„Hiába színes a világ, ha nem látsz mást, csak sötét
foltokat.
Mást hibáztatsz, pedig te önmagad miatt nem vagy
boldogabb.”
Vér, rengeteg vér, ez vár a szobánkba visszaérve.
-
Leena – pofozgatom, de nincs magánál. Kétségbeesetten
nyúlok a telefonomért és hívom a mentőket. Nem csak az orrából szivárog, hanem
a combjain is folyik végig. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy baj
van. Nagyon nagy baj. A kokain maradványai az asztalon egyértelművé teszik,
hogy valahonnan megint szerzett drogot és mohón mindet felszívta. Az üres
borosüvegről alig tudom lefeszegetni az ujjait. Sokkol az egész, azt sem tudom
hova kapjak. A pulzusát alig bírom kitapogatni, levegőt is alig vesz, éppenhogy
csak piheg. – A kibaszott kurva életbe, térj már magadhoz – locsolom le egy
pohár vízzel, de semmit sem ér.
-
Miért üvöltesz? – Lép be Mika hirtelen, aztán amint
meglátja, hogy Leenat a karomba húzva ringatom, miközben próbálok nem bőgni ő
is lesápad.
-
Hozz valakit – kiabálok rá, mire aprót bólint, aztán
elrohan. A szobát lassan ellepik az emberek.
-
Mi történt? – Néz rám Mad, miközben Leena nyakára
tapasztja az ujjait, hogy ő is ellenőrizze él-e még.
-
Nem tudom, én nem voltam itt… Én… Mire visszaértem így
találtam. A gyerek – nyögök fel, miközben a jeges félelem elárasztja minden
porcikám. Liával voltam helyette, vele szeretkeztem éjszaka, ahelyett, hogy rá
figyeltem volna. Neki meséltem és mellette aludtam, ahelyett, hogy a lehetséges
gyerekem anyjával lettem volna.
-
Még él, de alig – suttog Mad. A keze remeg, ő is
rémültnek tűnik, előttem viszont összemosódik hirtelen minden. Hányingerem van.
Hogy magamtól, a vértől, vagy Leena látványától nem tudom. Csak azt érzékelem,
hogy valaki megpróbálja kiszedni a kezemből az ernyed testét.
-
Engedje el uram, így nem tudunk segíteni – szól rám egy
szemüveges fazon, aki cseppet sem ismerős.
-
Nem – üvöltök rá.
-
Nyugodjon meg és eressze el – szól rám határozottan,
mire Leena hullafehér arcára nézek.
-
Terhes – suttogom, miközben átadom neki. Azonnal
hordágyra teszik, a karjába tűt szúrnak, aztán elviszik. Jari húz fel a
földről, majd terelgetni kezd valamerre. Le vagyok fagyva, a gondolatok
össze-vissza cikáznak a fejemben. El fog vetélni a gyerekemmel. Már biztos
vagyok benne, hogy az enyém. Ha nem így lenne nem lenne ilyen pokoli
bűntudatom, mert nem voltam vele. Aztán felmerül bennem az is, hogy talán meg
is hal. Hisz minden véres volt körülötte. Mi van ha későn bújtam ki Lia mellől?
Ha túl későn értem vissza.
A kocsiban egymás után gyújtom
a cigiket, hallom, hogy valaki beszél hozzám, de képtelen vagyok megérteni mit
mondd. A sokk, a pánik lebénít. Az egész az én hibám. Minden. Nem akadályoztam
meg, nem vigyáztam rá, nem voltam mellette, mikor pontosan tudtam, hogy labilis
és szüksége van rám. Az önzőségem győzött, csak azt néztem, hogy nekem mi a jó.
Liával voltam.
Egy mély sötét gödör úgy húz
magába, mint valami pusztító örvény. Az idegeim teljesen felőrli a feszült
várakozás. Senki nem mondd semmit, a kórház fertőtlenítő szagú kihalt
folyosóján úgy néznek ránk, mintha a pokolból jöttünk volna fel kísérteni.
