118. Új élet

Halihó!

Tudom, tudom ezer éve megint nem volt friss, ezért is írok most nektek ide egy kisregényt, mert gondolom kíváncsiak vagytok az okra.

Egy hét és egy nap múlva kettő egész éves lesz a blog, ami elég szép dolog szerintem. Viszont fárasztó is két éven át ugyan azokkal a szereplőkkel foglalkozni.

Nem, nem unom, félre értés ne essék. Imádom őket még mindig, szeretek írni, szeretem csinálni, imádom a szereplőim, ötletem és tervem is van, egyszerűen csak fáradt vagyok egy picit. Próbálom őket mindig megújítani, de két éve bújok a bőrükbe, gondolkodok a fejükkel, érzek a szívükkel, ergo kicsit elhasználtak már mind, ahogy én is, ráadásul tényleg van ezer meg egy dolgom is, főleg, hogy végre süt a Nap, írok másokkal is, ami egy kis felüdülést jelent Niko és Lia után, egy kis vérpezsdítést, egy kis újdonságot. Érthető szerintem, hogy két év után szívesebben foglalkozok valami mással, mint velük, még akkor is ha tudom, hogy mennyien vártok rájuk. Nincs meg ugyanaz a lelkesedés egy-egy fejezet elkezdéséhez, mint az elején, de ez is természetes, viszont higgyétek el ha nekik ülök, ugyanúgy gépelek be egy fejezetet, mint az elsőnél, egyszerűen csak nehezebben veszem rá magam, hogy velük foglalkozzak és ne mással.

De ember vagyok, nem író. Hobbyfirkász és semmi több. Nincs miért számon kérnetek és nincs is miért számot adnom senkinek. A fejezeteket ezután is így fogom hozni. Kedvem szerint. Ha éppen írni akarok írok, ha koncertre akarok menni koncertre megyek, ha hajnalban akarok hazajárni és az egész napot végig aludni, akkor pedig azt fogom csinálni, mert nekem így jó. Önzőség tudom, de ez van.

Nem hagylak történet nélkül titeket, annyi mindent kaptam tőletek (amiért ismét csak köszönömöt tudok rebegni nektek és elmondani újra meg újra, hogy nekem vannak a legeslegjobb olvasóim az egész világon, amiért végtelenül hálás vagyok) de azt hiszem, hogy ti is kaptatok tőlem ahhoz, hogy megértsétek ez az írás dolog azért nem könnyű vagy legalábbis megpróbáljátok megérteni.

Egy fejezet elkészítése, ha jobb napom van, laza öt órát jelent. Ha nincs akkor tízet is… 118. fejezetnél tartunk, ha csak öttel szorozzuk be az azt jelenti, hogy az életemből majdnem huszonöt nap erre ment el. Nem panasz, mert minden percét imádom (ha nem így lenne nem csinálnám). Nézzétek megértem, ha nem maradtok itt, ha nem vártok két vagy akár három hetet is egy-egy fejezetre, nem kérhetem ezt tőletek, de ti se kérhetitek tőlem, hogy itt üljek és gépeljek, mintha ez lenne a dolgom. Az egész egy hobby, a hobbyjával pedig mindenki annyit foglalkozik amennyit akar szerintem. Aki marad ezek után, hogy nem teszem le a nagyesküt, hogy ezentúl óránként hozok egy részt, de még csak arra se, hogy hetente megírok valamit, annak köszönöm, aki nem, annak meg köszönöm, hogy itt volt és eddig kitartott.

Minden tiszteletem drágáim a tiétek lelkes olvasóké, de nem húzom tovább az időt, nincs is ezt tovább hova ragozni szerintem.

Millió puszi drágáim, jó olvasását, béke és szeretet:

Kesha

"    Haladni akarsz az életedben, de sokszor egyik lábad a féken van. Ahhoz, hogy szabad lehess, meg kell tanulnod elengedni. Elengedni a sérüléseket. Elengedni a félelmet. Nem táplálni tovább a régi fájdalmakat. Az az energia, amivel a múltadba kapaszkodsz, visszatart az új élettől. Mi az, amit ma elengednél?   "

-          Hova menjünk nászútra? – Néz rám Sean kérdőn, de én a falat kémlelem.

-          Fogalmam sincs – felelem tök érdektelenül. Házas vagyok mégse boldog. Talán, mert mindenki őrültségnek tartja, hogy hozzámentem. Egy oltári nagy hibának. Én mégsem érzem így. Hisz ő jó ember. Szeret. Gondoskodik rólam. Mellettem áll, amikor mindenki más elhagy.

Yv szavai a fülemben visszhangzanak. Látni sem akar, amíg el nem váltam. De hát én holtomiglan, holtodiglant fogadtam. Hogyan válhatnák el? Nem is akarok elválni! Szeretem és senki nem érti meg ezt.

Az ajtómon valaki halkan kopog.

-          Gyere be – súgom halkan. Dorah mégis meghallja. Ő legalább nem szól bele abba, hogy mit tettem, nem ítél el miatta. Talán pont ezért jöttem haza. Haza..  Már ha bármit is otthonnak lehet neveznem.

