomra.

-         Katja – mosolyodok el.

-         Hogy vagy? – telepedik le mellém és érdeklődve néz rám.

-         Szarul, csak rá kell nézni – keveredik elő Aleksi is, majd miután lepacsizunk leül a felesége mellé és egy gyengéd puszit nyom a szájára, miközben összefűzi az ujjaikat. Megint elhatalmasodik rajtam ez a fránya irigység. Nekik miért megy olyan könnyen minden? És hol van Aira?

-         Hol van a tündérszép királylány? – Kérdezem halkan. Furcsa, hogy mindketten itt vannak.

-         Anyu vigyáz rá – mosolyodik el Aleksi, majd előkotorja a telefonját és megmutatja nekem a legújabb képeket a lányáról, azzal a tipikus büszke apa vagyok vigyorral. Nem is sejtheti, hogy ezzel csak tovább forgatja a tőrt a mellkasomban. Próbálom nem kimutatni, hogy mennyire fáj, hogy neki mindene megvan, ami nekem nincs. Ami nekem sosem lesz, de nem hiszem, hogy túl jól palástolom az érzelmeim, hisz Katja a vállamra teszi a tenyerét és finoman megsimogat egy együttérző vagy sokkal inkább szánakozó mosollyal az arcán.

-         Ezt ne csináld – súgom oda neki, mire elkomorul. Ő is tudja, hogy utálom, ha valaki sajnál. Nincs rá szükségem. Így alakult az életem, szar az egész, én is szarul vagyok, de majdcsak lesz valahogy. Ha más nem majd a pia megoldja ideig óráig és, ha majd már az se segítés végképp ki leszek borulva, fogok egy kötelet és véget vetek ennek az egész szutyoknak, a toronyba, miután utoljára megnéztem a tetőről a napfelkeltét.

-         Igyunk arra, hogy már mindjárt kész a lemez – emeli fel a poharát Mad a magasba, mire mindenki követi a példáját. Az üvegek hangosan egymáshoz koccannak, én pedig megint elkalandozom. Az albumon szereplő minden alt neki írtam. A címe akár Cornelia is lehetne. Vajon meghallgatja majd? Tetszeni fog neki? Számít egyáltalán? Nem, nem kéne, hogy fontos legyen. Már nem. Mégis az. Hisz ha meghallgatja talán rájön, hogy hiába tettem bármit, nála jobban senkit sem szerettem és akkor talán eljön egy koncertre, ahol újra láthatom, ahol talán újrakezdhetünk mindent. De mindez csak egy hiú ábránd. Lassan el kéne fogadnom, hogy soha többé nem látom. De nem megy. Nem bírom felfogni, hogy elment. Hogy vége. Nem lehet vége! Lehetetlen. Hogy is lehetne vége valaminek, ami ennyire jó és varázslatos? Ez nem érvényes. Nem is lehet igaz. De az élet ilyen, ugye? Soha nem kérdezi meg, hogy ki mit érdemel. Igazságtalan világban élünk. Igazságtalan, hogy elvesztettem őt.

-         Ne legyél már ennyire látványosan szomorú. Vissza fog jönni – paskolja meg Mika a vállam, mire felkapom a fejem. Talán ő tud valamit?

-         Mondott neked valamit? – Nézek rá türelmetlenül.

-         Nem, de nem is kellett – mosolyog rám. – Ti ketten nem vagytok egészek egymás nélkül. Képtelenség, hogy külön tudjatok élni. Most kicsit sértődött, ami ugyan jogos, de amint kiduzzogta magát rájön, hogy kellesz neki és hazajön hozzád – magyaráz bíztatóan, de bennem már kihunyt a remény.

-         Nem, nem jön haza soha többé – csóválom a fejem, aztán lehúzom a poharam tartalmát és egy újabb kört rendelek.

-         Ha így állsz hozzá – morog mellettem, de nem foglalkozom vele. Rájövök, hogy az alkohol a megoldás most minden bajomra. Egyik italt borítom magamba, a másik után, míg a színek és fények össze nem mosódnak, a hangokkal és az arcokkal együtt. Az alkohol azt hiszem a tökéletes fájdalomcsillapító. Lassan de biztosan én is nekiállok beszélgetni. Kissé zagyván ugyan, de mégis jobb ez az állapot, minthogy az orrom lógatom.

