100. Vége, ég veled

Sziasztok!

Nem kell ám megijedni, még közel sincs vége. Sőőőt… Mondjuk, hogy ha a történet sorozat lenne, csak most kezdődne a második évad.

Egyszerűen úgy gondoltam, hogy a 100. fejezet, azért mégis legyen különleges. Szép nagy és kerek szám, ugye? El se hiszem, hogy ennyit írtam már. Valahogy fel se tűnt, hogy ilyen régóta beköltözött Niko és Lia a fejembe, valószínűleg, mert azóta is imádom őket.

Így hát ez a bizonyos 100. rész két oldallal hosszabb lett és hát eljött a napja annak, hogy megint megköszönjem, hogy itt vagytok, olvastok, visszajeleztek és mellettem álltok, mert ez még most, két és fél év blogolás után is rengetet jelent a számomra.

Nem győzöm soha elégszer hangsúlyozni, hogy ti vagytok a legeslegjobb olvasók az egész világon, imádok nektek írni és írtóra örülök, hogy már 101-en olvastok rendszeresen és több, mint 90-en követtek azon a bizonyos közösségi portálon is. Persze az se semmi, hogy már több, mint hetvenezren tévedtetek fel a blogra (a blogspotos mérés szerint 100000-en, de nem tudom melyik a valós szóval a kettő közt mozgunk valahol) és Anonimus még egy csodálatos fejléccel is meglepett, amire akárhányszor csak ránézek mosolyt csal az arcomra.

Huh leültem itt köszönetnyilvánító beszédet írni, aztán rájövök közben, hogy fogalmam sincs róla mit is kéne mondanom igazából. Ciki…

De szerintem értitek, mire szeretnék kilyukadni.

Imádlak titeket, hálás vagyok, de gondolom senki nem kíváncsi az én zagyválásomra, szóval olvasásra fel és köszönök mindent újra (:

Millió puszi drágáim:

Kesha

18+

„Minden megtisztult bennem, a világ mosolyogni kezdett, és minden rossz olyan volt szememben, mint a pókháló, melyet a kéz könnyedén szétszakít. A te kedvedért akartam jó lenni. (...) Igen, így volt, midőn hozzám jöttél, de most, hogy elhagysz, minden elsötétül körülöttem, szívem olyan, mint a sivatag magányos hollója.”

Alig várom, hogy hazaérjen, de addig is, akár egy újdonsült feleség sürgök, forgok a házában. Imádok a tárgyai közt lenni, megérinteni őket. Magamtól állok neki takarítani, ügyelve arra, hogy a koszos zoknikon kívül semmit ne tegyek arrébb egy centivel se, mert akkor biztos elő fog törni belőle az állat és jól összekapunk azon, hogy miért piszkáltam hozzá bármihez is. Ugyanis hiába van mások szerint teljes káosz minden helyiségben, Niko meg van róla győződve, hogy az elrendezés nem véletlen és mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy semmi ne kerüljön arrébb.

Talán ezért is nem kaptam egy fiókot se, amíg itt laktam. Nem volt számomra hely, át kellett volna pakolni A-ból B-be, ez pedig neki fizikai fájdalmat okoz.

De mit lehet tenni? Bogarasan szeretem.

A vacsorával bíbelődök, mikor megszólal a csengő. Nem igazán tudom, hogy kinyithatom-e az ajtót, de végülis arra jutok, hogy nem véletlenül kaptam kulcsot a szülinapomra tőle, szóval valószínűleg nem bánja, ha garázdálkodom egy kicsit.

- Öhm… Hello – tárom szélesre az ajtót és kissé ledöbbenek, hisz Leena áll a küszöbön, megint úgy, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna le, én bezzeg kötényben rohangálok és Niko egyik pólójában, mezítláb, lepattogott körömlakkal, kócosan, smink nélkül. Leena vs. Én. 1:0.

- Szia – mosolyog bűbájosan, bár nekem inkább vicsorgásra hasonlít a mosolya. – Niko? – Kérdez rá, mire nagy levegőt veszek és minden önuralmam összeszedve, nem vágom pofán a tömör faajtóval.

- Nincs itt – morgok.

- Megvárom. Fontos – tol félre az útból, majd elkezdi kényelembe helyezni magát.

- Már ne haragudj, de nem hívott be senki – köszörülöm meg a torkom.

- Még jó, hogy te nem laksz itt, hanem csak egy vendég vagy – vigyorog gonoszul.

- Szerintem több jogom van itt lenni, mint neked. Niko amúgy sem fog rád érni, szóval majd hívd fel, hogy mikor jó neki, most pedig menj el – állok még mindig a nyitott ajtóban.

- Nézd kiscsillag, Niko biztos rám fog érni. Te válsz feleslegessé, amikor meglát. Lehet, hogy most téged kefél, de amint elmúlik az újdonság varázsa babám, el fog dobni. Ismerem, jobban, mint bárki más. Képtelen szeretni, főleg egy hozzád hasonlót – mér végig lekicsinylően.

- Hozzám hasonlót? – Húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm. Szívem szerint bepancsolnék a csinos kis pofijába egyet, de mégse teszek semmit.

- Nézz magadra. Fiatal vagy és buta. Gőzöd sincs milyen egy igazi, vérbeli nő. Itt rohangálsz, a pólójában, ha jól érzem vacsorát főzöl neki és körbeugrálod, mint egy pincsikutya, mert nem vagy elég önálló. Ráakaszkodsz, ő pedig ezt nem bírja elviselni hosszútávon. Azt szereti, ha harcolnia kell, ha semmibe veszik, ha megtapossák, nem azt, ha kényeztetik. Abba számára nincs kihívás – sziszeg, mint egy mérges kígyó, de kizökkentem azzal, hogy mosolyogni kezdek.

- Akkor ezek szerint cseppet sem ismered, hisz fogalmad sincs róla, mire van szüksége.

- Majd meglátjuk édesem. Menj csak főzőcskézni – vigyorog, majd ledobja magát a kanapéra és rágyújt egy cigire. Minden bizonnyal tényleg jobban járok azzal, hogy a konyhába megyek és ott lehúzok egy üveg sört, mert ha nem így teszek a végén kinyírom ezt a libát. Nem értem mit képzel és mire ez a fene nagy magabiztosság, de kezd egy kicsit elegem lenni belőle. Nem értem mire megy ki a játék. Azaz de, pontosan tudom mit akar. Nikot. Azt viszont tényleg nem tudom van-e esélye és ha van, tudok-e bármit is tenni annak érdekében, hogy ne szerezze vissza.

