-
Segítenél? - Nézek morcosan Alexre, aki már vagy húsz
perce feladta a próbálkozást. Talán nekem is ezt kellett volna tennem és most
nem ülnék a pálya szélén, fájó tagokkal, a hideg jégpályán, miután ismét
sikeresen elestem.
-
Na gyere – áll fel és a kezem után nyúl, hogy kihúzzon
a pályáról.
-
Köszi – rogyok le mellé és azonnal megszabadulok a lábamon
lévő gyilkos korcsolyától.
-
Ez egy kibaszott szar ötlet volt – állapítja meg az
ördögfajzat morogva, majd feláll és elindul egy bódé felé, ahol forralt bort
árulnak és a fogyasztó vendégek számára plédeket is adnak. Mire ismét normális
cipőbe varázsolom a lábaim, ő is visszatér. Együtt figyeljük a jégen forgó
színes kavalkádot nyakig egy zöld plédbe gubózva, miközben elkortyolgatunk
egy-egy bögre illatos, gőzölgő fűszeres bort, majd előkerül Alex kabátjának
belső zsebéből egy lapos üveg is, amiben már kissé keményebb pia van.
-
Ez tényleg szar ötlet volt – húzom meg a flaskát,
miközben Nikot nézem, aki mellett ott kering az a boszorkány, aki bezzeg
tökéletesen siklik azon a rohadt jégen.
-
Az a csaj egy ribanc – suttog Alex, amire nem tudok mit
mondani, csak elhúzom a számat és még egy nagy kortyot nyelek le abból a
gyilkossági kísérletnek is tökéletes brutál erős löttyből. Látszólag mi ketten
senkinek nem hiányzunk. Mad és Yv három kör után leléptek haza, Katja és Aleksi
egymás kezét fogva csúszkálnak. Jari épp a kiadó jogászát próbálja elbűvölni.
Mika egy szőke ciklont fűzöget. Oliver, Launo és Conor Lizát vontatják és ott
van Niko… Akinek látszólag fel sem tűnik, hogy leléptem, mert jobban leköti
Leena melle és az, hogy vele nevetgéljen, miközben egymás mellett róják a
köröket.
-
Utálom – sziszegek, mire Alex elneveti magát.
-
Nem csodálom. Mindjárt a jégen fognak kúrni – kacag
angyalian, de valahogy most nem vidít fel.
-
Alex – szólítom meg miközben felé fordulok.
-
Igen édesem? – Néz rám ártatlanul.
-
Kapd be – sóhajtom.
-
Ó, életem vigyázz mit kívánsz – nevet fel édesen, mire
megforgatom a szemeim és az én szám is mosolyra húzódik. Na igen, Alexnél az
ilyesfajta sértések nem igazán játszanak. Sőt… - Még a végén tényleg leszopom a
lovagod – teszi hozzá, a fülembe suttogva.
-
Menj a fenébe – nevetek fel. Már elképzelni is vicces,
ahogy Alex rámászik Nikora. – Tuti leütne, sőt eltörné a gyönyörű nyakad –
nézek rá, immár egy fokkal jobb kedvvel.
-
Á… Szerintem bejövök neki – legyint majd rágyújt egy
cigire, iszik egy kortyot és fojtatja. – Mondjuk, ha téged kezdenélek
taperolni, lehet, hogy tényleg megölne de ez érthető – kacsint rám és engem is
megkínál egy szállal.
-
Annyira hülye vagy – dőlök neki, miközben rágyújtok.
-
Ez igaz – bólint. – Ha lenne eszem, nem itt ülnék hanem
egy kocsmában, vagy már rég hazamentem volna Los Angelesbe, mert itt befagy a
seggem - hisztizik megint.
-
Ne hagyj el – csúsztatom a kezem a kezébe. Még számomra
is idegenül hat a hangom. Túl kétségbeesett, rémült, vékony és magas. Mi a
fene? Alex, az állam alá nyúl és kutatóan néz a szemembe, majd lehunyja a
gyönyörű szemeit.
-
Nem tesz neked jót, hogy vele vagy – suttogja halkan. –
Összetör – néz rám újra.
-
Szeretem – sütöm le a pillantásom.
-
Ki fogjátok nyírni egymást. Láttam már ilyet. Fel fog
emészteni és én ettől nem védhetlek meg édesem. Adhatok kokaint, heroint,
hasist, mindent amit egy díler is, de ez csak egy másfajta pokolba visz, ami
talán kellemesebb, mint ami vár rád, ha vele maradsz – simogatja meg az állam,
én pedig valahol érzem, hogy igaza van. Ki fogunk készülni.