Nem tudom mennyi idő telik el, de hirtelen egy jellegzetes női parfüm illat csap fejbe. Végleg elvesztem tőle a fejem. Megrészegít. Virág illata van a mellém huppant nőnek. Na meg hosszú combja, gyönyörű bőre és a haja….

-         Lia – motyogom halkan, miközben egy bárgyú vigyor ül ki a képemre.

-         Gyere, hazaviszlek, nagyon el vagy ázva – suttog édesen, én pedig feltápászkodok és követem. Hogyne követném, hisz visszajött hozzám.

-         Soha többé nem engedlek el – ölelem át a karcsú derekát, majd az ajkait kezdem keresni a számmal. Hiányzik a csókja, az ölelése az illata… És most, még magam sem tudom felfogni, hogy hogyan, de visszatért hozzám, hogy boldoggá tegyen.

New York. Itt bármi megtörténhet bárkivel. Még az is, hogy szalonspiccesen egy bárban lóbálja a lábát, tök egyedül. De talán mégis akad társasága. A magányával, a fájdalmával, a megszakadt szívével itathatja az egereket.

Hogy jutottam a tegnapi mennyországból, a ma esti pokolba?

Hazajöttem. Haza? Soha nem volt otthonom. Csak mellette. Niko. Hol vagy most?

A whisky marja a torkom, a könnyek pedig a szemem, de kitartok. Egy hozzám hasonló magányos pasas ül a pult túlvégén. Közeleg a záróra. Néha összenézünk, de nem történik más. Neki is bánata van, amit próbál alkoholba fojtani. De a mocsadék nem akar meghalni.

- Még egyet – bökök a poharamra, mikor a pincér elvenné tőlem. Aprót biccent, majd egy pillanat múlva újra tele van borostyán színű folyadékkal a kristály. Szédülök, húz a fejem, de ezt is leküldöm. Tompa akarok lenni, hogy ne fájjon. Nem akarok érezni, nem akarok gondolkodni. Elszúrtuk mindketten. De miért? Francba.

Vajon tényleg vele van megint?

Miért?

Meg akarok halni. Istenem add, hogy rám zuhanjon a mennyezet, kérlek, kérlek, kérlek.

Nem akarok élni. Nélküle nem. Nem, azzal a tudattal nem, hogy ő simogatja a szex után a selymes izzadt bőrét, hogy ő hallgathatja a hörgését, a szuszogását, a szíve dobbanásait.

Miért dugtad meg te szemét állat?

Miért okozol mindig fájdalmat?

És miért zokogok immár hangosan újra miattad?

A homlokom tompán koppan a márványpulton, az ujjaim teljes erővel szorítják a kristálypoharat, miközben bőgök. Siratom őt, a szerelmet, a jövőm, a terveim, az érzést, amit csak ő tudott kiváltani belőlem.

- Hívjak egy taxit? – Néz rám a pincér kérdőn, mire bambán, könnyektől fátyolos szemekkel nézek fel rá, az arcom jobb felét továbbra is a hideg pulton pihentetve. Hirtelen az se esik le, hogy mit akar a taxival, így csak tátogok, de van aki kisegít.

- Nem kell, majd én hazaviszem – zendül fel egy jellegzetes rekedt hang a hátam mögött. Valahonnan nagyon ismerős ez a hang. De honnan is? Basszus.

Az első amit észreveszek egy bakancsba végződő hosszú vékony fekete szövetbe bújtatott lábszár. Aztán egy vörös kendő derékrésznél, majd egy hófehér laza ing, amire egy szürke mellény van húzva.

Nyakláncok, karkötők csilingelnek a férfin, valami furcsa szomorú dallamot játszva, amitől még inkább megerednek a sós cseppek a szememből.

A cigaretta most is kilóg a szájából, a napszemüveg ott pihen az arcán, a haját egy fekete kalap alá rejti. Borostás, jó illatú, erős, határozott, magabiztos és hihetetlenül szexi.