Tényleg úgy nézünk ki, a baj csak, hogy ez itt maga a pokol. Hiába rovom a
köröket, nem sikerül megnyugodnom. Próbálom bebeszélni magamnak, hogy nem lesz
semmi baj, de még magamnak sem hiszem el ezt az ostobaságot. Hisz már így is
pokolian nagy baj van. Ha hívő lennék talán imádkoznék valami elcseszett
Istenhez, hogy mentse meg őket. Már egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy
én vagyok a gyerek apja. A bűntudat szépen módszeresen felzabálja a lelkem
maradékát, az agyam nem működik, a testem mozog, de nem értem minek. Bűvölöm a
hófehér ajtót, ami mögött eltűntették Leena testét, de nem jön senki. Inkább
csak egyre többen mennek be. A hajam túrva vetem le magam a földre. Kezdek
attól félni, hogy ha tovább kell állnom összecsuklok.
A félelem bekúszik minden
egyes apró sejtemben, a gyomrom kavarog, hánynom kéne, de valami blokkolja az
egészet.
-
Állj fel – szól rám Oliver halkan, de csak a fejem
rázom. – A széken is ülhetsz – suttogja halkan, de újabb fejrázást kap
válaszul. Képtelen lennék talpra állni, nincs erőm semmihez, csak az ajtót
bámulom mereven, ami nem nyílik.
A tér hirtelen légüressé
válik, a világ megszűnik egy percre létezni, amikor egy fehér köpenyes pasas
mégis kilép az ajtón. Nagyot sóhajtva néz végig a folyosón összegyűlt bagázson,
majd mikor remegő térdekkel, mégis ráveszem magam, hogy feltápászkodjak, rájön,
hogy én vagyok az akivel beszélnie kell. Az arca fagyos, nem lehet sok dolgot
leolvasni róla.
-
Mi van velük? – Kérdezem szinte suttogva. A hangom
remeg, el-elcsuklik még aközben is, hogy kipréselem magamból ezt a pár rövidke
kis szót is.
-
Él, de… - kezd el beszélni az orvos, a de utáni részt
viszont már csak a szájáról olvasom le. Mintha kiszívták volna belőlem az
életet, újra a földre rogyok, az öcsém pedig azonnal utánam veti magát. Nem
érdekel senki és semmi hirtelen, a félelem helyét az emésztő fájdalom veszi át,
a bűntudat pedig megsokszorozódik. Mintha kirántották volna a talpam alól a
talajt.
Pusztán azért, mert Leena elvetélt,
egy olyan babával, akit nem is akartam. Talán pont ezért ment el. Mert én nem
akartam. Mert nem szerettem, mert nem vigyáztam rá, mert valahol gyűlöltem,
hogy megfogant. Ő pedig megérezte és úgy döntött nem kér ebből az elbaszott
világból, ahol még egy rendes, szerető, gondoskodó, odaadó apja se lenne, aki
vigyázna rá.
Talán az a pici tudott
valamit, amit mi még csak nem is sejtettünk. Nem érdemes megszületni.
Alex az ágy szélén ül és
cigarettázik maga elé meredve, mikor belépek hozzá. Rosszkedvűnek tűnik, így
azonnal mellé lépek és átölelem a vállát.
-
Mi a baj kisördög? – Simogatom a hátát, miközben
figyelem a furcsa arckifejezését. A telefonját szorongatja, miközben mered maga
elé. – Rossz hírt kaptál? – Kérdezgetem halkan. Sosem láttam még ilyen
furcsának. Se nem szomorú, se nem mérges, olyan, mintha ő maga sem tudná
eldönteni, hogy mit érez. Nagyot sóhajt, aztán rám emeli a türkizszínű szemeit,
amik olyanok, mint a háborgó óceán vize.
-
A következő három koncertet le kell mondanunk – sóhajt nagyot
újra, majd megkeményednek a vonásai, az én homlokom pedig ráncba szalad. Azért
jöttem ide, hogy vigaszt leljek a Nikoval töltött éjszakám után, ami megint
megtépázott egy kicsit, de úgy érzem egyre jobban és jobban viselem ezeket az
érzelmi hurrikánokat, amik feltépik a sebeim. Most viszont nagyon úgy néz ki,
hogy ahelyett, hogy kibeszélhetném magamból, nekem kell támaszt adnom Alexnek.
