21+!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (Én szóltam!)
Kettéreped a fejem. Az agyam lüktet. Szédülök. Dobol a vér a
fülemben, a hangja minden mást elnyom. A gyomrom valaki egy fakanállal
kavargatja, hogy a sav mindenhol marja a belső szervem. A tüdőm sípoló hangot
ad. A szemeim előtt fura fények táncolnak. Úgy érzem magam, mint akit
agyonvertek, majd a vonat alá raktak, aztán legurítottak a lépcsőn.
De nem is ez a legelviselhetetlenebb. Sokkal rosszabb, hogy
úgy érzem a szívem helyén egy üresen tátongó lyuk van és valami keselyű, akár
Prométheusz máját újra és újra marcangolja az üreget, mintha bármit is
találhatna ott.
Szépen lassan újra kinyitom a szemem. A szüleim házában
vagyok, a régi szobámban. Valaki betakart és bekészített nekem egy üveg vizet
is, ráadásul még a sötétítőket is behúzta.
Tutira anyu volt. Még most is képes gondoskodni rólam. Pedig
felnőttem.
De ha felnőttem, miért is bújok a takaró alá?
Órákig fekszem ott, bámulok magam elé és várok valamire.
Hogy mire, azt magam sem tudom, de csak ez maradt. Várni.
Aztán halkan kinyílik az ajtó. Nem tudom ki jött be, de nem
kell sokat várnom rá, hogy az ágy besüppedjen mellettem és valaki a takaró alá
nyúljon, hogy a hajam simogassa.
-
Tudom, hogy ébren vagy – szólal meg anyu halkan.
-
Honnan? – Morgok.
-
Mikor kicsi voltál és nem akartál iskolába menni,
ugyanezt csináltad. A fal felé fordultál és a fejedre húztad a takarót – suttog
halkan, de hallom a hangján, hogy mosolyog.
-
Bejött egyszer is? – Kérdezem.
-
Nem – nevet fel, de belőlem egy mosolyt se tud
kipréselni. Most nem. – Tudom, hogy a hátad közepére se kívánsz most, de a fiam
vagy – fekszik mellém, én pedig önkéntelenül is beljebb húzódok, hogy elférjen.
– Elmondod mi történt? – Kérdezi miközben átölel.
-
Muszáj? – Nyöszörgök. Nem akarok beszélni róla, nem
akarom felidézni milyen volt az üres lakása, a gyűrű és a kulcs a kezemben.
Égették a tenyerem.
-
Nem –vágja rá. Az én anyám. Nem erőszakoskodik, nem követel
magyarázatot, csak vár. Pontosan tudja, hogy kell pár perc és pont azért, mert
nem kényszerít, el fogom mondani neki a történetet. De nehéz belekezdeni. Kell
jó pár mély levegő és egy adag bátorság ahhoz, hogy hangosan is kimondjam.
-
Elment. Elhagyott. Megölt – suttogom.
-
Miért? – Teszi fel a következő lényegre törő kérdést.
-
Leena miatt. Felhívott az éjszaka közepén sírva, hogy
szüksége van rám én pedig nem mondhattam, hogy nem megyek – susogok. – Nem
tehettem meg – csuklik el a hangom, de aztán összeszedem magam. – Ő pedig azt
mondta, hogy ha otthagyom, akár egy kurvát, akit megdugtam, hogy aztán
szaladhassak az igazi páromhoz, akkor elmegy és soha többé nem látom. Azt
hittem viccel, hogy csak dühből mondja, hogy nem lenne rá képes, de másnap már
csak az üres lakást találtam. El se köszönt – vékonyodik el a hangom, komoly
megerőltetésbe kerül, hogy ne kezdjek el megint három éves taknyos kölyök
módjára bőgni. – De Leena tényleg bajban volt. Ha nem megyek… - harapom el a
mondat végét. Nem akarok belegondolni, hogy valószínűleg most egy temetésen
ülhetnék, ahogy abba se, hogy lefeküdtem vele. Hányingerem van. Magamtól, tőle,
a helyzettől. Hogy tehettem? Nincs mentség rá. Oké, ittam, szívtam, de akkor
is…
-
Hova ment? – Kérdezi anyu halkan.
-
Fogalmam sincs – susogok. – Valószínűleg vissza Los
Angelesbe. Vagy New Yorkba. De a fene tudja. Ő nem olyan, mint én… Ha baja van
rábök a térképre, ahelyett, hogy hazafelé venné az irányt. Akárhol lehet –
motyogok tanácstalanul.
-
Próbáltad hívni? – Faggat tovább anyu.
-
Nem. Nem érted? Elhagyott! Vége van, nem jön vissza többet
soha a büdös életben, mert nem szeret eléggé. Ha fontos lettem volna neki,
megvár és megérti, hogy felelős vagyok Leenaért – csattanok fel, de anyám
egyetlen szemvillanással eléri, hogy lehalkítsam a hangom.