Én meg itt fekszem egy pulton, elmaszatolt sminkkel, szakadt harisnyával, sírva, összeomolva, mint egy hatalmas kupac szar.

-         Sean – zokogok fel.

-         Tudtam, hogy be kell jönnöm a következő bárba. Odakint eleredt az eső. Biztos voltam benne, hogy a közelben vagy esőlány – ül mellém, majd ő is kér egy pohár whiskyt magának, meg egyet nekem. – Mi történt? – Néz rám rendíthetetlenül mosolyogva.

-         Meg akarok halni – szipogok. Tényleg úgy érzem magam, mintha rámdőlt volna az egész világ. Nem kapok levegőt, fáj minden porcikám a teher alatt, de a szívem valami Istenverte átok miatt ver, az agyam működik és sajnos érzek. Érzem a kínt, ezt a fojtogató, őrjítő bánatot, a halálos szomorúságot.

-         Ó jaj – nevet fel. – Mennyit ittál tündérem? – Veszi le a napszemüvegét én meg máris értem mitől ennyire rohadt laza. A pupillái ki vannak tágulva, a szemei vérben forognak, de mégis imádnivalóan édesnek tartom.

-         Nem eleget – döntöm a homlokom ismét a lapra. Iszonyatosan szédülök és a gyomrom is kavarog. De nem szabad hánynom. Milyen lenne az már?

-         Tehát? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét. Tényleg kíváncsi… Hát legyen.

-         Lecseréltek egy szakadt, gonosz, vén ribancra. Azt hittem szeret, de ahhoz képes elég könnyen tovább lépett – szipogok, ahogy beugranak a képek, amiket Alex fedezett fel az interneten. Niko és Leena, a nyílt utcán csókolóznak, annak a rohadéknak könyékig eltűnik a keze a csaj szoknyája alatt… Leena és Niko eltűnnek a toronyban. A ribanc csak reggel bukkan fel, ziláltan és önelégülten vigyorogva. Niko pedig csókkal búcsúzik tőle. De még milyen csókkal. Majdnem a gyomráig dugta le a nyelvét. És ki tudja mit és hova dugdosott fel neki egész éjjel. Hát ennyit értem…. Persze szenved, mint a kutya. Miért hazudta ezt Mika? Belém akart rúgni még egyet? Ha igen, hát tisztelettel jelentem, hogy sikerült. 

-         Az ő baja – simogatja le a könnyeim Sean. A keze meleg és puha. Bizsereg a bőröm az érintése nyomán.

-         Haza akarok menni – tolom fel magam ülő helyzetbe újra, de azzal a lendülettel majdnem le is fordulok a székről. Sean reakcióideje még betépve is lenyűgöz, ugyanis amint leesnék a bárszékről, azonnal utánam kap és szorosan karolja át a derekam.

-         Jól van tündérke, hazaviszlek – nyalábol fel, miután megszámlálatlanul dob egy köteg pénzt a pultra. A teste meleg és kemény, a karjai erősen szorítanak, az illata az orromba kúszik. Friss és férfias. Teljesen elernyedek az ölelésében.

Hosszú idő után, újra biztonságban érzem magam. Nem sok dolgot tudok, de azt igen, hogy jó nekem itt. Jó nekem vele. Ő megvéd.

-         Köszönöm – motyogom a nyakába, miközben mit sem törődök azzal, hova visz és miért.

-         Nincs mit tündérem – nyom egy csókot a homlokomra, amitől elmosolyodom. Hirtelen már nem is fáj, hogy Niko visszament ahhoz a banyához.

Törékeny és édes. Mint egy igazi porcelánbaba. Óvatosan fektetem le a párnák közé, majd a nyakáig húzom a takarót és kisomfordálok a hálóból. Hagyom had aludjon. Azt hiszem ráfér a pihenés.