-
Miért? – Simogatom gyengéden a tarkóját.
-
Tehát nem tudod – állapítja meg, amitől én csak
értetlenül pislogok rá.
-
Mit nem tudok? – Kíváncsiskodom halkan. – Hol van Jade?
– Nézek körbe. Vele van valami? – Kérdezem. Kezdek frusztrált lenni, bár
valahogy érzem, hogy nem itt van a kutya elásva. Ha Jade lenne a probléma, a
pokolfajzat teljesen másképp viselkedne.
-
Nem, Jade jól van – mosolyodik el, de ez a mosoly
cseppet sem boldog.
-
Akkor? – Noszogatom.
-
Leena, kórházban van. Hajnalban elvetélt, Niko pedig… -
harapja el hirtelen a mondat végét, mikor észreveszi, hogy lezuhan róla a kezem
az információ hatására. A fejemben hirtelen rövidzárlat keletkezik, kell egy
hosszú perc, míg sikerül összeraknom és értelmeznem az információkat.
-
Mi van Nikoval? – Kérdezem halkan.
-
Összeroppant azt hiszem. Aleksi hívott, nem mondott
sokat csak azt, hogy a menedzserek már intézkednek – öleli át most ő a vállam.
Erőtlenül dőlök neki, miközben próbálom újra működésre bírni az agyam.
Nem igazán tudom mit kéne
éreznem vagy csinálnom.
Örülni annak, hogy egy olyan
baba, aki nem tehetett semmiről meg sem születhetett? Egy ártatlan valaki
halálhírétől boldognak lenni? Nem, erre képtelen vagyok. Hisz semmi nem az ő
hibája. Mi csesztük el. Kárörvendeni azon, hogy Leena, aki teljesen alkalmatlan
az anyaszerepre és csak azért esett teherbe, mert felelőtlen vagy azért, hogy
így kösse magához Nikot, nem tudja megszülni a picit és kórházban van, ráadásul
valószínűleg komoly fájdalmai vannak és szenved? Mondhatnám, hogy megérdemli,
mindazért, amit tett, de ez is kegyetlenség lenne és ráadásul ilyet senki nem
érdemel, bármilyen is, tehát erre is képtelen vagyok.
Sajnálni őket?
Nem, ez sem megy. Csak
hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy mélységes szomorúságba taszít, hogy a
kötelék, ami Leena és Niko között volt, már nincs többé.
Tenni pedig már nem lehet
ellene. És megkönnyíteni se tudom az egészet Niko számára.
Niko… Akivel az éjszakát
töltöttem, aki azt hazudta, hogy lehetne még minden csodás is, vajon most mit
érezhet? Összeroppant volna? Össze van zavarodva? Fáj neki? Fél? Kellek neki
vagy engem hibáztat, mert velem volt, ahelyett, hogy…
-
Jól vagy? – Simogatja Alex gyengéden a hátam.
-
Nem tudom – veszek el egy cigit és rágyújtok.
-
Nézd pozitívan. Morbid lesz, amit mondani fogok, de így
talán helyre tudjátok hozni. Ha Niko megnyugszik, akkor Leenat elküldi, elvileg
már semmi nincs ami miatt maga mellett tartaná és ti adhattok egymásnak egy
újabb esélyt – suttogja, mire elhúzom a szám és megcsóválom a fejem.
-
Niko nem így működik – felelem csendesen.
-
Csak nem olyan hülye, hogy ezek után vele maradjon.