-
Csak még egy kicsit maradj itt – kérem halkan, mire
bólint.
-
De tudod, hogy nem maradhatok itt örökké ugye? Jadenek
is kellek és ő… - harapja el a mondat végét hirtelen, de tudom mit akar. Őt.
Hiányzik neki, szereti és elsőbbséget élvez.
-
Tudom – bólogatok. – De most még kellesz. Még pár napig
szükségem van rád – suttogom.
-
Oké. De lépjünk le innen – pattan fel, a kezemet fogva
húz maga után.
-
De Niko – pillantok a pálya felé, ami rossz ötletnek
bizonyul, ugyanis életem szerelme épp a volt mennyasszonyán fekszik és nem kap
levegőt annyira nevet. – Igyuk le magunkat – kapom fel a vizet és Alexbe
karolva örökre magam mögött hagyom a jeget, megfogadva, hogy soha többet nem
húzok korcsolyát a lábamra és nem erőltetem meg magam valaki olyan kedvéért,
aki le se szar, ha felbukkan az állítólagos volt szerelme. De vajon tényleg
csak volt?
-
Hé Conor – csúszok a padon ücsörgő srác elé, aki
azonnal felnéz rám.
-
Hm? – Néz rám kérdőn.
-
Hol van Lia? – Nézek újra körbe, de sehol nem látom.
-
Szerintem megunta, hogy Leenaval enyelegsz és lelépett
Alexel – von vállat, érdektelenül, de az én szemeim azonnal kikerekednek.
-
Mi? Én nem is enyelegtem Leenaval – kérem ki magamnak.
-
Aha – bólint flegmán.
-
De… - nyekergek, persze azonnal félbeszakít.
-
Nézd Niko, bírom a fejed, de Lia az Lia. Nem is
foglalkoztál vele egész délután. Az öcséd próbálta a jégen tartani, de egy idő
után feladta, leült Alex mellé borozni, ami neked fel se tűnt, mert az exeddel
nevetgéltél, aztán lelépett. Gőzöm sincs hol van, de ha tudnám valószínűleg
akkor se mondanám meg neked. Nem érdemled meg – vágja kíméletlenül a képembe,
én meg csak pislogok és levegőt se tudok venni. Aztán Leena mellém siklik, most
is édes és gyönyörű, olyan, mint amilyen egész délután volt, én meg rájövök,
hogy lehet, hogy ez is csak egy csapda. Lehetséges, hogy nem látom a fától az
erdőt és megint belesétálok?
-
Nem jössz? - Néz rám kipirult arccal.
-
Nem - vágom rá és tépem is le magamról a korcsolyát,
hogy minél hamarabb előkeríthessem Liát.
-
Valami baj van? – Kérdezi ártatlanul, miközben
hatalmasakat pislog. Olyan, mint egy földre pottyant angyal, egy édes kis
tünemény, egy… Bassza meg. Ez csapda?
-
Ribanc – sziszeg Conor, de úgy, hogy csak én halljam.
-
Mennem kell. Ne haragudj. Szia – nyomok egy gyors
puszit Leena arcára aztán ott se vagyok. Lia lakása felé veszem az irányt, csak
remélni merem, hogy ott van és nem csinál valami baromságot, mondjuk nem lép le,
jó szokásához híven, a világ másik végére. Út közben, a taxiban végig azon
kattogok, hogy Leena tényleg megváltozott-e, vagy csak megint manipulálni
próbál? Nem tudom eldönteni, nem értek
semmit.
A lépcsőket kettesével szedem
felfelé, az ajtó elé érve pedig azonnal rátenyerelek a csengőre. Nem kell sokat
várnom nyílik is az ajtó és egy kivörösödött szeműen is lélegzetelállítóan
gyönyörű lánnyal találom szembe magam. A szobából csak úgy tódul ki a fűszag,
biztos vagyok benne, hogy a füsttől és nem a sírástól ilyen a tekintete.
- Te? – Néz rám lekicsinylően,
majd a vállam mögé pillant, mintha látna ott is valamit. – Hol hagytad a volt
csajod? – Pislog rám grimaszolva, miközben feljebb rángatja a kimonószerű
köntös alját és beleszív a cigijébe.
- Lia, ne csináld ezt – lépek be
mellé, de amint meglátom, hogy Alex egy szál farmerben tökre betépve fetreng a
kanapén, kicsit elmegy a kedvem az egésztől. Ilyen állapotban, mikor ez a
díszbuzi itt fetreng lehetetlen beszélgetni vele… De akkor mit csináljak?
