48. Ugyan olyan, mégis más

+18

„A csókod festi kékre az eget,
szemed szinétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.”

A napok gyorsan telnek. Nem igazán beszélgetünk, de minden egyes pillantásommal, mozdulatommal és gesztusommal próbálom felé sugallni, hogy mennyire megbántam, hogy bántottam. Némán esedezek a bocsánatáért, de úgy tűnik nem is haragszik rám. Ugyan úgy megcsókol, mint a történtek előtt, ugyan úgy simogat és felizgat, minden ugyan olyan és mégis más. Szellemként él mellettem. Mosolyog, de a szeme nem ragyog. Szeretkezik velem, de nem látok akkor sem szerelmet a tekintetében. Átölel, de nincs benne semmi érzelem. Mint valami porcelánbaba. Hideg és élettelen. Mégis fájdalmasan gyönyörű. Minden egyes pillanattal egyre jobban beleszeretek, bár tudom, hogy sosem lehet az enyém és meg sem érdemlem. Még ez a pár nap se jár nekem igazából. Még ez a pár perc boldogság sem. Mégis ellopom a perceket. Mélyen elraktározok magamban minden egyes fagyos mosolyt, minden érzelemmentes csókot, minden egyes forró érintést. Éjszakánként órákon át nézem, hogyan alszik. Nem bírom lehunyni a szemem. Túl gyorsan telik az idő, túl gyorsan jön el a pillanat mikor pakolnunk kell. Mikor vissza kell adnom valakinek aki szintén nem méltó hozzá. De talán Alex mellett is jobb helye lesz, mint mellettem valaha is lenne. Hiába szeretem, tudom, hogy nem tudnám boldoggá tenni. Nem vagyok rá képes. Túl önző vagyok hozzá. Fáj a tudat, hogy el kell engednem. Magamban ezerszer is megesküszöm arra, hogy soha többet nem keresem, hogy megpróbálom elfelejteni, hogy nem zaklatom többé és hagyom, hogy boldog legyen. Bár még most sem tudom, hogy fogom kibírni. Az autó estére értünk jön, már mindent összeszedtünk, egy szál farmerben ülök a kanapé előtt amin ő fekszik lecsukott szemekkel.
- Tudod írtam neked még valamit – suttogom a gitárommal a kezemben. – Talán segít, hogy megértsd mit is jelentesz nekem. Talán nem fogod azt hinni, hogy csak játékszer vagy – nézek az arcára, ami nyugodt és békés. Nem hallja mit mondok, mert alszik. Legalábbis azt hiszem, hogy alszik, aztán mikor elkezdem pengetni a húrokat a tenyere a vállamra siklik és cirógatni kezdi a bőröm, amitől összefacsarodik a szívem. Ez az utolsó alkalom, hogy hozzámér. Annyira lágyan és puhán simogatja a meztelen vállam, hogy megint sírni támad kedvem. Kezdek besokallni attól, hogy ennyire szerelemes vagyok belé és nem mondhatom ki. A szavak önkéntelenül hagyják el a szám. Olyan, mintha a dal szövege belém égett volna. Csak az ő dalai éneklése közben érzem ezt a semmihez sem hasonlítható kábulatot. Folyamatosan peregnek le a szemem előtt a közös pillanataink. Az érzések, az illatok, az ízek, az érintések, minden olyan elevenen él bennem, mintha most történne. Tökéletesen magam elé tudom idézni, még a szeme csillogását is, az összes édes kis sóhajt ami elhagyta a gyönyörű rózsaszín ajkait. A dal végén még pengetem egy picit a húrokat és megpróbálom visszanyelni a torkomban lévő gombócot, de minden egyes lélegzetvétellel egyre nagyobbra nő. Fojtogat.

Nézem, ahogy a hosszú hófehér kecses ujjak a gitáron játszanak. A dal próbálja megolvasztani a páncélom, de nem megy neki. Túl kemény a pajzs olyan, akár egy fa kérge. Óv és véd attól a fájdalomtól amit akkor éreznék, ha nem zártam volna be az érzelmeim egy páncélszekrénybe. A hangja gyönyörű, simogató, varázslatos, bár néha elcsuklik. Olyan érzésem van, mintha Niko küzdene valamivel miközben énekel. Aztán elhalkulnak a szavak és az ujjai lefogják az utolsó akkordokat is. Mély levegőket vesz, a mellkasa hullámzik a tenyerem alatt, a szíve szaporán ver. Nem bírok megálljt parancsolni a tenyeremnek. Simogatom a puha, selymes, illatos bőrt. A nyakán erősen pulzálnak az erek, sebesen kering a vér a testében. Talán zaklatott, de nem értem miért… Próbálok nem is foglalkozni vele. Nem szabad ismét közel engednem magamhoz. Nem szabad, hogy érdekeljen, mi bántja.