Mire sikeresen végiggondolok mindent, elkészül a vacsora és elfordul a kulcs a zárban. Niko. Amint belép, azonnal elkiáltja magát.

-         Kulta, hazajöttem, repülj ide babám, mert ki vagyok éhezve rád – kuncog fel a mondat végén, amitől elmosolygom magam. Olyan hülye… És annyira imádom. De persze Leena megelőz.

-         Szia Niko – mosolyog és átöleli a ledöbbent férfit.

-         Helló. Te mit csinálsz itt? – Néz rá, majd rám kérdőn.

-         Ó, én is ezt kérdeztem tőle, ne aggódj – mosolyodok el. Nyeregben érzem magam főleg, mert Niko mellém lép és megcsókol, úgy istenesen, ahogy csak egy férfi tud csókolni, majd mikor mosolyogva elereszti a szám, a derekamra csúsztatja a kezét és nem engedi, hogy eltávolodjak tőle.

-         Csak szükségem van rád – biggyeszti le Leena az alsó ajkát és még két óriási krokodilkönnycseppet is összehoz, amik ugyan nem buggyannak ki, de elég látványosak ahhoz, hogy Niko kíváncsiságát felkeltse. – Gondoltam beszélgethetnénk, de ha zavarok, akkor… – szipog nagyot és az egyik könnycsepp végiggurul az arcán, amit tátott szájjal bámulok. Hogy lehet valaki ennyire profi színésznő? Vagy inkább egy ilyen gonosz, manipulatív ribanc?  

-         Várj – köszörüli meg Niko a torkát, mire kikerekednek a szemeim és úgy bámulok rá, mintha még hat feje nőtt volna hirtelen. Komolyan nem lát át a szitán? Bassza meg. – Maradj vacsorára.

-         Tessék? – Tátogok némán, mire bocsánatkérően néz rám.

-         Nem, nem szeretnék belerondítani az estétekbe. Lia is készült és… hülye ötlet volt – nyögi ki, de a szája megremeg, miközben elfojt egy mosolyt.

-         Nem zavarsz. Barátok vagyunk – mosolyog rá Niko, mire ellépek tőle, rosszallóan felhorkantok és elindulok az emeletre.

-         Hé Lia, minden rendben? – Jön utánam. Nem kifejezetten törődök vele, nem tudom, mit mondhatnék most. Inkább átöltözök, ki akarok jutni ebből a házból minél gyorsabban. Sikerül teljesen leblokkolnom, az agyam még nem dolgozta fel az információt, miszerint Leena nyert. Megint.

-         Semmi sincs rendben. Vissza akar kapni – vágom hozzá a pólóját, amiben eddig flangáltam. – De semmi baj. Hazamegyek, beszélgessetek csak vacsora közben – sziszegek, miközben magamra rángatom a farmerom.

-         Ó Kulta, kérlek – lép hozzám és átöleli a derekam, de lesöpröm magamról a kezeit és a táskámba gyűröm a cuccaim. – Látod, hogy nincs jól. Mindig is labilis volt, de most, hogy elhagytam, nem maradt szinte senkije – suttogom.

-         Jah, csak egy rakás ugyanolyan hülye fasz, mint te, aki bedől a dumájának – dünnyögöm.

-         Ne sutyorogj édes, így nem értem mit akarsz – suttogja.

-         A vacsora még meleg, egyetek, én hazamegyek, látszólag igaza volt Leenanak, amint megláttad én váltam feleslegessé – nézek a szemébe, majd választ se várva, lenyargalok a lépcsőn, ahol Leena vár egy széles vigyorral a képén.

-         Én megmondtam – suttog.

-         Nyertél, légy boldog – rántok vállat, miközben felveszem a cipőim és magamra kanyarítom a kabátom. A kulcsommal csak egy másodpercig szemezek, aztán könnybe lábad a szemem…

-         Kulta – kapok észbe, de túl későn, ugyanis mire leérek, ő már nincs sehol. Leena megszeppenve néz rám, de az én figyelmem a kulcstartó tál köti le, amiben nemcsak a saját csomóm van, hanem az övé is. Ilyet még sosem csinált, szóval kissé ijedten bámulom a karikára fűzött fémlapocskákat.

-         Miért jöttél? – Kérdezem Leenat.

-         Magányosnak éreztem magam, gondoltam beszélgethetnénk hármasban. Nincs senkim rajtad kívül és azt hittem Liával talán ma összebarátkozunk kicsit – suttog, de látok valamit a szemében, ami cseppet sem tetszik.

-         Hazudsz igaz? Ezt akartad – kérdezem erőltetett nyugodtsággal.

-         Nem, dehogy – hátrál rögtön.

-         Menj el jó? Lia után kell mennem – sóhajtok fel. Próbálok bízni benne, próbálom elhinni, hogy nem a rossz szándék vezérelte, egyszerűen csak rosszul sült el a dolog, mert Lia ki van rá éleződve, ugyanúgy ahogy én Alexre, de nehéz helyzetbe kevert megint.

-         Ne küldj el – görbül újra sírásra a szája. – Kellesz – lép közelebb, miközben újabb könnyek csordulnak ki a szemeiből. – Ő majd megnyugszik. Szeret téged, csak engem nem bír elviselni, mert azt hiszi, hogy egy gonosz bestia vagyok, de te ismersz – magyaráz halkan, nekem pedig megfájdul a fejem. Az eszem azt üvölti, hogy dobjam ki és rohanjak Lia után, a szívem viszont vacilál. Ő is menne, hisz az a bolond, féltékeny kis bestia képes megdobogtatni, de az együttérzés is felbukkan odabent. Nem hagyhatom Leenat itt. Nem ezt érdemli. Mi van, ha hülyeséget csinál? Mi van ha…?

-         Oké, ülj le – szusszantok fel. – Mondd el mi a baj, de aztán el kell menned. És amúgy is, miért nem mondtad, hogy jössz? Nem állíthatsz be csak így állandóan. Már nem vagyunk egy pár – magyarázok kissé ingerülten. Nem hiszem el, hogy nem érti, hogy ez rossz nekem.

-         Én nem akartam, hogy neked bajod legyen ebből – sírja el magát, amit tudja, hogy rohadt nehezen viselek. Nem bírom, ha egy nő mellettem ilyen szomorú, főleg akkor nem, ha a bánatának nagyrészt én vagyok az oka.

-         Tudom, de ha nem mondod el mit csináljak, nem tudok segíteni. Bántott valaki? – Nyúlok az álla alá, amint letelepedtünk a kanapéra.