-          Keresik kisasszony azaz…- néz rám zavartan, mire elmosolyodom. Igen, a kisasszony megszólítás nem túl jó immár.

-          Semmi baj, megyek – ölelem meg. Ő Sean-on kívül, aki elfogad olyannak amilyennek vagyok. Bár sokak szerint ez a dolga, ezért kapja a bérét, de én tudom, hogy ő is szeret. – Itt maradsz addig míg lemegyek megnézni ki az és honnan tudja, hogy itt vagyunk? – Nézek a férjemre kérdőn. Még magamban kimondani is fura, hogy Sean a férjem, de hozzá kell szoknom, elvégre hozzá kötöttem magam egy életre. Talán más rémisztőnek tartaná, én viszont bízom benne, hogy működni fog. Hiszen vele minden olyan egyszerű. Az ő világában élni könnyű, mámorító, édes és légies. Ott nem számít semmi és már én is ennek a világnak a része vagyok. Mindent meg fog nekem mutatni benne, nekem csak be kell fogadnom az összes pillanatot. Mert csak a pillanat számít.

-          Aha. Tahiti? Bora-bora? Párizs? Hol nem jártál még? – Néz rám azért kérdőn, mire elmosolyodom. Még most betépve is azon agyal, hogy nekem, hogyan szerezzen örömet.

-          Már mindenhol, de bökj rá bármire, a lényeg, hogy ketten legyünk – hajolok fölé egy gyors csókra, majd összehúzom magamon a köntösöm és lemegyek a nappaliba.

Az illata azonnal fejbecsap, de a dohány és a parfüm édes keverékét majdnem elnyomja valami más szag, ami töményen áramlik belőle. Fél perc szimatolás után rájövök, hogy a vodka az.

-          Mit keresel itt? – Nézek végig rajta hidegen. Háttal áll nekem, tetőtöl talpig feketében, a remegő ujjai között egy cigaretta füstölög. Biztos vagyok benne, hogy Yv elmondta neki. Tudja, hogy férjhez mentem, hogy véget vetettem az őrületbe kergető macska-egér játéknak, ami majdnem két éve folyt köztünk. Lassan fordul velem szembe, majd ő is végignéz rajtam, aztán hozzámsétál és elkapja a kezem.

-          Hogy tehetted ezt? – suttogja rekedten az egyszerű fehérarany karikára nézve, mire kitépem a kezem a kezéből. Az érintése még mindig intenzív vágyat vált ki belőlem. Vágyat, hogy megcsókoljam, hogy újra szeressem, hogy a karjába olvadjak és ostobán viselkedjek, de annak a korszaknak már vége. Ideje megtalálnom a boldogsáom nélküle.

-          Egyszerű volt, aláírtunk pár papírt és kész – vonok vállat könnyedén, mire elhűlve pislog rám.

-          Feleségül mentél hozzá – kiabál rám.

-          Szeretem – vágom rá, hogy megértse immár semmi keresnivalója nincs itt.

-          Engem szeretsz – jelenti ki határozottan mire felnevetek. Nem értem miért csinálja már megint ezt, miért akar kínozni, minek jött egyáltalán ide.

-          Tévedsz – szegem fel az állam, miközben leülök a kanapéra és rágyújtok egy cigire.

-          Lószart, fejezd ezt be és érvénytelenítsd ezt a szarságot. Részeg voltál mikor megtetted vagy be voltál tépve, tök mindegy. Nem maradhatsz vele – horkant fel idegesen.

-          Pedig ezt fogom tenni. Sean a férjem, te meg takarodj a lakásomból vissza a kis kedvencedhez, aki miattam vetélt el – sziszegem dühösen, mert nem bírom megbocsátani neki, azt amit aznap éjjel a fejemhez vágott.

-          Nem a te hibád, részeg voltam, okolni akartam valakit, de nem gondoltam komolyan, ahogy te sem ezt a kibaszott házasságot. Engem szeretsz, az én feleségemnek kéne lenned és így is lesz – igazgatja meg dühösen a fejébe húzott fekete sapkát, majd a bárszekrényhez lép és pofátlanul kiszolgálja magát egy pohár whiskyvel.

-          Nem fogok elválni. Sean mindent megad, amit te nem voltál hajlandó soha. Támaszt, otthont, családot, biztonságot, szeretetet, megértést, törődést és még sorolhatnbám, de semmi értelme nem lenne, mert te ezeknek a szavaknak nem vagy tisztában a jelentésével és nem is érdekelt téged soha az egész. De nekem minderre szükségem van és tőled egyszer sem kaptam meg. Csak elhitetted, hogy fontos vagyok, hogy szerelmes vagy belém, hogy hajlandó lennél lehozni nekem a csillagokat az égről, de az egész nem volt több holmi szemvény vesztésnél. Üres ígéretek, amivel azt hitted, hogy megelégszem. Hát tévedtél Niko. Ő viszont mindent megad – mosolyodok el.