- Menj el. Fáradt vagyok és van
akit érdekelek – biggyeszti le az ajkait.
- Engem is érdekelsz – nézek rá,
mire Alex nevetgélni kezd és meghúzza a kezében lévő whiskys üveget, majd hasra
fordul a könyökére támaszkodik, az arcát pedig a tenyerébe hajtja és úgy figyel
minket üveg tekintettel idiótán vigyorogva.
- Hát persze – sóhajt Lia nagyot,
majd ismét beleszív a cigijébe.
- Kulta, a fenébe, elcsesztem,
igazad van, de bassza meg. Ez a megoldás szerinted? – Kapom fel a vizet,
miközben széttárom a karjaim és a romokban lévő fűszagú lakásban körbenézek.
- Nem – szontyolodik el megint.
Újra csak egy önbizalomhiányos kislány áll előttem, akivel egyszerűen nem tudok
mihez kezdeni, ha megfeszülök, akkor sem. Kell ez nekem basszus? Megint olyan
érzésem van, hogy csöbörből vödörbe estem.
- Akkor miért csinálod? – Ragadom
meg a vállait és nagyon finoman megrázom, mire a szemembe néz.
- Én… Meg fogok őrülni – kap a
fejéhez, szorosan lehunyja a szemeit és a halántékát kezdi dörzsölgetni. – Nem
tudom. Semmit sem tudok. Nem bírom – nyöszörög.
- Mi a franc van veled? – Nyúlok
az álla alá, mert hirtelen a színe olyanná válik, mint a frissen meszelt falé.
- Hánynom kell – nyög fel, kitépi
magát a karomból és a fürdőbe tántorog.
- Mi a szart adtál neki? –
Ripakodok Alexre, aki bűbájosan mosolyogva figyeli az egész műsort.
- Én ugyan semmit – emeli fel a
kezeit védekezőleg, miközben idiótán röhögcsél. – Nem a fűtől vagy a piától van
hányingere. Hanem a szerelemtől – kuncog fel. – Sok ez neki, megcsömörlött az
émelyítően édes vattacukorpamacsoktól, amit te küldtél le a torkán és nem én –
néz a szemembe, hatalmasra tágult pupillákkal. A kék íriszek alighogy egy
keskeny sávban látszódnak csak.
- Veled még számolok – vetem oda
fenyegetően, majd Lia után megyek. Aggódom érte. A Wc mellett ücsörög,
öklendezik, de semmi nem jön belőle. A tekintete üveges és csak mered a
semmibe.
- Jól vagy? – Simogatom meg
finoman a hátát, mire rémülten rámkapja a tekintetét.
- Menj el – nyög fel a fejét
rázva.
- Nem hagylak itt – húzom a
karomba, mire a feszült testtartása kicsit lazul.
- Én ezt nem akarom – dünnyögi a
mellkasomba. – Meg fogok őrülni. Én ezt nem csinálom. Nem tudom csinálni –
pislant rám, bennem pedig megfagy a vér.
- Ki akarsz dobni? – Simítok ki
egy tincset az arcából.
- Nem – rázza meg hevesen a
fejét. – Csak a kétségeket, a bizalmatlanságot meg a féltékenységet akarom
kidobni, de nem akarnak sehova menni – motyog halkan. – Úgy érzem, hogy nem
kapok levegőt – kap a torkához.
- Miért nem? – Fordulok vele
szembe.
- Mert láttalak vele és basszus –
harap az alsó ajkába. – Ti tökéletesek vagytok. Mi a fenéért hagytad el?
Illetek egymáshoz. Ő is magas és gyönyörű és hűvös és elbűvölő és fenséges,
mint te. Még korizni is tud – kapkod levegő után.
- Hát te tiszta hülye vagy –
meredek rá.
- Ne hülyézz le - ripakodik rám,
a szemei pedig hirtelen megvillannak.
- De ha egyszer az vagy – pattanok
fel mellőle és úgy bámulok rá, akár egy eszelősre. Komolyan nem értem, mi van
vele, mitől hülyült meg ennyire? Attól, hogy Leenaval igyekszem normális
viszonyt ápolni? Oké, azt értem, hogy ha féltékeny, de ez az elmebajos
viselkedés nem jellemző rá.
- Nem vagyok az –áll fel ő is.