Még egyszer végighúzom a testére vésett fekete mintákon az ujjaim, de mikor a szíve felettire csúsztatom a kezem, lefogja a csuklóm. Finoman végigsimít a kézfejemen, majd összefűzi az ujjainkat és felfelé húzza a tenyerem, amibe belesimítja az arcát. Akár egy kiscica. A gyönyörű zöld macskaszemek felnyílnak és az enyémbe mélyednek. Lágyan csókol bele a tenyerembe, én pedig rámosolygok. Nyugodt vagyok, de valami azt súgja, hogy nem így kéne ennek lennie.
- Énekelj még nekem – suttogom, a kívánságom, mire megvillannak a szemei, aprót bólint és újból dalolni kezd. Az állát a kanapé szélére támasztja és folyamatosan a szemembe nézve elénekli újból azt, amit a klubban hallhattam már. Közben folyamatosan simogatjuk egymást. Az ujjaim a kusza kócos, göndör, barna tincseket kisimítják az arcából, míg ő a derekamon húzza végig a kezét egészen a vállamig, majd a karom cirógatja végig. Aztán valahogy mindkettőnk keze a másik arcán köt ki. Egy belső kényszer azt súgja, hogy a márványfehér arc minden egyes négyzetcentiméterét véssem jól az emlékezetemben. Papírvékonynak tűnik a sápadt bőr, amin az ujjaim végigtáncolnak. Először a gyönyörű magas homlokán húzom végig a kezem, majd a halántékán. Annyira puha… Hirtelen rándul görcsbe a gyomrom. Nem tudom mi történik velem, de megszűnik a külvilág. Minden sötétségbe burkolózik, csak az ő hófehér bőre és mohazöld szemei világítanak a kietlen semmibe. Tényleg nincs nála csodálatosabb férfi a bolygón. Olyan, mint valami álom. Minden kislány őt akarná hercegnek. De tündérmesék nem léteznek. Ez a királyfi nem lehet senkié. Pedig ha egy is megnyerné magának… Igen, az a királylány lenne a világ legboldogabb nője, aki birtokolhatná ennek a démoni angyalnak a szívét. De nincs szíve, ezért nem lehet senkié. Niko szívtörő Koskinen. Niko szívtelen Koskinen.
Nem bírom elszakítani a pillantásom róla. Az arccsontjához érve, lehunyja egy másodpercre a szemeit, én pedig elámulok ismét azon, hogy mennyire csodálatos kontrasztot alkot a makulátlan márvány arc a hosszú sötét szempillákkal és az íves szemöldökkel. Aztán a szemhéjai újból felpattannak. Ördögi fény lakozik azokban a bársonyosan zöld szemekben. Szent meggyőződésem, hogy világít a tekintete a sötétben. Egyetlen pillantásával bárkit az uralma alá tud hajtani, de rám már nem hat. Nem hagyom, hogy elbűvöljön és megbabonázzon, mert tudom, hogy ha ismét odaadnám magam neki, annak sírás lenni újból a vége. Nem akarok többet sírni. Miatta nem. A tekintete most hazudik. A legédesebb hazugságot közvetíti felém. Olvasok a zöld íriszekből, de nem hiszek nekik. Nem hiszem el, hogy szeret és azt sem, hogy fáj neki, hogy el kell engednie. Édes hazugság, amiben jó lenne hinni, de az eszem azt súgja, hogy nem szabad.
A tekintetem az ajkaira siklik. Rajzolni se lehetne ennél szebbet. Valami különleges mágnes vonz hozzá. Meg kell csókolnom. Egyre közelebb hajolok hozzá, finoman a hajába túrok az ujjaimmal és kóstolgatni kezdem. Lágyan csókoljuk a másik száját, miközben a kezei a derekamra csúsznak, óvatosan megragadnak és lehúznak a kanapéról, az ölébe. Szorosan ölel magához, szinte levegőt se kapok, de nem számít. Talán ez az utolsó alkalom arra, hogy eggyé váljak vele. Hogy érezhessem a bőrét a bőrömnek simulni. Végigpuszilgatom az egész arcát, míg a meleg tenyere a pólóm alá siklik és kihámoz a felesleges anyagból. Készségesen emelem magasba a karjaim, hogy megkönnyítsem a dolgát, majd egymás szemébe nézve hol ő nyom puszit az alsó ajkamra, hol én az övére. Néha a fogaink közé szívjuk a másik száját, végigsimítunk a finom bőrön a nyelvünk hegyével, aztán elengedjük a fogságban lévő cseresznyepiros édes ajkat. Fájdalmas mosoly játszik az arcán, mikor az ujjaim végigfuttatom a mellkasa bársonyos tűzforró bőrén, a hátán, a karjain, míg el nem érek a nadrágja széléig. A gomb és a zipzár halkan susog, majd az anyag megadja magát. Pillanatok alatt fedetlenné válik, a gyönyörű, szálkás, vékony test. Iszom az elém táruló látványt. Nem tudom eldönteni, hogy ördöggel