-         Csak olyan egyedül vagyok – bújik hozzám, mire magamhoz ölelem. – Hiányzik, hogy valaki este mellém bújjon és nincs senki akivel beszélgethetnék. Ráadásul az új munkahelyen mindenki olyan barátságtalan. Az egyik lány elterjesztette, hogy azért vettek fel, mert kapcsolatom van a főnökkel, de ez nem is igaz – szipog nagyokat. – Senki sem szeret – tör fel belőle a zokogás, mire teljesen lefagyok. Mit tehetnék? Szervezzek még egy közös programot? A tegnapi is befuccsolt. De szét sem szakadhatok. Liának is kellek. Ő feladott értem mindent. És hát a srácok sem kedvelik Leenat. Nem kislány már, muszáj lenne egyedül is feltalálnia magát, de megint olyan elveszettnek tűnik.

-         Nézd a kollégáid, ha profin végzed a munkád, előbb utóbb el fognak fogadni és rájönnek, hogy a fele se igaz, amit pletykálnak rólad, de addig is vedd fel a régi barátnőiddel a kapcsolatot, talán még menthető a helyzet. Ezt viszont nem csinálhatod többet, hogy beállítasz hozzám. Ha máskor baj van, hívj fel nyugodtan és megdumáljuk, de Lia az első és őt bántja a meglepetésszerű megjelenésed. És ha ő nincs jól, én se vagyok jól, érted? Jó lenne, ha kijönnétek, de azzal, hogy hívatlanul megjelensz, nem sokat segítesz a dolgon.  Találkozhatunk bármikor, de már nem így Leena – suttogom.

-         Már nem vagyok fontos neked – néz rám könnyes szemekkel, mire a hüvelykujjammal törlöm le a sós cseppeket az arcáról.

-         Ez hülyeség, mindig fontos leszel, de miért kell megint lefutnunk ugyan azt a kört? Ha nem lennél fontos, szerinted nem dobtalak volna ki, hogy Lia után menjek? A fenébe Leena, nem szeretem, amikor ezt játszod. Szemét voltam, kidobtalak, megcsaltalak, beleszerettem másba, miközben te mellettem voltál, de te sem voltál szent – állok fel, miközben rágyújtok. Kezdem elveszteni a türelmem, mert megint bűntudatot akar bennem kelteni, amit rosszul viselek. – Megaláztál, érzelmileg zsaroltál, kikészítettél és kinyírtál volna, ha Mad nem ugrik közénk – mutatok rá, mire lehajtja a fejét és még jobban sírni kezd.

-         Nem akartam. Csak… Mindegy – legyint. – Talán jobb lenne, ha mennék – áll fel.

-         Nem akartalak megbántani – húzom magamhoz. Igazán nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá. Bár ha őszinte akarok lenni magamhoz, sosem tudtam. – Ha akármire szükséged van, itt vagyok és itt is leszek mindig. De meg kell értened, hogy az utunk már réges régen nem egy irányba halad, hiába is keresztezi egymást sokszor a kettő. Mindig szeretni foglak, hallod? – nyúlok az álla alá és megint rájövök, hogy miért szerettem anno. Törékeny és mellette egy vérbeli tökös faszinak éreztem magam, aztán persze kiherélt, de sosem fogom elfelejteni, hogy milyen melegség áradt szét bennem, mikor ilyen gyengéd gyengeséggel nézett a szemembe reggelente. Egy halovány borzongást még most is sikerül előcsalnia, de ez már nem ugyanaz, mint ami akkor volt. Nem kívánom, meg se fordul a fejembe, hogy ágyba vigyem, vagy megcsókoljam, már nem akarom újra látni a szerelmet a szemében, ahogy a tüzet se, mert tudom, hogy bennem sincs már semmi ilyesmi érzelem. Azt már egy másik nő tudja csak előhozni. Aki most valószínűleg megint rágja a kefét valahol. Akitől nem tudok szabadulni és nem is akarok.

-         Most megint rá gondolsz – suttog Leena szomorúan.

-         Mindig rá gondolok – vágom rá meggondolatlanul, csak akkor döbbenek rá, hogy ezzel bántottam, mikor fájdalmas grimaszba torzul az arca.

-         Akkor menj hozzá – tépi ki magát a karomból.

-         Leena – sóhajtok fel, de olyan viharosan távozik, az ajtót a képemre csapva, hogy már nem hallhatja meg a bocsánatkérésem.

A reptéren búcsúzkodom, miközben a könnyeim próbálom visszanyelni. Hiába van itt Mad is, nem izgat, hogy látja, hogy nem bírom elengedni Alexet. Folyamatosan fogom a kezét, semmivel se törődve. Hozzák le az újságok valami hülye sztorival, nem izgat! Ki kell használnom az utolsó pillanatokat is vele, hisz ki tudja, mikor látom megint az én édes angyali, pokolfajzatom.

- Na, engedj el – kacag fel édesen, mikor az utolsó kapuig érünk, hisz úgy csimpaszkodok belé, mintha soha nem akarnám elengedni. Talán így is van. Nem akarom, hogy elmenjen és azt sem akarom, hogy Yvet magával vigye, aki még most is Mad száján csüng. Az utolsó esténket hármasban töltöttük, de nem volt elég. Akarom őket még. Nélkülük elveszett vagyok és nem tudom hol van a helyem. Azaz tudom hol van. Niko mellett, de a szívem mégis megszakad, hisz végig kell néznem, ahogy életem egyik legkülönlegesebb pasasa és a legjobb barátnőm elrepül. Túl messze vannak, túl távol van Amerika és hiába imádom Helsinkit, ha valahol legbelül vágyom vissza Los Angelesbe. Ott vannak a barátaim, én meg itt. Nincs ez így jól. Hisz, hogy éljek Alex és Yv nélkül? De Niko nélkül se menne.

Alex próbál finoman lefejteni magáról, de minél finomabban cirógatja a karom, jelzésképp, hogy mennie kell, annál görcsösebben szorítom. Küzdök a könnyekkel, nem akarom megnehezíteni a dolgát, de olyan fájdalmas.

-         Mondd, hogy nem tűnsz el az életemből – suttogom sírós hangon.