-          Mit? Drogot? Piát? Hány kurvával csalt meg mióta vele vagy? És a felesége? Belé szerelmes te ostoba liba, nem beléd. Elvett, mert egy gyönyörű értékes trófea vagy, de csak manipulál, hogy egy ugyanolyan érzelmileg nulla senkiházi idióta legyél, mint ő. Nem felemel, hanem lehúz, nem hiszem el, hogy nem látod – sziszegi ingerülten.

-          És te mit tettél? Semmit! Elhagytál egy ribancért, aki nem szeret téged csak a pénzed és hírneved. Teherbe ejtetted vagy nem, franc se tudja és utána volt képed engem okolni, mert elvetélt az a drogos anorexiás alkoholista kurva! Mindig csak bántottál, sohasem óvtál. Mindig csak fájdalmat okoztál és csak alig párszor mutattad meg milyen a boldogság, de azt is csak azért tetted, hogy utána még jobban fájjon, hogy kinevethess, hogy eldobhass, mint valami szerencsétlen kis tinilányt. Ő nőként kezel, míg te csak egy ostoba rajongóként bántál velem, akivel bármit megtehetsz. Jó voltam ágyasnak, jó volt, hogy rendet raktam helyetted, hogy szerettelek, de sosem kellettem. Menj a pokolba te szemétláda, ezt nem fogod tönkretenni – csattanok fel.

-          Mi a franc ütött beléd? – Nézek végig rajta. Ez a nő, már nem az, akit én ismertem. Hol van az a kedves imádnivaló, néha kissé gyerekes bombázó, akibe belezúgtam? Meghalt volna? El kéne tényleg temetnem az emlékét? Mikor változott így meg? Mi történt? Vagy sokkal inkább mit tettem vele? Ennek a Liának semmi köze sincs, ahhoz, akivel együtt akartam élni. A szemei vérben forognak, a köntös lóg rajta, csontsovány, az arca továbbra is sápadt és beesett. Mintha beteg lenne, de nagyon úgy tűnik nem a testével van első sorban a baj. A gyönyörű lelkét mérgezték meg először. Vagy talán én tettem? Nem, én a szívét bántottam, pedig sose lett volna szabad, hisz ő meggyógyította az enyém. De ilyen az élet körforgása nemdebár? Ha az én sebeim begyógyulnak, valaki más szíve vérezni kezd. Esetünkben ez a valaki más, pont az a lány, aki rajtam segített. Mennyivel könnyebb lenne, hogy h nem tudnám, hogy kinek fáj a szíve, hogy az egyensúly fennmaradjon.

-          Tűnj el Niko. Nem akarlak látni, nem akarok tudni rólad. El akarlak felejteni egy életre. Nem fogom hagyni, hogy elcseszd az életem. Boldoggá tesz Sean érted? Ha tényleg fontos vagyok akkor hagyod, hogy működjön és boldog legyek – néz rám kérlelően, de képtelen vagyok megmozdulni és engedni neki. Magamhoz akarom ölelni, megrázni és ráébreszteni, hogy ostoba dolgot tett, mert mi tartozunk össze. Én vagyok élete szerelme, ahogy ő az enyém, ezen pedig nem tud változtatni. Nem tud kitépni a szívéből, én se tudtam őt, pedig hányszor próbáltam. Képtelenség mégis.

-          Nem tudok lemondani rólad – ingatom a fejem.

-          Pedig eljött az ideje – sóhajt nagyot. – Már nem akarok tőled semmit. Majd egyszer talán megbocsátok, de nem most lesz. Hagyd, hogy meggyógyítson, hogy helyrehozza mindazt amit te elrontottál – kérlel halkan, de nem hiszek abban, hogy ez a helyes döntés.

-          A családod tudja már? – Ülök le a kanapéra.

-          Menj el – ripakodik rám, de nem tudom megtenni. Még kell pár perc, hogy kisétáljak az ajtón és megpróbáljam teljesíteni a kérését. Megpróbáljam hagyni, hogy boldog legyen.

-          Felelj –követelem, mintha bármit is jogom lenne követelni tőle.

-          Nem. Nem tudom azaz nem hiszem. Nem is számít. Nem is érdekli őket, sose érdekeltem semelyiket – rázza a fejét.

-          Az anyukád imád – mosolyodok el ahogy Suzyra gondolok.

-          Az anyukám Mattet imádja és rá emlékeztetem, de sosem izgatta, hogy mi van velem. Sose volt ott, sose számított mit teszek, szóval erről ennyit. Most pedig menj – szól rám újra, mire nagyot sóhajtok.

-          Boldogabb leszel nélkülem? – Nézek rá kérdőn.

-          Igen – vágja rá, engem pedig szíven szúr. Túl hirtelen jön a válasz és túl magabiztosan.

-          Szerelmes vagy belém – suttogom.

-          Elmúlik - ránt vállat.

-          Én is szerelmes vagyok beléd – nézek mélyen a szemébe.

-          Majd az is elmúlik.

-          Sosem fog elmúlni és ezt mindketten tudjuk – jelentem ki halkan.