vagy angyallal van-e dolgom. Mindkét földöntúli teremtmény megvan benne. Olyan ártatlannak tűnik néha, mintha Isten szolgája lenne. Törékeny, sebezhető, szerethető. De ott van benne a kisördög is, ami képes arra, hogy elbűvölje az embert, annyira, hogy azt se tudja a vele lévő, hogy mit tesz. A zöld szemeivel arra is rá bírna venni, hogy ugorjak le egy felhőkarcoló tetejéről, mert képes elvenni az eszem. De a szívem már rég meggyilkolta, mi lesz velem ha még az eszem is elveszi? Nem, nem akarok erre gondolni. Semmire nem akarok gondolni. Csak a perzselő csókjaira, amivel az arcom és a szám becézgeti, a meleg tenyerére, ami folyamatosan simogatja a testem, a kecses ujjaira, amivel levarázsolja rólam a sortom. A testét az enyémhez igazítja, a karjaival szorosan és mégis gyengéden tart az ölében, a csókjai egyre jobban felforrósítják a vérem, ami szélsebesen száguld végig az ereimben. Hullámzik a testünk, a szőnyegen, a csendet csak a ziháló lélegzetvételeink hangja zavarja meg. Mindenhol ott van a keze, én pedig kénytelen vagyok lehunyni a szemem és úgy élvezni az édes kényeztetést, mert ha a szemébe néznék, biztos meghalnék. Lassan forrunk egybe, élvezem ahogy teljesen kitölt. A vérem zubogását a fülemben hallom, a szíve egyre hevesebben ver a tenyerem alatt, az ujjaim a vállába mélyednek miközben felemelkedek, hogy aztán ismét a lehető legmélyebben fogadjam be. Az arcát a nyakamba temeti, a fültövemen érzem a meleg nyelvét végigfutni. Az izzadtságcseppek finoman gyöngyöznek a bőrünkön végig, miközben tökéletes összhangban mozgunk együtt. Túl sok ez nekem. A hideg és a meleg egyszerre fut végig a hátamon, beleremeg a gyönyörbe az egész testem, erőtlenül borulok a vállára, kiélvezve még az utolsó másodpercét is a csodálatos együttlétnek. Érzem, hogy ő is megremeg és követ a felhők fölé. Zihálva ölel magához, majd hátranyúl és egy pokrócot terít a vállamra. A lábaim körbekulcsolják a keskeny derekát, az arcom a vállán pihentetem, a testünk erőtlenül és mégis szorosan összefonódva simul össze. Ismét finnül kezd motyogni, halk reszelős hangon. Olyan, mintha valami varázsigét mormolna a bőrömbe. Szeretem hallgatni a hangját és azt is szeretem mikor finnül beszél hozzám. Dallamos és csodaszép, egyszer talán, ha lesz hozzá kedvem megtanulom én is ezt a különleges nyelvet.

Egy kastélyszerű épület vaskerítése előtt áll meg az autó. Alex háza.
- Viszlát – libbenne ki mellettem Lia, búcsúcsók nélkül, de nem hagyom így elmenni. Egy utolsó követelőző, mohó csókban forrunk össze, a tenyere az arcom két oldalán pihen, míg én tiszta erőből szorítom magamhoz a karcsú testet. Nem akarom elengedni. Képtelen vagyok rá. Ha most itt hagy, abba belehalok. Nem lehet, hogy így érjen véget. Mosolyogva néz a szemembe, mint aki cseppet sem bánja, hogy lejárt az időnk. – Vigyázz magadra – suttogja alig fél centire az ajkaimtól, még egy utolsó puszit nyom a számra és kiszáll az autóból. Amint bezáródik mögötte, nagyot ütök az előttem lévő ülésbe és felüvöltök a kíntól ami átjárja minden porcikám. A sofőr rémülten néz hátra, de nem foglalkozok vele. Végignézem, ahogy a kovácsolt vaskapuk szétnyílnak, majd becsukódnak Lia mögött.
Elvesztettem.
Végleg.
- Uram, hová vihetem? – Kérdezi félve a sofőr, mikor eltűnik a szemem elől a nő aki megmérgezte a szívem. Lassan térek magamhoz.
- Ide – nyomok a kezébe egy cetlit, mire összehúzza a szemöldökét, aprót biccent és elindulunk. Tudom, hogy ostobaság, amit tenni fogok, de csak ez az egyetlen dolog képes arra, hogy megszüntesse ezt az űrt bennem, ami életem végéig kísérteni fog. Hogy mi a legrosszabb? Hogy tudom, nem kéne ennek így lennie. Ha nem lennék egy beszari, önző, elkényelmesedett pöcs, ha harcolnék, ha lenne merszem akkor nem kéne őrültségeket elkövetnem ahhoz, hogy túléljem, mert az enyém lenne. Örökre.



- Mit keresel te itt? – Sziszegi dühösen Lily, egy szál bugyiban és ingben. Bűzlik a vodkától és a fűtől.
- Nem téged – vágom rá és arrább penderítem az ajtóból, mire a másik két ribanc is előkerül.