-
Te is tudod, hogy nem mondasz igazat. Az a lány imád
téged – vesz nagy levegőt és lehunyja a szemeit. – Nem mellesleg már nem vagy
felelős Leenaért. Már nagyon régóta nem kicsim. Felnőtt nő, tud dönteni a saját
életéről, neked pedig nincs hozzá már semmi közöd. Nem a gyereked, nem a
feleséged csak egy régi hiba, amit azt hittem kijavítottál. De tudod szerintem
halálra voltál rémülve Liától, ezért kapaszkodtál Leenaba. Azt hitted, hogy az
a normális, ahogy vele éltél, de nem kicsim. Tönkretett volna teljesen. Én
láttalak téged mindkettővel és azt hiszem, hogy tényleg rémisztően
összeillettetek Liával. Ahogy egymásra néztetek, ahogy megfogtátok a másik
kezét, ahogy rád mosolygott, ahogy rá mosolyogtál… - Mosolyodik el ő is,
pontosan tudva, hogy a nagykést forgatja a szívem helyén. – Én is megijedtem tőle.
Van abban a lányban valami megfoghatatlan, de az kétségtelen, hogy jót tett
neked. Mindketten elszúrtátok – suttog tovább.
-
Nem, ő szúrta el, mert ő ment el, ahelyett, hogy
megbeszéltük volna – sziszegek dühösen. De a dühöm immár a tehetetlenség szüli.
Nem tudom mit tegyek. Fogalmam sincs, hogyan is kéne tovább élnem nélküle. De
már értelmét se látom, hogy megtaláljam a módját. Nincs kiért…
-
Makacs vagy, mint az öszvér, de majd belátod, hogy
nincs igazad. Aludj, nyalogasd a sebeid, aztán ha meguntad gyere le enni – nyom
egy puszit a fejem búbjára.
Legyen vége. Legyen már vége. Könyörgöm, hagyja abba.
Élvezzen el és legyen vége, mielőtt hányni fogok.
Hogy lehet, hogy szűz és mégis eddig bírja? Csak pár
lökésnek kellett volna lennie, nem? Basszus.
Szédülök.
Hiába gyönyörű, hiába olyan bársonyos a bőre, mint egy
kisbabáé, hiába kedves és gyengéd, rosszul vagyok. Még a kokain se segít. Se a
whisky, amit magamba döntöttem. Talán rosszabb is tőle ez az egész. Rosszul
vagyok. Mocskos vagyok. Undorom magamtól.
Muszáj becsuknom a szemem. Nem akarom látni, hogy felettem
dolgozik. Próbálom élvezni, én esküszöm próbálom, de nem megy.
Legyen vége. Legyen már vége!!!!!
Amint lecsukódnak a szemhéjaim Niko arca villan fel előttem.
Ahogy az alsó ajkába harap, ahogy próbálja türtőztetni magát, húzni az időt.
Valahogy tudom, hogy Gabriel van velem és nem ő, de ez az
angyal, nem tudja mégse felülmúlni az én Luciferem. Hisz Nikot hiába
hasonlítgattam régen az istenekhez és az angyalokhoz, nem az. Tévedtem. Aki
ennyi fájdalmat okoz, az nem lehet szent. Az csak maga lehet az ördög. Az
ördög, aki alku nélkül elvitte a szívem és a lelkem. Rabló. Gyilkos.
Szörnyeteg. Áruló. Tolvaj.
De mégis szeretem.
Nem is tudom, mikor kezdem azt hallucinálni, hogy Niko
simogat, hogy ő hajol le hozzám egy csókért, de a testem egyszerre elernyed. A
pillangók ugyan nem mozognak a gyomromban, tehát tudom, hogy csak a
tudatalattim játszik velem, de nem foglalkozom vele. Visszacsókolok. Az íz sem
olyan, mint neki, de legalább a szédülés és a hányinger megszűnik. Az eddig
lebénult karjaim, megtelnek élettel.
Ez az édes kisangyal, nem tehet semmiről. Megérdemli, hogy
jó legyen neki az első. És én is megérdemlem, hogy egy ilyen tündéri sráccal
kiélvezzek minden egyes pillanatot.
A hányingerem elmúlik hirtelen. Hol Nikot, hol Gabrielt
látom magam előtt, ha kinyitom a szemeim, de már nem igazán zavar ez a furcsa
kavarodás. Mindkettőt odaadással csókolom, az ujjaim finoman végighúzom a
vékony karokon, az egyik kezemmel megkapaszkodom a szőke tincsek alatt megbúvó
tarkójában, a másikkal pedig tovább simogatom. Olyan törékeny, mintha tényleg
angyal lenne, a bőre puhasága teljesen elámít, a nyirkos gerincoszlopán
óvatosan végighúzom a körmeim, vigyázva, nehogy kárt tegyek benne. A csigolyái
finoman táncolnak az ujjaim alatt, a bordáit is kitapogatom, majd a dereka
finom bőrét is végigsimogatom, hogy aztán a csípőjét a nekem megfelelő irányba
irányíthassam és a szemébe nézve felvegyem a lassú, ringatózó ritmusát.
A szőkeség pupillái kitágulnak, a szabályos fitos nóziján át
próbál minél több levegőt magába szívni, hogy bírja szuflával, a hófehér bőre
az almácskáinál kipirul, az izzadt homlokára puha aranyszínű selymes hajszálak
tapadnak. Szinte emberfelettien szép ez a srác. Egy igazi angyallal
szeretkezem.
- Gyönyörű vagy – emelem meg a fejem és a gyönyörűen ívelt,
telt és puha ajkaira tapadok.