-          Elbasztad és ezt is tudjuk mindketten Niko. Feláldoztál Leena miatt. Elpusztítottad a jövőnk, most már kár itt ülnöd – hajol előre. Fáradtan néz rám, a szája sarkában mégis valami bosszúálló gonosz kis mosoly bújik meg.

-          Élvezed, hogy most te dobsz el – állapítom meg, mire rekedten felnevet.

-          Minek tagadnám? Igen. Talán majd megérted egy kis részét annak, hogy milyen volt nekem – bólint. – Azért köszönöm Niko, csodás volt a maga szomorú értelmében és felnőttem végre. Legalábbis a tündérmesékben már nem hiszek és a szerelemben is sikerült csalódnom akkorát, hogy már ne legyen fontos – suttogja kiábrándultan, mire elhúzom a szám.

-          Nem a szerelem hibája Kulta – guggolok elé. – Sose a szerelmet okold. Inkább engem vagy magad, de ne a szerelmet. Az csodás – simogatom meg óvatosan az arcát, mert ne tudom látom-e még valaha, hogy megérinthetem-e még egyszer vagy most tényleg ez az utolsó alkalom arra, hogy vele vagyok kettesben.

-          Sosem volt csodás – hunyja le a szemeit.

-          De az volt. Emlékezz kincsem – kérem halkan, mire elmosolyodik.

-          Volt pár csodás pillanat, de most már ideje elengedni – fogja meg a kezem.

-          Most tényleg búcsúzol igaz? – Hajtom le a fejem, a szívem mázsás súlyok nyomják és nem tehetek semmit.

-          Már megtettem párszor csak sosem fogtad fel – simogatja meg ő is az arcom. Szomorúan mosolyodok el. Igaza van. Ezerszer elengedett, de én nem hagytam, Ha menekült akkor kellett a legjobban, ha velem volt eltaszítottam, most viszont ideje tényleg hagynom, hogy mi sül ki ebből. Ha boldog lesz, hát én is boldog leszek, mert a fontos, hogy ő megtalálja az útját és csodás élete legyen, ha viszont nem… Akkor talán kapunk még egy utolsó esélyt, amit nem baltázhatunk el.

-           Rendben, de ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak? – Fűzöm össze az ujjainkat egy pillanatra. Érezni akarom az érintését még egy kicsit.

-          Felesleges. Lépj tovább – sóhajt fel. Kegyetlennek tűnnek a szavak, szétszaggatják a szívem, de megérdemlem.

-          Ha nem lennél boldog, ha mégis rájönnél, hogy hiba volt, hogy… - hallgatok el hirtelen. – Tudod hol találsz – állok fel.

-          Sosem foglak keresni – szól utánam halkan, mikor a szemébe nézve hátrálni kezdek az ajtó felé, remélve, hogy meggondolja magát, hogy észbe kap, átölel és megadja az utolsó esélyt nekünk. De nem teszi, hagyja, hogy elmenjek és valahol mély tudom, hogy igaza is van. Hibáztam ezerszer, már nincs oka arra, hogy bízzon bennem és esélyt adjon. Elvégre annyit kaptam már és semelyikkel nem éltem, így az esélyem Seané let. Most rajta a sor, hogy megpróbálja boldoggá tenni és mindent megadni neki, amit én nem tudtam. Bennem viszont csak a remény élhet tovább, hogy elbaltázza és akkor talán újabb sanszom lesz.

-          Félek – ölelem át Sean nyakát kéz kézzel.

-          Nincs mitől tündérke. Ők a srácaim és imádni fognak – simogatja a derekam óvatosan. Még sose voltak velünk a gyerekei igazán. Látni őket teljesen más, mint a nászutunk után alig pár héttel vigyázni rájuk.

-          Nem vagyok az a kimondottan anyuka típus – sóhajtok nagyot, miközben csokikrémet kanalazok egy pohárba.

-          Már bocs, de egy kötényben rohangálsz a konyhánkban és a kedvenceinket főzöd. Elég jól csinálod ahhoz képest – nevet fel rekedten, miközben mindenbe belenyal. Én viszont izzadok, de nem a tűzhely melegétől vagy a forró Californiai nyártól. Huszonnégy órája semmit nem szedtem be, érzem, hogy kéne, de tiszta akarok lenni, amíg a srácai itt vannak velünk. Vagy ha végig nem is, de legalább az első napban. Az elvonási tünetek viszont azonnal jelentkeznek szinte. Nem is értem mit vártam. Mióta összeházasodtunk minden egyes nap sikerül betépnünk, mintha drogok nélkül nem is lenne élet az élet.

-          Szeretni fogják a zöldségeket is?  - Nézek rá kérdőn, mire kimászik a tálból.

-          Nem lesz baj, találkoztál már velük és csak pár napot lehetnek nálam amúgy is. Karennel így egyeztünk meg, miután lecsuktak – von vállat, mintha semmiség lenne az a három hónap börtön és fél évnyi kötelező rehabilitáció.