- Hagyd békén Alexet – kapja el a karom Amanda, mikor a márványlépcső legalsó fokára lépek. Van egy sejtésem, hogy valamelyik hálószobában van az én kis pokolfajzatom. Még sosem láttam a házat belülről, mégis ösztönösen tudom, hogy merre kell mennem.
- Ne szólj bele abba, ami nem a te dolgod – lököm a falhoz, a drogoktól csontsovánnyá fogyott lányt. – Hol van? – Kérdezem fenyegetően. Fogalmam sincs, honnan ez a fene nagy magabiztosság, de mióta kiszálltam Niko mellől, pontosan tudom mit kell tennem. Alexet kell kiengesztelnem első sorban, aztán haladni tovább a cél felé. Három ostoba kis kurva pedig nem fog az utamba állni. Új ember lettem abban a pillanatban mikor becsukódott mögöttem a fekete vasrács. Kizártam Nikot és minden mást az életemből. Egy emberre koncentrálhatok már csak és az Alex.
- Nem akar egy nőt sem látni – szólal meg Deborah. – Főleg nem téged, te ribanc. Hogy tehetted ezt vele? – Kérdezi szemrehányóan. – Mióta elmentél mással, ki se dugta a szobájából az orrát. Louis visz neki enni, minket pedig be se enged. Azt mondja, hogy gyűlöl minden nőt. Elárultad! – szegezi nekem a mutatóujját. Nem hat meg, hogy mit gondol, elindulok felfelé, nem törődve a három grácia háborgásával. Az emeleten egyesével nyitogatok be a szobákba, mígnem a folyosó végén megtalálom azt akit keresek. Louis ölelő karjai közé bújva fekszik, az apró kicsi ember. A szemei ki vannak vörösödve, néhány könnycsepp ki-kibuggyan a szeme sarkán, pedig látszik, hogy megpróbálja visszafojtani a sírását.
- Ugye te szeretsz engem? – Támasztja az állát a sima lapos mellkasra és kérdőn néz Louis szemébe. – Mondd, hogy legalább te szeretsz – nyöszörgi.
- Hát persze, hogy szeretlek – néz rá Louis ellágyulva. Tudja, hogy csak egy játékszer Alex kezében, mégis boldoggá akarja tenni. Talán, mert tényleg szereti.
- Akkor jó – szipogja a pokolfajzat és visszabújik a fiatal srác nyurga testéhez. – tudod, engem mindenki átver. Jade is azt mondja, hogy szeret és mégis mindig más ágyában hempereg. Nem törődik velem – suttogja fájdalmas hangon. – De itt volt Lia. Ő sosem mondta ugyan, hogy szeret, de azt hittem, hogy ő más. Mégis magamra hagyott. Soha többé nem bízok meg egy nőben sem. Ha jót akarsz magadnak te sem bízol meg bennük. Mind álnokok. Rohadt kis álszent ribancok. Csak addig kellesz nekik míg a farkadon táncolhatnak, míg költhetik a pénzed, míg beléjük nem szeretsz, aztán elhajít mind – morogja és nagyot húz az éjjeli szekrényen lévő üvegből.
- Nem hagytalak el – lököm be az eddig résnyire nyílt ajtót. Louis megmerevedik, mikor meglát, Alex szemében is döbbent csillan, aztán éles váltás következik be.
- Takarodj innen te ócska kis kurva – lendíti meg a teli whiskys üveget, ami a falon csattan. Nem rémiszt meg. Annyira sebezhető, ott a vörös szaténágyneműk közt. Hiába van vele Louis, tudom, hogy nem rá van szüksége. Neki én kellek.
- Nem megyek el – mosolygok rá halványan. Meg akarom vigasztalni, megmagyarázni neki, hogy mi történt. Lassan lépkedek közelebb, de a rémült pillantása megállásra késztet.
- Maradj ott – nyöszörgi. – Ne gyere közelebb – bújik Louishoz, mint egy félős kisgyerek. – Csak bántani akarsz – meresztgeti rám kétségbeesetten azokat a hatalmas tengerszínű szemeit.
- Nem bántalak. Bízz benne – kérem halkan, mire felhúzza az egyik szemöldökét és oldalra biccenti a fejét. Látom, hogy vívódik. Aztán megjelenik egy ördögi mosoly a szája szélén, a szemeiben gonosz fény villan fel. Tudom, hogy készül valamire.
