117. Igaz vagy igazi?

 "Az "Igazit" keresed? Én is azt kerestem sokáig, s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt. Most már az "Igazat" keresem. . . Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz. . . Az "Igazi" megcsókolja a kezed, az "Igaz" megfogja. . . Az "Igazi" álmodik veled, az "Igaz" virraszt melletted. . . Az "Igaziba" belehalsz, az "Igaz" meghal érted, ha kell."

Ernyedten fekszik Sean karjai közt, teljesen ki van ütve és csak mered a semmibe, miközben ijesztően fagyosan mosolyog. Mint egy hulla.

-          Takarodj az utamból – sziszegi Sean, miközben a lift felé cipeli Liát. Három napja először látjuk. Az arcán egy hatalmas lila folt éktelenkedik, a szája is fel van repedve. Ijesztően néz ki.

-          Hol volt? – Kérdezem halkan Andytől, aki a cipőjét lóbálva áll mögöttük.

-          Tudni akarod? – Csendül fel egy hang oldalról. Alex dühösen néz rám, a kezei ökölbe szorítva lógnak a teste mellett, mindene remeg az indulattól, a harag kiül az arcára, ami vörös, akár a paradicsom, de a szemöldöke is fel van szakadva. Ahogy végignézek rajtuk, mindegyiken látszik valami apró sérülés. Andy öklén a bőr fel van szakadva, míg Sean orra alatt egy kis vér csordogál. – Sosem fogod megtudni. Nem érdemled meg, abban viszont biztos lehetsz, hogy ha még egyszer a közelébe mész, megöllek– sziszegi, mikor kinyílik a lift ajtaja, Sean pedig belép vele, hogy messzire vigye tőlem. Próbálok utánuk menni, hogy legalább a liftben láthassam, de mikor belépnék Andy a földre dobja a cipőket és hatalmasat taszít rajtam, amitől megingok. A szemei gyűlölködve csillognak felém, ez az utolsó amit látok, mielőtt összecsukódik az orrom előtt az ajtó.

-          A lényeg, hogy előkerült – teszi Brandon a vállamra a tenyerét. Ő is fáradt, nem csak én. Három idegőrlő nap, amit a kórház és a város utcái közt ingázva töltöttem. Leena látni se akar persze, így próbál büntetni valamiért, ami nagyrészt az ő hibája. Tisztán persze már ezt is képes vagyok belátni, de aznap… Aznap nem ment és ez lett belőle.

-          Tudnom kell mi történt vele – túrok a hajamba. Megint mardos a bűntudat, a jeges félelem a gyomromból pedig nem akar elmúlni.

-          Niko, él a többit pedig talán jobb, ha sosem tudod meg – néz rám Brandon szomorúan.

-          Mire célzol? – Kérdezem halkan, miközben továbbra is a csukott liftajtót nézem, hátha előkerül valaki mögüle, aki elmondja, hol volt Lia az elmúlt három napban, hogy nincs semmi baja azon kívül, hogy be van állva és, hogy semmi, de semmi szörnyűség nem történt vele, miután megpróbáltam ráfogni azt, hogy Leena elvetélt.

-          Minden bizonnyal csak rosszabbul éreznéd magad. Láttad te is, hogy hogyan néz ki. Valószínűleg nem Balin sütette a hasát, főleg, mert olyan sápadt, mint a frissen meszelt fal. Valaki megütötte, bármennyire is próbálod gondolom bemagyarázni magadnak, hogy csak elesett, miután beállt, te is tudod, hogy így nem tud elesni senki. Nem tudhatjuk, hogy mi történt vele, az-az egy biztos, hogy sikerült drogot szerezni. A kérdés már csak az lenne, hogy milyen áron, ezt pedig lehet, hogy jobb, ha te nem hallod soha – veszi elő a zsebéből a mobilját, hogy aztán kör sms-t küldjön mindenkinek, hogy Lia megvan és ne kutassák tovább.

A szavaival szíven szúr, tudom, hogy igaza van, de ezt belátni, ezerszer nehezebb, mint hittem a legelején, amikor nálam kezdték keresni. Akkor talán még fel sem fogtam, hogy mit műveltem már megint, nem érzékeltem a súlyát a szavaknak, amiket kimondtam, amiket keményen a fejéhez vágtam. Nem is tudatosult bennem, hogy mennyire önző voltam megint, hogy mennyire bántottam, hogy megint azt a nőt helyeztem háttérbe, akinek már azóta az elsőnek kéne lennie, mióta berobogott az életemben, akár egy gyorsvonat és fék nélkül végigszáguldott a szívemen, örökre belekarcolva magát.