-         Dehogy tűnök. Te vagy a legédesebb angyalom – nevet fel csilingelően, ami most is hatással van rám. Hisz ha ő nevet, nekem is mosolyognom kell. – Ó ez az, mosolyogj. Imádom, amikor mosolyogsz – fogja a két meleg tenyere közé az arcom, mire lehunyom a szemem. Meglepődök, mikor a puha ajkai az enyéimhez érnek, de ösztönösen csókolok vissza. Annyira ártatlannak tűnik az egész, mégsem az, hiszen a félelmeim ez a csók teljesen eltűnteti. Hirtelen elhiszem, hogy a világ jó hely és nem lesz semmi baj. Olyan gyengéd, szinte csak simogat, én pedig megnyugszom. – Vigyázz magadra életem – suttogja a számba, majd egy utolsó puszit nyom az ajkaimra, sarkon fordul és nem törődve mással elindul, hogy felszálljon a repülőre, ami messzire viszi tőlem. Yv se marad tovább, egy utolsó ölelés, egy utolsó puszi, egy utolsó ígéret, egy intés és már ott sincs.

-         Ez meg mi volt? – Lép mellém Mad furán méregetve.

-         Búcsúcsók – vonok vállat.

-         Hé, ne tégy úgy, mintha ez semmiség lett volna – ragadja meg a karom.

-         De az volt, ha akarod mondd el Nikonak, nem érdekel – indulok el kifelé, Most, hogy elment Alex, érzem, hogy összezuhanok. Nem értem mi van velem. Boldogan kéne repülnöm Nikohoz, de semmi másra nem vágyom csak egy kávéra és egy cigire, meg az ablakmélyedésemre. Mad egész úton nem szól hozzám, csak rosszallóan ingatja a fejét, míg haza nem visz. A búcsúnk is elég hidegre sikeredik. Otthon beülök egy kád vízbe és próbálok újra hozzászokni a csendhez. Most megint nem fogom hallani, ahogy kacag. Nem láthatom, ahogy reggel álmosan, akár egy kisgyerek a bögréjét nyújtja, a kávéért. Senki nem fog ugrálni az ágyamon betépve és azt üvöltve önelégülten, hogy ő a legjobb pasi a világon, pusztán azért, mert zavarba tudott hozni azzal, hogy meztelenül libegett ki a fürdőből, nem mintha nem láttam volna már ezerszer, hogy milyen gyönyörű. Senki nem fog mellettem szuszogni, miközben úgy szorongat a karjaival, mintha alvós maci lennék.

Kibuggyan a szemem sarkából egy könnycsepp. Hiányzik. És Niko sincs sehol. Vagy legalábbis nem ott van, ahol lennie kéne.

De persze estére, mikor már végleg magam alatt vagyok, megjelenik.

-         Szia – lép be a lakásba, mire letörlöm a könnyeim.

-         Szia – mosolygok rá fáradtan, hisz rendesen meg van pakolva és vicces, ahogy szerencsétlenkedik, a kulccsal, az ajtóval és a cuccaival. Gitártok, hátizsák, kajás zacskók, mintha csak tudta volna előre, hogy ma nem ettem még semmit és nem is főztem.

-         Hogy vagy? – Néz rám érdeklődve, mire legörbül a szám mindkét sarka és megremegnek az ajkaim. Nem kell semmi mást tennem, azonnal kikanalaz a kis ablakmélyedésből és magához szorít. – Ó édes, ne legyél ennyire szomorú. Legközelebb mi megyünk hozzájuk, oké? – Simogatja meg gyengéden a hátam.

-         Hiányoznak nagyon – sírom el magam, mire a karjába kap és a kanapéra telepedik velem, hogy addig ringasson, míg meg nem nyugszom.

-         Tudom Kulta, tudom – puszilgatja a hajam. – Befejezzük a lemezt és ígérem, hogy elmegyünk hozzájuk egy hónapra oké? Esküszöm neked – suttog megnyugtatóan.

-         De utálod Los Angelest – fújom ki az orrom.

-         Ha te ott vagy és velem vagy úgy nem is olyan rossz – csókol meg gyengéden, majd miután elereszt megvillannak a szemei és rácsap a fenekemre, mire felszisszenek és mérgesen nézek rá.

-         Na – sziszegek.

-         Semmi na. Ezt azért kaptad, mert Alexel csőröztél. Még mindig nem igazán értem mi ez köztetek, de mondhatni cseppet sem tetszik, hogy azért, mert elment, olyan vagy, mintha szerelmi bánatod lenne. Nem mellékesen az enyém vagy, hozzám tartozol és ha még egyszer mással csókolózol én kitöröm az ember nyakát érted? – Villognak mérgesen a zöld szemek. – Tisztázzuk, hogy a csók innentől fogva a nem megengedett kategóriába tartozik.

-         Oké – nézek rá megszeppenve, mint egy kislány. Igaza van. Én is dühös lennék, ha más csajjal csókolózna, még akkor is, ha teljesen baráti. Bár egy csók sosem baráti… De én mégse érzem a súlyát annak, hogy Alex ajkai alig pár órája az enyémekkel együtt mozogtak tökéletes szinkronba.  Ő más kategóriába tartozik. Nem barát és nem is szerelem, hanem valaki, akit sosem fogok tudni betenni egy dobozva felcímkézve.

Szar látni, hogy ennyire maga alatt van, mert elment Yv és a kertitörpe. A legnyugtalanítóbb, hogy érzem, Alex távozása miatt van kibukva inkább. Van köztük valami, ami cseppet sem tetszik. Tudom, hogy belém szerelmes, de Alexhez is vonzza valami, valami, ami ránk nézve még mindig veszélyes. Túl veszélyes. A szemeiben olyan szomorúság és elveszettség van, ami görcsbe rántja a gyomrom.

-         Itt vagyok Kulta – kulcsolom össze az ujjainkat. Tudnia kell, hogy mellette vagyok és szeretem. Annyira szeretném, ha érezné, hogy Helsinkiben végre otthonra talált. Hogy tőlem bármit megkaphat: családot, szerelmet, boldogságot. De most mégsem ez van, hisz valamiért vágyik Alex mellé. Valamit elrontottam volna? Miért nem boldog? Miért nem tud könnyedén elszakadni tőle? Miért nem vagyok elég csak én?

-         Nem szeretem jobban – simít végig a homlokomon, mintha tudná, mi jár a fejemben. – De nem fogom tudni elmagyarázni mit jelent nekem. Ő olyan, mint egy angyal és egy ördög keveréke. Sosem fogok tudni elszakadni. Megbabonáz, de nem úgy, mint te – suttogja.

-         Miért csókoltad meg? – Kérdezem halkan. Próbálom nem felkapni a vizet. Elég volt, hogy Madből alig bírtam kihúzni, hogy miért néz rám furán. Majdnem ki kellett vernem belőle az igazságot, mire nagy nehezen kibökte, hogy mit látott. Ölni tudtam volna. De csak a kávéskancsót törtem össze.