- Már nincs rád szükségem – jelenti ki határozottan és átöleli Louis nyakát, majd finom puszit nyom a srác arcára, aki még mindig megmerevedve pislog rám. Mintha szellemet látna. Fél tőlem azt hiszem, bár nem értem miért. Sosem bántottam. – Ő kell. A szőke kisherceg –csúsztatja a pici tenyerét a szőke srác mellkasára, majd a hasán is végigsimít, aztán a keze eltűnik a takaró alatt. Louis szeme fennakad egy pillanatra, kétségem sincs afelől, hogy Alex épp most hajtja az uralma alá, szegény fiút. De nem érdekel. Más visítva menekülne ki, a látványuktól, de én nem. Végignézem, ahogy Alex tenyere Louis arcára tapad és rákényszeríti, hogy elszakítsa rólam a pillantását és rá figyeljen. Gonosz dög, tudja mit csinál. Az ördögien parázsló tekintete az enyémbe mélyed, miközben a nyelvét a fiú szájába dugja. Összefűzöm a mellkasom előtt a karjaim és nem mozdulok. Mikor először láttam őket együtt hányinger tört rám, most viszont ambivalens érzések kerítenek hatalmukba. Furcsa nézni őket. Ha őszinte akarok lenni gyönyörűek. Két tökéletes, hófehér test a vörös szaténágynemű közt… Louis olyan ártatlannak tűnik akár egy szárnyaszegett angyal. A szőke göndör fürtök a homlokába hullnak, miközben erőtlenül csókolja Alex kipirosodott ajkait. Bezzeg a gonosz kis pokolfajzat élvezi a játékot. Nagyon is tisztában van a hatalmával. A szőke tapasztalatlan kisfiú nem lát át rajta. Hisz abban, hogy Alex szereti, hogy tényleg akarja, de én átlátok a kisördögön. Engem akar bántani. El akarja hitetni velem, hogy pótolható vagyok, de ha így lenne, nem velem szemezne, miközben a szeretőjét csókolja. Louis teste remeg, a vékony karok ölelésében. Nem tudom mi járhat a fejében. Izgul, fél, akarja is és nem is. Próbál ellenállni, de még nem született meg az az ember aki Alexnek képes nemet mondani. Ő is úgy jár, ahogy a pokolfajzat környezetében mindenki. Igába hajtja a fejét.
- Végignézed? – lihegi Alex, pajkos mosollyal az arcán.
- Végig – bólintok, mire leesik az álla. Nem hiszi el, hogy komolyan ezt mondtam. Azt meg végképp nem, hogy komolyan is gondolom. Hát sikerült meglepni kismanó? Tudom, hogy nálam van a gyeplő, lassan mászok el az ággyal szemben lévő fotelig, majd leülök és felhúzom az egyik szemöldököm. Sokkolt pillantások kereszttüzébe kerülök. Louis kétségbeesetten nyöszörög, miközben Alex folyamatosan simogatja a takaró alatt. Menni akar, azaz inkább azt akarja, hogy én menjek el, hogy befejezhessék az érzéki játékot. De engem ebből a szobából hat lóval se fognak tudni kivontatni. Alex is le van döbbenve. Látszik, hogy áthúztam minden számítását azzal, hogy leültem. Egyik pillanatról a másikra perverz mosoly jelenik meg a szája szegletében, a szemei villognak, alig láthatóan bólint egyet, aztán megcsókolja Louist, aki nem túl meggyőzően megpróbálja eltolni magától.
- Ne – sóhajtja elfúló hangon.
- Ne törődj vele – jön a gyors válasz és ördögi vigyorral az arcán ismét a szemembe néz, miközben átöleli a szőke fejet. Louis megadja magát neki és csókolni kezdi a nyakát, az arcát a mellkasát, nyöszörögve élvezi, ahogy Alex végigsimít a gerince mentén, majd lefelé kezdi tolni az édes kis buksiját, le a lábai közé.
Kezdem megkérdőjelezni ebben a pillanatban az épelméjűségem. Azt hiszem nem vagyok normális. Nézem, ahogy Louis csókolgatja Alex hasát majd a combjait, ahogy a pokolfajzat ujjai a szőke fürtökbe túrnak. Elképesztőek együtt. Nem akarom magamnak bevallani elsőre, de felizgat a látványuk. Álomszépek. Az angyal és az ördög szeretkezik… Ahogy Louis feje hullámzik Alex ölében, úgy hullámzik a vörös ágynemű közt a hófehér kis test. Nem bírom levenni a szemem Alex élvezettől eltorzuló arcáról. Álomszép. A félig lehunyt szemhéjai alól les rám, én pedig nem tudom miért de folyamatosan mosolygok. Tudom milyen mikor teljesen átadja magát a gyönyörnek és az érzésnek, hogy valaki a farkán dolgozik, de az arckifejezése most más. Nem csak az köti le, hogy a szőke angyalka éppen a torkáig engedi, az is felizgatja, hogy nézem miközben vele van. Szerintem ő sem tudja mi okoz nagyobb élvezetet a számára. A képtelen helyzet vagy az, hogy egy hamvas kisfiú dolgozik a lábai közt meredező férfiasságán. Nyöszörög a visszafojtott gyönyörtől, az ujjai a lepedőt markolják, majd a háta ívbe feszül és a szőke tincsekbe markolva elélvez. Halk kis sikoly hagyja el a torkát, miközben telepumpálja a duzzadt ajakakat, az élvezete nedveivel. Louis hálás kiskutyaként bújik hozzá. A jó munkáért egy édes csókot kap, majd mikor teljesen magához tér a pokolfajzat rámnéz aztán vissza a kishercegre.