Mindenki tudja, hogy Leena nem vigyázott a gyerekre. Leszarta, hogy terhes,
továbbra is tömte magába a kokót meg egy rakás szintetikus szart, ráadásul úgy
kellett a piásüveget, meg a cigiket kirángatni a szájából. Arról már ne is
beszéljünk, hogy enni is alig volt hajlandó, mert nem akart egy plusz kilót se
felszedni, hogy szülés után azonnal visszamehessen a kifutóra. Mindenki tudta,
hogy vagy ez lesz a vége vagy az, hogy egy beteg babát hoz a világra. Talán
jobb is így. Mit gondolsz, ha fogyatékos lett volna akkor ki vigyázott volna
rá? Hát nem az a ribanc, aki még azt se tudta ki az apja annak a szegény
kölyöknek. Niko karrierje tönkrement volna, egy beteg gyerek, felőrülte volna.
Nem véletlen, hogy valaki úgy döntött nem születhet meg – ingatja a pokolfajzat
mellettem a fejét, miközben az arcom tanulmányozza.
-
Szerette volna, hidd el nekem – mosolyodok el keserűen.
– Apa akart lenni mindig is és hidd el nem számított volna neki az sem ha beteg
és az sem, ha nem az övé. Gondoskodott volna róla és tökéletesen jól csinálta
volna akár Leena nélkül is. Még a zenét is feladta volna érte, vagyis biztos
zenélt volna, otthon a gyereknek – somolygok, ahogy elképzelem milyen apa lett
volna a zöld szemű csoda.
-
Sosem adná fel. Ezt nem lehet feladni. Ha elérted,
akkor tovább hajtod – ingatja Alex hitetlenkedve a fejét.
-
Nem ismered – nézek a szemébe, amiből megérti, hogy
talán mégis nekem van igazam.
-
Tépjünk be, ránk fér – nyúl a fiókba, majd besodor egy
cigit, amit seperc alatt elfüstölünk.
Az alkohol nem mossa el se a fájdalmat, se a bűntudatot,
de még a könnyeket se. Leena szavai visszhangoznak a fejemben.
Az én hibám.
Gyűlöl.
A válogatlan szitkok ott zengnek bent, amiket hozzám
vágott, mikor életem legnehezebb szavait ejtettem ki a számon, miszerint nincs
többé baba és nagy valószínűséggel soha többé nem is lehet anya.
Aztán kivágott a szobából egy hisztériás roham után.
A legrosszabb az egészben, hogy igaza van. Mellette
kellett volna lennem. Ott lett volna a helyem és nem Lia ágyában, még akkor
sem, ha a szívem hozzá húz. Sosem bocsát meg. Erre nincs is bocsánat. Megakadályozhattam
volna az egész tragédiát, de nem tettem, mert a szerelmet választottam és az
önámítást. A pár órás boldogság kellett.
Pedig az én felelősségem volt. Felvállaltam, hogy vigyázok
rájuk, mikor nem engedtem el. Mikor magam mellett tartottam, mikor bezártam és
nem eresztettem. Mégse figyeltem, elszöktem az egész elől és annak a nőnek a
karjaiba menekültem, akit szeretek. Most viszont már késő siránkozni. Megtörtént,
nem lehet visszaforgatni. Döntöttem és ez lett a következménye.
Ha lenne a második esély…
Nem. Akkor is ugyanígy tettem volna, ha nem tudom előre,
hogy mi az eredménye. Ha tudtam volna, akkor persze minden másképp alakul. De
nem így történt. Sosem tudhatjuk előre, hogy a helyes döntést hozzuk-e meg.
De mi is számít helyesnek?
Francba, kár ilyeneken elmélkednem. Már úgyis mindegy.
-
Na végre – ül le mellém Brandon. Az arca elmosódik
előttem az alkoholtól, de a hangját, még felismerem. Ezek szerint, még több pia
kell. Újratöltöm a poharam, majd egyszerre lehúzom az egészet.
-
Hogy kerülsz ide? – Kérdezem rekedten, az állam a
tenyerembe támasztva.
-
Mindenki téged keres. Oli hívott, mondta, hogy mi
történt, én meg azonnal jöttem. Sajnálom haver – néz rám nagyot sóhajtva.
-
Szart sajnálod. Senki se sajnálja – nevetek fel szárazon.
– Szerintetek ez a legjobb. Mind köcsögök vagytok. Érzéketlen faszfejek. Elment
a gyerekem, ti meg pezsgőt bontanátok, hogy ünnepeljétek az egész szart – vetem
oda dühösen.