-         Ő csókolt meg, de igen, nem fogom tagadni, visszacsókoltam. Hogy magyarázzam el? – Emeli a plafonra a tekintetét, miközben a homlokát ráncolja. – Ő más, mint te, másképp gondolkodik, mint a legtöbb ember, nem ismerek hozzá foghatót. Kikapcsolja a puszta jelenlétével a fejem. Mellette nem vagyok féltékeny, nincs sírás, nincsenek kötöttségek, nem tartozik ő se nekem és én se neki. Vele minden egyszerű. Mikor mellette éltem én voltam a kettesszámú hivatásos szerető a csapatban. Pontosan tudtam mire számíthatok tőle és hol van a helyem. Nem akartuk soha birtokolni a másikat – mosolyodik el halványan, én pedig kezdem kapirsgálni, hogy mire akar kilyukadni.

-         Szabad voltál – suttogom.

-         Igen – bólint, mert tudja, hogy tényleg kezdem érteni mi a baj.

-         Nem korlátozott, nem kellett beszámolnod merre vagy és kivel, hogy mikor jössz. Nem kért számon soha. Ha akartál leléptél egy másik államba, ha pedig olyanod volt visszamehettél hozzá. Velem pedig nem teheted ezt meg, pedig néha szívesen elrohannál és vissza se néznél, igaz? – Simogatom meg az arcát, mire elneveti magát, édesen, angyalian.

-         Valahogy úgy – futtatja az ujjait a hajamba. – Egyenrangúak voltunk és mégsem. Néha az anyja voltam, néha meg az unokahúga, akit megdughatott – mosolyodik el újra, de most a saját megfogalmazásán, ami valljuk be elég bizarr, de cseppet sem elképzelhetetlen, ha Alexről beszélünk. – Te mindig egy felnőtt férfikén viselkedsz, ő pedig néha, olyan akár egy csintalan kisgyerek, akit képtelenség korlátok közé szorítani, aki nem ismeri a szabályokat, egy zabolátlan kölyök. Mintha egy ördögöt és egy angyalt ötvöztek volna benne. Jól érzem magam, ha Alex mellettem van, vele könnyű, bár őrült minden. Viszont nélküled… Nélküled képtelen vagyok élni. Megbabonázol, egyetlen pillantásodtól úgy érzem lebegek, ha hozzámérsz remeg mindenem, szívem szerint ki se kelnék mellőled soha az ágyból és csak feküdnék mellettem, csókolnálak és simogatnám a bőröd. Csodálnám, hogy mennyire tökéletes vagy, hogy milyen gyönyörű és megpróbálnám felfogni, hogy a sors valami különös fintora miatt mellém keveredtél és velem osztod meg az életed – dönti a homlokát az enyémnek, én pedig nem tudom, hogy kaptam-e már ennél szebb vallomást. – Függök tőled, féltékeny vagyok, birtokolni akarlak, hisztis picsaként tudok viselkedni, pedig előtted sosem voltam ilyen – mosolyodik el. – Bizonytalanná és gyengévé teszel és mégis olyan erőt adsz, ami emberfeletti. Néha félek, hogy belepusztulok ebbe, de azt is tudom, hogy nem tehetek ellene semmit. Szélsőséges dolog ez a szerelem nevű izé – motyogja a végét a számba, amitől én is elmosolyodom.

-         Nem fogok ezért bocsánatot kérni, de ha vígasztal te se vagy rám jobb hatással – suttogom, majd a nyelvem hegyével simogatom körbe az ajkait, amitől halkan felnyög és szemből az ölembe fészkelődik. A nyelvét a számba dugja, az ujjaival erőszakosan túr a hajamba, majd hátrafeszíti a fejem, ettől pedig én is elvesztem a kontrolt és a csípőjébe marva még a lehetségesnél is közelebb húzom magamhoz, hogy érezze mennyire felizgatott. Az egyik kezével megragadja a pulcsim alját és elkezdi finoman felfelé húzni, miközben tépi a szám.

-         Veled ez is sokkal jobb – válik el tőlem hirtelen. A nem tetszésem egy nyögéssel adom tudtára, de amint a szemembe nézve ezeket suttogja, máris másképp gondolkodom. Gyorsan áthúzza a fejemen a puha pamutot, majd a nyakamat kezdi karcolni a fogaival. – Sokkal édesebb a bőröd – harap a torkomba. Önkéntelenül markolok a combjaiba, próbálom visszafogni magam, de nagyon kicsi hiányzik csak ahhoz, hogy a dohányzóasztalra vágjam és szétszedjem. – Hm… A szorításod is sokkal erősebb – simít végig a karjaimon, ugyanis az ujjaim még most is görcsösen markolják a húsát. – És a hangod is ezerszer izgatóbb – suttog a fülembe, amitől kiráz a hideg. Vagy talán nem is a hangjától, hanem attól, hogy hozzám dörgöli magát, pedig így is fájdalmasan feszülök a nadrágomnak? Magam sem tudom. Elveszi teljesen az eszem.

Lecsapok az ajkaira, szaggatjuk marcangoljuk egymást, próbálom minél gyorsabban megszabadítani, attól az óriás kötött valamitől, amibe beleburkolta magát, hogy aztán a melleit kényeztethessem, amitől halk édes nyögések hagyják el a torkát, főleg mikor a számat is bevetem. Élvezem, ahogy az ujjaim közt megkeményednek a mellbimbói, hogy mindkét puha, feszes halom kényelmesen elfér a tenyerembe. Szinte vonaglik az ölembe, a keze mindenhol ott van, simogat, karmol, szorít, elvesz, visszaad. Az ujjai hirtelen a köldökömön át leszaladnak a nadrágom cipzárjáig és pár ügyes mozdulattal kioldja az egészet. Épp csuklóig tűnik el a gatyámban, míg én továbbra a melleivel vagyok elfoglalva, mikor tompán érzékelni kezdem, hogy a combomnál valami rezeg. Aztán az is leesik, hogy a rezgéshez hang is tartozik. A telefonom pedig pont a zsebemben van.

-         Ha fel mered venni megöllek – sziszeg Lia a fülembe, majd lecsúszik az ölemből és lehúzza a nadrágom, a mobilom kihalássza a zsebemből és a kezembe nyomja, majd teketóriázás nélkül a szájába veszi az érte ágaskodó férfiasságom.

-         Bassza meg – hördülök fel, hisz azonnal a torkáig enged, így pedig minden önuralmamra szükségem van, hogy ne élvezzek rögtön a szájába. Önkéntelenül nyomom ki a hívást, miközben még jobban rámarkolok a vibráló kis készülékre, de alig egy perc múlva újra csörögni kezd.