Újra bántottam, a saját fájdalmam vertem le rajta, mintha egy boxzsák lenne, pedig ő ennél sokkal több. Ő a minden. És mégis pont a mindent nem értékeli az embert, hiába van ott mellette, a két kezébe, gyűrve szorongatod, kapaszkodsz belé, erősen fogod, fájdalmasan marsz belé és nem érzed, hogy semmi értelme annak, hogy rohanj a mindenség után, mert már fogod, a tiéd.

Aztán eljön a pont, amikor a zsákod, amit futás közben fogsz, elkezd kicsúszni a kezedből és mikor leesik a földre, egy másik futó pedig felveszi, rájössz, hogy véged van.

Hát valahogy így érzem magam. Kiesett Lia a kezemből, eltűnt a karomból, valaki más pedig, aki megbecsüli helyettem felvette, én pedig elvesztettem.

-          Felkeltél? – Simogatja Sean az arcom gyengéden.

-          Remélem nem – nyöszörgök halkan. Az idő megszűnt létezni, a hányinger és a fájdalom biztos csak, minden más homályba vész. A realitás már semmivé vált, napok óta egy szürreális, kissé elmebeteg álomban lebegek, de ott legalább minden nyugodt, ott nincs Niko, ott nincs semmi, ott üvölthetek, ott… Már nincs meg az ott.

Valaki visszarángatott a hotelszobába, de én nem akarok itt lenni. A fejem majd szétdurran, hánynom kéne, de nincs semmi a gyomromban. Lassan ülök fel, az önpusztítást akarom megint, nem pedig a biztonságot.

-          Hogy vagy? – Kérdezi Sean halkan, miközben a hajamba túrok.

-          Miért hoztatok ide? – Nézek rá vádlón. Nem akarok itt lenni. Nem akarok köztük lenni, a névtelenekkel akarok bulizni, idegenekkel dugni, akik nem szólnak rám, ha iszom vagy ha marékszámra tömöm magamba a pirulákat, amik nem hagyják, hogy kijózanodjak. Nekik nem számított ki vagyok, nem bántak velem sehogy, egyszerűen csak egy voltam a sok közül, nem volt se különleges bánásmód, se semmi. Már amire emlékszem az egészből. Már abban sem vagyok biztos, hogy visszatalálnék-e hozzájuk vagy egyáltalán megtörtént az egész. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Az utolsó emlékem az, hogy Niko bejön a szobába és engem okol, amiért Leena elvetélt. Emlékszem a fájdalomra is, amit okozott, a kegyetlen, hideg tekintetére, amik olyan ridegen méregettek, amiktől görcsbe rándult a gyomrom. Mintha minimum én öltem volna meg a babát.

Emlékszem a gombócra is, ami a zöld szemek kegyetlenségétől keletkezett a torkomban. Azok a gyönyörű macskaszemek, eddig sosem méregettek így, még akkor is, ha dühös volt vagy mérges, volt bennük valami finom melegség, valami édes bársonyosság, valami, amiről azt hittem, hogy a szerelem okozza. De tévedtem. Sosem volt szerelmes belém. Soha nem kellettem neki, soha nem voltam fontos, amint pedig ez realizálódott bennem, üvölteni akartam.

Meg is tettem. De csak pár kép ugrik be. Az utca is homályos ahol rátaláltam arra a férfira, aki épp egy alig tizenhat éves lánynak adott el valamit. A sikátor, amibe mindenfajta félelemérzet nélkül léptem be. Visszhangzott a cipőm sarkának kopogása az egész helyen, olyan éles volt, mint egy vészcsengő, ami arra figyelmeztet, hogy hagyd el a helyet, amíg teheted, de nem tettem.

Talán arra számítottam, hogy a rosszarcú fickó megöl. Tagadhatnám, de hülyeség lenne. Életemben először igazán vágytam a halált. Azt akartam, hogy megöljön, de nem tette. Csak elvitt egy pincébe, ahol mindenki drogmámorban lebegett. A zene dübörgött, a padló is beleremegett, a mennyezetről lepergett a vakolat, én pedig továbbra is azt reméltem, hogy ránk fog szakadni és vége lesz. De persze kiderült, hogy nem csak élni, meghalni sem egyszerű. Hiába mész pokolszerű helyekre, hiába hiszed, hogy egy ilyen helyen, valaki kérdés nélkül elvágja a torkod, ha nem jött el az időd, esélyed sincs arra, hogy megtudd, mi vár rád az utolsó perced után rád.