A karjai finoman remegni kezdenek, mikor a csípője köré
tekerem a lábaim. Tudom, hogy már nem bírja sokáig, de a fejem újra kavarogni
kezd. Muszáj lehunynom megint a szemeim. Niko arca felvillan. Azok a gyönyörű zöld
szemek, még akkor is, ha csak képzelem őket elindítanak bennem valamit. Végre
kiszakad az első nyögés a torkomból. Ködös minden, de most ismét olyan, mintha
vele lennék. A bőre fűszeres illatát is felidézi az agyam, nem csak a villogó
méregzöld szempárt.
A mosolya, a hörgése.
A csípőmbe markol és keményen hatol belém újra. Szinte
kettészakítja a testem, aztán kihúzódik és újra felnyársal.
Felsikítok. Én sikítok?
Összemosódik lassan minden. Csak a két méregzöld szempárt
látom tisztán. Ami hirtelen, az utolsó lökéseknél szürkéskékké válik.
Gabriel. Nem Niko.
Teljesen lelombozódom megint. Nem vagyok csalódott csak nem
is tudom… Elmegy a kedvem az egésztől. De szerencsére Gabriel se bírja tovább,
még egy utolsó mozdulat és vége. Érzem, ahogy megtölt, majd hirtelen
összecsuklik szegény, amitől elmosolygom magam. Imádnivaló egy srác. A nyakamba
szuszog, a mellkasa erőteljesen hullámzik. Pár percig finoman simogatom a
hátát, várom, hogy visszaálljon a normális kerékvágásba, aztán egy másodperc
leforgása alatt felkapja a fejét, ijedten néz rám és mire én is pislanthatnék
egyet, már lendületet is vesz.
-
Ó basszus, ne haragudj – gördül le rólam. – Nem akartam
rád tehénkedni – néz rám nagyokat pislogva bocsánatkérően, mire elnevetem
magam.
-
Pehelysúlyú vagy édesem – csókolom meg, majd rágyújtok
egy cigire.
-
Neked is jó volt? – Fordul az oldalára és finoman
végigsimít a hasamon. Csiklandós érzés.
-
Szerinted? – Nézek rá, mire megszeppenve pislog rám és
teljesen zavarba jön.
-
Nem tudom. Gondolom nem volt olyan, mintha egy sokat
tapasztalt sráccal lettél volna, de talán nem bénáztam annyit – suttog,
miközben az alattunk teljesen összegyűrődött lepedőt birizgálja a hosszú
ujjaival.
-
Még tanulnod kell, de senki nem születik
lepedőakrobatának. Ha vígasztal ezerszer jobb voltál, mint a srác akivel
elvesztettem – csókolom szájon hirtelen. Édes, kissé büszke mosoly terül szét
az arcán, de nem akarom, hogy túlzottan nyeregbe érezze magát. – Neked jó volt?
– Simogatom meg az arcát, mire rámkapja a tekintetét.
-
Öhm… Nincs viszonyítási alapom – csóválja a fejét. – A
kezemnél mindképpen jobb – nevet fel, mire én is elnevetem magam. Olyan
ártatlan. Kissé félénk. Még velem is. Mi lesz, ha pár perc múlva beállít Alex?
Vele is szemérmeskedni fog? Nála is majd megpróbálja eltakarni magát a
takaróval? Vagy kinyílik, akár egy virág? Miért van olyan sanda gyanúm, hogy
Alex eléri majd nála, hogy szemérmetlen legyen és mocskos. És vajon a kis játék
nem fogja szegény fiút kicsinálni? Hisz csak egy játékszer, akit alig egy óra
múlva egy pasi fog dugni.
Vajon a pokol melyik bugyrába
száműznek azért, mert megrontottam egy angyalt?
Nem izgat. Így is, úgy is oda
jutok, akkor meg minek gondolkodni ezen?
Még most is olyan ártatlannak
tűnik. Ragyog a gyér lámpafényben, de a legfurcsább, hogy úgy néz rám, mintha
szerelmes lenne. Mintha… Nem tudom.
Zavarba jövök tőle. Hisz hiába
tudja, hogy ez csak egy estére szól, feltéve, ha Alex nem akarja megtartani
majd őt örökre, úgy ér hozzám, mintha én is egy porcelánangyal lennék. Annyira
kedves, hogy már-már felfordul tőle a gyomrom megint.
Nem bírom elviselni, hogy ilyen
tüneményes. Sose találkoztam ugyanis még ilyennel. A lelke olyan tiszta, mintha
minden nap új, friss és ropogós hófehér lappal indíthatna. Mintha sose követett
volna el semmit. Árad belőle a jóság.
Érdekes, hogy mennyire nem illünk
össze.
Nem is bírok vele tovább egy
ágyban maradni.
Meztelenül ténfergek el a
bárszekrényig, hogy leihassam magam. Nem tudom mennyit segít a whisky, de úgy
érzem ez lesz a megoldás.
De a whisky csak megint eszembe
juttatja Nikot. Nekem mellette kéne feküdnöm. Őt kéne ölelnem. Az ő
tetoválásait kéne körberajzolgatnom az ujjaimmal és az ő pillantásában kéne
elvesznem. Neki kéne szeretnie és lesnie minden mozdulatomat, nem Gabrielnek.
Rá kéne várnom, nem Alexre.
Hiányzik a retardált nevetése.