Szépen lassan kiszámolom, hogy mennyi heroinom van még erre a két napra, amit még New Yorkban kell töltenem. Nem szeretnék visszakerülni a sittre, de ha elfogy ismét vennem kell az itteni emberemtől, viszont ahogy észrevettem figyelnek a zsaruk, szóval tutira megint lekapcsolnak és kezdődhet megint az egész elölről. Dutyi, bíróság, rehab… Francnak kell ez a sok hülyeség. Főleg, hogy ott vannak a srácaim is, akik szintén nem értékelnék, hogy ha az apjuk nem tudná őket elvinni hétvégén, mert egy cellában csücsül.

De úgy tűnik Fortuna most mellettem áll. Pontosan annyi cucc van nálam, amennyi kell, se több, se kevesebb. Los Angelesben már könnyebb lesz. Ott házhoz hozzák a hernyót, nem fenyeget majd a lebukás veszélye annyira, mint itt.

Szertartásszerűen készítem elő a szurimhoz szükséges eszközöket. Öngyújtó, kanál, citromsav, na meg a tű…

Eluralkodik rajtam az izgalom. Már mindjárt… Mindjárt az enyém. Csak az enyém.

Az övem szépen kihúzom a helyéről és elszorítom vele a karom.

Nem bírok tovább várni. Beszúrom egyenesen a vénámba. Talált süllyedt. Már csukott szemmel is eltalálnám. Egy kis vér befolyik a tűbe, majd vissza a véráramba, a cuccal együtt.

Csak annyi időm van, hogy leszedjem a karomról az övet és már szállok is. Kellemes melegségérzet árad szét a tagjaimban, behuppanok a kedvenc fotelembe és kiélvezem a jutalmam.

Megérdemlem, túléltem a mai napot is.

A légzésem lelassul, a szívverésem is, kicsit homályossá válik a szemem előtt a kép.

Lebegek és élvezem.

Ez talán jobb, mint a szex.

Teljes az eufória.

Puha illatos ágynemű, elgémberedett végtagok, a tegnapi esti bőgésemtől égő szemek és irtózatos fejfájás. Hol van már az a csodás reggel? A szám ki van száradva, de ahogy felemelem a fejem észreveszek egy nagy pohár vizet és egy szem gyógyszert a kopott éjjeliszekrényen. Őszintén szólva fogalmam sincs hol vagyok.

Amint beveszem a fájdalomcsillapítót és megiszom az összes folyadékot, elkezdek magamban elég erőt érezni, ahogy visszaemlékezzek.

Alexel voltunk a reptéren. Gabriel az ölében ült és búcsúzkodtak én pedig mosolyogva figyeltem őket, miközben egy hatalmas bögre kávét kortyolgattam. A kisördög a Los Angelesbe tartó gépet várta, mi pedig Andyékkel a New York-i járatot. Valamiért előkerült egy laptop, Alex pedig kutatni kezdett. Aztán hirtelen lesápadt és ahogy rámnézett, tudtam, hogy valami baj van.

Le akarta csukni a gépet, de gyorsabb voltam nála.

És akkor…

Mintha újra átélném megint azt, amit akkor. Mintha egy kéz orrbaverne, egy másik a hajamat cibálná, egy harmadik, gyomorszájon vágna, egy negyedik pedig újra belemarkolna a szívembe. Ó, igen.

Már emlékszem.

Nem kaptam levegőt, pánikrohamot kaptam azt hiszem, de Andy gyorsan a kezembe nyomott egy kis vodkát három szem valamivel, amitől újra tudtam lélegezni.

Aztán minden kissé homályossá vált. Nem sírtam, csak bámultam magam elé, forgattam az ujjaim közt a karkötőt amit tőle kaptam és úgy éreztem megszűntem létezni.

Az persze kiesett, hogy hogyan jutottam New Yorkba, ki tett fel a gépre, már csak az maradt meg, hogy Dorah ölelget, miközben a három fiú beveti magát a lakásomba.

Nem éreztem semmit. Pedig abból a lakásból Dorahnak köszönhetően mindig árad a szeretet és a melegség. Én mégis hideg voltam és jeges, akár egy kőszobor.

Muszáj volt elmennem onnan. Nem bírtam tovább.