Én se tudtam meg.

Pedig én igazán mindent megtettem azért, hogy végre vége legyen. Valaki viszont mégsem akarta, hogy ott és akkor sikerüljön az egész. Talán, mert csak egy gyáva öngyilkosság lett volna az egész. Hisz ahhoz sosem lenne bátorságom, hogy kiugorjak a hotelszoba ablakán vagy egy pengével felvágjam az ereim. A sors kísértése, a határok eltolása, a sötét alakoknak való visszapofázás, a drogok, az alkohol kiszámíthatatlan kombinációja viszont jó megoldásnak tűnt. Mégsem volt az.

-          Lia, Lia figyelsz rám? – Ráz meg Sean, mire hirtelen visszatérek a valóságba.

-          Nem – vágom rá, mire nagyot sóhajt.

-          Még mindig nem vagy jól – húz magához. A kellemes meleg eláraszt, de nem ennél többet mégsem érzek, ami meglep, hisz mellette mindig van valami különleges a levegőben, valami megfoghatatlan, valami biztonságos, amire vágyom, de most semmi hasonlót nem vált ki belőlem. Csak úgy van és én képtelen vagyok értékelni, hogy ő legalább mellettem van.

-          Sosem leszek jól – felelem csendesen.

-          Dehogynem, ne beszélj badarságokat. Inkább meséld el, hogyan kerültél arra a csótánytanyára – simogatja gyengéden a vállam.

-          Arra vitt a lábam. Szerinted vissza tudok találni még egyszer? – Nézek rá kérdőn. Az arcvonásai pillanatok alatt megkeményednek, de az egész csak fél percig tart. Utána ismét megenyhül és nevetni kezd, mint mindig.

-          Biztos vagyok benne, hogy képes lennél rá, de minek mennél vissza? – Kérdezi mosolyogva.

-          Hátha véget ér – vonok vállat.

-          Buta vagy. Ha véget kell érnie, akkor véget is fog tündérem, teljesen mindegy, hogy hol vagy.

-          Mit hozott apuci? – Lép be Ezra az ajtón egy nagyobb neszesszert lóbálva az ujjai között, aminek a tartalma egy percen belül az ágyon landol. Nem vagyok meglepődve azon, hogy nem pipere holmikkal van tele a kis tasak.

-          Lehet, hogy nem kéne nyugtatóval tömnünk, főleg, mert még ki sem tisztult teljesen – kezd el Sean aggodalmaskodni, de a szája szegletében megbúvó mosoly valami másról árulkodik.

-          Nem csak nyugtató van itt – nyújt nyelvet Ezra, miközben egy injekciós tűt bont ki.

-          Heroin nem kell – rázom meg a fejem. Ha egyetlen dolog van, amitől tartok, hát az az. Talán mégsem gondoltam elég komolyan ezt a meg akarok halni dolgot. Hisz ha valamivel, akkor azzal lenne a legkönnyebb pontot tenni a végére.

Hetek, hónapok vagy évek?

Minden értelmét vesztette, még a zene is.

-          Hazamegyünk végre? – Néz rám Aleksi fáradtan. Mindenkit megviselt a turné, őt pedig különösen. Az ingázás a családja és a munkája között kikészítette. Elérkeztünk mind a mélypontra, amikor már nem elég a színpad és a reflektorfény. Kompenzálunk piával, droggal és nőkkel, de többre vágyunk. Elérkeztünk abba a korba, amikor már családot szeretnénk, hogy legyen kihez hazamenni.

-          Igen – bólintok lassan. Semmi másra nem vágyom, mint az otthonomra. Bezárkózni a toronyba és aludni végre. Bár ez sem teljesen igaz. Van ami jobban kéne. Lia.

-          Beszéltetek azóta? – Ül le mellém Jari, miközben egy cigit tesz a szájába.

-          Liával? Nem – rázom meg a fejem, miközben megint elönt a fájdalom.

-          Leenara gondoltam – sóhajt nagyot.

-          Vele sem, mióta hazament. Hívtam, de nem veszi fel – emelem a pillantásom a plafonra, miközben nagyot kortyolok a sörösüvegből.

-          Talán jobb is így – veregeti meg Mad a vállam. Ő is fáradtnak tűnik, amit nem csodálok. Hetek óta minden nap Yvvel és a slepjükkel bulizik.