- Menj el – súgja a szájába, mire Louis szája szomorúan lekonyul.
- Miért küldesz el? – Kérdezi halkan, kétségbeesett, síros hangon.
- Ő is kell kisherceg – pillant rám fájdalmasan mosolyogva. – Nem lehetek csak a tiéd édeske – simogatja meg a bánatos arcot gyengéden.
- De elárult – nyöszörgi a fiú és vádlón néz rám.
- Visszajött – suttogja és finoman átöleli a vékony kis testet.
- És megbocsátasz neki? Fájdalmat okozott neked. Sírtál miatta – susogja és kigördül egy könnycsepp a szeme sarkán, miközben úgy bújik a pokolfajzat karjaiba, mint egy sebzett őzike. Tényleg az. Alex miattam sebezte meg.
- Meg kell tudni bocsátani édeske – simogatja a puha fürtöket Alex. – Te is bocsáss meg nekem.
- Eldobsz magadtól – sírja el magát Louis, én pedig megértem, hogy tényleg beleszeretett ezalatt a pár nap alatt az ördögfiókába.
- Nem doblak el – csóválja meg Alex a fejét. – Sose tenném – csókolja meg gyengéden. – De szükségem van rá is. Megérted? – Fogja a tenyere közé a babaarcot.
- Ne küldj el – szipogja Louis.
- Ha nem mész ki azon az ajtón édeske, olyat fogsz látni, ami összetöri a gyönyörű pici szíved. Nem akarom, hogy fájjon neked – magyarázza Alex halkan, megnyugtató hangon. Én meg ülök és várok. Tudom, hogy ezen nekik kell túllelniük. Mindent felborítottam azzal, hogy visszajöttem. Talán nem kellett volna… Akkor most Alex és Louis boldogan hempereghetnének együtt. Senkinek nem fájna semmi.
- Ugye nem örökre küldesz el? – Néz rá zaklatottan, mire Alex megcirógatja az állát.
- Nem – susogja a szájába. – De most menj – tolja el magától. Louis szipogva veszi magára a feszülős kis fekete boxerét, még egyszer könyörgően Alexre néz, aki egy édes mosolyt küld felé, aztán kilibben az ajtón.
- Perverz egy dög vagy te Cornelia Anders – bújik ki a vörös szatén közül Alex és elém sétál. Folyamatosan riszálja a fenekét, bár erre semmi szükség. Enélkül is szexinek találom a hamvas kis testét. A szemei furcsán csillognak, a démoni mosoly most is ott bujkál a szája sarkában. – Talán pont ezért nem tudok ellenállni neked – teszi hozzá halkan és a mellettem lévő komódhoz lép, amiből két tasakot kap elő.
- Sajnálom – suttogom bűnbánóan.
- Ne sajnáld – csóválja meg vigyorogva a fejét. A fekete tincsek össze vissza repkednek a levegőben a lendülettől. – Inkább mutasd meg, hogy mit csináltál azzal a finn kreténnel míg távol voltál – nyúl a kezem után és az ágyig húz.


- Niko – pofozgat valaki, de nem vagyok magamnál. Nagyon nem. Hánynom kell. – Niko, az Isten szerelmére mi van veled? – Hallok meg egy kétségbeesett hangot. – Mad hívj egy mentőt – kiabál, a nő. Azt hiszem, hogy nő…
- Nem mentő kell neki, hanem kötél – ismerem fel a barátom hangját. De olyan távolinak tűnik minden. Miért nem hagytak abban a világban amiben voltam? A havas hegyetetőn abban a csodás kis fakunyhóban, ahol a kandallóban ropogott a tűz, ahol meleg volt és ahol egy nő gyengéden simogatta a hátam míg én aludtam.
Valaki felrántja az ingem ujját, mire résnyire nyitom a szemeim.
- Tudtam – sziszegi Jari dühösen. A szemei villámokat szórnak, de én csak bárgyún mosolygok az arckifejezésén. Olyan mókás mikor dühös. – Be van lőve – jelenti ki azt ami egyértelmű szerintem mindenkinek.
- Jól vagyok – motyogom és megpróbálok felülni az ülésen. A karjaim gyengék, nem érzek magamban elég erőt arra, hogy lábra álljak, de megpróbálom.
- Kuss legyen, te fasz – üvölt valaki. Mad… Azt hiszem ő ordít a képembe, majd akkorát rúg a kocsi oldalába, hogy az egész jármű megremeg.
- Nyugi - nevetek fel. Nem értem miért ilyen pipa mindenki. Az elmosódott alakok lassan különválnak a szemem előtt, próbálok egy-egy körülöttem lévő testre fókuszálni, de nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek elsőre tűnik. A kábulat nem akar elmúlni, na nem mintha azt akarnám, hogy megszűnjön. A reptér és koncert helyszíne közt sikerült teljesen kiütni magam.
- Eero, így nem állhat színpadra – hallom meg Tia hangját.