Hiányzik az illata. Hiányzik, hogy kiabáljon velem. Hiányzik, hogy reggel
majdnem orra bukjon a küszöbbe, miközben két bögre kávéval botorkál be a hálóba
és dörzsölgeti a szemét, akár egy négy éves ovis. Hiányzik a morgása, a
dünnyögése, a világ legszebb mosolya, a hangja, az illata, a teste, az egész
lénye.
Az ajtón halkan kopognak,
kizökkentve a gondolatimból. Épp időben, hisz megint olyan hívogató volt a
szakadék, aminek a peremén ácsorgok mióta kilépett a küszöbön.
-
Na jó, ebből elég – bassza fel valaki a villanyt, mire
egy ideges morgás szakad ki belőlem és a fejemre húzom a takarót. – Kelj fel,
menj be dolgozni vagy csak a konyháig mássz le és egyél – kezdi el rángatni
valaki a meleget és biztonságot nyújtó plédem.
-
Tűnj innen – sziszegek, mikor rájövök, hogy Oliver az,
aki itt van velem. Anyu egy hétig bírta, hogy ki se dugom az orrom a szülői
házból, a régi szobámból, aztán jól összevesztünk, mire hazajöttem. De úgy
tűnik valaki mindig van a házban. Most épp az öcsém a soros.
-
Nem! – Csattan fel. – Kelj fel! Gyerünk – cibálja
tovább a puha anyagot.
-
Tűnj el a házamból, mert kihívom a rendőrséget –
sziszegek, miután feltornáztam magam. Hunyorogva nézem az alakját.
-
Büdös vagy – fintorog Oli, mire meghökkenve nézek rá.
Büdös? Szimatolni kezdek és meg kell állapítanom, hogy igaza van. Egy hete nem
fürödtem elvégre. Mit vár? – Kelj fel – kér egy fokkal halkabban. A
lámpafényhez lassan szokik hozzá a szemem, de most már tisztán látom a tesóm
arcát.
-
Nem akarok – dőlök hanyatt. Kicsit el vannak gémberedve
a tagjaim, de nem érzek magamba elég erőt ahhoz, hogy kikeljek az ágyból. Jó
nekem itt. A párnának, ugyan csak halványan de Lia illata van, ahogy a
takarónak is. Ez az ágy még őrzi őt. Az emlékeim. Itt aludt először a karjaim
közt. Annyi gyönyörű éjszakát töltöttünk itt. Ó te jó ég hányszor keltem itt
mellette. De már soha többet nem lesz rá lehetőségem.
Üres vagyok. Halott. Fáradt. Nem
akarok semmit csinálni csak aludni és piálni. Annyi bőven elég, míg ténylegesen
le nem áll a ketyegőm.
-
Ezt nem csinálhatod tovább – huppan le mellém Oli.
-
Miért nem? – Pislogok rá tök érdektelenül.
-
Mert ez nem normális. Lia szeret csak kihúztad nála a
gyufát, de nem ez az első eset. Fogd magad és keresd meg majd hozd vissza őt.
Ne legyél egy ilyen töketlen idióta – morog, miközben csalódottan néz rám.
-
Nem. Vége van – ingatom lassan a fejem, miközben
rágyújtok egy cigire. A szabad a kezem a hasamon pihentetem és a plafon felé
fújom a füstöt. Minden értelmetlen. Utána menni? Ő hagyott el! Én meg nem
vagyok pincsikutya, aki körbeutazza miatta a fél világot. Se rendőr, hogy a kalitkából
kiszabadultat visszarángassam. Ha itt akarna lenni velem, hát itt lenne. De nem
akar, ezért ment el. Ki vagyok én, hogy arra kényszerítsem, hogy velem
maradjon? Senki… Vége és elfogadtam ezt a tényt.
-
Mert te hagyod, hogy vége legyen! – Csattan fel újra. -
Komolyan nem értem mi van veled. Te soha semmit nem adsz fel, ha valamit a
fejedbe veszel az úgy is lesz, nem ismerek nálad makacsabb, csökönyösebb és
önfejűbb embert. Mindig küzdesz, mindig harcolsz és addig mész míg el nem éred
amit akarsz. Ha ezerszer nemet mondanak, akkor ezeregyedszerre is megpróbálod.
Liával miért nem? Látom, hogy hiányzik és tudod nekem is. Kedvelem, szóval jó
lenne, ha összeszednéd magad és hazahoznád – néz rám komoly tekintettel. Mikor
lett az öcsém érettebb, mint én? Tök mindegy.
-
Hagyj békén – csukom le a szemem.
-
Nem – kiabál rám újra. – Szereted!
-
És? – Nyitom fel a fél szemem újra.
-
Mi az, hogy és??? – Kerekednek ki a szemei. – Menj
utána, ahelyett, hogy itt szenvedsz. Rossz nézni! Küzdj érte. Hozd haza, vedd
el, csinálj neki gyereket – piszkál tovább, mire elmosolyodom. Szeretem az
öcsémben élő tüzet. Olyan lelkes tud lenni. – Én hiszek benned – suttog, mire
ráemelem a pillantásom.
-
Ne tedd – suttogom.
-
A bátyám vagy és ugyan nehéz bevallani neked, de mindig
csodáltalak. Te voltál egész életemben a példaképem. Meg apa. Nem véletlenül
lopkodtam kicsinek a cuccaid. Rád akartam hasonlítani. Mindig. Miért akarsz
most csalódást okozni? – Pislog rám szomorúan.