A temetőbe azt hittem békét találok. Mira viszont nem hozott enyhülést, hiába meséltem el neki mindent, hiába kiabáltam ki neki, hogy mit érzek és hiába húztam le egy jó fél üveg konyakot.

Még jobban megfájdul a fejem, ahogy megpróbálok visszaemlékezni arra, hogy azután mi történt, de csak neontábla dereng fel előttem homályosan, egy unott pincér arca és egy kristálypohár, amiben whisky gyöngyözött.

De, hogy most hol vagyok, kinél, miért és mi történt?

Arra akkor se tudnám megmondani a választ ha pisztolyt nyomnának a halántékomhoz.

Lassan nézek körbe a szobában.

Hát, finoman fogalmazva is elég minimalista a berendezés.

Egy hatalmas franciaágy, egy éjjeliszekrény, egy törött csillár és ennyi. A szürke falakról málik le a festék, olyan, mintha az egész fel lenne hólyagosodva. A két hatalmas ablakon nem lehet kilátni, olyan koszosak, a sárga függönyök, lyukasak és dohosak. A parketta több helyen ki van égetve, úgy tűnik az egész helyen csak az ágy tiszta. Az ágynemű ugyanis finom öblítő illatot áraszt magából, hófehér és ropogós.

Ahogy végignézek magamon, rájövök, hogy valószínűleg nem feküdtem össze senkivel, mivel rajtam van minden ruhám, a cipőmet leszámítva, ami az ágy mellett hever, szépen egymás mellé rakva.

Nehezemre esik kiszállni a kényelmes ágyból, de a kíváncsiságom hajt előre.

Megcélzom az egyetlen ajtót, hogy megtudjam ki is hozott ide és hol is van az az itt.

Egy nappali szerű helyiségbe jutok. Az egész hely sötét, a behúzott, nehéz sötétítőfüggönyök miatt, csak egy pici furcsa alakú lámpa világít az egyik sarokba, alig árasztva fényt magából.

-         Hahó – szólalok meg halkan, mire nagy nyikorgással kinyílik egy ajtó. Majdnem felsikítok, de időben sikerül befogni a saját számat.

-         Jó reggelt tündérke – lépked valaki a homályba. A hangot meghallva azonnal elmosolyodom és megnyugszom. Ezer közül is felismerném.

-         Sean – suttogok, mire elhúz egy sötétítőfüggönyt, én meg amint hozzászokik a szemem fényhez, majdnem szívrohamot kapok. Ott áll, egy szál törölközővel a dereka körül, a hajából csöpög a víz, a szájából most is kilóg egy cigi, én meg nem tudom levenni róla a szemem. Lehet, hogy az apám lehetne, de bármelyik húszéves ficsúrt kenterbe verné. A hasa kockás, a karja izmos, ugyan kissé sovány, de mégis pompásan fest.

-         Kávét? – Néz rám kérdőn, mire aprót bólintok, ő pedig a koszos konyhaszerű helyhez lép és nekiáll beizzítani, az időszámításunk előttről ránkmaradt készüléket.

-         Mi történt este? – Nézek rá kérdőn, miután erőszakkal kényszerítem magam, hogy a törölköző alatt eltűnő V-vonal helyett, a borostás arcát tanulmányozzam.

-         Őszintén tündérem? – Néz rám vigyorogva. – Gőzöm sincs. Annyit tudok, hogy eleredt az eső, bementem egy bárba, aminek a pultján feküdtél, aztán taxiba tettelek, mert eléggé csúnyán néztél ki, csináltam egy szurit és kampó. Reggel meg valami idióta dudálására ébredtem – von vállat, de úgy tűnik nem kifejezetten izgatja a dolog.

-         Itt laksz? – Nézek körbe, a poros szobában. A kanapé lyukas, a szivacs egy ponton kilóg a huzatból, a fotel kopott, a függönyök itt is koszosak és lyukasak, mindent elborít a kosz, de mégis valami furcsa rend uralkodik a szobában. A cipők szépen egymás mellé vannak itt is állítva, el van mosogatva rendesen, a szemét sem csurog ki a kukából és még a hamutál is pontosan a kopott dohányzóasztal közepén van elhelyezve.