-          Azért jobb lenne tudni, hogy jól van-e – szívok bele én is a cigimbe.

-          Jól van, ha nem így lenne arról már tudnánk – sóhajt nagyot Aleksi. – Haza akarok menni végre, a saját ágyamban aludni – teszi hozzá.

-          Sose fogjuk megszokni Amerikát – mosolyodik el Mad.

-          Csak a csajokat – kacag fel Jari.

-          Azokkal is csak a baj van – szólal meg Mika is.

-          Liáról tudtok valamit? – Nézek végig rajtuk. Azt, hogy velem nem áll szóba megértem, de szükségem van arra, hogy legalább azt tudjam, hogy jól van.

-          Yv szerint ki fogja nyírni magát – húzza el Mad a száját, mire a homlokomig szalad a szemöldököm.

-          Ezt meg, hogy érted? – Kérdezem félve. Nem akarom, hogy baja essen, még akkor is ha tudom, hogy már így is elég komoly baj van vele. Ahányszor csak látom, annyiszor kell rájönnöm, hogy vége van és a legrosszabb az, hogy már sehol sincs az a lány, akibe beleszerettem. Már nem mosolyog, már nem nevet. A nőies csoda, egy csontsovány kísértetté vált. Én tettem vele az egészet. Miattam beesett az arca, miattam esik le róla még a legkisebb méretű szoknya is, miattam sápadt, miattam forog vérben a szeme, miattam nem tiszta soha.

-          Sean és ő… Szóval… Jaj, ezt neked nem kéne tudnod Niko – csóválja Mad a fejét.

-          Mondd el – követelem. Hiába okoz fájdalmat tudni akarom, ha a fene fenét eszik akkor is. Muszáj.

-          Együtt vannak. De már nem szeretők, ez már nem játék, ők komolyan együtt vannak – néz mélyen a szemembe, én pedig úgy érzem, hogy gyomorszájon vágott. A féltékenység marni kezd, meg tudnám ölni azt a pojácát.

-          Mit tesz az, hogy komolyan együtt vannak? – Nézek rájuk.

-          Lia hozzá fog költözni, ha vége lesz a turnénak. Minden percet együtt töltenek. Yv szerint vagy be vannak tépve vagy kefélnek vagy is-is – sóhajt nagyot, ezzel pedig megforgatja a kést a szívemben.

Összeköltöznek.

Ez tényleg több, mint egy gyerekes bosszú, vagy egy sekélyes viszony.

Szárazon nevetek fel.

Ha nem baszom el az egészet, most itt ülne mellettem és talán az esküvőnkön gondolkodnánk vagy, hogy mi legyen a gyerekünk neve.

A mi lett volna ha című történetekkel persze mindig az a baj, hogy sosem tudjuk meg a végét, mert nem úgy történtek a dolgok, hogy lehessen végük. Hogy legyen pont a mondat végén. Úgy meg végképp nem érnek véget az ilyen történetek, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Nem, a mi mesénk más.

A kérdés már csak az, hogy tényleg ez lett-e a vége. Hogy idegenekként sétálunk el egymás mellett, hogy már rám se néz.

A fürdőszoba egy új arcot mutat. Már nem is ismerem meg a saját vonásaim. Minden átalakult.

-          Jól áll a vörös – lép mögém Sean.

-          Feltámadtál, mint a főnixmadár? – Nézek rá incselkedve a tükörből. Nincs rajta semmi, csak a pár órával ezelőtti szuri nyoma virít a karján. Az övet én szedtem le róla, még mielőtt annyira elszorította volna a keringését, hogy elhaljon a karja. Csak egy szúrás és ki is dőlt. Kábán figyelte hogyan táncolok rajta, aztán, amint kielégültem én is lenyeltem a saját piruláim.

-          Tűnjünk el innen – csókol a nyakamba.

-          Hová? – Bámulom az alakját a tükörben, miközben magához ölel.

-          Nem tudom. El. Takarodjunk innen, hagyjunk magunk mögött mindent, béreljünk egy kocsit, robbantsunk bankot, igyuk le magunkat, aludjunk egy parkolóban, öljük meg magunkat vagy valakit. Mindegy csak menjünk egy helyre ahol senki nem ismer minket – sorolja lelkesen. Az elmebaj a szemeiben csillog. Hirtelen nevetek fel. Régen talán azt mondtam volna, hogy nincs az-az Isten, hogy ilyet csináljak, most viszont…

-          Induljunk – bólintok.