- Ó, dehogynem. Kifelé – ragadja meg a karom a menedzserünk.
- Eero bele fog bukni. Így nem küldheted fel – kezd el toporzékolni Tia.
- Meg fogja enni azt amit főzött – kiabál, torka szakadtából Eero. Úgy beszélnek rólam, mintha itt sem lennék. – Leena – üvölt. Majd pár perc csend után, a látóterembe kúszik a menyasszonyom alakja.
- Jesszus. Kicsim mit csináltál magaddal? – Nyúl a hónam alá és megpróbál megtartani.
- Belőtte magát. Meglep? – Lép mellé Mika és a képébe sziszeg. – Köszönjük Leena, de tényleg, hogy bemutattad neki a te pompázatos világod és a legjobb barátod a heroint – hajol a menyasszonyom arcába, mire kikerekednek a szemeim.
- Na, na, na ácsi – szólalok meg. – Mi lenne ha nem akarnád lekapni a leendő kis feleségem drága barátom? – Bökök a mellkasára nevetve.
- Te hülye vagy – lök el magától a dobosom. – Tudod kinek kell ez a szajha. Csak te vagy olyan ostoba gyökér, hogy elvedd. Másnak nem kéne ez a beteges, hisztérikus picsa – néz Leenara és rám megvetően, mire Leena tenyere az arcán csattan. Ha Aleksi nem kapná el Mika kezét valószínűleg visszakézből Leena is kapna egyet.
- Nem ütheted meg. Ő egy nő – szól a dühtől és pofontól vöröslő arcú srácra a szöszi.
- Ez? – Bök Mika megvetően a mellettem álló lány felé. – Ez nem nő, csak egy ócska kurva. De nem fogom megütni, mert arra sem méltó. Buta lotyó – fordul sarkon, majd rágyújt egy cigire és elhúzza a csíkot. Mindenki döbbenten néz utána.
- Igaza van – sóhajt fel végül Mad. – Leena egy ribanc vagy, nincs ezen mit szépíteni. Te meg Niko egy szerencsétlen balfék vagy – vonja meg a vállát, majd Tiára néz. – Most mihez kezdünk?
Én még mindig nem igazán vagyok tisztában azzal, hogy mi történik körülöttünk. Azt sem értem miért beszél mindenki úgy Leenaval, mintha hatszázan átmentek volna rajta míg távol voltam. Semmit nem értek, de ha őszinte akarok lenni le is szarom az egészet. Inkább elmegyek hányni. Érzem, hogy a térdeim elgyengülnek, aztán se kép, se hang.
A jeges zuhany alatt térek magamhoz. Leena ereszti rám a hideg vizet és simogatja ki az arcomra tapadt nedves tincseim. Még mindig lazának érzem magam. Többször kéne belőni magam… Nincs ennél jobb érzés a világon. Azaz van. Szex közben érzem még ezt az eufóriát, de csak akkor ha Liával vagyok.
Fogalmam sincs, hogy kerültem a kanapéra, egy biztos, hogy Leena előttem térdelve próbált ráncba szedni.
- Szeretlek – motyogom magam elé meredve miközben azt hallucinálom, hogy Lia próbálja rámadni a farmerem.
- Én is szeretlek – kapok egy bájos mosolyt a vallomásért cserébe, majd a kezem a magasba lendül és felkerül rám egy póló is. – Csukd be a szemed – szól rám Leena. Nem bírom különválasztani a fantáziát a valóságtól. Teljesen összekavarodok. Lia vagy Leena van velem? Leena. Lia elhagyott egy buzeráns kis köcsögért. Vagy én hagytam el őt? Tök mindegy. A fejem hátrabicsaklik, csukott szemmel hagyom, hogy rámkenjen némi festéket a menyasszonyom. Érzem, hogy kezdek kitisztulni, mert fájni kezd valami mélyen legbelül. Mintha hiányozna egy részem…
- Hol a kabátom? – Kérdezem halkan.
- Melletted. Maradj itt mindjárt jövök – szól rám Leena, mire mosolyogva bólogatni kezdek, akár egy engedelmes kiskutya. Amint kilép az öltözőből, benyúlok a bőrkabátom zsebébe és kiveszem a kis kokainos tasakot. Nem gondolkodom, csak csíkot formázok a porból és felszippantom. Tudom, hogy a drog eltompítja a fájdalmat. Az üres, vérző szívem kínja perceken belül elhalványul én pedig lebegek a színes felhők közt. Életemben először nem érdekel semmi. Még a zene sem. Kukába hajítom mindazt amiért éveken át keményen küzdöttem, amiért gyerekkorom óta dolgoztam. Leszarom, hogy színpadra kell állnom, nem érdekelnek a fotósok, a rajongók, a kritikusok, a bandám, az emberek akik azért dolgoznak megfeszített tempóba, hogy minden király legyen és, hogy fürödhessek a sikerben. Kibaszottul nem érdekel semmi. Meghaltam mikor felültem a repülőre. Meghaltam amikor elengedtem őt.