-          A drogteszten, hogy fogsz átmenni? – Nézek rá kérdőn, mert a nevelőtisztje telefonált, hogy lassan ideje egy újabb ellenőrzésnek. Nem akarom, hogy lecsukják, mert nem úszná meg egy kis fejmosással hiába minden.

-          Minden rendszert ki lehet játszani – huppan fel a pultra egy szál levágott szárú farmerben.

-          Csodálom a lazaságod – nevetek fel. Valahogy én nem tudnám ilyen könnyedén venni a dolgot és őt is féltem. Nem akarom elveszíteni, eddig ugyanis minden olyan gördülékenyen ment köztünk, mintha a nagykönyvbe is azt írták volna, hogy összetartozunk. A tenyerén hordoz minden egyes nap, hiába mondott bárki bármit, mikor összeházasodtunk. Boldoggá tesz, bár az azért egy kicsit zavar, hogy nem avat be a dolgaiba teljesen. De talán jobb is ha nem tudom, hogy honnan szerez akár hajnali fél háromkor is drogot alig tíz perc alatt vagy hová megy, ha nincs velem. Valószínű ez a jó házasság titka. Tiszteletben tartjuk a másik életterét, elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk és nem szólunk bele semmibe. Los Angelesbe visszatérve egyszerűen elfogadta, hogy ismét dolgozni akarok Dawnnak a bárban, a kompromisszumot pedig nem volt nehéz vele megkötni. Én hozzá költöztem Malibura, ő pedig hagyja, hogy csapoljak.  

Egy gyors csók elejéig mellé perdülök, amiből persze egy jóval hosszabb, mélyebb és szenvedélyesebb lesz. Szeretem érezni az ízét, imádom, hogy tündérkének hív és a csillogás a szemeiben szintén megbabonáz még mindig. Nem olyan, mint Nikoval volt. Ő sokkal nyugodtabb, vele minden kiegyensúlyozottabb, bár többet is kell aggódni miatta, hisz egy botlás és viszik is a börtönbe, ha csak egyszer elméri az adagját, lehet, hogy az volt az utolsó lövése. Talán ettől ilyen édes az egész. Bármikor jöhet az aranylövés és nem lehet megállítani. Minden egyes másodperc lehet az utolsó. Sosem tudhatjuk, hogy mikor ér véget vagy mi miatt. A halál vagy a rács választ-e el minket. De a szép ebben, hogy nem is számít.

-          Bárhonnan lehet bármit szerezni, nekem pedig van pénzem, ahhoz, hogy ne csukjanak le egy pite kis drogteszt miatt, tehát ne aggódj tündérke. Persze ha olyan állapotban vezetnék vagy hasonló baromságot csinálnék, azonnal sittre vágnának, de így nem fenyeget ez a veszély – simogatja meg az arcom, amitől önkéntelenül is elmosolyodok. – Jól vagy? – Néz rám kérdőn.

-          Csak kicsit remeg a kezem. Talán egy cigi kéne csak, de nem akarok betépni, mikor itt vannak a gyerekeid – sóhajtok nagyot.

-          Majd este ha elaludtak tekerek egyet – puszil homlokon. Olyan természetes az egész, mintha csak egy üveg bort akarna kinyitni, amit ketten fogyaszthatunk el, miután lefektettük a gyerekeinket. Akár egy ideális család. Pedig nem is vagyunk család. – Tündérke – suttogja, mire kérdőn nézek rá.

-          Mondd – mosolygok rá bíztatóan.

-          Tudod, hogy tőlem nem lehet gyereked – suttogja, mire aprót bólintok. Talán a házasságunk szépséghibája ez, de pontosan tisztában voltam mindennel, mikor hozzá mentem. Na nem mintha gondoltam volna arra egy percig is, hogy anya akarok lenni, mindig távolinak tűnt az egész, viszont most meg már azt is tudom, hogy soha nem is lesz gyerekem. Bár nem is hiányzik, hisz lemondani egy ordító, nyáladzó, bűzlő csecsemőről, akit kilenc hosszú hónap után kapsz kézhez, miután meghíztál és szenvedtél nem tűnik túl nagy árnak azért, hogy egy hozzá hasonló férfival élhessek. Igaz, Nikoval terveztük, hogy lesz egy gyönyörű zöld szemű kislányunk, de azok régi álmok, amiket elengedtem végre.

A jelenem itt van, Sean mellett, aki nem ígért semmit, nem úgy, mint a zöldszemű, mégis mindent megadott, amire vágytam.

-          Mert elkötetted magad, hogy egy groupiet se ejts teherbe még véletlenül se – suttogom.

-          Pontosan – bólint mosolyogva. Látom a szemén, hogy a régi időkön mereng. – Karen megölt volna, ha hazaállítók egy zabigyerekkel. Bár a házasságunk így sem élte túl.