-
Nem is biztos, hogy a te gyereked volt – ingatja Brandon
a fejét, miközben ő is kikér egy üveg whiskyt. Ha mást nem is de azt értékelem,
hogy nem próbál meg lebeszélni arról, hogy tovább igyak, hátha el tudok felejteni
mindent, ugyanis ma csak ennyi célom van. Öntudatlanságig vedelni, hogy
legalább pár órára megszűnjön ez a görcs a gyomromban, ami nem ereszt reggel
óta, mióta megláttam Leenat, abban a kibaszott vértócsában feküdni.
-
Ha nem az enyém lett volna, nem fájna ennyire – húzom el
a szám.
-
Tudok tenni valamit érted? – Néz rám kérdőn.
-
Töltsd újra – tolom elé a poharam. – Remeg a kezem –
teszem hozzá, ugyanis tényleg minden tagom zsibbad. Csak a szívem és az agyam
forog. A testem viszont már nem engedelmeskedik. Brandon szerencsére megint nem
kérdőjelezi meg, hogy kell-e nekem még több pia, egyszerűen teletölti a poharam
és ő is beszáll a lerészegedésbe.
Hajnali fél négykor valaki úgy dörömböl az ajtómon, mintha
éppen valaki üldözné és az élete múlna azon, hogy bejut-e a szobámba. Fáradtan
botorkálok el az ajtóig, majd nyitom ki, Niko meg szinte azonnal a karomba
borul.
-
Basszus – szisszenek fel, mert sikeresen a lábamra is
rálép. A pia szag csak úgy dől belőle, totál részegen tekeri körbe a derekam a
karjaival.
-
Kellesz, ne küldj el – dörmögi. Alig értem meg mit
mondd, suttog, ráadásul hadar is és képtelen artikulálni mindezek tetejébe.
-
Részeg vagy – suttogom, miközben a falnak döntöm, mert
látványosan dől jobbra-ballra és nem bízom abban, hogy addig képes nem
összeesni, míg becsukom az ajtót.
-
Nem akarok egyedül lenni – motyog halkan, miközben a
hóna alá nyúlok és a hálóba vonszolom. A lábait alig tudja mozgásra bírni, csak
botorkál mellettem, miközben mindent megteszek azért, hogy egyenesben tartsam
és ne essen el, míg az ágyra nem döntöm.
-
Sajnálom – ültetem le a matrac szélére, majd leszedem
róla a cipőit és a ruháit, amit apatikusan tűr.
-
Nem hiszem – morog. – Még én sem sajnálom úgy ahogy
kéne – nevet fel. – Fáj és mégis egy pillanatra megkönnyebbültem, mikor azt
mondták, hogy nincs többet – csuklik nagyot.
-
Próbálj meg aludni – takarom be. Ilyen állapotban nem
lehet vele beszélni és nincs is értelme. Úgy ölel magához, amint befekszek
mellé, mint egy kisgyerek a kedvenc játékát.
-
Nem tudok aludni – suttogja.
-
Muszáj – sóhajtok nagyot. Nem igazán tudom mit kéne
mondanom, vagy hogyan kéne kezelnem ezt az egész helyzetet. Hízelgő, hogy
hozzám jött menedékért megint, de most cseppet sem vagyok biztos abban, hogy
tényleg jó ötlet-e ez. Pont én? Mikor Leena kórházban van…
-
Nem akarok aludni. Brandon megpróbált ágyba
parancsolni, de… Szerinted milyen lett volna ha megszületik? – Néz rám kérdőn.
A szemei homályosak az alkoholtól én meg nem tudom mit feleljek. Nincs erre a
kérdésre jó válasz.
-
Fogalmam sincs – suttogom, miközben a haját simogatom,
hátha megnyugszik és elalszik, de még segg részegen is túl ébernek tűnik.
-
Jó lett volna ha rám hasonlít nem? – Motyogja halkan. –
Vagy ha rád – sóhajt nagyot, miközben a plafon felé fordult.