-
Mindenkinek azt okozok. Miért te lennél kivétel
öcsisajt? – Nevetek fel rekedten.
-
Nem értelek. Ha szereted, hogy engedheted el ilyen
könnyedén? Vagy… - néz rám kikerekedett szemekkel, én pedig ösztönösen ráérzek,
hogy arra akar célozni, hogy nem is szeretem eléggé.
-
Az életemet is odaadnám érte. A világon mindennél
többet jelent nekem. Mindennél és mindenkinél – susogok fájdalmasan. – Ő a
legnagyobb kincs az egész világon, a legfontosabb és pont ezért kell hagynom,
hogy járja a saját útját. Itt nem volt boldog. Nem volt elégedett és teljes
mellettem. Szeret, ahogy én is őt, de neki másra van szüksége. Hát pont ezért
kell elengednem – magyarázom halkan.
-
Te sík hülye vagy – áll fel mellőlem. – Egy eszelős
idióta, mert elengeded! És szánalmas is vagy és… és… Egy fasz vagy – csóválja a
fejét. – Meg se próbáltad boldoggá tenni – kiabál rám, majd kiviharzik a
hálóból és bevágja az ajtót.
-
Villany – morgok, de semmi értelme.
Szentül meg vagyok róla győződve,
hogy elment és egyedül hagyott, így egy kis idő múlva lebotorkálok az
emeletről. Muszáj végig a korlátba kapaszkodnom, hisz mióta elment sikerült
eléggé legyengülnöm és minden lépésért küzdenem kell. Folyamatosan olyan
érzésem van, hogy ki akarnak alólam csuklani a lábaim. Mikor leérek meglepődve
veszem észre, hogy Oli a kanapén kuporog. Nem alszik, csak bámul maga elé.
-
Jól vagy? – Kérdezem halkan, mire összerezzen.
-
Nem. Utálom, hogy ezt csinálod magaddal – pislog
szomorúan, miközben én a hűtőbe túrok egy vagyis inkább két üveg bor után
kutatva. Nem kell szerencsére sokat keresni, ugyanis csak pia van a frigóban. –
Enni megint nem fogsz? – Néz rám kérdőn, mikor feljebb húzom a mackónadrágom,
még mielőtt elhagynám. Hiába húzom meg a madzagot rajta, nem ér semmit. Ezt is
kifogytam…
-
Nem áll szándékomban – csóválom meg a fejem. Nem érzem
magam éhesnek. Én csak szomjas vagyok. – Jó éjt – indulok meg felfelé újra.
-
Neked is – dünnyög az öcsém.
Már-már azt hinném, hogy a
családom és a barátaim mind beletörődtek abba, hogy soha többé nem mászok ki a
toronyból és itt várom meg, hogy a szeretett nő hiánya felemésszen, de persze
megint tévedek.
-
Hello kölyök – trappol be az apám kora délután egy
megpakolt tálcával a kezében.
-
Te meg? – Nézek rá nyűgösen, az éjjel ugyanis alig
aludtam. Lia kísértett folyamatosan. Nem értem viszont, hogy apu mit keres itt.
Miért nem hagynak vége békén? Én csak egyedül akarok lenni. Mélázni,
gondolkodni, szenvedni… Miért nem tudja ezt a családom tiszteletben tartani?
-
Jöttem, hogy megetesselek, mielőtt még rosszabbul
leszel – teszi le mellém a tálcát. – Büdös van – grimaszol, majd az ablakhoz
lép és sarkig tárja mindkét szárnyat, hogy némi friss levegő jusson be.
-
Nem vagyok éhes – teszem le magam mellé a gitárom, amin
eddig próbáltam játszani.
-
Nem kifejezetten izgat. Az anyád tövig rágta miattad a
körmét már, az öcséd is kezd kikészülni, szóval enni fogsz. Lehet válogatni.
Vagy magadtól tolod be a kanalat a szádba vagy én csinálom. Szerintem te is
tudod, hogy melyikkel jársz jobban – kacsint rám. A baj pedig ezzel, hogy hiába
vagyok huszonhat éves, az apám, ha magamtól nem fogok enni, tényleg megtöm,
ellentmondást nem tűrően. A határozottságom és a makacsságom azt hiszem tőle
örököltem.
-
Nem akarom – nézek rá kérlelően, de a tekintete
elárulja, hogy nincs apelláta. Itt ma az lesz amit ő akar.
-
Ne legyél gyerekes kölyök. Szedd össze magad. Ezt nem
csináljuk tovább – fonja össze a karjait a mellkasa előtt. – Elengedted?
Rendben. Hülye vagy? Oké. Szenvedni akarsz? Tőlem – von vállat. - De kinyírni
nem fogod magad, szóval egyél – bök az állával a leves felé. Arra is alig van
erőm, hogy a kanalat megfogjam, de megoldom. Iszonyatosan lassan nyelek le
minden egyes falatot. Rosszul vagyok attól, hogy eszem, a gyomromba jó pár
napja nem jutott étel csak alkohol, így kell jó pár perc míg hozzászokik, hogy
bor helyett mást küldök le a torkomon. – Megy ez – ül le apu is mellém.