A cuccaink egy nagyobb táskába gyűröm, míg ő lezuhanyozik. Egy szál bőrnadrágban lép mellém, majd miután kifizettük a hotelt a reptérre vitetjük magunkat. A sors irroniája talán, hogy az első gép Las Vegasba tart.

Már megint részegek vagyunk, a pezsgősüvegek üresen hevernek szerte szét a hotelszobában, ahol meztelenül fekszünk a földön, mert az ágyig képtelenek voltunk eljutni. Mindkettőnk telefonja csörög, de Sean egy könnyed mozdulattal dobja ki őket a hatvanadik emelet ablakán.

-          Kaszinózzunk – ülök fel hirtelen. Szédülök az alkohol és a drog édes kombinációjától, de fel is vagyok pörögve. Érzem, hogy bármit megtehetek, nincsenek korlátok. A koktélruhából mindenem kilátszik, simán kurvának néz mindenki, de amint megteszem az első tétet a ruletten, eltátják az emberek a szájukat.

Egy kisebb vagyont bukok el, de a szemem se rebben, a cigi füst csak száll és szál, a whisky az ereimben kering.

Sean viszont mindent visszanyer, amit én elvesztettem. Nevetve dobjuk a levegőbe a dollárokat, a nyelve a számba csúszik, a keze pedig a ruhám alá. A pupillái alig tűhegynyire szűkülnek össze, a tenyere mindenhol ott van.

-          Gyere hozzám feleségül – súgja a számba, miközben hátrasimítja a hajam.

-          Rendben – vágom rá gondolkodás nélkül.

-          Most – csókol meg újra.

-          Nincs fehér ruhám – biggyesztem le a szám. Fel sem merül bennem, hogy talán ez mégsem a legjobb ötlet, főleg nem drog és alkoholmámorban úszva. Szeretem, ő is szeret, velem van vigyáz rám, úgy, mint még senki.

-          Nyertünk eleget ahhoz, hogy legyen – teríti szét a pénzt legyező alakban, majd felnevet.

-          Komolyan elveszel? – Fűzöm össze az ujjainkat, majd beleiszok a poharába, amiben valami szörnyen erős ital van.

-          Igen - vágja rá, majd egy szalvétára felír valamit. – Egy óra múlva itt találkozunk. Szerezz ruhát én veszek gyűrűt és kerítek tanúkat – csókol meg újra, miközben a táskámba számolatlanul tuszkolja bele a bankjegyeket.

-          Ígérd meg, hogy sosem okozol fájdalmat – fogom a két tenyerem közé az arcát, miközben próbálok komoly tekintettel nézni a szürkéskék szemekbe.

-          Inkább meghalok esőlány – bólint, nekem pedig elég ennyi. Egy ígéret, hisz eddig mindent betartott.

-          Hol van Lia? – Robban be Yv a szobámba.

-          Fogalmam sincs – ülök fel az ágyon.

-          Nincs a hotelben azt hittem, hogy megint veled van – néz be a fürdőbe.

-          Kijelentkeztek Seannal még este – lép be Mad a fúria után. – A recepciós szerint Vegasba vetek repülőjegyet.

-          Vegasba? – Kerekednek el a szemeim.

-          Vegasba – bólint Mad újra, mire Yv a hajába túr és az ágyra huppan.

-          Nincs jól, hülyeséget fog csinálni érzem – sóhajt nagyot. – Utána kell mennem – pattan fel hirtelen.

-          Milyen hülyeséget csinálna? Elver némi pénzt a kaszinóba? – Nevet fel Mad. – Pár óra és indulunk Helsinkibe. Azt mondtad velem jössz. Lia tud magára vigyázni, ha pedig mégse hát ott van Sean, hogy kordában tartsa – öleli át, mire Yv kék szemei megvillannak.

-          Sean? Igen, ő ott van, de ő is őrült. Lia meg… Már azt se tudja mit csinál. Olyan mintha meglökték volna a lejtőn lefelé és nincs megállás. Mi van belövi magát? Ha meghal? Ha… Utána kell mennem – indul meg kifelé a szobából, de útját állom.

-          Ha? Mitől félted ennyire? – Nézek rá kérdőn. Valami bűzlik és tudni akarom, hogy mi az.

-          Te egy kretén vagy, de Sean… Sean elmebeteg, nem akarom, hogy kettesben legyen vele – rázza a fejét. – Hatással van rá. Túl nagy hatással – néz a szemembe.

-          És az baj? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm. Azt hittem eddig, hogy mindenkit megnyugtat az, hogy ha Sean vele van.