Fura, régen mindig úgy éreztem, hogy felettem áll, még akkor is ha csak a
mellkasomig ér, de most…
- De igen! Egy hülye,
hisztérikus, picsaként viselkedsz – vágom a képébe kíméletlenül, mire az arcom
felé lendíti a kezét, de időben elkapom a csuklóját és talán a kelleténél
kicsit jobban is megszorítom. – Ezt pedig meg ne próbáld még egyszer –
sziszegem, miután a falnak préseltem a testemmel. – Leena volt az utolsó, aki
megtehette és soha többé, egy nőnek sem hagyom, hogy megüssön, világos? –
Mászok a képébe, majd, mintha égetne, úgy lököm el a kezemben lévő kezét, amit
fájdalmasan dörzsölgetni kezd. – Azt hiszed, összeillek vele? Tévedsz! A végére
együtt se tudtunk aludni. Nem illet a karjaim közé, nem úgy, mint te. Lehet,
hogy gyönyörű, de nem tudott egyszer sem olyan boldoggá tenni, mint amilyenné
te teszel. De tudod, most te is ugyanúgy viselkedsz, ahogy ő tette. Egy
elmebajos hisztérikaként, aki elszáll, mert azt hiszi, hogy azzal mindent
megold. Ha ezt akarod, csináld, de én nem fogok még egy olyan kapcsolatban
élni. Soha többé – suttogom a végét, majd sarkon fordulok és elindulok haza.
Zokogva rogyok a padlóra. Én nem
ezt akartam. Nagyon nem. De igazat kell adnom neki, tényleg tiszta hülye
vagyok. Mégsem tehetek róla. Ő olyan, mint egy Isten, mindent tökéletesen
csinál, mindenben amiben benne van a keze arannyá válik. Én pedig itt vagyok és
még most sem tudom mihez akarok kezdeni az életemmel. Céltalanul lézengek
ide-oda, nem csinálok igazából semmit és ez frusztrál, főleg, hogy látom őt
nap, mint nap dolgozni. Látom, mit tesz azért, hogy a maximumot hozza ki
magából és a többiekből is. Ha kell, nem alszik, nem eszik, megszállottá válik
és hiába jön rám olyankor a mennyei frász, irigylem is valahol, hisz olyan
lelkes tud lenni, amilyen én még sosem voltam.
-
Hé, kicsi angyalom – tántorog be Alex mellém, majd szó
szerint összecsuklik előttem, de nem zavarja látszólag. Szorosan ölel magához,
miközben valami hülyeséget suttog, mégis olyan megnyugtató, hogy ő úgy szeret
ahogy vagyok. Szerencsétlen hülyeként is képes elfogadni.
-
Na itt meg mi történt? – Táncikál be Yv is a fürdőbe,
mire Alex elsutyorogja neki a történetet.
-
Hát életem, szerintem igaza van. És ha rám hallgatsz,
akkor most összekaparod magad, utána mész és kibékíted – kacsint rám
sejtelmesen. – Tudod Leenat azért hagyta el, mert úgy viselkedett ahogy most
te. Ha nem akarod elveszíteni, abbahagyod a hisztériázást és nem akarsz
megváltozni, mert tudod neki is úgy kellesz ahogy vagy. Nem kell neki egy Leena
utánzat – simogatja meg a karom.
-
Oké – hüppögök, mire Alex tapsikolni kezd, amit nem
igazán tudok mire vélni, de nem szólalok meg. Yvvel együtt elhagyják a
fürdőszobát, én pedig beülök egy kádba és mindent megteszek azért, hogy
összekaparjam magam. Sokáig áztatom meg a vízben, a hajam is megmosom és
megpróbálom elűzni a hülye gondolataimat. Yvnek igaza van. Nem véletlenül
keveredtünk mi egymás mellé, nem szerettünk a másikba és az sem véletlen, hogy
ide költöztem. Már csak meg kell tanulnunk ezt az egész elmebajt irányítani.
A fürdőből kilépve a táskámba
gyűrök pár cuccot, elköszönök a két vendégemtől, akik biztosítanak róla, hogy
nincs gáz azzal, hogy lelépek, találnak ők maguknak elfoglaltságot, aztán
elrohanok bevásárolni és mire észbekapnék már ott is állok a torony kapujánál.
Odabent ég a villany, a fóliával letakart ablakokon is átszűrődik némi fény.
Elmosolyodom, hisz emlékszem mennyire elmebajosnak tartottam először, mert itt
lakik. Félelmetes volt az egész hely, mint Frankenstein kastélya, rettegtem
belépni, most pedig elönt a melegség, hisz ez a hely, akármilyen is, azé a
férfié, akit szeretek. Őt tükrözi minden, a falak, az ablakok, a tárgyak, még a
hangok és az illatok is. Mindenből ő árad. Hogy is tudnám nem szeretni a házat,
ahol él? Képtelenség.