Életemben először lépek úgy színpadra, hogy a világomat nem tudom. Fogalmam sincs mit csinálok, hogy jó dalt énekelek-e, hogy hamis-e a hangom, hogy tetszik-e a koncertünk a közönségünknek. Telibe szarom az egészet. A lábam előtt lévő emberek egyszerre pattognak a ritmusra, az arcuk elmosódik, mindegyikük szeme vörösen és eszelősen izzik, de nem félek tőlük. Repülök. Vissza hozzá, a szerelmemhez akitől elszakítottam magam. Ahogy lecsukom a szemem , látom magam előtt a mosolygós arcát, a szerelemtől csillogó szemeit, érzem az illatát. Ketten vagyunk a faházban, ahol az előbb is voltam. Meztelenül fekszik a puha báránybőrön, csak egy kockás takaró van átvetve a testén. A tűz fénye táncol a bársonyos bőrén, csillogó mintákat rajzolva rá. Olyan, mint valami gyönyörű tündérlány. Neki énekelek és mosolygok. Nézem ahogy nagyot nyújtózik, ahogy álmosan pislog rám, érzem ahogy hozzámér a pici kezével és végigsimít az arcomon. A vastaps megszakítja az idillt. Vajon honnan jöhet? Kénytelen vagyok felnyitni a szemem, az illúzióm pedig azonnal szertefoszlik. Dühösen döntöm fel a mikrofonállványt. Gyűlölöm a közönséget ebben a pillanatban. Ők szakítottak ki az ábrándozásból. A borosüvegért nyúlok, ami most is a mikrofonállvány előtt áll, alaposan meghúzom az italt, aztán a földhöz vágom az üveget is. A vörösbor szétfolyik a kemény fán. Olyan, mintha vér lenne. Lassan öleli körbe a folyadék a szilánkokat. Remegni kezd az egész testem. A szilánkok a szívemet ábrázolják, a bor pedig a vérem. Meghaltam. Tényleg meghaltam. Belehaltam abba, hogy elvesztettem a nőt akit tényleg szerettem. Most már semminek sincs értelme.

Alexel kergetjük a sárkányokat. A bódulat magával ragad. Hogy mióta tart? Ki tudja? És egyáltalán kit is érdekel? Meztelenül fekszünk az ágyban, csókolózunk és vedelünk. Hagyjuk, hogy a drog bekerüljön a vérünkbe és új dimenziókba repítsen minket. Igen, a kokain egy új világba visz minket. Egy tökéletes világba, ami már-már utópikus. Nem fáj semmi, nem érzel semmit csak azt, hogy kibaszott boldog vagy. Bármire képessé tesz némi fehér por egy kis vodkával nyakon öntve. Fogalmam sincs min is nevetünk, de az biztos, hogy megállás nélkül kacagunk. Talán azon, hogy magas hangon valami nyálas romantikus dalt kornyikál a fülembe.
- Hagyd abba – taszigálom le magamról nevetve, de ő csak énekel tovább és tovább, szüntelen, miközben vigyorog akár egy szerelmes kiskamasz és újból rámfekszik.
- „Oh, my love, my darling
I've hungered, hungered for your touch, a long lonely time
And time goes by, so slowly and time can do so much
Are you, still mine?
I need your love, I need your love
God speed your love to me.”

A szám végén lágy csókot hint az ajkaimra, majd magához ölel szorosan.
- Hát nem tetszett a vallomásom szépség?
- Ez egy szomorú dal – nézek rá elnézően mosolyogva.
- Dehogy szomorú – kapja fel a fejét. – Ez egy szép dal.
- Szép de szomorú – bólogatok és simogatom az arcába hulló koromfekete tincseket, amik állandóan beleakadnak az ujjaimba.
- Szükségem van a szerelmedre Lia – néz mélyen a szemembe. Az óceánszínű íriszek félve pislognak rám, talán némi könyörgés is van bennük, de nem hatnak meg. Ha egy héttel ezelőtt nézett volna így… Igen, akkor a csillagokat is lehazudtam volna neki az égről.
- Azt soha ne kérd – mosolygok rá pimaszul és megcsókolom. Nem veszi a szívére úgy tűnik, hogy nem adom neki a szívem. Ha már az nem lehet az övé, akkor elveszi azt amit önként és dalolva neki adok. A testem és a lelkem. Használd, drágám. Ez a tiéd és ezáltal mindenem a tiéd.

Lehet ugyan olyan egy mosoly, de mégis más. Őszintébb, boldogabb, szomorúbb, hazugabb. Lehet ugyan olyan egy ember és mégis más. Fáradtabb, feszültebb, vidámabb, üresebb.
Van, hogy fel sem tűnik a változás. Van, hogy meg sem akarjuk látni. Van, hogy látjuk, de nem akarjuk észrevenni. Könnyebb ha nem veszünk tudomást a változásról. A változás rémisztő. De mit mondjon az, akivel történik?