-         Kapcsold ki – csókolja végig a kis bestia a combom tövét, miközben a körmei hegyét a hasfalamba mélyeszti és piros csíkokkal tarkítja a hófehér bőrt.

-         Abba ne merd hagyni – zihálom, mikor megint a nyelvével kezd simogatni, amitől olyan bizsergés árad szét az ereimben, ami teljesen lebénít. Csak rá tudok koncentrálni, a perverz csillogásra a szemeiben, a gyönyörű ajkaira, amik újra és újra végigszántják a bőröm, miközben úgy csinál mintha épp a legfinomabb nyalókát ízlelgetné, amire soha többé nem lesz lehetősége. Ha nem lenne elég, hogy előttem térdel és kényeztet, hát tesz róla, hogy igazán a fellegekben érezzem magam, mert a kezei hol a combjaim simogatják, hol pedig a mellkasomon kalandoznak az ujjai, újra és újra görcsbe rántva az izmaim. Összeszorított fogakkal élvezem amit művel, nem érdekli már semelyikünket, hogy a mobilom újra ciripel. Csak a pajkos tekintete köt le, hisz végig a szemembe néz. Tutira arra megy ki a játék, hogy megőrüljek. Önkéntelenül markolok a hajába, mikor érzem, hogy lassan végem lesz. Próbálom elhúzni a fejét, hisz nem azt akarom, hogy így fejeződjön be, de nem hagyja magát.

-         Lia – nyöszörgök elcsukló hangon, de nem törődik velem. – Basszus, nem bírom tovább – suttogom és ebben a pillanatban, tényleg végigsöpör rajtam az élvezet. Pár másodpercig teljes a képszakadás, csak levegő után tudok kapkodni. Úgy érzem, mintha az életet is kiszívta volna belőlem. Érzem, ahogy finoman kienged az ajkai közül, majd végigcsókolva a hasam és a mellkasom, felkúszik hozzám és finoman megcirógatja az arcom, amivel rögtön rávesz, hogy kinyissam a szemem és ránézzek. A szemeiben még mindig olyan tűz ég, ami megperzseli a lelkem, a szerelmes csillogástól, az odaadástól, ami mindig árad belőle, elgyengülök. Hiába próbálnám szavakba foglalni mit is érzek iránta, képtelenség lenne, így inkább egy csókkal próbálom elmondani neki, hogy ő az életem. Érzem az ízem a nyelve hegyén, a forró bőre az enyémnek simul, a hátát cirógatom, míg érzéki játékot űznek az ajkaink. A telefonom megint csörög, de most Lia tapogat utána vakon, hogy aztán kinyomja. Nem egészen kényelmes a kanapén lenni, hisz nem férek mindenhol hozzá, így szorosan tartva lecsúszok vele a puha, vastag szőnyegre és ott fektetem hanyatt. A holdfény csak még varázslatosabbá teszi az alattam lévő angyalt. Elámulok azon, hogy hogyan lehet egy hús vér ember olyan, akár egy festmény, amit a legjobb művész alkotott meg. A függöny mintái finom árnyékokat vetnek a tejfehér bőrre, mintha tetoválások lennének az oldalán, a szemei csak úgy szikráznak a gyér, utcáról beszűrődő fényben, a mellkasa fel-le hullámzik, engem pedig teljesen elbűvöl minden egyes apró porcikája és csak csodálom ezt a kissé szürreálisan szép nőt, akire egész életemben vártam.

-         Mi a baj? – Mosolyog rám, miközben az egyik, arcomba hulló tincsem hátrafésüli az ujjai segítségével.

-         Baj? – Térek kicsit magamhoz. – Nincs baj – hajolok le, hogy megcsókoljam. – Csak gyönyörű vagy. Sosem láttam még nálad szebbet – suttogom a szájába. Ha a szépsége eddig nem vont volna teljesen a hatása alá, akkor az illata megteszi a következő lépést, a teljes elmezavarig vezető úton. Nem lehet szavakba önteni, hogy mit vált ki belőlem, de az biztos, hogy haja árasztja a legjobban magából ezt a különleges virágillatot, ami elkábít, amitől szédülök, ami elködösíti végleg az agyam. Újabb csókot nyomok az ajkaira, ami megint felkorbácsolja bennünk az állatias szenvedélyt. Olyan intenzív vele minden, mint senki mással, bár furcsa, hogy képtelenek vagyunk úgy szeretkezni, mint egy átlagos pár, akik vigyáznak a másikra, akik babusgatják egymást, akik gyengédek és törékeny babaként kezelik a párjukat. Nem mi nem ezek vagyunk. Mi harapunk, szaggatunk, karmolunk, üvöltünk, szeretünk, izzadunk, élünk és talán kicsit minden alkalommal meg is halunk, de nem számít, mert utána visszavedlünk vadállatból, sima szerelmespárrá és mi is simogatással és érzelmes csókokkal gyógyítjuk be a másik sebeit. Nem lepődök meg azon, hogy most sincs ez másképp, amint a fogaim közé szívom az alsó ajkát, azonnal nekem dörgöli magát, majd elégedett nyögéssel veszi tudomásul, hogy újra kész vagyok bármire, így a körmeit a vállamba fúrja és fészkelődni kezd. Szeretné, ha minél hamarabb egyesülne a testünk, ha belé csúsznék végre, ha ismét egyek lennénk, de én még húzni akarom az időt és ahányszor túl közel kerülök a combjai közül áramló nedves, perzselő forrósághoz, elhúzódom.

-         Niko – nyöszörög, de egy csókkal beléfojtom a szót, a mellbimbóit az ujjaim közé csípem és mikor már csak zihálni tud, akkor adom meg mindkettőnknek azt amire vágyunk. Talán túl durva vagyok, mert amint tövig belésiklok, azonnal felszisszen, de megint úgy járok, mint mindig mikor vele vagyok. Lecsapja a biztosítékot az, hogy egyek vagyunk és a testemben élő ősember, elszabadul. Nem érdekel már semmi, állattá válok, hisz csak a saját élvezetem hajtom, de talán pont ezért egészítjük ki egymást, hisz ő is ugyan így van ezzel. Hiába nem törődünk túlzottan a másikkal, mégis minden egyes apró mozdulat olyan élvezetet okoz, amitől úgy érzem bármelyik pillanatban meghalhatok. Mélyen siklok belé, a combjait teljesen szétfeszítem, miközben a melleivel játszom, ő pedig a hajam tépi, az ajkaim szaggatja, a vállam harapja, a bordáim karmolja és olyan hangokat csalunk ki egymás torkából, amiket ha más is hallana, azt gondolhatná, hogy nyúzzuk egymást. Hogy hogyan keveredik fölém, nem tudnám megmondani, de ahogy lassan elkezd fel-le csúszkálni rajtam, miközben a mellkasomra támaszkodik és a szemembe néz, teljesen megőrjít. A csípőjébe marva próbálom gyorsabb mozgásra ösztönözni, de nem engedelmeskedik és ha még ez nem lenne elég, a szabad kezével magát kezdi simogatni. Hol a melleit érinti meg, hol a hasát, hol a nyakát, majd a keze lesiklik a lábai közé. Kigúvadt szemekkel figyelem a műsort, de be is akarok szállni. Próbálom elhúzni a kezét a melléről, hogy én érinthessem meg, de lesöpri magáról a mancsom és megvillan a tekintete.