-
Rám nem hasonlíthatott volna sehogy sem - ingatom a
fejem, miközben nézem. Szomorúnak tűnik, túlságosan szomorúnak, nekem pedig a
szívem szakad bele, hogy így kell látnom. Azt hittem, ha kimondom, hogy vége,
ha átadom Leenanak, boldog lesz. De nem az és nem csak azért, mert elment a
baba, egy percig se tűnt boldognak mióta elhagytam. Már fogalmam sincs mit
akar. Amikor én voltam vele az se tette maradéktalanul boldoggá, amikor
kiléptem az életéből neki az se volt jó. Talán minden zenész ilyen? Semelyikük
sincs soha megelégedve azzal, amit kap, mert képtelenek eldönteni, hogy mit is
akarnak. Talán Matt is ezért olyan amilyen, talán Niko sorsa is ez, ahogy Sean
és Alex se boldog. Drogok, alkohol, szex, színpad, depresszió, ez jár nekik a
tehetségért cserébe, amit valami felsőbb erőtől kaptak, ami őket is egy másik,
magasabb szintre emelte. Az örökös magány az ára ennek az egésznek, az végtelen
boldogtalanság. Hiába van a kezükbe minden, hiába veszik őket körbe több
százan, hiába imádják őket milliók, mégis ők a legmagányosabb emberek, akiket
ismerek.
Persze ott vannak a kivételek.
Aleksi boldog, de nincs is annyira reflektorfényben, mint Niko. Nem kapott
olyan kisugárzást, mint Alex vagy olyan őrült elmét, mint amilyen Seannak van.
Vagy ez, vagy az. A kettő egyszerre nem jár.
-
Ha a mi gyerekünk lett volna, most épp egy fán lógnék
valamelyik parkban – suttogja hosszas csend után, mire elhúzom a szám.
-
Ha a mi gyerekünk lett volna, nem történik ez az egész –
felelem csendesen.
-
Nem tudhatod – sóhajt nagyot, a ,érhetetlen keserűség
pedig kihallatszódik a hangjából.
-
De igen. Niko ez nem a te hibád. Leena nem bírt
lemondani semmiről a gyerekért. Drogozott, ivott, cigizett és nem evett. Nem
lehettél vele mindig, nem figyelhetted minden egyes lépését, nem a te dolgod
volt vigyázni a picire, hanem az övé. Ha a mi gyerekünk lett volna, akiért
felelősséggel tartozom, legalább addig amíg bennem növekszik, biztos lehetsz
benne, hogy mindent eldobok, ami árthatott volna neki. Persze igen, így is
lehetett volna baj, de Leena azért vetélt el, mert… - kezdek bele halkan,
hátha, ha leveszem róla a felelősség súlyát jobban érzi majd magát, ő viszont
félbeszakít.
-
Fogd be – néz rám villámokat szóró szemekkel. – Ne mondd
azt, hogy nem az én hibám, mert igen. Ha este nem veled szeretkezek, akkor nem
jut ki a szobából, ha nem jut ki, nem jut droghoz és nem vetél el. De én téged
választottalak – néz mélyen a szemembe, majd hirtelen furcsa képét vág. – Tudod
talán igazad van. Nem csak az én hibám. Az övé is, de nem csak ketten vagyunk
felelősek érte – ingatja a fejét, miközben megkeményednek a vonásai. – A te
kezed éppúgy benne van, mint a miénk. Ha te nem hagysz el, meg se fogan –
sziszegi, mire hirtelen elfelejtek levegőt venni.
-
Ezt nem mondhatod komolyan – merevedek meg, miközben
kikerekedett szemekkel pislogok rá.
-
De igen. A te hibád, hogy lefeküdtem vele részegen.
Miattad ittam le magam annyira, hogy ne húzzak óvszert se, azért, mert te
elhagytál és azt hittem, ha iszom majd elmúlik a kín, amit a hiányod okozott.