A kulcsom kivételesen nem
használom, inkább kopogok. Nem akarom, hogy azt higgye, nem küldhet el a
francba, ami valljuk be jogos lenne…
- Te meg mit keresel itt? – Nyit
ajtót, én meg nagyot nyelek és lesütöm a szemeim, mert megint nincs rajta más
csak egy mackónadrág. A mellkasa sima és izzadt, én meg ellenállhatatlan
kényszert érzek arra, hogy megérintsem.
- Bocsánatot szeretnék kérni –
suttogom, majd megint az alsó ajkam kezdem rágcsálni. Nem merek a szemébe
nézni. Csak annyit érzékelek, hogy nem áll arrébb az ajtóból, csak nekidől a
keretnek.
- És mire vársz? – Kérdezi pimaszul,
mire felkapom a fejem. A méregzöld íriszek vidáman és kissé önelégülten
csillognak, de még így is sikerül teljesen elkápráztatniuk. Csak egy pillantás
és a hatása alá kerülök.
- Sajnálom, hogy hülye, hisztis
picsa voltam és azt is, hogy meg akartalak ütni. Megbocsátasz nekem? – Lépek
egyet közelebb hozzá, mert úgy vonz, mint mágnes a vasat.
- Azt is sajnálod, hogy megint
beszívtál? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, miközben a karjait
összefűzi a mellkasa előtt.
- Nem – csóválom meg a fejem,
mire a homloka ráncba szalad. – Nézd, nem vagyok szent. Te megiszol egy üveg
bort én meg elszívok egy cigit, ezért nem fogok elnézést kérni. Maximum azért,
hogy mostanában kicsit túlzásba estem vele – magyarázom el neki, hogy mi is a
helyzet.
- Ez elfogadható – bólint, jó fél
perc csend után. Olyan képet vág, mintha mérlegelne, aztán egy édes mosoly
jelenik meg az arcán. – Na gyere ide te buta kis liba – nyúl a derekam után,
hogy a karjába húzhasson. Úgy simulok hozzá, mintha ezer éve nem láttam volna.
Még mindig otthonos érzés, amikor a teste az enyémnek feszül, mikor olyan
erővel szorít, mintha ki akarná belőlem ölelni az életet is.
Mint kiderül, nem véletlenül van
leizzadva. Hazaérve a dobjait püfölte feszültség levezetés gyanánt, de most,
hogy elszálltak a viharfelhők újra felragyogott a Nap. Képtelenek vagyunk
elszakadni egymástól, hol egy csók csattan el, hol egy lepkeszárny finomságú
érintés hoz lázba, hol egy mosoly dobogtatja meg a szívem, hol csak egy
pillantással tudatjuk a másikkal, mit is érzünk, miközben melegszendvicseket
gyártunk, amiket a kanapéra kucorodva fogyasztunk el. Végre ismét sikerül
beszélgetnünk, anélkül, hogy felkapná egyikünk a vizet. Jót tesz a lelkemnek és
azt hiszem az övének is.
-
Énekelsz nekem? – Bújok hozzá, miután bepusziltuk az
utolsó apró morzsát is.
-
Uhhhh… Nem – nevet fel, miközben elterül a puha bőrön,
a hasát simogatva.
-
Na – fekszem rá, mire felnyög.
-
Áh… Nem kéne ennyit enned asszony, alig bírlak el – teszi
a hátsómra mindkét tenyerét, miközben pofátlanul vigyorog, egészen addig míg
bele nem csípek az oldalába.
-
Azt mondod, hogy kövér vagyok? – Nevetek rá.
-
Nem – kuncog. – Csak azt, hogy agyonnyomsz, kivasalsz, ha
felkelsz rólam csak egy lapos valamit találsz a helyemen – kacag eszelősen,
mire finoman a mellkasára csapok.
-
Bunkó, azt hiszed, te olyan tökéletes vagy? – Nyújtom
ki a nyelvem, ami rossz ötletnek bizonyul, mert olyan gyorsasággal kapja el a
sajátjával, hogy meglepődni sincs időm. Hosszú percekig csókolózunk, miközben
én továbbra is rajta fekszem, az ujjaim a hajában és az arcán kalandoznak, az ő
kezei meg hol a fenekem, hol a combjaim, hol pedig a hátam simogatják. A hideg
ujjai néha-néha bekúsznak a pólóm alá is, finom borzongást váltva ki belőlem.
Sikerül megint elvennie a józan eszem.
-
Igen, tökéletes vagyok – szuszog önelégülten, mire
megcsóválom a fejem.