-         Mondhatjuk, hogy igen – bólint. – Ez a tiédhez hasonló patkánytanya, de szeretem. Béke van és csend, szeretek itt elbújni, senki nem talál rám, senki nem zargat, nyugodtan írhatok és nyugodtan punnyadhatok. De alapjáraton Los Angelesben élek. Most csak, mindegy… - legyint, miközben lefő a kávé. – Tej? Cukor? – Néz rám kérdőn.

-         Mindkettő – mosolygok rá. Furcsa nyugalom száll meg attól, hogy a közelemben van.

-         Nők – vigyorog rám, miközben megcsinálja az adagom, ő viszont csak simán, feketén hajtja le az adagját, egy cigi kíséretében. Megbűvölve figyelem, minden mozdulatát, hogy hogyan dagadnak ki az erek a karján, hogyan feszül meg a teste, hogy mennyire légies minden mozdulata. Olyan puhának és lágynak tűnik, mégis tudom, hogy kemény, mint a szikla. Erős, törhetetlen. Olyan, amilyen én sosem leszek.

-         Ugye tudod, hogy ez nem szól másról köztünk, csak arról, hogy dugunk? – Nézek Leenara, aki elégedetten mosolyog. A háta gyöngyözik az izzadtságtól, a haja csapzott, a takaró épphogy takarja a fenekét, miközben a hasán fekszik és próbál magához térni a reggeli menet után. Jó pár napja ezt csináljuk. Kefélünk, iszunk, betépünk, aztán kezdjük elölről.  Néha elmegyünk enni vagy dolgozni, de az időnk nagy részét az ágyában töltjük. A toronyba, azóta a bizonyos éjszaka óta nem voltam. Jobb, ha én időzök nála. Bármikor leléphetek, ha megunom.

-         Hát persze – mosolyog rám, miközben a mutatóujjával végigsimítja a mellkasomon lévő tetoválást. Azaz csak végigsimítaná, de elkapom a csuklóját.

-         Ezt ne csináld – sziszegem, ugyanis megint Lia kúszik az elmémbe. Ő simogatta végig mindig őket, egyetlen vonalat sem kihagyva.

-         Miatta? – Nyitja fel az egyik szemét, de a vigyor még most is ott van az arcán.

-         Igen – ülök fel és a padlón heverő nadrágom zsebében kotorászok a cigim után. Amint megtalálom, azonnal kihúzok egy szálat és meggyújtom, a hátam az ágytámlának vetem, a hasamra pedig ráteszem a hamutálat és csak bámulom a falat, miközben próbálom tovaűzni az emlékét is.

-         Hogy szeretheted még mindig? – Kérdezi mellettem Leena halkan.

-         Ez nem múlik el egyik napról a másikra. Sőt valószínűleg sosem fog elmúlni. Mindig őt fogom szeretni, még akkor is, ha megosztom az ágyam és a testem mással – pislogok nagyokat, mert megint érzem, hogy sajog a szívem. Hiányzik. Nagyon.

-         Elhagyott – suttog Leena, mire mérgesen nézek rá.

-         Azt hiszed, hogy nem tudom? – Sziszegek. – Nem kell állandóan ezt mondogatni, hidd el rájöttem már én is, mikor az üres lakásba érkeztem. És amúgy is – húzom gonosz vigyorra az ajkaim. – Azt hiszed téged kefélnélek, ha itt lenne, ha nem hagyott volna el? Soha kedvesem – ingatom meg a fejem, mire sértődötten néz rám.

-         Akkor menj utána – tekeri maga köré a lepedőt és kiviharzik a szobából, de az ajtót nyitva hagyja, én pedig utána kiabálok.

-         Ha tudnám hol van, már megtettem volna!