-          Mire akarsz kilyukadni? Hogy hozzám se leszel hűséges? Azt hiszed nem vagyok tisztában vele? Karen a szerelmed volt, úgy, mint nekem Niko, mégse tudtad a gatyádban tartani a farkad édes. Nem kell elmondanod semmit. Tudtam mire vállalkozom az első perctől fogva, amíg nem ide hozod a szajháid és engem nem kérsz számon semmiért, addig nem lesz semmi. Ez a ház szent, ez a mi fészkünk, azon kívül pedig azt dugsz meg akit akarsz. Szeretlek Sean, de nem vagyok naiv kislány már – tartom a szája elé a fakanalat, mire megkóstolja a szószom, aztán elmosolyodik.

-          Ez finom és azt is tudom, hogy okos kislány vagy. Nem lenne igazságos, ha én számon kérnélek, mert félredugsz. Nem is foglak soha, bár nem ezért hoztam fel a dolgot  - néz rám komolyan.

-          Hanem? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mert lövésem sincs mire akar célozni ezzel az egésszel.

-          Tőlem nem lehet saját gyereked… - kezd bele halkan, mire félbeszakítom.

-          Tudom, de neked van kettő, ha gyerekezni akarok elkérem Karentől Noaht és Lucyt és meg van oldva.

-          Befognád egy fél percre? – Nevet fel halkan. – Mást akartam mondani. Méghozzá azt, hogy ugyan tőlem nem lehet babád, de mástól igen. Ha valaha szeretnél egy sajátot nem baj tündérke. Feküdj le valakivel és ess teherbe. Felneveljük ketten. Veled leszek végig oké? Ha már miattam nem lehetnél elvileg anyuka, akkor azt hiszem így igazságos az egész. Nekem van kettő neked is jogod van megtudni milyen a saját gyereked a kezedben tartani. Fiatal vagy még, de később akár meggondolhatod magad – magyarázza halkan, mire elkerekednek a szemeim. – Ez csak egy lehetőség, ha akarsz élsz vele, ha nem akkor meg kiéled az enyémeken az ilyen hajlamaid, rádbízom – ölel meg. – Felmegyek zuhanyozni, addig te maradhatsz konyhatündér, de éjjel a szex Istennőt várom az ágyunkba asszony – csap a fenekemre, mire felnevetek. 

-          Igenis uram – bólintok, aztán tovább főzőcskézem.

A füzetem alig egy hónap alatt megtelt újabb és újabb dalokkal. Mindent neki írtam, részegen. Minden hozzá szól, róla, az összes egy fohász, hogy bocsásson meg, de nem teszi. Nincs bocsánat.

-          Te meg mi a fene… - dörzsöli Mad álmosan a szemé hajnali háromkor. – Megint a kocsmában voltál – állapítja meg halkan, mire bólintok.

-          Kész vagyok – tolom elé a füzetem.

-          Bűzlesz – mászik ki Yvonne a hálóból. Most, hogy vége a turnénak ő is kapott pár hét szünetet Alextől és úgy döntött a barátom mellett tölti Helsinkiben. Milyen csodás lenne, ha Lia is vele jött volna. most együtt borozgathatnánk, nevethetnénk, de nekem csak a magány jutott és a torony, ahol egyedül ülhetek míg világ a világ, mert számomra nem jár boldogság. Én nem érdemlem meg. Talán soha nem is érdemeltem meg.

-          Vodka – rántok vállat. A szagom érdekel a legkevésbé.

-          Menj haza – szól rám Mad nagyot sóhajtva.

-          Nem – rázom meg a fejem, majd felnyitom a füzetkém és keresgélni kezdek. – Kéz vagyok és most már ti is kellettek – nyomom a kezébe.

-          Te… - akad el hirtelen, mikor olvasni kezd. – Ez kibaszott j – szólal meg miután átfutotta a sorokat. – Bár kissé depressziós és kiábrándító, de csodás mégis – néz rám leesett állal, mire elmosolyodom. Lia ihlette, bár ezt azt hiszem magától is kitalálta.

-          Harminc dalszöveg - suttogom. Kezdem érezni, hogy a nem alvás és állandó piálás kezd kikészíteni, de nem érdekel. Büszke vagyok arra, amit csináltam, ha már a szerelmet elbasztam, akkor legalább a szerelemről tudjak írni. Dalokat, álmokról, csodákról, magányról és kietlen reménytelenségről.

-          Te részegen egy kocsmába írtad mindezt – olvasgat bele a többibe.

-          Nem volt kedvem egyedül otthon ülni – vonok vállat.

-          Pihenned kell – suttogja Yvonne.

-          Albumot kell készítenem – jelentem ki határozottan.

-          Csak most jöttünk haza. Aleksi nem fog most vagy egy évig sehová menni, egy albumot pedig turné követ. Egy hónap se telet el azóta, hogy Helsinkibe jöttünk, mind fáradtak vagyunk, pihennünk kell és neked se ártana. Néztél mostanság tükörbe? Ijesztő vagy Niko – suttogja Mad. – Értem, hogy hiányzik, de haza kell menned és összeszedned magad – néz rám komolyan. – Túl sok dolog történt veled mostanában. Lia férjhez ment, a baba elment, Leena egy idióta és ott van a turné is. Muszáj rendet raknod az életedben és azt itt a nappalimba nem fogod tudni megtenni. Utazz el, pihenj vidd el a szüleid vagy az öcséd nyaralni, nyugodj le. És dobd el a piát is, mert megint baj lesz belőle. Az ivás nem segít és nem teszi semmissé, hogy Lia hozzá ment Seanhoz – néz mélyen a szemembe.