-
És mi ez a párna itt? – Nyomkodom meg a még így is
tökéletes hasfalát, ami per pillanat ugyan nincs behorpadva, ahogy az lenni
szokott, de mit is érdekel ez engem? – Jé, te szőrős vagy – fedezek fel pár
pihét a köldöke alatt, amin önkéntelenül is végigsimítok.
-
Majd kihullik – túr a hajamba mindkét kezével, mire egy
apró puszit nyomok az egyik mellbimbójára, ettől pedig látványosan megfeszül a
teste.
-
Milyen férfi vagy te – nevetek fel. – Nem szőrösödsz –
kuncogok tovább, miközben a csupasz mellkasát simogatom.
-
Előfordul az ilyen. Hányas voltál bioszból? – Piszkál
megint, mire megint lehajolok, de most nem puszit nyomok a mellbimbójára, hanem
finoman beleharapok.
-
Mi lenne, ha nem terelnéd a témát? Miért nem énekelsz
nekem? – Kezdem el finom puszikkal borítani a nyakát és az arcát, ahol csak
érem. Jó érzés évődni és civakodni vele, miközben folyamatosan éreztetjük a
másikkal, hogy ez csak azért van, mert szeretjük a másikat.
-
Nincs kedvem és amúgy is… - dönti oldalra a fejét, hogy
ott is hozzáférjek a számmal, majd mikor az ott lévő finom bőrt is
végigkóstolgattam, nagyot nyel és folytatja – te még soha nem énekeltél nekem.
-
Mert nem tudok – nyalok végig finoman a torkán, amitől
elégedett morgás hagyja el a száját.
-
És még hazudós is vagy – suttog.
-
Oké, tudok, de nem akarok – adom meg magam és a
mellkasára döntöm az arcom. Érzem, hogy a hajamba puszil, miközben a derekamon
összefűzi az ujjait.
-
Énekelj nekem Kulta – suttog kérlelően.
-
Nem szeretek – csóválom a fejem.
-
Írok neked egy új dalt, ha most énekelsz nekem – áll neki
alkudozni, de csak a fejem ingatom. – Kulta kérlek – leheli, miközben a
szemembe néz és valahogy abban a pillanatban minden ellenállásom megszűnik.
Igen, azok a szemek bármire rá tudnak venni, még embert is ölnék, ha arra
kérnének. Önkéntelenül nyitom ki a szám, hogy egy alig fél perces rögtönzött
előadással elkápráztassam, majd szégyenlősen bújok a nyakába.
-
Ne mondj semmit – dünnyögöm.
-
Csodás vagy, nem is értem miért tiltakozol kézzel-lábbal
az ellen, hogy zenélj, mikor tényleg tehetséges vagy – suttog.
-
Nem akarok erről beszélni – támasztom az állam a
mellkasának, hogy a szemébe nézhessek.
-
Oké – bólint. – Ma nem beszélünk róla – teszi hozzá, én
pedig tudom, hogy ki fogja belőlem húzni előbb utóbb, hogy mi a helyzet.
Fogalmam sincs mikor alszom el a
karjai közt. A bőrömet cirógató ujjai, túlságosan ellazítanak, a csendben, a
melegben pedig nem nehéz elaludni. Csak arra térek magamhoz, hogy valaki cipel,
majd olyan puhán és óvón tesz le az ágyra, mintha attól félne összetörök.
Amikor érzem, hogy el akar távolodni, ösztönösen kulcsolom a karjaim a nyaka
köré. Nem akarok távol lenni tőle, soha és ezt egy tiltakozó nyögéssel a
tudtára is adom, amitől halkan felkuncog.
-
Csak leveszem a nadrágom és bújok is be melléd –
suttogja a nyakamba, majd a fülembe puszil, de akkor se eresztem. Kezdek végre
magamhoz térni, a bőre illata felébreszti a vágyaim.
-
Majd én leveszem – suttogom rekedten. Szépen sorban szórjuk
tele a padlót, a felesleges ruhadarabokkal, hogy végre ismét együtt lehessünk. Már
pirkad, mikor újra legyűr minket a fáradtság, de a következő ébredés, már nem
olyan kellemes, mint az előző. A kezem csak a hideg lepedőt markolja, Niko
nincs sehol. Rémülten nyitom fel a szemeim, pont akkor amikor belép a hálóban.
Elakad a lélegzetem, abban a pillanatban, hogy meglátom. A viseltes, szétkopott
farmert épp akkor gombolja be, a felsőteste megint csupasz, ahogy a talpa is.