Te nem értetted meg, hogy mit jelent az, hogy több éven át egy kapcsolatból kilépve
nem szakad csak úgy el a kötelék, mert ragaszkodsz a másikhoz, annak ellenére
is, hogy olyan amilyen. Te léptél le, miattad menekültem hozzá, miattad
ejtettem teherbe és te csábítottál este az ágyadba is, mert ahelyett, hogy Los
Angelesben maradtál volna, eljöttél a turnéra, hogy engem gyötörj és kísérts és
csábíts és… - harapja el hirtelen a mondat végét, amit ingerülten sziszeg a
képembe, mintha engem okolna tényleg az egészért. – Igen, a te hibád is, hogy
meghalt a gyerekem, ahogy az is, hogy megfogant – vágja a képembe.
-
Ez nem igaz – ingatom a fejem, miközben úgy érzem
magam, mintha jeges vizet öntött volna a nyakamba. Nem akarom elhinni, hogy
engem is hibáztat az egészért.
-
De igen – vágja rá. – Csak gondold végig – néz hidegen
a szemembe, amitől görcsbe rándul a gyomrom.
-
Fogd be – ripakodok rá. – Nem fogsz bűnbakot csinálni
belőlem – nézek rá mérgesen. Próbálom megérteni őt, azt, hogy fáj neki, ami
történt és azért mondd ilyeneket mert részeg, de nem úgy tűnik, hogy csak az
alkohol beszél belőle.
-
Nem kell belőled bűnbakot csinálni, mert a te bűnöd is.
Mi hárman csesztük el az egészet Kulta. Te, Leena és én. Mindegyikünk keze benne
van könyékig abban, hogy meghalt a gyerekünk – ül fel lassan.
-
Takarodj innen – állok fel az ágyról, miközben remeg
minden porcikám a dühtől. – Ha csak azért jöttél ide, hogy megpróbálj
bűntudatot kelteni bennem, akkor húzz el – sziszegem.
-
Fáj az igazság Lia? – Gúnyolódik halkan. Még mindig
részeg, de van valami gonosz, ördögi tűz is a szemében, ami igazán ijesztően
hat rám.
-
Ez nem az igazság, te idióta. Az igazság az, hogy a
bálványozott kedves kis menyasszonyod, szétszívta az agyát, elitta a máját,
bagózott, miközben pontosan tudta, hogy terhes és egy kiflin kívül nem volt
hajlandó semmit se enni, amivel táplálta volna a gyereket, aki ezért nem tudott
fejlődni benne, mert kibaszottul féltette az alakját az-az anorexiás ribanc,
aki még csak azt se tudta megmondani, hogy tőled van-e a gyerek vagy sem. Az ő
hibája, maiért elvetélt, szóval ne merj engem okolni, mert nekem semmi közöm nincs
az egészhez, ahogy neked sincs, mert mindent megtettél azért, hogy életben
tartsd őket. Nem jött össze. Nyisd már fel a szemed a kurva életbe. Leena egy
alattomos kurva. Mi kell még, hogy belásd? Meddig fogod még istennőként
tisztelni azt az álnok picsát? – Üvöltök vele a torkom szakadtából. Nem akarom
elhinni, hogy megint ezt teszi. Azt meg végképp nem, hogy komolyan rám akarja
legalább részben fogni, hogy Leena elvesztette a babáját.
-
Az én gyerekem volt – jelenti ki ellentmondást nem
tűrően.
-
Nem tudhatod – vágom rá.
-
De igen – kezd el ő is kiabálni.
-
Nem, nem tudhatod, hisz ő is bevallotta, hogy nem
biztos benne. Azt se tudja kivel feküdt össze a kurva életbe – csattanok fel.
-
Az én gyerekem volt – néz dühösen a szemembe.
-
És ha nem? – Kérdezem ingerülten.
-
Akkor nem érezném ezt a poklot bent – bök a mellkasára.
-
Szánalmas vagy. Mindig mást okolsz, képtelen vagy
kinyitni a kibaszott szemed és átlátni az egészet. Nálad nagyobb idiótával még
nem találkoztam érted? Hogy mersz engem okolni, mert elvetélt? – Támadok neki.