-         A-a. Most nem – néz rám pimaszul, miközben a fejem fölé emeli a csuklóm és a szőnyegnek szegezi. Persze ő is tudja, hogy bármelyik pillanatban játszi könnyedséggel kiszabadíthatom magam, de egyenlőre engedek neki és csak finoman felfelé lökök a csípőmmel, hátha megkegyelmez és a kiborítóan lassú tempót felváltja egy jóval gyorsabb. De miért is tenne valamit úgy, ahogy azt én szeretném? Alig pár percig tart a türelmem, majd megunom a játszadozást. Akarom őt, azt szeretném, hogy újra rámszakadjon az ég és, hogy őt is rántsam magammal. Ellentmondást nem tűrően fordítom négykézlábra, a hajába markolok, mire felnyög és elveszek mindent tőle, amit csak adni tud. A gerincén finoman végighúzom a körmeim hegyét, mire felsikít és érzem, hogy a belső izmai görcsösen rándulnak össze körülöttem. Talán hagynom kéne neki pár perc pihenőt, míg magához tér, de nem tudok várni, így tovább gyötröm a testét, míg ő remeg, hisz már én is olyan közel vagyok a kielégüléshez. Csak pár mozdulat egy utolsó mély lökés és nem bírom tovább visszatartani magam. Csillagokat látok, a lábaim begörcsölnek, a tüdőm sípol, a bőrömön folyik a veríték, alig bírom megtartani magam, de nem is próbálkozom vele tovább, a hátára omlok és a testemmel takarom be a testét. Szaporán szedjük mindketten a levegőt, a telefonom újra csöng, de most érte nyúlok és felveszem.

-         Nem alkalmas, hagyj békén – darálom le és kinyomom a hívást, mire Lia felkuncog.

-         Akárki is zaklatott, tutira tudja, hogy miért nem alkalmas – simogatja meg a kezem, mire nagy nehezen, de legördülök róla és erőtlenül a hátamra fekszem. A mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, alig kapok levegőt, a szívem pedig látványosan ki akar törni a bordáim közül. Ólmos fáradtság telepszik rám, de arra még van erőm, hogy Liát magamra húzzam.

-         Nem tudnék nélküled élni – suttogom, mire a nyakamba fúrja az arcát.

-         Nélkülem vagy szex nélkül? – Mosolyog rám.

-         Is-is. De veled a legjobb a szex, szóval ha nem bánod hozzád és a veled való szexhez ragaszkodom igazán – csókolom meg a kipirult ajkait.

Fáradt vagyok, teljesen kimerültem, csak az ágyamra vágyom, de ahhoz fel kéne innen tápászkodni. Nincs hozzá túl sok kedvem, így inkább a szőnyegen maradok és Nikohoz tapadok. Éppen elbóbiskolnék, mikor az a rohadt telefon megint csörögni kezd. Az alattam lévő, puha meleg test megmoccan és az idegesítő kütyü után nyúl.

-         Ember éjfél van, aludni akarok – suttogja rekedten. Valószínűleg már ő is majdnem elaludt… - Leena? – Emelkedik két oktávot a hangszíne, mire én is kinyitom a szemem és sokkal ébrebb leszek. – Nem-nem vagyok otthon… - magyaráz feldúltan. – Ne csinálj hülyeséget, jó? – Gyengül el a hangja, az én homlokom pedig ráncba szalad, főleg mikor felül és az alsója után kezd kutatni. – Megyek, de addig maradj nyugton – sóhajt nagyot, miközben egy kupacba gyűjti a ruháit és sietve felpattan, hogy magára rángathassa őket. Talán a fáradtság az oka, de nem egészen esik le elsőre, hogy most komolyan itt fogni hagyni, mint egy ribancot, akit megdugott, de most, hogy hívja a neje, rohan is haza. Aztán mikor a nadrágját gombolja be, koppan a dolog.

-         Most komolyan elmész? – nézek rá miközben felülök és én is belebújok az óriási pulóverbe, ami a kanapé mellett hever. Fura lenne belemenni egy vitába meztelenül.

-         Muszáj. Be van állva és valaki bántotta – néz rám dühösen, bár tudom, hogy mérge nem nekem szól. Csak egy öröm nélküli kacaj kúszik ki a torkomból.

-         Te komolyan nem látod, hogy szét akar szedni minket? – Nézek rá hitetlenkedve.

-         Tudom, hogy azt hiszed, hogy trükk, de én ismerem. Ennyire nem túlozna soha – bújik bele a felsőjébe.

-         De igen, csak te nem látsz a szemedtől – kapom fel a vizet.

-         Kérlek – lép elém és a két meleg tenyere közé veszi az arcom, miközben mélyen a szemembe néz, de nálam elszakad a cérna.

-         Mire? Hogy értselek meg? Oké, többnyire elfogadom, hogy hogyan gondolkozol. Hogy viseljem el, hogy az életed része a volt menyasszonyod? Rendben van, találkozzatok, nem szólok bele. Hogy elfogadjam, hogy barátkozol vele? Még ez is oké. Közös program? Jól van, ott egye a fene. Hogy beállít hozzád hívatlanul és pofátlan módon közli, hogy kettőnk közül én vagyok a felesleges? Dühít, de lenyelem. De az, hogy azon napon, mikor nekem is szükségem lenne rád, felhív és elrohansz az éjszaka közepén, mint valami istenverte pincsikutya, ahhoz nem fogok jó képet vágni. Nem vagyok a ribancod – állok fel ingerülten a földről. – Vagy igaza van? Ő kell? Mert ha igen, akkor rohanj hozzá, én nem tartalak vissza – lépek el tőle, de elkapja a csuklóm.

-         Szüksége van rám – suttogja gyötrődve.

-         Nekem is, de látszólag én nem érdekellek annyira, mint ő – húzom el a számat. – Te döntesz – szegem fel az állam.