-         Valószínűleg a buzeráns köcsögnél bujkál – trappol vissza, egy szál bugyiban, majd kinyitja a szekrényt és belebújik egy nagyobb pólóba. – Elég gáz, ha egy fartúró többet tud nyújtani, mint te – sziszeg, akár egy mérgeskígyó, mire a harci ideg szépen lassan elönt. – Elhagyott egy százhetven centis meleg törpéért – nevet fel gonoszul, mire megfogom a párnát és hozzávágom, de kitér előle és tovább kacag. – Bár mondjuk azt mondják, hogy a kis emberek jó nagy bottal járnak – piszkál tovább, pontosan tudva, hogy ki fog hozni szépen lassan a sodromból.

-         Kussolj el te ribanc – szólok rá.

-         Miért? Mert tudod, hogy igazam van? Szánalmas vagy. Az kis kurva teljesen kiherélt. Itt nyalogatod a sebeid és nyávogsz, mint egy kislány. Undorító – rázkódik meg a hatás kedvéért. – Régen legalább félig meddig férfi voltál. Ugyan úgy vezettelek az orrodnál fogva, ahogy csak lehetett, de néha, ha a buta kis fejed felfogta, hogy hülyét csináltam belőled a sarkadra álltál és akkor kő kövön nem maradt. Ez a kis ribanc pedig azt csinál veled amit akar. Dróton rángat. Hol elhagy, hol visszajön, hol megkuratja magát veled, hol meg mással, te meg nyáladzol itt, mint valami ostoba kiskutya és farokcsóválva várod, hogy hol van a gazdi és mikor jön vissza megetetni meg játszani veled egy kicsit és ha még a füled tövét is megvakargatja végleg eldobod magad. Egy szánalmas idióta vagy – nevet fel hangosan.

-         Fogd be a szád – pattanok fel, miután elnyomtam a csikkem. Nem bírok tovább itt maradni, újra az van, mint régen. Megaláz, nincs rám tekintettel, nem szeret, páros lábbal gázol végig az önbecsülésemen és még élvezi is.

-         Tudod, hogy igazam van – kiabál, mikor már kifelé tartok a lakásból. – Egy igazi szemellenzős, korlátolt seggfej vagy, akit annyira elvakít a saját egoja, hogy képtelen meglátni a fától az erdőt.

-         Hagyd abba – kenem a falhoz. – Soha többé ne keress érted? Soha – fröcsögöm az arcába. Az idegeim pattanásig feszültek, szívem szerint kitekerném a  boszorkány nyakát, de összeszedem a maradék önuralmam és eleresztem.

-         Úgyis vissza fogsz jönni, mert nem bírod nélkülem. Én voltam az egyetlen, aki igazán szeretett. Megmondtam Niko, hogy soha senki nem fog elviselni rajtam kívül, szóval vagy velem éled le életed vagy magányosan döglesz meg a tornyodban a koszos könyveid között – üvöltözik utánam a folyosón, de nem figyelek rá. Nem szabad. Nem szabad, hogy igaza legyen.

Fogalmam sincs hova mehetnék. Kihez.

Magányos vagyok és ez a magány teljesen felemészt.

Talán igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy nem szabad, hogy valaki a mindenünkké váljon, mert ha elveszítjük akkor azt sosem heverjük ki.

És Lia a mindenem volt, az életem, a szerelmem, az otthonom, a családom, a legjobb barátom.

Most, hogy elment, semmim sincs.

Istenem mit nem adnék, ha lenne egy hely, ahová hazamehetek, ahol biztonságban érezhetem magam, ahol boldog lehetek. Ha lenne valaki, akihez hazamehetek, aki átölel, aki felmelegíti az átfagyott tagjaim, aki biztonságba helyezi a szívem, aki vigyáz rám és az álmaimra.

De nem is.

Az igazság az, hogy az életem is odaadnám azért, ha ő jönne haza hozzám. Ha soha többé nem menne el. Ha örökre velem maradna és míg világ a világ szeretne.

Kicsi Kulta… Hol vagy most? Kivel?

Rád vajon vigyáz valaki? Biztonságban vagy? Szeretnek? Tudsz még szeretni? 

Érzed még, hogy szeretlek? Hogy vágyom rád?

Annyira hiányzol Kulta…

Kérlek, gyere haza. Gyere haza hozzám és maradj itt örökre.