-          Bármire rá tudja venni. Elég egy szó és Lia pattan, szóval igen baj – bólint határozottan. – Most pedig tűnj el az utamból – próbál meg kikerülni, de nem engedek.

-          Mi az a bármi? – Kíváncsiskodom.

-          Bármi. A francba Niko tűnj el az utamból – ripakodik rá.

-          Nem, amíg meg nem mondod, hogy miért félted ennyire – követelem.

-          A kurva életbe. Tudni akarod? Lia azt hiszem szereti és annyira sebzett miattad, hogy vakon megy Sean után. Nem kérdez semmit. Ha Sean be van rúgva, Lia is be van rúgva. Ha Sean éhes, Lia is éhes. Ha Sean be van tépve, Lia is be van tépve. Már nincs önálló akarta, teljesen rábízta magát, bármit megtesz neki, mert mellette biztonságban érzi magát – fakad ki.

-          Még mindig nem értem – ráncolom össze a homlokom, hisz tényleg nem tudom, miért van ott Yvonne szemében a rettegés.

-          Nem is fogod, mert nem látsz az orrod hegyénél tovább. Túl önző vagy hozzá, hogy megértsd az egészet – kiabál rám. – De ha baja lesz az a te hibád – bök a mellkasomra. – Tönkretetted, de azt igazán megengedhetnéd, hogy én megpróbáljam megmenteni. Szóval Koskinen kibaszott gyorsan vonszold arrább a csontos segged, amíg szépen mondom – néz rám dühösen, mire úgy döntök, hogy talán igaza van és arrább lépek az ajtóból.

A hajamba belekap a szél, miközben a joint füstjét lassan fújom ki. Szabad vagyok és boldog. Olyan boldog, mint még talán soha. Nem tudom merre tartok, hogy mi vár még rám, de azt tudom, hogy biztonságban vagyok mellette.

Nem számít hova visz vagy mit tesz, csak maradjon mellettem és üldözze messzire a démonokat.

Hasítunk az országúton, nincs cél, egyszerűen csak megyünk az orrunk után a sötét sivatagban.

Az autó hirtelen bekanyarodik egy tábla mögé, Sean pedig az ölébe húz. A füves cigiből nagyot slukkol, aztán megcsókol és a derekamig tűri fel a ruhám.

-          Szeretkeztél már a sivatagban a csillagos ég alatt? – Néz rám kérdőn, miközben a mellkasom csókolja.

-          Még nem – sóhajtom elfúló hangon.

-          Akkor most fogsz – cipzárazza ki a ruhám, majd hátradönti az ülést.

Hajnalban a homokban térek magamhoz. Nem akarom elhinni, hogy megtettük, de még se bánom meg, hogy már hozzá tartozok. Egy pokrócba csavarva fekszik mellettem, miközben én az ujjainkon csillogó kis karikákat nézem. Még csak épphogy dereng fel a hajnali fény. Életem első napja feleségként.

-          Jó reggelt – simogatja meg a derekam, mire mosolyogva fordulok hátra, aztán visszadőlök a karjai közé.

-          Neked is – csókolom meg. Fura férjemként gondolni rá.

-          Megbántad? – Fűzi össze az ujjainkat.

-          Nem – csóválom meg a fejem. Tényleg nincs bennem egy szemernyi megbánás se. Miért is lenne?

-          Emlékezetes nászéjszaka – kuncog bele a bőrömbe, amitől én is elnevetem magam.

-          Az biztos, hogy nem átlagos – bólintok.

Lassan öltözünk fel, majd miután ismét telepumpáltuk magunkat droggal tovább robogunk. Kábának érzem magam, de ez a legjobb fajta zsibbadtság, amit éreztem. Az első városba érve, míg Sean tankol és vásárol némi kaját, én a telefonfülkéhez lépek és felhívom Yvonnet, hogy legalább tudja merre vagyok.

-          Hol vagy? – Kiabál rám, alig, hogy meggyőződött arról, hogy jól vagyok.

-          Fogalmam sincs – nevetek fel.

-          Mondd, hogy legalább nem egyedül bóklászol – sóhajt nagyot.

-          Sean bement a benzinkútra, de valamit mondanom kell – nézek le ismét a kezemre, amin a gyűrűm pihen.

-          Mondd, hogy nem üldöz a rendőrség – sziszeg, mire felnevetek megint.

-          Nem semmi ilyesmi. Egyszerűen csak férjhez mentem – kuncogok halkan.