-         Ne csináld ezt velem. Mi van, ha valami baja lesz? Ha túladagolja magát? Ha kárt tesz magában? Sose tudnám megbocsátani magamnak – csóválja a fejét.

-         Akkor menj és szúrj szíven engem újra – tépem ki a kezem a szorításából és sarkig tárom számára az ajtót. Nem tartom vissza, nem sírok, nem hisztériázom, egyszerűen csak elegem van. – De ha most elmész, akkor esküszöm neked Niko, hogy mire visszaérsz engem, nem találsz itt és soha többé nem látsz – mondom ki életem legnehezebb szavait, de érzem, hogy ennek itt és most véget kell vetnem, vagy megőrülök. Nem akarok versenyezni, nem akarok így élni.

-         Ezt nem mondhatod komolyan. Lia, kérlek szépen. Ígérem, beszélek a fejével, de muszáj segítenem neki. Az én hibám is, hogy ide jutott. Nem hagyhatsz el egy ilyen apróság miatt – suttogja kérlelően.

-         Ez nem apróság – csattanok fel. – Dróton rángat, vissza akar kapni, velem nem is foglalkozol, ha ő képbe kerül, mégis te mire gondolnál, ha fordítva lenne a felállás? Idejöttem, mert szeretlek. Elviselem minden baromságod, mert szeretlek. Elfogadlak, mert szeretlek. Az életemet is odaadnám érted, mert szeretlek. De nem ezt ígérted nekem. Azt ígérted, hogy te is szeretni fogsz. Hogy vigyázol rám. Hogy boldoggá teszel – suttogom, de elcsuklik így is a hangom. – Muszáj eldöntened mit akarsz. Vagy őt vagy engem. A kettő egyszerre nem megy. Nem fogjuk megcserélni a szerepeket. Nem leszek én a házsártos, hisztérikus barátnő és Leena a kedves jó tündér, aki bármikor vevő arra, hogy megdugd és aztán haza menj. Sok mindenre hajlandó vagyok érted, de erre nem. Nem akarok megint második lenni – kezdem el birizgálni a gyűrűt, amit tőle kaptam, a hüvelykujjammal.

-         Kulta, ne mondj nekem ilyeneket. Tudom, hogy most dühös vagy, de nem gondolhatod komolyan, hogy újra csak játszom veletek. Nem érzed, hogy mennyire oda vagyok érted? – présel a falhoz, majd ismét elkapja a kezem és a mellkasára teszi, hogy érezzem, az ismerős szívdobbanásokat. – Ha elhagynál, azzal megölnél.

-         Nem akarom, hogy mindig fájdalmat okozz, de úgy látszik te csak így vagy képes szeretni – simítom végig a mellkasát. – Mindkettőnknek választania kell. Neked el kell döntened, hogy ma este ki a fontosabb, Leena vagy én és ha őt választod, hát nekem is döntenem kell, hogy kinek az érdekeit nézzem. A tiédet vagy a magamét és hidd el, hogy most nem te fogsz nyerni – mélyesztem a tekintetem az övébe.

-         Ne tedd ezt velem – ölel magához szorosan. Tudom, hogy vívódik, hogy szíve szerint fél lábbal már a küszöbön kívül lenne, de azt is tudom, hogy szeret és nem képes itt hagyni. Bár valahol bízik abban, hogy az egész kis monológom egy üres fenyegetőzés. – Kérlek Kulta, könyörgöm. Esküszöm jóvá teszem, de muszáj mennem – simogatja meg az arcom, én pedig tudom, hogy ez az utolsó. El fog menni. Megint. Próbálok nem sírni, bár megszakad a szívem ma már másodszorra. – Lia, ígérem, hogy ez az utolsó ilyen alkalom. A legeslegutolsó – próbál győzködni, de hajthatatlan vagyok. Ha kilép a küszöbön, összecsomagolok és hazamegyek, ott legalább tudom, hogy van kire számítanom, ott minden más lesz és lehet, hogy ki kell tépnem a saját szívem és úgy, ahogy lesz ezer sebtől vérezve, be kell zárnom egy ezüstládikába, hogy soha többé senki ne bánthassa, de biztos vagyok benne, hogy meg fogom tudni tenni. Újból ki fogom kapcsolni az érzékeim, de ez az alkalom más lesz, mert soha többé nem térek vissza. Nem leszek második. – Visszajövök és mindent megbeszélünk – suttog a számba és egy kétségbeesett csókot nyom a számra. Az utolsó csók. A karjaim a nyaka köré fonom, a testem a testéhez préselem. Még egyszer érezni akarom őt, a bőre illatát, a csókja ízét és a karjai erejét. Az emlékezetembe akarom vésni örökre, hogy milyen volt ő. Az én elcseszett hercegem, aki egy másik nő kedvéért darabokra törte a szívem. Próbálom lopni a perceket, de nem nyerhetek ebben a csatában sem. Elenged. – Várj meg oké? Amint végeztem, rohanok is vissza hozzád. Esküszöm Kulta. Annyira szeretlek – mondja ki az utolsó hazugságot. Szívem szerint a képébe sikítanám, hogy lehet, hogy engem is szeretsz, de őt jobban, mégse szólok egy szót se, csak mosolygok és összefonom még egyszer az ujjainkat.

-         Én is szeretlek. Te voltál az első és az utolsó férfi akit szerettem – mondom a szemébe, az igazat. Tényleg ő volt az egyetlen ember, akit teljes szívemből, minden porcikámmal, már-már fájóan képes voltam imádni.

-         Ne menj el. Oké? – Puszil homlokon. – Sietek vissza és elviszem a kulcsod – teszi zsebre a kulcscsomóm, mintha ezzel bármit is megakadályozhatna. – Ha elalszol az se baj, reggel melletted leszek, főzök kávét és csinálok reggelit és megbeszélünk mindent. Szeretlek – suttog, még egy puszit nyom a számra, aztán elrohan.

A fal mellett a földre csúszom, olyan, mintha kirántotta volna a talajt a lábam alól azzal, hogy átlépte a küszöböt és becsukta maga után az ajtót.

Hát vége? Komolyan? Ennyi fájdalom a semmiért?

Kell pár perc míg felfogom, hogy elbuktam. Csúfos vereséget szenvedtem. Áltattam magam, hisz ha tényleg belém lenne szerelmes, itt maradt volna, de igaza volt Leenanak.

Ő az első. És az is marad.

A szoba csendjét csak a kétségbeesett, fájdalmas zokogásom töri meg. Na meg két szó.

- Ég veled.