Komolyan kezdem magam úgy érezni, mintha négy éves óvodás lennék, akire
felügyelni kell. De már nem vagyok gyerek a fenébe is.
-
Nyugodtan hazamehettek mind – dobom bele a tányérba a
kanalam, mikor végeztem.
-
Ki akarsz dobni? – Húzza fel apu az egyik szemöldökét
kérdőn.
-
Tudod, hogy nem – nézek a szemébe. – De elleszek
egyedül is, nem kell vigyázni rám.
-
Azt látom – morog. – Mióta elment nem fürdesz, nem
eszel, nem is alszol rendesen, nem mész be dolgozni, nem csinálsz semmit csak
fekszel. Büdös van és kosz – húzza végig az ujját az éjjeliszekrényemen, ami
tiszta por és hamu. – Tehát mikor óhajtasz felkelni? – Söpri le a mocskot az
ujjáról, miközben szuggerál a szemeivel. Tudom, hogy választ vár, érdekli, hogy
mit akarok csinálni, azon kívül, hogy fekszem és szagolgatom a párnáját. Fura,
hogy most, hogy elment azt gondolom a párna az övé volt. De még őrzi az
illatát, hisz ő aludt rajta. Fenébe. Nem akartam vele osztozni a tornyom egy
négyzetmilliméterén se igazából, most pedig az életem adnám érte, ha újra itt
lenne velem, ebben az ágyban. Nem csak párnát adnék neki. Bármit megkaphatna.
Akármit.
-
Nem tudom – sóhajtok nagyot. Nem akarok semmit
csinálni, nem érzek magamban semmihez erőt vagy kedvet.
-
Na de mégis? Csak van valami terved – noszogat.
-
Nem, nem igazán. A rövid távú terv, hogy te elmész haza
én pedig megint eldőlök, aztán ha meguntam a plafon bámulását szerzek egy üveg
bort vagy vodkát és megiszom, majd ismét eldőlök – motyogom.
-
Hej ha – füttyent egyet. – Ez aztán nem semmi. Nem is
értem, hogy leszel ezt képes végigvinni – gúnyolódik.
-
Hagyj békén jó? – Szólok rá. Nincs szükségem erre. Most
nagyon nincs. Arra sokkal inkább, hogy egyedül hagyjon.
-
Szeretnéd mi? De nem hagylak. A fiam vagy és nem erre
neveltelek. Kelj fel, fürödj meg, szellőztess ki, menj be a stúdióba és próbáld
meg elfelejteni Liát. Kezdj új életet, annyi lány van még a világon, de itt, a
négy fal között nem fogsz rábukkanni senkire, aki meggyógyítja a szíved –
magyaráz elszántan.
-
Őt senki nem fogja tudná elfeledtetni. Neked se menne,
te se tudnád elfelejteni anyát – mutatok rá a tényre.
-
Én soha nem helyeztem volna más nőt anyád elé. És ha
már lettem volna ilyen hülye, nem hagytam volna elmenni. Ha arról lett volna
szó bezártam volna a házba és addig győzködtem volna míg jobb belátásra nem
bírom és meg nem bocsát. Ha pedig elment volna mégis, hát azonnal utána
indultam volna és hiába próbált volna elbújni bárhová követtem volna, mert
tudod ilyen, hogy ha szeretsz valakit. Hibázol, hibázik, de nem engeded el,
mert tudod, hogy nélküle minden értelmetlen és sivár, hogy még a lélegzés se
megy rendesen, ha nincs veled. De te nem ezt tetted és ezért szenvedsz, mint a
kutya. Döntöttél Niko, hagytad, hogy menjen, hát akkor vállald ennek a
felelősségét büszkén, mert ez a te hibád – adja meg a kegyelemdöfést, nem
törődve azzal, hogy már így is eléggé fáj.
Gabriel rémülten néz rám, de egy mosollyal megnyugtatom.
Belebújok a köntösömbe, bár van egy erős gyanúm arra vonatkozólag, hogy Alex
fog az ajtóban állni.
-
Mi a fenét keresel te Seattleben? És hol van Niko? És…
Ó… - ront be a pokolfajzat, de amint meglátja az ágyban fekvő meztelen angyalt
elakad a szava.
-
Tetszik a meglepetésem? – Bújok a hátához és átölelem a
derekát.
-
Öhm… Ő? – Pislog kissé bugyután és ledöbbenve.
-
Azt mondtad Jade engedélyezte a fiúkat. Hát nem
gyönyörű? – Kérdezem lelkesen majd elkezdem a pici édes fülcimpáját rágcsálni.
-
Lia, ő egy… egy... Ó... - habog össze-vissza, ami nevetésre
késztet. Pont Alex nem találja a szavakat? Ez furcsa.
-
Gabrielnek hívják – suttogom a fülébe, miközben az ágyban
fekvő szépség, a lehetségesnél is vörösebb lesz. – Egy igazi angyal, nem? –
Cipzározom ki a kabátját, majd le is simogatom róla.
-
Pofátlanul édes – bólint Alex, miközben őt nézi. Látom
a szemében, hogy teljesen el van ragadtatva tőle. Szint felfalja a
tekintetével. De a legjobb, hogy a kisangyal se tudja levenni a szemét a
pokolfajzatomról. Tudtam én, hogy nem csak a lányokat szereti. Tagadhatatlanul
vonzzák egymást.