-
Mert a te hibád is – üvölt fel, mint aki teljesen
megtébolyodott.
-
Nem – ingatom a fejem. – Amúgy Leenat, mi a szarért nem
okoltad, amikor elhagytalak? Az tényleg az ő hibája volt meg a tiéd, mert úgy
lihegsz a sarkában, mint valami kibaszott pincsikutya. Tudod mit? Vedd
feleségül, csináld fel újra, bánom is én, de soha többé ne merj hozzám jönni.
Gyűlöllek te rohadék – indulok meg kifelé, mert egy percig sem vagyok hajlandó
tovább mellette maradni.
Feldúltan rontok be Andyhez, aki
álmosan pislog rám, aztán amint az arcomra néz elhúzza a száját, felemeli a
takaróját én pedig úgy bújok hozzá akár egy kislány. Ő tudja milyen elveszíteni
a gyereket, a drog miatt. A lánya torz angyalszerű képe ott van a hasán, hogy
mindig emlékezzen rá. Ésszerűnek tűnt hozzá menekülni Sean vagy Alex helyett.
-
Azt mondta az én hibám is, hogy elvetélt – szakad ki
belőlem hirtelen, mire az egész teste megfeszül.
-
Nem normális – sziszegi. – Lia, ugye tudod, hogy semmi
közöd az egészhez? – Nyúl az állam alá, de Niko szavai méregként hatnak és már
magam sem hiszem el, hogy semmi közöm a dologhoz.
-
Azt hiszem, de… Ha nem megyek el akkor.. – motyogom összezavarodottan,
miközben könnyek remegnek a szemembe, hisz a férfi akit mindennél jobban
szeretek, megint úgy gázolt át rajtam és a szívemen, mintha sosem számítottam
volna neki semmit. Mert így is van. Leenat szerette én csak a kedvenc
játékszere voltam, aki buta módon hitt neki és abban, hogy szeret. Már magam
sem tudom mi az igazság vagy mit akarok kihozni ebből az egészből. Kezdem úgy
érezni, hogy meg fogok őrülni. Hirtelen ülök fel, menekülni akarok a
valóságból, így a bárszekrényhez lépek, egy üveg italért.
-
Lia, ez nem megoldás – néz rám Andy.
-
Ő is berúgott – motyogom. – De nekem kéne valami más is
– nézek rá könyörgően. - Szállni akarok – suttogom, mire megcsóválja a fejét.
-
Nem kéne ezt tenned. Tönkre fog tenni, így is kezdesz
túlzásba esni. Nem akarom, hogy úgy járj, mint Pete – ingatja a fejét.
-
Nem heroinra gondoltam – ingatom a fejem, miután nagyot
kortyolok az italból.
-
Azt hiszed a többi veszélytelen? Lia a kurva életbe
kezded magadba úgy tömni a drogokat, mint más a cukorkát – próbál meg
lebeszélni a dologról, de nem engedek neki.
-
Adj valamit, amitől elmúlik ez az egész – parancsolok rá.
– Alex is drogozik, rá mégse szól senki.
-
Mert ő pontosan tudja, hogy mit és mivel lehet bevenni
nem pedig felelőtlenül nyeli le az összes szart, amit talál. Nem vagyunk
szentek, de amit mostanában csinálsz, az nem normális.
-
Fogad be – ripakodok rá. – Vagy adsz valamit vagy
szerzek máshonnan – nézek rá dühösen. Érzem, hogy szépen lassan eldurran az
agyam, ki akarom kapcsolni minden érzékem.
-
Sajnálom, de nem adok semmit – ingatka a fejét.
-
Úgy is jó, de ha túladagolom magam akkor bocs érte – vetem
oda, majd mielőtt bármit is szólhatna feltépem az ajtót, Yvhez átkopogok,
akinél szintén nincs semmi, de legalább tud ruhát adni, amiben kimehetek az
utcára, hogy szerezzek valakit akitől bevásárolhatok rendesen, mert kezdek
rájönni, hogy saját készletet kell felhalmoznom, hogy mindig hozzájuthassak
valamihez, ami elnyomja a fájdalmam.