Valószínűleg most zuhanyozott, mert a haja még kissé nedves, a bőre pedig még a
szokásosnál is intenzívebb fűszerillatot áraszt. Ahogy újra és újra végignézek
rajta, rá kell jönnöm, hogy elvittem a főnyereményt, ezzel a hófehér, tetovált,
zöld szemű, göndör hajú félistennel, akit még sosem láttam ennyire vonzónak és
szexinek, mint most.
Azt a rohadt kurva.
Ez jut eszembe először, mikor megpillantom. A sötétkék szatén
közt, ott fekszik, mint valami szirén. Csak remélni merem, hogy nem túl
látványosan remegnek meg a térdeim és a gyomromból a torkomba kúszó pillangókat
se veszi észre, amiket ugyan próbálok lenyelni, de sehogy se akarnak
visszamenni a helyükre. Valószínűleg a szívem is olyan hangosan dobban, hogy
hallja, de nem mutatja semmi jelét annak, hogy észrevenné a szerelem nevű
halálos betegség tüneteit rajtam, pedig mindegyiket igen intenzíven produkálom.
Hát mivel érdemeltem én ki, hogy ezt a nőt a magaménak
tudhatom?
És kit is érdekel ez?
Az enyém! Csak az enyém. És soha többé nem adom senkinek.
-
Jó reggelt – mosolyog rám, mire megint olyan érzésem
támad, hogy a vérem egy irányba indul meg. Egyetlen ártatlan mosolytól. Beteges
nemde?
-
Gyönyörű ez a reggel – felelem rekedten, de a szemem
képtelen vagyok levenni róla. Még kócos, még gyűrött, de ahogy nyújtózkodik a
puha matracon, olyan, mint egy fenevad. Kecses, karcsú, álomszerű, mintha egy
igazi vadmacskát tartanák az ágyamban, ami igaz is lehet, hisz a hátam már
megint tele van a körmei nyomával. Persze ő se úszta meg az estét. Hm…
Túlságosan összeillünk. Szeretjük sebezni a másikat, megjelölni és láthatólag
bámulni is…
-
Nem jössz ide? – Néz rám csábítóan. Minden önuralmamra
szükségem van ahhoz, hogy ne egy idiótaként ugorjak be mellé, hanem csak szép
komótosan lépjek az ágyhoz. Lassan helyezkedek el mellette, az oldalamra
fekszem és csak nézem őt a könyökömre támaszkodva. Életem végéig képes lennék
bámulni, ő meg csak mosolyog és mosolyog, miközben az ujjai a karomat
cirógatják, végigsimítva minden egyes tetoválás vonalán, édesen bizsergetve a
bőröm.
-
Még mindig mindennél jobban Kulta – suttogom,
szándékosan nem mondva ki, hogy mit mindennél jobban.
-
Én is mindennél jobban, jobban, mint bárkit az
életemben – válaszol azonnal, majd felemeli a fejét és olyan csókot ad, amitől
úgy érzem az ágyba fogok olvadni. Bár ne kéne ma sehová mennem, de muszáj.
Nehezen tolom el magamtól, szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy el kellene
mennem, de ha ezen a mai interjún nem veszek részt, Tia le fogja tépni a fejem,
tekintve, hogy már kétszer raktam át.
-
Mennem kell – nyöszörgöm a szájába, de ettől
függetlenül, nem mozdulok meg, hogy tényleg el is jussak a szekrényig.
-
Oké – futtatja az ujjait a tarkómra és újabb csókot ad.
Olyan nehéz kimászni mellőle, de
megígértetem vele, hogy nálam marad míg vissza nem jövök, aztán együtt
vacsizunk és a többit akkor meglátjuk.
Tiát felhívom még egyszer, hogy
biztos legyek benne, hogy abba a kávézóba kell mennem, amire emlékeztem és
amint megerősít, taxiba is vágom magam.
Az újságírót megismerem azonnal,
amint belépek, nem egyszer dolgoztunk már együtt. Negyvenes nő, aki mindig
precíz és mosolygós, ráadásul többnyire mindig a zenéről kérdez és nem érint
olyan témákat, amikről nem szeretnék társalogni, tehát amint rájövök, hogy vele
kell ma beszélgetnem, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, kérek a pultnál egy
kávét és csak aztán lépek oda hozzá.
-
Hello – ölelem meg, majd érzem, hogy a zsebemben
megrezzen a telefonom.
-
Szia. Jól nézel ki. Az új lány az oka? – Néz rám
kíváncsian, de cseppet sem tolakodóan, miközben leülünk és előkaparom a
mobilom. Amint meglátom, hogy Lia írt, elmosolyodom.