-
És csak a tiéd, de óvatosan. Még szűz –suttogok a
fülébe, amitől összerezzen.
-
Tessék? – Akad benne a levegő. Habozik. Ez nem jellemző
rá. Főleg akkor nem mikor egy ilyen különleges csemegét szolgálnak fel neki
ezüsttálcán. Hol van az én telhetetlen és türelmetlen kisördögöm, aki azonnal
ráveti magát minden finomságra és nem törődik azzal sem, hogy megfekheti a túl
sok édesség a gyomrát?
-
Hé, mi van veled? – Fordulok vele szembe és szájon
csókolom, amit szinte azonnal viszonoz. Na végre! A kezei birtoklóan fonódnak a
derekam köré, a nyelve a számba siklik. Szépen lassan elengedi magát, bár még
mindig kissé bizonytalan magához képest és össze is van zavarodva. Tényleg
furcsa lehet, hogy alig egy hete még Helsinkiben búcsúzkodtunk, most pedig
Seattlebe hívom, egy szállodába, ahol egy szál köntösbe nyitok ajtót, az
összegyűrt ágyban egy szőke, meztelen, zilált angyal fekszik, a falak pedig
árasztják magukból a szex szagot. Ráadásul közlöm, hogy a fiú az övé és olyan
ártatlan, mint a ma született bárány. Bár ez már nem teljesen igaz…
-
Inkább veled mi van? – Enged el egy lélegzetvétel
elejéig, aztán újra az ajkaimra tapad, az ujjai pedig a köntösöm bontják szét.
Én se vagyok rest megkeresni a pólója alját és lecibálni róla a puha pamutot,
majd fordítok rajta egyet és az ágyba lököm. A perverz mosolyt régi ismerősként
üdvözlöm az arcán, aztán ragadozóként mászok rá, hogy leszedessem róla a
gatyáját is, de mire a farmer lekerül róla már másra koncentrál. Gabriel
aranytincseit simogatja, miközben pofátlanul szemezik vele és hipnotizálja.
Eszméletlen látványt nyújtanak, főleg akkor mikor Alex finoman Gabriel
tarkójára csúsztatja a kezét, hogy közelebb húzhassa magához az arcát, majd
hirtelen a szájára tapad. Gyengéden, puhatolózva csókolja, miközben Gabriel
torkát egy erőtlen nyögés hagyja el. Nem tudom, hogy tiltakozni szeretne, vagy
inkább az élvezetét fejezi ki ezzel a kis hanggal, de nem is nagyon érdekel.
Elbűvölnek. Alex gátlástalanul mászik rá az angyalkára és gyűri maga alá.
Gyengéden simogatja, miközben elengedi az ajkait és áttér a nyaka selymes
bőrére.
-
Érzem az illatod rajta. Használt ajándékot adsz? –
Villannak meg a szemei, de a vigyorát nem tudja eltüntetni. Finoman
végignyalja az angyalka torkát, aki már megint olyan kemény, mint a beton, a
szemei fennakadtak, a mellkasa pedig szaporán hullámzik Alex ajkai alatt.
-
Nem lehet neki ellenállni – mászok melléjük és most én
veszem birtokba a gyönyörűség ajkait. Nem zavar, hogy egymással vannak
elfoglalva leginkább, hisz már nézni is élvezet őket. Gabriel is leveti az
összes gátlását, ahogy Alex simogatja a testét. A kisangyal szemérmetlenül nyögdécsel
és hagyja, hogy egy számára vadidegen férfi kezei mindenhol bejárják a testét.
Érdekes. Alex még a legintimebb pontjain is anélkül érinti meg, hogy elpirulna
vagy összerezzenne. Nem tudom eldönteni igazán, hogy ez azért van-e mert Alex
férfi és Gabriel őket preferálja inkább vagy egyszerűen csak a pokolfajzatom
kisugárzása van rá ilyen hatással, de nem is kifejezetten érdekel.
Összekulcsolom az angyalka ujjaival az enyémeket, miközben Alex a szájába veszi
őt és hangosan cuppogni kezd rajta, Gabriel pedig szinte sikít az élvezettől,
amit Alex okoz neki a puha ajkaival. Teljesen elveszítik a kontrollt, ugyan a
kisördög irányít, gyönyört ad, de kap is. Furcsa, hogy egy azon pasas, hogyan
tud ennyire különböző módon viselkedni, különböző emberekkel és az is
hihetetlen, hogy hogyan lehet valaki ilyen telhetetlen. Nevetve veszem
tudomásul, hogy nem elég neki, hogy tele van a gyönyörű szája egy méretes
hímtaggal, a kezeinek is akar valami elfoglaltságot és a combjaim kezdi
simogatni, majd belém ragad a szufla mikor két ujját egyszerre tünteti el
bennem. A perverz fény most is csillog a szemeiben, szinte biztos vagyok abban, hogy
rég nem volt ilyen élményben része. Jade valószínűleg nem bánja, ha bevesznek
egy fiút harmadiknak, de ahogy kivettem Alex szavaiból, ő nem akar édes
hármast. Úgy nem, ha Jade az egyik tag. De ha velem is lehet és egy ilyen édes
cukorfalattal is, úgy már máris más a helyzet.