-          Ne beszélj erről – ingatom a fejem idegesen. Egyszerűen könnyebb tudomást sem venni erről a tényről. Nem akarok ezzel foglalkozni és kész. Majd észhez tér és akkor visszajön hozzám.

-          De ez a valóság, ha elfogadod, ha nem – jelenti ki keményen, mire felkapom a vizet és nagy lendülettel felállok.

-          Fogd be!

-          Ne csináld ezt Niko. Tudom, hogy fáj, de… - kezd bele, mire kiveszem a kezéből a füzetem.

-          Kuss – sziszegem. Ha még egyszer valaki a képembe vágja, hogy életem szerelme valaki máshoz tartozik valószínűleg összeroppanok.

-          Nekem is fáj amit tett – szólal meg Yv csendesen. – Még csak meg se hívott – néz rám elveszetten. – Esélyt se adott, hogy megállítsam. Nem a te hibád Niko – suttogja. – Ronda dolgokat mondtam neked, de Lia döntött úgy, hogy hozzámegy. Egyszerűen magába bolondította. Sean olyan, mint a méreg, megfertőzte a szívét az elméjét és minden normális sejtjét. Nem gondolkodik, sőt talán…  harapja el hitelen a mondatot, majd lehajtja a fejét.

-          Talán? – Nézek rá kérdőn a füzetem szorongatva.

-          Nem vagyok benne biztos, hogy ura-e még önmagának – néz a szemembe. – Szerintem kezd elmenni az esze. Túl sok volt neki ez az egész. Te, Mira, Pete Alex, Sean, Leena, Matt, Jen, kiderült, hogy van egy húga, két éve egy érzelmi hullámvasúton ül és nem bír leszállni róla, a vagon pedig csak száguld hol fel, hol meg le, de nem lassít soha, kirázza belőle az erőt, az észt és ki tudja mikor zuhan ki belőle. Már kapaszkodója sincs. Nem beszél még velem se, pedig hívtam, hogy bocsánatot kérjek tőle, azért, amit akkor mondtam neki, amikor elmondta, hogy feleségül ment Seanhoz – túr a hajába aggodalmaskodva.  

-          Nem őrült meg – ingatom a fejem, pedig fáj bevallani még magamnak is, hogy a leglogikusabb dolog, amit Lia tehetett az-az, hogy hozzáment ahhoz a férfihoz, aki megvédte és szerette eddig mindig. Akihez bármikor menekülhetett, aki biztonságot nyújtott neki és aki bármit megadott neki mindig.

-          Még nem – néz rám az alsó ajkát harapdálva.

-          Yvonne, mondd, amit mondani akarsz – nézek rá határozottan, már amennyire ittasan tud határozottan nézni az ember.

-          A kokó és a többi, szét fogják rombolni az agyát, ha már nem tették meg. Sean sosem mondd neki nemet, rábízza a döntést és ő is függő mind igazából mindannyian. Csak ti vagytok tiszták, mint a frissen esett hó. Bár te piálsz – húzza el a száját.

-          A lényeget – pirítok rá, mellékesként tekintve arra, hogy fél perce sincs, hogy lényegében lealkoholistázott.

-          Mi van, ha a drogoktól fog megőrülni? – Néz rám kérdőn.

-          Tudja hol a határ – mosolyodok el. Ő olyan józan és annyira már, mint bárki akit eddig ismerek.

-          Tudta, mert eddig érdekelte. Miattad érdekelte, miattam, Alex vagy Andy miatt, de most… - pislog célzatosan, mire belegondolok, hogy valahol igaza van. Lia lába alól már a turné alatt elkezdett kicsúszni a talaj és ha végiggondolom akkor rá kell jönnöm, hogy tényleg napról napra rosszabb lett az egész. Ahogy mindent elengedett, úgy tűnt el ő is az éterben. A személyisége darabokra hullott, ahogy minden más is körülötte.

-          Igen? – Nézek a kapuban álló rosszarcú fickóra, akinél hatalmas aktatáska van a mögött álló két gorilla pedig szintén nem kelt bennem túl jó benyomást. Bízom benne, hogy csak eltévedtek, de nagyon nem úgy néznek ki, mintha tényleg ez lenne a helyzet.

-          Ki vagy te? – Kérdezi a férfi rekedten, olyan furcsa akcentussal amilyet még sosem hallottam és nagyon is figyelnem kell, ha meg akarom érteni mit kérdez.

-          Maga ki? – Húzom össze a szemöldököm gyanakvóan.

-          Lakott itt egy férfi. Elköltözött? – Fejezi be hirtelen a ki kicsoda című játékot.

-          Nem – ingatom a fejem.

-          Hol van Sean? – Sziszegi mogorván.