-
Igen ő. Egy pillanat oké? – Nézek rá bocsánatkérően,
mert az üzenetben annyi áll, hogy siessek haza, meglepetéssel vár. Bele se
merek gondolni mit talált ki, de gyorsan visszaírok neki, belekortyolok a
kávémba, rágyújtok egy cigire és hagyom, hogy elinduljon a diktafon. Elenor
most is profi, mint mindig, kérdez én válaszolok, az új album nagyrészt a téma,
majd mikor már mindent kiszedett belőlem a munkáról, lekapcsolja a diktafont.
-
Kérdezhetek a lányról is? – Néz rám kérdőn, mire
ledöbbenek. Az is ura, hogy engedélyt kér, de a másik pedig az, hogy dilemmába
taszít ezzel. Igen? Nem? Nem tudom. Talán ha beszélek róla, kicsit abbahagyják
a szaglászást. Vagy épp az ellenkezőjét érem el. De mindegy is. Elenor legalább
az igazat írja le.
-
Cornelia – mosolyodok el, már attól, hogy rágondolok. –
Kérdezz – adom meg magam, miközben újabb korty kávét küldök le a torkomon.
-
Hol ismerkedtetek meg? – Kapcsolja be újra a
készüléket, miközben ő is mosolyog.
-
Itt Helsinkiben, pimasz volt és gyönyörű, tehát érted…
- vonok vállat, bár tudom, hogy egy kicsit szűkszavúan feleltem, de nem akarok
mindent elárulni róla.
-
Leena még a párod volt igaz? – Kérdez újra, mire
felnyögök. Ó basszus! Na de mindegy.
-
Igen – bólintok, mire Elenor homloka ráncba szalad.
Tudja, hogy más esetben bővebben kifejteném a dolgot, de a Liával való
kapcsolatom még mindig friss, nem akarom kockáztatni. És Leenaról meg végképp
nem akarok beszélni. Még nem.
-
Azt már tudjuk, hogy ő Matt Anders kisebbik lánya. Nem
frusztrál téged, hogy a családja kiadójánál dolgozol?
-
Nem, Lia és a családja két külön világ. Mattet
tisztelem, mint zenészt, de nem túl sok közünk van egymáshoz. Nem beszélünk,
nem ápolunk semmilyen kapcsolatot. Nem frusztrál, hisz az egyetlen kapocs, az,
hogy beleszerettem a lányába – somolygok, egy cigire rágyújtva.
-
Tehát szerelmes vagy?
-
Nem látszik? – Dobom vissza nevetve a labdát. – Az a
bolond bige teljesen elvette az eszem.
-
Együtt is éltek?
-
Nem, bár azt se bánnám, ha hozzám költözne. Szeretem,
szívesen megosztom vele amim van, ilyen a torony is, amire még mielőtt
megkérdeznéd, még mindig háklis vagyok, de vele minden más. Azt hiszem az lenne
a legjobb, ha a egy koporsóba raknának majd minket – morfondírozok el, hisz az
egy dolog, hogy az egész életemet mellette akarom leélni, de jelen pillanatban
el sem bírom képzelni, hogy a halálunk után elválasszanak minket.
-
Ez komolyan hangzik…
-
Mert komoly is. Nézd, szerettem Leenat is, de vele nem
működött úgy a dolog, ahogy kellett volna. Lia más és neki köszönhetem, hogy
nem ugrottam bele, egy eleve halálra ítélt házasságba. Nem véletlen, hogy
húztam az esküvőt és kerestem a kibúvókat mindig. De ha tudod, ha Lia azt
mondaná nekem, hogy holnap vegyem el, azonnal és boldogan mindenfajta pánik
nélkül rábólintanék a dologra, mert itt belül – bökök a mellkasomra – érzem,
hogy ez örökre fog szólni.
-
Tehát, megtaláltad a leendő gyermekeid anyját? – Néz rám
mosolyogva.
-
Minden bizonnyal, bár erről még kori lenne beszélni,
nem tervezünk gyereket, hisz alig töltötte be a húszat. Bár megsúgom, ha este
közölné, hogy lakik valaki a pocakjában, tuti kiugranék a bőrömből, annyira
boldog lennék. De erre nincs sok esély – somolygok.
-
Tehát nem bántad meg, hogy a biztos kapcsolatod
eldobtad, egy húszéves, szeszélyes fruskáért?
-
Nem – rázom meg a fejem. – Mert ő már félig nő is. Egy
olyan nő, akire mindig is vártam, aki kincset ér és akit semelyik épelméjű
férfi nem engedne el, még akkor sem, ha néha macerásabb, mint egy átlag csaj.
És most, hogy ezt hangosan is
kimondtam rájövök, hogy mennyire igaz.