A legszebb az egészben, hogy
mindhárman élvezzük a mai éjszakát. A levegő egyre forróbbá válik a szobában,
de nem csak a levegő, hanem a vérünk is forr. Egy száj tapad a nyakamra, egy
kéz kúszik a combjaim közé. Mikor váltam kényeztetetté kényeztetőből? Nem
tudom. Semmit sem tudok. Fuldoklom a két szépség libidójában. Hol van már Niko
és a hiányérzet? Alex messze űzte. A két fiú csókja perzseli a bőröm,
mindhárman zihálva vesszük a levegőt, miközben teljesen összegabalyodunk. Már
nem tudom kinek a keze simogatja a mellem, hogy kinek a lába kulcsolódik az
enyém köré, hogy ki zihál a fülembe, vagy, hogy éppen kinek a mije van a
kezemben. Gabriel még most is ártatlannak tűnik, de amit Alex művel vele, na az
cseppet sem ártatlan.
A kisördög némán üzen a
tekintetével, miután alaposan előkészítette magának a terepet. Szó nélkül
nyomom a kezébe a síkosítót, majd lefoglalom az angyalka ajkait és a mellkasát
simogatva próbálom elterelni a figyelmét arról, hogy a gél hideg az ő forró
testéhez képest. Halkan nyögdécsel a kezeink és az ajkaink közt, élvezi, hogy
most mindkettőnk figyelmének középpontjában ő áll és a gyönyörű, édes, nyurga
teste, amivel nem lehet betelni. Nem tudok ellenállni a két megkeményedett
mellbimbójának. Most, hogy Alex is itt van teljesen máshogy állok hozzá,
élvezem, hogy kényeztethetem, hogy a nyelvemmel nedvesíthetem meg a borsónyi
kis gombócokat, majd a kulcscsontján is végighúzhatom a nyelvem. Most tűnik
fel, hogy a bőre vanília illatú, de ekkor összekapcsolódik a tekintetem a
pokolfajzatoméval. Valami furcsa téboly uralkodik a pillantásában, de mégis
hatalmasat dobban a szívem, ahogy a tágra nyílt szemeibe nézek. Nem bírunk
egymásnak ellenállni, az a furcsa vonzás egyszerűen eluralkodik rajtunk megint
és egy elfajzott csókban forrunk össze.
A hideg futkos a hátamon, mikor
Gabriel a nyakam veszi kezelésbe. Királynőnek érzem magam emellett a két
csodálatos hímpéldány között. Még jó, hogy ágyban vagyunk, máskülönben
összeesnék. Tisztára őrült vagyok, hogy ilyenbe benne vagyok, de ki az aki
ellent tudna mondani ennek a két csábító fiúnak? Elveszik az eszem. Alex
magabiztosan ér hozzám, Gabriel óvatosan és ez a furcsa kontraszt teljesen
kikészít. De most mást akarok. Fürgén csusszanok ki a négy kar között, hogy
Alex mögé térdelhessek. Az ágaskodó férfiasságát a kezembe veszem és finoman
végigsimogatom.
- Használd – suttogok a fülébe,
mire látványosan megborzong és Gabriel tekintetével összeakad az övé. A
kisangyal látványosan nagyot nyel, majd megadóan dől hanyatt és tárja szét a
lábait, aztán lehunyja a szemeit és vár. Álomszépek együtt, nem tudok betelni a
látvánnyal, ahogy Alex ráborul és óvatosan, de a magáévá teszi Gabrielt… Nem,
nincsenek szavak erre. Kiszáradt torokkal figyelem őket, látom, hogy az
angyalka nem egészen élvezi, hogy most őt dugják, az arca grimaszba torzul,
bármilyen óvatos is vele az ördögfajzat. Ösztönösen kúszok mellé majd
megcsókolom és míg Alex finoman mozogni kezd benne én az ujjaimmal kényeztetem
a még mindig kemény férfiasságát, hátha tova tudom űzni a fájdalmát. Lassan de
biztosan mindhárman elveszítjük a maradék önuralmunkat is. Nyelvek, nyálak,
nedvek keverednek mindenfelé, karok és lábak fonódnak össze, sóhajok, rekedt,
érzéki nyögések vegyülnek a levegőben, valami furcsa kábulat telepedik ránk. Be
kell vallanom mindkettőt kívánom. Iszonyatosan. Gabriel lassan élvezni kezdi az
édes hármast, Alex viszont velem szemez, miközben az angyalka felett dolgozik.
Nem csodálkozom, hogy a megrontott királyfit sikerül eljuttatnia alig tíz perc
alatt a csúcsra, azon viszont meglepődök, hogy ő visszatartja a saját élvezetét
és amint kihúzódik a kezem közé élvező fiúból, utánam kap.
-. Mit gondolsz Gabriel, nem kéne
meghálálnunk ennek a boszorkánynak ezt az éjszakát? – Néz a frissen felavatott
szeretőjére, miközben engem ölel. Gabriel fáradtan nyitja fel a gyönyörű szemeit.
Még most sem találom romlottnak, pedig amit ma tettünk vele…
- De – bólint, miközben mögém
kúszik és végigcsókolja a vállam. – Minden bizonnyal – húzza közelebb Alexet
hozzám, így kettejük közé préselődöm
Végem van.
Meghaltam és mennybe jutottam.
Más magyarázat nem lehet erre.