-          Nem mondom meg – fordítok neki hátat, mire a rácson át elkapja a csuklóm mielőtt a házba mehetnék és durván megszorítja, amitől fájdalmasan szisszenek fel.

-          Engem nem hagyhat itt senki válaszok nélkül – magyarázza ingerülten.

-          Eresszen el maga barom ez fáj – csattanok fel.

-          Hol van Sean? Ki vagy te? – Ránt közelebb a rácshoz a kezemnél fogva, mire nagyot rándul a csuklóm és csak kicsin múlik, hogy nem kezdek el a kiabálni segítségért.

-          A feleségem, engedd el Igor, de azonnal – áll meg Sean az autójával, majd nevetve  száll ki, hogy aztán összeölelkezzen az előbb még a csuklómat szorongató férfival.

-          Nem tudtam, hogy ismét nős vagy – nevet fel a férfi, mikor Sean betereli a lakásba, én pedig puffogva megyek utánuk.

-          Vegas váratlansága miatt nem tudtam meghívót küldeni – nevet fel Sean, mire hirtelen eléjük állok.

-          Ki ez a barom, aki majdnem eltörte a kezem? – Nézek rá kérdőn.

-          Ó, bocsáss meg nekem, nem tudtam, hogy Sean felesége vagy. A nevem Igor Vologya Gladishiva – fogja meg a kezem, majd egy puszit nyom a kézfejemre.

-          Hé Igor, ne flörtölj vele, ő már házas asszony és az enyém. Tudtommal a családodban a házasság még mindig szentség, ne akard lecsapni a kezemről – karolja át Sean nevetve a derekam, majd homlokon puszil. Furcsa, de mellette megnyugszom teljesen, még akkor is ha nem örülök annak, hogy ez a csóka a házunkban van a gorilláival együtt.

-          A feleséged gyönyörű Sean ezt el kell ismernem, nézni viszont szabad, ha pedig lelépne velem, az nem lenne az én hibám, egyszerűen csak az is kiderülne, hogy az asszonyod okosabb is, mint amit megérdemelsz – magyaráz halkan, majd a konyhaasztalra teszi az aktatáskát. – Ezt valaki másnak szántam, de most már kedves, hogy láttalak, azt hiszem jobban illik hozzád – vesz elő egy fekete bársonyzacskót, majd egy karkötőt ejt a tenyerébe, ami csak gyémántokból áll, aztán finoman az előbb még megszorongatott csuklómra csatolja. – Tökéletes kedves… - mosolyog rám, miközben kérdőn felhúzza az egyik vastag sötét szemöldökét.

-          Cornelia Anders – mutatkozom be. – Ezt viszont bármilyen gyönyörű is nem fogadhatom el – nyúlok a csat után, mire finoman lefogja a kezem.

-          Ez csak egy kis csekélység, mert faragatlan voltam – mosolyodik el újra, mire Sean a fülemhez hajol.

-          Igor gyémántokkal kereskedik, számára ez tényleg semmiség – suttogja.

-          Gyémántok? – Nézek a két férfira kérőn, mire elmosolyodnak, majd Sean bólint egy aprót, Igor pedig beszélni kezd.

-          Gyémántok főleg, de persze nem minden üzletem legális. Van itt más is – szedi fel az aktatáska egy rétegét, majd heroint pakol az asztalra.

-          Fegyverkereskedelem, prostik futtatása és egyéb finomságok is szerepelnek még drága barátom a bűnlajstromodon, a drog és gyémánt biznisz mellett – nevet fel Sean, majd két kis tasakot elhúz, aztán mint aki pontosan tudja mi az ára Igor zsebébe teszi a pénzt.

-          Mindig öröm veled üzletelni drága barátom – nevet fel a férfi, aztán még egyszer kezet csókol és távozik a házból.

-          Ez meg mi a fene volt? – Nézek Seanra kérdőn.

-          Rendeltem tőle egy kis rendes árut. Ez nem olyan, mint amit itt lehet kapni – vesz elő egy kanalat, hogy ismét belője magát.

-          Honnan jött ez a férfi? – Kérdezem halkan, míg magánál van.

-          Északi, mint Niko. Csak ő nem finn hanem orosz vagy ukrán vagy akármi is tök mindegy. Neki van olyan, ami nekem kell – somolyog, miközben a nadrágjából előhúzza az övét.

-          Majdnem eltörte a csuklóm – nézek le a kezemre, amin ott van a karkötő de Igor ujjainak nyomai is.

-          Örülj neki édes, hogy nem a nyakad – nevet fel rekedten. ismerem már, tudom, hogy csak a szurijára tud gondolni, most, hogy nála van a cucc.

-          Miért üzletelsz te ilyen fickókkal? – Teszem fel az utolsó kérdésem.

-          Mert nem kérdez és nem bonyolít semmit. Ő hozza a heroint, én adom a pénzt. Ő jön és fizetek, ő elmegy. Egyszerű – szorítja el a karját, mire puffogva kimegyek a tengerpartra, mert most órákig se kép se hang nem lesz nála, ahogy ismerem.